2018. február 6., kedd

Colleen Hoover: Maybe Someday - Egy nap talán (Egy nap talán 1)

"Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másodikba." - Johnny Depp

Sziasztok! :) Tudat alatt hangolódva a Valentin napi időszakra, az elmúlt napokat Colleen Hoover egyik romantikus regényébe bújva töltöttem el, ma este pedig nekigyürkőztem a hosszadalmas véleményem szavakba foglalásába, és egy előre láthatóan erősen népszerűtlennek ígérkező véleménnyel érkeztem az Egy nap talán című műről...

Fülszöveg:

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.
Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.
Az Egy nap talán egy szenvedélyes történet barátságról, megcsalásról és szerelemről, ami az első oldaltól kezdve beszippantja az olvasót Sydney izgalmakkal teli világába.


Majd egy nap talán megváltozik annyira a látásmódom az élet bizonyos területeire vonatkozóan, hogy értékelni tudjam a történet üzenetét, és azt a küzdelmet, amit a főhősök lefolytattak a boldogság megszerzéséért, hogy ne csak viszolygással tudjak gondolni arra, amit  a szerelem oltárán elkövettek ők ketten, de ez a nap nem mostanság fog eljönni. Erre nagyobb összegben is fogadnék.
Fojtogató, egymásnak ellentmondó érzelmek hada kulcsolódott a nyakam köré az olvasás közben, és ezeknek a szorítása egyre csak nőttön-nőtt, na nem annyira, hogy elsírjam magam a nyomás alatt megtörve, mint ahogy azt Sydney Bőgőmasina Blake tette előszeretettel, komolyan, megérné egy újraolvasás során megszámolni, ez a nő hányszor is hullatott könnyeket el magát ez alatt az alig 400 oldal alatt, mert a minimum 1 bömbölés/oldal állandóság bejövetele után elvesztettem a fonalat de megnehezítették, hogy határozottan elbíráljam magamban az élményt, amit ez a könyv nyújtott. Megeshet, közrejátszott ebben az is, hogy a történet megkezdésekor, még erősen az előzőleg olvasott filozofikus regényem hatása alatt álltam, de a cselekmény során, kiváltképp Sydney számomra groteszk mód érthetetlen mozzanatait látva annyi „de miéééért???"-et tettem fel magamban, mint aki a Fluimucil gála Ábel-díjára hajt. Válaszokat pedig nem kaptam. Amikor először hallottam Colleen Hooverről, voltak fenntartásaim, mert az én ízlésemhez mérten túl ijesztő számban regéltek megindult sírás közben telefújt zsebkendőkről az értékelésekben, de a Reménytelen, majd a Reményvesztett meghozták azt nálam is, amit másoknak jelentett Colleen Hoover neve; garanciát a minőségre. Szeretem az írásaiban, hogy elképzelhetetlenül fájdalmas témákat elképzelhetetlenül „természetesen”, életszagúan dolgoz fel, miközben letehetetlenül olvasmányossá is teszi őket, hogy nem csak egy mondvacsinált ürüggyel kínlódnak a szereplők, hanem súlyos gonddal. A felsoroltak alapvetően egyfajta aranyszín fénnyel megvilágított piedesztálra emelték előttem Colleen-t a new adult írók förgetegében, még egy glóriát is odavarázsoltak a feje fölé, de ez a regénye most nagyon szenvedős lett nekem. Szenvedtem, amiért sutba lett dobva az a csoda, amit a legjobban tiszteltem az írónőben, és egy olyan konfliktus adta a fő vonalat, ami a drámázzunk és szerencsétlenkedjünk ítéletnapig, mert jó módunkban nem tudunk mit kezdeni magunkkal elven nyugodott, valami valódi, valami komoly helyett, amit egy parányi gógyival és érettséggel nem lehet két perc alatt megoldani. Szenvedtem, amiért senki se tudta eldönteni, mit akar. Szenvedtem, amiért a megoldás teremtés helyett mindenkinek csak a nyafogásra és az élet által alaposan megvert mártír játszására volt esze. Szenvedtem, amiért nem tudtam rendet teremteni ezek között az óriás csecsemők között. Szenvedtem, amiért a történet megállíthatatlanul álszentté vált. Szenvedtem, amiért hiába vonultatott fel több ízben olyan viselkedésformákat Colleen, amiket mélységesen, zsigerből megvetek, mégsem tudtam egyértelműen utálni az Egy nap talán-t. Szenvedtem, amiért a tipikus, elragadó CoHo humor és a jó, puha takaró módjára körbeburkoló, önmagát etető írásstílus annak ellenére is megint beindította bennem azt a bizonyos hamisítatlan varázslatot, hogy egymás után bukkantak fel az ellenérzéseim figyelmeztető jelei; orrom alatt elmotyogott nyers megjegyzések, szemforgatások, káromkodások. És ezek után el tudjátok képzelni, hogy mi miatt szenvedtem a legintenzívebben és szenvedek ezekben a percekben is? Azért, mert hiába csalódtam, hiába vagyok jóval jelentősebb arányban elégedetlen, mint elégedett, mégse lennék képes objektívan nézve a történetet azt kijelenteni, hogy ez egy pocsék könyv. Épp ellenkezőleg, kegyetlen irónia, de ez egy fejbe verősen fantasztikusan megírt könyv. Csak stílszerűen fogalmazva… ott a bökkenő, hogy az Egy nap talán lelke és az én lelkem nem egészen kompatibilisek egymással.



Az események, és annak szereplői is olyanok voltak nekem egy kivétellel, akinek nem akartam kiosztani a maga fejadagját a kijózanító sallerjeimből, amire mindenki más rászolgált legalább egyszer mint a sziklás vidéken totyogó pingvinek, azzal az égbekiáltó különbséggel, hogy míg a pingvinek idétlenkedésében van valami bájos és cuki, addig az ebben a könyvben lezajló málészájúság szimplán dühítő volt, így rá is térnék a legelején a kevés pozitív adalékra, ameddig képes vagyok teljes odaadással erre a kisebb csoportra fordítani a koncentrációmat…

A fő húzóerő amellett, hogy végre elérkezzen az a pillanat, amikor a két jómadár végre az utolsó falatig bepuszilja, amit főzött, és kifacsarva kínlódjanak a következmények miatt egyértelműen a zene állandó jelenléte volt a lapokon, a kötet megjelenésének a táján ez is volt az, az elem, ami első körben felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis nekem a zene… egy létszükséglet. Zenét hallgatok, amikor olvasok, zenét hallgatok, amikor írok, zenét hallgatok, amikor netezek, zenét hallgatok, amikor képet szerkesztek, zenét hallgatok, amikor eszek, zenét hallgatok, amikor várok valahol, zenét hallgatok, mielőtt alszok és miután felkeltem, néha a köztes állapotban is. Ami azt illeti, igazából csak akkor nem hallgatok zenét, amikor megszáll a hangokra vonatkozó másik létszükségletem, a napi X órányi csendigény, amikor senki se szövegel körülöttem. Nem tudtam nem nosztalgikus mosollyal a kedvenc gitárosaimra gondolni, amikor Ridge elővette a saját hangszerét, és nekiállt nagy átéléssel pengetni a húrokat, majd a kedvenc dalszöveg íróimra, amikor jegyzetfüzetet ragadtak Sydney-vel és elkezdték formálni a dallamhoz a megfelelő sorokat, főleg mivel az írónő remekül megragadta az alkotás folyamatának zseniális, katartikus örömeit, és mélypontjait, amikor egyszerűen… elapad a forrás és nem jönnek a szavak. És ugyanígy megragadta azt az érzést is, amikor az ember igazán átszellemül egy dalba, amikor a ritmussal egy ütemben dobog a szíve, egész testében libabőrös lesz, bizsergést érezve a csontjaiban és az érhálózatának belsejében. Tehát a zeneszerzésről és annak a megjelenítéséről, mit jelent a zene a szereplőknek, nagyon szerettem olvasni, bár Sydney oldaláról hiányoltam a szakmai elköteleződést elvileg minden vágya, hogy ének-zene tanár legyen, közben meg csak egyszer említette, és utána nem is gondolt erre. A nagy álmoknál és a tökéletes életcélnál a pasik biztos fontosabbak, evidens.

Még néhány percig a zenei vonalon maradva mindenképpen említést kell tennem ennek a kötetnek a fő különlegességéről, mégpedig arról, hogy a dalokat, amiket a közös munka során Ridge és Sydney szerzett, nem csak a regényben ismerheti meg szöveg-szinten az olvasó, hanem hallhatja is őket! ^.^ Colleen és egy Griffin Peterson nevű zenész összedugták a fejüket a regény születésekor, és megzenésítették Ridge-ék dalait, amiknek utána létrehoztak egy weboldalt, amik a könyvbe belenyomtatott QR-kód leolvasásával vagy a mellékelt link keresőbe írásával bárkinek elérhetőek, a történetben felbukkanásuk szerinti sorrendjükben. Nem okozott ez meglepetést, mert más blogokon már értesültem erről a kis extráról, de mégis csillagokat láttam az örömtől, ettől a lenyűgöző ötlettől, és a kötet felcsapása után azon nyomban fel is kerestem a weboldalt, ahonnan előástam a dallistát, hogy amint olvasás közben találkozok egy számmal, azonnal hallgathassam is. Mit is mondjak… hááát… egyik dal se az én zsánerem, biztosan nem fogom csak úgy kikapcsolódásként hallgatni őket, azaz a szándék jobban megfogott, mint maga az eredmény, de a hangulatot megalapozta. A kreativitás előtt fejet pedig egyértelműen hajtok, mint ahogy az írónő még erre is gondolt, még ezzel is kényeztetni szerette volna a rajongóit, miközben azért egy könyv megírása se kis munka.

Ridge és Sydney dalszerzői munkásságától kizárólag az anyagot nézve, nem voltam elragadtatva, mióta elmúltam tizenhárom éves, nem tudom bármire is méltatni azokat az előadókat, akik csakis kizárólag a szerelemről képesek írni, és semmi másról, akiket csak ez tud megihletni, és nem is tudnak dolgozni, ha nem szállja meg őket ennek az érzésnek valamely válfaja. Az ő esetükben pedig ez volt a helyzet, az előző partner szidásától, az új iránti első vágyakozástól kezdve a  „nem lehetek veled, de akarlak”-on keresztül egészen a szakítós, külön szenvedésig végigvezették a folyamatábrát, de ennyivel meg is állt a tudomány. Azt aláírom, hogy egy romantikus regényben nem szerezhettek egymásnak korrupcióról és a társadalom kritizálásáról dalokat, várjunk… miért is nem? Az lett volna csak igazán bulis! :D de elvártam volna, hogy ameddig nem kezdtek el érdeklődni egymás iránt, felbukkanjanak normális témákat feldolgozó szerzemények is, ha máshol nem, a Cédrus Hangjai korábbi repertoárjában. Nem tudom levedleni a bőrömet, ezek a tipikus, bármelyik középszerű popbabából előhúzható témakörök nem tudnak megragadni, én azt szeretem, amikor egy formációnak vagy énekesnek vannak is szerelmes dalai, akkor vannak mellette bőven olyanok is, amiknek értelmes üzenete van. Ott vannak például a kedvenc számaim a Bullet For My Valentine-tól. Arról szólnak, hogy legyen bennetek tartás, méltóság és ne hagyjátok, hogy ezt elvegyétek tőletek. Arról, hogy ha leegyszerűsítve valaki kibaszik veletek, adjátok vissza a kétszeresét, mutassátok meg, hogy veletek nem lehet büntetlenül ilyet tenni. Arról, hogy ne engedjétek, hogy valaki minősíthetetlenül bánjon veletek. Arról, hogy legyetek erősek, legyetek önmagatok, akkor is, ha kilógtok a sorból. Vagy a Sixx: A. M. dalai, amik egymás elfogadásáról szólnak, arról, hogy nem a külsőségek számítanak, a testi hibák, hanem a belső, hogy ha nehéz is, az életet megéri élni. Ezekhez viszonyítva pedig igencsak vérszegény az, hogy „És ha most nem lehetsz velem, én itt várok rád türelmesen./Amíg eljössz,eljössz egy éjszakán./Egy nap talán. / Egy nap talán”… De ízlések és pofonok, ha az esetemben a pofonok nyilvánvalóan erősebbek is lettek.

Ezek után meg… az asztal megterítésre került, jöhet a fekete leves gondos kiporciózása azoknak a részleteknek, amik ellehetetlenítették, hogy egészben szeressem a könyvet, noha a zeneszerzős jelenetekkel, és magával a kellemes írói stílussal, a csepegtetett humorral, és azzal, ahogyan minden szituációt élővé, érzővé varázsolt Colleen Hoover, amihez csak hozzáért, nem bírtam érzéketlen maradni.

Ami azt illeti, már a nyitójelenetnél is felszaladt a szemöldököm, és ömlött belőlem a kérdésáradat, de ezt csak annak tudtam be, hogy kötözködős hangulatban vagyok, nem pedig egy figyelmeztető jelzésnek, hogy fussak jó messzire, ameddig még megtehetem – természetesen semmi pénzért nem ollóznám ki az emlékezetemből az olvasásra fordított időt, mert, mint kitértem rá, adódott olyan alkalom, amikor ez az idő nagyon jól telt. Az alaphelyzet nagyon egyszerű, lendületes, ütős, mégis különös; Sydney Bőgőmasina Blake, huszonkét éves egyetemista megtudja, hogy a pasija megcsalja a legjobb barátnőjével, ezért miután mindenkit végigpofoz, akit csak ér a keze, összerámolja a cókmókját, füstölögve elhagyja a barátnőjével közös lakását, majd a járdaszegélyre rogyva zokog, mint egy óvodás, mert nincs hová mennie, és a pénztárcáját is bent hagyta, amiért úgy se hajlandó visszamenni, hogy pénz nélkül vagy a híd alatt tud aludni éjszaka vagy egy szerencsétlen baleknál, aki megszánja és befogadja. Spoiler: a második alternatíva valósul majd meg. A Sydney-ével szemközti erkélyen zenélő, jóképű szomszéd srác aki a felvilágosítást adta a megcsalásról is leküldi a lakótársát, hogy bevezesse az ő lakásába a mi kis kivert kutyánkat.

Először azon akadtam fent ebben a rövid történéssorozatban, hogy mégis ki lehet olyan agyzsibbasztóan idióta, hogy úgy veri be valakinek az orrát, hogy a hüvelykujját az öklébe csukja, és nem a többi ujján kívülre rakja. A válasz egyszerű, Sydney. Nekem szinte azóta magától értetődő, hogyan kell normálisan ökölbe szorítani egy kezet, amióta az eszemet tudom, ha meg valaki nem is szokott verekedni, nem tanult ilyesmit, ez akkor is… logikus. Ha belül van a hüvelyk, az ütés erejétől megroppan az ujjperc, szerencsétlenebb esetben elmozdul a helyéről, eltörik. Ráadásul mivel a többi ujj a hüvelykujj által elfoglalt tér okán lazábban van összeszorítva, üres hely van köztük és a tenyér között, az ütéssel azok is sérülnek, a négy ujj által képzelt ököl sem annyira stabil, az ujjak nincsenek is egy vonalban, ami az erőkifejtés növelésén is segít… Egyszóval vagy ezer helyen vérzik ez a módszer ahhoz képest, amikor a hüvelykujj az öklön kívül van. És miért mentem bele ebbe a kiselőadásba, amikor végül is ez nem annyira nagy dolog? Azért, mert habár ez valóban egy olyan momentum, amit némi kárörvendő, micsoda pancser hatásszünet után túl lehet lendülni, Sydney egészen a könyv végéig, változatos időközönként rinyált azon, hogy a saját bénasága miatt mennyire fájt a pici kezecskéje. A második nem értem pontot pedig az képezte, hogy mégis miért pont Sydney-nek kellett szednie a sátorfáját, amikor ebben a szituációban tényleg ő volt az áldozat? Miért ő hagyja el az otthonát? Azért, mert akkor nem jött volna létre ez a történet. A lakást fele-fele bérleosztással bérelték a legjobb barátnőjével, legalább annyira Sydney lakása volt ezért, mint Torié. Akkor meg miért nem azt csinálta, ha már annyira belelendült a verekedésbe, hogy kihajította az utcára az áruló ribit, és az amúgy nem ott lakó, magyarázkodó expasit…? Neki lett volna több alapja maradni. És ez is lett volna a normális reakció, ha kevésbé kényelmes is, mint nagy drámaian előadni a hattyú halálát, és terv nélkül a nyakunkba kapni a lábunkat, és a világot. ._.

Szóval eleinte úgy tekintettem Sydney-re, mint egy totálisan újszerű, idegen életformára, aminek a viselkedésének miértjeinek és a  működési elvének a megfejtése még az új fajt felfedező tudósokra vár, de ahogy teltek az oldalak, és volt alkalmam behatóbban tanulmányozni Sydneyusz Blakeusz-t, a Gyerekesusz Hisztérikák rendszertani osztályából, egyre ellenszenvesebbé vált ez a külsejében igencsak figyelemreméltó példány, ami  párosodási időszakban erősen veszélyessé válik. Első leszek a csaj környezetében, aki kertelés nélkül feltárja a csúf igazságot róla úgy, hogy nem fogja visszaszívni, és mindenfelé szabadkozásokkal enyhíteni, mikor Sydney Érzékeny Lelkű Blake vagy valamelyik talpnyalója bunkónak titulál érte merthogy ez volt a módi, de erre később térek ki. Elenyésző mennyiségben megéltem olyan perceket, amikor részben rokonszenves lett előttem történetünk főhősnője, és kezdtem kapizsgálni, miért kedvelik meg ilyen sokan, méghozzá félelmetesen könnyen, de ez is csak akkor fordult elő, amikor Hunter nem csalta meg Sydney-t a legjobb barátnőjével vagy Sydney nem bőgött éppen, azaz szinte soha. Nekem Sydney volt a tipikusan ingerlő olvasztótégelye mindazon tulajdonságoknak, amik miatt meg szoktam vetni egy női karaktert, konkrétan egy kliséhalmaz volt a maga módján ez a leányzó, akit nyugodtan oda lehetett volna állítani illusztrációnak egy Bigott nemi szerepek, nőkről szóló sztereotípiák című kézikönyvbe, mert sikeresen megtestesítette mind azt, amik felidegelnek a fájdalmasan lányos lányok. Ó, egek… hogy mennyire mélységesen lenéztem ezt a két lábon járó, önkontroll és józan ész nélküli hormonhalmazt, ó egek, hogy mennyire szánalmasan gyengének tartottam!

Rövid visszatekintőt lehetett kapni arról, hogyan is működött Hunter és Sydney kapcsolata, még mielőtt a valóság bekopogott az ajtón, és fel lett nyitva Sydney szeme, de már ekkor falnak mentem a csajtól. Mi az, hogy a pasija leül a tévé elé, ő meg engedelmes háziasszonykaként rohan hozzá az előre behűtött söröcskével, és mi az, hogy bűntudata van amiatt, amiért nem főzött neki előre, amikor tudta, hogy beugrik?? Ez a nő, a múltszázad elmaradottabb felében ragadt, vagy mi a franc?! Ha kell neki a sör, emelje fel a seggét, és vigye oda magának, ha éhes, főzzön magának vagy úgy menjen el a barátnőjéhez, hogy visz kaját. Miért volt természetesnek beállítva, hogy kiszolgálja? Nem a gyereke, az a pasi,hanem a párja, a társa… -.- Ha nem jött volna be a fordulat, miszerint szétmennek, akkor biztos fejezeteken keresztül olvashattam volna róla, ahogy Sydney vigyorogva mossa és vasalgatja Hunter alsógatyáit, eleget téve a beképzelt kötelességeinek. Ettől az idilli képtől és, hogy habár egy önállóságra képtelen, stepfordi feleségnek tartja az anyját Sydney, ő is a futószalagról leugrott háztartásbeli prototípus egyik kifogástalan modellje, rögtön elfogott az undor, de a helyzet ellentmondása igazán feltette a cseresznyét az émelyítő fagylaltkehely csúcsára. Ez meg nem volt más, hogy emellett minden sorából ordított, hogy Sydney fuldoklik az elköteleződés gondolatától, attól a kilátástól, sose élhet egyedül, sose lehet tere. Én is függetlenség-párti vagyok, így nem azért haragudtam a csajra, mert nem akar 25 éves kora előtt esküvőt, nyolc porontyot és fehér kerítéses házikót, hanem azért, mert nyilvánvalóan szorong a Hunter oldalán felvetített jövőképtől, mégse tesz ellene semmit. Inkább csak rinyál, és belenyugszik, mert jobb a megszokott szar, mint az ismeretlen, ami jobb lehet, de nem hullik a két szép szeméért az ölébe.

Ezért a szorongás, hazudott térigény miatt nem értettem azt se, mit hisztizett egy csomót azon, hogy a megcsalással vége szakadt az éveken át tartó kapcsolatuknak a csávóval, mikor még a vak is látta, nem boldog benne, hogy korlátozva érzi magát benne, megbéklyózva. Még fel se tűnt Sydney-nek a saját monológjai ellenére se, hogy ő ebben a kapcsolatban csak kínlódott, mint a partra vetett hal, ameddig Ridge a képébe nem vágta az igazságot. De ekkor a szembesítéskor is úgy megdöbbent, mintha valaki másról lenne szó, nem róla, így felvetődött bennem, hogy sutyiban tolhat valamilyen anyagot a csaj, csak később fogja lerántani róla az írónő a leplet. Azt hiszem, húszéves kor felett az embernek már illene eligazodnia a saját érzésein… ._. Már, ha egy nem csak számadatok terén érett személy lenne, ami Sydney-ről ugyancsak nem volt elmondható, ő egy realitásra, és gondolkozásra képtelen libaként vergődte végig ezt a történetet, miközben állandó ellentmondásban állt saját magával, és semmi másnak nem élt csak a kapcsolatainak, annak, amelyik már zátonyra futott, és annak, ami kialakulóban volt, amiből arra lehet következtetni, Sydney pasik nélkül képtelen létezni. Ijesztő volt, hogy valaki ennyire pasi-orientált lehet, hogy nincsenek se hobbijai, se célok az életében, amik felé haladni akar, se már tevékenységei, amivel le tudná kötni magát, csakis A pasi, aki kitölti az összes éber és alvó percét, akinek az istenítéséért a világra született. Nos… a szánalomfaktor kiakadóban van. Azt se értettem, hogy miért picsogott állandóan, ha egy másodperc erejéig is magára hagyták, amikor előtte meg azért verte a mellét, mert ő önálló akar lenni, ő ki akarja próbálni a független létet, és mert Baby-t senki nem ültetheti a sarokba, de a könyv felénél kénytelen voltam elfogadni, Sydney másodpercekre se képes határozottan állást foglalni az ügyben, mit akar vagy mit érez. Ergo egy végletesen labilis nőszemély társaságában barangoltam be ezt a regényt, aki szentül hitte, az tök természetes, ha az ember az, aki felett uralkodnak az érzelmek és nem fordítva. Drága Sydney, igenis eldöntheted, kibe szeretsz bele, igenis irányíthatod az érzelmeidet, de ahhoz akaraterő kell, ami neked nincs, bármennyire is beleringattad magad az ennek ellentettjét adó illúzióba.

Az se volt szimpatikus benne, hogy az összes nyűgét-baját minden idegennek fenntartások nélkül a nyakába öntötte, és ezt nem tette annak függvényévé, az illető érdeklődést mutatott a problémái felé vagy sem. Ez nem szókimondóvá és nyílttá tette a szememben a szőkeséget, hanem rinyálóssá, akinek lételeme, hogy mindenkinek arról panaszkodjon, mennyire rossz neki, mert másnak nem lehet rossz, másnak nem lehetnek problémái az élet egyik vonalán se, csakis neki, a szent, szánnivaló áldozatnak. Kitört rajta az elvonulós, ajtócsapkodós hiszti roham, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, tapadós volt, mint egy rohadt rágó a cipő talpán, amitől nem lehet szabadulni, úgy rávetette magát Ridge-re, mint egy felspanolt, lógó nyelvvel loholó golden retriever, amit akkor se lehet pórázon tartani, ha az arcába ordítják, hogy a kutyának sincs rá szüksége. Aztán még ő van megsértődve, amiért mindenki bunkó vele, ami amúgy annyiból áll, hogy nem nyalják feltétel nélkül fényesre a kis popóját. Szeszélyes, sértődékeny, társfüggő kis csitri, aki levegőt se tud venni anélkül, hogy valaki ne fogná a kezét, biztatva, különleges vagy picinyem, menni fog. Nem mondok vele meglepetést, ha a fejem és a szívem egyöntetűen azt sütötték ki, legjobb lett volna a nőt egy rakétára csatolva kilőni az űrbe, hátha a földönkívüliek még meg tudják javítani.

Ezeket latba véve magától értetődő, hogy ő lett Ridge számára az álomnő. A srácot sokkal hosszabb ideig kedveltem, mint Sydney Bőgőmasina Blake-et, az külön tetszett, hogy a sok cirkusz mellett komoly témaként fel lett általa vetve a siketség, annak hatásai egy életre, pláne egy olyan valaki életére, akinek az élete a zenélés, én csak hallgatni szoktam, de biztosra veszem, megőrülnék, ha nem tehetném ezt amit rá jellemzően mesterien szőtt bele az írónő a történetbe, és tálalt azok előtt, akiknek nincsenek személyes tapasztalataik ezzel kapcsolatban. Érdekes színfoltot adott a történetnek, a zene mellett ez lett a legerősebb, és legvalódibb front azzal, hogy be lett mutatva, milyen következményei vannak, ha egy teljes halláskárosodással született gyerek nem megfelelő hozzáállású szülőket fog ki, milyen speciális intézkedéseket kell tenni annak az irányába, aki meg van fosztva attól, ami az emberek nagy részében természetes. Sydney viszont sajnos nem hazudtolta meg saját magát, elsütötte a témát illetően azokat az ostoba, és kifejezetten paraszt kérdéseket/megjegyzéseket, amiktől a Ridge hasonló embereknek kihullik a haja, és ezáltal ebbe a szálba is bele lett rondítva. De, hogy miért is Sydney Ridge számára az álomnő?

Azért… mert Ridge személyiségi sérve harmonizál Sydney személyiségi sérveivel, a fiúnak az a mániája, hogy a lányt, akivel együtt van a legkisebb fuvallattól is el kell zárni, majd betekerni buborékcsomagolásba, hogy ne lehessen semmi baja, sértetlenül megnyílhasson előtte, ameddig a szerencsétlen csaj bele nem gebed ebbe a megnyílásba. Ridge Önkéntes Megmentő Lawsonnak egy olyan lánynak van szüksége, akinek nincsenek céljai, akit halálra lehet babusgatni, akinek mindig fogni kell a kezét, aki nem akar szabadságot, aki nem akar semmi mást az élettől, mint megnyílni, szeretni a másikat, és harcolni a kapcsolatért, amiben vele él, hogy aztán könnyek között még jobban meg lehessen nyílni. Sydney pedig hiánytalanul megfelelt ezeknek a követelményeknek, tökéletes volt egy ilyen fojtogatóan intenzív és mély kötelékben történő mennyei egyesülésre, aminek a megkoronázásaként boldogan nyáladzhatnak és zokoghatnak, ameddig meg nem halnak. Alapvetően normálisabbnak tűnt Ridge azért, mint Sydney, még a sötét oldala megismerésével is őt tartom elviselhetőbbnek humoros volt,  törődő, kedves, kicsit pimasz, vagyis tökéletes álompasi alapanyag az olvasók zömének, de egy idő után csakúgy, mint A szépség és a szörnyeteg remake-jében az ének… ő is sok lett. Az vitathatatlan, hogy ez a két csöpögős idióta egymásnak lett teremtve, valóban húsvér lelki társai a másiknak.

Annak, hogy összejöjjenek mégsem tudtam még minimálisan se szurkolni, aminek az, az egyszerű oka van, hogy elleneztem az ő kapcsolatuk alakulásának a módját, az első jelenetek környékén kiderül, hogy Ridge-nek barátnője van, így ez szerintem nem spoiler azt meg még inkább elleneztem, hogy ezáltal milyen téves üzenet lett közvetítve. Azaz, hogy a megcsalás csak akkor számít undorító cselekedetnek, a másik fél rút elárulásának, ha egyedül a szex miatt történik, míg ha valaki beleszeret egy másik emberbe, miközben kapcsolatban van, és csak a vegytiszta, mély érzelmek munkáknak, akkor rendben van a dolog, elvégre szeretni nem bűn. Mert a szeretet az egy csodálatos, elemi erő, ami ellen nem lehet tenni, és amivel takarózva minden megbocsájtható, mi több, gyönyörű… Senkinek se róható fel. Felfordult a gyomrom tőle, amiért nemcsak, hogy elfogadhatónak tituláltak egy ilyen mindennek az alja típusú jellemgyengeséget, mint a megcsalást, de még magasztossá is tették. Mert amit Ridge és Sydney csináltak Ridge barátnőjével, az milliószor különb annál, amit Sydney expasija és Tori követtek el Sydney ellen, hiszen Sydney meg Ridge szerelmesek voltak, és jól kapaszkodjatok meg küzdöttek is ez ellen, Hunter meg Tori meg csak minden körítés nélkül lefeküdtek. És az érzelmek első szikrájának a kipattanásakor ekörül a tengely körül kezdett villámgyorsan pörögni egy búgócsiga, amin a díszítés hol szentnek mutatta Sydney-t és Ridge-t, amiért igyekeznek fékezni magukat, hol kevésbé istenítőn, de szájbarágósan érzékeltette, ők biza’ nem csináltak semmi rosszat, hol Sydney picsogott azért, hogy „ő nem akar Tori lenni, ő nem akar ilyen undok lotyóként viselkedni egy másik lánnyal, nem akarja, hogy Ridge Torit csináljon belőle” az már mellékes, hogy ehhez a hűtlenségi ámokfutáshoz rá is szükség volt, nem csak Ridge-re. Amikor bevágtatott a képbe a kedvenc könyves vesszőparipám, amivel Colleen, Sydney és Ridge azt is le akarták erőszakolni a torkomon, hogy valaki lehet két emberbe is szerelmes, akkor egy hajszál választott el tőle, hogy egy én bőven eleget láttam kíséretében becsukjam a könyvet, és egy időre elfelejtsük egymást. Nem! Határozottan állítom, hogy valaki nem szerethet szerelemmel két embert egyszerre! Ha szeretné és tisztelné akárcsak az egyiket is annyira, mint azt meg akarja etetni a szerencsétlen szemlélődővel és saját magával is, nem szeretett volna vele másba, mert eléggé kitöltötte volna az, az egy ember benne azt a „lyukat”, amit egy párnak be kell töltenie. Ennek a cáfolatáról akkor se tudnak majd meggyőzni, ha még 1 000 000 könyvet tolnak az orrom elé a témában.

Ennek az ajtócsapkodós, bömbölős, magukat földre szállt angyalnak tartó szemétládákat felvonultató szappanoperának igazából egyetlen résztvevőjét tudtam sajnálni, Ridge barátnőjét, Maggie-t. Nem kezeltem volna a helyében ennyire megértőn a helyzetet, de még őt tartottam a legértékesebb, legszeretetreméltóbb, legfelnőttebb szereplőnek az Egy nap talán-ban. Neki is megvan a maga nyűge, ami megjegyzem, sokkal halálosabb, mint az, ami miatt Sydney Rinyagép Blake nyavíkolt, mégse azzal tölti az életét, hogy a sebeit nyalogassa, és ráerőszakolja másokra is ezt a tevékenységet. Egy erős, szabadszellemű, jó pofa,  talpraesett csaj, akinek vannak céljai, aki akarja valamire vinni, és tesz is ezért, nem csak nyűglődve várja egy rózsaszín burokban gubbasztva, hogy megnyíljon Willy Wonka csokigyára, és a feneke alá toljanak mindent. Nagyon örültem neki, hogy általa az is ki lett mondva, micsoda tévhitben van a társadalom a kapcsolatokkal, a romlófélben lévő kapcsolatokat illetően; egy kapcsolatért nem küzdeni kell, egy kapcsolatot élvezni kell. Fényévekkel életrevalóbb, mint mindenki más a történetben együttvéve. Ha még egy Sydnél is kiállhatatlanabb sárkányként jelenítette volna meg őt az írónő, valamivel elnézőbb tudtam volna lenni a főszereplőkkel, de így… csak még dühösebb lettem rájuk. A Maggie és Ridge szálában az nem volt tiszta, azon kívül, hogy egy ilyen tényleg nagyon rendes lánnyal hogyan tehette ezt a csávó hogy miért gondolta azt Ridge, hogy azt a mérhetetlen, bekorlátozó túlféltés, amit lejátszott, jó volt Maggie-nek. Ő igazán felfoghatta volna, mi volt ezzel a probléma, hogy miért idegesíthette még jobban Maggie-t vele, mint egy átlag embert. Ridge se fogadta volna örömködve, hálától pityeregve, ha a baráti körében ő csak A Siket Srác lett volna, akivel mindenki úgy bánik, mint egy űrlénnyel, állandóan éreztetve vele, hogy nem hall…

A mellékszereplők közül kedveltem Brigitte-t és Warren-t, az ő sztorijukra bővebben is kíváncsi lennék. Brigitte vitt egy kis temperamentumos nyersséget ebbe a nyálas, tűrhetetlenül habos közegbe, számomra megmagyarázhatatlan volt miért van ő ekkora mumusnak beállítva, egy mindenféle emberi rezdülésre képtelen, kiélt szörnyetegnek, amikor a sztori oszlopos tagjához, azaz Sydney-hez mérten nem volt vészes karakter. Kicsit beszólogatósabb, mint mások, és rá-rájön az öt perc, de ez még inkább tekinthető személyes zizinek, mint amit a két főszereplő csinált. Az a perpatvar is teljesen logikátlan volt előttem, amit Sydney és a többi szereplő amiatt csinált, hogy Brigitte azt hitte, Sydney is siket. Brigitte volt az a lány, akit Ridge történet elején leküldött Sydney-ért az esőbe, Brigitte kérdezgette Sydney-t, jól van-e, megkérte, menjen vele, elkezdte körbevezetni a lakásban, kérdezgetett tőle mindenfélét, mindent megtett, hogy kommunikációt csikarjon ki, de Sydney nem válaszolt egyik kísérletkor se, így mivel Ridge se hall, és Maggie-nek is van egy kis hallásproblémája, evidens, hogy Brigitte arra következtetett a szótlanságából, Sydney se hall. Csakúgy, mint a párkapcsolati gubancot, Sydney ezt a problémát is egy szempillantás alatt megoldhatta volna, ha akarja. De ahelyett, hogy kinyissa a pici száját, és jelezze Brigitte-nek, ő nem siket, megint csak célravezetőbb, és egyszerűbb volt száz oldalakon keresztül szörnyülködni, és ujjal mutogatni Brigitte-re, hogy milyen hülye. Sydney nem hülye, amiért nem tisztázta a félreértést?  Warren remekül kiegészítette Brigitte-t, emellett fantasztikus volt a közte és Ridge közötti baráti kötelék, amiben a legváltozatosabb praktikákkal nyírják, szívatják egymást a barátok, de ha támaszra van szükségük, azonnal ugranak, kiállnak egymásért a végsőkig.

A tetszési index nem tört az egekbe, rágódtam rajta egy darabig, hogy négy pontra értékeljem-e ezt a könyvet vagy három és félre, de mégis a három és fél irányába billent a mérleg. Talán, ha nem húzódik el ennyire a nyűglődés, nem akarta volna ennyire kényszeresen jó színben feltüntetni Colleen az aktuális főszereplő párost, hanem finomabban éreztette volna a vívódásukat, hogy ők nem akartak bántani senkit, akkor megugrotta volna a négyest, de így nem jött össze. A stílus meg a vicces pillanatok mindent vittek, viszont ez nem volt elég.

Borító: 5/5* – A bézsre még félálomban se mondanám, hogy az én színem, de ez a borító álomba illőre sikerült úgy is, hogy ennek a különféle árnyalatai dominálnak. A cím megoldása, a betűkben rejlő pár nagyon ötletes, mégsem tűnik tőle soknak az összkép, beleillik a környezetébe. A friss nyomtatású és megsárgult lapú kották is gyönyörűek, ahogy az is tetszik, hogy felül lehet látni egy keveset a főszereplőkből is, noha ezt a félbevágott fej megoldást nem szoktam kedvelni. Mindkettőjüket jól eltalálták, a kötet hátulja és gerince is kimagaslóan mutatós.
Kedvenc szereplő: Maggie
Legutáltabb szereplők: Sydney, Ridge, Hunter
Kedvenc részek: amikor az isteni gerlepár óvatlan volt, és ezért mindketten nagyot szívtak, *-* tudom, szemét vagyok amikor Ridge és Sydney zenét szereztek együtt, amikor Ridge és Sydney először SMS-eztek, amikor a főszereplők halat tettek Hunter kocsijába, amikor Maggie elmondta a véleményét a kapcsolatokról, amikor Maggie kitálalt Ridge előtt.
Mélypontok: az, az egész, amit a főszereplők Maggie-vel tettek és, hogy még ők voltak az áldozatok a fénybeállítások szerint, Sydney reakciója Hunter hűtlenségére, Sydney életképtelensége, Ridge beteges túlféltése, a siketséggel kapcsolatos bunkó kérdések.
Korhatár: A befolyásolhatóbb korosztálynak nem igazán tudnám ajánlani, ha nagyon undok akarnék lenni… de valójában egy egészen visszafogott NA regény, amit tizenöt éves kortól már lehet olvasni.

Akik szeretik annyira az írónőt, hogy a morgolódásom se tántorította el őket vagy szeretnének tenni fele egy próbát más okból, ITT tudják megrendelni :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése