2018. január 20., szombat

Beth Flynn: Nine Minutes - Kilenc perc (Kilenc perc 1)

Helló! ^^ Kisebb kihagyás után egy könyvértékeléssel érkeztem, amiben a második Rázós Könyvemet, Beth Flynn: Kilenc perc című regényét véleményeztem, ami várhatóan intenzív érzéseket fog kiváltani minden olvasóból, azokból is, akik nem célirányosan a motoros banda miatt vették kezükbe a kötetet.


Fülszöveg:

Az ​akkor tizenöt éves Ginny Lemont 1975. május 15-én elrabolják egy bolt elől Fort Lauderdale-ben. Az elkövető az egyik legbrutálisabb dél-floridai motoros banda tagja.
Ginny élete ekkor örökre megváltozik. Új nevet kap, új identitást és egy új életet az Everglades mocsár szélén – egy ijesztő, durva és erőszakos világban, ahol mindenkinek álneve van, a hűség pedig a túlélés kulcsa.
Az egésznek pedig Grizz áll a középpontjában: termetes, sötéten jóképű és ijesztő férfi, aki Ginnyvel valahogy mégis olyan gyengéd, hiszen ő élete egyetlen igaz szerelme.
Így kezdődik az érzelmi megszállottságról és a manipulációról szóló mese, amiben egy környezetéből kiszakított lány kénytelen az egyetlen emberre támaszkodni, akitől figyelmet, szeretetet és gondoskodást kaphat. A fogva tartójára. Ginny okos és intelligens, de még csak tinédzser. Nehezen alkalmazkodik az új életéhez, eleinte küzd ellene. Aztán belenyugszik a feltételekbe.
Vajon megmentik? Vagy elmenekül? Kiszabadul élve, ha egyáltalán kiszabadul valahogy?


Amennyire türelmetlenül vártam ennek a könyvnek az elkezdését, annyira halogattam az értékelését. Még egyet alszok rá, még egyet alszok rá… és napokkal később ott tartok, hogy kénytelen-kelletlen muszáj elfogadnom, semmivel se vagyok képesebb a Kilenc percet nem ismerők előtt leírni a kacifántos érzéseimet, mint a becsukását követően. Valahányszor eszembe jut, mire is utalt a „kilenc perc” a címben, összeszorul a gyomrom, és kirázódik a fejemből a véleményem kidolgozott oldala, hogy a helyére tolakodjon az olvasás befejezésénél uralkodó legintenzívebb érzésem: a harag.
Beth Flynn nem árul zsákbamacskát, már a Prológus során bevisz egy olyan maró csapást, amiről tudja az olvasó, bármennyire is csodálatos lesz az ezután következő történet, nem fog begyógyulni a helye, hanem csak csontig hatolva fog felszakadni, az előzőnél is nagyobb fájdalomhullámot elindítva. Jó ideje töprengek rajta, mi a legkegyetlenebb írói húzás, de most már tudom, hogy ha nem is a legdurvább, de a mezőny kiemelkedő versenyzője az, amikor finoman, de a szerzők a sztori elején odaraknak minket, hogy hiába kapálózunk, hiába őrlődünk, nem kaphatunk olyan véget, amire vágyunk, aztán meg módszeresen mindent elkövet, hogy megszeressük a szereplőket, hogy megszeressünk egy bizonyos szereplőt, és utána egyfajta „de gyerekek, én szóltam” felhanggal  kitépi remegő kezeink közül az utolsó, irreális reményfoszlányunkat is. Bátran kijelenthetem, avagy megjósolhatom, hogy ezzel a regénnyel az olvasók döntő hányada pusztán kétféleképpen járhat; vagy összeroppantja őket, miközben a darabkáikkal felmossa a padlót vagy annyira feldühíti őket, hogy lesöpri a pályáról az alkalomadtán Grizz-t megszálló indulatot, ami nagyrészt kivette a részét abból, hogy ő lehessen a motoros banda feje. A dühödt verzióba értelemszerűen vegyül majd nem kevés csalódottság, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy a békés könyvbarátból elvetemült méregzsákká változtatott olvasók is szeressék ezt a sztorit. Hiszen itt vagyok erre élő példaként a fejem körül keringő vörös felhőimmel karöltve. Grizz kivételével valamilyen szinten az összes karaktert módszeresen kifilézném, azért ami történt, azért, amit egyesek hagytak megtörténni, mégis nagyon-nagyon szerettem ezt a történetet, mi több, imádtam olvasni és gyűlöltem letenni. Majdnem a kedvencemmé is vált volna, ha egy mi lett volna, ha…? fordulatnál a kedvemre billen a mérleg, és nem… itt nem arra a kezdő kegyeletdöfésre gondolok, hanem főleg Cicc/Ginny hozzáállására. A bűnöző-fétisem miatt a motoros bandát, ezt a különleges zárt világot pillanatok leforgása alatt a szívembe fogadtam és ettől szimpátiával felbuzdulva bele kezdtem a Kemény motorosok nézésébe is, nagyon életszerűen jelenítette meg Beth a szervezetet a meg-meglobogtatott információkkal, de mondjuk úgy értékeltem volna, ha többet meg lehet tudni a Sátán Seregéről. Amiért szintén csak Ciccet/Ginny-t tudom hibáztatni, ugyanis ha nem játszott volna előszeretettel struccot, akkor betekintést nyerhettem volna talán abba, pontosan milyen ügyletekben van benne Grizz és a srácok, még elevenebb lett volna ez a vonal. De túl sok a volna. Az utolsó fejezetek során pattanásig feszültek az idegszálaim és, ha nem is álltam neki a körmeimet rágni az idegességtől, tartottam tőle, hogy azzal a nagyon bizarr fordulattal fog zárni az írónő, ami megfogalmazódott bennem. Az ismertető egy maga szintjén kissé beteg és sötét, nem véletlenül Rázós Könyv, na ám annál magával ragadóbb és fájdalmasabb szerelmi történetet ígér az érdeklődőknek, viszont számomra a legfájdalmasabb pont az volt, hogy habár szívszorongatásban nincs hiány, a Kilenc perc nem egy szerelmi történet. Ezért is voltam és vagyok annyira dühös. Ezért érzem ezt Grizz miatt.



Aki azzal a célzattal szemez ezzel a vékony értsd; ezt most nem az én kifordult mértékérzékem mondatja velem, 300 oldalas sincsen kis kötettel, hogy leül vele a fotelbe, két nehezebb olvasmány között letudja és kellemesen kikapcsolva szórakozik vele, jobb ha azonnal a legközelebbi féltágla könyvéhez nyúl, mert a Kilenc percnél megkockáztatom, az is könnyebb olvasmány lenne. Brutalitás, előre megtervezetten földhöz vágó fordulatok terén többet vártam és az első Rázós Könyvemet nem sikerült túlszárnyalnia, de megszorongatott és meg is vett magának, bár fenntartom, ebből az alapkompozícióból többet ki lehetett volna hozni, ha egy-két szereplő máshogy viselkedik, illetve valamivel terjedelmesebb lett volna. Tekintélyes időt ölel fel az írónő, hosszú-hosszú évek történéseit sűríti bele a lapokba és ehhez nem ártott volna szerintem több oldalt biztosítani, legalább az elején. Szakadatlanul gurult a cselekmény, sose vált vontatottá vagy unalmassá, de az időben való ugrálások, az X évnyi történés bemutatásából fakadó hajtás néhol felületessé tette a leírt eseményeket. Napló beütésűvé tette őket, mintha Cicc/Ginny utólagosan elmesélné valakinek az életének ezt az időszakát, és én nem egy olvasó lennék, aki átéli ezeket a momentumokat, hanem a hallgató, aki a kiollózott, emlékezetből merített verzióval ismerkedik. Ennek a magam részéről azért nem örültem, mert a hasonló megoldásoknál olyan érzésem szokott támadni, mintha az író túlságosan is a lényegre akart volna törekedni, mintha amit olvasok csak egy irodalom könyvbe belenyomtatott összegzés, avagy konfliktusvázlat lenne, amibe minimalista stílusban, lecsapottan benne van a fő vonal, és annak hozadékai… de hiányzik belőle az élő érzés. Az úgynevezett „kis színesek”, amik elevenebbé teszik a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatot, a közös kis pillanatok, érdekes kis sztorik, amik árnyalatokat töltenek az eseményekbe, amitől az olvasó úgy érezheti, ő is ott van, mert látja a helyeket, hallja a hangokat és érzi az illatokat.

A kidolgozottabb bemutatást főleg akkor hiányoltam, amikor Cicc/Ginny a motoros bandához került, mert az ő és Grizz kapcsolatának a bemutatásában így nem volt meg a folyamatosság, nem lehetett megtudni, milyen előre mozdító elemek elemek hatására kerültek közelebb egymáshoz vagy, hogy hogyan… csak azt, hogy eltelt ennyi meg emennyi hónap és, hogy jelen pillanatban ez van. Ha pedig elméleti síkon romantikáról van szó, akkor nekem kell a megismerkedési szakasz,  a bennük végbemenő változások szemléltetése, hogy valódinak tudjam értékelni a karakterek érzéseit és magát a kapcsolatukat is, mert e nélkül, a lesarkított tényszerűséggel a helyzet nem sokkal különbözik azoktól a „sírig tartó szerelem első látásra” agybajoktól, amiket egy épeszű olvasó se óhajt bekajálni, de meg kell tennünk, mert bármit is gondolunk, egyszerűen ez van. Jobban belegondolva erre az egész történetre használhatnám az „ez van” jelzőt, az olvasó tehetetlenségének kőkemény szemléltetését, mert tudjuk mi lesz, meg akarjuk akadályozni, mégsem tehetünk mást, minthogy a szánkat rágva nézzük, ahogy a hajó nekimegy a jéghegynek. Úgy, hogy végül biztos nem lesznek túlélők. Ez egyes esetekben depresszív hangulatot idézhet elő a maga művészi kilátástalanságával, másokból meg, akiket kevésbé jellemzi a beletörődés, előhúzhatja a törni-zúzni hajlamot.

A kínkeserves áldozatok, amiket azért hoztam, hogy megszeressem a főhősnőnket, Ciccet/Ginny-t, nagyságukban vetekedtek azokkal az erőfeszítésekkel, amiket Grizz tett a történet során azért, hogy biztosítsa feltétlen szeretetéről ezt a nőszemélyt és, hogy minden körülmények között megóvja, a lehető legjobbat adja neki. Valamilyen szinten szerintem ebben a tekintetben mind a ketten elbuktunk, én talán valamivel élesebben. Jöhetnek a szemforgatások, és az ugyan, ne minket nézz madárnak, hiszen ismerünk… monológok a részetekről, de tényleg szeretni akartam ezt a csajszit. Egyszer-kétszer már azt hittem, sikerülni is fog, de ez a feladat meghaladta az erőmet. Ginny már a történet kiindulási pontját képező jelenetnél kiverte nálam a biztosítékot, azaz az elrablásánál, úgyhogy… az ismerkedési folyamatunkat se nevezhetném felhőtlennek. Azt nem vitatom, hogy ez a jelenet szükséges volt, nélküle nem is indulhatott el a kilenc perc lepergését váró visszaszámlálás, de annyira… idegrombolóan lett ez kivitelezve, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna. A fülszöveget olvasva arra számítottam, szegény lányt megragadja egy kigyúrt, nagydarab hapsi vagy esetleg kettő és erőszakkal elhurcolja, ami ellen Ginny nem tud tenni semmit.

Ezzel szemben viszont Ginny-t a saját hülyesége miatt rabolták el, nekiállt trécselni egy vadidegennel, aztán két perces ismeretség után belement, hogy az idegen hazavigye, mellesleg néhány hónappal korábban megpróbálták megerőszakolni, így a feltétlen bizalma még irritálóbb lett beleegyezett egy kerülőútba is, majd boci szemekkel tátotta a száját, amikor minő meglepetés; a kerülőről nem kanyarodott az otthonához a fickó. Miután meg Ginny megpróbálta saját magát és az olvasót is azzal áltatni, hogy ő mérlegelte a következményeket és ezeknek a tudatában ugrott bele ebbe a kis útba, ami ha rossz döntés is volt, az övé volt, akkor ájulásig tudtam volna csapkodni ezt az ügyefogyott libát. Gondolt ő a következményekre a jó francokat... Nem gondolt ő semmire, csak hagyta, hogy a hormonjai átvegyék felette az irányítást, mert milyen hízelgő és izgató, amikor egy tizenöt éves GYEREKKEL egy nála kétszer annyi idős, FELNŐTT férfi kezd flörtölni… Menjen, már oda, ahova gondolom! :P Igazából nem tudom, hogy a ’70-es években alapkövetelmény volt-e, hogy minden 15 éves lány ennyire ledér, hiú és ostoba legyen, de Ginny már a második, ilyen korú lány ebből az évtizedből az olvasmányaimban, aki vigyorogva ebbe a csapdába ugrándozott bele. Akinek ez a csapda okozta a vesztét. Magamból kiindulva, ha velem flörtölgetni próbált volna egy harminc év körüli pasas, amikor tizenöt éves voltam, azt nem menőnek és izgalmasnak atyaég, milyen kívánatos, bomba pipi vagyok, ha bejövök olyannak, aki pár év híján az apám lehetne! találtam volna, hanem betegnek, és azon nyomban faképnél is hagytam volna, mielőtt átfordul nyílt molesztálásba, nem pedig adtam volna alá a lovat, nekiálltam volna játszadozni, hogy bátorítsam arra gondolva, mennyire irigykednek majd az iskolatársaim, ha meglátnak vele. Felszínesség level 10.

Később se találtam egészen ép elmére vallónak Ginny reakcióit, de amikor kiderült, micsoda átokverte szülőkkel sújtotta a sors, még úgy voltam, meg lehet érteni, hogy konkrétan bármit jobbnak talált az otthoni állapotoknál. De ez a kis együttérzés hamar eltávozott a föld körüli pályáról, amikor belekerültem abba az ördögi körbe, amit szerintem már minden moly legalább egyszer megtapasztalt; amikor az író el akarja hitetni egy szereplőről, hogy valamilyen, azonban a cselekedetei ennek totálisan ellentmondanak. Ginny esetében ez abból állt, hogy egy karakán, okos, korához képest felnőttes gondolkodású lánynak igyekezett eladni őt Beth, de valahányszor én is akarództam hinni benne, Ginny-re a felsoroltak igazak, mert voltak egészen növekvő tendenciát mutató pillanatai is a csajnak, akkor összehozott valamit, ami megerősített benne, az aminek az elejétől kezdve gondoltam; egy éretlen csitri, aki nem tud magával jó módjában mit kezdeni. Nem az a normális élet, amibe az elrablása miatt belecsöppent, de hé! Lehetett volna egymilliószor rosszabb a helyzete, a srácok a bandában befogadták, törődtek vele, elvitték a családjukhoz vacsorára, a vezetőjük a kevés ellenszenvet táplálótól védelmezte és megadtak neki mindent, amiről csak álmodott, elhalmozták minden földi jóval. Az otthoni életéhez képest, ahol a két drogozós, italozós szülője szarba se nézte és majdnem azóta magáról kellett gondoskodnia, hogy megtanult járni, ahol kiskorától magának főzött, magának csinálta a háziját minimális segítség nélkül is, maga kezelte még a családi kasszát is, a Sátán Serege motoros banda ölelésében lévő élete maga volt a mennyország, a mesebeli megváltás. Neki ez mégsem volt jó, mert többet akart. Az nem felelt meg neki, hogy van egy szerető otthona, ahol nem szenved hiányt semmiből, ahonnan álnéven nyugodtan befejezheti az iskolát is, Ginny-t hirtelen megszállták az egyszerű unalomból erőre kapott ambíciók és a mellét verve hisztizett, hogy olyan dolgoktól fosztották meg a banda tagjai, amik soha a büdös életben nem adathattak volna meg neki a szüleivel.

Láttam potenciált Ginny-ben és őszintén reméltem, Grizz mellett meg fog erősödni, de egy picsogós kis picsa maradt, akinek az agyára ment a kényeztetés. Jobb híján azért csinálta a felesleges felfordulást, mert unta a banánt és játszotta az áldozatot, miközben veszélyes, könyörtelen bűnözők bántak vele úgy, mint a szemük fényével. Jaj, mennyire elviselhetetlenül utálatosak velem Grizz előző női a bandából, képesek csúnyán nézni (!) rám brü-hü-hü... Amennyire magára volt utalva Ginny, én nagyobb érettséget vártam volna tőle, ahogy kevesebb hisztit és kevesebb naivitást, néha megfordult a fejemben, hogy a tények ellenére is egy rózsaszín buborékban élt ez a nő. Az igazán gáz pedig az volt, ha burkoltan is, de mindig neki kellett az áldozatnak lennie. Teszem azt annak ellenére, hogy Grizz egyértelműen a tudtára adta, mik a szándékai vele, ő nekiáll flörtölgetni egy fiatal bandataggal, az ujja köré csavargatni, potenciális veszélynek kitéve ezzel a srácot, aztán még neki áll feljebb, amikor ennek a srácnak a sógornője megfenyegeti, hogy ha nem fejezi be a játszadozást a fiúval, az életével, akkor megbánja. És mindenki Ginny-nek ad igazat abban, hogy a fenyegető fél egy labilis hárpia, amiért neki esett… Pedig szerintem ennek a sógornőnek a reakciója volt reális, ugyanis valóban játszadozott vele Ginny, valóban az orránál fogva vezette, méghozzá csak azért, mert ő unatkozott, és izgalmat akart. Meg mert mindenkitől hanyatt vágódik, aki izmos.

Gyerekességi fronton javult keveset, miután összejött Grizz-zel, a motorosok vezetőjével, de habár Grizz-ről sütött, hogy annyira szerelmes, hogy a szemei helyén csak éppen rózsaszín szívek nem villogtak, és szó szerint az életét adná a lányért,  addig Ginny… nem szereti viszont. Bizonygatta mindenkinek, mennyire szereti a férfit, mennyire fontos neki, hogy ő a lelki társa, de ezen a téren meg is állt ennyivel a tudomány, a közös jeleneteiknél nem éreztem, hogy amiket Ginny állít, azokban részben is van valóság. Az ő részéről ez nekem a kiindulási pont felszínes fellángolásának tovább tartó verziójának tűnt, a sütkérezésnek abban a csoda jó fényben, hogy egy olyan férfi akarja őt, egy olyan férfit ennyire le vesz a lábáról, hozzávetőlegesen annyi idős, mint a szülei. A hangoztatott szerelemnek a hiányát bizonyította előttem az, hogy Ginny még a nagy szerelem közben is fantáziálgatott a srácról, akivel csak úgy poénból kikezdett és, hogy minden jóképű férfiről hosszadalmasan értekezett magában, összehasonlítgatta Grizz-zel. Nem azt mondom, hogy ha szerelmes, akkor legyen mások irányába vak, de mint ahogy a macskásoknak a saját cicájuk a legszebb, a szülőknek a saját gyerekük a legfantasztikusabb kislány vagy kisfiú, addig egy szerelmes embernek is a párja a számára legcsodásabb nő/férfi a bolygón, a hibáival együtt is…. Továbbá, ha szerette volna, akkor az irányába táplált védelmezési ösztönét nem használta volna ki aljasan arra, hogy a Teréz anyu komplexusának az oltárán tisztítsa a saját lelkiismeretét, veszélybe sodorva Grizz-t. Amikor szar került a palacsintába, akkor nem hagyta volna, hogy bármi vagy bárki megakadályozza abban, hogy segítsen rajta, és pláne nem lépett volna túl rajta annyira varázslatosan könnyen a pár fejezetet érintő börtönös időszakban. Nem vagyok szakértő a témában, de az a véleményem, ha valaki megtalálja élete szerelmét, az ő lelki társát, a másik felét, akkor nem szeret bele utána másba ennyire hamar. Talán még hosszú évek múlva se, mert pont az a lényege ennek a lelki társas dolognak... Sírig tartó, megszakíthatatlan és felülmúlhatatlan érzések, egy olyan köteléknek a megtapasztalása, ami után nem egyezik ki az ember kevesebbel vagy, ha mégis, nem értékeli nagyobbra. Szóval fenntartom, hogy Ginny nem volt több, mint egy éretlen csitri, aki nem fogja fel a tettei következményeit, és akivel brutálisan elszaladt a ló.

Azért is fújtam Cicc-re, irónia bomba vagyok, tudom amiért nem volt képes elfogadni, Grizz mivel foglalkozik. Minden egyes alkalommal, amikor az ő ölelgetni való, serényen rajongó mackójából átváltozott a motoros banda vezérévé, akkor olyan szintű lecsodálkozást produkált, mintha maga a pápa jelentette volna be a híveinek; nincs Mennyország, évszázadokon át hazudtunk. Nem értettem, miért rökönyödött meg ezen újra és újra, amikor az egymásra találásuk is úgy jöhetett össze, hogy Grizz egy embere elrabolta őt… Mégis mit várt? Komolyan, mi az ördögre számított?! Hogy Grizz a két szép szeméért a banda vezére és, hogy a fiúk nem csinálnak semmit azt leszámítva, hogy ijesztő feliratos dzsekiben róják a köröket a Harley-jaikon? Hogy az a sok pénz, amiből az ő kényelmét finanszírozzák, csak úgy a felhőkből hullik ki az esővel együtt, és Grizz meg a bandatagok vannak olyan szerencsések, hogy fel tudják őket szedni, mielőtt a többi embernek is feltűnik, mi potyog az égből? Ha a naivitásnak van akkora fokozata, ami pusztítja az agysejteket, akkor Ginny esetében ez mindenképpen adott volt. Már csak azt imádtam annyira, amikor előszedte azt a monológját, hogy csak úgy voltam képes elviselni, mi a munkája Grizz-nek, ha nem vettem tudomást róla… Hogyne, édesem! A strucc politika a legjobb megoldás, mert akkor te nyugodtan játszhatod az erkölcs csősz, templomba járó, aranyszívű, tisztes hercegkisasszonyt a tál homokban, amibe a szellemi szegénységed és a gyengeséged okán beledugtad a fejedet… -.-

Fel nem bírtam fogni, mit agonizált annyit a banda illegális oldalát, miért nem volt képes elfogadni, hogy az, hogy ezt a szervezetet vezeti, annyira Grizz személyiségének a része, minthogy ájulásig babusgatja őt. Aki rocksztárhoz megy hozzá, ne csodálkozzon, ha hónapokra turnézni megy, aki farmerhez, ne térjen ki a hitéből, ha az ablakon kinézve birkákat lát, aki nőgyógyászhoz, az ne akadjon fenn rajta, hogy a másik egész nap idegen nőkben turkál kizárólag orvosi célzattal, aki meg egy bűnözőhöz, az ne tekintse elviselhetetlen, személyes sértésnek, ha a pasas olyat tesz, amit a bűnözők szoktak. Ennyire magától értetődő ennek a felmérése. Ginny hiába kapott hisztirohamot az ilyen részektől, én nagyon örültem, amikor a képbe került némi brutalitás, az bizonyította, hogy nem kirakat-bűnözőkről van szó. Nem volt szerintem elfogadhatatlanul embertelen, amit például Ginny támadóival csinált Grizz, pontosan azt kapták, amit megérdemeltek. (Spoiler) Ki az a tökéletlen hülye, akit vérző, törött csontú húscafattá erőszakolnak, minden lehetséges elborult módon és helyzetben, még azután is, hogy elájult, de vérig van sértve, ha a párja elégtételt vesz ezen az undorító disznón, a párját titulálva eszement vadállatnak…az erőszakolót meg sajnálva, mondván, „erre nem szolgált rá szegény ember még akkor se, ha a leghányingerkeltőbb dolgot művelte vele, amit férfi tehet egy nővel”?! A drága szüleitől, akiket folyton mentegetett, bezzeg az orruk előtt halálra erőszakolhatták volna, attól nem kellett volna viszolyognia, hogy ők mit tesznek az elkövetővel… -.-  Az annyival humánusabb lett volna…(/Spoiler)

Grizz-t illetően azt fogadtam meg a Prológus ismeretében, hogy nem fogom megszeretni, nem fogok ennyire mazochista lenni, pedig a nyakamat tettem volna rá, az írónő beveti majd minden erejét, hogy ne tudjam nem imádni. A borítón pózoló pasassal persze nem sikerült azonosítanom. Szent egek… ő rohadtul nem ezt érdemelte, és azért annyira nem ragadtattam el magam, hogy a sorsán elsírjam magam, de vérzett miatta a szívem. Az ő és Ginny esete tipikus példája annak, hová fajulhatnak az olyan romantikus regényekben megjelenített „szerelmek”, amikben az egyik fél, általánosságban a férfi kitetszi a szívét-lelkét a másikért, aztán nem kapja ezt vissza még nyomokban se, amikor kvázi tönkrerakja magát a másikért úgy, hogy az nem érdemli meg, mert láthatóan nem értékeli azt lesarkítva se, amit érte tesz, ahogy vele bánt. Ha azzal a céllal íródott a kötet, hogy bemutassa, az ilyen, egyik fél csak ad, ad és ad a semmiért kapcsolatok mennyire egészségtelenek és mennyire szörnyű kimenetelűek, akkor Beth Flynn bámulatos munkát végzett, és bár Ginny-t legszívesebben az aligátorok elé vetném… bravúros lett a történet, és hihetetlen élményt nyújtott. Valószínűleg nem ez a szándék húzódhatott természetesen mögötte, hanem a már említett, szívszorító szerelem téma, de igyekszek így tekinteni rá, mert ha nem is szándékosan, de előttem erről szólt a Kilenc perc. Grizz szemszögéből se volt teljesen normális ez a viszony, de szerencsére elmondhatom, hatalmasat csalódtam az ő karakterében, méghozzá a lehető legüdítőbben. Az intenzívebb szereplése előtti bemutatásokból arra következtettem, egy született ősember lesz, egy megátalkodott agresszív állat, akitől még a saját anyja is retteg… de Grizz egyáltalán nem ilyen. A foglalkozásának, egy bűnszervezet irányítójának a hozadékai érződtek, tud kegyetlen lenni és, ha valaki árt annak, aki fontos neki, akkor az a megfoganása másodpercét is megbánja, de nem egy ész nélkül vagdalkozó elmebeteg. Mi több, a vérmérséklete ellenére szerintem egy kimondottan józan embernek mondható, aki okos, és akinek a tervezőkészsége figyelemre méltó, amikor a Blue-val való beszélgetése során kiderült, pontosan mennyire taktikus beállítottságú, leesett az állam. Megemelem ezért a kalapomat előtte. És az embereivel szembeni hűsége miatt is csodálom, azért az odaadásért, ahogy róluk és Ginny-ről  gondoskodott, főleg Ginny-ről. A banda tekintetében, hogy a tekintélyét megőrizze, éreztetnie kellett, hol a helyük és nem hagyhatta, hogy úgy elkanászodjanak, mint a kis barátnője, de amikor beütött a krach, maximálisan maga elé helyezte őket. Sajna köztük is voltak olyanok, akik szerintem nem érdemelték meg ezt a kimagasló védelmezést. Mindenesetre Grizz bennem egy hasonló karakterként maradt meg, mint Khal Drogo, a félelmetes külső és a kemény vezető szerep ellenére kenyérre lehet kenni, de mégsem tagadja meg önmagát. Ő ennek a történetnek az igazi áldozata mégpedig azért, mert túlságosan szeretett.

Bőven akadtak olyan részletek, amiktől ezekben a sorokban érezhetően is felforrt az agyvizem, de még Ginny idiótasága se rontotta el menthetetlenül az élményt, a dühömből kivette a részét… de nem csinálhatnék úgy, mintha nem szerettem volna ezt a történetet. Mintha nem adta volna meg azt az érzést, amit egy Rázós Könyvtől várni lehetne, mintha nem imádtam volna a motoros bandát, mintha nem csillogott volna a szemem a zenés utalásoktól. Meglepődtem, hogy lesz folytatás… szerintem ez így is elég korrekt volt, az elkövetkező tartalom függvénye lesz erősen, hogy elolvasom-e majd. Nem azért, mert nem merülnék el megint ebben a világban, hanem mert lezártnak, önálló kötetnek tartom ezt a regényt, aminek a tovább nyújtása az alap történettől eltávolodva bizonyára már nem lenne az igazi.

Borító: 5/3,5- A motorokért bolondulok, így az nagyon tetszett, hogy motoron ülve vannak lekapva a modellek, és a betűtípus is tetszőleges, de hiába passzol a külleme a leírásokhoz, nekem ez a pasas nem Grizz. Nem tudom vele összeegyeztetni a fejemben létező képet, pedig általában a borítómodellekkel harmonizálva szoktam elképzelni a karaktereket. Grizz még csak egy kis illúziórombolás lett volna, de ez a nő… ez a nő szerintem felháborítóan pocsék fényviszonyok mellett se lehetne Ginny. A sokat emlegetett frufru lemaradt, és a szerepéhez mérten hajmeresztően idős.
Kedvenc szereplő: Grizz
Legutáltabb szereplők: Ginny, Grunt
Kedvenc részek: amikor Ginny megkapta a kismacskát, amikor említve voltak a rottweilerek, amikor kiderült, mennyire jó tervező Grizz, amikor a tetováló szalonban voltak, Ginny reakciója az első álnevére, amikor elment Grizz és Ginny a gitárért, amikor Ginny támadói megkapták a büntetésüket
Mélypontok: a tudat, hogy mit is jelent a címben a kilenc perc, Ginny elrablásának a kivitelezése,  Ginny álnok viselkedése, Grunt titka, az olvasónaplószerű tálalás.
Korhatár: A molyon az erotikus címkét látva a könyvnél azt hittem, tele lesz változatos kreativitással megalkotott sikamlós jelenetekkel… mégse nevezném erotikus kategóriásnak a felmerülő szexjeleneteket. A részletességük és a mennyiségük miatt sem. Korhatárosságot okozhat a szóhasználat és a beteg jelenetek, a történet megterhelősége. Tizenhat-tizenhét éves kortól ajánlom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése