2018. március 31., szombat

Dan Wells: Mr. Monster - Szörnyeteg úr (John Cleaver 2)

Halihó! A hónapot a kedvenc Fumax Kiadós szerzőm, Dan Wells egyik írásával búcsúztattam, a Nem vagyok sorozatgyilkos c. könyv borzongatóan gyorsan fogyasztható folytatásával, a Szörnyeteg úrral. :-) Mit mondhatnék, ami nem egyértelmű a tényből, hogy kevesebb, mint 24 óra alatt elolvastam? Nem sokat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kijelentsem: imádtam a leghőbben szeretett szociopata tinédzserem legújabb rejtélyét.

Fülszöveg:
A ​Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debütáló regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

A sorozatgyilkosokat öldöklésre ösztönző kényszerrel megegyező erejű vágy hajtott a John Cleaver sorozat folytatásának a megismeréséhez, és most, hogy Dan zsenialitása felélesztette bennem az eddig ketrecbe zárt, saját Szörnyeteg uramat/úrnőmet, csillapíthatatlan rajongói éhséggel gondolok arra, mikor fogok hozzájutni a következő részhez…
Megkockáztatom, nem fogok senkit megdöbbentő, rejtett igazsághoz juttatni azzal a kijelentésemmel, hogy ebben a kötetben is John személyisége, illetve annak kibontása, árnyalása vitte a pálmát, de egy újdonsült kedvenc könyv legnagyobb erősségét illik már az elején kiemelni. Az író másodszor is elismerésre méltóan kezelte a szociopata-kérdést, a Nem vagyok sorozatgyilkosban felvett bemutatási stílus fonalát ésszerűen görgette tovább, az olvasás megkezdésekor ki is szakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj a srác első belső monológjait látva; végre-valahára megint egy normális főszereplő karakterrel van dolgom. Igen, én is tisztán érzékelem, hogy eléggé paradoxonnak tűnhetnek az utolsó szavaim annak fényében, hogy épp a mondat első felében még azt ecseteltem, hogy személyiségzavaros a főszereplő, de a „normálist” leginkább a megalkotására értettem, több dimenziós, nehezen elbírálható vagy megfejthető. Ha John földönkívülinek is érzi magát az éber pillanatai oroszlánrészében az átlagos emberek között, akkor is még mindig ő az egyik legelevenebb jellem, akiről valaha olvastam. Okos, leleményes fiú, aki egyáltalán nem velejéig romlott és a belső vívódásaival rengeteget szenved, hogy ellentmondjon annak, amit az ösztönei diktálnak, de Dan gondoskodik róla, hogy a problémáját az olvasó a pozitív tulajdonságai hatására se felejtse el, ne idealizálja egy földre szállt angyallá. Épp ez az a következetesség, ami kiemeli John karakterét a tömegből, az író egyszerre törekszik arra, hogy ne legyen elkapálva az olvasó szemében rögtön azért, mert pszichotikus hajlamai vannak, hogy az emberek legyenek vele tisztában, egy ilyen alaknak is vannak elvei és érzései, csak ezek máshogy működnek, mint az egészségeseknek, hogy valamelyest megértsék őket, és egyszerre mutatja meg azt, hogy bizonyos szinten még a legjobb szándék mellett is örök időzített bombák a Johnhoz hasonló egyének, akik másféle odafigyelést/hozzáállást igényelnek, mint a többiek. Attól függően, mennyire volt ura önmagának, vegyesen imádtam és sajnáltam a srácot vagy éppen borzadtam el attól, hogy milyen, amikor szétesik. Mindazonáltal az se egy elhanyagolható tényező, hogy külső szemlélőként a széteséséhez közelítő enyhébb mozzanataiban volt bőven komikusság, például az, ahogy egyre jobban elbűvölte Johnt a tűz és az ezen a területen kívül eső humorra se lehet panaszom, nem mostanában nevettem ennyit egy regényen. Ami a legfrissebb rejtélyt illeti, amely lefoglalta John környezete számára nem teljesen biztonságos ösztöneit… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem épült viszonylag azonos sémára, mint az első részben megismert talány és, hogy nem találtam ki egész hamar, a két jelöltem közül ki a legújabb gyilkos, - aki a maga mögött hagyott hullákat nyomós érvvel dobja ott, ahol, aki nagy valószínűséggel üzenni akar a tevékenykedésével valakinek… talán épp annak, aki kivonta a forgalomból az elődjét… - de sok újdonsággal gazdagította a történet misztikus vonulatát, ami által ebben a démon-témában is elkezdett lassan körvonalazódni egy olyan minta, mint a sorozatgyilkosok viselkedésének a mozgatórugójában. Bízom benne, a folytatásban eljut olyan fokra az információ-áramlás, hogy John ugyanolyan profi legyen a démonok személyiségrajzának az elkészítésében, mint az emberi gyilkosokéban, ugyanis az utolsó jelenet rendkívül ígéretes szituáció-összest ígért :D Onnantól kezdve, hogy kinyitottam a kötetet, olyan érzés volt, mintha hosszú út után hazaértem volna, habár a jó öreg balzsamozós, hullákban turkálós részektől nem a közeljövőben fog elkapni az extázis.



A Nem vagyok sorozatgyilkosban John tekintetében arra került a fő nyomaték, hogy megismerhesse az olvasó, hogyan látja ő a világot, bizonyos szituációkban milyen lépéseket produkál, a Szörnyeteg úrban pedig miután le lettek fektetve az alapok, hogy minél jobban azonosulni lehessen a sráccal, a nyomaték át lett helyezve John különféle társas kapcsolataira. Arra, ami a családjához fűzi, és az ő átlagos kamaszos rajongástól merőben eltérő, viszont egyes pontokon mégis arra hasonlító,  viselkedészavarosok esetében annak megfelelő viszonyulására/érdeklődésére a tőle két háznyira lakó Brooke Watson iránt akinek mellesleg tudja a gmail jelszavát, órarendjét és TB-számát is, pedig egyikhez sincs semmi köze, és akiről gyakran álmod éjszakánként olyanokat, hogy megkínozza és felszeleteli. Illetve végül, de nem utolsósorban a saját lénye kettőségét érintő kapcsolat kerül a rivaldafénybe, amivel dr. Neblin, a terapeutája elvesztése után egyre nehezebben birkózik meg John annak ellenére, hogy megvan benne az akaraterő ahhoz, hogy tartsa magát a szabályaihoz. A kezelhetőség végett önmagára két különálló személyként kezd nézni: John Wayne Cleaverre, a fiúra, aki érzi, hogy valami más benne, de küzd a sötétség ellen, és Szörnyeteg úrra, aki hatalmat akar az emberek felett, aki sérüléseket akar okozni másoknak késsel, szöggel, csavarhúzóval… ami a keze ügyébe akad, és a műve csúcspontjaként meg akarja ölni a „játékszereit”. Ennek a megoldásnak az önáltató mivoltával maga John is tisztában van, de mint ő is kitért rá, becsapás vagy sem, könnyebb úgy átvészelni a hétköznapokat, éjjelente pedig a tudatalattija által áramoltatott lidérces álmokat, ha nem ő akarja hentes bárddal üldözni azokat, akik szeretik, hanem valaki más… Szörnyeteg úr.

Családon belüli kapcsolati fronton a legkellemesebb csalódást John anyja okozta nekem,  az első részben bőven találtam kivetnivalókat a nőben, taszított a magatartás, amit a fiával szemben tanúsított, ordított róla, hogy egyszerűen képtelen nem csak kezelni John állapotát, hanem egyáltalán felfogni és az ebből kifolyólag produkált vegyes, mindenféle átgondoltságot nélkülöző reakciók csak rontottak a szóban forgó állapoton, ártottak Johnnak, de mostanra meglepően sokat javult a mentalitása, gatyába rázta magát. Ráérzett arra a ritmusra, ami szerint célszerű bánnia Johnnal, dr. Neblint nem pótolhatta, és észre lehetett venni, időnként még vannak kétségei, mi a helyes, nem minden közeledési módot talált el, de összességében elmondható, hogy ő lett John egyik új bástyája. Reggelente átvetette a fiával a szabályait rögzítésképpen, hogy nap közben minél kisebb eséllyel származzon abból gondja, hogy megfeledkezik egyről és elragadtatja magát, amikor azt látta, hogy John feszült, akkor viccelődve igyekezett kiprovokálni belőle annak a felfedését, mennyire is kezd kicsúszni a lába alól a talaj, hogy segíthessen visszanyerni a szilárdságot. Ezeknél a jeleneteknél nagyon jól szórakoztam, bár azt a józanul gondolkozó énem nem tudta maradéktalanul megütközés nélkül fogadni, mennyire is okos húzás szánt-szándékkal ingerelni egy szociopatát… :D Johnt kimondhatatlanul idegesítette az anyjának a megváltozott pontosságú figyelme, de azt a szíve mélyén még ő is tudta, hogy csak neki akar vele jót, hogy azért csinálja, mert szereti őt, így ahelyett, hogy felhúzta volna rajta magát, ő is igyekezett az esetek többségében viccre venni az új állapotokat. Amikor meg úgy vette észre, kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, inkább menekülőre fogta, mielőtt olyat tenne, amit tiszta fejjel nem akarna. Ez a viselkedési forma volt az egyik oszlopos bizonyítéka, hogy ha máshogy is, mint mi, nem kimondottan klasszikus értelemben, de John is képes kötődést és szeretetet érezni mások iránt, és ennek a megmutatásával szerintem egyáltalán nem gyengült meg a szociopata oldala, csak árnyaltabb lett.

Az árnyaltságot, a fentebb leírtakat igazolja az is, ahogy Lauren problémájára reagált; már önmagában maga a reagálás ténye is rengeteget elmond. Ha akkora, empátiára képtelen robot lenne John, mint amilyennek sokszor önmagát is tartja,  egyszerűen hidegen hagyta volna, hogyan beszél a közös étkezésünknél a pasija a nővérével, ahogy annak a nyoma is, hogy kezelt emelt rá a fickó. Ezzel szemben John ezeket látva azonnal terveket kezdett kovácsolni magában, hogy hogyan vegye üldözőbe a rohadékot és fejtse szét utána rostokra – hozzáteszem, itt nem arra kell gondolni, amikor az „érzelmek hevében” hasonló fordul meg valaki fejében, mert John ezt tényleg megtette volna, ha elkapja Curtöt. Orvosi szempontból talán nem tökéletesen egészséges elmére vallót… de védelmező reakciót mutatott a testvére irányába. Lauren egy szeszélyes hisztérikaként viselkedett az egész történet során, akire ráfért volna egy nagy doboz nyugtató, az említett kényes témában pedig tényleg éktelenül pipa lettem rá, hiszen a létező legagyalágyultabb választ produkálta; azt, aki bokszzsáknak használta, védte, míg kikiáltotta mindenféle aljas szemétládának, aki tönkre akarja tenni a boldogságát azt, aki szerint az elkövető egy segg volt, aki örülhet, hogy még nincs rács mögött, de minél hamarabb oda kellene kerülnie. Ráadásul úgy, hogy gyerekként figyelemmel kísérte, ahogy az anyja ugyanezen megy keresztül, látta mennyit érnek az üres „megjavulok” ígéretek, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak. Sajnáltam azért, amibe belekerült, de pont ez volt az, az idióta hozzáállás, ami megengedte, hogy évszázadokon keresztül „természetes” legyen, hogy ilyen megtörténhet, hogy manapság is százával garázdálkodjanak az ilyen beteg állatok. Nem tudtam megérteni, miért az volt ennyire halvérű, hogy miért az volt neki a hülye, aki nem akarta, hogy egy elvétett jobb egyenes után a családi vállalkozás egyik balzsamozó asztalán kössön ki -.-

A másik bástyává Brooke vált, néha megfordult a fejemben egy-egy érdekes megnyilvánulást olvasva, hogy talán az ő kobakjában is laza pár fogaskerék akinek a társaságától az álmai miatt John értelemszerűen ódzkodott, mégis láthatóan jó hatással volt rá. Max és az anyja unszolására is szüksége volt hozzá, hogy lebontsa a közé és a lány közé felhúzott téglafalat, de ha akadtak is necces szituációk, nagyrészt az mutatkozott meg, hogy megérte a kockázat ellenére is, hiszen az ismerkedés, a randizás is egy olyan elem volt, ami normálisabbá teheti John napjait, fejlesztheti a szociális oldalát. Néha ijesztő volt az imádat, amivel John gondolatban illette Brooke-ot, de a maga kissé morbid módján egészen aranyos is volt ez és a hozzá tartozó bizonytalanság, amikor Szörnyeteg úr nyugton maradt.

„Tényleg olyan fura vagyok, mint érzem? Meddig fog tartani, amíg rájön, hogy a srác, akivel elment, kattant?”

Örültem neki, hogy John kezdte a közös jeleneteiknél valamelyest jobban érezni magát a bőrében, de azért sajnáltam is a  srácot, amiért ennyire rástresszelt minden apró mozzanatára, szinte a lélegzetvételeit is átitatta az attól való félelem, hogy Brooke rá fog jönni, valami nem stimmel vele, és utána hallani se akar majd róla. A lebukástól való félelem, ami a gyilkolási kényszer mellett a sorozatgyilkosokat ostorozza, jól kivehetően jelen volt Johnban, amikor Brooke-kal töltötte az idejét, de szerencsére nála nem azért, mert kiderülhet valami rémeset csinált, hanem „csak” azért, mert megvan benne erre a hajlam.

A nyomás növekedését John kis csalásokkal tartotta kordában, ami eleinte abban nyilvánult meg, hogy egy elhagyatott raktárépületben megszegte a gyújtogatásra vonatkozó bojkottját, majd abban, hogy a leköthetetlen energiáit ismét hasznos célra fordította: Clayton új gyilkosának személyazonosságának a felderítésére, szándékainak kifürkészésére, majd tőrbe csalására. Azzal, hogy a nyomozással mennyire felpezsdült John egész lénye, jól szemléltette az író, hogy a Johnhoz hasonló embereket mennyire fel tudja villanyozni, hogyha egy összetett feladatot kapnak, amire hosszabb távon is koncentrálhatnak. Pl. akik időskori leépülésben szenvednek, azoknak gyakran adnak egyenleteket és más, nehezebb matekpéldákat, hogy enyhüljenek a tüneteik. Így amikor John beleáshatta magát a „mit csinál a gyilkos, ami nem feltétlenül szükséges?” típusú találgatásba, és az előző gyilkos miatt a városba rendelt FBI ügynök információ kicsikarás célú nyaggatásába, Szörnyeteg úr se okozott annyi gondot, feléledhetett a „vadászösztöne” a fiúnak, és mivel nagyrészt ötleteléssel töltötte az időt, annyi kísértéssel se találkozott sokáig, mint máskor. Csak akkor… amikor a rejtélyes hentes felfedte magát…

Az előző gyilkost nem volt egyszerű menet megítélnem, mert a természetfeletti mivolta, a tetteinek az oka miatt részben meg lehetett érteni, nem lehetett olyan formában hibáztatni, mint valakit, aki csak egy úgynevezett sportvadász, aki merő szórakozásban vesz részt a népesség csökkentés nemes feladatában. Mint valaki olyat… mint az aktuális gyilkos. Nehezebb falatot jelentett John számára a harc vele, mivel kiismerhetetlenebb és agyafúrtabb volt, mint az elődje, számítani lehetett arra, hogy Dan nem hagyja csávában a főszereplőjét, de attól még őszintén ideges voltam, hogy hogyan fog kikeveredni majd ebből a kutyaszorítóból illetve, ami a legfontosabb, maximális odaadással gyűlölhető karaktert testesített meg, de John még így is ismeretlen ellenfelet jelentett neki. Az egészséges emberek javáról elmondható, hogy nem tudnak mihez kezdeni azokkal, akiket valamiféle mentális probléma sújt, hacsak nem egy olyan szakmát űznek, ami róluk szól, tanácstalanok, hogyan is álljanak hozzájuk és, mint kiderült, ebben a démonok is nagyon hasonlóak hozzánk. Széles vigyorral olvastam, ahogy John apránként felderítette a lény gyenge pontjait, ahogy rendíthetetlenül arra törekedett, hogy ezeket kihasználja ellene, hogy csapdába csalja, miközben a lény ténykedése minden eddiginél nagyobb akadályokat gördített John és az illékony önkontrollja közé.

Kitértem rá, hogy alapvetően bármennyire is kedvelem John karakterét, adódtak olyan szituációk, amikor elborzasztott, ezeknek a sorát vezeti toronymagasan az a bizonyos macskás eset, ami állatbarátként még így olvasás után is egy kifejezetten fájó pont… Mindent egybevetve viszont ő egy olyan kiemelkedő jelenség, akire fel lehet nézni olvasóként, kiváltképp akaraterő, kitartás szempontjából. Neki mérföldekkel nehezebb jónak lennie, mint egy átlagos embernek, tagadhatatlanul veszélyes, amivel ő is tisztában van, sokszor majdnem elragadja a kísértés, néha nem is bír neki ellenállni, de a kulcsfontosságú pillanatokban; amik igazán megmutatják, milyen is ő valójában, kivétel nélkül a jó oldala kerekedik felül, megszólal benne az a kis hang, ami elárulja, mi az, amit nem lehet. Rohadtul nehéz elérnie, hogy ez megvalósuljon, nem egyszer eltöpreng rajta John a cselekmény folyamán, hogy talán abba kéne hagynia a küszködést, hagynia kéne, hogy a könnyebb útra lépjen, ahol csak magát adja, és nem szorítja magát korlátok közé,  de mégis tovább harcol, nem adja fel, mert illúzióként élő alteregó ide vagy oda, nem akar szörnyeteg lenni.

Fantasztikusan szórakoztam ez alatt a rövid kis regény alatt, de az igazat megvallva nem is vártam mást Dan Wells-től, alig várom, hogy sort keríthessek az eredeti-trilógia zárására, a Nem akarlak megölni c. kötetre és, hogy megtudjam, ki is rejlik a „Senki” név mögött, mert a könyv utolsó oldala és a molyon elcsípett kis utalások alapján is fontos szerepe lesz a későbbiekben…

Borító: 5/5* - Nem véletlenül akartam az egyesített kiadás helyett kötetenként megszerezni a sorozatot, imádom *-* De azt hozzáteszem, hogy azóta libabőrös vagyok, mikor a borítóra nézek, amióta kiderült, mit is szimbolizál a téglák közül kinéző arc… A betűtípus haláli.
Kedvenc szereplő: John Wayne Cleaver
Legutáltabb szereplő: Curt, az FBI-os, Rob
Kedvenc részek: amikor John megvédte először Max-et, majd Brooke-ot Rob-tól, amikor John az örömtűznél ült, amikor John és az anyja átvették a szabályokat, amikor John minden mondvacsinált ürüggyel beugrott az FBI-oshoz, John utolsó telefonálása, amikor John csapdát állított a démonnak, amikor John elhívta Brooke-ot, amikor Brooke apja Johnnal beszélt
Mélypontok: Lauren válasza arra, ahogy Curt bánt vele, a macska, a démon játszóháza
Korhatár: Az első kötethez hasonlóan ez a rész is tartalmat morbid elemeket, de nem változtatok a véleményemen, 14-15 éves kortól ajánlom :)

Ha megtetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése