2018. március 30., péntek

Melissa Grey: The Shadow Hour - Az árny órája (Midnight-trilógia 2)

Üdv! Ezt a bejegyzésemet egy vegyes hírben álló regény sorozat, a Midnight-trilógia második kötetének, Az árny órájának szenteltem, amellyel Melissa Grey végleg kinőtt azokból a vádakból, hogy a könyve csupán "egy megfelelő helyeken ravaszul átvariált Cassandra Clare + Laini Taylor koppintás". Ízig-vérig mágiával átszőtt, fordulatos fantasy kalandot alkotott, ami mind a háttér, mind a karakterek tekintetében felnőtt feladatához, azaz az olvasó határtalan lenyűgözéséhez. Bízom benne, Melissa sok történetet fog még írni a madár-és sárkányemberek sztorijain kívül is és, hogy ezeket meg is jelenteti a Maxim kiadó, ugyanis biztosra veszem, hogy rövid időn belül nagyon sokra fogja vinni ez a nő. :)


Fülszöveg:

Ekhó életében minden egy csapásra megváltozott, amikor megtudta a döbbenetes igazságot: benne él a tűzmadár, a békét hozó, tündöklő teremtmény. Úgy tűnik, csak ő képes megállítani a két nép, a drakharok és az aviánok közötti viszályt. Ekhó azonban egy nagy és rettenetes erő felemelkedését érzi. Ezt a sötét hatalmat próbálja megszerezni a Sárkányherceg, hogy örökre elpusztíthassa ellenségeit.

A lány már elveszítette az otthonát és a családját. Tűzmadárként most még súlyosabb veszély fenyegeti minden lépését, mint amiket korábban az útjába vetett a sors. Ekhó minden elkövet, hogy megakadályozza a Sárkányherceget ördögi tervében. Ebben segíti Ramin, aki már évek óta olthatatlanul szerelmes Ekhóba, és a jóképű drakhar, Caius. De nem nyerhetik el mindketten a lány szívét.
Ekhó előtt bizonytalan jövő sejlik fel. Vajon képes élni a valódi természete hatalmával, vagy ez túlságosan is erősnek bizonyul számára, és porig égeti világának utolsó maradványait is?
Üdv az árny órájában!


Az árny órájával karöltve beköszönt az álomszerű kalandok és a gigászi erejű, hordozóikra tekintve is veszedelmes misztikus
teremtmények viadalának az ideje is. Ez a könyv fantasztikusan túlszárnyalta az elvárásaimat izgalmakban, világépítésben, illetve lehengerlő leírásokban egyaránt, és nem csak az előző részhez viszonyítottan.
Könyörgök, aki őszintén szereti Melissa Grey írásait, ne hasonlítgassa többet olyan formában Cassandra Clare-hez, minthogy „olyanok a történetei és a karakterei, mint Cassie-nek” vagy „úgy ír, mint Cassie”! Mérföldekkel nagyobb mértékben ártanak ezek a kijelentések a hírén, a megítélésén, mint építenek, és ez az írónő sokkal többet érdemel annál, minthogy a köztudatban állandóan a Cassandra Clare árnyékából való kitöréssel küszködjön. Az már más, ha azt mondják, megvan benne az a bizonyos szikra, ami elősegítheti, hogy olyan sokra vigye, mint Cassie, ugyanannyi rajongót érdemel és, hogy ha így fejlődik, nemsokára el is éri ezeket, erre én is csak bólintani tudok de ne… ne… legyen egy furfangos másolónak beállítva, amikor annyival több rejlik benne, számtalan figyelemre méltó ötlet lapul a tarsolyában. Az alapokat tekintve ezek közül a legfényesebb csillagot az jelentette nekem a regényben, hogy miután előzőleg meg lett lelve a tűzmadár, a drakharok és aviánok oldaláról is áhított „csodafegyver”, ami pontot tehet az évszázados, mindkét oldalról brutális áldozatokat követelt háborújuk végére, beeresztett az írónő némi sötétséget is a lapokra azáltal, hogy bevonta a fény lényének az ellentétét, azaz a fájdalomból és sötétségből táplálkozó kucedrát a játszmába. Az izgalmak felfokozásán, illetve azon kívül, hogy a sötét oldal lényeit különlegesebbnek szoktam találni, ezt a lépést a teremtményekhez mellékelt mondanivaló miatt is értékeltem, újszerűnek tartottam. Azt, hogy finoman, de jelezésre került a párbeszédekben, azt a krízist, amibe a cselekmény ideje alatt az aviánok és a drakharok keveredtek, valamilyen szinten a saját ostobaságuknak, versengési kényszerüknek, békében élésre képtelenségüknek köszönhették. A világunk nem is csupa fény, nem is csupa sötétség, ha pedig valamelyik irányba mégis billen néhány túlbuzgó kincsvadász közbenjárása miatt a mérleg, akkor megérkezik az azonos mértékű ellensúly is, amivel újra kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Az meg egy ilyen szituációban már koránt sem biztos, hogy noha az állás nagy vonalakban egy-egy marad, megérte-e belepiszkálni olyan pusztító hatalmak örvényébe amiknek a barátságosabb vonulatát se tudják teljesen felfogni vagy kezelni a birtoklói. Ezáltal a fő szál halvány párhuzamot vont a valós világ háborúival is, amikben minél nagyobb, minél hatásosabb gépeket, vegyi fegyvereket akarnak létrehozni a felek, egyre csak licitálnak egymásra, mint az árveréseken a lovakra, aztán kicsúszik a kezükből az irányítás és azok isszák meg a levét a dolognak, akik igazából megfértek volna az ellenséggel. Tiszteletre méltó „adottság”, munkamorálbeli jellemző továbbá Melissa részéről, hogy nem reked meg egy szinten, mint sok más író, hanem kötetről-kötetre képes fejlődni, felismeri, mik azok a vonások a történetben, amiket érdemes megtartani, mik azok, amiktől ésszerűbb lenne megválni. Ez szembeötlően kiütközik, ha Az árny óráját és A lány éjfélkort összevetjük, az első rész felborzolta az érdeklődésem a formabontó misztikus szállal, mint ahogy a madarak a tollaikat, kellemesen kikapcsolt, de nem volt egy kifejezetten körömrágós sztori. Ezzel szemben Az árny órájában konkrétan minden megkaptam, amit a nyitókötetből hiányoltam, érkeztek a váratlan fordulatok, az izgalmak, sokkal lendületesebb tempóban áramlott a cselekmény, sokkal jobban kiforrtak a karakterek is, a finom részletek. A leírások hangulatossága is rengeteget tört felfelé, nem túlontúl hétköznapi, nem túlságosan meseszerű, nem is túl nyálas és szentimentális, pont annyira varázslatos, hogy az ember egy új dimenzióban érezhesse magát.

Tavalyelőtt novemberben került a kezembe az első rész, és nagyon felvillanyozódtam, amikor tavaly év vége körül belefutottam a hírekbe, miszerint végre megérkezik a folytatás. Kifejezetten nagy, minden adandó alkalommal egekig magasztalt kedvenc nem lett a nyitás, de időnként motoszkált bennem a történet, a madáremberek és a sárkányemberek… fel-felbukkant annak a gondolata is, hogy újra kéne olvasnom. Aztán mintha csak a tűzmadárhoz hasonlóan arra várt volna az érdeklődésem, hogy új erőre kapva feléledhessen, nemrég egy akció keretében megrendeltem a könyvet egy másik második rész kíséretében, és valahányszor a polcom felé sandítgattam, egyre jobban hívogatott a kötet, a kényszer, hogy megtudjam, az írónő hogyan folytatta ennek a nem annyira szokványos kis bagázsnak a kalandját…

„– Szóval ide jutottunk- mondta Caius. - Egy lángszóró tolvaj, egy bukott herceg, egy gyógyító tanonc, egy hajdani testőrkapitány és egy svindler magukra vállalnak egy kétfrontos háborút .- A szomorúság árnya úgy párolgott el Caius mosolyából, ahogyan a pocsolya is felszárad a ragyogó napon. Derűsen felnevetett, és Ekhó szerette volna üvegbe zárni a hangját, hogy örökre megőrizze .- Mégis mi sülhet el balul?
– Őszintén?- válaszolta Ekhó .- Valószínűleg minden.”- (A lány éjfélkor: 413. oldal)


Örök félelemként most is tartottam tőle, hogy mivel ezúttal nem a saját folytatás-lustaságom miatt, de huzamos idővel az első rész után álltam neki a második regénynek, nem igazán fogom tudni felvenni a karakterekkel a tempót. Azonban a leglényegesebb útbaigazításokat Melissa már az első fejezetben megadta, úgyhogy zavartalanul elmerülhettem az új eseményekben, a szereplők új dilemmáiban, nem kellett arra pazarolnom az időt, hogy azt totózzam, mégis ki miért viselkedik úgy, ahogy, mi az, ami kulcsfontosságú lenne a helyzet felmérésében, de előttem homályban rejtőzik. A fentebbi idézetben felvázolt kis csapat, nevezetesen Ekhó, Borostyán, Jáspis, Caius és Dorian a történet kezdetekor egy raktárban bujkál, miután mind a két nép, az aviánok és a drakharok is rájuk fenik a fogukat. Ekhó tűzmadárként egyszerre jelent potenciális veszélyt és remek eszközt a háborúban, illetve meglincselendő bűnöst, hiszen a Fekete-erdőben az ereje megszerzésekor borzalmas felfordulást rendezett, és megölt egy avián harcost. A többiek pedig akarva-akaratlanul bűntársai lettek azzal, hogy vele voltak a kérdéses esetkor és utána is követték, továbbá Caius és Dorian árulónak is minősülnek a drakharok között, amiért nem hódoltak be az új Sárkányhercegnek, a Caiust a trónjától elmozdító Tanithnak. Ekhót a történtek feldolgozásán túl a tűzmadár korábbi porhüvelyeinek az emlékeiből áramló rémálmok, látomások gyötrik, a holt lelkek között Rózsa, Caius volt szerelme a leghangosabb a fejében, a sok szellem miatt a lány úgy érzi, darabokra szakad, egyszerre túl zsúfolt körülötte a tér, és egyszerre van egyedül a válságban. Jáspis a Fekete-erdei harcból szerzett sebéből próbálna lábadozni, de Borostyán minden igyekezete ellenére se javul az állapota… sokkal inkább egy hajszál választja el a megfékezhetetlen romlástól. Összefoglalva feszültség uralkodik az első fejezetekben, számtalan kimondatlan gond lebeg a levegőben, egyik súlyosabb, mint a másik, és a szereplők tudják, nemsokára tenniük kell valamit, hogy nem ülhetnek tétlenül, azt viszont már nem, hogy mi is lenne a helyes lépés. A tétlenségből az a nyilvánvaló tény rángatja ki őket, hogy valahogyan talpra kell állítaniuk Jáspist, keríteniük kell valakit, aki segíthet rajta és az a fejlemény, miszerint ugyan Ekhó felszabadította a tűzmadarat abból a kalitkából, ami elzárta a világuktól, de szándékon kívül kiengedett vele valami mást is…

„Az aviánoknak hősre volt szükségük, és Ekhó hősként léphetett elő, míg hajlandó volt együttműködni velük sötét órájukban. Milyen változékony is a tömegek meggyőződése!”

Mindig is érdekesnek szoktam találni a különféle veszedelmek hatására mutatott reakciókat a könyvekben és a valóságban is. Azt, hogy milyen mesebeli módon dobják félre az ellenérzéseket egymással szemben jobbik esetben egy nagyobb rossz felbukkanására azok, akik néhány másodperccel előtte még kinyomták volna egymás szemét egy szívószállal is. A Stark házban erre mondanák azt valószínűleg, hogy „ha itt van a tél”, akkor nincs tovább helye a marakodásnak, mert a túlélés a tét, és ez a történet is bizonyítja, hogy nem teljesen beszéltek sületlenségeket ezzel, de attól még érdekesnek tartottam a kis szövetségek alakulását, az Ekhóval szembeni hozzáállás megváltozását. A hébe-hóba kissé szeleburdinak mondható, de nem egyáltalán ostoba főhősnő is felfedezte ebben a szituációban az iróniát, ami szintén plusz pont volt, mert megtörte azoknak a hibbant, elvakult hősöknek a szériáját, akik nem veszik észre, hogy kihasználják őket. Adott volt egy totálisan értelmetlen háború két természetfeletti faj között… igen, értelmetlen, ugyanis sem az aviánok, sem a drakharok nem végeztek olyan másik népre veszélyes tevékenységet alapjáraton a saját kis birodalmuk irányítása közben, ami indokolttá tette volna a harcot, ezt a mély gyűlöletet a másik fajjal szemben, ami nem nyugszik többön annál, minthogy ezer évvel ezelőtt az őseink valamiért megorroltak rájuk, ezért nekünk is tartanunk kell magunkat ehhez, mégis vehemensen űzik, nincs az, az ár, amit nem fizetnének meg érte, megbélyegzik azt, aki hülyeségnek tartja, hogy valakit csak azért utáljunk, mert tollai vagy pikkelyei vannak.  Amikor pedig ennek a háborúnak a fanatikusságában valamilyen kozmikus veszélyt szabadítottak a földre, ami nem csak a „csúnya, rossz drakharokat” vagy „csúnya, rossz aviánokat” pusztítja el, hanem azokat is, akik a maguk hasznára akarták fordítani az erőt, illetve a jelen perpatvarban vétlen emberiséget, akkor az aviánok oldaláról hirtelen rögtön jól jön egy szuperképességeket szerzett emberi megváltó, aki megmenti a tollas ülepüket… Megértettem, hogy Ekhó miért akart segíteni azoknak, akik otthont adtak neki, akik tényleg befogadták maguk közé, de én a magam részéről erre csak egy Na, ne!-t tudtam mondani, miközben bőszen ingattam a fejemet. Komolyan? Csak akkor kell, amikor hasznot lehet húzni az erejéből, előtte meg el van mondva mindennek, amiért megszerezte ezt az erőt? Altair, az avián parancsnok és a követői részéről én ezt nem a „közösség ereje” és a „baj összekovácsol” klisék magyarázatoknak tudtam be, hanem szimpla nyerészkedő álszentségnek.

Nyerészkedés terén pedig nem csak az aviánok ügyeletes főkolomposa az, akit nem kell félteni, hanem az új Sárkányherceg, Tanith is, aki bár a bátyja ellen elkövetett puccsa ellenére is mutat az irányába lépéseket a viszonyuk rendezésére, hamar eljut annak a gyümölcsöző taktikai lépésnek a kiötléséhez, hogy ha az aviánok oldalán felsorakozik a tűzmadár, akkor neki is pótolnia kell a lemaradását. Vagy úgy, hogy kikényszeríti, hogy a tűzmadár az ő szövetségébe lépjen vagy úgy, hogy lecsap arra a mítikus teremtményre, ami képes felvenni a versenyt azzal a varázslatos hatalommal, ami a tűzmadárban rejlik… A történések kulcsa, központi mozgatórugója ezek tudatában természetesen a kucedra, egyeseknek olyan szempontból, hogy kiderítsék, hogyan lehet elpusztítani, legyengíteni vagy visszaküldeni oda, ahonnan jött, meggyógyítani azokat, akiket megfertőzött a mérgével, másoknak meg olyanból, hogy hogyan lehet belőle egy engedelmes csatamént faragni, az előző kötet hajszája mondhatni újraindul, csak a jutalom tárgya megváltozott, a Szent Grál nem a tűzmadár, hanem a kucedra képében tetszeleg. Azok, akik tanultak az előzőleg vétett hibákból, felmérik, hogy mekkora a tét, hogy ha a „jó” szörny is félelmetes pusztítást okoz világszerte azzal, hogy a világunk részévé vált, akkor a „rossz” szörny munkába lendülése örülni lehet annak, ha a bolygó magja sértetlen marad, akik pedig változatlanul ebbe a szélmalomharc feelingű háborúba kapaszkodnak, nem számíthatnak semmi kedvezőre.

Többféle karakterek közötti kapcsolatból adódó konfliktus is felmerül a fantasy szál folyamatos terebélyesedése közben, de a fontos szerepük ellenére nagyon hálás voltam érte, hogy nem ezek a „drámák” uralták a cselekményt, hogy félre tudták őket tenni, amikor nyilvánvalóan akadtak húzósabb gondok is annál, minthogy ki-kivel hányadán áll éppen. Ezek közül elsőbbséget élvezett, illetve a történetre a legerősebb befolyást gyakorolta Caius és Tanith testvéri köteléke, ami valahogyan mindenek felett egymáshoz terelte, arra ösztökélte őket, hogy adjanak esélyt a másiknak. Tanith megadta a kegyeletdöfést Caiusnak azzal, hogy magához ragadta a hatalmat, majd azzal, amit a Fekete-erdőben lezavart, de ragaszkodna hozzá, és Caius se tudja kizárni a húgát, a rémes tettei sem feledtetik vele azt, hogy mégiscsak a testévre, akivel ha nem is felhőtlenül, de leélt X évet, akivel jobban ismerik egymást bárkinél… Tanithszal az árulása és az tisztán látásán esett csorba okán nem tudtam szimpatizálni, de a célratörőségét értékeltem benne és azokat az egyéb, hatékony vezetőnél elengedhetetlen vonásokat, amiknek Caius nem volt a birtokában. A drakharoknak valószínűleg akkor adhatták volna a legjobbat, hogyha ők egyenlően, közös erővel uralkodnak, nem pedig úgy, hogy mindkettő elutasítóan leszavazza azt, ami a saját módszertárának nem tűnik vonzónak.

Emellett berobogott a képbe kettő élesebb/halványabb szerelmi háromszögre hajazó káoszgombolyag is, amiket normális esetben káromkodva a pokolba kívántam volna, de mivel, mint említettem, a gubancok résztevői képesek voltak felérni ésszel, mikor és mennyi időre jön el a kis gondjukon való malmozás ideje, és mikor válik irrelevánssá, nem lettek ezek a mini-konfliktusok zavaróvá. Inkább csak azt mutatta meg finomabban, hogy a népek sorsát eldöntő nagy összecsapás küszöbén se csak annyiból áll az élet, hogy meg kell menteni a világot, hanem vannak ehhez mérten pitiánerebb, hétköznapibb vívódások is. Az egyik háromszögféleség Ekhó, Caius és Ekhó első részben megismert udvarlója, Ramin marhára örültem a csávó visszatérésének, mondhatom… közt alakult ki, a másik meg Jáspis, Dorian és egy varázsló közt. Nem a klasszikus döntésképtelenség jellemzi ezeket legfőképpen, hanem a múlt árnyának a kivetülése a jelenre…

Caius a szíve mélyén még ugyanúgy gyászolja az előző kedvesét, mint az elvesztése napján, és sokáig nem tud egyértelműen dűlőre jutni afelett, hogy az érdeklődése maximálisan Ekhó személyének szól-e vagy az is közrejátszik a szimpatizálásban, hogy azáltal, hogy Rózsa is a tűzmadár hordozója volt, egy része tovább él Ekhóban. Ekhót részben ugyanez a dilemma gyötri, nem veheti biztosra, Caius nem csak Rózsa miatt érdeklődik-e iránta a volt drakhar herceg, és ugye ott van Ramin is. Kötődik hozzá a lány, és meg akarja védeni, mert együtt nőttek fel, reflexszerűen ott akar lenni a srác mellett, hogy fogja a kezét, ha arra van szüksége, de nem ugyanolyan köztük már a kapcsolat, mint azelőtt, hogy elindult volna felkutatni a tűzmadarat Ekhó, egy erősebb barátsággá szelídült, ami köztük volt, és tanácstalanok, mihez kezdjenek ezzel. Ramin eddig se volt a kedvencem és a fafejű előítéletessége miatt ezen most se sikerült változtatnia, de örültem neki, hogy a többi karakterhez hasonlóan ő is árnyalásra került, hogy kiemelkedhetett a lapokról. Caiust nem egyszer éreztem ellentmondásos egyénnek, akiben egyszerre van elveszve egy elkötelezett idealista, aki kétségbeesetten keresi másokban a jót, törekszik a nyugalomra, és egy olyan vezető, aki hozzá van szokva, hogy hallgatnak a szavára, aki könyörtelen lépésekre is vetemedne és vetemedett is azért, hogy véghez vigye, amit kitűzött maga elé. Ha őt és Ramint veszem alapul, nem kérdés, ki állt felnőttebben a helyzethez, amibe kerültünk, hogy kinek a megmozdulásai voltak szimpatikusak, de Tanithra vonatkozóan nem tudtam bizonyos után mire vélni, hogy hogyan hihet benne annyira szentül, a húga egyszer észbe kap, hogy mit művel és száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Ez… kötődés ide vagy oda, túl ésszerűtlenül szép lett volna, hogy igaz lehessen. Ekhó rengeteget erősödött az első részbeli énjéhez képest, nem volt annyira szeleburdi, gondolkozott, mielőtt cselekedett, az ítélőképessége kiélesedett, határozottabbnak éreztem. Elveszett volt persze és nem tudta, mihez kezdjen, de azzal, hogy ezeket bevallotta magának, és úgy igyekezett menni előre és talpon maradni, számomra valahogy megfontoltabb és erősebb lett, nem játszotta el, hogy ő mindenkinél mindent jobban tud, nem tett úgy, mintha nem lenne neki megterhelő az a súly, ami egyik szempillantásról a másikra hullott a vállára. A szerethetőbb kis dilijei megmaradtak, a bosszantóbbakat egyértelműen kinőtte, készen áll rá, hogy elvégezze a feladatát.

Jáspis volt nekem az első részben a legüdébb színfolt, a legragyogóbb személyiség, azonban ebben a részben letört a lendülete, és egyáltalán nem tetszett az, amilyenné Quinn, a már emlegetett varázsló közelében vált, bármennyire is kedveltem az új szereplőt. A vagány, magabiztos, odaszólós svindler egy bizonytalan, dermedt masszává változott, akit másodpercek választanak el a padlóra eséstől, valahányszor egy légtérbe keveredik Quinnel, akinek minden megnyilvánulásából az süt, hogy ha tehetné, akkor legszívesebben bemenekülne a legközelebbi sarokba, és ott is maradna, ameddig újra nem biztonságos a terep. Nagyrészt csak utalások ejtődnek el arról, hogy a múltban milyen kapcsolat is volt kettőjük között, de az már az első közös jeleneteiknél kibuggyan a felszínen, hogy bármi is volt ez a valami, Jáspisra nézve egyáltalán nem volt egészséges, és bár azóta rengeteg regenerálási idő telt el, egy csomót formálódott Jáspis egyénisége, még mindig meg tudja bénítani a másik srác a puszta jelenlétével. Korábban Jáspisnak kellett azon fáradoznia a legváltozatosabb trükköket bevetve, hogy Caius volt testőrkapitányát, Doriant előcsalogassa a csigaházából, és részesítse a vonzereje előnyeiben, most pedig Dorian vette át ezt a szerepet, miközben mindent elkövetett, hogy védje az aviánt a varázsló kedvezőtlen hatásaitól. Ha eddig voltak is kétségeim Dorian hozzáállásának a tekintetében, Az árny órájában mindet megsemmisítette, teljes mellszélességgel kiállt a csapat két avián tagja, Jáspis és Borostány mellett. Maradéktalanul bebizonyította, hogy megérdemli Jáspist. Ami meg Quinn-t illeti… ő az a fajta alak, akinek a közelében szívesen fantáziál el arról, hogy agyoncsapja egy közepes méretű tompa tárggyal… de a kisugárzása tapadós, így hát nem lehet mindent beleadva meglendíteni azt a tompa tárgyat. A karaktere kicsit Theóra emlékeztetett a Teen Wolfban, szemét figura, többet rombol, mint amennyit segít a tetteivel, valakivel, akit az olvasó/néző képtelen nem szeretni, borzalmasan viselkedik… mégis… Megfog valahogy, mert ott van benne az a szuggesztív erő, ami által a körülötte lévő szereplőket is alkalomadtán az orruknál fogva vezeti. Nevettem a beszólásain, a már-már dühítő pofátlanságon, ahogy ezeket Quinn előadta, és hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedek benne, hogy a zárókötetben is felbukkan… :D De Jáspistól tartsa távol magát.

A legváratlanabb meglepetést Az árny órájában egy olyan karakter okozta, akivel A lány éjfélkor során igencsak meggyűlt a bajom, akinek a jelleme kimondottan irritált engem, ő pedig Ekhó legjobb barátnője, Borostyán volt. Nekem a lány egy lehetetlenül „tiszta”, életképtelenül érzékeny és mindezek mellett rendkívül sunyi, alamuszi nyuszi nagyot ugrik beütésű valakinek maradt meg amellett, hogy a barátaiért már akkor is bármire képes lett volna. Fel is készültem rá, hogy Borostyán mozzanatai és magam közé ismételten célszerű lesz felhúzni egy biztonságos üvegfalat, ám erre nem volt szükség, az, az unszimpatikus szereplő, akire emlékeztem, semmivé foszlott és egy erős lány fogadott helyette. Egy olyan Borostyán, aki nem nyavalyog lépten-nyomon, hanem teszi, amit tenni kell, nem ítélkezik látástól-vakulásig, aki keménységben simán felveszi a versenyt Ekhóval, Caiusszal vagy Doriannel. Nem győztem csodálkozni, ugyanakkor gyanakodni, hogy ez valamilyen átverés, és a fejlődése Borostyánnak egyszer csak elillan, de a félelmem alaptalannak bizonyult, a gyógyító nem ingott meg, inkább csak minden egyes akadállyal egyre több és szilárdabb tartással vértezte fel magát. Úgy néz ki, a kis álomvilágából való kiszakadásra, a drakharok fogságában átéltek kellettek ahhoz, hogy kiforrhasson… Az a karakterfejlődés se elhanyagolható, amit a barátai vagy Altair mutatott, aki produkált egy-két egészen emberi pillanatot is, de az írónő most Borostyánnal remekelt a legjobban. Nagyon érdekel, mi fog alakulni közte és a között a drakhar harcos, Héliosz között…

Mozgalmas, izgalmakban és új helyszínekben gazdag kötetet tudhatok magam mögött, amelynek a karakterek fejlődése és spoilerezési lehetőség híján, vérszegényen fogalmazva csak különlegesen megragadó, összetett magasságokba emelkedő mágikus szál nyújtották a legerősebb pilléreit. Még mindig nem tökéletesen hibátlan ez a trilógia, de félelmetesen közel áll hozzá, hogy az legyen, felturbózott kíváncsisággal várom, hogy kezembe vehessem a záró kötetet. <3

Borító: 5/5 – Mint mindig, képen most se adja annyira vissza magát a mutatóssága, da valami lenyűgözően néz ki élőben, igazi ízig-vérig fantasy hangulatú borító, ami azt a hatást kelti, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne a történet. Ezt a betűtípust továbbra is nagyon szeretem, de azt meg kell jegyeznem, hogy az eredeti borító még ennek a szépségét is lekörözi.
Kedvenc karakterek: Borostyán, Ekhó, Jáspis, Dorian, Quinn, Caius, az Ala
Legutáltabb karakterek: Ramin, Tanith
Kedvenc részek: amikor Caius a drakhar mitológiáról beszélt, amikor Ekhó meglátogatta a professzort, amikor Caius elment Quinn-ért, amikor Dorian kiállt Jáspis mellett, amikor Jáspis elővette a „nyakpántot”, amikor először feltűnt a kucedra, amikor Borostyán elindult a küldetésére.
Mélypontok: az aviánok megmaradt előítéletessége, az, ahogyan Jáspis megváltozott Quinn mellett, amikor Ekhó az emlékei között vergődött, Caius vaksága a testvérével szemben
Szerelmi szál: Biztonságosan a YA-keretei között marad hangsúlyosság hiányában, a YA alsóbb korosztályától, azaz 13-14 éves kortól nyugodtan ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor ITT rendelhetitek meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése