2018. március 23., péntek

Róbert Katalin: Szelídíts ​meg!

Sziasztok! A negyedik márciusi olvasmányomként az első Róbert Katalin regényemben merültem el, a Szelídíts meg! c. ifjúsági regényben, melyben egy csipet különleges, Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg hangulattal fűszerezve csöppen bele az olvasó két olyan, az élet bonyolult labirintusában bolyongó, útbaigazításra vágyó magyar gimis történetébe, akik akármelyik ismerősünk is lehetnének... mégis színes, eleven, egyedülálló személyiségek.


Fülszöveg:

Az új osztálytársai az idegeire mennek, ráadásul a tanárok Kisherceget, ezt a bosszantóan tökéletes tizenegyedikest is a nyakába varrják, hogy korrepetálja matekból.
Róka mindent megtesz, hogy elijessze a fiút, de az nem hagyja magát, és lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Csakhogy tavaly történt valami, amiről eddig nem beszélt senkinek…
Kisherceg kitűnő tanuló, próbál megfelelni a szüleinek, és a barátnőjének, Rozannának, és eddig minden akadályt tökéletesen vett, ám most úgy érzi, elakadt az élete. Nem elég, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen az érettségi után, még korrepetálnia is kell a bukásra álló Rókát.

A lány ellenséges, arcpirítóan szabad szájú, és mindent elkövet, hogy a fiú kudarcot valljon…
Mire elég heti egy különös óra? Közelebb kerülhet egymáshoz két ennyire más ember?

Ez a cím bennem egyszerre keltett haloványan fenyegető és provokatív benyomást az első megpillantásától kezdve, amitől önkéntelenül is hozzátettem magamban a végéhez, hogy „ha mersz…”, mintha a könyv és a főhősnője is egyaránt kihívás elé akartak volna állítani, mintha maga a történet és Róka is azt akarták volna, küzdjön meg a kívánt eredményért az, aki a vadság és a távolságtartás alatt meg akarja találni a finomságot, aki ki akarja bogozni a félelmetes karmokat és fogakat kinövesztő bonyodalomszálakat. Egy izgalmas kihívásnak pedig mégis ki tud ellenállni? Én biztos nem.
Az első könyvem az írónőtől, ami rögtön rendhagyó könyvmoly-körülményekbe taszított bele; olvastam, olvastam, igyekeztem minél gyorsabban feltérképezni az erőviszonyokat, de sokáig nehezen tudtam volna megnevezni használható értelmezhetőséggel, mi is hajtott oly meglepően rohamos tempóban előre, amikor nem láttam nagy differenciát a sztori, és egy viszonylag átlag középiskolás korú tini hétköznapjai sodró, de mégis csak hétköznapi, bizonyos vonatkozásokban ismerős helló, közösségi munka dokumentálása között. Mintha csak belekontárkodtam volna egy kandi kamerával  a kilencedikes osztály morgójának és a tizenegyedikes osztály üdvöskéjének életébe, várva, hogy történjen valami kirívó; raboljanak el mindenkit a földönkívüliek, tűnjön fel Oliver Queen és az íjász csapat vagy a Hupikék Törpikék, akármi, akárki. Aztán meg egyszer csak azt vettem észre, egyre nagyobb örömmel nyitom ki a Szelídíts meg!-et, hogy folytassam az olvasást, egyre nagyobb szeretetet érezek a történet iránt, miközben ezeknek se tudtam volna megindokolni a miértjét, ellenben millió és egy indokot bírtam volna kisujjból kirázni, hogy miért nőttem már ki ebből a könyvből, mik a számomra zavaró, homlok ráncoltató momentumok egyes egyének viselkedésében, nyelvezetében, miért NEM kéne tetszenie. Igazat adok annyiban a korábban értékelőknek, hogy az alapkoncepciót az egyszerű, de nagyszerű szófordulattal lehetne a legérzékletesebben jellemezni, ugyanis egy viszonylag szokványos helyzet-együttesre, a legtöbb közösségben fellelhető tizenéves problémákra épül az egész könyv, amik így több önkéntelen párhuzam vonást indíthatnak el az olvasókban maguk és a kötet között, mégis van benne valami, ami megérint. A magam részéről ez a megérintős rész nem az a komótosan folydogáló ismerkedő szál volt, aminek a csúcsaként Róka és Kisherceg egymásra találtak, bár nem kételkedek, hogy a romantikusabb lelkeknek, a műfajjal könyvben és az életben mostanság ismerkedőknek az jelentette az etalont hanem az a szintén csak óvatos megközelítéssel, sürgetés nélkül járható út, ami során körvonalazódott, mik lehetnek az okai Róka „eddig és ne tovább!” típusú, elutasító viselkedésének, mivel már az első vakarózásakor biztosra vettem, itt valami durvább, avagy megrázóbb húzódik a háttérben, mint a válásos cirkusz. A megérzésem bejött. A fő erőssége, a Szelídíts meg!-nek az, hogy Róbert Katalin a realista műfajban sajnos gyakran felbukkanó, érintett korosztállyal szembeni lekezelés és kioktatás nélkül ismerteti a gimnazisták életének azokat az akadályait, amiket odafigyeléssel ki lehet kerülni, talpraesettséggel félre lehet rugdosni az útból vagy kitartással meg lehet mászni, de figyelmen kívül hagyni semmiképpen, amennyiben az  akadállyal szembesülő illető nem egy vödör homokban a fejével akarja tengetni a napjait. Nem egy fontoskodón bölcselkedő, kicsit mesés kézikönyv, amiben le van írva, hogy ezt kell csinálnotok; ha a szüleitek cirkuszolósan váltak és még utána is úgy viselkednek, mint az óvodások, ha nem tudjátok, hogy mivel szeretnétek foglalkozni felnőttként, ha gondjaitok vannak egy új osztályba a beilleszkedéssel - és akkor nem lesznek nehéz napjaitok, minden Hawaii lesz. A Szelídíts meg! pusztán rávilágít, hogy igazából nem dől össze a világ, ha jelen van valamelyik probléma, hogy nyugodtan lehet lazítani. Egyik se vonja magával, visszavonhatatlanul lebőgtök az elvárások előtt, egyiktől se lesztek abnormálisabbak, mint akárki más. Ez pedig… milliószor többet ér, mint az én mindent tudok, tegyétek, amit mondok formátumú okoskodás.



Az üzenet nem keverendő össze azokkal a „Kapjál Már Végre Az Agyadhoz, Kedves Társadalom!” habitusú könyvekével, amiket az alternatív kötelező olvasmányokat gyűjtő listámra szoktam pakolni, annál sokkal finomabban, könnyedebben közvetíti ez a regény azokat a tételeket, amiket fentebb felsoroltam, de érdemesnek tartom a ballagási évbe lépő általános iskolások és a gimnáziumot kezdők kezébe nyomni egy optimális esetben többszöri olvasás erejéig, hogy kevésbé hivatalos szagúan, de felkészülhessenek rá, mi várhat rájuk a következő lépcsőfokon, mire nem feltétlenül kell rágörcsölni. Ahogy a szülőknek is érdemes lenne belekukkantaniuk, mivel a Szelídíts meg!-ben bemutatott példa is igazolja, hogy a Pilóta kivétel a felnőttek talán még hajlamosabbak éretlenül viselkedni, mint akiknek az érveikből és meggyőzőerejük józan, egyenlő félként kezelő vonalából csúfosan kifogyva az arcába vágják, hogy; de ne gyerekeskedj már ennyit, kislányom/kisfiam!

A központi feszültség Kelemenék válásából fakad, erre vezethetőek vissza azok az úgynevezett „hátrányok”, amik Rókát visszatartják attól, hogy normálisan élhesse az életét, a legmélyebb sebe is ennek a válásnak az okozata, ha úgy tetszik Róka szülei is ugyanannyira sárosak a történtekben, mint a meg nem nevezett személyek. Arra, ahogy a sztori kezdete előtt ez a válás zajlott, a jelenben meg a válás utáni élet, csak annyit tudnék mondani, hogy annyira… tipikusan magyar a felek mentalitása. Ezen most meg lehet sértődni nyugodtan, attól egyrészt még így gondolom, és másrészt azt is fenntartom, hogy alapja is van, hiszen a külföldi, válásos témát érintő könyvekből, az ismerőseimtől szerzett tapasztalataim alapján, hiába van erre az állat módra szétmenésben külföldre is precedens, bizony mi űzzük a legmagasabb szinten. Aki személyesen is tanúja volt ennek, tudja, hogy megy ez;

A papírok lerendeződéséig, brazil szappanoperát játszik a házaspár, annyira el vannak vele foglalva, hogy betartsanak egymásnak, lehordják egymást a sárga földig, hogy el is feledkeznek róla… van egy gyerekük, aki talán több figyelmet akarna a menj a konyhába/szobádban-nál.
A megcsalt fél szidja azt a nőt/faszit, akivel megcsalták, mint a bokrot, őt tartja a főkolomposnak, aki tönkrevágta a család életét, de a megcsalót még mentegeti, aztán döntő hányadban vissza is fogadja egy kis tombolás után, nem tenné ezt velem újra alapon. Miközben a legnagyobb árulást, a legundorítóbb tettet a párja követte el ellene, nem az a vadidegen, akihez neki semmi köze nem volt, ameddig ki nem derült a dolog.
Az a fél, aki a gyerekelhelyezésből lényegtelen, hogy megegyezéses vagy bírósági vesztesen jött ki, aki általában a megcsaló, aki általában a férfi, rögtön azzal áll elő, hogy a gyereke azért pikkel rá, azért nem akar vele lenni, mert az a fél, akinél lakik, telebeszélte a fejét, hogy utálni kell őt. Ahelyett, hogy esetleg elgondolkozna rajta, talán benne van a hiba, hogy a gyereke is elítéli azt, amit a másik féllel tett. Ezért pedálozás helyett, hogy bizonyítson, a gyerek téved, fogja és a volt párját szurkálja, folytatja vele a cirkuszt, amiért ő maga aktuális esetben pocsék szülő.
De azért érezhet némi bűntudatod, ugyanis az exe nyúzása mellett szakít arra időt, hogy a gyerek akaratát, igényeit is semmibe véve elráncigálja magával ide-oda-amoda, hogy bebizonyíthassa a világnak, legfőképp az ő lelkiismeretének, hogy igen, én igenis jó szülő vagyok. Mialatt épp azt nem adja meg a saját kis önző önnyugtatása miatt, ami egy jó szülő kutyakötelessége: úgy viselkedni, hogy a gyereke jól érezze magát.
Az a fél, akivel meg a gyerek maradt rendre megtörik, és elkezdi ő maga is erőltetni, hogy találkozgassanak a gyerekkel, legyen vele a gyerek, stb… magyarán szólva a cirkuszi majma lesz a volt párjának azért, hogy békén hagyja. Ki szív megint a két óvodás miatt, akiknek elvileg tovább kéne lépniük, ha már annyira szabadulni akartak egymástól? Megint a gyerek.

Szóval… Kelemen Antal és Ex-Kelemen Antalné, Önök cserbenhagyták ezt a várost a lányukat!

Ha választanom kellett volna, persze Róka apján végeztem volna előbb egy pihentető arcmasszázst egy péklapát segítségével, mert vitathatatlanul ő volt a nagyobb és legönzőbb tulok, ő volt a két óvodás közül az, amelyik még a kisebb csoportba járt, és Róka anyján legalább láttam, hogy igyekszik, de néhányszor őt se értettem. Például akkor, amikor nem mondta el Rókának, hogy mi a helyzet, nem egyenlő felekként leültek megbeszélni, hogy akkor most mi legyen, ha Apu ekkora seggarcként viselkedik, hanem gyerekként kezelte, elkezdte a folyamatábrám utolsó pontjában foglaltakhoz híven nyaggatni Rókát, hogy legyen jó fej Apuval, ha Apu csettint, menjen vele. A másik eset meg az volt, hogy miután végre felérték ésszel a kedves papával együtt, hogy miért olyan Róka viselkedése amilyen, mit tettek vele ők is, kezdett elülni a vihar, normális elvált szülőkként viselkedtek, ő elkezdett gyilkos pillantásokat küldözgetni a ballagáson az új nőre. Úgy… hogy előtte arra biztatta az egész könyvben a lányát, hogy ne csináljon a kettőjük dolgából ügyet és, hogy Rókának az apjáéknál töltött időnél az volt az egyik legnagyobb dilemma, hogy hiába kedves vele az új nő, igyekszik valamilyen barátnőfélesége lenni, árulásnak érzi az anyjával szemben, ha viszont kedveli. Így hát, beütött nála a megcsaltnak felróható „hibák” közül a kettes pont is. Amivel még mindig ő volt a normálisabb ebben a felállásban, de sajna Anyu se léphetett tovább általánosba, leragadt az oviban a nagyobbik csoportban.

Még annyit szeretnék elmondani ezzel a válós mizériával, hogy bár általánosságban nem szoktam hasra esni tőle, ha fő káoszfaktorként ezt a gondot jelenítik meg egy könyvben, most kimondottan hitelesen sikerült megjeleníteni. Nem azért szenvedett emiatt Róka, mert ő is négyéves játszott, és a fejébe vette, hogy Anyu és Apu egymásnak vannak teremtve ezért nem mehetnek szét, nem tehetik azt vele, hogy nem maradnak egy pár, hanem mert a leválási folyamat alatt olyanok voltak, mint két idióta Rozi is levágott egy kis hisztit a szakításkor, de még ő és a pasija is felnőttesebben álltak az ügyhöz, mint Róka szülei, pedig kiskorúak. Mert megbocsájthatatlanul elhanyagolták, mert nem teljesen alárendelték a huzavonájuknak. ÍGY érthető volt, miért érezte a két kitörésre kész vulkán közé szorulva Róka pokolinak az otthoni légkört.

Olvastam mások kritikáiban, hogy a leggyakrabban a főszereplő lány, Kelemen Regina, aki vörös haja és a rókák fejformájához hasonlító, szív alakú arca miatt kapta a Róka becenevet, testesítette meg a történet legkimagaslóbb negatív pontját a beszédstílusa miatt. Mit szólnék hozzá a témához? Róka szavaival élve én pont leszartam, hogy ő olyan természetességgel szőtt a mondandójába káromkodásokat, mint ahogy igekötőket vagy névelőket, nem is tudom megérteni még mindig, ez miért verte ki ennyire a biztosítékot, amikor az ellen soha nem emeltek szót tömegesen, hogy a tipikus bájos, aranyos, földre szállt angyal feelingű leányzók undorítóan aranyosan fogalmazva lökik a mélyenszántónak szánt nyálas sódert. Ha az elviselhető a sok kis becézett kifejezéssel és az rendben van, akkor a meglátásom szerint ez is. Elfogadtam, hogy ilyen az ő stílusa, az indokolatlanul bunkónak tetsző megnyilvánulásaikor meg azon kezdtem el járatni az agyamat, mi lehet az oka a viselkedésének, nem pedig azért hápogtam, hogy „de mégis, hogy lehet ilyen?” A szóhasználatában annyi szúrta a szememet, hogy időnként az ízlésemnek túl szlenges volt igen, jól láttok, a káromkodással nincs bajom, de a szleng zavar és, hogy ellentmondásosnak éreztem, hogy egy olyan lány szókincsének, aki a kis édes tini dívákat és a Szent Johanna Gimi főhősnőjére hajazó fejre ejtett, rinyáló szürke egereket rühelli, sarkalatos pontja a „nyomi” szó. Mindig is hidegrázást kaptam ettől a kifejezéstől, annyira íztelen, annyira slampos, annyira közönséges…Most mégis többször láttam, mint egész eddigi életemben együttvéve. De ez is betudható annak, hogy aki kellően odafigyelt, az láthatta, attól, hogy Róka nem egy idealizált vagy idealizáltnak beállított jellem, még egy tipikus kamasz. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy ki lehetett szúrni, a már-már megbotránkoztató nemtörődömsége, a durva beköpései, az elutasítás igazából nem ő voltak, csak egy mesterkélt védelmi fal, ami mögé bújva igyekezett meggyőzni magát, hogy ő milliószor különb, mint az idétlen kilencedikesek, akikkel napközben szenvednie kell, mert bár ez elsőre igazságtalannak tűnik… így könnyebb volt kezelni azt, hogy nem mer beilleszkedni. Ameddig az osztály színvonalát okolta, addig félretehette azt, hogy valójában ő nem érzi saját magát közéjük valónak, érdemesnek a figyelmükre, a törődésükre, bárkinek a figyelmére és a törődésére a korosztályából. Ez a fordítottan távolságtartó manőver eredményezett egy-két fintorgásra vagy kifakadásra NEM, nem tudom, nem tudtam soha és nem is fogom elfogadni indokként arra, hogy valaki direkt cseszi el minden másodpercben egyre jobban a látását, miközben nem egy olyan országban él, ahol szemet kezelni luxus, azt, hogy „szemüvegben bénán nézne ki”! Lehet, én nem vagyok elég felszínes a mai világnak, de számomra a látás, az egyik legfontosabb érzékszerv megóvása a totális tönkremeneteltől elsőbbséget élvezne a kinézettel szemben még akkor is, ha egy jól megválasztott szemüvegkeret nem öltöztetne, nem változtatná meg teljesen pozitív irányba a viselője arcát utasító momentumot a részemre, párszor szemforgatóan dedósnak találtam Róka magatartását, de imádtam azt a folyamatot, ami során egyre jobban félrehúzta a páncélját és be lehetett látni ezek mögé az érdekes tényezők mögé. A cselekmény kerek volt, nyitva hagyva azért némi lehetőséget a folytatásra, de hiányoltam pár oldalnyi Epilógust, ami megmutatja, milyenné vált Róka az otthoni cunami elvonulása és azután, hogy lettek barátai, egy barátja, hogy a rossz emlékei kibeszélése után megkönnyebbülten élvezhette a kedvenc hobbijait; a Dota nevezetű netes játékot és a rajzolást, illetve az új ismerősei társaságát. Nekem Rókának is volt egy olyan beütése, mint a nagyon fújós, nagyon karmolós kismacskáknak, akik csak azért pattognak, hogy védjék magukat, amúgy meg kezes bárányok… de pont ez volt a megszelídítés lényege. Megkedveltem a csajt, annak meg végképp örültem, hogy nem egy szabvány főszereplő volt, hanem kicsivel tüskésebb, jól összepakolt karakter, aki szinte kikiabált a lapok közül, hogy pont leszarja, mit gondolnak az ő szemszögéről.

A másik főhős, Herczeg Mátyás, Matyival, alias Kisherceg is vegyes érzelmeket kavart meg bennem a szereplése során, vegyesebbeket, mint Róka és bár nem jelenteném ki, hogy utáltam a srácot, kettőjük közül egyértelműen Róka nőtt a szívemhez úgy, hogy az ő szemszögét uraló fogalmazásmód lett érthető okokból a szimpatikusabb. Kisherceg volt az a szerencsés flótás, akit Róka „utálom az egész világot, de legfőképpen azt, hogy a szüleim még akkor se részesítenek a nullánál egy fokkal több figyelemben, ha bukásra állok” névre keresztelt érzés-kupaca miatt a lány osztályfőnöke kijelölt Róka mellé matek korrepetálásra, azért cserébe, hogy ezzel letudhatja azokat az órákat, amik még hiányoznak a közösségi munkája teljesítéséhez. Kisherceg egy nagyon készséges természet, akit rettegéssel tölt el már csak a feltételes módjától is annak, hogy csalódást okozhat bárkinek is, nem maximálisan teljesíti a feléje táplált elvárásokat és a rengeteg, időnyerő nélkül szinte nonszensz mennyiségű fakultációjától, más iskolán kívüli tevékenységétől nem is igazán szakadna ideje a maradék órájának a ledolgozására, így kapva-kap a lehetőségen, hogy segítsen feljavítani egy kilencedikesnek a jegyeit. Ám hamar világossá válik, hogy Róka nem úgy tekint a javítási lehetőségre, mintha megadták volna neki a Lottó főnyereményét, és minden jel arra mutat, a lány egyáltalán nem gyenge matekból, nem szorul segítségre a példák megoldásában, nem a kellő gógyi hiányzik az áhított érdemjegyek megszerzéséhez… hanem fogalmazzunk úgy, a szándék. Kisherceget eleinte a bevett kötelességtudat hajtja abban, hogy kiderítse, miért akar szánt szándékkal évet ismételni ez a kocsisok módjára beszélő, a világgal szemben totálisan flegmatikus lány, de idővel más mozgatórugók miatt kezdi érdekelni Róka, rádöbben… nem is olyan rossz társaság, mi több, jobban megérti a dilemmáit, mint a környezetében bárki. Ugyanis Kisherceg finoman szólva nincs eleresztve akaraterő, határozottság terén, az, hogy mindenkinek teljesítse a környezetében az igényeit, rendre felülírja azt, hogy ő mit szeretne, neki mire lenne igénye, így többek között inkább hallgatja engedelmesen a barátnője üres csacsogását, minthogy megemlítse, neki szüksége lenne arra, hogy hébe-hóba értelmes, érveléses vitát folytassanak egy filmről, egy könyvről, bármilyen mélyebb témáról és, hogy ki is tartson emellett a szükséglett mellett azután is, hogy a csaj a megfelelő szellemi edzettség híján megsértődik a feltevésen. Azok után, hogy ilyen apróbb kérdésben sem szívesen vagy könnyedén hoz drasztikus döntést, szerintem nem meglepő, hogy Kisherceg számára egy durva kérdés az, a gimi után milyen irányban tanuljon tovább. Rengeteg ágazat érdekli a srácot, ugyanennyiben teljesít jól is, de valahogy minden segítség a témában csak tovább ront a helyzeten, Kisherceg elsősorban egy olyan foglalkozás mellett szeretné letenni a voksát, ami örömet szerez neki. Amibe nem fog belesavanyodni, mint az a számtalan szülő, akinek a munkahelyére elküldte az osztályfőnöke, a Pilóta egy „döntéskönnyítő program” keretében, amiben van helye kreativitásnak, változatosságnak. Azonban egészen addig, ameddig nem indul olvadásnak közte és Róka között valamelyest a jég, ezzel a problémával egyedül marad, kilátástalansággal telepumpálva tekintve a jövő felé. Tetszett, hogy az ő oldaláról be lett mutatva ez a típusú vívódás, a válás mellé egy másik kemény téma, de időről-időre felmerült bennem, mégis hol vannak ennek a csávónak a szülei, és miért nem vesznek le a rá nehezedő nyomásból. Az is meg lett általa, a megfelelési kényszere által jelenítve, hogy nem csak egy adott osztály leggyengébb láncszemének, hanem az él tanulójának se habos torta az iskolában töltött ideje. Ha egy dolgozatot hibátlanra ír meg, ha az órán aktív és jó válaszokat ad, az természetes, a tanárok magától értetődőnek veszik, hogy a tökéletesnél kevesebbet ő nem nyújt, de ha pici hibát is vét az átlag teljesítményéhez képest, rögtön felkapják rá a fejüket; ezt a gyereket meg mi lelte, mi ez a szégyenletes mélyrepülés? A mérce érzékeltetéseként pedig, ha egy közepes képességű tanuló süti el egyszer ugyanazt a kaliberű hibát, akkor észre se veszik vagy el vannak ájulva, milyen ügyes, ami cseppet sem fair… de létező jelenség. Valamelyest sajnáltam Kisherceget az állandó verseny miatt, amit önmagával és az elvárásokkal fut, de nem tudtam elmenni amellett a tény mellett, hogy a szorongásainak a felét saját magának generálja azzal, hogy a részbeni buzgó mócsingsága miatt ő akar lenni a kiskedvence mindenkinek a bolygón. Nem azért, mert ettől vár valami eredményt… csak, mert kényszeresen a kedvére akar tenni mindenkinek. Nem fogok kertelni, Kisherceg a kedvessége és a Róka számára megfelelő hozzáállása ellenére is egy kapitális papucs volt, aki nem hajlandó az ellen tenni, hogy eltiporják, mert kényelmesebb, ha ő a kedvenc. Róka furcsább megnyilvánulásait megértettem, az ő oldaláról ezeket szimpla gyengeségnek tartottam. Tudott aranyos lenni, szerettem a közös jeleneteit Rókával, viszont nekem egyszerűen nem tud szimpatikus lenni egy olyan srác, aki ennyire képtelen a sarkára állni, akit ennyire minden erőlködéstől mentesen be lehet ültetni a sarokba egek, jobb nem végiggondolni, mi lenne, ha egy szobába kerülnénk és ítéletnapig ott is lehet hagyni, ha nem dönt a beültető máshogy.

Tehát Matyi nekem biztosan nem nyerhet bebocsájtást a fiktív háremembe szobapincérként se, de Rókával összeillettek, még úgy is, hogy én akkor se lettem volna elégedett, ha végül nem fog szerelemmé fejlődni az ő kötelékük, csak megmarad egy erős barátság szintjén. Értékeltem a kettősükben, hogy nem keltette azt az érzetet, csak az egyik fél lohol szánalmasan a másik után, hanem kölcsönös a ragaszkodás, nem egyik pillanatról a másikra kedvelték meg egymást, apró lépésekben haladtak a révbe érés felé, ettől életszerű lett a kapcsolatuk, a finomsága miatt meg tökéletes indítást biztosít azoknak az olvasóknak, akik most kezdenének ismerkedni a romantikus történetekkel.

A mellékszereplők közül szentelnék néhány sort Kittinek, Róka potenciális barátnőjelöltjének, aki néha nekem is kicsit sok volt, de kedvelhető szereplőként maradt meg bennem, aki Kisherceghez hasonlóan nem hátrált meg a megszelídítés kihívása elől. Rozi, Kisherceg barátnője kihozott a sodromból, alig vártam, hogy a kapcsolatuk végre nekisodródjon annak a fránya jéghegynek és az egésznek vége szakadjon, mert annyira érződött már az első közös jeleneteiknél, hogy ez a románc zátonyra van ítélve, hogy szinte irritáló volt, ők ketten nem akarják ezt észrevenni.

Nem ez a könyv hatott rám a legintenzívebben a szar van a palacsintában, és a két fiatal ráérősen kikúrálja egymást a bajból, majd minden a helyére kerül receptű realista történetekből, de tetszett, és nem kérdéses, hogy még ennél is jobban tetszett volna, ha 12-14 éves koromban kerül a kezembe. Róbert Katalin nevéről nem fogok elfeledkezni, a Szívből, színből, igazánnal már szemezek is :)


Borító: 5/5 – Rendkívül gyönyörű, nagyon tetszik, hogy Róka hobbijához igazodva az egész képnek festményes beütése van, hogy kicsit göcsörtös a borító felszíne, mintha valóban a főszereplő lány egyik alkotása lenne. A Róka és a lány alakja is szépen kidolgozott, a színek is bejönnek.
Kedvenc szereplő: Róka
Legutáltabb szereplő: Antal
Kedvenc részek: amikor Róka áthívta magához Kisherceget, amikor Kisherceg a televíziósoknál járt, amikor Róka kitálalt a szüleinek, amikor Róka és Kisherceg könyvekről beszéltek
Mélypontok: Kisherceg papucssága, Róka érdekes megmozdulásai, Róka apjának a felnőtt emberhez nem teljesen méltó magatartása tudjátok mit? Azt figyelembe véve, amit ez az ember lezavart, a Rókának és Kishercegnek a szemére vetett pontokat vissza is vonom.
Szerelmi szál: Szerelmi szál, nagyon enyhe, nagyon bájos… nagyon lágy… az én ingerküszöbömnek túl érzelgős is, ami azt jelenti, hogy 13 éves kortól nyugodtan ajánlom.

Ha érdekel titeket a könyv, és még nem szereztétek meg, akkor ITT rendelhetitek meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése