2018. február 28., szerda

Top 5 Wednesday #20 - Fantasy szál, hová bújtál? Nem látok a szerelemtől!

Üdv! :) Elérkezett a hónap utolsó szerdája, és igen... jól láttok, én is itt vagyok a Top 5 Wednesday posztommal, bár azt nem állíthatom, hogy tökéletesen az alapszabályoknak megfelelően. Rátekintettem az eredeti témára, ami a kedvenc urban fantasy-k összeszedése volt, megvontam a vállamat és nem bírtam megállni, hogy ne variáljak. Túl egyszerűnek, túl sablonosnak találtam az alap feladatot. De, hogy mire cseréltem le? Olyan urban fantasy könyveknek a bemutatására, amikben a szerelmi szál láthatóan elnyomja a fantasy oldalt, bármilyen keservesen küzdenek is ez ellen a misztikus teremtmények, képességek.


5.) Sophie Jordan: Tűzláng

Kellemes, könnyed történet, ami a maga nemében kifejezetten jó, és tervezem is újraolvasni, de az emlékeim alapján nem kerülhetem ki a tényt, hogy a drakik világa hiába érdekes, a sárkányokhoz képest privilégiumot képez a Jacinda és Will között szövődő románc, az inkább ehhez a témához kapcsolódó problémák boncolgatására megy ki a játék.


4.) Helena Silence: Engima

Volt egy bizonyos fordulat, ami után képtelen voltam kellemes szájízzel tekinteni a történetre, hálás lettem volna érte, ha a brazil szappanoperába is meredek családi, szerelmi drámázások helyett a Lenához hasonló emberek képességeinek a bemutatása, egy ebből adódó valódi bonyodalom kibontására koncentrál az írónő. Kíváncsi voltam az érzőkre, de sajna nem kaptak a fantasy szál elemei amellett a Lena és Alex között zajló totálisan értelmetlen, kis ésszel megoldható mosolyszünet mellett elég teret, ami a fő konfliktussá nőtte ki magát. Néha úgy éreztem, mintha a Cilla által előadott, "érett" felnőttek által is bekajált kacsa lenne a lényeg, míg a fantasy vonulat csak éppen megtűrt mellékszál.


3.) Debora Geary: Modern boszorkány

Sokáig gondolkoztam rajta, betegyem-e egyáltalán ebbe a listába ezt a könyvet, mert ha őszinte akarok lenni veletek nemcsak, hogy elnyomott cselekményt, hanem konkrétan semmilyen cselekményt nem találtam benne. Csak úgy csapongott ide-oda az egész, megregulázhatatlanul uralkodott a se eleje, se vége stílus, miközben a nyálas, cukormázas családi és szerelmi légkörben igyekezett oxigénhez jutni az a csipetnyi mágikus íz, amit az írónő megtűrt a maga idealizált szemléletmódjának olvasókra erőszakolása közben. Egyértelműen Nell, illetve az ő gyerekeinek az ajnározása és a "20 + 1 parancsolat Deborától a tisztességes boldogsághoz" vitte a prímet, de a Nat és Jamie közötti derült égből LOVE kapcsolat is nagyobb százalékot töltött be, mint a vegytiszta boszorkányság. Szerintem maga az írónő se tudta, mit akar ezzel a sztorival.


2.) Lisa Jane Smith: Ébredés

Nos... a történetnek nem csak az igényes, és ehhez a valamihez képest fényévekkel kidolgozottabb tévé sorozathoz nincs semmi köze, hanem a fantasy-hoz se. Oké, Stefan és a mítoszokban lézengő Damon vámpír, amihez hozzájárul, hogy Stefan időnként tolja a divatból már rég kiment, szenvedő mártír lemezt... de konkrétan semmi jelentősége sincs a vámpír szálnak. A lényeg az, hogy a város, és a bolygó nélkülözhetetlen, önző és egocentrikus tengelye, Elena Gilbert összejöjjön az ő szenvedő művész kiszemeltjével, miközben úgy használja a maga körül mozgó embereket, mint más az evőeszközöket. Igazából mindegy lett volna, ha Stefan zombi, vérfarkas, földönkívüli, Duracell nyuszi, porszívó ügynök vagy egy szabadidős gátfutó legkisebb fia, nem változtatott volna semmit a cselekmény fő sávján. A második kötetben mikroszkopikusat javult a helyzet, arra nem vettem rá magam, hogy addig haladjak, mire végre a regény hajlandó fantasy-ként viselkedni.


1.) Abbi Glines: A jövőm

A győztes pedig az Existence-trilógia befejező kötete. Itt az első és második részben, ha egy néhány vonatkozásában zsigertépően idegesítő, de mégis hellyel-közzel szilárd YA fantasy történet lett felépítve. Ebben a kötetben meg, a nagy zárásban, amitől az ember joggal várna valamilyen felülmúlhatatlan durranást, mi történt? Abbi lenyomott egy RESET gombot, Pagan Csökött Agyú Moore-t megfosztotta az emlékeitől, és ezáltal egy kis környezetváltozással újramesélte a nyitókötetet, kihúzva belőle az érdemleges részleteket; azaz a szellemeket, magának a Halálnak a tevékenységét. A kötet abból állt, ahogy egy hisztizős, a Halál címére méltatlan papucs azért küszköd, hogy visszahódítsa az ő amnéziás kedvesét, aki ráadásul szarba se nézi úgy, hogy nem emlékszik rá, az elmúlt évben többször is megmentette az életét...  Olvasás közben még reménykedtem, hogy kapok valami paranormálisnak minősíthetőt ezen a mennyei kapcsolaton kívül, de hoppon maradtam. Ebben az esetben tényleg csak egy elhanyagolt díszlet volt a fantasy címke.

A többi résztvevő blogger bejegyzéséért figyeljétek a nap folyamán EZT a zónát, fokozatosan elő fognak állni a listájukkal :)

2018. február 27., kedd

Stieg Larsson: Flickan som lekte med elden - A lány, aki a tűzzel játszik (Millennium 2)

Sziasztok! ^^ Könyves ismeretségeim a fénypontjának, azaz az irodalom legkeményebb, legfüggetlenebb, legzseniálisabb csajának, Lisbeth Salander-nek a második kalandjáról fejtem ki nektek a véleményemet ezúttal, amelyben a Millennium magazin munkatársainak egy prostitúciós leleplező cikkel gyűlik meg a bajuk... Salander már egy sorozatgyilkost megfutamodásra késztetett. Vajon  rendőrséggel, egy titkos szervezettel és a családjával szemben is ő üti az utolsót a menetet záró gong előtt? Akinek kedves az élete, messzire menekülhet a ringtől, mert Salander felhúzta a kesztyűket. Terminátor üzemmód: ON. Kedvenc avatás: ON.


Fülszöveg:
Tényfeltáró riport megjelentetésére készül a kérlelhetetlen szókimondásáról ismert folyóirat, a Millennium. Hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok? Kik a futtatók? És mindenekelőtt: kik veszik igénybe – köztük befolyásos emberek – a rabszolgasorban tartott nők szolgáltatásait? Érthető, ha egyesek mindent megtennének, hogy a nevük kimaradjon a cikkből. A tetovált lány című regényből már megismert Lisbeth Salander is tudomást szerez a Millennium tervéről, mégpedig korábbi barátja és bajtársa, az újságíró Mikael Blomkvist számítógépéről. Így keveredik bele ez a furcsa, öntörvényű lány egy az egész országot izgalomban tartó gyilkossági ügybe. Hajtóvadászat indul ellene, de ha valakit, őt nem könnyű elkapni, pedig nem csak a rendőrség keresi…


Év elején belefutottam egy olyan kérdésbe, melyik az a történet, amit szívesen olvasnék még egyszer úgy, mintha az lenne az első olvasás. Akkor egy grimasz kíséretében legyintettem; egy szuper könyv másodjára, huszonhetedszerre is ugyanolyan fantasztikus, mint elsőre. VISZONT, A lány, aki a tűzzel játszik esetében mégis kijátszanám ezt a kártyát, ugyanis nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy ha így, hogy az adaptáció által ismertem a végkifejletet, ennyire nem eresztett a rejtély, annak kibontása, akkor milyen tűzijátékot gyújtana a könyv, ha úgy vágnék bele, hogy minden feltárt információ totálisan újdonságként ér. Megkockáztatom, a döbbenettől nem lenne erőm ilyen hamar szavakba önteni a véleményemet.
A sorozat nyitókötete, és maga Lisbeth Salander, mint főhősnő, egyaránt óriási szerelmeim lettek, úgyhogy előre bocsájtva… ne várjátok, hogy elfogulatlanul fogok nyilatkozni, mert erre képtelen lennék, ugyanolyan teljes értékű, elvetemült, „Salander egy földre szállt angyal” álláspontú Salander-rajongó vagyok, mint akik a nyomozás során felszaladtatták az aktákban foglalt tényekhez makacsul ragaszkodó rendőrök szemöldökét. Az első száz-százötven oldal egy-két plusztól eltekintve körülbelül olyan volt, mintha valahogy a könyv átalakult volna egy tévé képernyőjévé, amin egy sorozatnak „az előző részek tartalmából” kezdetű képkockái pörögtek egymás után, és noha nagyon szeretem Larsson stílusát, azért elfogott az aggodalom, hogy pontosan mennyi ideig is szándékozik újramesélni azt, ami az előző részben történt, ha a szokásomhoz híven ítéletnapig tologattam volna a sorozat folytatását, bizonyára hálásabb lettem volna ezekért a kis visszatekintőkig és mikor nyúl intenzívebben a friss események felvezetéséhez. A türelmetlenségemet visszafogta némileg a tudat, hogy ez nem a gyorsan csapjunk a lecsóba! ízlésvilágú emberek könyve, de azért legördült egy Harley a mellkasomról, amikor elkezdett körvonalazódni az aktuális rejtély. Legbelül borítékoltam, hogy jobban fogok húzni A tetovált lány rejtélyéhez, de Larsson kitett annyira magáért, hogy ismét elkezdjen fájni a szívem, amiért sosem szerezhetek tőle aláírást és, hogy ne tudjak egyértelmű kedvencet választani a két alaptörténet közül. A tálalást a már előzőleg megismert profizmus jellemezte, mint már említettem, a film okán nem igazán érhetett meglepetés, mégis lenyűgözött a talány komplexsége, hogy egy önmagában is nagy fejfájást okozó, érdekfeszítő rejtélyből micsoda hihetetlen, jobb kifejezés híján robbanás kerekedett ki, mint ahogy hébe-hóba káromkodva szörnyülködtem el rajta, a hivatalos, szociális szerveknél milyen alávaló rohadékok melegítik az ülepüket a székükön. A történetben megjelenített lavina-hatástól pedig elállt a szavam. Dag Svensson sejti, a svéd prostitúcióról szóló leleplező könyvével, illetve a Millenniumnál megjelentetett azonos témájú cikk nagy port fog kavarni, hiszen magas rangú személyeket is süllyesztőbe küldhet a munkájával, de arra nem számít, hogy ez a munka az ő és a párja életébe kerül. A rendőrség erői egyetlen személyre éleződnek ki a kettős gyilkosság kapcsán, a múltjában bizarr, részben pszichiátriai kezeléshez köthető csodabogárhoz, Lisbeth Salanderhez, akit feltűnő külseje ellenére is mintha a föld nyelte volna el. Az ügy kezd kicsúszni a nyomozók kezei közül, és miközben Mikael Blomkvist igyekszik tisztára mosni megmentője, barátja nevét, előkeríteni a valódi gyilkost, két év után újfent azzal kell szembesülnie, hogy olyan feladatba tenyerelt bele, ami sokkal mélyebbre hatol, mint amit a kiindulási pont sejtetni enged… Aminek a gyökere a svéd kormány legmocskosabb, legbuzgóbban rejtegetett titkához vezet, ami szorosan összefonódik Lisbeth Salander személyével, és az ő méltatlan sorsával. Mennyit ér egy titok? Egy egyszerű kislány gátlástalanul feláldozható a fejesek biztonságáért, de mi történik, ha ez a kislány felcseperedve felhergelődik annyira, hogy visszaüssön? Keményen. Határozottan boldog vagyok, amiért a harmadik rész rendelkezésemre áll, mert egy ilyen lezárás… fejbevágó anélkül a nyugalom nélkül, hogy bármikor eloszlathatom a kérdőjeleket, ha megjön hozzá a kedvem.

Mi vezetett az egész Svédországot lázban tartó gyilkossági ügyhöz?
A válasz egy doktori megszerzésére irányuló disszertáció, amelyben Mia Johansson, a nők helyzetének javításáért vehemensen kiálló, genderrel kapcsolatos ismeretekben jártas nő alaposan beleásta magát a svéd leánykereskedelembe. Mia az elgondolkodtató dolgozattal elsősorban az állapotok tarthatatlanságára akarta felhívni a figyelmet a „nyers” kutatási anyagait és a megkérdezett, álnéven említett áldozatok nyilatkozatait felhasználva, azonban szabadúszó újságíró párja, Dag Svensson még, ha lehet így fogalmazni, ennél is többet akart. Azt akarta, hogy a gazemberek, akikről Mia interjúalanyai beszéltek meglakoljanak a tetteikért, így ő tovább görgetve a Mia munkáján nyugvó fonalat egy könyvvel, ami a lányok futtatóit, az ő szolgáltatásaikat igénybe vevők bemutatására, leleplezésére irányult, akik között bőven akadtak tekintélyes pozíciót betöltő, a nyilvánosság előtt a leánykereskedelem ellen felszólaló személyek. Ehhez már csak egy passzolós hírű kiadóra volt szüksége, a célnak meg is felelt a két éve lefolyt Wennerström-botrány óta könyvkiadással is foglalkozó Millennium magazin, ami a korrupció, egyéb törvénytelenségek elleni harc szócsövét képezte a médiában. Svensson megállapodott a lap csapatával, hogy a könyve mellé még megjelentetnek egy tematikus számot, amiben tovább fejtegetik a leánykereskedelmet különféle szempontokból és, hogy a megjelenés időpontjában az egyik nyilatkozó lány feljelenti a rendőrségen a könyvben szereplő összes embert. Mind Svensson és a kedvese, mind a Millennium munkatársai tudták, hogy igazi szenzáció fog kikerekedni a történetből, hogy elsöprő ereje lesz, ám arra egyikük se számított, hogy végül Mia és Dag nem egy mocskos titoklánc leleplezésével kerülnek be a köztudatba, hanem mint egy kettősgyilkosság áldozatai. A kutatása során Dag számtalan olyan embert magára haragított, akik a könyv megjelenésével elveszíthetnek mindent, amit addigi életük során felépítettek, ez a veszély többek között nemzetbiztonsági alkalmazottakat is érintett, és egy bizonyos Zala nevű embert, akire Dag utolsó heteiben a legkiélezettebb figyelmet fordította. Ugyanis Zala… egy rejtély. A nevéhez kimondatlan brutalitás fűződik, és az összes megkérdezettet elemi rettegés járja át már csak az említésére is, azonban, mint élő-lélegző ember olyan, mint egy szellem. Felkutathatatlan, megközelíthetetlen. Annyira, hogy a rendőrség perifériájára nem ő, hanem egy olyan valaki kerül, akinek látszólag semmi köze Svensson-ékhoz és a Millennium legújabb projektjéhez…

Aki viszonylag jól ismeri Lisbeth Salandert, tisztában van vele, hogy egy zseniális elme, a legokosabb ember, akivel valaha találkozhatott, egy eszméletlenül profi kutató, a számítógépek mestere, egy titokzatos, bizalmatlan és magának való ember, akivel nem könnyű kijönni, és aki hajlamos erőszakos magatartásra, szabadosan értelmezni a szabályokat… ugyanakkor semmit se ítél el jobban az olyan férfiaknál, akik méltatlanul bánnak a nőkkel. Mégis a szemet szúró jelek arra mutatnak, Lisbeth Salander a gyilkosság helyszínén tartózkodott, hogy talán ő húzta meg a ravaszt is, azon a pisztolyon, amely a gyámja tulajdonát képezte. Amivel ugyanazon az estén, amikor végeztek Daggal és Miával, az említett gyámot is lelőtték. A rendőrség még csak megfontolni se hajlandóak, hogy más aspektusból is megvizsgálják a történéseket, kiadják a körözést Salanderre, az eléjük dobott húsdarabra pedig azonnal lecsapnak a sajtó legmegveszekedettebb hiénái, és pillanatok alatt országos szenzáció kerekedik a tragédiából, ami egy erősen zavart, elmebeteg nőt, és egy leszbikus sátánistákból álló szektát emleget a lapokban, és a hírműsorokban… Ám Lisbeth Salander nem egy olyan egyén, akit egy könnyen sarokba lehet szorítani, aki ha valaki meglöki, nem lök vissza miheztartás végett akkorát, hogy az illető csak a markában lássa viszont a fogait. Erre meg előbb vagy utóbb inkább utóbb a rendőrségnek is rá kell jönnie, akik meggondolatlanul könnyű prédát láttak a lányban, aki már tizenkét éves korában felcukkolt egy orosz kémszervezetet…

Mint legutóbb, az író most is több magvas témával operált a történet alatt, képbe került a leánykereskedelem mellett egy finom korrupciós ügy a kormány részéről, ami még a világháborúhoz vezethető vissza, a hivatalos szervek totális csődöt mondása, korlátoltsága, a média általi keresztre feszítés, mennyire hiteles, amihez egy-egy ilyen forrásból hozzájutunk, a motoros bandák, a feminizmus, na meg az LMBT vonal, így bőven adódtak olyan elemek, amiken alaposan el lehetett gondolkozni vagy a könyvet becsapva háborogni. A perverziók kifogyhatatlan raktárkészletű tárházáról nem is beszélve, amikkel Stieg Larrson tovább borzolta a kedélyeket, amikkel megadta azt a kellemes, beteg ízt a sztorinak, ami a legnépszerűbb skandináv krimik közé tudta emelni a művét. Lisbeth ártatlanságában értelemszerűen egy másodpercig se kételkedtem, de ezen az se változtatott volna szerintem, hogyha tudatlanul vágok bele az olvasásba, amivel Lisbeth szemében bizonyára beálltam a naiv kis marhák táborába közvetlenül Mikael Blomkvist mellé… de nekem akkor is egy agyrém volt, hogy ő ilyet tett volna, az pedig egy még nagyobb agyrém, hogy egy ennyire laza, foszlott elméletre alapozva tesz ki a rendőrség egy ilyen kaliberű boszorkányüldözésnek valakit. A nyomozást vezető rendőrt, Bublanskit és egy másik, ügyön dolgozó rendőrt, Sonja Modig-ot megkedveltem, de összességében úgy álltam a nyomozásnak csúfolt kabaréhoz, hogy nem bírtam eldönteni, most sírjak-e vagy nevessek.

Néha bekövetkezett a nevetés, de igazából inkább volt elkeserítő, mint vicces, hogy valószínűleg a valóságban is ilyen amatőrséggel dolgoznak egyes ügyeken, hogy a rendőrök ennyire nem képesek objektíven állni a kiszabott feladatukhoz, hogy az emberek általánosságból mindenből személyes ügyet faragnak. Én biztosan nem alkalmaznék ilyen pozícióban olyan embereket, megfelelő képességek ide vagy oda, akik ennyire nem képesek elvonatkoztatni a berögzült kis zizijeiktől, azoktól a világnézeti pillérektől, amik akadályozhatják őket abban, hogy tisztán, tárgyilagosan dolgozzanak. Főleg Faste, a nőgyűlölő, homofób tapló hozott ki a sodromból. Lisbeth esetleg leszbikus? A barátnőjével bőrruciban, bilincsekkel játszadoznak a hálószobában? Ki az ördög nem szarja le? Ettől közelebb kerülnek ahhoz, hogy rájöjjenek, a feltételezésük szerint miért ölte meg Salander a Svensson-párt és az ügyvédet, akit a cselekvőképtelenné nyilvánítása utáni második gyámjának szabtak ki? Nem. Ettől hamarabb el fogják kapni Salandert, hogy kihallgassák? Nem. Akkor meg miért ezt, az elhanyagolható részletek gondosan feltekert, vörös gombolyagát teszik a történet epicentrumává a fontos nyomok, a tények helyett?? Nem egyszer támadt az, az érzésem, hogy habár eleinte ők is csőlátásról tettek tanúbizonyságot, Bublanski-t és Sonját leszámítva senki se akarja megoldani ezt az ügyet, hogy mind a többi nyomozónak, mind Lisbeth munkahelyétől, a Milton Security biztonsági cégtől küldött külsősöknek felülírja az igazság kiderítését az, hogy meghurcolhassák Salandert. Azért, mert gyerekként pszichiátrián volt, azért mert a tanárai utálták, azért mert extrém volt az öltözködése, azért mert néha összejött lányokkal, azért mert nyersebb és karcosabb a természete az átlagénál azért mert nem volt egy társasági pillangó … vagyis olyan személyes unszimpátián alapuló dolgokért, amik közel se tekinthetőek akkora bűnnek vagy őszintén szólva semmilyen bűnnek, hogy a nyakába varrják három ember megölését.

Mellesleg ezalatt az őrült hajsza alatt az is bebizonyosodott, hogy Lisbeth közel se akkora szociális csőd, mint aminek az orvosi papírjain, a szociális szolgálatok jelentéseiben beállították őt. Ezt a kötetet elolvasva kapásból fel tudok sorolni öt embert, akik a fél karjukat szemrebbenés nélkül odaadnák, ha azzal kihúzhatnák őt a szószból. Az már más kérdés, hogy Lisbeth bizalmatlansága és távolságtartása mennyire teszi lehetővé a felajánlás megtételét… :D A fő, hogy szerencsére nem érett meg totális pusztulásra az emberiség, ugyanis akadtak katonák az ő oldalán is, emberek, akik felismerték a benne rejlő értékeket. Közéjük tartózik Lisbeth barátnője, Miriam Wu, akit tűzről pattant, harcias, felvágott nyelvű stílusából másodpercek alatt sikeresen besoroztam a kedvenceim közé, szurkolok neki, hogy mélyüljön a kapcsolatuk, mert szerintem észbontóan dinamikus duót alkotnának. Hatalmasakat röhögtem, ahogy Miriam annak a középkorban ragadt tapló rendőrnek az agyát húzta a nyomozás tekintetében lényegtelen kérdésekre adott válaszaival, nem kevés kárörömmel töltött el azt látni, hogy az olyan címeres ökröknek is visszanyal a fagyi, mint Faste. Hasonlóan jókat tudok mondani az Evil Fingers rockbanda megismert tagjáról, Cilla Norén-ról, aki Miriamhoz hasonló habitussal küldte el a kedves rá állított kopót a jó édes anyjába, amikor átlendült a ló túloldalára, és közölte vele, milyen jogi következményekre számíthat, ha nem vesz vissza. Némileg bántam, hogy nem lehetett megismerni a teljes bandát, nem lehetett olvasni olyan jelenetet, amikor a csajok együtt lógnak Lisbeth-tel, mert a meglebegtetett információk alapján rettentően badass bagázs voltak ^-^ Dragan Armanskij, Lisbeth főnöke a Miltonnál visszafogottabban és egy cseppet félreérthetőbben, mint a lányok, de ő is bebizonyította, hogy aggódik Lisbeth-ért, a maga módszereivel igyekezett kideríteni, mennyiben is van köze Lisbeth-nek média cirkusszá fajult ügyhöz. Nem a legjobb embereket választotta ki a nyomozásnál segédkezésre… de a szándék azért vitathatatlanul megvolt, és a pozíciója miatt ugye neki finomabban is kellett állást foglalnia. Plague-n, Lisbeth papíron is pszichopata hacker barátján jókat derültem, bár erős kétségeim támadtak az ő diagnózisával szemben is, azt látva, mennyire elszántan akar segíteni Lisbeth-nek, hogy ő is ideges, mibe keveredhetett. Roberto Paolo, bokszoló is a kedvelt karakterek között kapott helyet nálam, nagyon örültem, hogy általa bele lehetett tekinteni Lisbeth múltjának egy kis szeletébe, és meg lehetett tudni, honnan is ered az internetes beceneve, a darázs. A felsoroltak közül mégis Holger Palmgren, Lisbeth első gyámja szerettette meg velem magát a legerősebben, az öreg épp egy agyvérzés után gyógyulgatott, mégis azonnal előtört belőle a védelmező „apatigris”, amint értesült róla, hogy a rendőrség hajtóvadászatot indított Lisbeth ellen. Ő volt az a feltétel nélkül törődő nagypapa figura, akire Lisbeth-nek a családjában szüksége lett volna ahhoz, hogy ne teljen meg ennyi megpróbáltatással az élete. Mindenek felett támogatni akarta Lisbeth-et, de azért ő se most jött le a falvédőről, bőven szorult bele rafináltság, és nem adta ki a védencét, az ő előéletét illető tudást csak úgy olyannak, akivel kapcsolatban nem győződött meg róla, valóban annyira Lisbeth-ért van-e, mint állítja.

A támogatók sorából természetesen Mikael Blomkvist, a rendíthetetlen ólomkatona az, aki toronymagasan kiemelkedett, és akinek a rendőrségi inkompetenciát látva megint magához kellett ragadnia az irányítást magánnyomozóvá alakulva, ameddig még menthető a menthető. Hiába hajította ki Lisbeth többszörösen is az ajtón az újságírót, mégis minduntalan visszamászott az ablakon, nem törődve az emelettel se, segíteni akart a lányon, és elő akarta keríteni a barátai valódi gyilkosát. Más körülmények között Mikael elszánt ragaszkodását bizarrnak találtam volna, de ebben a szituációban, bármennyire is le akarta koptatni Lisbeth… szükség volt rá. Párszor ugyanúgy a szememet forgattam Mikael egyes megmozdulásain, akár Lisbeth, és bár az első rész után kelletlenül elfogadtam a Blomkvist a Don Juan mítosz helytállóságát, azon a kis mellékágon Harriet Vangerrel azért ráncba szaladt a homlokom… O.O Az Erika Bergerhez a kielégíthetetlen „végzet asszonyának”vívódása előre vetített a következő részre egy jelentős vihart, viszont nem tudtam megérteni, nem tudtam sajnálni, noha abban egyetértettem vele, hogy amit művelni készül az egyértelmű cserben hagyás fűződő kapcsolata is egy furcsa anomáliaként maradt meg nálam, de azt végképp nem tudtam hová tenni, hogy Harriettet is beszámolva a testvérét leszámítva minden női karakter megvolt Mikaelnek, akivel alkalma adódott összefutni. Nem is láttam értelmét, hogy miért kellett őket összefektetni, miután a későbbiekben nem kapott ez a sztori semmilyen jelentőséget, de egy idő után épp ezért, az egyre erősebb háttérbe simulása után nem is akadtam fenn rajta annyira. Mikaelnek az ügy kipattanásától kezdve azt súgta a megérzése, hogy Dag kutatásainak köze van a halálukhoz és valahogyan Lisbeth erőszaktevő gyámjához is, aki egyelőre kilógott a képből, de meg kell lennie benne a helyének, hogy az elkövető a könyv publikálásával súlyos bajba keveredők között keresendő, ezért ameddig a rendőrség a habzó szájú pattogásra fecsérelte az időt, Mikael útra kelt, hogy felkeresse azokat az embereket, akiket Svensson megnevezett a kéziratában. A férfinek azonnal azt üzenték a zsigerei, jó nyomon halad, és rövidesen belebotlott Zala nevébe is, akiben az egész rejtély kulcsát látta, noha az őt is komoly dilemmába ejtette, kicsoda ez a fickó, aki mindenhol ott van, mégse található… Az ide vágó igazságnak pedig még úgy is letaglózó ereje volt, amikor végre lehullott a lepel, hogy nem jelentett újdonságot a történet lényegi része. Egyedül azt tudom csinálni, amit eddig is, önmagamat ismételve dicsérni az író zsenialitását, de ahogy ezt a szövevényes rejtélyt kiötlötte, felvezette és leleplezte… az észbontó volt. Nem túldramatizált, csak a rá oly jellemző „ez van” közlés, ami több órával a könyv befejezése után is ott hagyja a maga kiperzselt foltját az olvasó bensőjében.

A felsorolt események nyomon követését nagyon élveztem, Larrson tett róla, hogy minden apró adalékanyaggal (a motoros bandával, a furcsa, Bjurmannal üzletelő óriással) fokozódjon a feszültség, egyre jobban behálózzák a titkot az olvasót, de azért hiányoltam Lisbeth-et és azt, hogy jól odasózzon egy golfütővel a problémás karaktereknek. Az óriástól speciel hidegrázást kaptam, pedig van is egy olyan ismerősöm, akinek az egyik rokonának ilyen baja van, ő is csak az tudja igazolni, ez a rendellenesség inkább átok, mint áldás a betegnek. Ugyanis, ahogy a rendőrség… úgy az olvasó szeme elől is derekasan felszívódott Lisbeth a szerves szereplés tekintetében, időnként váltott egy-egy e-mailt Mikaellel, ami megmutatta, még mindig ütős, oda-oda szúrogatós csapatot alkotnak, de jelentős időre eltűnt a színről a felvezetések lezárulásával, a nyomozási agybaj megkezdődésével.

Mondanom se kell, micsoda ujjongás járt át, amikor végre visszatért az én korlátok közé szoríthatatlan, briliáns elméjű, harcias csajom! Amikor egy nála gyufát igencsak kihúzó esemény hatására felhagyott a háttérben figyeléssel, és Terminátor üzemmódba kapcsolt. A múltjáról szóló felelevenített emlékek, más karakterek között beszélgetések hatására konkrétan a hányinger kerülgetett, mielőtt félreértés esne, ezt egyáltalán nem Lisbeth rovására értettem, attól akart kipakolni a gyomrom, hogy a hivatalos szervek milyen szavakba önthetetlenül undorító módon futtatták zátonyra egy gyereknek az életét, aki az ég kerek világon semmit se ártott nekik. Vagyis akaratán kívül igenis ártott, hiszen erre ment ki a játék, de felforrt tőle rendesen az agyvizem, hogy diliházba csuktak, őrültnek nyilvánítottak, egész életére kiszolgáltatottá tettek valakit csak azért, hogy mentsenek egy aljas disznót, aki közel se nyújtott nekik annyit, mint amennyit takarítaniuk kellett utána. Ki voltam akadva annyira, hogy Salandernek rendelkezésére álljon egy önkéntesen jelentkező társ a személyemben arra az esetre, ha valamilyen kormány intézmény ablakán mégis be akarja hajítani azt a Molotov-koktélt passzív elégedetlenségi jelzésként. Attól, hogy mindezek ellenére is vagy részben ezek miatt egy ennyire kőkemény, zseniális, a maga területén őrületesen sikeres, talpra esett nővé vált Lisbeth, csak még nagyobbat nőtt a szememben, és túlzás nélkül kijelentem, talán nála példaértékűbb főhősnőt nem is lehetne találni. Nem egy málé angyal, akit mindenki ajnároz a kedvessége, a jólelkűsége és a sarokba állíthatósága miatt, hanem egy már-már félelmetesen nagy koponya, egy túlélő, egy harcos. Nekem ő volt és ezek után is ő marad az erős, független, modern nő megtestesítője. Nem győztem mosolyogni rajta, ahogy az író bemutatta Lisbeth-et, nagyon tetszett, és egyúttal mulatságosnak is találtam, hogy a narrációban nem úgy hivatkozott rá, mint egy egyszerű személyre, sokkal inkább úgy jellemezte, mint valamilyen megfoghatatlan természetfeletti csodát, egy külön entitást, egy megmagyarázhatatlan, viszont kétségkívül magával ragadó jelenségként. És ez a legjobb kifejezés rá, egy megismételhetetlen egyéniségre, akihez hasonlót nem hordott hátán a Föld. Nem adja könnyen a megbecsülését, de ha valaki ezt megszerzi, akkor azért habozás nélkül képes gyilkolni is, annak a biztonságáért akármit megtenne még akkor is, ha előre láthatóan öngyilkos küldetésbe robban bele ezáltal.

A felbukkanásától kezdve megállás nélkül vigyorogtam, pontosan azt a formát hozta a fő gonosszal való leszámolás megtervezésének és kivitelezésének a tekintetében, mint amit el lehet várni a híres-nevezetes Lisbeth Salandertől. A találékonysága mellett lenyűgözött a szívósságával is, Lisbeth egy annyira erős állóképességgel, megtörhetetlenséggel bíró ember, aki még azután is feláll és tovább küzd, amikor már ellenfele a győzelemnek örülve elföldeli. Spoilerezés nélkül lehetetlen nyilatkozni a végkifejletről, ami egyúttal Lisbeth főművét is jelentette a regény során, de nem győztem megemelni a kalapomat, nem győztem csodálkozni, hogy hogyan lehet emberből, és vissza is ugrottam a molyra, hátha csak véletlenül siklottam el a fantasy címke felett, ami okot ad arra, hogy kiderüljön, Lisbeth bír valamilyen szupererővel.

Kifogástalanul profi írás a skandináv krimik között, ami a megpróbáltatások, az izgalmak és a vér után ráadásul egy olyan függővéget vág az olvasó képébe, amitől a falnak megy. Még rengeteg oldalon keresztül forgathatnám kitartóan a szavakat, faraghatnám az elmés kis szóvirágaimat, de a nyakamat teszem rá, sosem tudnék nagyobb motivációt adni ennek a résznek a kézbe vételére, mint amit az első kötet elolvasása adhat. Aki viszont még nem csapta fel A tetovált lányt eddig… az pótolja sürgősen az elmaradását. Alapmű a krimiket és a használható, sőt tiszteletre méltó női karaktereket kedvelők körében.

Borító: 5/4 – Nem rossz alkotás, nem rossz alkotás, és hál’ az égnek, illik az előző részéhez, de az valamivel jobban tetszett, a modell valahogyan Lisbeth-esebb volt. A legjobban azt fájlalom, hogy a tetoválás továbbra is eléggé… látványosan műnek tűnik.
Kedvenc szereplők: Lisbeth, Miriam, Palmgren, Mikael, Cilla, Paolo
Legutáltabb szereplők: Zala, Nidermann, Faste
Kedvenc részek: amikor Lisbeth a hurrikánnál elszaladt Geoge-ért, amikor Lisbeth bevásárolt az új lakásba, amikor Miriam kiosztotta Faste-t, Miriam és Roberto összecsapása az óriással, amikor Lisbeth és Palmgren sakkozott, Lisbeth és Mikael e-mailjei, amikor Plague felajánlotta a segítségét Lisbeth-nek, Lisbeth találkozása a motorosokkal, amikor Lisbeth elment az autókölcsönzőbe, amikor Mikael meglátogatta Björck-öt, Mikael és Palmgren beszélgetése Lisbeth-ről, amikor Lisbeth meglátogatta az újságírót, aki szerepelt Dag kéziratában, amikor Mikael a tanyára menet felhívta a húgát, amikor Lisbeth kiásta magát a bajból, amikor Mikael feltűnt a végén a nappaliban.
Mélypontok: Erika nyavalygása és az ő kaotikus nemi élete, a rendőrség csőlátású hozzáállása az ügyhöz, a „gonosz dolgok”.
Korhatár: Fuhh… kettőt és könnyebbet. Brutalitás akad tömkelegével, amiknek a besorolását tutira nem tudnám megfelelően az érzékeny lelkűek ingerküszöbéhez igazítani… Azt mondanám, hogy 15-16 éves kortól ajánlanám azoknak, akiknek erősebb a gyomruk és az idegrendszerük, akik kedvelik a műfajt, és akiknél nem csapódik ki könnyen a biztosíték.


2018. február 23., péntek

Cluedo Book Tag (Book Tag #34)

Sziasztok! Mostanában megint rám jött a Book Tag-ezhetnék, ne kérdezzétek, van-e ilyen szó ezért miután ráuntam a sorozatnézésre, átbogarásztam a várólistámat a témában, és megakadt a szemem egy társasjáték mintájára készített kérdéssoron, a Cluedo Book Tag-en, amire két kedves ismerősöm is meginvitált, csfannie (a válaszai ITT) a molyról és CsakSimánDorka az Anya olvas blogtól. A dupla kihívás előtt még életemben nem hallottam erről a játékról, de tudatlanságomat ellensúlyozva kutattam egy kicsit a neten, így azon kívül, hogy rájöttem, ez egy népszerű, nyomozós, rejtélyes társasjáték, aminek többek között Harry Potteres és Trónok harcás verziót is készítettek a klasszikus mellé, azt is meg tudtam, hogy van egy filmes testvére is. Abból, hogy magát a társast kipróbáljam, egy kissé kiöregedtem, de abból nem, hogy könyveket társítsak a figuraként választható szereplőkhöz, így fejest is ugrottam a feladatba.

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-02-22 22:34:43ki
                                >> Anna Banks Nemezis <<

A kitételen pontosítanék, mert én soha nem vettem még könyvet csak a borítója miatt, és ezen nem is tervezek változtatni majd a közeljövőben. Olyan volt, hogy egy borító megfogott, és utána a fülszöveg megtartott, de olyan, hogy annyira eldobtam volna az agyam a borítótól, hogy beszerezzek miatta egy olyan történetet, amiben nem láttam semmi potenciált... egyszer sem történt. A Nemezisnél a borító a megjelenés előtt megragadott, a fülszöveg, és a Blogturné Klub értékelései pedig felcsigáztak annyira, hogy a polcomon akarjam tudni, méghozzá gyorsan. Tavaly novemberben olvastam ki, félelmetesen hamar megimádtatta magát a történet, a kedvencemmé vált, és a sztorin kívül az is lenyűgözött, mennyit fejlődött az írónő a másik sorozata óta.


                        >> Leigh Bardugo: Árnyék és csont <<

Nem azt mondom, hogy nem találtam érdekesnek, nem azt mondom, hogy nem kötött le, hogy nem éreztem azt, hogy ott leskelődök Alina mögött egy fa vagy egy szobor mögül... de kellett idő, mire rendesen lecsapott rám a történet varázsa. A felvezetés kissé elnyújtottnak tűnt, és Alina nyavalygása, mártírkodása se volt az ínyemre, akkor meg végképp vörösben láttam, amikor a leányzó kibökte, miért is kínozta magát több, mint száz oldalig. Viszont utána... függő lettem. Éjúr, az erősebb Alina, Ravka világának a sötétebb oldala, Éjúr és az ő titka, a Ravka-beli legenda és az a szédítően izgalmas zárójelenet... na meg Éjúr... megvettek kilóra. Nem volt kérdéses, hogy akarom a második részt és, hogy valamikor újra fogom olvasni. Azóta meg pácolódok a türelmetlenségem levében, amiért még mindig olyan távolságra van tőlem a hőn áhított befejező kötet, mint a sivatagban a délibábként látott oázis. Ha idén nem jelenik meg, én megőrülök :P Vagy felturbózom csúcsszintre az angolomat, hogy megbirkózzak az eredeti kötettel.

                                       >> On Sai: Scar <<

Mindegyik kitételnek megfelel egyik nagy kedvencem, a Szivárgó sötétség első kötete, bár azt hozzátenném, hogy az elvont szóval annyira nem dobálóznék, mert többnyire negatív jelentést szoktak ennek tulajdonítani. Tehát adott nekünk egy Föld-pusztulás, ami után az emberek az űrbe költöztek, a sztori kezdetekor jelentős ideje ott élnek. Adottak nekünk különleges képességekkel bíró lények, a mentálok, akik ügyelnek rá, hogy a mi barbár népünk lehetőleg ne kaszabolja úgy magát a csillagok között, mint hazai terepen, hogy működjön a világ dugattyúja. Adottak nekünk vérszomjas űrkalózok, továbbá rejtőzködő keresztények, akiket mindenfelé üldöznek, mert egy ördögi szekta vadembereinek tartják őket. Adott nekünk egy világ, amiben az ő hitük forrása elképesztően hosszú ideje nem adott hírt magáról, ám egy sorsát megváltoztatni akaró, felvágott nyelvű, korlátokat ledöntő, kissé szeleburdi fiatal lány tevékenykedésének a hatására a "nyugalom felbolydul." A sötétség láthatóan szivárog, de feltűnik a fény... és mindkét oldal játszmájában fontos ez a lány. A vallás a régi világ pillére, az űrben élés, a csúcstechnológiával felszerelt űrhajók meg maga a modern jövő, így a fő érdekességet ezeknek a végleteknek az együttes, első elgondolásra talán furcsának tűnő megjelenítése adta. De a furcsa hatástól nem kell tartani, On Sai remekül operál a végletekkel, és az összeegyeztethetetlen elemekkel. ^^ Komoly, elgondolkodtató témák, sziporkázó humor és egy lélegzetelállító űrkaland laphoz szegező elegye a Scar. Másik előny, hogy habár jelentős teret kap a vallás, még sincs a nézetek tálalásának olyan hatása, mintha egy éles sarkokkal rendelkező világnézetet akarna az olvasóra erőltetni az írónő - a magam részéről nyíltan vállalva nem hiszek semmiben, mégsem találtam ezeket a részleteket tolakodónak. Összességében egy olyan csodabogár ez a történet, mint maga a főhősnő :)

                         >> Colleen Hoover: Egy nap talán <<

Az értékelésem első mondata mindent elmond a közös viszonyomról ezzel a könyvvel; "Majd egy nap talán megváltozik annyira a látásmódom az élet bizonyos területeire vonatkozóan, hogy értékelni tudjam a történet üzenetét, és azt a küzdelmet, amit a főhősök lefolytattak a boldogság megszerzéséért, hogy ne csak viszolygással tudjak gondolni arra, amit  a szerelem oltárán elkövettek ők ketten, de ez a nap nem mostanság fog eljönni". Valójában megértem, miért vesznek meg ezért a sztoriért annyira, mert azt a vaskalapos ellenérzéseim ellenére is belátom, hogy észbontóan jól meg van írva... csak egyszerűen... nekem nem jött be az üzenet. Ahogy a karakterek viselkedése se. Az idétlenség. A hiszti. Sydney fél oldalanként felbukkanó gyerekes sírógörcsei...

                                     >> Stephen King: Az <<

Sokáig irtóztam a történettől, gondolván ez egy nevetséges futam lesz, hiszen mi hátborzongató, mi horror lehet egy elvetemült bohócban, aki ellen egy csapat 11 év körüli gyerek áll ki harcolni...? De végezetül... milliószor többet adott ez a sztori, mint amire számítottam. Nem csak totálisan magával ragadott, hanem végre én is átérezhettem a félelmet Kinggel kapcsolatban, azt az érzést, amikor az ember nem szívesen megy ki még a vécére se, ha este olvassa el a történetét, és akkor is mindenféle érdekes kis beképzelt nesszel szórakoztatja magát, hogy előidézze azt a jelenetet, amikor Beverly-n kitört a frász a fürdőszobájukban. Zseniális volt ennek a creepy légkörnek a felépítése, nem felesleges vérengzéssel traktált King, hanem aprólékos, átgondoltan csepegtetett félelemmel, amiben nagy szerepe volt Pennywise múltbéli cselekedeteinek az ő vérszomjasságának a nyomatékosítása végett. A pszichológiai oldal is tetszett az, hogy a gyerekeknek a szülői háttere, a Derry-i élményeik hogyan hatottak a felnőtt korukra. Számomra nem volt benne felesleges rész, mindig tudott mutatni valami érdekeset a cselekmény.

           >> Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása <<

Faltam az oldalakat, gőzerővel járattam az agyamat, szétizgultam magamat, összezavarodtam, és a végén.... sokkot kaptam. Lenyűgözően sodró, összetett élményt nyújtott ez a regény, amit talán a "filozofikus thriller" címkével tudnék a legpontosabban leírni. Az író remekül manipulálja az olvasót, eltereli a figyelmét az apró jelekről, amiből el lehet jutni a rejtély kulcsához, vagyis, hogy a főszereplő tanárnak miért hullanak el sorra az érettségiző diákjai, hogy képes lehet-e megmenteni a következő áldozatot. A félrevezetés fő eszközét a filozofikus részek biztosítják, aki a témára csak nyomokban fogékony, azonnal továbbelmélkedik a felvetett érdekes gondolatokon, elmerül a fejtegetésükben, miközben egyre jobban elkalandozik a kiindulási ponttól, és még ez szemet se szúr neki. A pszichopata karakter is kiemelkedő, félelmetes volt, ahogyan elkezdte megmagyarázni a cselekedetei "mentségeit".

                 >> Josh Malerman: A végzet tébolyult kereke <<

A  százalékos értékelése a molyon gyenge hangon elkeserítő, ami először aggodalommal is töltött el, de az író most sem okozott nekem csalódást, és eddig a percig nem értem, miért fikázzák annyian ezt a könyvet. Ha csak egy instant horror-sztori lenni, akkor is rendkívül szórakoztató időtöltést biztosítana a műfaj kedvelőinek, de az események mögött megbúvó üzenet tarol. Az, hogy mi is valójában A végzet tébolyult kereke, amiből nincs kiszállás, hogy az emberiség hogyan halmozza ugyanazokat a hibákat, mennyire értelmetlen és egyforma az összes háború. Akik megfogadják vele kapcsolatban az ajánlásomat, lehet, csalódni fognak, de nekem ez a kötet lett a legutóbbi kedvencem.

                           >> Stieg Larsson: A tetovált lány <<

Megkapó írói stílus. Egy arisztokrata család, melynek szekrényei tele vannak ocsmányabbnál ocsmányabb csontvázakkal. Egy negyven éves rejtély. Egy sorozatgyilkos. Egy meghurcolt, de mindenre kész újságíró. Korrupció, perverzió, szociális személyek túlkapása, mindenféle maximumon. Na, meg Lisbeth Salander, minden idők legintelligensebb, legvagányabb és legerősebb személyiségű főhősnője, aki sokkolóval kúrálja ki a félreértésből azt az elvetemült gyilkost, aki azt hiszi, belé köthet. Jelenleg a második kötetet olvasom, a svéd és amerikai adaptáció is nagy kedvencem, minden ízben bolondulok ezért a sztoriért. Az első, és bizonyára nem utolsó skandináv krimim, a legütősebb krimi műfajú mű, ami a kezembe került.

Bloggerek, akiket meginvitálnék ennek a rejtélyekkel teli Tag-nek a kitöltésére hátha ők korábbról is ismerték az alapjául szolgáló játékot:
>> Fancsali, aki a Szubjektív Archívumban gyűjti a bűnügyeket.
>> Fancsee, aki Lapról Lapra oldja meg a rejtélyeket.
>> molly_ , akinek a fő nyomforrása a Coffee and Manga.

Ha megtetszett a TAG, forrásmegjelöléssel elrabolhatjátok.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2018. február 21., szerda

Top 5 Wednesday #19: Úszás a bennem rejlő fangirl nyáltengerében - Kedvenc instant romantikus könyvek

Sziasztok! A romantikus Top 5 Wednesday posztok órája leáldozóban van, az utolsó előtti fordulóban egy olyan feltétel szerint mutatom meg nektek a kedvenc könyveimet, amit eddig a percig nem értem, mégis miért nem Valentin-napra időzítettek a Goodreads-esek, mikor a legintenzívebben ez tartozik bele a szerelmi témába.... Az instant romantikus regényeké  a főszerep, amikből először azt hittem, könnyű lesz kiválasztanom a kedvenc történeteimet, de ahhoz képest, hogy mennyivel jobban értékelem a csöpögésnél a szörnyeket és a vérengzést, meglepően sok kötetre bukkantam az imádottjaim között. Kemény diónak éreztem a döntést limit közé szorítását és igazságtalannak, mert a felsoroltakat legszívesebben egytől-egyig az első számú kedvencemnek nevezném a műfajban némi kiegészítéssel.


5.) Katie McGarry: Feszülő húr

Imádom, mert...

Nem hatásvadász módon, nem kényszeresen, nevetségesen szívszorítóan, hanem reálisan, átélhetően, ésszel kezel az írónő olyan problémákat, traumákat, amikbe sok felnőtt is beleroppanna, nemhogy tinik.
Mindkét főszereplő sorsában megvan ugyanaz a sötétség az ellentétek ellenére; Noah álomba illő családdal rendelkezett, gondoskodó szülőkkel és imádni való kistestvérekkel, de a szüleit végleg elvesztette egy tragédiában, és a szakadék szélén táncolva, alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb nevelőszülők közt ingázva küzd azért, hogy legalább a testvéreit visszaszerezze. Echo élete külső szemlélőnek maga volt a tökély, egy végzetes estéig, amiről egyedül szörnyű sebek maradtak emlékeztetőül, a lány nem emlékszik semmire. Neki látszólag semmi gondja nem lehet, hiszen minden megadatott neki, de az ő esetében pont a szülők azok, akik eltüntethetetlen sebeket szakítottak a lelkébe, amit csak mélyít, hogy a környezete vagy szörnyszülöttként kezeli, vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A gondjuk eltérő, mégse érződik eltúlzottnak, egyik se kevesebb a másiknál.
❤ Egy kimagasló történet az "elcseszett lelkek egymásra találnak" kategóriában, a sebzettségük, mélypontjaik, démonaik érthető, mindketten megjárták a poklot, így megértik egymást, kölcsönösen segítenek talpra állni a másiknak.
A párosuknak nem lehetetlen ellenállni, a civódásaikon csak mosolyogni lehet, amennyire vagány, zűrös, elbűvölő srác Noah, ugyanannyira kreatív, tüzes, és szeretetreméltó lány Echo.
❤ Követnek el hibákat, de egyikük se idegesítő, a hibáik, ha néha bosszantónak is tetszenek, az előéletüket tekintve végül is logikusak, abból a kétségbeesésből gyökereznek, ami megfeszítette bennük a húrokat, de nem szakította el.
❤ Üde színfolt a  segítők szempontjából, ugyanis Mrs. Collins az a fajta mankó, aki néha túlbuzgónak, golden retrieveresnek tűnhet, de erőn felül, az utolsó izzadtságcseppéig megtesz mindent iskolapszichológusként a rábízottak talpra állásáért, akár még a tulajdon szüleikkel szemben is kiáll értük.



4.) Tammara Webber: Törékeny

Imádom, mert...

❤ Mivel az instant romantikus műfaj női főszereplőit rendre bárdolatlan, bugyuta, barbár bohócnak tartom, McGalagony professzor után szabadon  rendkívül üdítő volt egy fiú, egy kifejezetten vagány fiú szemszögéből végigkövetni a részben már korábban megismert eseményeket, aki nem rinyál feleslegesen.

❤ Landon Lucas Maxfield mesélése által egy fájdalmas, mégis lenyűgöző életutat ismerhettem meg, ami egyszerűen... bámulatos karakterfejlődést mutat meg, még elevenebbé, még szerethetőbbé téve Lucas karakterét.
❤ Lucas életének cseppet sem napfényes állomásai egytől-egyig hitelesek, Tammara is zseniálisan dolgoz fel kimondhatatlan traumákat. Mi lehet szörnyűbb egy gyereknek annál, mint végignézni, ahogy valaki megöli az anyját? Főleg úgy, hogy kifejezetten anyás gyerek, aki az említett szülőjéhez húz jobban. A traumától megroppant, új helyen, új emberek között elveszett, bezárkózott Lucasszal is ugyanannyira varázslatos, sodró a történet, mint a csalódásokat átélő, lassan elzüllő, majd a gödörből kimászó Lucasszal, aki végül rátalál a kikötőre a szörnyűségek tengerében egy nem hétköznapi lánnyal...

❤ A happy endek hiába elcsépeltek, igenis csodás végigkövetni, ahogy egy sokat szenvedett karakter sínre kerül, családra talál, és elkezdhet azzal foglalkozni, amit a legjobban szeret.

❤ A new adults műfaj legfergetegesebb fiú + fiú barátságának kialakulásának egyaránt vicces és kiakasztó állomásait lehet megismerni. Lucas és Boyce kapcsolata egészen durván indult, de szinte testvérekké váltak, akik minden balhéban vállt vállnak vetve helytállnak, akik sosem hagyják cserben egymást.

❤ A lapok között lappangó sötétség ellenére ez nem egy nyomasztó, depresszív történet, hanem szórakoztató, vagány, a maga módján művészi és rendkívül egyedi, pontosan olyan, mint amilyen a tetovált, piercinges, motorozó, Bullet For My Valentine-t és Slipknotot hallgató Lucas személyisége.

❤ Lucas tökéletes narrátor, a belső monológjain csak szakadni lehet, kevés értékelhetőbb tényező van egy szereplő esetén annál, mint amikor a saját tettein is képes ironizálni.



3.) Kylie Scott: Szóló

Imádom, mert...

❤ Megveszek a rock zenéért, és egy fantasztikusan ütős, bombasztikusan szórakoztató, állandóan nevetésre ingerlő szereplőkkel teletűzdelt rocksztáros sorozatnak a legerősebb kötete bár még az utolsó arra vár, hogy elolvassam.
❤ A Lena-Jimmy párostól garantáltan kifekszenek a műfaj kedvelői; mindketten csökönyösek, nagyszájúak és félelmetesen kemények, egyik se engedi, hogy feltörlőrongynak használja a másik. Lena ámulatba ejtő profizmussal kezeli Jimmy dilijeit, és Jimmy se az a típusú srác, aki hagyja, hogy a választottja hisztis legyen és a fejére nőjön. Aki kezébe veszi ezt a könyvet azt kísérheti figyelemmel, ahogy két mindenre elszánt harcos halálra szekálja magát, a végső irányításért küzdve :D
❤ Végre-valahára nem csak egyik fél teper a másik óvásáért, hanem ez kölcsönös. Mindkét szereplő családi háttere elcseszett, de egyikük se engedi, hogy az ebből a háttérből előóvakodók tovább bántsák a másikat. Lena bátran kiáll Jimmy rémes anyja ellen, Jimmy meg az első kötetből jól ismert módszerrel elküldi a francba Lena idióta testvérét.

❤ A kapcsolatuk nem felhőtlen... mondhatni egészen szenvedős, de ez nem bosszantó. Egyáltalán nem klisés főnök-alkalmazott szerelem az övék. Ez frenetikusan szórakoztató! A féltékenységi jeleneteken, hogy Jimmy hogyan riasztja el Lena potenciális randi partnereit, csak röhögni lehet, mint ahogy azon is, ahogy a két méregzsák lassan felfedezi, mennyit jelentenek egymásnak azon túl, hogy még szex közben is képesek elkezdeni vitatkozni.

❤ Remekül közvetíti a rock zene fő mondandóját; azt, hogy az embereknek legyen önbizalmuk, és ne tűrjék el, hogy szarul bánjanak velük, hogy hagyják másoknak, hogy beleokoskodjanak az életükbe. A könnyed, vicces momentumok mellett komolyság is szorult a kötetbe.

❤ Építő példa a romantikus regények között. Nem kínozzák feleslegesen egymást a páros tagjai mondvacsinált hisztikkel, de ha komolyan megbántja egyik a másikat, akkor egy elhebegett "bocsi" után nem szalad vissza a megbántott lógó nyelvvel és csaholva a másikhoz. Aki idiótán viselkedik, annak tepernie kell a megbocsájtásért.

❤ Ugyan a főszereplők a legerősebb személyiségek, a korábbi kötetek párosai, akik itt mellékszereplőkként tevékenykednek, se szorulnak féltésre. Ugyanolyan fergeteges arcok kisebb szerepben, mint a saját könyvükben, a saját útjukból okulva, pedig egy nagy, hangos családként egyengetik a főszereplő útját.

❤ Az elfuserált család mellett másik súlyosabb téma mellett felmerül a függőség is, annak a leküzdése. A legtöbb történetben automatice le van írva, aki drogozik vagy drogozott, de a Szóló megmutatja, a dalnak ennyivel nincs vége, küzdelmes menet, de talpra lehet állni. Újjászületve rá lehet szolgálni az újabb esélyre.


2.) Jay Crownover: Rule

Imádom, mert...

❤ A klisék száma, mint égen a csillag, mégse hasonlítható össze egyetlenegy másik romantikus történettel sem.
❤ A zűrös múltú, jelenű karakterek mellett a futószalagról leugrott hősök labdába se rúghatnak.

❤ Egyenesen rajongok az olyan pasi szereplőkért, mint Rule, akik vagányak, szabad szelleműek, felvállalják önmagukat, köpnek a társadalmi elvárásokra és arra, kinek mennyire szimpatikus a stílusuk. Vagy elfogadják őket olyannak, amilyenek, vagy tehetnek egy szívességet.
❤ Mindkét főszereplőnek akasztófára valóak a szülei, de egyikük se hagyja, hogy az határozza meg őket, milyen szerepbe akarják kényszeríteni őket; Rule-t a züllött gyilkoséba, Shaw-t a kifogástalan kis Barbie-éba. Néha kell nekik egy kis noszogatás ezért a másiktól, egy kis erőlöket, de kitartanak.
❤ Ellentétek vonzzák párosnak tűnnek, de hamar kiderül, sok köztük a hasonlóság. Rule nem egy megátalkodott, velejéig romlott nőcsábász, aki mindenkit tönkretesz maga körül, és Shaw se egy agyatlan cicababa, akinek a zsinórjait a szülei rángatják. Shaw meglepően erős és badass tud lenni, Rule pedig... az ő rétegességét csak az olvasók tudják megérteni teljesen *-*
❤ Pozitív ellenpéldaként a bevett elemekkel szemben se Rule, se Shaw nem akarja megváltoztatni, "jó útra terelni és megváltani" a másikat, Shaw pontosan olyan vadnak és provokatívnak szereti Rule-t, mint amilyen, és Rule se változtatna Shaw-on a világért se. És ezért a romantikus műfaj egyik legreálisabb szerelme az övék: elfogadáson nyugszik, nem a másik idealizált mását szeretik, hanem a valódi énjét.
❤ A mellékszereplők észbontó figurák, előre felcsigázzák az olvasót, előre arra ösztönzik, hogy el akarja olvasni a saját kötetüket is. Főleg Rule baráti társasága észbontó ^^ Hangosak, balhésak, vérbeli rosszfiúk, akik összetartanak, és akiknek a szóváltásai rendkívül mulatságosak.

❤ Piercing és tetoválás-mániásként nem csak az hatalmas pozitívum nekem, hogy Rule egy extrém, tetkós, tarajos, piercingekkel teli csávó, hanem, hogy egy tetoválószalonban is dolgozik, így rendkívül érzékletesen bele lehet látni az ott zajló munkába. Az ottani családba.

❤ Az írónő stílusa haláli, nem felületes és nem is magyarázza túl, amit nem kell túlmagyarázni, laza, vagány, ráadásul csodálatos humorral van megáldva.


1.) Simone Elkeles: Tökéletes kémia

Imádom, mert...

❤ Alejandro "Alex" Fuentes a világon van! xD Tegye a kezét a szívére mindenki, aki kedvencének vallja a könyvet, és bírja hazugság nélkül kimondani, hogy ennek a szeretetnek a történet felé a döntő százaléka nem Alexnek tudható be, a YA rosszfiúk császárának. Alexnek, a gengszter bandában lévő, motoros, tetovált, pimasz, izgalmas latino macsónak... :D

❤ Bűnöző-fétisem van. Alex mellett a legjobban az utcai banda, a Latin Vér megjelenítése tetszett, hogy milyen hatása van már a gimnazista korúakra is, mekkora befolyása van, mennyire osztja meg a közösséget és, hogy a családias propaganda mögött, micsoda förtelmes szervezet, ami a sajátjaival is elbánik, ha úgy adódik.

❤ A spanyol káromkodások epikusok.

❤ Különleges testvéri kapcsolat színesíti a sztorit mindkét oldalról, sőt, nem is színesíti, hanem ez az egésznek a mozgatórugója. Brittany azért vívja a csatáit otthon, hogy a beteg nővére megfelelő ellátást, bánásmódot kapjon, Alex pedig azért kockáztatja az életét a bandában, hogy a testvéreinek ez ne jusson osztályrészül, hogy az öcséi többre vihessék.

❤ Fuenetes-ék hangosan, és nem az a tipikus, reklámfilmbe illő amerikai család, akik a fehér kerítés mögül mosolyognak, de azonnal az olvasó szívébe lopják magukat a megtörhetetlen kötelékkel, ami köztük van. Ennek a családnak a tagjai valóban fenntartások nélkül gyilkolnának egymásért.
❤ Mindkét főszereplő címkék alatt vergődik, ezek gátolják őket a kibontakozásban. Alextől mindenki a kemény legény, a gátlástalan, csóró bandás szerepét várja el, aki már akkor elvágja valakinek a torkát, ha az csúnyán néz rá. Brittany-től a szülei teljesíthetetlen tökéletességet várnak az élete minden területén, és tartania is kell ehhez magát, ha a háznál akarja tudni a testvérét. Alex címkéi nagyobb kutyaszorítót adnak, és fenntartom, hogy Brittany esetében kis határozottság csodát tett volna, de egyikük életében se elhanyagolható a nyomás.
❤ Az Alex és Brittany közötti kémia függőséget okoz, a flörtölésük csak úgy ontja a jókedvet, a szikrákat.

❤ Alex frontján ezernyi humorforrás tündököl, a harcolása a testvéreivel, az ismerkedése Garry-vel és a közös momentumai Pacóval mind felejthetetlenek.

❤ Simone merőben eltérő jellemű, vérmérsékletű karakter szemszögéből is ugyanolyan hiteles, habár azt nem kell mondanom, hogy Alex vagány stílusa hozzám közelebb állt :)

❤ A kémia tanárnő egy igazi ikon
❤ Ez volt az első könyvem a műfajban, ami annyi újraolvasás után se veszített az értékéből, ami szanaszéjjel törte a könyv gerincét, és amit a műfajban elolvasott számtalan könyv se szárnyalt túl.

Mielőtt elétek tárnám a szokásos szakszöveget, a molyos zónát, amiben elérhetitek a többiek posztjait muszáj megjegyeznem, hogy kurvára dühös vagyok erre a témára, mert most az összes felsorolt kedvencemet újra akarom olvasni, miközben így is betemetnek az olvasatlanok! xD :P

Szóval a molyos zóna a többiek posztjaival... ITT.

Josh Malerman: Black Mad Wheel - A végzet tébolyult kereke

Helló-helló! A tavalyi év során kezdett kirajzolódni előttem a minta, miszerint Josh Malermannak az alulértékelt művei dobogtatják meg a legjobban a horrorra és reszketésre éhes pici szívemet, A végzet tébolyult kereke, legnépszerűtlenebb fogadtatású munkája csak megerősítette ezt bennem. Az alábbi posztban megkezdem ennek a vörösbe csomagolt borzongás-csomagnak az imádat-kampányát, ami garantáltan biztosítja, hogy az olvasó jól betanított házőrzőként ugorjon fel a legapróbb neszekre is, és viszolyogva gondoljon az orvosokra, még akkor is, ha alapvetően nem kínozza doktoritisz. Dőljetek hátra a foteletekben, kapcsoljátok be a régi idők rock 'n' roll-ját, és füleljetek.... ha mertek... ;)

Ui: A Top 5 Szerdáról se feledkeztem meg, néhány óra múlva hozom a listámat ;)


Fülszöveg:

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.


Elismerésre méltóan bátor ember ez a fickó, amiért sorozatosan van mersze elsütni olyan befejezési formulákat, amik után minden jó érzésű olvasója ájulásig akarja csapkodni az aktuális könyvével. És valójában ez a végzet tébolyult kereke. Ha azt hiszitek van belőle kitörés, naivak vagytok. Ha azt hiszitek, kiszállnátok, amikor ott a lehetőség, csak ámítjátok magatokat, ugyanis elég egy foszlányát meghallani a Hangnak, a kaland Hangjának, és önként ugrotok fejest a függőségbe…
Malerman újfent sikeresen egy olyan történeti dallamot kreált a billentyűzetén, ami azonnal a fülembe mászott, és a középszerű slágerekkel ellentétben biztos vagyok benne, jó néhány újraolvasás múlva se fog a könyökömön keresztül távozni. Számomra A végzet tébolyult kerekében is fellelhető volt mindaz, ami miatt megszeretem, és ezután a kötet után is rendíthetetlenül szeretem az író munkáit, alaptalanná, szinte nonszensszé téve az olvasás előtti fenntartásaimat a negatív visszhang miatt. Ennek a szeretetnek az oka némileg összevág azzal, amiért Lewis Carrol alkotásait is kedvelem; hogy minden történet, amibe az író belefog, többrétegű, mint az ogrék és a hagyma. Nem csak egy hidegrázást biztosító, izgalmas horrorhoz vagy thrillerhez jutok, ha Josh-tól olvasok, hanem egy események felett lebegő, aprólékosan felépített, ütős metaforához is, ami még egyedibbé, még különlegesebbé teszi az élményt, ezáltal a sztori terjedelménél jóval hosszabb gondolkozásra késztetve az olvasót és, mint azt nem rejtettem eddig véka alá, én imádok agyalni. Ezen a vonalon pedig, noha egyszerre töltöttek el félelemmel és kíváncsisággal a lények, miközben ott lopakodott a bezártságtól, a vakságtól, a lefektetett, beivódott szabályok megszegésétől és a szülőségtől, annak elrontásától való félelem a Madarak a dobozban-ban vagy reszkettem a víz alatti titkoktól, a megfulladástól, attól mennyire a vérünkben van ok nélkül pánikba lökni magunkat és az első szerelem illékonyságától egy nagy, önbeteljesítő jóslatban úszva, miközben a Ház a tó mélyén-t bújtam, mégis A végzet tébolyult kerekét tartom a legerősebbnek. Ez a könyv ugyanis nem szimplán úgy szól egy gyilkos, veszedelmes hangról, ahogy azt a Philip osztagát terepre küldők felvázolták, az idegtépő, időnként egészen félelmetes utazás valójában  az idő hangját, a történelem hangját, a háború hangját, és az ugyanazoknak az ostoba, romboló hibáknak a sorozatos elkövetésének hangját szólaltatja meg; vagyis az emberiség hangját. Annak az idegtépő sorsszerűségét, hogy hiába okosodunk az évek eltelésével, hiába vesznek minket körbe nap, mint nap olyan technológiai csodák, amiket néhány száz évvel ezelőtt még a legfantáziadúsabb írók se bírtak elképzelni, mégis ugyanazt a társasjátékot játsszuk az evolúciónk kezdete óta. A szabályokon kis újítások kieszközölődnek, a modern dizájnnak megfelelően lehetőségekhez mérten szebb köntösbe bujtatódnak a figurák, a tábla, na meg a nyeremény, ami az utolsó mezőn vár, és a táblát körbeülő játékosok is cserélődnek, amikor az előző elfáradt, de a játék alaptétele változatlan. A kerék pörgése épp ezért megállíthatatlan, ontja magából a hangokat, amik néha fájdalmat okoznak, néha valami álomba illően széppel kecsegtetnek, de a kerék belsejében lihegve futókat mindkét esetben megőrjíti, azokat meg főleg, akik meglátják a kereket pörgető démonokat, és nem csak automatikusan, besavanyodva, avagy kétségbeesetten szedik a lábukat, amíg tudják. A metafora súlya alatt természetesen a történet orrom előtt díszelgő, először észrevehető része se rogyott meg, sőt, az író mesterien adagolta a hétköznapi élet rút horrorjának elemei mellett a képzelet lidércnyomásait egy lebilincselő rejtély keretében, ami nem ereszti azt se, aki abba az illúzióba ringatja magát, a kietlen sivatagtól biztonságban ül egy oázisban, mert ha nem is örökre, de a könyv befejezéséig mindenképp lecsatlakoztatja a világról A végzet tébolyult kereke, és annak ördögi hangja az olvasót.

Mielőtt folytatnám a gondolataim kifejtését, beillesztenék egy idézetet, ami egyaránt remekül összefoglalja a történetet, és azt is, milyen érzéseket váltott ki belőlem, milyen belső reakciók játszódnak le bennem úgy általánosságban, ha Malerman neve porondra kerül.

„ Ross felsóhajt, és lepillant. Félelem hasít belé, meg szégyen, mintha arra számítana, hogy talál egy teljesen új bekezdést, amelyben egyértelműen leírják, hogy az első két szakaszt akasztás általi halálra ítélték.
De az anyja nem egy új bekezdésre mutat.
„Az előző szakaszok minden tagja biztonságban hazaért. Üres kézzel és zavarodottan, de biztonságban.”
– Ez az- mondja az anyja.
– Nem találták meg – vonja meg a vállát Ross.
Az anyja még egyszer, utoljára megrázza a fejét.
– Zavarodottan, Ross. Tudod, az mit jelent?
– Hát persze.
– Nem, nem tudod. A zavarodottan nem csak azt jelenti, hogy nem tudták megoldani a rejtélyt. Arra az „elégedetlen” szót használnák. A zavarodottság olyasmi, ami életed végéig veled marad.
– Anya.
– Ezek az emberek… örökké azon a hangon fognak tűnődni.”

Zavarodottság, amiért bár a kíváncsiságot a kibírhatatlan kínig fokozza az író, azt nem igyekszik icipici ampulláknál nagyobb kiszerelésben az olvasó rendelkezésére bocsájtani, mi is rejtőzhet a hatalmas, borzongató homály mögött, amit megteremtett? Pipa.
Zavarodottság, amiért a részletek a kitisztulás helyett a visszaállíthatatlan összegubancolódás felé haladnak, még felfokozottabbá téve a „jaj mi lesz?” érzést? Pipa.
Zavarodottság, amiért a rengeteg lenyűgöz elméletnek, fejtegetésnek, és a főhősök megszámlálhatatlan viszontagsága után, amire a legjobban kíváncsiak voltunk, mégse teljesen olyan pontossági minőségben kapjuk meg, mint amire vágytunk? Pipa.
Zavarodottság, amiért már harmadjára is az előbbi két pont szerint húzza az író az agyunkat? Pipa.
Végeláthatatlan tűnődés, hipotézis gyártás, hogy mi lehet a rejtély nyitja? Pipa.
Tűnődés a cselekménybe ágyazott metafora egészén, analitikus természet esetén minden egyes mikroszkopikus részletén ennek külön-külön? Duplán pipa.
Tűnődés, mivel fog következő körben előrukkolni az író, mi lesz az a „természetesnek” vett tényezője az életnek, (eddig; látás, légzés, hallás) amit ördögien kiforgat és feketére színez az író? Triplán pipa.
A maga nemében ez egy mazochista menetnek tűnhet, lehet, hogy az is, de attól olyan, mint egy adrenalin löket egyenesen az agyba, fenomenális :D

A történet az ’50-es években játszódik, azon belül is két idősíkon. Az első, a jelen egy kórházba kalauzolja az olvasót, ahol a várható főszereplőnk, Philip Tonka, a második világháború veteránja és rock zenész, elszörnyedve hallgatja az orvosa beszámolóját arról, a férfi nemrég ébredt fel egy hat hónapos kómából, miután a testének minden egyes csontja eltört. Ráadásul a röntgen felvételek és egyéb vizsgálatok eredménye szerint egyszerre. Philip összezavarodottsága közepette sem hagyja el magát teljesen, a barátairól, a bandájának a tagjairól kezdi el faggatni az orvost, és ezzel nemsokára képbe kerül a második idősík, a múlt. A múlt, amiben bepillantást lehet nyerni egy vékony szelet erejéig az ’50-es évekbeli Detroitba és Philip bandájának a Danesnek az életébe, és abba a vízválasztó pillanatba, aminek a hatására örökre megváltozott Philipnek és zenésztársainak a nyugodt, és a leírtak figyelmében legyünk őszinték; erősen léha élete. A második világháború még foglalkoztatja az embereket, még mindig az agyukat eldobva sztárolják a katonákat, az ő nagy hőseiket, de kezd visszatérni a rendes kerékvágás, amennyire azt persze a hidegháború szele, és a kilátásban lévő új borzalmak engednek, Philip és a bandája esetében sincsen ez máshogy. A felejtés talán könnyebben és erősebben megy végbe, hiszen ők a város üdvöskéi, akiknek az aranyélete a színpad, az alkohol és a nők körül forog, de ugyebár minden jónak vége szakad egyszer… Felkeresi őket a hadsereg egy titkára a fülszövegben emlegetett Hang okán, amiről az összes tudásuk annyi, hogy felvételen keresztül is szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okoz és, hogy gond nélkül kisüti a kor legnagyobb fegyvereit is. A legrátermettebb, legvérengzőbb fickók alkotta alakulatok is csődöt mondtak a felderítésében, megfékezésében, így az illetékeseknek ezúttal egy új rétegre, a Hangok mágusaira, azaz a hadsereg egykori zenészeire esett a választása a lehetetlen krízis megoldásának a tekintetében. Motiváció a dicsőség, az adrenalin újbóli átélése, és egy olyan pénzösszeg, amire még egy csapat jól menő rocksztár se tud nemet mondani…
(Én a helyedben nem tenném…)

A rejtély szintúgy kétpólusú; magától értetődő módon Philip emlékein keresztül egyre több oszlik el a Hangot körbelengő ködből, a hőseink kifürkészik, mi is pontosan ez a Hang, hol található, és milyen egyéb hatásai vannak. Azonban a jelen is bőven tartogat meglepetéseket, ugyanis minél inkább kiteljesedik Philip gyógyulása a sérülés után, ami kapcsán ugyancsak annyit tehetünk, hogy a legjobbakban bízva tapogatózunk a sötétben, annál inkább megmutatkozik, a kórház körül is bűzlik valami, mint ahogy akörül is, emberi jóság és gyógyítás iránti alázatosság ide vagy oda, miért is akarják ilyen villámsebességgel régi formájába hozni a jó öreg Philip-et. Ez pedig nem csak a paranoiásságra egyértelműen jogalapot szerzett Philipnek szúr szemet, hanem annak az ápolónőnek is, aki kómában töltött ideje alatt gondozta őt...  A jelen vonala, a Philip és Ellen között kialakuló szövetség nem tagadom, erősen emlékeztetett egy Steven Seagal filmre, aminek Hard To Kill/Ölve vagy halva a címe, de mivel az említett filmet kifejezetten szeretem, ez nem volt ellenemre :D

A Hang talányának megoldásához vezető nyomok tálalásával maximálisan elégedett voltam, még úgy is kapásból a felvetett támpontok átrágására, részleteinek mérlegelésére és tovább gondolására késztettek, hogy közben bőven dolgoztak mellettem a kizökkentő tényezők, ugyanis az influenzám az olvasás megkezdésekor rúgta az utolsó nagy tombolásait, amit körülbelül úgy kell képzelni, hogy minden megkezdett oldallal arányosan elfogyasztottam legalább egy zsebkendőt. Abba nem megyek bele inkább részletesen, mennyire öltött a fejem hasonló színt a borítóval ezekért az elhagyhatatlan tempó megakasztásokért. A szokásos munkaként záporoztattam magamban a kérdéseket, gyártottam az elméleteket, lefuttattam magamból, mennyi lehet az esély a kiviteleződésükre, aztán vártam, és nem egyszer tátottam a számat, amikor valami olyasmi sült ki egy-egy ágból, amire nem számítottam. A félelem faktor nem talált be annyira erősen, mint az első Malerman-regényemnél, a Ház a tó mélyénnél, de azért most is teljesített annyira jól az író a fő erősségében, a nyugtalanító hangulat megteremtésében, az elektromos kisülés létrejöttének határát súroló feszültség előidézésben, hogy felpattanjak, ha láttam valamilyen gyanús mozgást a szemem sarkából, vagy azonosítatlan neszezés ütötte meg a fülemet. És a kettősség visszaköszönt ezáltal harmadszor is, a Hanggal, a sivatagba látottakkal elborította az elmémet mindenféle hétköznapi értelemben véve irreális félelemmel a történet, míg a Kegyelmes Macy elnevezésű kórházban zajló bizarr töltetű eseményekkel sokkal földhözragadtabb, de annál élesebb félelmet pumpált belém. Az orvosoktól valamilyen szinten ha máshol nem is, a lelkük legmélyén szerintem az összes ember tart, kiváltképp a gyerekek, és az olyan típusok, akiknek az átlagosnál nagyobb a függetlenségigényük, annak az igénye, hogy ők uralkodjanak minél több helyzet felett, amibe az élet löki őket. Az orvosokkal kapcsolatban meg csakis kiszolgáltatott helyzet állhat fenn, pláne egy olyan betegnél, akit a sérülés, amivel kezelik, valamilyen cselekvésképtelenségre ítélte. Philip a furcsán hatékony kezelés miatt fénysebességgel kocog a felépülés útján, de mégis az alárendelt szerepében vergődik; bármit tesznek vele, ő nem tehet ellene semmit. Beadnak neki injekciókat, amikről fogalma sincs, mit tartalmaznak, milyen hatást váltanak ki, milyen hatást kéne kiváltaniuk, fekszik az ágyban elveszetten várva arra, mikor ki lép be a szobájába és milyen céllal. És az ellen se bír ellenkezni, ha az emberbarát gyógyításon túl valami mást készülnek művelni vele, ha az orvosa viselkedése félelmetes fordulatot vesz a közelében…

A nyers történések és a metaforikus üzenet szempontjából is fontos szerepet tölt be a háború, és a körforgása, groteszk egyszerűsége. Mi a különbség a második világháború vagy a százéves háború között, mi a különbség a történelem összes háborúja között? Az indok, amibe becsomagolták azt a tarthatatlan állapotot, amit háborúnak neveznek? A harcot megvívó katonák egyenruhájának a külleme? Azt hiszem… az eltérések kimerülnek az ezekhez hasonló elhanyagolható részletekben, mert ami a bajt okozza, mind a vesztes fél, mind a győztes fél háza táján. Én hellyel-közzel osztom azt a véleményt a témában, mint Philip bandájának gitárosának, Ross-nak az anyja. Ha valamilyen kapitális seggfej készül milliónyi életet megnyomorítani, akkor egyértelmű, hogy meg kell állítani, de a legtöbb háború simán megoldódhatott volna… okosabban is, globális öldöklés nélkül. Nem értettem sosem azt a tömeghisztériát, amit az emberek a háborúval szemben táplálnak, amikor történelem órán vagy egy háborús időszakban játszódó filmben azt hallottam, hogy az emberek örültek a küszöbön álló háborúnak, szurkoltak neki, hogy az ő hazájuk is beszálljon a csatába, akkor őszintén szólva csak a fejemet tudtam vakarni, hogy hogyan lehet, hogy az egész bolygót nem csak gondosan lezárt pszichiátriai intézmények népesítik be. Mégis mi ez az elmebaj? Mi dicsőség, mi magasztosság van abban, hogy halomra gyilkolják az embereket, lerombolnak mindent, amit felépítettek maguk körül és nem utolsó sorban beszűkültebbé teszik az országokat, pl. Sztálin egy pszichopata vadállat, ezért az összes orosz szörnyeteg, még azok is, akik ugyanúgy szenvednek ennek a pszichopatának az irányítása alatt, mint az ellenség egymás ellen fordítják őket?! Ez szerintem mind szimpla emberi hülyeség. Mint ahogy a katonák sztárolása is egy megfoghatatlan dolog nekem, a köréjük épített „misztikum”. Objektívan belegondolva kik ők? Vakon cselekvő birkák, akik oda mennek, amerre a pásztoruk lökdösi őket a botjával, és azt csinálják, amire ez a pásztor utasítja őket, úgy és akkor, ahogyan utasítja őket, miközben legálisan gyilkolnak meg olyan embereket, akik nekik soha a büdös életben nem ártottak. A japán vezetőségnek és az amerikai vezetőségnek baja van egymással, egészségükre. De Masaki Ikutának és John Robertsnek konkrétan van bajuk egymással, mint személyekkel? A Japán és Amerika közti távolság miatt erre csekély az esély. Mégis ők azok, akik végül a sárban csúszva jobb esetben összeverik, súlyosan megsebesítik, rosszabb esetben megölik egymást az ügyért, a vezetők problémáiért. Előbb-utóbb a problémásabb vezető úgyis merénylet áldozata lesz, bíróság elé kerül vagy saját maga vet véget az életének, mielőtt az előbbiek közül az egyik megtörténne. Akkor mi szükség a „körítésre”, ami közben azok a tömegek sérülnek, amiknek a védelme miatt ülnek az íróasztaluk mögött...? A dolog iróniája pedig, hogy bármennyire hatalmas, világrengető véres háború is ráz meg a Földet, az élet… megy tovább. Azok számára, akik nem éltek még akkor, amikor valamelyik lezajlott, az esetek zömében, ami történt csak egy lesz a listán a millió és egy háború között olyan nevekkel és évszámokkal teleszórva, amik nem jelentenek nekik semmit, és a következő háború megtanulására ki is megy a fejükből. És előbb utóbb felmerül a nagy kérdés; megérte? A Konföderációs katonáknak megérte az életüket adni azért az „eszméért”, hogy egy fekete ember kevesebbet ér a fehéreknél, és rendben van, hogy tárgyként kezelve őket, embertelenmód hajtják, és kínozzák őket vagy azért, hogy apuci büszke legyen, és dicsekedhessen a barátai előtt, „a fiam harcolt az ügyért a csatamezőn!”, amikor a másik fél erőfölénye észrevehető volt kezdéskor is? Nem lett volna jobb vagdalkozás helyett levezetni inkább egy kis agytornát?

Ez a megérte kérdés merül fel Philip és a bandája, a Danes küldetése tekintetében is. A pénz nagy úr, de az előző osztagokról írt jelentések, a részleteket övező tudatlanság, és a megkerülhetetlen veszély tényleg megéri? A válasz ebben az esetben is nem lenne, de akkor ugye nem kerekedett volna ki a megbízásból ez az eszméletlen kikapcsolódást nyújtó sztori, és megállt volna a kerék. Az emberi természetben meg ott rejlik az a faramuci kis kapcsoló, amit nem lehet lekapcsolni vagy eltávolítani műtéti úton se, ami egyszerűen nem akarja hagyni, hogy megálljon a kerék. Csakúgy, mint az összes nagy háború hősei, eleinte Philip és a barátai is enyhe kényszerességgel, nem túl nagy lelkesedéssel kezdek bele a harcba, csupán másodperceket felölelő időre elkapta őket a pezsgés, az izgalom, hogy megcsinálnak valamit, amiben eddig mindenki elbukott, hogy újra ők lesznek a nagybetűs SUPERHERO-k, aztán már nem akartak mást, mint túllenni az egészen, hazamenekülni a tébolyból, amilyen gyorsan csak lehet, és elfelejteni a történteket. Viszont a halál közeli élményeknek, a háborúnak megvannak a maga utóhatásai; vagy fojtogató, milliónyi sebet hordozó trauma, ami lehetetlenné teszi, hogy olyan mód simuljanak vissza a résztvevők az életükbe, mint azt elképzelték… vagy a megszállottság. A megszállottság, ami nem hagyja, hogy a küldetés véget érjen, ami újra akarja játszani a küldetést, ami visszahajszolja az embert abba a gödörbe, amiből megtörve, az utolsó cérnaszálba kapaszkodva kimászott. Philipet először a barátai sorsának a kiderítése motiválja a Hanghoz való újbóli és újbóli visszatéréshez, de mi van akkor, ha ez csak egy fantom ürügy, mi van, ha a Hang vonzza, ha a megtalálása bármihez is vezette hozzá, az nem ereszti?

A Danes tagjait eleinte nem akarództam megkedvelni, pedig, ha valakinél, akkor nálam a rocksztár szó, az egy nagyon is pozitív jellegű nyitókártya. Bánatomra viszont a Danes pontosan az a társulat volt, ami kiépítette a társadalomban a rock zenének és annak művelőinek a negatív hírét, egy olyan bagázs, aminek az italozás, és a nőzés az első, nem a zene iránti feltétlen szenvedély. Akiknek büdös a munka, hülyének tartják azokat a zenészeket, akikben van munkamorál, és csak „Livin’ on prayer” hangulatban tengetik az életüket, néha összedobva egy-két számot, ha éppen olyan passzban vannak. Arra emlékeztetett a viselkedésük, amikor Marilyn Mansonaz életrajzában a bandának azt az időszakát taglalta, amikor… szebb kifejezés híján lecsúsztak, és nem voltak épp a környék üdvöskéi, ameddig újra munkához nem láttak, ezzel szemben a Danesnek elvileg pont ez a szakasz volt a fénypontja… o.O Szóval nem… nem tetszett a kép, ami elém tárult a főszereplőről és a baráti köréről, de ahogy egyre több időt töltöttem Philip társaságában, elkezdtem megkedvelni őt, mint főszereplőt. Nem volt egy ostoba vagy málé gyerek, haladt az Úton, amerre kellett, és egyszer-kétszer igencsak ütős meglepetésekkel bombázott :D Ellen, Philip kis ápolónője először nekem egy kissé esetlen, szobanövényszerű női karakter volt, aki nem szenved túlságosan a határozottsági túltengéstől, de azzal együtt, ahogy felszínre került az ő virágoktól és napfénytől mentes múltja is, elkezdett kiforrni, megerősödni. Összekapta magát a leányzó, és ezután sokkal jobban bírtam. Dr. Szands-tól, Philip orvosától kivert a víz, ő is kezelésre szorulna, csak egy kissé eltérő profilú elfekvőben… A Danest küldetésen kiegészítő katonai csapatból a legjobban Greer-t, a történészt szerettem meg, aki a feltevéseivel, okfejtéseivel a legtöbbet tett hozzá a Hang rejtélyének megfejtéséhez, ő volt a társaság esze és hajtóereje, ezáltal a kedvenc szereplőm is.

Elgondolkodtató, izgalmas, feszültséggel teli olvasmány, aminek a Josh-ra jellemző szörnyszülött végénél megint kiütközött rajtam a Madarak a dobozban és a Ház a tó mélyén olvasásakor ismerős, úgy összetörnék valamit érzés. Pillanatnyilag még mindig nem tanultam meg nem felhúzni magamat ezen, de mondhatni ez az író védjegye, úgyhogy a maga kínzó módján szeretem is, és talán elégedetlen is lennék, ha egyszer úgy fejezne be egy könyvet, ahogy azt elvárnám tőle :D

Borító: 5/5- Nagyon para, nagyon ütős, nagyon vörös ha esetleg elolvassátok, érteni fogjátok, mire akartam ezzel kilyukadni. Szerintem messze túlszárnyalja az eredeti borítót, nagyon jó munkát végeztek vele ^^ Jól közvetíti a félelmi faktor hangulatát is, az előző könyveknél inkább a sötétség volt a jellemző, itt viszont a élénkség, a veszélyt jelző domináns figyelmeztetés. A háttérben tetszenek a kis díszítő hullámok, amik ugyanúgy jelképezik a homokdűnéket a sivatagban, mint a hanghullámokat :)
Kedvenc szereplő: Greer, Philip
Legutáltabb szereplő: Dr. Szands
Kedvenc részek: amikor Greer megosztotta az elméleteit, amikor Philip a teszttartályban lejátszotta a hangot, amikor megjelent a kecske a víznél, amikor feltűnt az első szellem katona, amikor Ellen rajzolt, amikor Ellen és Philip elkezdtek összedolgozni
Mélypontok: a banda léha hozzáállása a munkához, és Philipet leszámítva a rejtéllyel szembeni apátiájuk, amit Dr. Szands orvosként művelt
Korhatár: Vannak egészen para jelenetek, ha nem is az a „majd összepisilem magam a rettegéstől”-féle horror. 15-16 éves kortól ajánlom.

Ha kedvetek szottyant a könyv elolvasásához, akkor ITT tudjátok megrendelni.