2018. március 2., péntek

Erin Watt: Paper Princess - Papír hercegnő (A Royal család 1)

Helló! A hivatalos megjelenés előtt elkapkodták. Lázban tartotta a könyvmoly közösséget. Rendkívül heves és végletes reakciókat váltott ki. A romantikus műfaj egyik leghírhedtebb friss alkotása. Február végén eljutott az én kezembe is az Erin Watt néven futó írópáros Papír hercegnő című alkotása, ami magával sodort, megnevettetett, lesokkolt és felhúzott... Royalék tönkretettek. Lenyugodva az olvasás után annyit mindenképp kijelenthetek, ha nem is lett a kedvenc könyvem, a maga módján kiemelkedő regény a műfajában.


Fülszöveg:


Egy ​lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról kerül fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.
Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.
Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyik Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal: a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.
Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük.
Talán igaza van.
Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.
Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni?

Kövesd a sorsát te is és éld át egy különleges világ örömét, bánatát!

Csupa ellentmondás ez a könyv. A század legreálisabb története címet biztos nem kapja meg, annyi pénzük még Royaléknak sincs, hogy ebbe a kategóriába bevásárolják magukat, ettől függetlenül mégis ez az egyik legéletszagúbb romantikus regény, ami hosszú ideje a kezembe került.
Sokáig hidegen hagyott a megjelenés körüli tömeghisztéria, de végül elolvastam a fülszöveget, ami jóval érdekesebb volt, mint amire számítottam, és beadtam a derekamat. Elvárásaim viszont fogalmazzunk úgy, kivételesen nem igazán voltak. Olvastam, hogy ez egy nagyon megosztó könyv, amit vagy imádnak és az egekig hypeolnak vagy gyűlölnek, ezzel a tudattal, avagy felkészüléssel kezdtem neki az ismerkedésnek Royalékkal… Minden olvasó életében eljön a pillanat, amikor szívesen vedlene át elvetemült Annie Wilkesszé, hogy a szerzőt vagy jelen esetben szerzőpárost túszul ejtse, és kierőszakoljon belőle egy normális befejezést, ami nem rontja le annyira a folyamatosan növekvő tendenciát, hogy sokáig csak arra bírjon gondolni; milyen szögből kéne dobni a könyvet ahhoz, hogy a legnagyobbat csapódjon a saroknak. Nekem ezt a pillanatot a Papír hercegnő hozta el, mégis többnyire pozitív élmény uralkodott, szóval akarva-akaratlanul megint különc lettem, mert hozzávetőlegesen ugyanolyan erővel kavargott bennem mind a két előre vetített olvasói reakció. Nem jobb annyival akármelyik másik NA regénynél, mint amekkora feneket kerítenek neki, de nem is rosszabb annyival az átlagnál szerintem, mint amennyire hébe-hóba lehúzzák, szappanoperásnak mondják, a magam részéről mindkét végletet némileg túldramatizáltnak tartom. Ami a fiúkat illeti... ez a klán tényleg egyértelműen súlyos gyökérkezelésre szorulna, és nem feltétlenül fogászati értelemben, ezt nem vitatom. De számomra nem voltak elvetemültebbek a legtöbb „megközelíthetetlen, bunkó bad boy” figuránál, akiket bírni szoktam és hiszti, illetve erkölcsi szenny fronton se kaptam olyan polgárpukkasztást, mint amit vártam, ezekben a vonatkozásokban a Papír hercegnő maximum annyiban különbözik az aranyos hírű, agyonmagasztalt romantikusoktól, hogy ez a könyv… egyenesebb, őszintébb. Erin Watt egy vattacukrosan szemforgatást előidéző, tündérmesés effekttel indít, de hamar brutális kegyetlenséggel ki is forgatja azt, amit az emberek a tündérmesétől várnak, összezúzva a kis naiv romantikus lelkek ideáljait, míg nem marad más csak a nyers, mocskos valóság, amit sokaknak nem vesz be a gyomra. A Papír hercegnő igazából egy gyomorszájon vágás a nagy, amerikai álomnak. Egy lecsupaszított, púder nélküli világot mutat be, amiben nem feltétlenül ugrálnak körbe valakit azért, mert olyan jelleme van, ami miatt ezt megérdemelné. Amiben az iskolában az elbánás nem mindig igazságos, a helyi viszonylatban elit bunkók úgy keserítik meg a kipécézettek életét, ahogyan jól esik nekik kipukkaszthatja a rózsaszín buborékját az, aki szerint csak milliárdos körökben van ilyen diktatórikus klikkesedés. Amiben a szemétládák nem nyerik el mindig méltó büntetésüket. Amiben a megmentő szerepében tetszelgő mentor se hibátlan. Amiben maga módján minden ember tele van megjavíthatatlan belső gikszerekkel, elítélendő és értékelendő tulajdonságokkal, és csak a környezetükön múlik, mennyit nyom előttük a jó a rosszal szemben, mennyire éri meg nekik tolerálni az utóbbit. Amiben a vonzalom az csak vonzalom, és nem próbálják meg belemagyarázni, hogy szerelem első látásra. Amiben az izgalmas, elérhetetlen, nőcsábász rosszfiú nem tér meg egyik pillanatról a másikra a szíve hölgye hatására. Reed Royal kétségkívül előhozta belőlem a Szívkirálynőt Csodaországból, aki már a nevének a látványától is beizzított motoros fűrésszel hadonászva harsogja, hogy "halál reá!”, de lehiggadva és a fűrészt gondosan elrejtve belátom, hogy hiába nem láttam benne bizonyos fokig értelmet, az ő záró fordulata is ahhoz a nyakatekert őszinteséghez igazodott, amivel megfogott ez a könyv; semmi sem csillog örökké.



A tovább olvasásra ösztönző húzóerő már az első oldalakon felütötte a fejét, ezért igazodva ahhoz, hogy a kezdő jelenet egy iskolában zajlott le, adok egy csillagos ötöst az írónőknek a stílusukért. Az írásuk eteti magát, lendületes, fiatalos, és nagyon frappánsan, szórakoztatóan van megfogalmazva a szöveg, a monológok remekül visszaadják Ella személyiségét, pillanatok alatt bele lehet simulni a szemszögébe. Mások is dicsérték, elismerték már ezt az erősségét a kötetnek, de engem az lepett meg nagyon, ami ezután következett, hogy nemcsak gördülékeny a fogalmazás, hanem két lábbal is áll a földön. A híresztelések alapján attól féltem, hogy valamilyen csillámos csomagolópapírba csomagolt esemény ismertetést, a főszereplő részéről totálisan elfogult, vak narrációt fogok kapni, de mint említettem már ez a történet nem kertel. Kerek-perec ki van mondva, hogy a Royal fiúk eleinte seggfejek, mint ahogy az Ella új iskolájában cirkáló, unatkozó diákok is és, hogy Ella emiatt pipa annyira mindre, hogy betonba akarja önteni őket. Nem egy tündérpalotának volt bemutatva a Royal villa, Ella új életkörnyezete, ahonnan már csak a daloló kerubok és az egyszarvúk hiányoznak és minden csoda valóra válik, hanem…nem is tudom, ésszerűen. Az emberek ugyanolyan eséllyel szemetek, jók vagy a kettő között egyensúlyozók, ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy viselkedhetnek a hangulatuktól függően szarul, ugyanúgy résen kell lennie annak, aki nem akarja, hogy lecsússzon a futópadról és bedarálódjon, a leglényegibb különbséget Ella korábbi környezete és az új között csak az adta, hogy nagyobb összegekkel dobálóztak. Ezt pedig értékeltem, mert az emberek egy része nem csak azokkal szemben hajlamos előítéletes lenni, akiknek sokkal kevesebb van, mint nekik, hanem olyanokkal is, akiknek sokkal több, miközben a könyv is mutatta, hogy nem feltétlenül felhőtlenebb Royalék élete, mint egy átlagos közegben játszódó NA történet főhőseié. Persze emiatt részben csalódott is voltam, mert nagyjából feleslegesen vértem fel magam mindenféle ingerküszöb tunninggal az olvasás megkezdése előtt, én komolyan azt vártam, hogy valami totálisan elvont világot fogok kapni, ami van annyira zárt és kis földi halandók számára érthetetlen, mint teszem azt a maffia. Egy totálisan eltérő elvek és szabályok alapján működő társadalmat, azt, hogy a milliomosok konkrétan külön állatfajként lesznek beállítva, akiknek semmi se szent, miközben többször is az köszönt vissza, ami innen-onnan, más sztorikból már ismerős volt, csak valamelyest felnagyítva.

A folytatás előtt kifejteném nektek a legtöbb esetben felmerült megosztó tényezőket, és ezekről a véleményemet:

Szappanopera feeling: Ez a jelző riasztott el a legjobban az olvasástól egy darabig, na meg az, milyen rendszeresen használják, de összevetve a hiszti-faktort egy híres romantikussal, például valamelyik Maddox-tesó könyvével vagy az Egy nap talánnal, azt kell mondjam, semmivel se durvább ezen a területen. Sőt, ahhoz képest, amit vártam, visszafogott, jobban belegondolva kevesebbet vitáztak értelmetlen hülyeségeken, mint a példakönyvekben. Ha valaki csinált valamit, annak megvolt a nyomós, érthető oka, az egyes viselkedésformákat látva nem éreztem azt, hogy az előbb dobott ki az űrhajó egy idegen bolygóra, ahol el van várva, természetesen megértsem az idegen lényeket, mialatt hiába erőlködök, nem maradnak mások, mint földönkívüliek. Nem annyira fájdalmasan egyszerűen, mint amikor a főhősnő azért picsog ötven oldalon át, mert szerinte az érte kezét-lábát törő alfahím össze fogja törni a szívét, de itt a tettek mögött meghúzódott a logika. Ettől az egyes tettek nem lettek kevésbé aljasak vagy idegborzolók, de nem lehetett rájuk azt mondani, hogy derült égből jött a villám, minden előzmény nélkül. Összesen egy olyan lépés volt, amit nevetségesen teátrálisnak, megalapozatlannak találtam, az is a végén.
Szex a köbön: Ettől a hírtől szintén berezeltem egy cseppet, mert nem rajongok az orrba-szájba-fülbe típusú történetekért, ahol a cselekmény csak mutatóban van a sok kefe mellé, de ez nem ilyen. Utalgatások végig vannak, időnként van vulgáris töltete a dolognak és a gerlepár lejátszik egymással egy-két intimebb megmozdulást az ágyban, de még a klasszikus, „ahogy a nagy könyvben meg van írva” módon le se fekszenek. Az meg, hogy egyértelműen el-elvan hintegetve, hogy akarnák? Erre mit mondjak? Ezen a téren is jobban bejött az egyenesség, a nyílt lapok, nekem kevésbé volt idegesítő/fárasztó, mint amikor szende szüzike két oldalon keresztül mereng azon nyálat csorgatva, hogy „a kiválasztottjának az inge gyűrődései alatt milyen fenomenálisan sejlettek fel a kidolgozott izmok, miközben feldobott egy zsákot a szekérre, de micsoda illetlenség arra gondolni, hogy milyen szupi, ahogy felcsúszik a hátán ez az ing és ott van egy két centis fedetlen bőrsáv, amit ő meg akar érinteni, de csak lopva és véletlennek álcázva…”.
Royal-diktatúra az iskolában: Mi az elengedhetetlen elem egy iskolás könyvben? Az, hogy van egy boszorka vagy egy tuskó, aki a gardedámjával változatos módon keseríti a főszereplő életét, de senki se akar neki segíteni, mert nem akarnak ujjat húzni velük. Akkor ebben mi az újszerű? Miért most veri ki a biztosítékot? Már említettem, hogy mindenhol megvan ez a kis hatalmi rendszer, az átlag sulitól kezdve a legutolsó gettó iskoláig, ahová csak fiatalkorú bűnözők és szünetben drogot áruló tanárok járnak.
Ella szívatása a diákok által: Itt is csak azt tudom kérdezni, hol az újdonság? Komolyan, ki nem látta azt a néha inkább kétségbeesett, mint bántó szekáló-hadműveletet már valamilyen vonatkozásban, mint amit itt bedobtak. Az emelkedett összegek miatt azért nagyobb durranásra számítottam, és mint kiderült, ha rosszul is esett neki ennyi is, még Ella is. Csak az előző örök igazság köszön vissza; unatkozó, pitiáner marhák társadalmi rétegtől függetlenül mindenhol vannak. És Ella nem is kuporodik a sarokba, hogy sírjon miattuk, hanem lazán visszavág.
Reed és Ella kapcsolata: Erre lentebb bővebben kitérek, de ez se a legegészségtelenebb anomáliája a műfajnak, érdekes, rengetegszer sírva röhögős, de nem „betegebb”, mint a szokásos utálatból szerelem recept szerint sütött többi románc. És Ella nem rózsaszín szemüvegen át nézi Reed-et, ami azért lássuk be, ritka…

És az se egy szokványos szituáció, amikor azért hívatnak valakit az igazgatóiba, mert feltűnt egy dúsgazdag, magát a gyámjának valló fickó, hogy kiemelje az embert a nyomorból, és elvigye a belépőjegy nélküli Disneylandbe, miközben még fizet is azért, hogy mókázzon. A tizenhét éves Ella Harper az anyja halála, az azt megelőző betegsége óta egyedül boldogul, aláhamisítja a megfelelő papírokat, hogy ne kerüljön állami gondozásba, kifizeti a számlákat, iskolába jár, totálisan ellátja magát, éjszakánként pedig egy klubban tekereg a rúd körül az anyja személyijét használva, hogy mindezt finanszírozhassa. Nincs elragadtatva a melótól és azoktól a kivénhedt perverzektől se, akik a szemüket legeltetik rajta, de ugyebár; pénz beszél, kutya ugat. Nincs választása, ha nem akarja még beljebb rántani a derékszíjat. Aztán berobban az életébe Callum Royal, aki el akarja vinni a villájába, hogy vele és a fiaival éljen, néha enyhén emlékeztetett a sztori J. M. Darhower: Sempre – Mindörökké c. könyvére hogy biztosíthasson neki minden földi jót, ugyanis Ella apja, akiről a lány semmit se tudott a nevén kívül, Callumhoz hasonlóan milliomos és azzal bízta meg a férfit, ha vele történik valami, viselje gondját a lányának. Callum Royal pedig jó kiscserkészhez méltón meg is tette ezt a lépést, ha az újdonsült pártfogoltja nem is könnyítette meg a dolgát… Bevallom, Royaléknál cseppet jobban féltem Ellától, hiszen az instant romantikusok női szereplőivel rendre nem szoktunk kebel barátnők lenni, de varázslatosan hamar megszerettem ezt a csajt. Régen olvastam hasonló műben ennyire felvágott nyelvű, temperamentumos, talpraesett, eszes lányról, aki bizalmatlan, aki előre gondolkozik, és aki nem omlik össze már attól, hogy valaki csúnyán néz rá. Aki keringőre hívta azt úgy megtáncoltatta, hogy utána napokig képtelen volt lábra állni, a sérelmeire megadta azokat a visszavágásokat beszólásokban és cselekedetekben egyaránt, amik jótékonyan elrettentették a népeket attól, hogy szórakozzanak vele. Ki-kiakadt, de összeszedte magát, felállt, és ment tovább, nem mulasztva el a visszaütéseket, ő nem csak úgy főszereplői létjogosultságként kapta meg a környezete tiszteletét, hanem alaposan megdolgozott érte. Ezáltal a kialakuló tisztelet szilárdabbnak is volt mondható vagy mindenesetre valódibbnak. A reakciói pedig annyira reálisak voltak… Igazából pontosan ugyanúgy reagált a történésekre, mint ahogy az olvasó reagál a könyv mögül. Meghallgatta Callum ajánlatát, de rögtön azon kezdett kattogni az agya, hol az apró betűs rész, az az elem, ami majd valami őrülten nagy csávába löki, ugyanis ez az egész túl szép, hogy igaz legyen. Mikor arra jutott, hogy nem tudja egyértelműen feltérképezni a hátulütőket, mert valaminek bűzlenie kell el is küldte a sunyiba a férfit, hogy folytathassa a szokványos életét. Csak az önjelölt hősökkel az a legnagyobb probléma, hogy nem hagyják magukat egy könnyedén lekoptatni, amint belecsapnak a legújabb segélyprogramjukba…

Callum, a Royal família feje az összes fellelhető karakterhez hasonlóan nem könyvelhető el feketének vagy fehérnek, inkább szürke, aminek az árnyalata a felmerülő helyzetektől függően világosodik vagy sötétedik, de annál a jelenetnél nagyon bírtam a pasast, amikor feltűnt Ella munkahelyén, és bedobta magát, szemléltetve, hogy ki a főnök. Az egy nagyon… badass pillanat volt :D Egy a legütősebb megmozdulásai közül, és első körben itt mutatkozott meg a Royal hatalmasság, a pénznek, a státusznak és annak az ereje, hogyha ezek optimális esetben nem egy idióta kezében nyugszanak, hanem olyanéban, akinek van is sütnivalója, meg megfelelő tekintéllyel bíró kisugárzása. Gondviselőként elég kettős érzéseim voltak vele kapcsolatban, csakúgy, mint az egész sztorival, hiszen tagadhatatlanul jót akart a saját gyerekeinek, ha lássuk be, talán a létező legelfuseráltabban is sültek el a szándékai, Ellát meg egyenesen a tenyerén hordozta… de az év apjának címéért való versenynek már a selejtezőjén leszerepelt volna. A viselkedésében rejlő ellentmondás élesen szemet szúrt, csak az nem vehette észre, aki egy tál homokba dugott fejjel vegetált, és ez ugye egyik fiáról se volt elmondható. A srácok Ellával szemben tanúsított magatartása bőven hagyott kivetnivalót maga után, egyáltalán nem értek azzal egyet, amit megengedtek maguknak, de meg tudtam érteni őket. Meg tudtam érteni, mi késztette őket egy-egy lépésre.

Ella szemszögéből ez a történet egy olyan jövő ölébe hullásán alapult, amiről álmodni se mert, ami biztosíthatta neki, hogy kitörjön abból, ahová született, és többre vihesse, tanulhasson, karriert építhessen. A Royal fiúkéból meg arról, hogy a részeges, folyton üzleti úton lévő, nőző apjuk belepottyant az életükbe egy idegent a megkérdezésük nélkül, mintha csak magától értetődő lenne, hogy közéjük tartozik, és ezek után még úgy körbe is ugrálja ezt az idegent, mint ahogy őket együttvéve se ugrálja körbe egy év alatt. Beszélget ezzel az idegennel, felajánlja, bátran forduljon hozzá, ha valamiben támaszra van szüksége vagy csak kérdése van, elhalmozza ajándékokkal, közös programokat szervez az egész családdal azért, hogy ennek az idegennek jobban menjen a beilleszkedés, közös programokra invitálja, amiken csak ők vennének részt. Kérdem én; számukra mi ez, ha nem baromi dühítő? Az apjuk őket ilyen vagy olyan okból totálisan elhanyagolja, míg az anyjuk a halála előtt minden nap szakított rá időt, hogy mind az ötükkel külön-külön foglalkozzon az ebből fakadó bűntudat miatt még arra se fordít energiát, hogy a nagyrészt kétségbeesett figyelemhiányból adódó balhéik miatt leszidja őket,  hagyja, hogy arra menjenek, amerre fújja őket a szél, aztán beállít az életükbe az új mostohatesójukkal és ezt a mostohatesót mindenféle fukarság nélkül elhalmozza azzal a figyelemmel, törődéssel, amit ők sehogyan se bírtak kierőszakolni még akkor se, amikor az anyjuk elvesztése miatt össze voltak törve. Szerintem álszenteskedés nélkül egy ilyen fordulat a többségnél kiverné a biztosítékot még akkor is, ha nem olyan a természete az érintettnek, mint a Royal fiúknak. Abba még belenyugodtak, hogy a munka és az alkalmi nőcskék az elsők, de az már sok, hogy nap, mint nap végignézzék, ahogy egy „betolakodón” játssza a tökéletes szülőt az apjuk, ahogy azért fordul hozzájuk is, hogy neki jobb legyen. Így marad a radikális lépés: el kell tüntetniük ezt az idegent az életükből. Az már más kérdés, hogy a problémájukért mennyiben okolható Ella, hogy arról, amit felvezettem, nem ő tehet, hanem inkább Callum, de az indíték egyszerű. És elegendő a támadáshoz.

Ez furán fog hangzani, de örültem neki, hogy a Royal fiúk nem csak mendemondákban viselkedtek kapanyeles parasztként, ha nem is annyira durván, mint előzőlegesen feltételeztem hanem tényleg… alakítottak, amikor rájuk jött az öt perc, és nem csak a szokásos, ezerszeresen lerágott csontos, bunkó beköpéseket lövöldözték a célpontjukra, bár azokra is sokszor volt példa. Keserves szakasznak tűnik ez a háborúzós szakasz a könyvben, de én ezt élveztem a legjobban, amikor a srácok és Ella is felvonultatta a kreativitás tárházát, kisebb-nagyobb kitolásokkal, replikázásokkal, összefoglalva eszméletlenül jól szórakoztam, nagyokat nevettem vagy visszafogottabb esetben csak vigyorogtam. Nem volt cicázás, nem volt kegyelem, és azon a téren se merültek fel ezek, amikor ki kellett nyilvánítani, mit gondolnak egymásról a felek. Nem rontotta a levegőt felesleges bájolgás, Ellának ugyanannyira élesen a tudtára adták, hogy el akarják takarítani az útból, hogy az apja előéletét nézve mit gondolnak róla, mint ahogy Ella is nyíltan húzta az agyukat, közölte, hogy tahónak tartja őket és, hogy nem hagyja, hogy elüldözzék. Adódtak játszmázások, de a kellemesebb fajtákból, örültem, hogy elmaradt a csöpögős smink a tálalásról. Az Ella és az új családja fiatalabb tagjai közötti kapcsolatnak a felépítése tetszett, a rubin pötty miatt hiába akartam azért egy kis romantikát, egy pont után azzal is kiegyeztem volna, ha erre nem kerül sor, ha csak azt kísérhetem figyelemmel, ahogy a kezdeti ellenséges állapotokból fokozatosan összecsiszolódnak a karakterek, Ellát befogadják új testvérként a családba. Ezek után se fogom titkolni, hogy a puskaporos hangulatot preferáltam, de nem tudok úgy tenni, mintha nem szerettem volna a közös tévézést, azt, amikor összedolgoztak az elit nagybetűs disznója ellen vagy amikor az öt Royal felsorakozott Ella előtt, és kiálltak érte. Elcseszett kis bagázs, akik a borítón feltüntetett intelemhez híven tönkreteszik az embert és nem olyan értelemben, mint ahogy arra a tudatlan olvasó asszociálna, de bizonyos körülmények között roppant szerethetőek, talán még ellenállhatatlanok is tudnak lenni. Royalék nem azért teszik tönkre, aki túl közel merészkedik hozzájuk, mert olyan szuperszónikusan jó pasik, hogy mindenkit az őrületbe kergetnek, hanem, mert egyszerűen romboló hatásúak a gikszereik miatt, és ezt nem is titkolják. Egyáltalán nem fájdalommentes kedvelni őket, kötődni hozzájuk… de megvan ennek a kedvelésnek is a napos oldala a viharfelhők között.

Visszatérve egy kicsit a számokra… ne kattintsatok el verítéktől kiverten, nem fogok nektek rögtönzött matekórát tartani, pedig A lány, aki a tűzzel játszik mutatott egy pár érdekességet az egyenletek kapcsán, amit nem akart első olvasásra befogadni az agyam. Nekem sok, meredek vagy éppen (látom, ahogy a rajongóik megköveznek) felesleges volt öt Royal fiú. Megkockáztatom a laza, nagyszájú kicsit bolondos, egy csaj mellett leragadni képtelen, szerencsejáték függőséggel küzdő Easton személyisége lett a legalaposabban, legárnyaltabban kibontva. Nem csak ezért lett ő a kedvencem a srácok közül, de ő tűnt a legjobban három dimenziósnak, a legélőbbnek. Reed volt a pasi főszereplő, de ő Eastonhoz képest jobban a homályban maradt, kiderült, hogy ő a bandavezér, minden balhé értelmi szerzője, a legmegközelíthetetlenebb családtag és, hogy ő is szereti hajtani a lányokat, de ezeken az alapokon túl annyira nem lehetett megismerni, csak a második legkidolgozottabb karakter lett a famíliából. Gideon, illetve az ikrek, Sawyer és Sebastian viszont nekem eléggé töltelék figurának tűntek. Gideon párszor átvette a gondos nagytestvér aki figyel stafétát Reedtől, egyetemre járt, így ritkán lehetett látni és Mr. Royal legújabb barátnőjének felcsigázta a hormonjait, ha megjelent…de a személyiségéről nem lehetett megtudni semmit. Sawyer és Sebastian szintén zenészek, az ő szerepük annyiban merült ki, hogy ugyanazon a lányon osztoztak. Mivel a Royal hadsereg oszlopos tagjai Reed és Easton voltak, szükségtelennek találtam egyelőre másik három további testvér jelenlétét. Egy ember a kispadon még elment volna, de három… Ha rászánom magam a folytatásra, ajánlom Erin Wattnak, hogy velük is kezdjen valamit. Ugyanez igaz Reed Royalra is.

Mit mondjak…? Mit mondjak…? Mit Mondjak…? Annyi mindenképp a pasi javára írható, hogy mint azt ti is látjátok ezekben a percekben, elállt tőle a szavam, ha nem is úgy, ahogy az az írónők szándékaiban szerepelt. Annyi szent, hogy az utolsó fejezetben rám tört a kényszer, hogy megverjem, ha élő személy lenne jó alaposan, baseball ütővel, golfütővel, serpenyővel… ami csak a kezem ügyébe kerül. De, hogy a beszédes lezárás előtt mit gondoltam róla? Nem voltam tőle hasra esve, ez lenne a helyzet. A bemutatások után én őszintén bíztam benne, hogy ha a többi olvasmányomra kiterjesztett viszonylatban nem is, de a Papír hercegnő keretein belül rajongani fogok érte; megközelíthetetlen, kiállhatatlan kis fenevad éles fogakkal és karmokkal. Maga a tökély, alig vártam, hogy megismerhessem. Csakhogy Reedből hiányzott a plusz, nevezhetjük ezt kisugárzásnak vagy annak a bizonyos lehengerlő, rosszfiús bájnak, de nem találtam meg benne, és ez fájó pont volt. Arra vártam, mikor kerülök bele a szokásos ördögi körbe, hogy arrogáns, bunkó, odaszólós, de valamiért mégis KELL, de ez nem következett be. Ha szerelembe esésről kéne beszélnem a karakterekkel kapcsolatban, előbb nevezném meg Eastont vagy akár Ellát, mint Reed-et. Nem tudott felkavarni, azt nem tagadom, hogy az elérhetetlenségében rejlő kihívást néha nem tartottam izgalmasnak, hogy egyszer-kétszer nem sikerült őt magát is izgalmasnak találnom, hogy nem szoktam meg őt Ellával, hogy nem találtam őket aranyosnak valamikor, de a szereplése oroszlánrészében közönyt éreztem iránta. Nem vártam tűkön ülve a megjelenését. Eleinte azt se vettem, hogy Ella és közte hogyan alakult ki ez a végtére is roppant szerethető, de azért furcsa románc. Valahogy hiányzott a közös pont felfedezése, azok a kiélezett, flörtölésbe váltó kis szócsaták, amik megalapozhatták volna a későbbieket, egyszerűen csak Reed jól nézett ki, Ella vonzónak találta, aztán átfordult ez a közös, kötődős száluk kezdetébe. Ami többek között olyan felejthetetlen jeleneteket eredményezett, mint amikor Ella a hajón kikötötte Reedet a székhez és faképnél hagyta… :D

Brooke kavarta bennem a legnagyobb vihart, egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni a nővel, néha nagyon kedves volt, néha azon munkálkodott, hogy segítsen Ellának megszilárdítani a tartását milliomos falván, néha nagyon jókat mondott, többek között a kedvenc idézetem is tőle származik, máskor meg egy elviselhetetlen, cirkuszolós, rosszindulatú picsa volt. Az órainga módjára lengő váltásokat egy idő után annak tudtam be, hogy a nő némileg megkattant attól, hogy hiába tepert azért, hogy Callum szeresse. Amilyen szinten az utolsó fejezetben neki benne volt a keze, azt a Royal fiúk kezdeti viselkedéséhez hasonlóan megértettem, ha undorodtam is, az ő részéről „tiszta” és érthető volt a lépés. Aminek a meglátásához kellett idő. Mivel először konkrétan sokkot kaptam, csak fogtam a könyvet, bámultam magam elé, és nem értettem, hogyan csapott be a villám, amikor napos időt ígértek. Főleg a másik fél részéről nem láttam az előzményét a csavarnak, ezért is voltam rá dühösebb, na meg az írókra, amiért ezt csak úgy hatásvadászásként bedobták a levesbe. (spoiler) Csesződj meg, Reed Royal! Nem az volt, hogy te undorodsz ettől a nőtől, már attól is rosszul vagy, ha rá kell nézned?! Akkor meg mit fetrengsz vele az ágyadban?! Főleg úgy, hogy kezdesz valami érzelem-féleséget táplálni az új tesód iránt, akinek nem győzted a szájába rágni, hogy tudsz várni?! (/spoiler)

Tudtam, hogy jó ötlet várni, és nem a befejezés utáni első dühömben megírni az értékelést, most sokkalta másabban látom a problémás eseményeket visszagondolva, a nagyját így is nagyon szerettem, bár azt kicsit sajnálom, hogy a problémás részletek miatt nem lehetett kedvenc, noha ezek a problémák is tökéletesen illeszkednek a Papír hercegnő profiljába. Összességében elégedett vagyok, és amiatt kifejezetten hálásnak is mondhatom magam, amiért nem kellett a felesleges körítések között vergődnöm, amiért végre nem Pán Péternek és a játszótársainak a vidéke köszönt rám vissza a lapokról. Hagyok majd egy kis ülepedési időt, de beköszönök még ehhez a bagázshoz a következő résszel, a Megtört herceggel.

Borító: 5/5* - Gyönyörű. Gyűlölöm a fehér színt, a krémszínért se vagyok oda, és amikor felkerült a kiadó webáruházába a könyv, emiatt kerültem el, mert valamilyen Párválasztó-koppintásnak képzeltem a sztorit ez alapján, mégis, ez… annyira elegáns lett. Exkluzív szépség. Egyszerűnek tűnik, de hihetetlenül ütős, a korona nagyon szép, a körülötte lévő kis foltok miatt elkerülődik a snassz hatás, a gerince és a betűtípusa is nagyon el lett találva.
Kedvenc szereplők: Ella, Easton
Legutáltabb szereplők: Daniel, Brooke, Reed
Kedvenc részek: amikor Callum feltűnt Ella munkahelyén és elvitte a lányt, amikor Ella a székhez kötözte Reed-et, amikor a teljes Royal klán kiállt Ella mellett a bulin, amikor Danielen bosszút álltak, amikor Ella összeverekedett Jordannel, amikor Ella hazavitte Eastont, amikor Easton rányitott Ellára és Reedre
Mélypontok: Jordan gyerekes szúrásai, Dinah viselkedése, az utolsó fejezet
Szerelmi szál: +16. Erősen. Mint kitértem rá, nem az az orrba-szájba-fülbe sztori, de az aktuális páros szépen felderíti egymást. Ezen kívül vannak még utalások, káromkodások…

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, ITT tudjátok megrendelni, nemsokára megjelenik a második kiadása ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése