2018. február 21., szerda

Josh Malerman: Black Mad Wheel - A végzet tébolyult kereke

Helló-helló! A tavalyi év során kezdett kirajzolódni előttem a minta, miszerint Josh Malermannak az alulértékelt művei dobogtatják meg a legjobban a horrorra és reszketésre éhes pici szívemet, A végzet tébolyult kereke, legnépszerűtlenebb fogadtatású munkája csak megerősítette ezt bennem. Az alábbi posztban megkezdem ennek a vörösbe csomagolt borzongás-csomagnak az imádat-kampányát, ami garantáltan biztosítja, hogy az olvasó jól betanított házőrzőként ugorjon fel a legapróbb neszekre is, és viszolyogva gondoljon az orvosokra, még akkor is, ha alapvetően nem kínozza doktoritisz. Dőljetek hátra a foteletekben, kapcsoljátok be a régi idők rock 'n' roll-ját, és füleljetek.... ha mertek... ;)

Ui: A Top 5 Szerdáról se feledkeztem meg, néhány óra múlva hozom a listámat ;)


Fülszöveg:

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.


Elismerésre méltóan bátor ember ez a fickó, amiért sorozatosan van mersze elsütni olyan befejezési formulákat, amik után minden jó érzésű olvasója ájulásig akarja csapkodni az aktuális könyvével. És valójában ez a végzet tébolyult kereke. Ha azt hiszitek van belőle kitörés, naivak vagytok. Ha azt hiszitek, kiszállnátok, amikor ott a lehetőség, csak ámítjátok magatokat, ugyanis elég egy foszlányát meghallani a Hangnak, a kaland Hangjának, és önként ugrotok fejest a függőségbe…
Malerman újfent sikeresen egy olyan történeti dallamot kreált a billentyűzetén, ami azonnal a fülembe mászott, és a középszerű slágerekkel ellentétben biztos vagyok benne, jó néhány újraolvasás múlva se fog a könyökömön keresztül távozni. Számomra A végzet tébolyult kerekében is fellelhető volt mindaz, ami miatt megszeretem, és ezután a kötet után is rendíthetetlenül szeretem az író munkáit, alaptalanná, szinte nonszensszé téve az olvasás előtti fenntartásaimat a negatív visszhang miatt. Ennek a szeretetnek az oka némileg összevág azzal, amiért Lewis Carrol alkotásait is kedvelem; hogy minden történet, amibe az író belefog, többrétegű, mint az ogrék és a hagyma. Nem csak egy hidegrázást biztosító, izgalmas horrorhoz vagy thrillerhez jutok, ha Josh-tól olvasok, hanem egy események felett lebegő, aprólékosan felépített, ütős metaforához is, ami még egyedibbé, még különlegesebbé teszi az élményt, ezáltal a sztori terjedelménél jóval hosszabb gondolkozásra késztetve az olvasót és, mint azt nem rejtettem eddig véka alá, én imádok agyalni. Ezen a vonalon pedig, noha egyszerre töltöttek el félelemmel és kíváncsisággal a lények, miközben ott lopakodott a bezártságtól, a vakságtól, a lefektetett, beivódott szabályok megszegésétől és a szülőségtől, annak elrontásától való félelem a Madarak a dobozban-ban vagy reszkettem a víz alatti titkoktól, a megfulladástól, attól mennyire a vérünkben van ok nélkül pánikba lökni magunkat és az első szerelem illékonyságától egy nagy, önbeteljesítő jóslatban úszva, miközben a Ház a tó mélyén-t bújtam, mégis A végzet tébolyult kerekét tartom a legerősebbnek. Ez a könyv ugyanis nem szimplán úgy szól egy gyilkos, veszedelmes hangról, ahogy azt a Philip osztagát terepre küldők felvázolták, az idegtépő, időnként egészen félelmetes utazás valójában  az idő hangját, a történelem hangját, a háború hangját, és az ugyanazoknak az ostoba, romboló hibáknak a sorozatos elkövetésének hangját szólaltatja meg; vagyis az emberiség hangját. Annak az idegtépő sorsszerűségét, hogy hiába okosodunk az évek eltelésével, hiába vesznek minket körbe nap, mint nap olyan technológiai csodák, amiket néhány száz évvel ezelőtt még a legfantáziadúsabb írók se bírtak elképzelni, mégis ugyanazt a társasjátékot játsszuk az evolúciónk kezdete óta. A szabályokon kis újítások kieszközölődnek, a modern dizájnnak megfelelően lehetőségekhez mérten szebb köntösbe bujtatódnak a figurák, a tábla, na meg a nyeremény, ami az utolsó mezőn vár, és a táblát körbeülő játékosok is cserélődnek, amikor az előző elfáradt, de a játék alaptétele változatlan. A kerék pörgése épp ezért megállíthatatlan, ontja magából a hangokat, amik néha fájdalmat okoznak, néha valami álomba illően széppel kecsegtetnek, de a kerék belsejében lihegve futókat mindkét esetben megőrjíti, azokat meg főleg, akik meglátják a kereket pörgető démonokat, és nem csak automatikusan, besavanyodva, avagy kétségbeesetten szedik a lábukat, amíg tudják. A metafora súlya alatt természetesen a történet orrom előtt díszelgő, először észrevehető része se rogyott meg, sőt, az író mesterien adagolta a hétköznapi élet rút horrorjának elemei mellett a képzelet lidércnyomásait egy lebilincselő rejtély keretében, ami nem ereszti azt se, aki abba az illúzióba ringatja magát, a kietlen sivatagtól biztonságban ül egy oázisban, mert ha nem is örökre, de a könyv befejezéséig mindenképp lecsatlakoztatja a világról A végzet tébolyult kereke, és annak ördögi hangja az olvasót.

Mielőtt folytatnám a gondolataim kifejtését, beillesztenék egy idézetet, ami egyaránt remekül összefoglalja a történetet, és azt is, milyen érzéseket váltott ki belőlem, milyen belső reakciók játszódnak le bennem úgy általánosságban, ha Malerman neve porondra kerül.

„ Ross felsóhajt, és lepillant. Félelem hasít belé, meg szégyen, mintha arra számítana, hogy talál egy teljesen új bekezdést, amelyben egyértelműen leírják, hogy az első két szakaszt akasztás általi halálra ítélték.
De az anyja nem egy új bekezdésre mutat.
„Az előző szakaszok minden tagja biztonságban hazaért. Üres kézzel és zavarodottan, de biztonságban.”
– Ez az- mondja az anyja.
– Nem találták meg – vonja meg a vállát Ross.
Az anyja még egyszer, utoljára megrázza a fejét.
– Zavarodottan, Ross. Tudod, az mit jelent?
– Hát persze.
– Nem, nem tudod. A zavarodottan nem csak azt jelenti, hogy nem tudták megoldani a rejtélyt. Arra az „elégedetlen” szót használnák. A zavarodottság olyasmi, ami életed végéig veled marad.
– Anya.
– Ezek az emberek… örökké azon a hangon fognak tűnődni.”

Zavarodottság, amiért bár a kíváncsiságot a kibírhatatlan kínig fokozza az író, azt nem igyekszik icipici ampulláknál nagyobb kiszerelésben az olvasó rendelkezésére bocsájtani, mi is rejtőzhet a hatalmas, borzongató homály mögött, amit megteremtett? Pipa.
Zavarodottság, amiért a részletek a kitisztulás helyett a visszaállíthatatlan összegubancolódás felé haladnak, még felfokozottabbá téve a „jaj mi lesz?” érzést? Pipa.
Zavarodottság, amiért a rengeteg lenyűgöz elméletnek, fejtegetésnek, és a főhősök megszámlálhatatlan viszontagsága után, amire a legjobban kíváncsiak voltunk, mégse teljesen olyan pontossági minőségben kapjuk meg, mint amire vágytunk? Pipa.
Zavarodottság, amiért már harmadjára is az előbbi két pont szerint húzza az író az agyunkat? Pipa.
Végeláthatatlan tűnődés, hipotézis gyártás, hogy mi lehet a rejtély nyitja? Pipa.
Tűnődés a cselekménybe ágyazott metafora egészén, analitikus természet esetén minden egyes mikroszkopikus részletén ennek külön-külön? Duplán pipa.
Tűnődés, mivel fog következő körben előrukkolni az író, mi lesz az a „természetesnek” vett tényezője az életnek, (eddig; látás, légzés, hallás) amit ördögien kiforgat és feketére színez az író? Triplán pipa.
A maga nemében ez egy mazochista menetnek tűnhet, lehet, hogy az is, de attól olyan, mint egy adrenalin löket egyenesen az agyba, fenomenális :D

A történet az ’50-es években játszódik, azon belül is két idősíkon. Az első, a jelen egy kórházba kalauzolja az olvasót, ahol a várható főszereplőnk, Philip Tonka, a második világháború veteránja és rock zenész, elszörnyedve hallgatja az orvosa beszámolóját arról, a férfi nemrég ébredt fel egy hat hónapos kómából, miután a testének minden egyes csontja eltört. Ráadásul a röntgen felvételek és egyéb vizsgálatok eredménye szerint egyszerre. Philip összezavarodottsága közepette sem hagyja el magát teljesen, a barátairól, a bandájának a tagjairól kezdi el faggatni az orvost, és ezzel nemsokára képbe kerül a második idősík, a múlt. A múlt, amiben bepillantást lehet nyerni egy vékony szelet erejéig az ’50-es évekbeli Detroitba és Philip bandájának a Danesnek az életébe, és abba a vízválasztó pillanatba, aminek a hatására örökre megváltozott Philipnek és zenésztársainak a nyugodt, és a leírtak figyelmében legyünk őszinték; erősen léha élete. A második világháború még foglalkoztatja az embereket, még mindig az agyukat eldobva sztárolják a katonákat, az ő nagy hőseiket, de kezd visszatérni a rendes kerékvágás, amennyire azt persze a hidegháború szele, és a kilátásban lévő új borzalmak engednek, Philip és a bandája esetében sincsen ez máshogy. A felejtés talán könnyebben és erősebben megy végbe, hiszen ők a város üdvöskéi, akiknek az aranyélete a színpad, az alkohol és a nők körül forog, de ugyebár minden jónak vége szakad egyszer… Felkeresi őket a hadsereg egy titkára a fülszövegben emlegetett Hang okán, amiről az összes tudásuk annyi, hogy felvételen keresztül is szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okoz és, hogy gond nélkül kisüti a kor legnagyobb fegyvereit is. A legrátermettebb, legvérengzőbb fickók alkotta alakulatok is csődöt mondtak a felderítésében, megfékezésében, így az illetékeseknek ezúttal egy új rétegre, a Hangok mágusaira, azaz a hadsereg egykori zenészeire esett a választása a lehetetlen krízis megoldásának a tekintetében. Motiváció a dicsőség, az adrenalin újbóli átélése, és egy olyan pénzösszeg, amire még egy csapat jól menő rocksztár se tud nemet mondani…
(Én a helyedben nem tenném…)

A rejtély szintúgy kétpólusú; magától értetődő módon Philip emlékein keresztül egyre több oszlik el a Hangot körbelengő ködből, a hőseink kifürkészik, mi is pontosan ez a Hang, hol található, és milyen egyéb hatásai vannak. Azonban a jelen is bőven tartogat meglepetéseket, ugyanis minél inkább kiteljesedik Philip gyógyulása a sérülés után, ami kapcsán ugyancsak annyit tehetünk, hogy a legjobbakban bízva tapogatózunk a sötétben, annál inkább megmutatkozik, a kórház körül is bűzlik valami, mint ahogy akörül is, emberi jóság és gyógyítás iránti alázatosság ide vagy oda, miért is akarják ilyen villámsebességgel régi formájába hozni a jó öreg Philip-et. Ez pedig nem csak a paranoiásságra egyértelműen jogalapot szerzett Philipnek szúr szemet, hanem annak az ápolónőnek is, aki kómában töltött ideje alatt gondozta őt...  A jelen vonala, a Philip és Ellen között kialakuló szövetség nem tagadom, erősen emlékeztetett egy Steven Seagal filmre, aminek Hard To Kill/Ölve vagy halva a címe, de mivel az említett filmet kifejezetten szeretem, ez nem volt ellenemre :D

A Hang talányának megoldásához vezető nyomok tálalásával maximálisan elégedett voltam, még úgy is kapásból a felvetett támpontok átrágására, részleteinek mérlegelésére és tovább gondolására késztettek, hogy közben bőven dolgoztak mellettem a kizökkentő tényezők, ugyanis az influenzám az olvasás megkezdésekor rúgta az utolsó nagy tombolásait, amit körülbelül úgy kell képzelni, hogy minden megkezdett oldallal arányosan elfogyasztottam legalább egy zsebkendőt. Abba nem megyek bele inkább részletesen, mennyire öltött a fejem hasonló színt a borítóval ezekért az elhagyhatatlan tempó megakasztásokért. A szokásos munkaként záporoztattam magamban a kérdéseket, gyártottam az elméleteket, lefuttattam magamból, mennyi lehet az esély a kiviteleződésükre, aztán vártam, és nem egyszer tátottam a számat, amikor valami olyasmi sült ki egy-egy ágból, amire nem számítottam. A félelem faktor nem talált be annyira erősen, mint az első Malerman-regényemnél, a Ház a tó mélyénnél, de azért most is teljesített annyira jól az író a fő erősségében, a nyugtalanító hangulat megteremtésében, az elektromos kisülés létrejöttének határát súroló feszültség előidézésben, hogy felpattanjak, ha láttam valamilyen gyanús mozgást a szemem sarkából, vagy azonosítatlan neszezés ütötte meg a fülemet. És a kettősség visszaköszönt ezáltal harmadszor is, a Hanggal, a sivatagba látottakkal elborította az elmémet mindenféle hétköznapi értelemben véve irreális félelemmel a történet, míg a Kegyelmes Macy elnevezésű kórházban zajló bizarr töltetű eseményekkel sokkal földhözragadtabb, de annál élesebb félelmet pumpált belém. Az orvosoktól valamilyen szinten ha máshol nem is, a lelkük legmélyén szerintem az összes ember tart, kiváltképp a gyerekek, és az olyan típusok, akiknek az átlagosnál nagyobb a függetlenségigényük, annak az igénye, hogy ők uralkodjanak minél több helyzet felett, amibe az élet löki őket. Az orvosokkal kapcsolatban meg csakis kiszolgáltatott helyzet állhat fenn, pláne egy olyan betegnél, akit a sérülés, amivel kezelik, valamilyen cselekvésképtelenségre ítélte. Philip a furcsán hatékony kezelés miatt fénysebességgel kocog a felépülés útján, de mégis az alárendelt szerepében vergődik; bármit tesznek vele, ő nem tehet ellene semmit. Beadnak neki injekciókat, amikről fogalma sincs, mit tartalmaznak, milyen hatást váltanak ki, milyen hatást kéne kiváltaniuk, fekszik az ágyban elveszetten várva arra, mikor ki lép be a szobájába és milyen céllal. És az ellen se bír ellenkezni, ha az emberbarát gyógyításon túl valami mást készülnek művelni vele, ha az orvosa viselkedése félelmetes fordulatot vesz a közelében…

A nyers történések és a metaforikus üzenet szempontjából is fontos szerepet tölt be a háború, és a körforgása, groteszk egyszerűsége. Mi a különbség a második világháború vagy a százéves háború között, mi a különbség a történelem összes háborúja között? Az indok, amibe becsomagolták azt a tarthatatlan állapotot, amit háborúnak neveznek? A harcot megvívó katonák egyenruhájának a külleme? Azt hiszem… az eltérések kimerülnek az ezekhez hasonló elhanyagolható részletekben, mert ami a bajt okozza, mind a vesztes fél, mind a győztes fél háza táján. Én hellyel-közzel osztom azt a véleményt a témában, mint Philip bandájának gitárosának, Ross-nak az anyja. Ha valamilyen kapitális seggfej készül milliónyi életet megnyomorítani, akkor egyértelmű, hogy meg kell állítani, de a legtöbb háború simán megoldódhatott volna… okosabban is, globális öldöklés nélkül. Nem értettem sosem azt a tömeghisztériát, amit az emberek a háborúval szemben táplálnak, amikor történelem órán vagy egy háborús időszakban játszódó filmben azt hallottam, hogy az emberek örültek a küszöbön álló háborúnak, szurkoltak neki, hogy az ő hazájuk is beszálljon a csatába, akkor őszintén szólva csak a fejemet tudtam vakarni, hogy hogyan lehet, hogy az egész bolygót nem csak gondosan lezárt pszichiátriai intézmények népesítik be. Mégis mi ez az elmebaj? Mi dicsőség, mi magasztosság van abban, hogy halomra gyilkolják az embereket, lerombolnak mindent, amit felépítettek maguk körül és nem utolsó sorban beszűkültebbé teszik az országokat, pl. Sztálin egy pszichopata vadállat, ezért az összes orosz szörnyeteg, még azok is, akik ugyanúgy szenvednek ennek a pszichopatának az irányítása alatt, mint az ellenség egymás ellen fordítják őket?! Ez szerintem mind szimpla emberi hülyeség. Mint ahogy a katonák sztárolása is egy megfoghatatlan dolog nekem, a köréjük épített „misztikum”. Objektívan belegondolva kik ők? Vakon cselekvő birkák, akik oda mennek, amerre a pásztoruk lökdösi őket a botjával, és azt csinálják, amire ez a pásztor utasítja őket, úgy és akkor, ahogyan utasítja őket, miközben legálisan gyilkolnak meg olyan embereket, akik nekik soha a büdös életben nem ártottak. A japán vezetőségnek és az amerikai vezetőségnek baja van egymással, egészségükre. De Masaki Ikutának és John Robertsnek konkrétan van bajuk egymással, mint személyekkel? A Japán és Amerika közti távolság miatt erre csekély az esély. Mégis ők azok, akik végül a sárban csúszva jobb esetben összeverik, súlyosan megsebesítik, rosszabb esetben megölik egymást az ügyért, a vezetők problémáiért. Előbb-utóbb a problémásabb vezető úgyis merénylet áldozata lesz, bíróság elé kerül vagy saját maga vet véget az életének, mielőtt az előbbiek közül az egyik megtörténne. Akkor mi szükség a „körítésre”, ami közben azok a tömegek sérülnek, amiknek a védelme miatt ülnek az íróasztaluk mögött...? A dolog iróniája pedig, hogy bármennyire hatalmas, világrengető véres háború is ráz meg a Földet, az élet… megy tovább. Azok számára, akik nem éltek még akkor, amikor valamelyik lezajlott, az esetek zömében, ami történt csak egy lesz a listán a millió és egy háború között olyan nevekkel és évszámokkal teleszórva, amik nem jelentenek nekik semmit, és a következő háború megtanulására ki is megy a fejükből. És előbb utóbb felmerül a nagy kérdés; megérte? A Konföderációs katonáknak megérte az életüket adni azért az „eszméért”, hogy egy fekete ember kevesebbet ér a fehéreknél, és rendben van, hogy tárgyként kezelve őket, embertelenmód hajtják, és kínozzák őket vagy azért, hogy apuci büszke legyen, és dicsekedhessen a barátai előtt, „a fiam harcolt az ügyért a csatamezőn!”, amikor a másik fél erőfölénye észrevehető volt kezdéskor is? Nem lett volna jobb vagdalkozás helyett levezetni inkább egy kis agytornát?

Ez a megérte kérdés merül fel Philip és a bandája, a Danes küldetése tekintetében is. A pénz nagy úr, de az előző osztagokról írt jelentések, a részleteket övező tudatlanság, és a megkerülhetetlen veszély tényleg megéri? A válasz ebben az esetben is nem lenne, de akkor ugye nem kerekedett volna ki a megbízásból ez az eszméletlen kikapcsolódást nyújtó sztori, és megállt volna a kerék. Az emberi természetben meg ott rejlik az a faramuci kis kapcsoló, amit nem lehet lekapcsolni vagy eltávolítani műtéti úton se, ami egyszerűen nem akarja hagyni, hogy megálljon a kerék. Csakúgy, mint az összes nagy háború hősei, eleinte Philip és a barátai is enyhe kényszerességgel, nem túl nagy lelkesedéssel kezdek bele a harcba, csupán másodperceket felölelő időre elkapta őket a pezsgés, az izgalom, hogy megcsinálnak valamit, amiben eddig mindenki elbukott, hogy újra ők lesznek a nagybetűs SUPERHERO-k, aztán már nem akartak mást, mint túllenni az egészen, hazamenekülni a tébolyból, amilyen gyorsan csak lehet, és elfelejteni a történteket. Viszont a halál közeli élményeknek, a háborúnak megvannak a maga utóhatásai; vagy fojtogató, milliónyi sebet hordozó trauma, ami lehetetlenné teszi, hogy olyan mód simuljanak vissza a résztvevők az életükbe, mint azt elképzelték… vagy a megszállottság. A megszállottság, ami nem hagyja, hogy a küldetés véget érjen, ami újra akarja játszani a küldetést, ami visszahajszolja az embert abba a gödörbe, amiből megtörve, az utolsó cérnaszálba kapaszkodva kimászott. Philipet először a barátai sorsának a kiderítése motiválja a Hanghoz való újbóli és újbóli visszatéréshez, de mi van akkor, ha ez csak egy fantom ürügy, mi van, ha a Hang vonzza, ha a megtalálása bármihez is vezette hozzá, az nem ereszti?

A Danes tagjait eleinte nem akarództam megkedvelni, pedig, ha valakinél, akkor nálam a rocksztár szó, az egy nagyon is pozitív jellegű nyitókártya. Bánatomra viszont a Danes pontosan az a társulat volt, ami kiépítette a társadalomban a rock zenének és annak művelőinek a negatív hírét, egy olyan bagázs, aminek az italozás, és a nőzés az első, nem a zene iránti feltétlen szenvedély. Akiknek büdös a munka, hülyének tartják azokat a zenészeket, akikben van munkamorál, és csak „Livin’ on prayer” hangulatban tengetik az életüket, néha összedobva egy-két számot, ha éppen olyan passzban vannak. Arra emlékeztetett a viselkedésük, amikor Marilyn Mansonaz életrajzában a bandának azt az időszakát taglalta, amikor… szebb kifejezés híján lecsúsztak, és nem voltak épp a környék üdvöskéi, ameddig újra munkához nem láttak, ezzel szemben a Danesnek elvileg pont ez a szakasz volt a fénypontja… o.O Szóval nem… nem tetszett a kép, ami elém tárult a főszereplőről és a baráti köréről, de ahogy egyre több időt töltöttem Philip társaságában, elkezdtem megkedvelni őt, mint főszereplőt. Nem volt egy ostoba vagy málé gyerek, haladt az Úton, amerre kellett, és egyszer-kétszer igencsak ütős meglepetésekkel bombázott :D Ellen, Philip kis ápolónője először nekem egy kissé esetlen, szobanövényszerű női karakter volt, aki nem szenved túlságosan a határozottsági túltengéstől, de azzal együtt, ahogy felszínre került az ő virágoktól és napfénytől mentes múltja is, elkezdett kiforrni, megerősödni. Összekapta magát a leányzó, és ezután sokkal jobban bírtam. Dr. Szands-tól, Philip orvosától kivert a víz, ő is kezelésre szorulna, csak egy kissé eltérő profilú elfekvőben… A Danest küldetésen kiegészítő katonai csapatból a legjobban Greer-t, a történészt szerettem meg, aki a feltevéseivel, okfejtéseivel a legtöbbet tett hozzá a Hang rejtélyének megfejtéséhez, ő volt a társaság esze és hajtóereje, ezáltal a kedvenc szereplőm is.

Elgondolkodtató, izgalmas, feszültséggel teli olvasmány, aminek a Josh-ra jellemző szörnyszülött végénél megint kiütközött rajtam a Madarak a dobozban és a Ház a tó mélyén olvasásakor ismerős, úgy összetörnék valamit érzés. Pillanatnyilag még mindig nem tanultam meg nem felhúzni magamat ezen, de mondhatni ez az író védjegye, úgyhogy a maga kínzó módján szeretem is, és talán elégedetlen is lennék, ha egyszer úgy fejezne be egy könyvet, ahogy azt elvárnám tőle :D

Borító: 5/5- Nagyon para, nagyon ütős, nagyon vörös ha esetleg elolvassátok, érteni fogjátok, mire akartam ezzel kilyukadni. Szerintem messze túlszárnyalja az eredeti borítót, nagyon jó munkát végeztek vele ^^ Jól közvetíti a félelmi faktor hangulatát is, az előző könyveknél inkább a sötétség volt a jellemző, itt viszont a élénkség, a veszélyt jelző domináns figyelmeztetés. A háttérben tetszenek a kis díszítő hullámok, amik ugyanúgy jelképezik a homokdűnéket a sivatagban, mint a hanghullámokat :)
Kedvenc szereplő: Greer, Philip
Legutáltabb szereplő: Dr. Szands
Kedvenc részek: amikor Greer megosztotta az elméleteit, amikor Philip a teszttartályban lejátszotta a hangot, amikor megjelent a kecske a víznél, amikor feltűnt az első szellem katona, amikor Ellen rajzolt, amikor Ellen és Philip elkezdtek összedolgozni
Mélypontok: a banda léha hozzáállása a munkához, és Philipet leszámítva a rejtéllyel szembeni apátiájuk, amit Dr. Szands orvosként művelt
Korhatár: Vannak egészen para jelenetek, ha nem is az a „majd összepisilem magam a rettegéstől”-féle horror. 15-16 éves kortól ajánlom.

Ha kedvetek szottyant a könyv elolvasásához, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése