2018. január 4., csütörtök

Kerstin Gier: Das erste Buch der Träume - Az álmok első könyve (Silber-trilógia 1)

Hallo! :)) Lassan, de biztosan felülkerekedtem az előző évről megmaradt, megírandó értékelések tengerén és egyúttal meghoztam nektek az utolsó 2017-es olvasmányomnak, a Silber trilógiának az elemzését, amivel végre én is belekóstoltam Kerstin Gier legendás humorérzékébe.

Fülszöveg:

Ez ​vajon tényleg lehetséges?
Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.
Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…


Vért izzadva kerülgettük, kergettük egymást ezzel a könyvvel, mint a Liv álombeli folyosóját benépesítő ajtók és kíváncsiságom erősségétől függően hosszabb-rövidebb belső érvelés után többnyire meggyőztem magam, én ebből kinőttem. Ami igaz is lehet…de a fenébe is, néha épp erre van szüksége az embernek! xD
Ahogy térültem-fordultam könyves körökben, a Kirsten Gier sziporkázó humorérzékéről szóló mendemondák úgy vetettek körém hálót, mint ahogy a Magyar Népmesék főcíménél ömlenek ki és terítik be a képernyőt a kismadár csőréből a virágok; egy idő után képtelen voltam menekülni, mindenhol a mendemondát igazoló szóvirágok kerültek az utamba. Megvolt bennem a kétely, hogy ha valakinek a humorát ekkora sztárolás övezi, akkor valami bűzleni fog és rövidesen elhasalás várható a feltornyosult reményeimen, viszont mostantól én is szívvel-lélekkel beállok a szóvirágokat fuvolázók sorába; régen nem fordult elő, hogy végignevettem egy könyvet, a Silber nyitókötete kellett a széria megtöréséhez. A humor hódított meg tehát legelőször, de a fantázia oldal is hamar hű imádójává fogadott, mint a sokadik példa, ami bebizonyította, az álmodós témakörrel nekem lehetetlen felsülnöm, noha az örök kedvencem a Nevermore-sorozat marad hiszen egy ilyen megszámlálhatatlan bemutatással is teljességgel feltérképezetlen területtel mindig lehet mutatni valami újat, mindig lehet csavarni egy kicsit az egyediség mérőn, miközben a kompozíció igazodik a felülírhatatlan alaptételekhez. Ezek után nem árulok el vele nagy titkot, hogy a paranormális fronton és egyúttal az egész történetben az álombeli folyosó lett a fő kedvencem, szabály szerint éheztem rá, hogy többet tudjak meg róla, nagyobb mennyiségben olvashassak róla, hogy fényre derülhessen, hogyan keletkezett, mi alapján változtatják a helyüket az emberek álmaiba vezető ajtók… egyszóval előtört belőlem az információfüggőség. Nem tellett sok időbe, hogy azon morfondírozzak egy-egy nevetéshullám között, hogy hogyan nézne ki vajon az én ajtóm. A felhőtlenség közepette azonban be-betolakodott közém és a félelmetesen gyorsan fogyó, felfedezetlen tartalmú lapok közé egy undok kis belső hang, ami ennél több komolyságot vagy bármilyen mértékű komolyságot követelt. Ez a vágyam igazolta a kezdő  hipotézisemet, azaz, hogy részben mégiscsak öreg vagyok én ehhez és a kívánság be nem teljesülése hagyott pár nem nagyítóval keresendő szálkát a szememben. Az frusztrált ezekben a szálkákban, hogy tudtam, ha a nagyon laza, nagyon ifjúsági molekulákkal csöppet szűkmarkúbban bánt volna Kirsten és némileg bekeményít, a fiatalos hebrencsség helyett jobban odafigyel a részletekre, akkor valódi öt csillagos kedvenc kerekedett volna ebből a történetből. Az ide-oda kapkodás oltárán szerintem egy kifejezetten szadista lépés volt, hogy meglobogtatódott, a két rejtélyfüggő, szőke leányzónk megfosztja az inkognitójától azt a titokzatos bloggert, aki valószínűsíthetően túl sok Gossip Girl-t nézett… aztán ez a szállal érdemi szempontból nem lett kezdve semmi. Tudni akarom, ki az, a fenébe is! A morgolódásommal nem akarok félrevezetni senkit, már a befejezés előtt feltettem a kívánságlistámra a folytatásokat azzal az elhatározással megspékelve, ezt a trilógiát belátható időn kiolvasom, ami azért jelent valamit. A Silber-trilógia nyitókötete fantasztikus arra a célra, hogy félresöpörje a hétköznapok viharfelhőit, kirántsa az olvasót a monotonságból és megajándékozza egy adag derűs energialökettel. Aki úgy érzi, depresszívebb hangulat fojtogatja a napjait vagy szimplán, az utóbbi időben nem esik olyan jól neki az olvasás, megtalálta a gyógymódot, a Silber lankadatlan intenzitással rugdossa ki a jó népet a borús zónából. Kitűnően szórakoztató időtöltést nyújtott Kirsten Gier a műveivel való első találkozásomkor, örülök, hogy ezzel búcsúztathattam el az óév utolsó napjait és óráit.



Az Időtlen szerelem trilógiáról olvasott híresztelések miatt féltem ennek a nőnek a munkásságától valamelyest még akkor is, amikor a Silber már a fa alatt ülve meresztgette rám azt a hatalmas, türkiz zöld szemét a borítója közepén, de amint felcsaptam a mindenféle domborodó minták tömkelegével bíró kötetet, elkapott a gépszíj. Fejjel belezuhantam a történetbe és úgy el kapott a gépszíj, hogy kételkedtem benne, be fogom tudni osztani egy napnál hosszabb időre, szerencsére végül a korai fürdővíz elkészülése és a már említett kiemelkedő figurák cirógatása megmentett ettől a kimeneteltől, mert hiába tetszett, rosszul éreztem volna magam tőle, hogy ilyen gyorsan, szalagrendszerszerűen túlugrok rajta. Kerstin mesterien gúnyol és parodizál ki a maga kissé bohém módján mindenféle cinikussági hajlamot megmozgató témakört, a kínosnak mondható helyzeteket azonnal félelmetes élességű mikroszkóp alá helyezi és attól se riad vissza, hogy olyan viselkedésre kárhoztassa a szereplőit, amit korábban ők maguk is parodizáltak, egyféle sose lassító, nevetségességi búgócsigává változtatva a kis nyomtatott teremtményeit, történéseit. Már egy ideje fontolgatom, hogy összeállítok egy listát olyan könyvekből, amik az alsó YA korosztály számára jó kezdőlöketet adnak a műfaj megismerésében és a Silber felkerült ennek az elejére. Hamisíthatatlanul YA, annak minden kedves és szerethető és minden giccses és szemforgatásra ingerelő momentumával, de valahogy mégis ott lebeg  bíztam benne, hogy annak ellenére, hogy az AZ-t olvasom, le tudom majd írni morbid gondolatok feltámadása nélkül ezt a szót, tévedtem a levegőben egy olyan feeling, mintha a könyv kigúnyolná saját magát és a műfajt is, amibe besorolható. Szerintem a tipikus YA adalékok kifigurázásával az írónő egy görbe tükröt is tartott az olvasói elé: attól, hogy Liv ironizált az őszi bálon, aminek a plakátját először egy csöpögős tini filmnek hitte iskolai rendezvény helyett, még elment és végső soron nem is találta olyan rémesnek jól érezte magát, attól, hogy ostobaságnak találta azokat a viselkedésmintákat, amiket a szerelem vagy az alakulófélben lévő szerelem ránt elő az embertől, amikor bele került, élvezte. Mint ahogy mi olvasók is panaszkodunk a torkunkon húszezerszer lenyomott klisék miatt, mégis újra és újra a következő ilyen könyvhöz nyúlunk, hogy még vagy egymilliószor megkapjuk azokat a kliséket, amiken nem szívbajoskodunk rosszmájúan humorizálgatni. Mert hiába figurázzuk ki, hiába panaszkodunk rájuk… előbb-utóbb valahogy visszahúz hozzájuk a szívünk, ha a múltban akár egyszer is megfogott minket a YA-érzés.

Az álmok első könyvében adott egy valóéletben nem annyira szokványos, de YA-ban már törvényszerűnek mondható, kelekótya, a világban vándorcirkusz módjára vándorló família, jelen esetben Silberék: anyuka, a külföldi dadus, egy magát kicsit különcnek tartó, karakán nővér, egy hasonló mentalitású, de élesebb nyelvű hugica, na meg a családi blöki akinek valami fura háttér sztorival bíró, szintén fura neve van. A Silber-cirkusz, miután bejárta a Földünk legegzotikusabb és kiskamaszok számára talán legkevésbé megfelelőnek mondható területeit, a végső letelepedés ígéretével Angliában veri fel a sátrát. Oliva és a húga, Mia az elmúlt évek folyamatos hajtása, az iskolaváltások, barátelhagyások és csomagolások örök körforgásában való végeláthatatlan sprintelés után fellélegez; bár csak 15 és 13 évesek, hatalmas kő gördül le a mellkasukról a kilátásban lévő nyugalom és állandóság ígéretére. Azonban az oázishoz közeledve általában lecsap a felismerés, hogy a látvány csak délibáb, az álmainkhoz idomuló valóság túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… és lehet ezt igazából őszülésig cifrázni, a lényeg mindegyik témába vágó, frappáns kis mondásnál az, hogy ha valami, amit nagyon szeretnénk, megvalósulóban van, általában lesújt a derült égből egy szarlavina. Vagy finomabban fogalmazva egy váratlan „meglepetés”. Ez a meglepetés a Silber lányok esetében a kedves anyuka új szerelme, akinek köszönhetően borul az összes elképzelés. A vidéki villa és a már kiválasztott iskola elúszik azért, hogy London egyik megkülönböztethetetlen házakból álló kerületébe költözzenek az ismeretlen fickóhoz és, hogy egy igazi egyenruha köteles, ősöreg magániskolába kerüljenek. Ezenkívül bónuszként kapnak a csomaghoz két mostohatesót meg egy macskát is, akikről körülbelül ugyanannyit tudnak, mint ennek a szökőárnak az elindítójáról, az anyjuk aktuális Nagy Ő-jéről: semmit. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert becses információként a két jó megfigyelőkészségekkel megáldott lány rendelkezésére bocsájtódik, az ürgének nagyok a fülei. A két lány azonnal vérszemet kap a haragtól, ami a hőn áhított életük újbóli elérhető távolságon kívülre úszásával szállja meg őket és egyesek a kitörésüket lehet gyerekesnek fogják találni, de én totálisan megértettem őket, jogosnak és mi több, értelemszerűnek ítéltem a kiakadásukat. Miközben a drága mamát meg tudtam volna simogatni egy megfent vasvillával. Éktelenül dühös voltam rá, egyszerűen zsigeri undort váltott ki belőlem, bármennyire is jópofa, barátnős anyának lett beállítva. Az ilyen nőnek mégis minek gyerek, ráadásul minek neki KETTŐ is, amikor csak magával törődik, mint egy önző, taknyos kölyök, aki tizenkét évesen épp „élete nagy szerelmét éli át” és fúj mindenkire, aki nem érti meg vagy nem igazodik ehhez az állapothoz tökéletes engedelmességgel?! Kimeríti az igazságtalanságot és a felelőtlenséget, ahogy a lányai életébe hozta a pasiját. Nem azt mondom, hogy ha válás van, utána mindkét fél élje le az egész életét magányosan, de ezt lehetne… egy hatéves felelősségérzeténél érettebben is kezelni. Egy anyának ilyenkor azt kéne csinálnia, hogy bemutatja a pasast, hagyja, hogy kicsit megszokják/megismerjék, aztán meg kikérnie a gyerekek véleményét róla és, ha egyáltalán nem szimpatikus nekik, akkor szélnek ereszteni a fickót. Mert nem csak ő fog vele élni, az összecuccolás nem csak az ő életére lesz kihatással, hanem két másik életre, akikért ráadásul ő a felelős, akiket a halála napjáig köteles maga elé helyezni. Párja lehet élete során akár hetven is, de a fenébe, gyereke csak kettő van, akik állandóak és nem egy komolyabb vitáig tartanak! Őket kellene fontosabbnak tartania nem az aktuális kis fellángolását. De mivel a Silber lányok anyjának az életében látszólag tökéletes, osztatlan elsőbbséget élvezett A pasi és A kapcsolat, nem tudtam rá anyaként tekinteni, csak egy szánalmas, éretlen cafkaként, aki inkább pasizik és egy fizetett anyapótlékra bízza a gyerekeivel való foglalkozást ahelyett, hogy végezné a dolgát, amibe abban a pillanatban belegyezett, amikor az elsőt bevállalta a lányai közül :P Nem azt mondom, ne legyen boldog, ne keresse meg  a társat a szabadidejében, aki mellett megöregedhet, de ne a lányai rovására. Aki ennyire szeszélyes és csak akkor kellenek neki a felelőssége alá tartozók, ha olyan szél fújja meg, annak háziállat se való, nemhogy gyerek…  És bár a Titokzatos Mostohapapa jelölt felnőttebbnek tűnt, körülbelül rá is ugyanez jellemző, javára legyen írva, hogy a saját gyerekeivel legalább összeismertette valamennyire Silber-ék anyját és nem csak úgy bedobta egy nap, hogy: Skacok, ő az új mama!

A szereplők többször kitértek rá, mekkora hatalmat jelent mások álmainak a megismerése, a tudatalatti vívódásaiba való betekintés, annak a megismerése, mi az ami egy viszonylagos kikapcsolt állapotban is annyira foglalkoztatja az agyat vágyakozás, szórakoztatás vagy rettegés szintjén, hogy pihenés közben is felhozza, újraértelmezze, plusz részleteket adjon hozzá, ezzel egy érthetőbb, szimpatikusabb vagy éppen elviselhetőbb mederbe terelve azt. Ez már Liv Silber paranormális beavatkozás nélkül született álmaiban is kiütközött, igazolódott az, ami sejthető volt; hogy az anyjuk viselkedése és a folyamatos költözködés milyen romboló hatást fejtett ki Liv belsőjében. Noha az éber világban az életük, látszólag megakadályozhatatlanul felbukkanó keresztjeit igyekeztek poénra venni, ott hagyták maguk után a sebet, Liv annyira belefáradt abba, hogy az anyja az éppen csak megszokott életüket tótágasba állító döntésüket az ő és a húga teljes kizárásával hozza meg, mert „jobban tudja, mi a jó nekik” és a folytonos költözködést, hogy álmában is ezeknek a groteszk, felnagyított változatai kísértik. Ám az új családjával való összeismerkedés éjszakáján valami különös dolog történik, amire a fülszöveg is kitér, Liv a leendő mostohabátyjával és annak barátaival álmodik. A fiúk valami kifundálhatatlanul ijesztőt készülnek megtenni ebben az álomban és, ami a legijesztőbb, hogy a fiúk, akikkel az iskolában Liv nem váltott egy szót se, tudják, mit tett álmában, emlékeznek az ő álmára. Így keveredik bele Liv Silber egy elérhetetlennek tűnő baráti társaságába és egy kacifántos rejtélybe, ami a kikristályosodása után csak még hihetetlenebb, mint az elején.

Abban, hogy a könyvet elkezdtem, jelentős szerepet játszott, hogy egy blogger, akinek nyomon követem a kritikáit, A hollófiúkhoz hasonlította és a kis baráti társaságban, illetve a főszereplőnek az ebbe való bekerülésében valóban vannak párhuzamok, mint ahogy más téren is. Nem koppintás terén csak úgy, hogy megnövelje annak az esélyét, aki az egyiket szerette, annak a másik is be fog jönni, elméletileg. Bár a magam részéről úgy gondolom, A hollófiúk azért kiforrottabb. A Szőke Pasik Klubjában, ahogy eleinte néha-néha Liv a fiúkra hivatkozott mind a négy srác jól elkülöníthető, megvannak a maguk jellegzetességei, de néha az a benyomásom támadt, az írónő csak hozzájuk vágott egy fő tulajdonságot, ami köré a személyiségüket megkreálta és itt leállt. A kidolgozásukra kicsivel jobban is oda lehetett volna figyelni, mert bár Henry egész jól össze lett rakva a későbbi státuszára való tekintettel és Graysonnál is adakozóbban bánt az anyaggal… Jasper és Arthur számomra nagy vonalakban annyik maradtak, mint a kötet végén lévő jegyzékben; „a nyugati félteke legbutább pasija” és a „nyugati félteke legszebb pasija”. Mintha csak ennyire rendeltettek volna, bár Jasper még valamivel így is jobb lett, mint Arthur, mert kiderült valamennyi a hátteréről, akadt egy-két szórakozottságát és önteltségét igazoló beköpése, de Arthurnak tényleg csak annyi funkciója volt, hogy szép legyen. Hogy legyen egy figura, akire rá lehessen mondani, ő a főnök, de csak mutatóba, mint azok a tip-top feleségek, akiket az öreg, pénzes fószerek trófeaként villogtatnak egymás között. Az ő fenséges szívszerelme, Anabel se volt szimpatikus egy másodpercig se. Erre mondhatnám azt indokként, hogy habár Liv belesodródott a kis rejtélyükbe, valamilyen szinten a hitetlenkedése, a magánnyomozása és a fiúknak a hozzáállása miatt kívülálló maradt és ezzel az lett érzékeltetve… de az igazság az, hogy itt inkább kiforratlansági gondok vannak ilyen téren. Visszatérve Henry-re és Grayson-ra… A legépkézlábabb ember a bagázsból nyilvánvalóan Henry, ő a legértelmesebb, a legátgondoltabb és emellett körülötte lebeg a legtöbb kérdőjel is és ezért meg, mert ő beszélt a legtöbbet az ajtókról ő lett a kedvencem is a csapatból. Grayson egy óvatosabb, ütközőként tevékenykedő figuraként jelent meg, aki igyekezett visszahúzni a többieket és Liv-et is távol tartani a veszélytől, az álmában felbukkanó megfelelési kényszer hátteréről még olvasnék kicsit bővebben.

A szerelmi szál a maga visszafogott módján, lassacskán, de elkerülhetetlenül kialakult Liv és az egyik srác között és nem is volt vele különösebb bajom, ameddig ezen a visszafogott szinten egyensúlyozott. Később se duzzadt elviselhetetlenre a nagysága… a nyálasság és a szentimentálisság tarolt, de szerencsére annak is volt egy gúnyolódó töltete, ami kellemesebbé tette az összképet. Viszont egy ilyen tálalással, ha fejre álltam volna se sikerült volna komolyan vennem ezt a kis „románcot”. :D

Liv egy remek főhősnő alany, aki a meglátásom szerint a korához képest talán egy kicsit szeleburdi főleg összehasonlítva a hozzá mérten sokkal komolyabb húgával , de attól még nagyon szerethető, sőt megkockáztatom, hogy ez a szeleburdiság csak egy kis plusz ízt ad a személyiségének. Nyilvánvalóan értelmes, tájékozott lány, aki könnyen feltalálja magát és mániákusan rá van kattanva a rejtélyekre, amik nem lehetnek annyira zavarosak semmiképpen se, hogy meghátráljon az általuk ígért kihívás elől. Összességében egy egész karakán kiscsaj, akinek megvannak a maga zizijei és ezt ő is tudja, de ahelyett, hogy akadályoztatnák, a javára fordítja őket. Tetszett mind Livben, mind a fő rejtély beadagolásában, hogy a korábban kielemezett cinikusság egy lap elejéig se húzódott a háttérbe és így a kételkedés is állandósultan a pakli részévé vált . Megosztották vele a fiúk előbb-utóbb, miért van rá szükségük, miért alakultak úgy az álmaik ahogy és, hogy feltételezhetően az álombéli folyosón milyen lény lopakodik… akinek a radarjára a velük való szövetkezéssel bizonyosan Liv is rákerült, de a tények hajmeresztősége miatt, Liv nem hitt nekik teljességgel, ezáltal mi, olvasók se vehettük készpénznek az elhangzottakat. Még mostanra, a kötet befejeztével is fenntartotta az írónő annak a lehetőségét, nem is létezik az a gonosz erő, aminek az ámokfutásától rettegtek a fiúk és a társulatuk előző lány résztvevője, csak vélt veszélyről van szó. Egy olyan félelmi szituációról, amit abban a Halloween-i játékban résztvevők csak maguknak generáltak. Ezt pedig egy briliáns húzásnak találtam, ugyanis annak is nyitva van a lehetősége, hogy mi vagyunk a paranoiás őrültek és, hogy talán tényleg üldöznek minket. Jót nevettem azon, milyen óvintézkedésekkel bástyázta körbe az álombéli ajtaját, az őrként beállított álombéli Lottie ő a lányuk dadusa biztosította a sziporkázó hangulatot, a feladvánnyal pedig, amivel a Liv álmaiba belépni kívánóknak meg kellett birkózniuk, nem okozott csalódást a lány.

Miát, Liv húgát gyorsan a szívembe zártam, bírtam a leányzó dumáját, azt a gátlástalanságot, ahogy odavágta az emberek képébe a kínos kérdéseket vagy kellemetlen tényeket. Ő még Liv-nél is elevenebb és tűzről pattantabb, a stílusában pedig van egyféle él, amit rendre szimpatikusnak szoktam találni.

„ – Nem vagyunk hormonvezérelt libák, akiknek rózsaszín vattacukor van az agyuk helyén.”

Kétlem, hogy annyi ideig fog húzódni a történet a fennmaradt két kötetben, hogy láthassam, milyen lesz, ha megnő és olyan korú lesz, mint Liv… de kíváncsi lennék a 15-16 éves kiadására :D Mint a testvére, ő is bolondul a rejtélyekért, ő volt az a vállalkozó szellemű egyén, aki elhatározta, kideríti, kicsoda a Tittle-Tattle, iskolai pletykablog vezetője. Újból megjegyzem: sajnálom, hogy ebben nem lett érdemi előre lépés.

A Tittle-Tattle blognak szentet oldalakat szívesen olvastam, az ajtók után talán ez a blog volt a másik cseresznyeszemem a Silber-fagylaltkehely tetején. Égtem a kíváncsiságtól, hogy kiderüljön, ki is ez az alak, akinek úgy néz ki, nincsen jobb dolga, minthogy a Liv-ék iskolájába járó diákok után kémkedjen hol jegyzetfüzettel, hol fényképezőgéppel, aztán kiírja az új észrevételeit a weboldalára. Az illetőnek van tehetsége a szennyes kiteregetéséhez, csípős a humora, amivel előadja magát, de sokszor elgondolkoztam azon, hogy lehetnek olvasói, hogy lehetnek emberek, akiket érdekelnek az iskolatársairól szóló legújabb, szaftos pletykák. Mármint… nem hírességek vagy ilyesmi, akkor mi annyira nagy só lehet az életükben, ami ilyen alapos dokumentálást követel? Az a való életben rohadtul szart se ér, ki van benne a menő klikkben, nem lesz attól az iskolán kívüli világban valaki, hogy olyan cuki pofija volt, hogy minden, hormonvezérelt liba, akinek rózsaszín vattacukor van az agya helyén, vele akart elmenni a bálba. :P Ez tömör agyrém. Mint ahogy az is, hogy az iskola vezetősége nem szüntette még be a blogot vagy indíttatott a rendőrségnél eljárást valamelyik diák. Nem vagyok annyira otthon a témában, de én úgy tudom, Angliában is ugyanúgy bűncselekménynek számít egy civilt az engedélye nélkül lefotózni és azt feldobni az internetre, mint nálunk… Személyiségi jogok vannak, nincs semmi alapja mások nevét, arcát és magánéletének a részleteit kipakolni a világhálóra. Ha a tőle szedett információk miatt rabol el egy lányt valami perverz őrült, akkor mi lenne?! Gondolt ez a valaki egyáltalán a kis szórakozása következményekre?! Szerencséje a rejtélyes pletykafészeknek, hogy nem tartozok a cikkalanyai közé, mert olyan balhét akasztanék a nyakába, hogy megemlegetné a másodpercet, amikor először billentyűzet elé ült :P

Úgyhogy a következő kötetben főleg… boszorkányüldözést szeretnék a Tittle-Tattle vezetője ellen és több információt a folyosó eredetéről és működési mechanikájáról. :D Még valamikor az értékelés elején említettem, hogy elkezdtem magamban képeket kreálni arról, milyen is lenne az én ajtóm és az is megfordult a fejemben, szénceruzát ragadok és lerajzolom… de az ilyen vizualizálós témakörben mindig is az írás ment a legjobban. Szóval a véleményem szerint az én ajtóm egy alapvetően négyszögletes, de a tetejénél kicsit íves beütésű, gótikus stílusú feketeség lenne, sárkány alakú kopogtatóval, a keretbe vésett különféle idézetekkel és egy holló szoborral, ami a keret tetejéről figyelné kitárt szárnyakkal a látogatót. Előtte vállat vállnak vetve pedig Marilyn Manson és a Poe-elbeszélésbeli Vörös Halál várnák szegecsekkel kivert baseballütőkkel az illetéktelen behatolókat. A kilincs meg a biztonság kedvéért szétporladna minden érintéstől, ami nem az én kezemtől származik, az egyéb csapdák egyelőre nem publikusak ;) Dióhéjban, akinek kedves az élete, kerülje az álomajtómat.

Borító: 5/5 – Amikor még a könyvesboltban kacsintgattam rá, zsúfoltnak és soknak tűnt ezzel a rengeteg, pici mintával… de mire megkaparintottam, megtetszett. Nagyon jól közvetíti a hangulatot és hiába aprók a minták, harmonizálnak egymással, jó kis utalások vannak benne elrejtve a történetről ^^ A sötétszürkés alapszín is tetszik, a betűtípus nagyon jópofa, ha röviden kellene jellemezni, azt mondanám, mesés, mint egy álom.
Kedvenc szereplők: Liv, Mia és Henry
Legutáltabb szereplők: a testvérek anyja, Anabel, Persephone
Kedvenc részek: amikor Liv először találkozott álmában a fiúkkal ~ amikor Liv megalkotta az ajtaja védelmét ~ amikor Mia beszámolt Liv-nek a mentoráról ~ amikor a folyosóról volt beszélve ~ amikor Grayson rémálma került bemutatásra ~ amikor Liv rákeresett a suli pletykablogjára ~ amikor Lottie tippeket adott Henry-nek a Liv ajtaján való bejutáshoz ~
Mélypontok: A lányok anyjának az önző, meggondolatlan viselkedése ~ néha szükségesnek ítéltem volna több komolyságot ~ a mellékszereplők kidolgozatlansága ~ a nagy finálétól valamivel… többet vártam volna ~
Szerelmi szál: A végére kissé émelygős lesz, de még belerakható az aranyos kategóriába YA keretek között maradva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése