2018. február 4., vasárnap

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Sziasztok! :) A február hónap startmezejét egy vékonyságához képest meglepően súlyos fejtörést eredményező, szédítő,  Sötét örvény kategóriás könyvvel ugrottam át, amely után biztosra veszem, sokkal kiélezettebb figyelmet fogok fordítani a thriller műfaj magyar képviselőire is, illetve a szerzőre, aki remélem, ezekben a percekben is a következő, ugyanennyire színvonalas alkotásán dolgozik...

Fülszöveg:
„Úgy ​akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.”
Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el.
Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást?
A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni.
Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás.
Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök?
Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan?
„Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és a tér, ami a világot alkotja, és ha belegondol, hogy mennyire apró és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak a rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket.” (Pascal)
Intellektuális thriller azoknak, akik szeretik a kihívásokat


Ha végiggondoljuk, a mi alkalomadtán elképzelhetetlenül hosszúnak tetsző, taposómalomban telő mindennapjaink, és az, az élet, amivé ezeknek a mindennapoknak a sokasága összeáll, mennyire jelentéktelen, mennyire elhanyagolható az idő végtelenségéhez képest, megrémülünk. Ezt nem cáfolnám meg, és nem is mennék el odáig, hogy kivételnek tartsam magam, de jelenleg úgy áll a helyzet, mégis találtam valamit, ami engem ennél is jobban megrémisztett; az, hogy egy ennyire provokatívan kis terjedelmű könyv, mennyire kíméletlenül kisütötte az agyamat. Még az is megfordult a fejemben, gyáva módon visszatáncolok az értékelés megírásától, mert meghaladja az erőmet, hogy sablonmentesen szavakba foglaljam, azt az élményt amit ez a történet kiváltott belőlem.
Kezdeném azzal, hogy a filozófiával mindig is felemás érzések gyötörtek. Hét-nyolcéves koromban szívesen elmerengtem nem egy olyan témán gyerekesebb kivitelben, ami A végtelen térségek örök hallgatásában is fel lett vetve, illetve a masszívan dinoszauruszokért és őskorért rajongó énem kedvenc kérdésén; Mi volt a világban, mielőtt megjelentek a Földön az első baktériumok a vízben, mielőtt kialakultak a bolygók, a naprendszerünk, az univerzum? Mi volt minden előtt? Emlékszem, volt, hogy órákon keresztül keresgéltem az interneten, hogy megkapjam a választ, még azelőtt, hogy hajlandó voltam belátni, ez egy olyan kérdőjel, amit a legnagyobb koponyák se tudtak kiradírozni. Bár az még sokáig foglalkoztatott, hogy ha eljutottak odáig, hogyan jött létre a világegyetem, mégis érték be ennyivel, miért nem mentek tovább. Másrészről, ahogy növekedtem, és célorientáltabbá, tervezőbb beállítottságúvá váltam, ezekből az eszmefuttatásokból is kinőttem látva, az egyértelmű, tényszerű célig akkor se kúszok el, ha belegebedek. Tehát egyrészt érdekesnek, másrészt egy előre leközölten kijárat nélküli labirintusnak találtam ezt a tudományágat, már csak az önmagát meghazudtoló mivolta miatt is, amiben érdekes élményeket lehet szerezni a folyosókon való futkározással, de az eredménykör ezzel be is zárul. Néhány évvel ezelőtt egy könyv jelentősen átgyúrta a véleményemet a fizikával kapcsolatban, úgyhogy ha némileg szkeptikusan is, de azzal a reménnyel csaptam fel ezt a kötetet, hogy most ugyanez megtörténhessen a filozófiával is. Ráléptem az ösvényre, és közben olyan bombák robbantak, amikre nem voltam felkészülve. Roppant erős debütáló regény, ami a létező legszélesebb körben ragadja meg az olvasókat, és vési bele a retinájukba az író nevét, mindezt egy számomra létező leggördülékenyebb stílusban, nem sok választott el tőle, hogy egy szuszra kiolvassam ami ugyan nem egy magvas gondolatot vet fel, az ízes, okos szóhasználat miatt mégse válik tankönyvszagúvá, sőt a karikatúrázó humora miatt az év legviccesebb szövegét is adta nekem A végtelen térségek örök hallgatása és ezt egyáltalán nem lekicsinylően mondom. Thriller rajongóként engem a történetnek ez az ágazata ragadott meg a legjobban, és a rafinált, szintén csak nagyon okos felépítés segítségével egy maximumon felüli brillírozásnak lehettem a szemtanúja. Jó „kaméleon-kötethez” híven a rendelkezésre álló összes árnyalatot megragadta az író, hogy a feszültséget az egekbe emelve, kénye-kedve szerint tévútra vigye az olvasót, ebben maga a könyv filozofikus töltete volt a legördögibb eszköz miközben az alap rejtély nyitját adó megoldásokat el-elhintegette, de a félrevezetéseknek köszönhetően egészen észrevétlenül hagyta még az olyan olvasók előtt is, akik célirányosan erre a területre koncentráltak. Azt megfogalmazni vagy szimplán eldönteni, konkrétan miről is szól ez a könyv olyasféle feladat, mint minden egyéniségre kiterjedően meghatározni, miről szól az élet. Olvasója válogatja, milyen pontokat kiemelve fogja megnevezni a megnevezhetetlen, egyértelművé és tényszerűvé tenni a kifürkészhetetlent. Ezen a területen meg, ezen a könyvön belül, talán mégis beigazolódik az, amit célorientáltságom levetkőzésre képtelenül nagyban nem igazán fogadnék el; hogy nem is maga a válasz, az eredmény számít, hanem a kérdések, az utazás, amivel eljut az ember odáig. Ajánlom, teljes meggyőződéssel ajánlom! ^^

Az értékelés fennmaradó részében előre láthatóan több őszinteség kitörés várható, amik hasonlítani fognak intenzitásban azokra a szeretet kitörésekre, amiket a mopsz kutyák szoktak produkálni… úgyhogy jobb, ha erre előre felkészítitek magatokat. :D Mielőtt megállíthatatlan kommunikációs gikszer ejtődne, leszögezem, hogy nem a bizonyítványomat fogom ezekkel magyarázni, csak arra használom őket, hogy a legátfogóbban közvetítsem a nézőpontomat, a véleményem mögött húzódó okokkal együtt azok előtt is, akik nem képviselői az ország csekély papírosan szociopata állományának, így nem furakszanak bele az alapbeállításaik szerint is kiirthatatlanul mások gondolatvilágába.

Nos, rengeteget toporogtam szó szerint a boltokban, és képletesen a webáruházakban ez előtt a regény előtt, azon morfondírozva, kell-e nekem vagy sem. A megjelenése tájékán felkeltette a figyelmemet a fülszövege, és az érdekes, „egyszerű”, mégis látványos borító, de az a tény, hogy egy olyan magyar könyvről van szó, ami magyar környezetben játszódik, magyar néven jelent meg, egy cseppet elrettentett. A kötelező olvasmányok jelentette traumából szépen-lassan egészen tűrhető mértékben kilábaltam az évek során, újabb nyakhosszal lehagyva azokat a szerencsétlen áldozatokat, akiket ezek egy életre elriasztottak típustól, és származási helytől függetlenül minden könyvtől ezek a nem megfelelő korosztály torkán leerőszakolt művel, de fenntartásaim, tüskéim azért maradtak elszórva. Nevetséges, és előttem már rengetegen kifejtették ezt, de engem is ki tud zökkenteni egy történettől, ha tipikusan magyar neveket látok a szövegben mind helyszínek, mind szereplők terén. A fantázia és a valóság ilyen módon nálam nem igazán fér meg egymás mellett általában, a Roxfort maradjon csak meg Angliában, az éhezők viadala Pánemben, az árnyvadászok intézete meg New Yorkban, egyiknek sincs helye a Balaton partján, Debrecenben vagy a Mátrában… mert azt, hogy a felhozott példa szerint fantasy lények, a jelenlegi történet szerint pedig igazi, adrenalin emelő thriller körülmények léteznek a valóságban, az olvasó valószerűbbnek, avagy kevésbé bizarrnak tartja, ha ez a létezés tőle viszonylag tisztes távra történik. Aminek a hangulata jobban idomul a felvetett fantázia témához. A végtelen térségek örök hallgatása mégis egyre inkább vonzott, kiváltképp az intellektuális thriller címszavak, úgyhogy leküzdöttem a hozzávetőleges viszolygásaimat azzal az elhatározással, hogy igenis nem fogok kiszaladni a világból, ha meglátok a cselekményben egy Zsuzsit, egy Jánost vagy egy Sárát. Mint sok hasonló természetű vacilálásomnál, itt is oldalak kérdése volt, hogy megbánjam a körülményes totojázásomat, bár ebben a már megemlítetten, nekem nagyon kedvemre való, ezáltal villámgyorsan olvasható stílus is közrejátszott. Felmértem az alapszituációt, megfigyeltem a fontosabb csomóponttá előléphető részleteket, és nekiálltam megkezdeni a szokásos kirakós játékot magamban, szorosan a szereplő mögött haladva, ami miatt számomra annyira megunhatatlan ez a műfaj még a filmbéli testvéreihez képest is.

Viszont visszakanyarodva az intellektuális thriller címszavakhoz, a képletbe ékelve azokat a szavakat is, miszerint sokan úgy tartják, ennek a regénynek a fő vonala a szépirodalom a krimi és a thriller helyett, megjegyezném, hogy amennyire csigázta az érdeklődésemet az intellektuális thriller szlogen, valamilyen szinten annyira taszított is. És ugyanebből az okból kerülöm egyszerű, „lépjünk ki a komfortzónánkból, és kockáztassunk” hadjáratként a szépirodalom feltérképezését is, mert már megelőlegezve egyfajta piedesztálra van emelve az ebbe tartozó könyv a többihez képest. Kellemes tapasztalatok igazolják, hogy ennek szokott lenni alapja is, de az határozottan nem tetszik, amit manapság a szépirodalmi címkével előre szoktak vetíteni azok, akik úgymond belegyepesedtek a kedvenc műfajukba. Ez pedig nem más, minthogy ha valakinek egy ilyen kategóriás könyv nem tetszik, az nem azért van, mert tényleg nem tetszik neki, hanem mert nem elég intellektuális olvasó ahhoz, hogy megértse, direktbe mondva túl hülye/éretlen a tartalom felfogásához. Azt se mondhatom, hogy időnként nincs benne ez is a pakliban, az Alice Csodaországban esetében fenntartom, hogy a rossz hír java része abból származik, hogy az emberek mesének könyvelve a sztorit nem is próbálják meg észrevenni a mögöttes tartalmat, de amikor automatikusan, megalapozatlanul az a reakció, hogy az adott olvasó túl sötét, azt én egy erősen ocsmány dolognak tartom. Épp ezért nem is szoktam beszállni csak a felfedezés kedvéért ebbe a játékba, mert értelmetlennek, a maga nemében gyerekesnek tartom az ilyen kiindulási pontú vitákat még akkor is, ha a tárgyat képező könyv valóban érdekelt.

És, hogy ezt miért is fejtettem ki? Ennek egy kissé rosszindulatú oka van, hogy aki majd a felsorolt vádak valamelyikével élne a „kijárat nélküli labirintus” részlet bővebb kifejtésére, ne higgye azt, hogy akkora meglepő újdonságot dobott be a levesbe. ;)

Nem tanultam filozófiát, nem olvastam nagy filozófusok gondolatgyűjteményét, így a történet nem eleveníthetett fel hasonszőrű, nosztalgikus emlékeket, csak olyanokat, amikre már kitértem, a saját, kiskori „filozofálgatásaimat”. Jól esett a könyvben elméletekben fürdőzni, főleg az olyanokban, amik valamilyen módon ismerősek voltak nem tudtam megállni, hogy ne gondoljam őket tovább, de az elkerülhetetlen csapda bekövetkezése, azaz a felvetett kérdésekbe való beleszédülés, a válaszok hiánya miatti frusztráltság bekövetkezése előtt még gátat szabtam a fejtegetéseknek. Felelevenítette a történet, hébe-hóba miért szerettem megválaszolhatatlan kérdéseken töprengeni, közelebb hozta hozzám ezt az ágazatot, de azt is megerősítette, a misztikus töltetük ellenére is, miért olyanok nekem ezek a kérdések, mintha valaki egy futópadon loholva akarna kijutni egy szobából, miért céltalanok, azaz valamilyen szinten értelmetlenek. De fontos valamit leszögeznem az elején, ugyanis nem alapjában véve a lehetetlennek tűnő vállalkozásokon való gondolkodást tartom kijárat nélküli labirintusban futkározásnak. Az, hogy az ember repülhet is egy lehetetlen gondolat volt, ameddig nem volt egy testvérpár, akik vállalva a sorozatos kudarcokat, addig nem küzdöttek, ameddig ez a lehetetlen lehetségessé vált, és megszületett az első repülő szerkezet. Az a kijárat nélküli labirintus nekem, amikor valaki megfogalmaz egy ilyen részletes lehetetlenséget, és azzal annyiban is hagyja, nem próbál meg vele semmit kezdeni azon túl, hogy gondolkozik rajta egy csomót.

Végletesen kiforgatva a filozófia alapelveit, előttem már magának egy ilyen tantárgynak a létezése, egyes filozófusok elismerése is meghazudtolása ennek a tudományvonalnak. Hiszen, ahogy arra a narrátorként tevékenykedő tanár, és néhány felelője is rávilágított, azok a sarkalatos kérdések, Miért vagyunk éppen ott, ahol, és miért nem máshol?, hogy a miértek sosem oldhatóak fel tökéletesen, az emberek bármennyire is tiszta irányelveket, neveket akarnak ráerőszakolni egy olyan megfoghatatlan valamire, mint a világ. És ennyi erővel felmerül a kérdés… hogy ha a válaszok nem lényegesek, és a világegyetem ennyire korlátok közé szoríthatatlan, ennyire nem kell mindent „álmagyarázatokkal” megmagyarázni, akkor mégis miért tanítják ezeken az órákon Pascal és Descartes elméleteit? Miért pont az ő világnézetük az, ami felülírja annyira a filozófiai szempontból botor módon nevesített, filozófián kívüli világnézetet, hogy azt generációkkal utánuk bemagolják, egyeseknek ezeknek az ismerete tegye függvényévé váljon a továbbtanulást? Miért nyomnak pont Pascal elméletei a megfoghatatlanról többet a latba, mint a Büfés Erzsikéé, aki az érettségi közti szünetekben adja el a szünetekben a szendvicseket?

Sőt, a felelésbe beillesztett Pascal elmélettel Pascal „szavahihetősége” a területen teljesen meg lett hazudtolva, hiszen egyértelműen kiderül belőle, hogy Pascal hitt Istenben, elfogadta a világ egy évezredes nevesítését. És nem, itt nem azzal van bajom, hogy hívő ember volt, eszem ágában sincs vallási vitát szítani, filozófiai témán maradva ugyanannyira elégedetlen lennék, ha nyíltan nem hitt volna benne, mert állást foglalt. Állást foglalt egy akkora léptékű kérdés kapcsán, és ezt szervesen beleépítette a világnézetébe, elméleteibe, amit az időszámításunk kezdete óta nem tudtak egyértelműen, pusztán logikára és tudományra hagyatkozva megválaszolni, és valószínűleg még egyszer ennyi idő elteltével se fognak tudni objektívan eldönteni; hogy létezik-e Isten vagy sem. Hinni lehet az egyik vagy másik alternatívában erre meg emerre hivatkozva, vagy egyszerűen el is lehet zárkózni a kérdéstől, egy nem érdekel-lel, de tiszta, vitathatatlan, valódi választ egyszerűen nem lehet rá adni.

Tehát, lényeg a lényeg, a legnagyobb filozófusok se voltak képesek egyedül a kérdésekre koncentrálni, nem belemenni a nevesítésbe, nem ugyanúgy az emberek nyakába akasztani egy világnézetet, egy kijáratot egy olyan tudományág „pártatlansága” mögé bújva, aminek az a lényege, hogy a labirintusnak nincs kijárata. Ha olyan direkt módon, mint a2 + b2 = c2, ha nem, a filozófusok, és azok, akik tanítják a filozófiát, ugyanúgy nem tudták/tudják betartani a szabályaikat, mint azok, akik csak kényszeresen meg akarják fejteni a világot. Lehet, hogy természetbeli „hiba” játszik közre abban, hogy így látom ezt a kérdéskört, hogy a magam részéről, ha elkezdek elmélkedni valamin, azt nem sterilen az elmélkedés, és az elmélet ízekig elemzésének öröméért teszem, hanem azért, hogy utána addig ne nyugodjak, ameddig meg nem valósítom valahogyan az elgondolásomat, de klisés szófordulattal élve, ez van.

Most pedig lássuk, miért is tartottam annyira fontosnak végletesen kiforgatni a filozófia lényegét, és pellengérre állítanom szerencsétlen filozófusokat is azon túl, hogy megosszam veletek a személyes véleményemet a témában, mert mint minden „eszmekör”, a filozófusok, és az ő tudásukat tovább vivő, csavaros eszű tanárainak a tanításai is elképzelhetetlenül veszélyessé válhatnak, ha nem megfelelő fülekre találnak. Képzeljetek csak el például egy filozofáló szociopatát, aki még az én ízekre szedésemnél is brutálisabban kiforgatja, miről szól a filozófia! Képzeljetek el egy olyan szociopatát, aki kimondhatatlan, szörnyűségesen undorító dolgokat követ el, miközben a manipuláló képességeit használva lazán megmagyarázza, ő semmi rosszat nem tett, csak azt, amiről a filozófia szól! Hogyha pedig eléggé tehetséges, ez a szociopata, akkor a megfelelő közönséggel meg is tudja etetni ezt a maszlagot a közönséggel minden további nélkül, tisztára mosva önmagát, mi több elhitetni, hogy ő nem is az ügyeletes fő gonosz, hanem egy szent, egy megfoghatatlanul lenyűgöző elme. Kezdek már parázni? Érzitek a gombócot a torkotokban? Ha igen, jól teszitek, de ez még csak a kezdet…

A fülszöveg kellően titokzatos légkört teremt, de rálátást ad az alapszituációra is; van egy fiatal filozófia tanárunk, aki narrátorként kísér minket, és az ő kis létszámú, érettségiző csoportja, aminek a tagjait elkezdi különböző okokból meglátogatni a Halál angyala. Az osztályát tekintve nagyon lelkiismeretes, és odaadó tanár eltökéli, hogy megakadályozza a totális katasztrófát, és a legutolsó szilárd nyom mentén elindulva őrült hajszába kezd, hogy megmentse egyik kedvenc tanítványát, mielőtt túl késő lenne. Budapest pillanatok alatt olyan kijárat nélküli labirintussá változik előtte, amiről az előző sorok alatt beszéltem, hatalmas köröket leírva, ide-oda cikázik a különböző járatok között, hogy megakadályozza a diákja halálát, és megtalálja a nyitját egy… Minek is? Múltbéli, ördögi összeesküvés elméletnek? Egy tanár sötét titkának, aki még évekkel ezelőtt olyan tettre vetemedett, amivel egy egész osztálynyi gyerek életét megnyomorította? Semmiben se lehetünk biztosak, csak abban, egy felfoghatatlanul beteg elme irányítja a szálakat, aki előtt semmi se szent, akinek talán nincsen semmilyen nyomós oka arra, hogy ezt az ördögi játékot űzze, vagy akinek talán annál mélyebb mozgatórugói vannak. Aki ugyanannyira lehet egy igazi, való életben megtestesült szörnyeteg, mint egy elhanyagolható figurája a játszmának vagy valaki olyan, akiről nem is volt alkalmunk feltételezni, hogy bomlott az elméje. Direkt műveli ezt vagy esetleg akaratlanul? És mennyi idő áll ellenkezésre, hogy meg lehessen fékezni? Lehetséges-e megfékeznie a mindenre elszánt filozófia tanárnak a szörnyet?

Kimondhatatlanul élveztem ezt a rejtélyt, ezt az észveszejtő macska-egér játékot, amiben mindenki pengeélen táncolásra kárhoztatik, ugyanis olvasás közben se akart jobban összeállni, mi is fog kicsúcsosodni ebből a sztoriból, mint amikor csak a fülszöveget, és mások értékeléseit tanulmányoztam. Gyártottam a tippeket, de szilárdnak nevezhető elméletem nem volt arra vonatkozóan, ki mozgatja a szálakat a háttérben, és miért történik ez az egész. Megállíthatatlanul repkedtek a hihetetlenebbnél hihetetlenebb csavarok, jól megkapaszkodtam a könyvben, és jobb híján ide-oda jojózó szemekkel sodródtam az árral, egyre türelmetlenebbül várva, hogy kiderüljön, miért kellett  a narrátornak többek között körbeautókáznia a fővárost, ki az, aki hazudott neki, ki az, aki esetleg saját magának is hazudott. A legzseniálisabb pedig az, hogy noha egyáltalán nem lehet zavarosnak, ésszerűtlennek vagy feleslegesen elnyújtottnak titulálni A végtelen térségek örök hallgatását, ezt a tudást, ezt a bizonyosságot az utolsó oldal előtt sokkal nem lehet bezsebelni.

A félrevezetéseket, hogy bele van tolva az olvasó képébe egy orbitális igazság a későbbiekről, mégse fogja fel, milyen információ birtokába jutott, mert úgy vannak feltüntetve, mintha másokat takarna a kijelentés, nem azokat, akikről valójában szól, és karakterbemutatásokat nagyon érdekesnek, jól kidolgozottnak találtam. A narrátort a karcos, kissé cinikus humora miatt hamar a szívébe zárja az olvasó, Kutrovácot pedig ugyanilyen gyorsan zsigerből gyűlöli. Megkapja vele Dolores Umbridge magyar, férfi kiadását, aki annyira élőn testesíti meg az utálatra méltó, kockafejű, felfüggesztésre megérett tanárt, hogy az ő sötétsége és visszataszítósága mellett mindenki más rossz tulajdonságai elhalványulnak még akkor is, ha ezek elég gyakran, és elég szembetűnően kerülnek adagolásra. Azt a kettősséget is különlegesnek, részben viccesnek értékeltem, hogy míg a narrátor némi megvetéssel nyugtázta, mennyire saját képére formálta Kutrovác Dórát, annyira büszkén fogadta, hogy egy a kedvenc tanítványai közül milyen magas szinte fejlesztette az ő eszmefuttatásait.

„Olyanok voltak ők ketten, mint Frankenstein és a szörnyetege, csak az nem volt világos, hogy melyikük a teremtő, és melyikük a teremtmény.”

Ezt a történetet a benne megjelenített gondolatok, és az a káprázatos egész teszik nagyszerűvé, amivé a végén a cselekmény kicsúcsosodik, millió és millió rakétát robbantva az olvasó fejében, ezért a szokásos összegzésemet is kicsit másként készítem el, mint ahogy szoktam, jóval karcsúbban.

Borító: 5/5 – A többi maximum pontosomhoz viszonyítva jóval egyszerűbb, de mégis… rendkívül átfogóan céloz a hangulatra, és arra, mi várható a cselekményre, a szilánkok kavalkádja nagyon mutatósan lett elkészítve. Ezen kívül… észbontóan különleges ez a kötet már csak azért is, mert a borítója SIMIS!!! ^-^ Igen, igen, jól vagyok, köszönöm… Egyelőre nem vállalkoztam arra a küldetésre, hogy összeszámoljam, hány darab Könyvmolyképző Kiadós könyvem van, de az biztos, hogy nincsen egy se, aminek ennyire selymes lenne a borítója. Más szót nem tudok használni… nem az a tipikus papír tapintása van, hanem olyan… puha és selymes. Imádom :D
Korhatár: Nem egy egyszerű kis délutáni olvasmány, komoly, megterhelő témákat vet fel, és sok olyan elemmel operál, amik az érzékenyebbeknél kiveri a biztosítékot. Tizenhat éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor ITT rendelhetitek meg.
PS: Ja, tudom, hogy az utóbbi időben megint elfeledkeztem erről a mondatról a végén, de hacsak nem megy ki a fejemből megint, pótolni fogom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése