2018. február 15., csütörtök

Demi Kirschner: Öld ​meg Jana Robinst! (Ellopott élet 1)

Sziasztok! :) A Könyvmolyképző Kiadónál nagyban zajlik az Aranymosás Irodalmi Pályázat, aminek a résztvevői körmüket lerágva izgulnak még az elkövetkező hetekben, hogy mi lesz a kéziratuk sorsa (köztük én is), a mai napon pedig egy olyan könyvről hoztam nektek egy ajánlást, aminek a szerzőjének már nem kell reszketnie a siker miatt, hiszen az a kiadás pillanatában borítékolódott. Az Öld meg Jana Robinst! egy olyan ámulatba ejtően egyedi, sodró történet, ami milliós rajongótábort érdemel, és amivel a gyakorlott fantasy olvasók is úgy érezhetik, mintha most tapasztalnák meg először a varázslatot. <3


Fülszöveg:

Jana Robins tizenöt éves, Lipcsében él, és számára az élet az iskolát, a legjobb barátját, vak házvezetőnőjüket és állandóan dolgozó, elérhetetlen apját jelenti.
De egy nap minden megváltozik. Kiderül, hogy mindez csak látszat. Megpróbálják elrejteni előle a világ valódi arcát. Egy olyan világét, ahol az emberek mellett különleges lények őrködnek.
Mindenkinek van egy előre elrendelt sorskulcsa, aminek be kell teljesednie az élete során. De vajon mi az élet értelme? Föl lehet lázadni az előre megírt jövő ellen?
Mi történik, ha a szerelmed talán az ellenséged?
Jana útra kel, hogy megfejtse a világ rejtélyeit, és múltja ádáz titkát. De megpróbál rájönni arra is, mit érez a két fiú iránt, akikre a lelkét is rábízná. Lehet-e barátságból szerelem? Vagy épp az ellenségből lesz a kedvesed?
A regény az Ellopott élet sorozat első kötete, az Aranymosás pályázat egyik nyertes műve.


Hogyha a közeljövőben valaki megkérdezné tőlem, melyik az a regény, aminek a létezése tényénél fogva VIP tagsági előjog jár az olyan sok millió fős fandommal bíró történetek elit klubjába, mint a Cassandra Clare könyvek, hezitálás nélkül rávágnám, hogy az Öld meg Jana Robinst! az- bár nálam abban a minutumban ütött az árnyvadászok órája, amikor a fantasy szál első bekezdéséhez értem.
Bevallom, képtelen vagyok felidézni, hogy a beszerzési szándékom megszületésekor, sőt még az olvasás megkezdése előtt is milyen elvárásokat támasztottam ezzel a kötettel szemben, de abban biztos vagyok, hogy közel sem erre vagy inkább ennyire? számítottam. Engem… megbabonáztak, szemmel vertek vagy nem is tudom, hogyan lehetne tudományosan nevesíteni azt a hókuszpókuszt, amit az írónő betűi a szemeimet használva csatornaként a fejemben műveltek, de most kerültem talán könyvimádó létem alatt a legközelebb annak a megértéséhez, az olaszok mire is gondolnak colpo di fulmine alatt, amikor szerelemről beszélnek. Gyűlölök előre inni a medve bőrére, és meggondolatlanul, a legelején azt mondani egy könyvre, hogy kedvenc lesz belőle, és mindenképpen akarom a folytatást, de itt pontosan ez ment végbe. Megszállt a szent meggyőződés, hogy megleltem az év egyik legütősebb olvasmányát, és a világért se tudta volna kikapcsolni az inkább pesszimizmusra hajlamos józan eszem ezt a sugallatot. Egy az egyben visszaköszönt az a lélegzetállítóan fantasztikus, libabőrös vagyok és égnek állnak a tarkómon az apró hajszálak-érzés a könyv forgatása közben, mint amikor először olvastam fantasy-t. Amikor jó szorosan megragadott, majd tetőtől talpig becsomagolt a varázslat, amitől akkor se akartam volna szabadulni, ha ehhez arra van szükség, hogy fókakúszásban loholjak utána. A műfajban régi motoros olvasóként könnyelmű módon nem reméltem, hogy valamikor újra ekkora intenzitással fogom átélni ezt az érzést, ezt a szédítő, sodró élményt, hiszen már láttam, amit látni lehetett, de az Öld meg Jana Robinst!-tal a történelem a lehető legüdítőbben megismételte önmagát, visszaadva a totális ismeretlenbe való fejest ugrás, a felfedezés örömét. A világfelépítés annyira szavakba önthetetlenül egyedi, élő, más történetekkel összehasonlíthatatlan a legapróbb részletekig merülve, hogy nem tudnék egy olyan elismert univerzumot se mellé állítani, ami akár csak haloványan is metszené azt, amit Demi Kirschner létrehozott. És épp emiatt csodálkozok, miért nem lobogja körbe a hype lángja, miért nincsen még ennek a sztorinak több millió rajongója, miért simul a viszonylag felderítetlen homályba, amikor egyértelműen megüti azt a szintet, mint a The New York Times bestseller listájának YA-regényei. Sőt. Nem tudom, merhetek-e ilyet kijelenteni anélkül, hogy elveszíteném előttetek minden szavahihetőségemet, de úgy gondolom, Demi megteremtette a tökéletes, abszolút hibátlan és olvasóbarát YA-regényt. Ez miben is nyilvánul meg? SEMMI FELESLEGES, GYEREKES HISZTIZÉS. Jól látjátok; totálisan cirkuszolás mentes, úgyhogy senkit se tántorítson el, hogy a főbb szereplők fiatalok, mert százszorta érettebbek annál, amit a közhiedelem a korukra jellemzőnek tart. „Hagyjál békén, mert akarlak” drámák, töltelék civódások nélküli, nyugodt, kornak megfelelő, édes szerelmi szál. Szerelmi háromszög nuku. Természetesen humoros szóváltások, amik nem lógnak ki, nem teszik az összképet komolytalanná. Kidolgozott, összetett, nem idealizált jellemű szereplők, akik nem fehérek vagy feketék, akik közül senkiről sincs kikiáltva, hogy Teréz anya vagy Gandhi reinkarnációja, akit emiatt nekünk is kutya kötelességünk imádni. Pörgő, csavarokkal teli,  addiktív cselekmény, ami 400 oldal alatt is annyi titkot, történést vonultat fel, amit más esetben örülhetünk, ha két résztől megkapunk, és egy zseniálisan egyedülálló világfelépítés, ehhez méltó alap konfliktussal. A sorskulcsok személyre szabottan eltérő tartalmúak, de én mégis ajánlanék egyet, amit minden YA-rajongó a magáénak érezhet: Olvasd el Jana Robinst!

Az eddig felvázoltak túlságosan is illogikus méretekben vetődnek a túl szép, hogy igaz legyen-féle mondás meghazudtolásába? Nem hibáztatlak érte titeket, ha most ezek a gondolatok cikáznak a fejetekben, kiegészítve azzal, hogy az influenza annyira elvitte ennek a baleknak a máskor oly kérlelhetetlenül éles, kritikus ítélőképességét, hogy még azt se mérte fel, ajánlottabb lenne akkor véleményezésbe kezdenie, amikor se a bacilusok se a lázcsillapító nem teszik szivacsossá az agyát de miután célirányosan igyekeztem szépséghibákat találni, makacsul ragaszkodva ahhoz az elképzeléshez, hogy a szivárvány végében nincs arannyal teli kondér, mindössze annyit értem el, hogy kutakodás közben egyenesen belerúgtam ebbe a bizonyos kondérba. Ha nagyon kukacoskodó akarnék lenni, utolsó, elkeseredett próbálkozásként abban tudnék kivetnivalót találni, hogy Jana az én ízlésemhez nem eléggé kemény/odamondós, de ez már tényleg a kákán is csomót kereső hadjárat lenne, ugyanis bár a leányzó nem egy tipikus alfanő, nem okozott az olvasás során problémát, mi több, kedveltem. Úgyhogy a továbbiakban tudatos erőfeszítésekkel eltekintek attól, hogy számomra ez a könyv volt 2018 legkifogástalanabb élménye, és hozzákezdek kifejteni a levegőbe rajongás helyett azt, pontosan mivel is fogott meg ennyire az Öld meg Jana Robins!, ami mellett könnyelműen éveken keresztül elsiklottam.

Szokták hangoztatni, hogy egy ütős kezdés már félsiker, és ha a megnevezett arányt túlzónak is találom, abban egyet kell értenem, hogy az Öld meg Jana Robinst! nyitójelenete van annyira könyvhöz szegező, hogy a borító hátulján lévő intelmet igazolva, az olvasó valóban elvétse a jó megállót, amennyiben tömegközlekedési eszközön kezdi el az ismerkedést a sztorival. Kellően figyelemfelkeltő és szokatlan, kérdőjelek hadseregét felvető, valamelyest enyhén beteg beütésű indításba zuhantam, amelyben egy felnőtt férfi egy nagy babaház előtt tetvészkedik a figuráit tologatva, úgy beszélve hozzájuk, mintha valódi személyek lennének, felvetve az eshetőségét, hogy talán a fickónak nincs ki a négy kereke annak ellenére se, hogy érződik, annak a babaháznak van valamilyen természetfeletti vonatkozása majd 180 fokos fordulat következik be és Lipcsében kötünk ki egy tizenöt éves lány mellett, akit megint felültetett a munkája miatt folytonosan távollévő apja. Erre rá lehetne vágni felületes áttekintéssel, hogy klisészerű YA-kezdés, de olvasás közben érződik, hogy itt valami nagyobb, valami odacsapósabb van készülőben, és nem olyasmi, amit az egy kaptafára épülő, tizenkettő - egy tucat sztoriktól várhatna az ember. Már az előkészítés alatt is lendületes tempóval száll a történet, ami átlényegíti az olvasót, kiszakítja a hétköznapi közegből, és Janával egyenértékű felfedezőjévé teszi az eseményeknek, de amint teljes erőbedobással berobban a már emlegetett, nincs menekvés. Hozzátenném, aki idáig eljut az olvasásban, nem is akar majd szabadulni, ahogy a főszereplő se szándékozott egy másodpercig se struccá lényegülni, és úgy tenni, mintha minden ugyanolyan lenne a világában, mint a lavina megindulása előtt. Mintha nem lenne kíváncsi mindarra, amit a szokványosság mögé rejtőzött varázslat nyújthat, noha a körülötte folyó módszeres titkolózás felháborította, mint annak a módja is, ahogy ezekről a titkokról lehullott a lepel. Jogosan.

„– Röviden… képzelj el egy világot, ahol minden egyes élőlény sorsa előre meg van írva, és létezik egy egyetemes misztérium, ami ezt az előre megírt rendet őrzi. Képzeld el, hogy pontosan tudod, hogy a tanárod, a barátaid, a szomszédjaid, de még a mozi előtt pattogatott kukoricát áruló fiatal lány sorsát is előre ismered. Hogy tudod róluk, miért születtek meg, mi a küldetésük, és legyen az jó, rossz, elítélendő vagy magasztos, hallgatnod kell róla, mert a te feladatod nem más, mint megóvni ezt az elrendeltetést, és csak akkor beavatkozni, ha valamilyen elhajlást tapasztalsz. Akkor is azért, hogy semmi se borítsa fel ezt a kényes egyensúlyt.”

A kimagasló világfelépítés mellett az is nagyon tetszett, hogy az egyes karakterek reakciói annyira emberiek voltak az őket ért hatásokra, méghozzá maximálisan jó értelemben semmi túljátszás, semmi hatásvadász fokozás vagy bármilyen idegtépő elem, amivel az indokoltnál elnyújtottabbak lennének csak az, amire számítani lehet. Legjobb példa erre a mértékletességre, hogy Jana speciel egy nap arra ébred, hogy a tulajdon legjobb barátja elrabolta, állítólag az ő érdekében, majd hogy üldözőbe veszi, fogságba ejti és olyan dolgokról kezdi vallatni egy ismeretlen szervezet, amikről még életében nem hallott, aztán mire mind Jana, mind az olvasó kétségbeesetten követeli a válaszokat, hogy mi a fészkes fene folyik körülötte, mire megy ki ez az egész, visszatérünk a nyitásban megismert babaházas fickó közegéhez, és a kirakós darabkái a mi kiélezett türelmetlenségünk által csigalassúságúnak érzékelten, de fokozatosan a helyére kerülnek. Képzeljétek el, hogy a felsoroltak veletek történnek meg, képzeljétek el, hogy mennyire pipásak lennétek akkora, amikorra kikerültök a szervezet karmaiból. Nos, körülbelül ezt a haragot produkálta Jana is, amikor szembe került a szintén az ő érdekében titkolózó apjával, ez volt a lány részéről az egyetlen élesebb kifakadás, de én totálisan egyetértettem vele, a kivitelezésével. Nem egy éktelen hiszti, amiben a másik nyakába zúdítja a karakter a világ összes működési hibájáért a felelősséget, pusztán annyi, amit mindenki más kiadna magából hasonló szituációban. Egy egész életen át való titkolózás lelepleződésekor, ami ráadásul még ekkor se tűnik el teljesen, ugyanis hiába nem lehet a tudatlansága miatt szenvedőt totálisan hülyére venni innentől kezdve, mégis sötétben van tartva, mégsincsen megválaszolva neki tisztességesen, hogy minek az epicentrumában kötött ki. Ennél a fázisnál lehet választani a tombolással teli kétségbeesés…. és aközött, hogy az érintett a saját kezébe veszi az irányítást. Legnagyobb örömömre a sebei nyalogatása helyett rövidesen az utóbbi opció mellett döntött, ami által először lépésről lépésre ki lett bontva a világfelépítés, az alap szituáció és végül, de nem utolsósorban azoknak a szereplőknek a jelleme, mozgáshelyzete, akik előre láthatóan kísérni fogják Janát a felderítés útján. Azon a felderítésen, aminél fény derül a cím jelentésére, arra, mi az ő sorskulcsa, előre megírt célja a létezésének és, hogy ennek a megosztását szolgáló szertatást miért nem iparkodik se az apja, se a Rend vezetője megsürgetni, mikor látszólag veszélyes emberek kíváncsiak Jana kulcsára és a lány az említett Rend főhadiszállásán tartózkodik…

A regénybeli fő hatalom, a Rend feladatát már körvonalazta a fentebb beillesztett, a könyv különlegességét legkonkrétabban leíró idézet, de azért ejtenék még róla pár szót, mi is az ő céljuk, és miért érdekes, hogy Jana-t, a potenciális új tagot, aki plusz segítséget jelenthet nekik, kihagyják. Főleg a kirívó körülmények fényében. Szóval van ez a természetfeletti lényekből és emberekből vegyesen álló szövetség, aminek az emberek sorsa feletti őrködés a fő feladata, hogy semmi se akadályozza annak a beteljesülését, ami előre meg lett írva, minden menjen a maga végzetszerű medrében attól függetlenül, hogy ez a világnak építő vagy romboló jellegű történéseket jelent, és mint minden szervezetnek, ennek is megvan az „ellenzéke”. a Constitucio. Ők úgy vélekednek, bűncselekményben való részvétellel ér fel a tétlenség, hogy minden áron arra törekszenek, ami megírt, az beteljesüljön még akkor is, ha ez népirtásban vagy valamilyen vegyi fegyver emberiségre szabadításában nyilvánul meg, ők úgy tartják, a tudást azért kapták, hogy megakadályozzák az ilyen romboló hatások bekövetkezését. Ismertek már annyira, hogy sejtsétek, számomra melyik oldal mentalitása volt szimpatikusabb, hogy megint sikeresen a gonoszok mellé pártoltam, de csak azt tudom mondani, nekem az ő gondolkodásmódjuk volt az ésszerűbb, szinte magától értetődő. Tegyük fel, hogy egy „klasszikus” brutális előélet vonalat megragadva; egy gyereket molesztál a mostohaapja, és az anya tud erről, de nem tesz semmit, inkább ki akar belőle maradni, miközben pontosan tisztában van vele, mennyire szenved a gyereke, micsoda undorító tetteknek van kitéve. Vétlennek tekinthető ilyen esetben a gyerek anyja? Nem, mert tudatában van, mit tesznek a gyerekkel, mégsem lép közbe, mégsem próbál közbelépni, csak hagyja, asszisztálva ezzel a molesztálásban. Ha pedig kicsiben ez érvényesül, akkor globális szinten is ugyanaz a séma, ha valaki tudja, hogy fel akarnak robbantani egy több ezer gyerekkel teli iskolát, mégis hagyja, hogy megtörténjen, ugyanannyira részt vesz a robbantásban, mint akik kiötlötték a tervet és elhelyezték a bombákat. Hogyha minden csak így meg lenne engedve, akkor eluralkodhatna nyugodtan a totális zűrzavar a világban, mindenki kirabolhatna, megverhetne és megölhetne mindenkit, mert meg kellett történnie, és így rendben is van. Ezen az alapon minek legyenek szabályok? Ha nincsen semmilyen következménye a megszegésüknek, akkor elenyésző lesz azoknak a száma, akik ezekhez a mások által kiszabott irányelvekhez tartják magukat a saját meggyőződésük helyett. Így is rengeteg ember van, aki szerintem márpedig ez így jó felszólalással enyhébb esetben baromságokat, más esetben rémségeket művel… ._. Ezért nekem nem volt kimondottan kedvemre való, hogy a Rend csak hátrakötözött kézzel hátradől, és nézik, ahogy azok a tömegek szenvednek, akiknek elviekben a védelmükre ügyelnek, de ha nem is a szereplők által elfogadott jó oldal nézőpontját preferáltam, tetszetősnek találtam az erőviszonyok felépítését azt, hogy mennyi és milyen hosszúságú vitatémát vethet fel a két nagy blokk ideológiája. És most, hogy ezt megtudtátok, felvetődhet a dolog érdekessége; Hogy milyen célnak a beteljesítésére születhetett Jana, ha az a blokk, ami a nyájas háttérbe vonulást, a beavatkozás hiányát hirdeti, foggal-körömmel homályban akarja tartani a sorskulcsa tartalmát, míg a beavatkozást szorgalmazók semmitől se riadnak vissza, hogy kiderítsék azt…

A karakterek szerepeit páratlannak, és emiatt roppant különlegesnek találtam, mert annak ellenére, hogy gyenge szóviccel élve Jana az eseményeknek a
kulcsfigurája, jelentős ideig ő a főszereplő státuszhoz képest inkább a háttérben van, óvatosabban mocorog, miközben a „mellékesebb szereplők” dolgoznak főszereplőként, egy szintén mellékesebbnek mondható szereplőért. Jana fontossága megkérdőjelezhetetlen, de a bevett felépítéstől eltérően én inkább az ő párját, Oliver Deatont tartottam sokáig főszereplőnek, mert az ő vonala került jobban az előtérbe, ami legalább annyi izgalmas rejtélyt rejteget, mint Janáé. Először szokatlannak tartottam ezt a módszert, de hamar megszerettem, egyértelműen felvillanyozó hatása volt ennek a változatosságnak, főleg mivel az Oliverhez élesebben kötődő szál is volt annyira erőteljes,  hogy ameddig nem kezdett el Jana visszatáncolni a rivaldafénybe, nem is érzékelődött az alap homály eloszlatásának a hiánya. Engem totálisan lekötött a családja miatt renden belül kétes megítélésű, de vitathatatlanul a jó oldalon álló, rendes természetű vörös fiúnak a saját furcsaság csomagja, azok a változások, amik őt is felkészületlenül érintették, noha egészen kiskora óta része annak a világnak, amibe Jana csak a megismerkedésükkor sodródott bele. Égtem a kíváncsiságtól, hogy mi okozza a körülötte sokasodó megmagyarázható, részben ijesztő történéseket, hogy mik fognak kiderülni a származásával kapcsolatban, és a folyamat nyomon követését már csak azért is imádtam, hogy nem lexikonszagúan, de részletes bemutatásokat lehetett kapni menet közben Demi bestiáriumának a tagjairól. Olyan elképesztő lényekről, amikhez korábban hasonlókat se pipáltam másutt, és akik között egyértelműen kiemelkedő jelentőséghez jutottak a zerkanok ^^ Tetszett az elgondolás, ami alapján meg lettek alkotva és kellően titokzatosak is voltak, mivel hamar feltűntek, de csak olyan bemutatással, hogy az olvasót majd’ megüsse a guta, miközben azon találgat, miféle szerzetek is ők. Kifejezetten az állat-totem vonaluk nyűgözött le, hogy mennyire reálisan és komplexen jelenítődtek meg az erre jellemző tulajdonságok a zerkanokon, a Rendtagok gyerekeinek a védelmezőin. Ez kizárta, hogy kialakuljanak egyfajta „sláger” zerkanfajták, amik szimpatikusabbá tesznek egy-egy állat változatot, mert ha valaki megkapta egy erősebb állat előnyeit, ugyanúgy birtokolta annak gyengeségeit is. Az Oliver származását illető információkról legszívesebben oldalakon keresztül áradoznék, mert annyira, de annyira levett a lábamról a családfájának az összetétele, az idevágó bemutatások, de akkor elspoilerezném a regény egyik fő talányának a megfejtését :/ Úgyhogy bánatomra, de azt kell mondanom, legyen elég annyi, hogy odáig voltam ezért a vonalért minden mikroszkopikus morzsáját beleértve és, hogy alig várom, hogy többet olvashassak arról, micsoda Oliver, hogy még többet megtudhassak akár a legendáikról, akár azoknak a szereplőknek a hátteréről, akik hasonlóak hozzá *-* De egyöntetűen, szőröstől-bőröstől imádtam a fantasy oldalt, a colligerekkel, a heparisokkal, a zerkanokkal, a kelabinokkal, a sikoltókkal és az auditorokkal együtt ők végképp érdekelnek, mivel nekik jutott a legkisebb kibontakozási tér.

Kimondottan súlyos, gyógyíthatatlan szerelmi háromszög-undorban szenvedek, így leglényegesebb súlyú ellenkampányt az olvasás ellen a fülszöveg félrevezető mivolta képezte, amiből arra lehet következtetni, Jana bizony őrlődni fog a két fiú főszereplő, a már említett Oliver és a legjobb barátja, Griffin között. Ám ez egy akkora kacsa, aminek a vízre szállásától kiöntené a medrének teljes tartalmát a Loch Ness tó. Nekem a szerelmi háromszög azt jelenti, hogy van egy főszereplő, legtöbb esetben lány, akinek a kegyeiért, szerelméért két másik szereplő/fiú vért izzadva küzd, miközben a háromszög fő imádati csúcsán elhelyezkedő szereplő képtelen eldönteni, melyik versengőhöz húz a szíve, felváltva kavar hol az egyikkel, hol a másikkal, mire hosszas nyűglődés után kiböki,
ugyanúgy szereti őket, nem is várható el tőle, hogy leragadjon csak az egyik mellett, akkora szíve van neki. Ezzel szemben itt igaz, hogy a feltételeknek megfelelően két fiú teper Janánál, de Jana egy pozitív különc, aki száz százalékosan tudja, mit akar, nincsenek ostoba vívódásai. Határozottan, megingathatatlanul tudja, melyik fiúba szerelmes, melyik fiú érdekli fiúként, és melyik fiú az, akire csak egyfajta testvéri szeretettel barátként tekint, semmi többként. Ez az eset nem döntésképtelenségről vagy a felszínességről szól, hanem arról, hogy az egyik fél görcsösen rá akarja erőltetni magát egy lányra, aki tökéletesen boldog valaki mással. Vagy, ha mégis ezt kell újabban szerelmi háromszög alatt érteni, akkor én ünnepélyesen félredobom minden ellenérzésemet ezzel a bicskanyitogató klisével szemben és bizalommal fordulok az összes mű felé, amiben előre láthatóan fellelhető, mert ebben nincs semmi frusztráló. Az egy bizonyos oldalszám után mindenkinek fejfájást okoz, ha az erőlködő fél nem képes venni a lapot, hogy nem kell senkinek… de itt ez is elenyészően érvényesült a humor miatt. Hatalmasakat nevetve, a könnyeimet törölgetve olvastam, ahogy Griffin és Oliver fáradhatatlanul osztották egymás fejét, annyira haláliak voltak, hogy rövid ideig inkább őket kettőjüket kezdtem el shippelni a meg-megrezdülő szikrázás miatt, Jana-t kivéve a képből, pedig nem volt semmi kifogásom az Oliver-Jana kettős ellen se. :D

Griffin a mániákus viselkedésével kihozott a sodromból, de nem volt olyan karakter még így se, akit izzó haraggal, szívből gyűlöltem volna, aki annyira felhúzott, hogy azt várjam, mikor nyomódik le véglegesen a törlés billentyű a neve mellett. Ez pedig abból fakadt, hogy az egyes jellemek tálalásában nem volt semmi erőszakosság, amitől az olvasó úgy érezhetné, ott lebeg a feje felett egy üllő és egyre közeledik és közeledik, míg nem a fejére zuhan, ha nem képes eleget tenni az unszolásnak és utálni azt a szereplőt, akit direktben utáltatni akar a szerző vagy imádni azt, akit ugyanennyire tenyérbe mászóan akar a kegyeibe lökni. Értelemszerűen Jana kapcsán Oliver nem tudott objektív maradni, de amikor valamilyen módon a lányról is áradozott vagy egy másik szereplő mondott jókat Janáról az nem hatott úgy, mintha egy vörösre mázolt, „SZERESD, HA JÓT AKARSZ!” táblát lengetnének a képem előtt azzal fenyegetve, leütnek vele, ha másképp nem jutok jobb belátásra. A szereplőknek megvolt a véleménye egymásról, amit ha visszafogottan, ha nyíltan és élesen az olvasó és egymás tudtára juttattak, de nem tolakodóan, nem kényszerítés szerűen. Nem volt elvéve a lehetősége, hogy az olvasó maga döntse el, ki felé húz, és ki az, akit nem kedvel, és ezt értékeltem, ugyanis sok könyvben hajlamosak túlidealizálni a személyes kedvencüket vagy a főszereplőjüket a szerzők, túlidealizáltnak mutatni mások által is.

Jana egy felettébb kedvelhető főhősnő, akinek a szemszögébe mindenki zavartalanul bele tudja élni magát, aki akár a szomszéd lány is lehet vagy a padtársatok az iskolában, de nem szürke, nem tucat, van egyénisége. Nem egy
„kuss legyen, és kapjátok össze magatokat vagy mindenkit leverek” típus, hanem inkább csendesebb és visszafogottabb, de ezt ne keverjétek össze az életképtelenséggel. Jana pontosan tudja, hol nyílik a szája és használni is tudja, más módon is tudja érvényesíteni az akaratát, egyértelműen jelezni, ha valamivel nem ért egyet, csak nem olyan személyiség, aki alapvetően veri a mellét. Kedveltem benne azt, hogy megvolt benne minden szándék, talpraesetten álljon az új fejleményekhez, hogy eljusson a kitűzött célig és, hogy mindenek felett hűséges volt. A hűség-téma egyébként a legtöbb karaktert jellemzi, a kis baráti köröknél szoros a kötelék, nem támadják egymást hátba, ha húzzák is egymást, nem bántanak senkit célirányosan, kitartanak egymás mellett, nem pedig csak addig foglalkoznak a másikkal, ameddig kényelmes. A lány zerkanját, Cliffordot sokáig nem szerettem, nem kifejezetten ellenszenves volt, hanem csak inkább unszimpatikus, nem jött be túlzottan az ijedőssége, a sarokba húzódása, egy kicsit málé hatása volt, de mint minden karakter, a történet vágtatásával Clifford is jelentős jellemfejlődésen ment keresztül, szépen kiforrott, megmutatta a rejtett oldalát is, onnantól meg már szerettem, és inkább mosolyogtam a korábban zavarónak tetsző vonásain, mint bosszankodtam.

Oliver Deatonnel vegyes érzéseim voltak, eleinte úgy találtam, ő egy farkasbőrbe bújt bárány, aki a családja, kiváltképp az anyja hírnevének az áldozata, egy srác, akit pusztán a neve miatt indokolatlanul bestiális ördögként, a gonosz földi helytartójaként akarnak megjeleníteni a felmenői ellenségei, miközben akár papírkéssel is kenyérre lehet kenni, annyira jólelkű. Még szurkoltam is neki, hogy a szóbeszédeknek legyen már alapja, mert a magam részéről sokkal… izgalmasabbnak találtam azt az Oliver-t, akire villás farkat és szarvakat festettek a rémhírek szónokai, mint az igazit. Aki az anyja magatartását és a Constitucio ténykedését elítéli, hisz abban, ami a Rend hirdet, illetve a szervezet jóságában, abban, hogy a jónak van esélye a gonosszal szemben. Összességében az, az arc, amit Oliver első körben mutat egy egészen naiv és legalább ennyire nemes szándékú idealistájáé, aki mindenkiben keresi a jót, és aki bármennyire is kedvelhető és elbűvölő, nekem kissé kevés volt, pláne versenyképes pasi szereplőként. Viszont előbb-utóbb Olivernél is fordult a kocka, amit be lehet tudni a szerelemnek, az érésnek, az anyja újabb simlis ténykedésének vagy a körülötte zajló megmagyarázhatatlan dolgoknak, de a lényeg, hogy a fiú elkezdte befogadni a valóságot, elkezdett árnyaltabban látni, és ebből kifolyólag formálódott is a jelleme. Egy kis naivitás azért kitörölhetetlenül megmaradt, és nem vált egy megátalkodott Lucifer reinkarnációvá, de kevésbé volt álomszerűen „tiszta”, élőbb és szimpatikusabb lett. :D Az ő zerkanja, Axon azonnal belopta magát a szívembe, ő testesítette meg azt a nem karót nyelt, de mégis felelősségteljesnek mondható felnőtt, avagy nagytesó figurát, akire a többieknek elengedhetetlenül szükségük volt a boldoguláshoz. Nem várta, hogy megaludjon a tej a szájában, hanem cselekedett, ha valami nyugtalanítót észlelt, a végére járt, ügyesen összefogta a kis csapatot, ha biztatásra, ha arra volt szükségük, hogy valaki kijózanításként a fülükbe harapjon, ő ott volt és megtette a szükséges lépést.  Végig azt tartotta szem előtt, mi a legjobb Olivernek és, mivel a fiúnak nagyon fontos volt Jana, Janának pedig Clifford, ezért a védőszárnyát kiterjesztette rájuk is. Szerettem a beszólásait, a stílusát és… alig várom, hogy kiderüljön, azt a kis dolgot Clifford és közte csak én képzeltem-e be vagy van alapja.

Griffinen hosszasan tanakodtam, próbáltam valamilyen épkézláb magyarázatot találni arra, mi az, az ősrégi sérelem, amiért ennyire utálja Oliver-t, és amiért gumiszobába zártakra jellemző intenzitással hajtja a magáét abban a tekintetben, hogy Janát nem is érdekli Oliver, az ő fantasztikus egyénével ellentétben csak az az ördögi teremtmény valahogyan megmételyezte a lány elméjét annyira, hogy nem képes reálisan gondolkozni, és csak ő, a helyzetet mindenkinél tisztábban látó bölcs tudja megszabadítani az irányítás alól, de ez a magyarázat nem jött el. Én is naiv voltam, mert feltételeztem, ha valaki ennyire rögeszmésen kampányol valami mellett, akkor kell lennie egy oknak, amire visszavezethető a külső szemlélő számára esztelen nyakassága… de úgy állt a helyzet, vannak, akinél nincs szükség logikus indokokra, mert ennél többet nyom a latba a korlátolt látásmódú emberek varázserejű ereklyéje; a
csak. Ezt meg azt csinálom, mert én azt mondom, hogy az úgy van!!! És értsétek meg, hogy úgy van, ne gyertek nekem logikával vagy bármi megfoghatósággal, mert amit én mondok, az úgy van jól! Mi az, hogy miért? Hát, csak! A leírtak nevetségesen csengenek, de Griffin mozgatórugóit, ámokfutó viselkedését körülbelül ennyivel lehet magyarázni, ami magával vonja, hogy az ő okos meggyőződésével ellentétben nem Jana fejében lazultak ki a csavarok, hanem az övében. Amik mégse akadályozták annyira, hogy ügyesen játsszon, hogy ügyesen félrevezesse maga mellett az embereket, hogy eladhassa magát jóként, miközben benne él a szörnyeteg. Bizakodtam benne, lesz kreálva neki egy mentség, amiért ennyire hülye, hogy kiderül, ő volt valamilyen mágikus befolyás miatt, mert szinte hihetetlennek tűnt, hogy valaki ennyire elvakultan félcédulás legyen. King Kongként tombolva hajtogatta, hogy neki csak Jana számít, hogy ő csak Jana érdekeit nézi, de csak magával foglalkozott. Egyedül az érdekelte, neki mi lenne a jó. Azért szólt be a szórakoztató köpködésen túl sokszor nagyon rondán Olivernek, azért vette semmibe halmozottan az elméletben szeretett lány szabad akaratát. Neki egy alárendelhető társra van szükség, aki imádattal hajlong az árnyéka előtt is, nem csinál soha semmit, ami neki nem tetszik, széles mosollyal ugrál aszerint, ahogyan Griffin fütyül. A véleményem hamar mélyrepülésbe kezdett vele kapcsolatban, de még így is számtalanszor meg tudtam rökönyödni az egyes akcióin.

Szereplők vonatkozásában eddig még senkire se hivatkoztam előttetek kedvencként, de ezt az elmaradásomat azonnal pótlom is annak keretében, hogy kijelentem, a köztudomásúlag legalávalóbb, és legmegosztóbb jellemű karaktert, azaz Virgin Deaton-t, Oliver anyját szerettem a legjobban.  Már a Rend hadiszállásán való első felbukkanásakor elsöprő erejű rajongást éreztem a nő iránt, tele van olyan tulajdonságokkal, amit joggal meg lehet vetni, bebizonyította, hogy a maga módján egy igazi anyatigris, de a szó általános értelmében elfogadható, nemhogy jó szülőnek se lehet nevezni, mégis elképesztően imponált nekem Virgin személyisége, az ő dinamikussága. Az a lenyűgöző kisugárzás, amivel azonnal magára von minden figyelmet, amint megjelenik valahol, úgy vonzva az olvasót, mint ahogy a gyertya lángja csábítja magához a molylepkéket, az ámulatba ejtő taktikusság, amivel rendezkedett a történetben, amivel sínre tette a törekvéseit. Virgin kétszínű, provokatív, az uszítás és a manipulálás bajnoka, de annyira jól ki van találva, hogy lehetetlen ezekért utálni, ő inkább irigylésre méltó profizmusú erénnyé fejlesztette az ezeket, mint hibákká. Félelmetesen intelligens, rafinált nőszemély, aki előbb vagy utóbb úgy keveri a lapokat, hogy azok a számára kedvezően álljanak, nem lehet biztosra kispekulálni mellette, mire készül, melyik megmozdulásával mit akar elérni, hiszen van annyira gyakorlott tervező, hogy mindig egy lépéssel előttünk járjon.  Tele van meglepetésekkel, rejtett mélységekkel és olyan titokzatosság lengi körbe emellé, ami briliáns antihős karakterré teszi, akit egy épeszű életforma se akar az ellenségének tudni. Még jó sokáig ő lesz számomra az erős, kemény, megregulázhatatlanul független nő szimbóluma. ^-^ Bámulatos jelenség, és ha nem tudnék felsorolni végtelen listányi pozitívumot, amiért érdemes volt megrendelnem tavaly ezt a könyvet, Virgin megismerése miatt akkor is megérte volna beleásnom magamat az Ellopott életek világába.

Nem hiába a február a Valentin-nap és a bolyhos érzelmek hónapja, én hiánytalan odaadással szerelembe estem az írónő által megjelenített csodába, és ha már az olvasás befejezése előtt a polcomon várt volna rám a következő rész, akkor is majd megpukkannék az elvonási tünetektől. A folytatásra váró sorozatok várólistáján ezzel az ütős kezdéssel elfoglalta az Ellopott életek a legelőkelőbb helyet, és ennek a folytatásnak a megszerzéséig mérget vehettek rá, hogy nem ez lesz az utolsó éltető óda, amit tőlem olvashattok majd a történetről. Keretbe foglaltan, alapos műgonddal lezárt történet, aminek a végén el tudott apadni egy kicsit a fő izgalom, de számtalan kérdés nyitva maradt, amik mi előbbi megválaszolásra vártak. Ez még csak a vihar előtti csend, az igazi égi háború ez után fog kezdeni, ugyanis merek élni a gyanúperrel, hogy… brutális láncreakció válható a nagy finálé során felszínre került ügyek hatására. Mindenek felett az érdekel, hogyan boldogul ezek után Jana és Oliver, hogy mi lesz Griffinnel és, hogy mi bűzlik Mr. Loran és a Rend körül, mert a megérzésem azt súgja, az ő házuk táján sincsen rendben valami. Nem is beszélve a skorpiósokról…

Borító: 5/5 – Tipikus példája, amikor a külcsín és a belbecs is kiegyenlített, egyaránt nagyszerű. Nagyon meg lett fogva vele a történet hangulata, az a varázslat, amit a sorok átadnak az olvasónak, ezt főleg azok a kis világító hatású fénypontok szemléltetik és a betű árnyaltsága, de a Jana két oldalán magasodó oszlopok is bámulatosak. A felirat se hazudik a cím felett, valóban lebilincselően eredeti.
Kedvenc szereplők: Virgin, Axon, Jana, Oliver, Clifford, Black Bud
Legutáltabb szereplő: Griffin
Kedvenc részek: amikor először lehetett belekóstolni a természetfeletti vonalba, amikor kiderült, milyen jelentősége van a történeten belül a címnek, amikor Axon és Clifford felkutatták Sault, amikor Virgin és Griffin beszélgettek, amikor Black Bud Oliverhez látogatott, és kiderült, micsoda, amikor Jana az álomba került, amikor az Onika elejtett valamilyen perverz beköpést, amikor Oliver a rendőrségen volt, amikor Oliver és Griffin húzták egymást, Virgin utolsó jelenete, amikor Clifford és Axon viccelődtek, amikor Oliver körbevezette Janát, amikor Griffin felébredt a motelben
Mélypontok: Oliver naivitása és Clifford esetlensége az elején, Griffin mániákus viselkedése, Virgin előre látható szerepe a folytatásban :(
Szerelmi szál: Vannak tüzesebb közös jelenetei a gerléknek, de ezeket is inkább bájosnak nevezném, mint forrónak, nem a testi oldalon van a hangsúly, egy jó értelemben aranyos, egészen idilli tiniszerelem alakulásának lehetünk tanúi. YA keretekben marad.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése