created by HunHowrse Layout Generator on 2018-02-05 15:09:18
A "könyv mindig jobb, mint a film" klisével hasonló súlyú legenda az olvasói körökben, hogy egy King regényből mission impossible, lehetetlen küldetés jó adaptációt forgatni. Maximum tűrhető lehet a végeredmény, de ahhoz is egy nagyon rátermett csapat munkájára van szükség. A legújabb Az is megerősíteni látszott személyes véleményem szerint ezt a mendemondát, noha összességében több pozitív, mint negatív visszajelzést kapott... Srácok, én megfogadtam már a képek szerkesztésekor, hogy nem fogom a hisztis olvasót játszani, aki toporzékolva pampog, hogy "ez meg ez ki maradt! Az pedig egyáltalán nem így volt a könyvben!", de bizonyos fokig kénytelen leszek ezt tenni elkerülve a riasztóra dagadó cirkuszolást, hiszen könyvhűség terén itt csak annyi volt adott, hogy volt egy bohócunk és egy rakás gyerek, akik megpróbálnak leszámolni vele, vagyis pont az az összecsapott "röhej, röhej" villogó testesült meg a képkockákon a mozivásznon, amitől rettegve sokáig kerülgettem a könyvet.
A problémáim konkretizálásának megkezdéseként elárulnám a csúf igazságot, ami miatt ez az alkotás lebőgött előttem, mint horror: nem tudtam félni rajta.Erre mondhatják, akik gyakrabban járnak ide, hogy de te úgyis szereted hangoztatni, hogy nem ijedsz meg a rémisztő filmeken, mégis mit vártál, szerencsétlen?, ami igaz is, lehet az ingerküszöböm a ludas. Viszont, ha rémálmokat nem is szoktak nálam okozni a horrorok/thrillerek egyfajta borzongás, egy-egy hirtelen mozdulatnál való kiráz-a-hideg-effektus szokott teljesülni az American Horror Story vagy akár a Londoni rémtörténetek nézésekor. Ezt pedig a hangulatteremtés eszközöli ki az említett sorozatok esetében, ami az Az-nál olyan komoly vérszegénységtől szenvedett, amin a világ összes tablettájával se lehetett volna javítani.
De mire is gondolok? Nos arra, hogy számomra az egész történetnek volt egyfajta komikus felhangja, ami miatt nem tudtam komolyan venni az eseményeket, és sokszor felröhögtem azon, hogy a film komolyan akarja vetetni magát ilyen... érdekességekkel. Bill Skasgard nem alakította borzalmasan Pennywise-t, de az ő esetében inkább a stúdió ügyes elmaszkírozása vitte a prímet, amiatt vált egy emlékezetesebb Azzá, mint az előző adaptáció, kopaszodó Ronald McDonald-ra hajazó lénye. A technikai oldal is briliánsan ütős lett időnként, az effektek egyértelműen jobbak lettek, mint korábban, már csak a forgatás közben publikált jelenetfotókon is, de modernség ide vagy oda... a komikusság megmaradt. Nem tudtam magam beleélni a történésekbe, olyan volt, mintha a Vesztesek Klubja nem egy valódi Derry-ben mászkált volna, hanem díszletek között, minden olyan művinek, megcsináltnak és időnként kínosnak tűnt.
Nem vagyok egy mindenen hiéna módra vihorászó típus, de nem is tartanám magam karót nyeltnek, aki nem értékeli a humort, azonban itt gondok akadtak az arányokkal. Örültem, hogy voltak a gyerekek között poénos beköpések, nevetségesebb kis megmozdulások, amik a személyiségüket hangsúlyozzák, (pl. mindenki ahogy esik úgy puffan alapon eldobta a biciklijét, Stan meg szépen beállította és kitámasztotta) de egy két ilyen momentum nézőként is ciki volt, és ez a kis poénosság hébe-hóba elnyomta a fő frontot, a horrort. Úgy éreztem, a rendező valami nagyon frisset, nagyon fiatalosat akart alkotni, de időközben megfeledkezett róla, milyen céllal is ült bele a székébe.
A kis úszós jelenet speciel, ahol mindegyik fiú kocsányon lógó szemekkel bámulta a bugyiban és melltartóban napozó Beverly-t, nekem marhára nem hiányzott volna, ha kiollózzák, ahogy az a fura flörtölés se, amivel Beverly igyekezett elterelni Mr. Keene figyelmét - aki szerintem a könyvben is jobb fej volt, mint amilyennek a Vesztesek látták, de azért úgy se illett volna a személyiségébe, hogy elcsavarja a fejét a fiatal vásárló pár bókkal. Szinte hallottam, ahogy a készítők kiabálnak a háttérből, hogy "nevessetek, nevessetek!", de nekem csak a szituációk béna vonatkozását sikerült érzékelnem. Ezek helyett a fő vonal tekintetében totálisan felesleges kis színesek helyett koncentrálhattak volna arra, hogy rendesen ki legyen bontva a lényeg, hogy ne menjen a sok vígjáték beütésű elem hatására az alap.
Az alap, amiből az újragondolás ellenére is élénkebben mazsolázhattak volna... Érdekes történet, hogy egy adaptációban mennyire lehet még elviselhetőnek titulálni a változtatásokat, mennyire van alapja annak, ha valaki fájlalja egy-két dolognak a hiányát, és mikor jön képbe a már emlegetett hisztis olvasó, aki majdnem minden betűt ugyanúgy akar a vászonra, mint ahogy a könyvben volt. Teszem azt, ha a moziba menős jelenetnél a könyvben Richie-n kék póló volt, akkor legyen kék a filmben is annál a résznél. Aki a film előtt elolvassa a könyvet értelemszerűen más elvárásokkal indul, de valahol ki kell egyezni. Ott vannak a Harry Potter könyvek adaptációi, amik számomra a legtökéletesebb adaptációk, amiket valaha láttam, vannak kihagyott jelenetek, vannak változtatások, főleg az időkeret miatt, de a varázslat átadódik, a szereplők jelleme élő és minden megjelenítődik, ami a fő vonal kiteljesedéséhez szükséges. Másik szeretett adaptációim a Csontváros és A tetovált lány (amerikai) filmjei, buzog az alkotói szabadság megtestesülése, az egyéni megoldások, a sűrítések, mégis adottak az alapkövetelmények; a képi világ részletes, a szereplők jelleme ki van bontva, a hangulat érződik és a cselekmény lényegesebb részletei megjelenítődnek.
Ezek a tételek jelen esetben egytől-egyig problémásak, ugyanis a Veszteseknél kiragadtak az adott karakterből egy-egy tulajdonságot, és azt nagyították fel az egekig, (Bill esetében ez is félresiklott, mert míg a könyvben egy kiemelkedően okos srác, itt csak az idétlen, jellemtelen főszereplő alkat lett) illetve nem is érződik igazán, miért lennének ők a kitaszított brigád, a hátterüket jobb, ha nem is említem, összecsapott. King hosszasan mutatta be mindegyik gyereket azzal együtt, Pennywise milyen alakot vett fel előttük, ezt nem lehet ennyire terjedelmesen beletenni egy filmbe, de megerőltethették volna magukat. És mellesleg tarthatták volna magukat az idősíkhoz is, ami nem a '80-as évek, hanem az '50-es évek. Apróságnak tűnik, de rögtön más színben tünteti fel a körülményeket. Az '50-es években elvetemültebben ment a zsidózás, az a miatti megbélyegzés, így reálisabb volt, hogy Stan-t amiatt közösítik ki, mint ahogy a rasszizmus is durvábban ment, nagyobb súlya volt annak is, hogy Mike-t a bőrszíne miatt bántják, noha ez egy évtizedben se normális.
Amit erősen láttam, hogy a gyerekek hátterénél, az események alaptételeinél nem lett idomulva a könyvhöz. Az első körben azért tartom ezt fontosnak, mert ez befolyásolta a szereplők jellemét, ettől függött a viselkedésük gyerekként és felnőttként egyaránt. Mike például a Bowers banda terrorja ellenére is az egyik legkiegyensúlyozottabb gyerek volt, mert az apja és az anyja normálisan viszonyultak hozzá, érezhetően szerették, de itt egy Beverly-hez hasonló szorongóbomba lett Mike a szóban forgó szülők hiánya miatt. Beverly anyjának használhatatlansága annyira megnövekedett, hogy totálisan fel is szívódott, mint ahogy a többi szülő is Beverly apjának és Eddie hátborzongató anyjának a kivételével. Ha már látszólag senkinek se voltak felmenői, viszont felveti, minek kellett plusz karakternek Stan apja, aki a kötetben nem is szerepelt...
A fő vonalnál értékeltem volna, ha csak egy-egy villanás erejéig is bemutatásra kerül mindenkinek a félelme, olyan módon, ahogy a könyvben, mert igenis mélyebb jelentősége volt, hogy kire mi hozta rá a frászt. Nem bántam volna azt se, ha a sztori gyerekkori vonulatának egyik legjelentősebb pontja, azaz a Füstlyuk jelenet nincs kiradírozva úgy, ahogy van, ezáltal Az eredetének a bemutatása se, a valódi alakjára való célzások. Ez már apróság, de akkor se lettem volna elégedetlen, ha az Azzal való összecsapás előzményét, vagyis azt, hogy a Pennywise által befolyásolt Henry Bowers a csapatával bekergeti a Veszteseket a csatornába, nem lett volna elcserélve egy tipikus romantikus-krimi klisére; a nőt elrabolja a gonosz, ezért a pasivagy jelen esetben pasik elindul, hogy kiszabadítsa, és közben megküzd a rémmel. És, ami a legfontosabb: a mezei olvasói és kritikusi körökben is leginkább vitatott jelenet, a csatornából való kijutás, köddé vált. Nem rajongtam ezért a jelentért, így annyira nem fájt a szívem érte, de sarkalatos pont volt.
Mint ahogy a Harry Potter és a Félvér hercegben mellőzhetőek lettek volna a nevetséges tinidrámák Harry és Dumbledore találkozásainak bővebb bemutatására, Tom Denem emlékeinek feltárására, úgy a "laza vagyok majd szétesek" feelinget hangsúlyozó kockákat is gond nélkül le lehetett volna cserélni az imént felsoroltakra, hogy inkább lehessen a hátborzongató, beteg és groteszk jelzőkkel jellemezni a filmet a felületes és léha helyett. A drámai elemekre a homlokomat ráncoltam, kiváltképp arra, aminél mindenki hajba kap mindenkivel, hetekig nem is keresik egymást, aztán a már említett krimi-klisére mégis összefognak. A Veszteseknek pont az lenne a lényegük, hogy összetartanak minden körülmények között, hogy azt az erőt, ami az ő egységükben van, nem törheti meg Pennywise. Az egyik fő szimbólum, a barátság ereje ezzel egyszerűen ki lett herélve.
A színészek alakítására átlagos teljesítményt nézve azt tudom mondani, hogy hasonlóan komikus atmoszféra jellemzi, mint az eseményeket, amiknek a megjelenítésében asszisztáltak. Mindegyik kölyökben van valami aranyos, azt aláírom, de egy-kettő kivételével ordított róluk a lámpaláz, hogy feszengnek a szerepükben. Bill karakterének a javára annyi írható, hogy a szinkronszínész nagyon szépen dadogott, a mozzanatait tekintve totálisan felejthető jelenség volt. Eddie igazán egyben volt, az ő esetlensége a karakterének a számlájára írható, Stan és Mike nagyon a háttérbe húzódtak, szinte csak létszám terén voltak jelen. Aki nem olvasta a könyvet, nem tud meg semmit a személyiségükről. Beverly szemet szúróan idős a többiekhez képest, noha elvileg egy osztályba járnak, a könyvben se volt a szívem csücske a leányzó, de a képernyőn semmi se érződött abból a vagány tűzből, amit véleményem szerint a lány csak megjátszott. Bennél azon a fronton nem volt baj, hogy zavarba jött már csak attól is, ha meglátta Beverly árnyékát, de a kreativitása, hogy mennyire eszes gyerek, nála se érvényesült. Ő maradt a pufók, félénk fiú, aki szeret fura dolgok után kutatni.
A hajót a visszavonhatatlan zátonyra futástól csak Richie karaktere mentette meg, a regényben is ő volt a legnagyobb kedvencem, és habár az ottani verziójához képest ő is takarékon működött, az őt játszó srác tette le a legtöbbet az asztalra. Inkább a lökött, mint az okos oldalára került a hangsúly, de remekül megragadta, a karaktere rendkívül eleven lett, a beszólogatások természetesnek hatottak, az a jelenet pedig, aminél kiosztotta Bill-t... káprázatos lett :D Ha másért nem, miatta is megéri vetni egy pillantást a filmre, mert ő a fő szórakoztató rugó, simán lejátszotta a többieket a vászonról, hébe-hóba beleértve a bohócot is.
Összességében azt tudom mondani, hogy a Pennywise Funko Pop! figurára változatlanul fáj a fogam, de nem lesz újranézős a film. Kis odafigyeléssel, ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a pár órából, csupán arra lett volna szükség, hogy egy olyan komolyabb, horrorisztikusabb légkört teremtsenek, amire a plakátok is következtetni engedtek. Kíváncsi vagyok, mit fognak kezdeni a történet második felével és, hogy kik játsszák majd a Vesztesek felnőtt verzióját...
A problémáim konkretizálásának megkezdéseként elárulnám a csúf igazságot, ami miatt ez az alkotás lebőgött előttem, mint horror: nem tudtam félni rajta.Erre mondhatják, akik gyakrabban járnak ide, hogy de te úgyis szereted hangoztatni, hogy nem ijedsz meg a rémisztő filmeken, mégis mit vártál, szerencsétlen?, ami igaz is, lehet az ingerküszöböm a ludas. Viszont, ha rémálmokat nem is szoktak nálam okozni a horrorok/thrillerek egyfajta borzongás, egy-egy hirtelen mozdulatnál való kiráz-a-hideg-effektus szokott teljesülni az American Horror Story vagy akár a Londoni rémtörténetek nézésekor. Ezt pedig a hangulatteremtés eszközöli ki az említett sorozatok esetében, ami az Az-nál olyan komoly vérszegénységtől szenvedett, amin a világ összes tablettájával se lehetett volna javítani.
De mire is gondolok? Nos arra, hogy számomra az egész történetnek volt egyfajta komikus felhangja, ami miatt nem tudtam komolyan venni az eseményeket, és sokszor felröhögtem azon, hogy a film komolyan akarja vetetni magát ilyen... érdekességekkel. Bill Skasgard nem alakította borzalmasan Pennywise-t, de az ő esetében inkább a stúdió ügyes elmaszkírozása vitte a prímet, amiatt vált egy emlékezetesebb Azzá, mint az előző adaptáció, kopaszodó Ronald McDonald-ra hajazó lénye. A technikai oldal is briliánsan ütős lett időnként, az effektek egyértelműen jobbak lettek, mint korábban, már csak a forgatás közben publikált jelenetfotókon is, de modernség ide vagy oda... a komikusság megmaradt. Nem tudtam magam beleélni a történésekbe, olyan volt, mintha a Vesztesek Klubja nem egy valódi Derry-ben mászkált volna, hanem díszletek között, minden olyan művinek, megcsináltnak és időnként kínosnak tűnt.
Nem vagyok egy mindenen hiéna módra vihorászó típus, de nem is tartanám magam karót nyeltnek, aki nem értékeli a humort, azonban itt gondok akadtak az arányokkal. Örültem, hogy voltak a gyerekek között poénos beköpések, nevetségesebb kis megmozdulások, amik a személyiségüket hangsúlyozzák, (pl. mindenki ahogy esik úgy puffan alapon eldobta a biciklijét, Stan meg szépen beállította és kitámasztotta) de egy két ilyen momentum nézőként is ciki volt, és ez a kis poénosság hébe-hóba elnyomta a fő frontot, a horrort. Úgy éreztem, a rendező valami nagyon frisset, nagyon fiatalosat akart alkotni, de időközben megfeledkezett róla, milyen céllal is ült bele a székébe.
A kis úszós jelenet speciel, ahol mindegyik fiú kocsányon lógó szemekkel bámulta a bugyiban és melltartóban napozó Beverly-t, nekem marhára nem hiányzott volna, ha kiollózzák, ahogy az a fura flörtölés se, amivel Beverly igyekezett elterelni Mr. Keene figyelmét - aki szerintem a könyvben is jobb fej volt, mint amilyennek a Vesztesek látták, de azért úgy se illett volna a személyiségébe, hogy elcsavarja a fejét a fiatal vásárló pár bókkal. Szinte hallottam, ahogy a készítők kiabálnak a háttérből, hogy "nevessetek, nevessetek!", de nekem csak a szituációk béna vonatkozását sikerült érzékelnem. Ezek helyett a fő vonal tekintetében totálisan felesleges kis színesek helyett koncentrálhattak volna arra, hogy rendesen ki legyen bontva a lényeg, hogy ne menjen a sok vígjáték beütésű elem hatására az alap.
Az alap, amiből az újragondolás ellenére is élénkebben mazsolázhattak volna... Érdekes történet, hogy egy adaptációban mennyire lehet még elviselhetőnek titulálni a változtatásokat, mennyire van alapja annak, ha valaki fájlalja egy-két dolognak a hiányát, és mikor jön képbe a már emlegetett hisztis olvasó, aki majdnem minden betűt ugyanúgy akar a vászonra, mint ahogy a könyvben volt. Teszem azt, ha a moziba menős jelenetnél a könyvben Richie-n kék póló volt, akkor legyen kék a filmben is annál a résznél. Aki a film előtt elolvassa a könyvet értelemszerűen más elvárásokkal indul, de valahol ki kell egyezni. Ott vannak a Harry Potter könyvek adaptációi, amik számomra a legtökéletesebb adaptációk, amiket valaha láttam, vannak kihagyott jelenetek, vannak változtatások, főleg az időkeret miatt, de a varázslat átadódik, a szereplők jelleme élő és minden megjelenítődik, ami a fő vonal kiteljesedéséhez szükséges. Másik szeretett adaptációim a Csontváros és A tetovált lány (amerikai) filmjei, buzog az alkotói szabadság megtestesülése, az egyéni megoldások, a sűrítések, mégis adottak az alapkövetelmények; a képi világ részletes, a szereplők jelleme ki van bontva, a hangulat érződik és a cselekmény lényegesebb részletei megjelenítődnek.
Ezek a tételek jelen esetben egytől-egyig problémásak, ugyanis a Veszteseknél kiragadtak az adott karakterből egy-egy tulajdonságot, és azt nagyították fel az egekig, (Bill esetében ez is félresiklott, mert míg a könyvben egy kiemelkedően okos srác, itt csak az idétlen, jellemtelen főszereplő alkat lett) illetve nem is érződik igazán, miért lennének ők a kitaszított brigád, a hátterüket jobb, ha nem is említem, összecsapott. King hosszasan mutatta be mindegyik gyereket azzal együtt, Pennywise milyen alakot vett fel előttük, ezt nem lehet ennyire terjedelmesen beletenni egy filmbe, de megerőltethették volna magukat. És mellesleg tarthatták volna magukat az idősíkhoz is, ami nem a '80-as évek, hanem az '50-es évek. Apróságnak tűnik, de rögtön más színben tünteti fel a körülményeket. Az '50-es években elvetemültebben ment a zsidózás, az a miatti megbélyegzés, így reálisabb volt, hogy Stan-t amiatt közösítik ki, mint ahogy a rasszizmus is durvábban ment, nagyobb súlya volt annak is, hogy Mike-t a bőrszíne miatt bántják, noha ez egy évtizedben se normális.
Amit erősen láttam, hogy a gyerekek hátterénél, az események alaptételeinél nem lett idomulva a könyvhöz. Az első körben azért tartom ezt fontosnak, mert ez befolyásolta a szereplők jellemét, ettől függött a viselkedésük gyerekként és felnőttként egyaránt. Mike például a Bowers banda terrorja ellenére is az egyik legkiegyensúlyozottabb gyerek volt, mert az apja és az anyja normálisan viszonyultak hozzá, érezhetően szerették, de itt egy Beverly-hez hasonló szorongóbomba lett Mike a szóban forgó szülők hiánya miatt. Beverly anyjának használhatatlansága annyira megnövekedett, hogy totálisan fel is szívódott, mint ahogy a többi szülő is Beverly apjának és Eddie hátborzongató anyjának a kivételével. Ha már látszólag senkinek se voltak felmenői, viszont felveti, minek kellett plusz karakternek Stan apja, aki a kötetben nem is szerepelt...
A fő vonalnál értékeltem volna, ha csak egy-egy villanás erejéig is bemutatásra kerül mindenkinek a félelme, olyan módon, ahogy a könyvben, mert igenis mélyebb jelentősége volt, hogy kire mi hozta rá a frászt. Nem bántam volna azt se, ha a sztori gyerekkori vonulatának egyik legjelentősebb pontja, azaz a Füstlyuk jelenet nincs kiradírozva úgy, ahogy van, ezáltal Az eredetének a bemutatása se, a valódi alakjára való célzások. Ez már apróság, de akkor se lettem volna elégedetlen, ha az Azzal való összecsapás előzményét, vagyis azt, hogy a Pennywise által befolyásolt Henry Bowers a csapatával bekergeti a Veszteseket a csatornába, nem lett volna elcserélve egy tipikus romantikus-krimi klisére; a nőt elrabolja a gonosz, ezért a pasi
Mint ahogy a Harry Potter és a Félvér hercegben mellőzhetőek lettek volna a nevetséges tinidrámák Harry és Dumbledore találkozásainak bővebb bemutatására, Tom Denem emlékeinek feltárására, úgy a "laza vagyok majd szétesek" feelinget hangsúlyozó kockákat is gond nélkül le lehetett volna cserélni az imént felsoroltakra, hogy inkább lehessen a hátborzongató, beteg és groteszk jelzőkkel jellemezni a filmet a felületes és léha helyett. A drámai elemekre a homlokomat ráncoltam, kiváltképp arra, aminél mindenki hajba kap mindenkivel, hetekig nem is keresik egymást, aztán a már említett krimi-klisére mégis összefognak. A Veszteseknek pont az lenne a lényegük, hogy összetartanak minden körülmények között, hogy azt az erőt, ami az ő egységükben van, nem törheti meg Pennywise. Az egyik fő szimbólum, a barátság ereje ezzel egyszerűen ki lett herélve.
A színészek alakítására átlagos teljesítményt nézve azt tudom mondani, hogy hasonlóan komikus atmoszféra jellemzi, mint az eseményeket, amiknek a megjelenítésében asszisztáltak. Mindegyik kölyökben van valami aranyos, azt aláírom, de egy-kettő kivételével ordított róluk a lámpaláz, hogy feszengnek a szerepükben. Bill karakterének a javára annyi írható, hogy a szinkronszínész nagyon szépen dadogott, a mozzanatait tekintve totálisan felejthető jelenség volt. Eddie igazán egyben volt, az ő esetlensége a karakterének a számlájára írható, Stan és Mike nagyon a háttérbe húzódtak, szinte csak létszám terén voltak jelen. Aki nem olvasta a könyvet, nem tud meg semmit a személyiségükről. Beverly szemet szúróan idős a többiekhez képest, noha elvileg egy osztályba járnak, a könyvben se volt a szívem csücske a leányzó, de a képernyőn semmi se érződött abból a vagány tűzből, amit véleményem szerint a lány csak megjátszott. Bennél azon a fronton nem volt baj, hogy zavarba jött már csak attól is, ha meglátta Beverly árnyékát, de a kreativitása, hogy mennyire eszes gyerek, nála se érvényesült. Ő maradt a pufók, félénk fiú, aki szeret fura dolgok után kutatni.
A hajót a visszavonhatatlan zátonyra futástól csak Richie karaktere mentette meg, a regényben is ő volt a legnagyobb kedvencem, és habár az ottani verziójához képest ő is takarékon működött, az őt játszó srác tette le a legtöbbet az asztalra. Inkább a lökött, mint az okos oldalára került a hangsúly, de remekül megragadta, a karaktere rendkívül eleven lett, a beszólogatások természetesnek hatottak, az a jelenet pedig, aminél kiosztotta Bill-t... káprázatos lett :D Ha másért nem, miatta is megéri vetni egy pillantást a filmre, mert ő a fő szórakoztató rugó, simán lejátszotta a többieket a vászonról, hébe-hóba beleértve a bohócot is.
Összességében azt tudom mondani, hogy a Pennywise Funko Pop! figurára változatlanul fáj a fogam, de nem lesz újranézős a film. Kis odafigyeléssel, ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a pár órából, csupán arra lett volna szükség, hogy egy olyan komolyabb, horrorisztikusabb légkört teremtsenek, amire a plakátok is következtetni engedtek. Kíváncsi vagyok, mit fognak kezdeni a történet második felével és, hogy kik játsszák majd a Vesztesek felnőtt verzióját...
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése