Dan Wells: Mr. Monster - Szörnyeteg úr (John Cleaver 2)

Halihó! A hónapot a kedvenc Fumax Kiadós szerzőm, Dan Wells egyik írásával búcsúztattam, a Nem vagyok sorozatgyilkos c. könyv borzongatóan gyorsan fogyasztható folytatásával, a Szörnyeteg úrral. :-) Mit mondhatnék, ami nem egyértelmű a tényből, hogy kevesebb, mint 24 óra alatt elolvastam? Nem sokat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kijelentsem: imádtam a leghőbben szeretett szociopata tinédzserem legújabb rejtélyét.

Fülszöveg:
A ​Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debütáló regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

A sorozatgyilkosokat öldöklésre ösztönző kényszerrel megegyező erejű vágy hajtott a John Cleaver sorozat folytatásának a megismeréséhez, és most, hogy Dan zsenialitása felélesztette bennem az eddig ketrecbe zárt, saját Szörnyeteg uramat/úrnőmet, csillapíthatatlan rajongói éhséggel gondolok arra, mikor fogok hozzájutni a következő részhez…
Megkockáztatom, nem fogok senkit megdöbbentő, rejtett igazsághoz juttatni azzal a kijelentésemmel, hogy ebben a kötetben is John személyisége, illetve annak kibontása, árnyalása vitte a pálmát, de egy újdonsült kedvenc könyv legnagyobb erősségét illik már az elején kiemelni. Az író másodszor is elismerésre méltóan kezelte a szociopata-kérdést, a Nem vagyok sorozatgyilkosban felvett bemutatási stílus fonalát ésszerűen görgette tovább, az olvasás megkezdésekor ki is szakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj a srác első belső monológjait látva; végre-valahára megint egy normális főszereplő karakterrel van dolgom. Igen, én is tisztán érzékelem, hogy eléggé paradoxonnak tűnhetnek az utolsó szavaim annak fényében, hogy épp a mondat első felében még azt ecseteltem, hogy személyiségzavaros a főszereplő, de a „normálist” leginkább a megalkotására értettem, több dimenziós, nehezen elbírálható vagy megfejthető. Ha John földönkívülinek is érzi magát az éber pillanatai oroszlánrészében az átlagos emberek között, akkor is még mindig ő az egyik legelevenebb jellem, akiről valaha olvastam. Okos, leleményes fiú, aki egyáltalán nem velejéig romlott és a belső vívódásaival rengeteget szenved, hogy ellentmondjon annak, amit az ösztönei diktálnak, de Dan gondoskodik róla, hogy a problémáját az olvasó a pozitív tulajdonságai hatására se felejtse el, ne idealizálja egy földre szállt angyallá. Épp ez az a következetesség, ami kiemeli John karakterét a tömegből, az író egyszerre törekszik arra, hogy ne legyen elkapálva az olvasó szemében rögtön azért, mert pszichotikus hajlamai vannak, hogy az emberek legyenek vele tisztában, egy ilyen alaknak is vannak elvei és érzései, csak ezek máshogy működnek, mint az egészségeseknek, hogy valamelyest megértsék őket, és egyszerre mutatja meg azt, hogy bizonyos szinten még a legjobb szándék mellett is örök időzített bombák a Johnhoz hasonló egyének, akik másféle odafigyelést/hozzáállást igényelnek, mint a többiek. Attól függően, mennyire volt ura önmagának, vegyesen imádtam és sajnáltam a srácot vagy éppen borzadtam el attól, hogy milyen, amikor szétesik. Mindazonáltal az se egy elhanyagolható tényező, hogy külső szemlélőként a széteséséhez közelítő enyhébb mozzanataiban volt bőven komikusság, például az, ahogy egyre jobban elbűvölte Johnt a tűz és az ezen a területen kívül eső humorra se lehet panaszom, nem mostanában nevettem ennyit egy regényen. Ami a legfrissebb rejtélyt illeti, amely lefoglalta John környezete számára nem teljesen biztonságos ösztöneit… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem épült viszonylag azonos sémára, mint az első részben megismert talány és, hogy nem találtam ki egész hamar, a két jelöltem közül ki a legújabb gyilkos, - aki a maga mögött hagyott hullákat nyomós érvvel dobja ott, ahol, aki nagy valószínűséggel üzenni akar a tevékenykedésével valakinek… talán épp annak, aki kivonta a forgalomból az elődjét… - de sok újdonsággal gazdagította a történet misztikus vonulatát, ami által ebben a démon-témában is elkezdett lassan körvonalazódni egy olyan minta, mint a sorozatgyilkosok viselkedésének a mozgatórugójában. Bízom benne, a folytatásban eljut olyan fokra az információ-áramlás, hogy John ugyanolyan profi legyen a démonok személyiségrajzának az elkészítésében, mint az emberi gyilkosokéban, ugyanis az utolsó jelenet rendkívül ígéretes szituáció-összest ígért :D Onnantól kezdve, hogy kinyitottam a kötetet, olyan érzés volt, mintha hosszú út után hazaértem volna, habár a jó öreg balzsamozós, hullákban turkálós részektől nem a közeljövőben fog elkapni az extázis.


A Nem vagyok sorozatgyilkosban John tekintetében arra került a fő nyomaték, hogy megismerhesse az olvasó, hogyan látja ő a világot, bizonyos szituációkban milyen lépéseket produkál, a Szörnyeteg úrban pedig miután le lettek fektetve az alapok, hogy minél jobban azonosulni lehessen a sráccal, a nyomaték át lett helyezve John különféle társas kapcsolataira. Arra, ami a családjához fűzi, és az ő átlagos kamaszos rajongástól merőben eltérő, viszont egyes pontokon mégis arra hasonlító,  viselkedészavarosok esetében annak megfelelő viszonyulására/érdeklődésére a tőle két háznyira lakó Brooke Watson iránt akinek mellesleg tudja a gmail jelszavát, órarendjét és TB-számát is, pedig egyikhez sincs semmi köze, és akiről gyakran álmod éjszakánként olyanokat, hogy megkínozza és felszeleteli. Illetve végül, de nem utolsósorban a saját lénye kettőségét érintő kapcsolat kerül a rivaldafénybe, amivel dr. Neblin, a terapeutája elvesztése után egyre nehezebben birkózik meg John annak ellenére, hogy megvan benne az akaraterő ahhoz, hogy tartsa magát a szabályaihoz. A kezelhetőség végett önmagára két különálló személyként kezd nézni: John Wayne Cleaverre, a fiúra, aki érzi, hogy valami más benne, de küzd a sötétség ellen, és Szörnyeteg úrra, aki hatalmat akar az emberek felett, aki sérüléseket akar okozni másoknak késsel, szöggel, csavarhúzóval… ami a keze ügyébe akad, és a műve csúcspontjaként meg akarja ölni a „játékszereit”. Ennek a megoldásnak az önáltató mivoltával maga John is tisztában van, de mint ő is kitért rá, becsapás vagy sem, könnyebb úgy átvészelni a hétköznapokat, éjjelente pedig a tudatalattija által áramoltatott lidérces álmokat, ha nem ő akarja hentes bárddal üldözni azokat, akik szeretik, hanem valaki más… Szörnyeteg úr.

Családon belüli kapcsolati fronton a legkellemesebb csalódást John anyja okozta nekem,  az első részben bőven találtam kivetnivalókat a nőben, taszított a magatartás, amit a fiával szemben tanúsított, ordított róla, hogy egyszerűen képtelen nem csak kezelni John állapotát, hanem egyáltalán felfogni és az ebből kifolyólag produkált vegyes, mindenféle átgondoltságot nélkülöző reakciók csak rontottak a szóban forgó állapoton, ártottak Johnnak, de mostanra meglepően sokat javult a mentalitása, gatyába rázta magát. Ráérzett arra a ritmusra, ami szerint célszerű bánnia Johnnal, dr. Neblint nem pótolhatta, és észre lehetett venni, időnként még vannak kétségei, mi a helyes, nem minden közeledési módot talált el, de összességében elmondható, hogy ő lett John egyik új bástyája. Reggelente átvetette a fiával a szabályait rögzítésképpen, hogy nap közben minél kisebb eséllyel származzon abból gondja, hogy megfeledkezik egyről és elragadtatja magát, amikor azt látta, hogy John feszült, akkor viccelődve igyekezett kiprovokálni belőle annak a felfedését, mennyire is kezd kicsúszni a lába alól a talaj, hogy segíthessen visszanyerni a szilárdságot. Ezeknél a jeleneteknél nagyon jól szórakoztam, bár azt a józanul gondolkozó énem nem tudta maradéktalanul megütközés nélkül fogadni, mennyire is okos húzás szánt-szándékkal ingerelni egy szociopatát… :D Johnt kimondhatatlanul idegesítette az anyjának a megváltozott pontosságú figyelme, de azt a szíve mélyén még ő is tudta, hogy csak neki akar vele jót, hogy azért csinálja, mert szereti őt, így ahelyett, hogy felhúzta volna rajta magát, ő is igyekezett az esetek többségében viccre venni az új állapotokat. Amikor meg úgy vette észre, kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, inkább menekülőre fogta, mielőtt olyat tenne, amit tiszta fejjel nem akarna. Ez a viselkedési forma volt az egyik oszlopos bizonyítéka, hogy ha máshogy is, mint mi, nem kimondottan klasszikus értelemben, de John is képes kötődést és szeretetet érezni mások iránt, és ennek a megmutatásával szerintem egyáltalán nem gyengült meg a szociopata oldala, csak árnyaltabb lett.

Az árnyaltságot, a fentebb leírtakat igazolja az is, ahogy Lauren problémájára reagált; már önmagában maga a reagálás ténye is rengeteget elmond. Ha akkora, empátiára képtelen robot lenne John, mint amilyennek sokszor önmagát is tartja,  egyszerűen hidegen hagyta volna, hogyan beszél a közös étkezésünknél a pasija a nővérével, ahogy annak a nyoma is, hogy kezelt emelt rá a fickó. Ezzel szemben John ezeket látva azonnal terveket kezdett kovácsolni magában, hogy hogyan vegye üldözőbe a rohadékot és fejtse szét utána rostokra – hozzáteszem, itt nem arra kell gondolni, amikor az „érzelmek hevében” hasonló fordul meg valaki fejében, mert John ezt tényleg megtette volna, ha elkapja Curtöt. Orvosi szempontból talán nem tökéletesen egészséges elmére vallót… de védelmező reakciót mutatott a testvére irányába. Lauren egy szeszélyes hisztérikaként viselkedett az egész történet során, akire ráfért volna egy nagy doboz nyugtató, az említett kényes témában pedig tényleg éktelenül pipa lettem rá, hiszen a létező legagyalágyultabb választ produkálta; azt, aki bokszzsáknak használta, védte, míg kikiáltotta mindenféle aljas szemétládának, aki tönkre akarja tenni a boldogságát azt, aki szerint az elkövető egy segg volt, aki örülhet, hogy még nincs rács mögött, de minél hamarabb oda kellene kerülnie. Ráadásul úgy, hogy gyerekként figyelemmel kísérte, ahogy az anyja ugyanezen megy keresztül, látta mennyit érnek az üres „megjavulok” ígéretek, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak. Sajnáltam azért, amibe belekerült, de pont ez volt az, az idióta hozzáállás, ami megengedte, hogy évszázadokon keresztül „természetes” legyen, hogy ilyen megtörténhet, hogy manapság is százával garázdálkodjanak az ilyen beteg állatok. Nem tudtam megérteni, miért az volt ennyire halvérű, hogy miért az volt neki a hülye, aki nem akarta, hogy egy elvétett jobb egyenes után a családi vállalkozás egyik balzsamozó asztalán kössön ki -.-

A másik bástyává Brooke vált, néha megfordult a fejemben egy-egy érdekes megnyilvánulást olvasva, hogy talán az ő kobakjában is laza pár fogaskerék akinek a társaságától az álmai miatt John értelemszerűen ódzkodott, mégis láthatóan jó hatással volt rá. Max és az anyja unszolására is szüksége volt hozzá, hogy lebontsa a közé és a lány közé felhúzott téglafalat, de ha akadtak is necces szituációk, nagyrészt az mutatkozott meg, hogy megérte a kockázat ellenére is, hiszen az ismerkedés, a randizás is egy olyan elem volt, ami normálisabbá teheti John napjait, fejlesztheti a szociális oldalát. Néha ijesztő volt az imádat, amivel John gondolatban illette Brooke-ot, de a maga kissé morbid módján egészen aranyos is volt ez és a hozzá tartozó bizonytalanság, amikor Szörnyeteg úr nyugton maradt.

„Tényleg olyan fura vagyok, mint érzem? Meddig fog tartani, amíg rájön, hogy a srác, akivel elment, kattant?”

Örültem neki, hogy John kezdte a közös jeleneteiknél valamelyest jobban érezni magát a bőrében, de azért sajnáltam is a  srácot, amiért ennyire rástresszelt minden apró mozzanatára, szinte a lélegzetvételeit is átitatta az attól való félelem, hogy Brooke rá fog jönni, valami nem stimmel vele, és utána hallani se akar majd róla. A lebukástól való félelem, ami a gyilkolási kényszer mellett a sorozatgyilkosokat ostorozza, jól kivehetően jelen volt Johnban, amikor Brooke-kal töltötte az idejét, de szerencsére nála nem azért, mert kiderülhet valami rémeset csinált, hanem „csak” azért, mert megvan benne erre a hajlam.

A nyomás növekedését John kis csalásokkal tartotta kordában, ami eleinte abban nyilvánult meg, hogy egy elhagyatott raktárépületben megszegte a gyújtogatásra vonatkozó bojkottját, majd abban, hogy a leköthetetlen energiáit ismét hasznos célra fordította: Clayton új gyilkosának személyazonosságának a felderítésére, szándékainak kifürkészésére, majd tőrbe csalására. Azzal, hogy a nyomozással mennyire felpezsdült John egész lénye, jól szemléltette az író, hogy a Johnhoz hasonló embereket mennyire fel tudja villanyozni, hogyha egy összetett feladatot kapnak, amire hosszabb távon is koncentrálhatnak. Pl. akik időskori leépülésben szenvednek, azoknak gyakran adnak egyenleteket és más, nehezebb matekpéldákat, hogy enyhüljenek a tüneteik. Így amikor John beleáshatta magát a „mit csinál a gyilkos, ami nem feltétlenül szükséges?” típusú találgatásba, és az előző gyilkos miatt a városba rendelt FBI ügynök információ kicsikarás célú nyaggatásába, Szörnyeteg úr se okozott annyi gondot, feléledhetett a „vadászösztöne” a fiúnak, és mivel nagyrészt ötleteléssel töltötte az időt, annyi kísértéssel se találkozott sokáig, mint máskor. Csak akkor… amikor a rejtélyes hentes felfedte magát…

Az előző gyilkost nem volt egyszerű menet megítélnem, mert a természetfeletti mivolta, a tetteinek az oka miatt részben meg lehetett érteni, nem lehetett olyan formában hibáztatni, mint valakit, aki csak egy úgynevezett sportvadász, aki merő szórakozásban vesz részt a népesség csökkentés nemes feladatában. Mint valaki olyat… mint az aktuális gyilkos. Nehezebb falatot jelentett John számára a harc vele, mivel kiismerhetetlenebb és agyafúrtabb volt, mint az elődje, számítani lehetett arra, hogy Dan nem hagyja csávában a főszereplőjét, de attól még őszintén ideges voltam, hogy hogyan fog kikeveredni majd ebből a kutyaszorítóból illetve, ami a legfontosabb, maximális odaadással gyűlölhető karaktert testesített meg, de John még így is ismeretlen ellenfelet jelentett neki. Az egészséges emberek javáról elmondható, hogy nem tudnak mihez kezdeni azokkal, akiket valamiféle mentális probléma sújt, hacsak nem egy olyan szakmát űznek, ami róluk szól, tanácstalanok, hogyan is álljanak hozzájuk és, mint kiderült, ebben a démonok is nagyon hasonlóak hozzánk. Széles vigyorral olvastam, ahogy John apránként felderítette a lény gyenge pontjait, ahogy rendíthetetlenül arra törekedett, hogy ezeket kihasználja ellene, hogy csapdába csalja, miközben a lény ténykedése minden eddiginél nagyobb akadályokat gördített John és az illékony önkontrollja közé.

Kitértem rá, hogy alapvetően bármennyire is kedvelem John karakterét, adódtak olyan szituációk, amikor elborzasztott, ezeknek a sorát vezeti toronymagasan az a bizonyos macskás eset, ami állatbarátként még így olvasás után is egy kifejezetten fájó pont… Mindent egybevetve viszont ő egy olyan kiemelkedő jelenség, akire fel lehet nézni olvasóként, kiváltképp akaraterő, kitartás szempontjából. Neki mérföldekkel nehezebb jónak lennie, mint egy átlagos embernek, tagadhatatlanul veszélyes, amivel ő is tisztában van, sokszor majdnem elragadja a kísértés, néha nem is bír neki ellenállni, de a kulcsfontosságú pillanatokban; amik igazán megmutatják, milyen is ő valójában, kivétel nélkül a jó oldala kerekedik felül, megszólal benne az a kis hang, ami elárulja, mi az, amit nem lehet. Rohadtul nehéz elérnie, hogy ez megvalósuljon, nem egyszer eltöpreng rajta John a cselekmény folyamán, hogy talán abba kéne hagynia a küszködést, hagynia kéne, hogy a könnyebb útra lépjen, ahol csak magát adja, és nem szorítja magát korlátok közé,  de mégis tovább harcol, nem adja fel, mert illúzióként élő alteregó ide vagy oda, nem akar szörnyeteg lenni.

Fantasztikusan szórakoztam ez alatt a rövid kis regény alatt, de az igazat megvallva nem is vártam mást Dan Wells-től, alig várom, hogy sort keríthessek az eredeti-trilógia zárására, a Nem akarlak megölni c. kötetre és, hogy megtudjam, ki is rejlik a „Senki” név mögött, mert a könyv utolsó oldala és a molyon elcsípett kis utalások alapján is fontos szerepe lesz a későbbiekben…

Borító: 5/5* - Nem véletlenül akartam az egyesített kiadás helyett kötetenként megszerezni a sorozatot, imádom *-* De azt hozzáteszem, hogy azóta libabőrös vagyok, mikor a borítóra nézek, amióta kiderült, mit is szimbolizál a téglák közül kinéző arc… A betűtípus haláli.
Kedvenc szereplő: John Wayne Cleaver
Legutáltabb szereplő: Curt, az FBI-os, Rob
Kedvenc részek: amikor John megvédte először Max-et, majd Brooke-ot Rob-tól, amikor John az örömtűznél ült, amikor John és az anyja átvették a szabályokat, amikor John minden mondvacsinált ürüggyel beugrott az FBI-oshoz, John utolsó telefonálása, amikor John csapdát állított a démonnak, amikor John elhívta Brooke-ot, amikor Brooke apja Johnnal beszélt
Mélypontok: Lauren válasza arra, ahogy Curt bánt vele, a macska, a démon játszóháza
Korhatár: Az első kötethez hasonlóan ez a rész is tartalmat morbid elemeket, de nem változtatok a véleményemen, 14-15 éves kortól ajánlom :)

Ha megtetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Melissa Grey: The Shadow Hour - Az árny órája (Midnight-trilógia 2)

Üdv! Ezt a bejegyzésemet egy vegyes hírben álló regény sorozat, a Midnight-trilógia második kötetének, Az árny órájának szenteltem, amellyel Melissa Grey végleg kinőtt azokból a vádakból, hogy a könyve csupán "egy megfelelő helyeken ravaszul átvariált Cassandra Clare + Laini Taylor koppintás". Ízig-vérig mágiával átszőtt, fordulatos fantasy kalandot alkotott, ami mind a háttér, mind a karakterek tekintetében felnőtt feladatához, azaz az olvasó határtalan lenyűgözéséhez. Bízom benne, Melissa sok történetet fog még írni a madár-és sárkányemberek sztorijain kívül is és, hogy ezeket meg is jelenteti a Maxim kiadó, ugyanis biztosra veszem, hogy rövid időn belül nagyon sokra fogja vinni ez a nő. :)

Fülszöveg:
Ekhó életében minden egy csapásra megváltozott, amikor megtudta a döbbenetes igazságot: benne él a tűzmadár, a békét hozó, tündöklő teremtmény. Úgy tűnik, csak ő képes megállítani a két nép, a drakharok és az aviánok közötti viszályt. Ekhó azonban egy nagy és rettenetes erő felemelkedését érzi. Ezt a sötét hatalmat próbálja megszerezni a Sárkányherceg, hogy örökre elpusztíthassa ellenségeit.
A lány már elveszítette az otthonát és a családját. Tűzmadárként most még súlyosabb veszély fenyegeti minden lépését, mint amiket korábban az útjába vetett a sors. Ekhó minden elkövet, hogy megakadályozza a Sárkányherceget ördögi tervében. Ebben segíti Ramin, aki már évek óta olthatatlanul szerelmes Ekhóba, és a jóképű drakhar, Caius. De nem nyerhetik el mindketten a lány szívét.
Ekhó előtt bizonytalan jövő sejlik fel. Vajon képes élni a valódi természete hatalmával, vagy ez túlságosan is erősnek bizonyul számára, és porig égeti világának utolsó maradványait is?
Üdv az árny órájában!

Az árny órájával karöltve beköszönt az álomszerű kalandok és a gigászi erejű, hordozóikra tekintve is veszedelmes misztikus
teremtmények viadalának az ideje is. Ez a könyv fantasztikusan túlszárnyalta az elvárásaimat izgalmakban, világépítésben, illetve lehengerlő leírásokban egyaránt, és nem csak az előző részhez viszonyítottan.
Könyörgök, aki őszintén szereti Melissa Grey írásait, ne hasonlítgassa többet olyan formában Cassandra Clare-hez, minthogy „olyanok a történetei és a karakterei, mint Cassie-nek” vagy „úgy ír, mint Cassie”! Mérföldekkel nagyobb mértékben ártanak ezek a kijelentések a hírén, a megítélésén, mint építenek, és ez az írónő sokkal többet érdemel annál, minthogy a köztudatban állandóan a Cassandra Clare árnyékából való kitöréssel küszködjön. Az már más, ha azt mondják, megvan benne az a bizonyos szikra, ami elősegítheti, hogy olyan sokra vigye, mint Cassie, ugyanannyi rajongót érdemel és, hogy ha így fejlődik, nemsokára el is éri ezeket, erre én is csak bólintani tudok de ne… ne… legyen egy furfangos másolónak beállítva, amikor annyival több rejlik benne, számtalan figyelemre méltó ötlet lapul a tarsolyában. Az alapokat tekintve ezek közül a legfényesebb csillagot az jelentette nekem a regényben, hogy miután előzőleg meg lett lelve a tűzmadár, a drakharok és aviánok oldaláról is áhított „csodafegyver”, ami pontot tehet az évszázados, mindkét oldalról brutális áldozatokat követelt háborújuk végére, beeresztett az írónő némi sötétséget is a lapokra azáltal, hogy bevonta a fény lényének az ellentétét, azaz a fájdalomból és sötétségből táplálkozó kucedrát a játszmába. Az izgalmak felfokozásán, illetve azon kívül, hogy a sötét oldal lényeit különlegesebbnek szoktam találni, ezt a lépést a teremtményekhez mellékelt mondanivaló miatt is értékeltem, újszerűnek tartottam. Azt, hogy finoman, de jelezésre került a párbeszédekben, azt a krízist, amibe a cselekmény ideje alatt az aviánok és a drakharok keveredtek, valamilyen szinten a saját ostobaságuknak, versengési kényszerüknek, békében élésre képtelenségüknek köszönhették. A világunk nem is csupa fény, nem is csupa sötétség, ha pedig valamelyik irányba mégis billen néhány túlbuzgó kincsvadász közbenjárása miatt a mérleg, akkor megérkezik az azonos mértékű ellensúly is, amivel újra kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Az meg egy ilyen szituációban már koránt sem biztos, hogy noha az állás nagy vonalakban egy-egy marad, megérte-e belepiszkálni olyan pusztító hatalmak örvényébe amiknek a barátságosabb vonulatát se tudják teljesen felfogni vagy kezelni a birtoklói. Ezáltal a fő szál halvány párhuzamot vont a valós világ háborúival is, amikben minél nagyobb, minél hatásosabb gépeket, vegyi fegyvereket akarnak létrehozni a felek, egyre csak licitálnak egymásra, mint az árveréseken a lovakra, aztán kicsúszik a kezükből az irányítás és azok isszák meg a levét a dolognak, akik igazából megfértek volna az ellenséggel. Tiszteletre méltó „adottság”, munkamorálbeli jellemző továbbá Melissa részéről, hogy nem reked meg egy szinten, mint sok más író, hanem kötetről-kötetre képes fejlődni, felismeri, mik azok a vonások a történetben, amiket érdemes megtartani, mik azok, amiktől ésszerűbb lenne megválni. Ez szembeötlően kiütközik, ha Az árny óráját és A lány éjfélkort összevetjük, az első rész felborzolta az érdeklődésem a formabontó misztikus szállal, mint ahogy a madarak a tollaikat, kellemesen kikapcsolt, de nem volt egy kifejezetten körömrágós sztori. Ezzel szemben Az árny órájában konkrétan minden megkaptam, amit a nyitókötetből hiányoltam, érkeztek a váratlan fordulatok, az izgalmak, sokkal lendületesebb tempóban áramlott a cselekmény, sokkal jobban kiforrtak a karakterek is, a finom részletek. A leírások hangulatossága is rengeteget tört felfelé, nem túlontúl hétköznapi, nem túlságosan meseszerű, nem is túl nyálas és szentimentális, pont annyira varázslatos, hogy az ember egy új dimenzióban érezhesse magát.

Tavalyelőtt novemberben került a kezembe az első rész, és nagyon felvillanyozódtam, amikor tavaly év vége körül belefutottam a hírekbe, miszerint végre megérkezik a folytatás. Kifejezetten nagy, minden adandó alkalommal egekig magasztalt kedvenc nem lett a nyitás, de időnként motoszkált bennem a történet, a madáremberek és a sárkányemberek… fel-felbukkant annak a gondolata is, hogy újra kéne olvasnom. Aztán mintha csak a tűzmadárhoz hasonlóan arra várt volna az érdeklődésem, hogy új erőre kapva feléledhessen, nemrég egy akció keretében megrendeltem a könyvet egy másik második rész kíséretében, és valahányszor a polcom felé sandítgattam, egyre jobban hívogatott a kötet, a kényszer, hogy megtudjam, az írónő hogyan folytatta ennek a nem annyira szokványos kis bagázsnak a kalandját…

„– Szóval ide jutottunk- mondta Caius. - Egy lángszóró tolvaj, egy bukott herceg, egy gyógyító tanonc, egy hajdani testőrkapitány és egy svindler magukra vállalnak egy kétfrontos háborút .- A szomorúság árnya úgy párolgott el Caius mosolyából, ahogyan a pocsolya is felszárad a ragyogó napon. Derűsen felnevetett, és Ekhó szerette volna üvegbe zárni a hangját, hogy örökre megőrizze .- Mégis mi sülhet el balul?
– Őszintén?- válaszolta Ekhó .- Valószínűleg minden.”- (A lány éjfélkor: 413. oldal)

Örök félelemként most is tartottam tőle, hogy mivel ezúttal nem a saját folytatás-lustaságom miatt, de huzamos idővel az első rész után álltam neki a második regénynek, nem igazán fogom tudni felvenni a karakterekkel a tempót. Azonban a leglényegesebb útbaigazításokat Melissa már az első fejezetben megadta, úgyhogy zavartalanul elmerülhettem az új eseményekben, a szereplők új dilemmáiban, nem kellett arra pazarolnom az időt, hogy azt totózzam, mégis ki miért viselkedik úgy, ahogy, mi az, ami kulcsfontosságú lenne a helyzet felmérésében, de előttem homályban rejtőzik. A fentebbi idézetben felvázolt kis csapat, nevezetesen Ekhó, Borostyán, Jáspis, Caius és Dorian a történet kezdetekor egy raktárban bujkál, miután mind a két nép, az aviánok és a drakharok is rájuk fenik a fogukat. Ekhó tűzmadárként egyszerre jelent potenciális veszélyt és remek eszközt a háborúban, illetve meglincselendő bűnöst, hiszen a Fekete-erdőben az ereje megszerzésekor borzalmas felfordulást rendezett, és megölt egy avián harcost. A többiek pedig akarva-akaratlanul bűntársai lettek azzal, hogy vele voltak a kérdéses esetkor és utána is követték, továbbá Caius és Dorian árulónak is minősülnek a drakharok között, amiért nem hódoltak be az új Sárkányhercegnek, a Caiust a trónjától elmozdító Tanithnak. Ekhót a történtek feldolgozásán túl a tűzmadár korábbi porhüvelyeinek az emlékeiből áramló rémálmok, látomások gyötrik, a holt lelkek között Rózsa, Caius volt szerelme a leghangosabb a fejében, a sok szellem miatt a lány úgy érzi, darabokra szakad, egyszerre túl zsúfolt körülötte a tér, és egyszerre van egyedül a válságban. Jáspis a Fekete-erdei harcból szerzett sebéből próbálna lábadozni, de Borostyán minden igyekezete ellenére se javul az állapota… sokkal inkább egy hajszál választja el a megfékezhetetlen romlástól. Összefoglalva feszültség uralkodik az első fejezetekben, számtalan kimondatlan gond lebeg a levegőben, egyik súlyosabb, mint a másik, és a szereplők tudják, nemsokára tenniük kell valamit, hogy nem ülhetnek tétlenül, azt viszont már nem, hogy mi is lenne a helyes lépés. A tétlenségből az a nyilvánvaló tény rángatja ki őket, hogy valahogyan talpra kell állítaniuk Jáspist, keríteniük kell valakit, aki segíthet rajta és az a fejlemény, miszerint ugyan Ekhó felszabadította a tűzmadarat abból a kalitkából, ami elzárta a világuktól, de szándékon kívül kiengedett vele valami mást is…

„Az aviánoknak hősre volt szükségük, és Ekhó hősként léphetett elő, míg hajlandó volt együttműködni velük sötét órájukban. Milyen változékony is a tömegek meggyőződése!”

Mindig is érdekesnek szoktam találni a különféle veszedelmek hatására mutatott reakciókat a könyvekben és a valóságban is. Azt, hogy milyen mesebeli módon dobják félre az ellenérzéseket egymással szemben jobbik esetben egy nagyobb rossz felbukkanására azok, akik néhány másodperccel előtte még kinyomták volna egymás szemét egy szívószállal is. A Stark házban erre mondanák azt valószínűleg, hogy „ha itt van a tél”, akkor nincs tovább helye a marakodásnak, mert a túlélés a tét, és ez a történet is bizonyítja, hogy nem teljesen beszéltek sületlenségeket ezzel, de attól még érdekesnek tartottam a kis szövetségek alakulását, az Ekhóval szembeni hozzáállás megváltozását. A hébe-hóba kissé szeleburdinak mondható, de nem egyáltalán ostoba főhősnő is felfedezte ebben a szituációban az iróniát, ami szintén plusz pont volt, mert megtörte azoknak a hibbant, elvakult hősöknek a szériáját, akik nem veszik észre, hogy kihasználják őket. Adott volt egy totálisan értelmetlen háború két természetfeletti faj között… igen, értelmetlen, ugyanis sem az aviánok, sem a drakharok nem végeztek olyan másik népre veszélyes tevékenységet alapjáraton a saját kis birodalmuk irányítása közben, ami indokolttá tette volna a harcot, ezt a mély gyűlöletet a másik fajjal szemben, ami nem nyugszik többön annál, minthogy ezer évvel ezelőtt az őseink valamiért megorroltak rájuk, ezért nekünk is tartanunk kell magunkat ehhez, mégis vehemensen űzik, nincs az, az ár, amit nem fizetnének meg érte, megbélyegzik azt, aki hülyeségnek tartja, hogy valakit csak azért utáljunk, mert tollai vagy pikkelyei vannak.  Amikor pedig ennek a háborúnak a fanatikusságában valamilyen kozmikus veszélyt szabadítottak a földre, ami nem csak a „csúnya, rossz drakharokat” vagy „csúnya, rossz aviánokat” pusztítja el, hanem azokat is, akik a maguk hasznára akarták fordítani az erőt, illetve a jelen perpatvarban vétlen emberiséget, akkor az aviánok oldaláról hirtelen rögtön jól jön egy szuperképességeket szerzett emberi megváltó, aki megmenti a tollas ülepüket… Megértettem, hogy Ekhó miért akart segíteni azoknak, akik otthont adtak neki, akik tényleg befogadták maguk közé, de én a magam részéről erre csak egy Na, ne!-t tudtam mondani, miközben bőszen ingattam a fejemet. Komolyan? Csak akkor kell, amikor hasznot lehet húzni az erejéből, előtte meg el van mondva mindennek, amiért megszerezte ezt az erőt? Altair, az avián parancsnok és a követői részéről én ezt nem a „közösség ereje” és a „baj összekovácsol” klisék magyarázatoknak tudtam be, hanem szimpla nyerészkedő álszentségnek.

Nyerészkedés terén pedig nem csak az aviánok ügyeletes főkolomposa az, akit nem kell félteni, hanem az új Sárkányherceg, Tanith is, aki bár a bátyja ellen elkövetett puccsa ellenére is mutat az irányába lépéseket a viszonyuk rendezésére, hamar eljut annak a gyümölcsöző taktikai lépésnek a kiötléséhez, hogy ha az aviánok oldalán felsorakozik a tűzmadár, akkor neki is pótolnia kell a lemaradását. Vagy úgy, hogy kikényszeríti, hogy a tűzmadár az ő szövetségébe lépjen vagy úgy, hogy lecsap arra a mítikus teremtményre, ami képes felvenni a versenyt azzal a varázslatos hatalommal, ami a tűzmadárban rejlik… A történések kulcsa, központi mozgatórugója ezek tudatában természetesen a kucedra, egyeseknek olyan szempontból, hogy kiderítsék, hogyan lehet elpusztítani, legyengíteni vagy visszaküldeni oda, ahonnan jött, meggyógyítani azokat, akiket megfertőzött a mérgével, másoknak meg olyanból, hogy hogyan lehet belőle egy engedelmes csatamént faragni, az előző kötet hajszája mondhatni újraindul, csak a jutalom tárgya megváltozott, a Szent Grál nem a tűzmadár, hanem a kucedra képében tetszeleg. Azok, akik tanultak az előzőleg vétett hibákból, felmérik, hogy mekkora a tét, hogy ha a „jó” szörny is félelmetes pusztítást okoz világszerte azzal, hogy a világunk részévé vált, akkor a „rossz” szörny munkába lendülése örülni lehet annak, ha a bolygó magja sértetlen marad, akik pedig változatlanul ebbe a szélmalomharc feelingű háborúba kapaszkodnak, nem számíthatnak semmi kedvezőre.

Többféle karakterek közötti kapcsolatból adódó konfliktus is felmerül a fantasy szál folyamatos terebélyesedése közben, de a fontos szerepük ellenére nagyon hálás voltam érte, hogy nem ezek a „drámák” uralták a cselekményt, hogy félre tudták őket tenni, amikor nyilvánvalóan akadtak húzósabb gondok is annál, minthogy ki-kivel hányadán áll éppen. Ezek közül elsőbbséget élvezett, illetve a történetre a legerősebb befolyást gyakorolta Caius és Tanith testvéri köteléke, ami valahogyan mindenek felett egymáshoz terelte, arra ösztökélte őket, hogy adjanak esélyt a másiknak. Tanith megadta a kegyeletdöfést Caiusnak azzal, hogy magához ragadta a hatalmat, majd azzal, amit a Fekete-erdőben lezavart, de ragaszkodna hozzá, és Caius se tudja kizárni a húgát, a rémes tettei sem feledtetik vele azt, hogy mégiscsak a testévre, akivel ha nem is felhőtlenül, de leélt X évet, akivel jobban ismerik egymást bárkinél… Tanithszal az árulása és az tisztán látásán esett csorba okán nem tudtam szimpatizálni, de a célratörőségét értékeltem benne és azokat az egyéb, hatékony vezetőnél elengedhetetlen vonásokat, amiknek Caius nem volt a birtokában. A drakharoknak valószínűleg akkor adhatták volna a legjobbat, hogyha ők egyenlően, közös erővel uralkodnak, nem pedig úgy, hogy mindkettő elutasítóan leszavazza azt, ami a saját módszertárának nem tűnik vonzónak.

Emellett berobogott a képbe kettő élesebb/halványabb szerelmi háromszögre hajazó káoszgombolyag is, amiket normális esetben káromkodva a pokolba kívántam volna, de mivel, mint említettem, a gubancok résztevői képesek voltak felérni ésszel, mikor és mennyi időre jön el a kis gondjukon való malmozás ideje, és mikor válik irrelevánssá, nem lettek ezek a mini-konfliktusok zavaróvá. Inkább csak azt mutatta meg finomabban, hogy a népek sorsát eldöntő nagy összecsapás küszöbén se csak annyiból áll az élet, hogy meg kell menteni a világot, hanem vannak ehhez mérten pitiánerebb, hétköznapibb vívódások is. Az egyik háromszögféleség Ekhó, Caius és Ekhó első részben megismert udvarlója, Ramin marhára örültem a csávó visszatérésének, mondhatom… közt alakult ki, a másik meg Jáspis, Dorian és egy varázsló közt. Nem a klasszikus döntésképtelenség jellemzi ezeket legfőképpen, hanem a múlt árnyának a kivetülése a jelenre…

Caius a szíve mélyén még ugyanúgy gyászolja az előző kedvesét, mint az elvesztése napján, és sokáig nem tud egyértelműen dűlőre jutni afelett, hogy az érdeklődése maximálisan Ekhó személyének szól-e vagy az is közrejátszik a szimpatizálásban, hogy azáltal, hogy Rózsa is a tűzmadár hordozója volt, egy része tovább él Ekhóban. Ekhót részben ugyanez a dilemma gyötri, nem veheti biztosra, Caius nem csak Rózsa miatt érdeklődik-e iránta a volt drakhar herceg, és ugye ott van Ramin is. Kötődik hozzá a lány, és meg akarja védeni, mert együtt nőttek fel, reflexszerűen ott akar lenni a srác mellett, hogy fogja a kezét, ha arra van szüksége, de nem ugyanolyan köztük már a kapcsolat, mint azelőtt, hogy elindult volna felkutatni a tűzmadarat Ekhó, egy erősebb barátsággá szelídült, ami köztük volt, és tanácstalanok, mihez kezdjenek ezzel. Ramin eddig se volt a kedvencem és a fafejű előítéletessége miatt ezen most se sikerült változtatnia, de örültem neki, hogy a többi karakterhez hasonlóan ő is árnyalásra került, hogy kiemelkedhetett a lapokról. Caiust nem egyszer éreztem ellentmondásos egyénnek, akiben egyszerre van elveszve egy elkötelezett idealista, aki kétségbeesetten keresi másokban a jót, törekszik a nyugalomra, és egy olyan vezető, aki hozzá van szokva, hogy hallgatnak a szavára, aki könyörtelen lépésekre is vetemedne és vetemedett is azért, hogy véghez vigye, amit kitűzött maga elé. Ha őt és Ramint veszem alapul, nem kérdés, ki állt felnőttebben a helyzethez, amibe kerültünk, hogy kinek a megmozdulásai voltak szimpatikusak, de Tanithra vonatkozóan nem tudtam bizonyos után mire vélni, hogy hogyan hihet benne annyira szentül, a húga egyszer észbe kap, hogy mit művel és száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Ez… kötődés ide vagy oda, túl ésszerűtlenül szép lett volna, hogy igaz lehessen. Ekhó rengeteget erősödött az első részbeli énjéhez képest, nem volt annyira szeleburdi, gondolkozott, mielőtt cselekedett, az ítélőképessége kiélesedett, határozottabbnak éreztem. Elveszett volt persze és nem tudta, mihez kezdjen, de azzal, hogy ezeket bevallotta magának, és úgy igyekezett menni előre és talpon maradni, számomra valahogy megfontoltabb és erősebb lett, nem játszotta el, hogy ő mindenkinél mindent jobban tud, nem tett úgy, mintha nem lenne neki megterhelő az a súly, ami egyik szempillantásról a másikra hullott a vállára. A szerethetőbb kis dilijei megmaradtak, a bosszantóbbakat egyértelműen kinőtte, készen áll rá, hogy elvégezze a feladatát.

Jáspis volt nekem az első részben a legüdébb színfolt, a legragyogóbb személyiség, azonban ebben a részben letört a lendülete, és egyáltalán nem tetszett az, amilyenné Quinn, a már emlegetett varázsló közelében vált, bármennyire is kedveltem az új szereplőt. A vagány, magabiztos, odaszólós svindler egy bizonytalan, dermedt masszává változott, akit másodpercek választanak el a padlóra eséstől, valahányszor egy légtérbe keveredik Quinnel, akinek minden megnyilvánulásából az süt, hogy ha tehetné, akkor legszívesebben bemenekülne a legközelebbi sarokba, és ott is maradna, ameddig újra nem biztonságos a terep. Nagyrészt csak utalások ejtődnek el arról, hogy a múltban milyen kapcsolat is volt kettőjük között, de az már az első közös jeleneteiknél kibuggyan a felszínen, hogy bármi is volt ez a valami, Jáspisra nézve egyáltalán nem volt egészséges, és bár azóta rengeteg regenerálási idő telt el, egy csomót formálódott Jáspis egyénisége, még mindig meg tudja bénítani a másik srác a puszta jelenlétével. Korábban Jáspisnak kellett azon fáradoznia a legváltozatosabb trükköket bevetve, hogy Caius volt testőrkapitányát, Doriant előcsalogassa a csigaházából, és részesítse a vonzereje előnyeiben, most pedig Dorian vette át ezt a szerepet, miközben mindent elkövetett, hogy védje az aviánt a varázsló kedvezőtlen hatásaitól. Ha eddig voltak is kétségeim Dorian hozzáállásának a tekintetében, Az árny órájában mindet megsemmisítette, teljes mellszélességgel kiállt a csapat két avián tagja, Jáspis és Borostány mellett. Maradéktalanul bebizonyította, hogy megérdemli Jáspist. Ami meg Quinn-t illeti… ő az a fajta alak, akinek a közelében szívesen fantáziál el arról, hogy agyoncsapja egy közepes méretű tompa tárggyal… de a kisugárzása tapadós, így hát nem lehet mindent beleadva meglendíteni azt a tompa tárgyat. A karaktere kicsit Theóra emlékeztetett a Teen Wolfban, szemét figura, többet rombol, mint amennyit segít a tetteivel, valakivel, akit az olvasó/néző képtelen nem szeretni, borzalmasan viselkedik… mégis… Megfog valahogy, mert ott van benne az a szuggesztív erő, ami által a körülötte lévő szereplőket is alkalomadtán az orruknál fogva vezeti. Nevettem a beszólásain, a már-már dühítő pofátlanságon, ahogy ezeket Quinn előadta, és hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedek benne, hogy a zárókötetben is felbukkan… :D De Jáspistól tartsa távol magát.

A legváratlanabb meglepetést Az árny órájában egy olyan karakter okozta, akivel A lány éjfélkor során igencsak meggyűlt a bajom, akinek a jelleme kimondottan irritált engem, ő pedig Ekhó legjobb barátnője, Borostyán volt. Nekem a lány egy lehetetlenül „tiszta”, életképtelenül érzékeny és mindezek mellett rendkívül sunyi, alamuszi nyuszi nagyot ugrik beütésű valakinek maradt meg amellett, hogy a barátaiért már akkor is bármire képes lett volna. Fel is készültem rá, hogy Borostyán mozzanatai és magam közé ismételten célszerű lesz felhúzni egy biztonságos üvegfalat, ám erre nem volt szükség, az, az unszimpatikus szereplő, akire emlékeztem, semmivé foszlott és egy erős lány fogadott helyette. Egy olyan Borostyán, aki nem nyavalyog lépten-nyomon, hanem teszi, amit tenni kell, nem ítélkezik látástól-vakulásig, aki keménységben simán felveszi a versenyt Ekhóval, Caiusszal vagy Doriannel. Nem győztem csodálkozni, ugyanakkor gyanakodni, hogy ez valamilyen átverés, és a fejlődése Borostyánnak egyszer csak elillan, de a félelmem alaptalannak bizonyult, a gyógyító nem ingott meg, inkább csak minden egyes akadállyal egyre több és szilárdabb tartással vértezte fel magát. Úgy néz ki, a kis álomvilágából való kiszakadásra, a drakharok fogságában átéltek kellettek ahhoz, hogy kiforrhasson… Az a karakterfejlődés se elhanyagolható, amit a barátai vagy Altair mutatott, aki produkált egy-két egészen emberi pillanatot is, de az írónő most Borostyánnal remekelt a legjobban. Nagyon érdekel, mi fog alakulni közte és a között a drakhar harcos, Héliosz között…

Mozgalmas, izgalmakban és új helyszínekben gazdag kötetet tudhatok magam mögött, amelynek a karakterek fejlődése és spoilerezési lehetőség híján, vérszegényen fogalmazva csak különlegesen megragadó, összetett magasságokba emelkedő mágikus szál nyújtották a legerősebb pilléreit. Még mindig nem tökéletesen hibátlan ez a trilógia, de félelmetesen közel áll hozzá, hogy az legyen, felturbózott kíváncsisággal várom, hogy kezembe vehessem a záró kötetet. <3

Borító: 5/5 – Mint mindig, képen most se adja annyira vissza magát a mutatóssága, da valami lenyűgözően néz ki élőben, igazi ízig-vérig fantasy hangulatú borító, ami azt a hatást kelti, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne a történet. Ezt a betűtípust továbbra is nagyon szeretem, de azt meg kell jegyeznem, hogy az eredeti borító még ennek a szépségét is lekörözi.
Kedvenc karakterek: Borostyán, Ekhó, Jáspis, Dorian, Quinn, Caius, az Ala
Legutáltabb karakterek: Ramin, Tanith
Kedvenc részek: amikor Caius a drakhar mitológiáról beszélt, amikor Ekhó meglátogatta a professzort, amikor Caius elment Quinn-ért, amikor Dorian kiállt Jáspis mellett, amikor Jáspis elővette a „nyakpántot”, amikor először feltűnt a kucedra, amikor Borostyán elindult a küldetésére.
Mélypontok: az aviánok megmaradt előítéletessége, az, ahogyan Jáspis megváltozott Quinn mellett, amikor Ekhó az emlékei között vergődött, Caius vaksága a testvérével szemben
Szerelmi szál: Biztonságosan a YA-keretei között marad hangsúlyosság hiányában, a YA alsóbb korosztályától, azaz 13-14 éves kortól nyugodtan ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor ITT rendelhetitek meg.

Top 5 Wednesday #23 - Imádott mentorok a fiktív világból

Sziasztok! ^.^ A napokban olvasás fronton... hogy ne kritizáljam annyira túl a teljesítményemet előttetek; mondjuk úgy, nem remekeltem olyan fényesen, mint elképzeltem, de a tavasz első hónapjának Top 5 Szerda posztjának az elkészítésében ez se gátolt meg. Az előző heti téma is nagyon tetszett, de a mostanit vártam a legjobban, amikor is a kedvenc mentor karaktereiket mutatják be a projekt résztvevői. Ők lehetnek tanárok vagy akármilyen más minőségű segítők a szereplők oldalán, a lényeg, hogy olyan legyen az egyéniségük vagy éppen a hatékonyságuk, hogy belopják magukat a szívünkbe.
Nem szokásom, de most hozzácsaptam a listámhoz az öt könyves szereplő mellé + egynek, avagy ráadásnak egy sorozatból származó személyt, aki az utóbbi időben nagyon lenyűgözött. Akik követnek a snittnek, szerintem tudják is, kire célzok :)

Algernon Floote
/Gail Carriger: Szégyentelen/

A Napernyő Protektorátus sorozat egyik kiemelkedő vonása, hogy rendkívül színes egyéniségekkel van tarkítva Gail vérfarkasok és vámpírok közé telepített steampunk sorozata, így nem is igazán tudnék olyan szereplőt említeni, akiről nem áradoztam volna már korábban... De egy kis plusz ajnározás ez alkalommal kijár még Floote-nek, aki eredetileg a főszereplő, Alexia apjának az inasa volt, majd a férfi halála után "megörökölte" a lánya. Alexia esetében áll a mondás, miszerint az alma nem esett messze a fájától, ugyanannyira korszakát megbotránkoztató életet él, mint az apja, és legalább annyi bajba is keveredik. Az ezekből való kilábaláshoz pedig elkél egy segítő kéz... Floote már az első kötetben is egy csendes, háttérbe simuló, de nagyon megragadó figura volt, aki egyaránt asszisztált Alexia tilosban járásaihoz és óvta a kotnyeles kisasszonyt. A legjobban a harmadik részben nőtt a szívemhez, ahol a legtöbbet is szerepelt, hiszen végig egyengeti Alexia útját, ott van mellette a hétköznapi, apró-cseprő dolgok rendezésében és azért is, hogy fedezze az oldalát, ha mechanikus lények támadnak rájuk, ha pisztolyt kell ragadnia az üldözőik leszereléséért. Ezen kívül gazdagította a kötetet a sajátos stílusában néhány egészen aranyos megnyilvánulással is, amiből érződik, nem csak egy káoszfaktornak tekinti Alexiát, aki bármelyik pillanatban lefordíthatja a bolygót a tengelyéről. Elhivatott, meglepetésekkel teli, hűséges és roppant szeretni való.

Dr. Neblin
/Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos/

Amikor szóba kerül a Nem vagyok sorozatgyilkos című könyve Dan Wells-nek, akkor általábban főszereplőről, John Cleaverről zengek ódákat, akinek a személyében felkerült a kedvenceim közé az első szociopata, is akihez foghatóan érdekes karakterről ritkán olvas az ember. Azonban nem szabad szó nélkül elmenni John terapeutája, dr. Neblin mellett se, aki minden körülmények között kiteszi a lelkét a pácienséért, olyan messzeségekig elmegy a fiúért, amit sok szakmabeli félresöpörne egy "ez már nem az én dolgom" kíséretében. Legalábbis a meglátásom szerint kevés olyan terapeuta akad, akit ha felcsörget egy legyünk őszinték, időnként kifejezetten ijesztő páciense az éjszaka közepén, hogy úgy érzi, a szétesés határán van és valami borzalmasat fog művelni, akkor nem törődve az időponttal, igyekszik lelket önteni belé a vonalon keresztül a legjobb tudása szerint, miközben azonnal pattan is a kocsiba, hogy odamehessen hozzá segíteni. Küzd érte, hogy John se mondjon le magáról azzal, hogy őrültnek titulálja magát, hogy attól függetlenül, hogy pszichotikus tüneteket mutat, ne essen szét, ne váljon belőle vérengző vadállat, és azért is, hogy a rokonai hozzáállása is változzon az irányába. Az egyik februári Top 5 Szerdás bejegyzésemben már megemlítettem Mrs. Collins-t, mint pozitív példát a hasonló foglalkozású könyvszereplők között, de dr. Neblin még őt is túlszárnyalja... ő valami olyasmit adott a kezeltjéért, azért az odaadásért, amivel hozzáfordult... amiért még egy érdemrend is kevés lenne. Akik olvasták a könyvet... már kihámozhatták, mire célzok... lenyűgöző mentor ez a fickó, sajnálom, hogy nem olvashatok róla többet.

Rhysand
/Sarah J. Maas: Köd és harag udvara/

"– Másold le ezeket a mondatokat – búgta az asztal túloldaláról, és egy darab papírt nyújtott át.
Ránéztem, és hibátlanul felolvastam:
Rhysand fantasztikus ember. Rhysand a világ közepe. Rhysand a legjobb szerető, akiről egy nő álmodhat."

Rhys egy olyan karakter, akit millió és millió okból lehetne magasztalni, akinek a lapokon keresztüli vonzerejére kevés olvasó immunis, és bevallom a gyengeségemet, én nem tartozom közéjük, ha a Tüskék és rózsák udvarában mutatott oldala szimpatikusabb is volt, mint az "érzőbb" énje. Az esze, a rafináltsága, a rejtélyessége és a sötét, kissé aljas báján kívül elismerést érdemel mentor-minőségben is, amit a Köd és harag udvarában sikerült megcsillogtatnia. Az első kötet eseményeitől összetört Feyre-be visszalehelte az életet az Éjszaka Udvarában töltött ideje alatt, elérte, hogy a lány újra küzdjön, újra élni akarja az életet, ne csak vegetálni. Néha bátorította, annál többször felhergelte, ha Feyre a pokolba is kívánta, mindig azt a viselkedésformát tanúsította Rhys az irányába, amivel a legjobban a felszínen lehetett tartani. Megmutatta neki, hogy nem kötelező alárendeltként élnie, Tamlin "ajándék kiscicájaként", hogy lehet erős és független, hogy a halhatatlanságát ki kell használnia, nem kiegyeznie egy középszerű élettel, amiben széltől is óvott trófea feleség lesz belőle. Továbbá, ha sajátos módszerekkel is, de azt is elérte, hogy Feyre ne csak újra önmaga legyen, hanem még többet akarjon, hogy fejlődni akarjon, fokozatosan megtanította olvasni, és érdekessé tette annyira a folyamatot, hogy Feyre akkor is folytatni akarja, ha nincs olyan hangulatban.

Don Vito Corleone
/Mario Puzo: A keresztapa/

A cselszövéseknek hála, jelentős időtartamban csak finomabban, a háttérben tevékenykedett minden idők legikonikusabb gengszter figurája, ám a Don legkisebb fia, Michael jeleneteinél egyértelműen kiütközik, a Don mennyire fantasztikus mentor. Michael a család fekete báránya volt, aki állandóan lázadozott az apja ellen, a seregbe is belépett azért, hogy bebizonyítsa, nem az ő szabályai szerint ugrál, de később mégis ebből a külső szemlélőknek "reménytelen" esetből lett a legméltóbb utódja a Donnak, ami Michael intelligenciájának és rendkívüli tervezőkészségének és a Don hatásának is egyaránt köszönhető. Érződik, hogy nagyon figyelt a lázadó időszakában is az apjára, akire mindig is áhítattal nézett fel, ha nem is birkamód követte.  Megtanulta Don Corleonétól az üzletelés alapjait, hogy elegánsan, okosan kell játszani, mert a fenyegetőzés a fajankóknak való, hogy a család szent és sérthetetlen. Don Corleone, ha elvekről van szó, nem ismer tréfát, a pártfogoltjainak, a barátjainak útján erőn felül egyengeti, a saját véréért pedig még ennél is többet tesz. Nem számít, ha az elkényeztetett, léha hollywood-i csillag keresztfiúnak kell egy állás, hogy végre összekaparja magát vagy azt kell elintéznie, hogy a fia biztonságban visszatérhessen az országba, a Don nem nyugszik, ameddig el nem éri a célját, meg nem kapják azt  a segítséget a pártfogoltjai, amire szükségük van. Ezen felül olyan téren is segít, amit a mentoráltjai éppenséggel nem kérnek; ha arra van szükségük, hogy valaki jól fenéken billentse őket, hogy észhez térjenek, Don Corleone megteszi. Egyrészt, mert nem szeretné, hogy totálisan a fejére nőjenek, másrészt meg azért, mert azt tartja szem előtt, hogy a közbenjárása a lehető leghosszabb távon gyümölcsözzön, hogy valóban felfelé íveljen az élete annak, akit a szárnyai alá vesz.

Minerva McGalagony
/J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat/

Van egy tippem, miszerint sok bloggertársam fog említeni Roxfortos tanárokat, mint ahogy arról is van egy sejtésem, hogy ők elsősorban Dumbledore professzort fogják megnevezni... de az én nem fogok közéjük tartozni ilyen szempontból, ugyanis az örök kedvencem a tanári karból nem más, mint az átváltoztatástan tanárnő, Minerva McGalagony. Ezek után nem biztos, hogy elhiszitek, minden elfogultságtól mentesen fogok nyilatkozni, de a meglátásom szerint Minerva messze a legeslegjobb tanár az egész Roxfortban. Ő egy nagyon kemény, a diákjaihoz a végsőkig hűséges, szigorú, nála teljesíteni kell, nem elég szépen mosolyogni ugyanakkor kimagaslóan igazságos pedagógus, ami a kollégáiról fájdalom, de nem mondható el. Dumbledore úgy osztja a Griffendélnek a pontokat, mint az áruházi mikulás a cukorkákat az ölébe ülő gyerekeknek, és Harry-nek és kis csapatának minden szabályszegést elnéz, Umbridge egy utálatos banya, Piton pedig ebben a kérdésben kiköpött Dumbledore, csak az ő kedvence Malfoy és ő a saját házához húz, de Minerva valóban nem kivételez. Háztól és természettől függetlenül kiáll a tanulói mellett, számára minden diák egyenlő, nem favorizálja Harry-t, ha ő követ el valamit, amit a házirend tilt, nem puszilgatja körbe érte, mert megesik ilyen és különben is jót akart, hanem a sarkára áll, és kiszabja a büntetést, mint mindenki másnál. A negyedik részben habozás nélkül kiállt Draco mellett, amikor Mordon átváltoztatta, mint ahogy Neville nagyanyját is elküldte a búsba, amikor azt látta, újra és újra elfogadhatatlanul viselkedik a fiúhoz, képtelen észrevenni az értékeit. Tehát Minervába bőven szorult spiritusz, igazi talpraesett, karakán nő, aki nem ijed meg az árnyékától, és aki nem rest küzdeni azért, hogy javítson az állapotokon. Ráadásul Minerva egy kifejezetten modern nő is, a gondolkozása minden ízben haladó, még a férje nevét se vette fel, amikor egybekeltek, a maga nagyságában legalább akkora feminista, mint Hermione. Összességében egy nagyon vagány nőnek tartom őt, aki előtt méltán megemelik a süvegüket az emberek.

+1 -> Annalise Keating
/Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?/

Ééés... elérkeztem a mai kakukktojáshoz, aki a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? c. tévésorozat főhősnője, Annalise Keating! :3 Hatásvadászat nélkül már akkor levett engem a lábamról ez a nő, amikor először betoppant a történetbe, hihetetlenül erőteljes, tekintélyt parancsoló, dinamikus a kisugárzása, egy valódi, kemény alfa nő, akivel nem lehet szórakozni, akinek a stílusa valami lehengerlő, a beleérző képessége, a taktikai érzéke pedig halálos. Imádom a frappáns beköpéseit, imádom, hogy amint feltűnik a színen, azonnal tudja mindenki, hol a helye, hogy már a megjelenésének is ereje van, hogy két szóval bárkit brutálisan a sarokba tud küldeni. A tárgyalóteremben és a tantermében egy igazi hóhér, aki nem kegyelmez, nem ismer lehetetlent, minden eszközt megragad, hogy megnyerje a rá bízott ügyet, hogy védelmezze a hallgatóit. Azt hiszem, a legérzékletesebben úgy tudom leírni őt, ha azt mondom, Annalise egy tigris. Vad, független, és egy valódi harcos, aki nem hátrál meg semmilyen kihívástól, még csak a második évad elején járok, de minden egyes megnézett epizóddal újra és újra ámulatba ejt. Klasszikus értelemben nem mintajellem, csal, hazudik, ha kell mindenkit átejt maga körül, járulékos veszteségként olyan embereket küld a süllyesztőbe, akik semmit sem követtek el, de mindezt a hallgatóiért teszi, azért, hogy biztonságban legyen a titkuk, hogy ők maguk biztonságban legyenek, hogy ne dőljön romba az életük. Megköveteli a 100%-on felüli teljesítményt, nem tűri, ha valaki nem hatékony, keményen és könyörtelenül, de a legjobbat hozza ki a diákjaiból, miközben azt se engedi, hogy egy kósza villám belecsapjon abba, akit a pártfogoltjává fogad.


A többiek kedvenc mentorait tartalmazó listáját ITT érhetitek el.