2018. január 31., szerda

Anna Banks: Of Triton - Triton (Szirénia öröksége 2)

Üdv! ^-^ A januári olvasási terveim nem alakultak annyira lendületesen, mint ahogy azt elképzeltem, ma a Top 5 Szerdára vonatkozó kialakuló rendszerem is felboruló félbe került, úgyhogy előfordulhat, az e havi utolsó témát ki fogom hagyni de sikerült még ebben a hónapban sort kerítenem az év első YA-regényére is, amiben Anna Banks írónő szirénes sorozatának a második részével, a Tritonban merültem el az urban fantasy habjaiban.

Fülszöveg:

Emma éppen most jött rá, hogy édesanyja egy réges-régen eltűnt Poszeidón hercegnő, és az a tény megrengeti identitását. Félvérként az emberi világban különcnek és bogarasnak tartják, a Szirének között pedig utálat tárgya, ugyanis törvényeik szerint a félvérek által megérdemelt sors a halál.
Ha még ez nem lenne elég gond, édesanyja feltűnése a Szirének világában egymás ellen fordítja a két királyságot, Poszeidónt és Tritont. Vajon Emmának most mit kellene tennie? Teljesítse Galen kérését, azaz legyen biztonságban és reménykedjen a legjobbakban? Avagy érdemes lenne felvállalnia önmaga felfedésének kockázatát- és az ajándékáét-, olyan emberek életét mentve meg így, akiket sosem ismert?


Sokáig hiábavalóan kerestem a megfelelő kifejezést olvasás közben, amivel leírhatnám a Tritont, aztán valamivel a fele előtt egy részlet elém sodorta a szót, amit kerestem; örvény. Így a legmagasabb fokú kikapcsolódás érdekében érdemes is követni a könyv esetében az örvényre vonatkozóan leírt instrukciókat; ne kapálózzatok, csak hagyjátok, hogy elkapjon, és a legváratlanabb pillanatban felfrissülten eleresszen.
A Poszeidón leforrázó, gyilkos függővége után amennyire tűkön ülve vágytam rá, megtudjam, mi lesz a folytatásban, annyira megdöbbentően későn sikerült beszereznem a hőn áhított második részt. Ez idő alatt pedig „a képben vagyok az eseményekkel” meggyőződést messzire mosták a hullámok. Majdnem két éves távlatból feleleveníteni a történéseket olyan volt, mint úszásra képtelen emberként, mentőmellény, úszógumi és egyéb segédeszköz nélkül fejest ugrani a mélyvízbe. Haloványan derengtek korábbi ismeretek, sejtettem mit kéne tudnom, mit hová kéne raknom, de mégsem emlékeztem elegendőre ahhoz, hogy a felszínen maradhassak, csak esetlenül, levegőért kapkodva kalimpáltam, és elszántan igyekeztem összerakni magamban mindazt, ami a helyzet uralásához szükséges. Miután kevésbé voltam partra vetett hal Anna szirénes világában, elkezdett megmutatkozni a növekvő tendencia, de nem volt jelen maradéktalanul a felhőtlenség, ameddig meg nem fogalmaztam, és hajlandó nem voltam meg is fogadni a saját tanácsomat. Addig is akarva-akaratlanul belehajszoltam magam abba a szerepbe, miszerint én lettem a karakterek fölött őrködő, egyedüli felnőtt létforma, aki nem is számíthat rá, hogy a közeljövőben nyugdíjazni fogják az óvodából. Bőven fel kellett érnem a türelmi tartalékaimat a döcögős kezdés hullámainak hátán való hánykódás közben, mire elmondhattam, hogy a történet, és a szereplők is kezdték magukat összeszedni, noha visszagondolva, a stílus lendületessége miatt egyhuzamban nem volt ez a várakozás annyira elviselhetetlenül rémes. Csak szimplán fura. Vegyes érzéseim vannak ettől a fogalmazástól, de nálam sajnos Anna a legújabb regényével, a Nemezissel túl magasra tette a lécet, és a két könyv közötti kimagasló fejlődésnek bármennyire is örülök, a magam részéről most már jobban húzok Theoriába, mint a víz alá, és a Szirénia öröksége cseppet gyerekesebbnek hat. Az autós üldözéstől speciel teljesen megszabadultam volna, ahogy ugyanazoknak a dilemmáknak az ismételgetése helyett is szívesebben olvastam volna bővebben a szirének világáról, hiszen a Poszeidónhoz képest jelentősen több jelenet játszódott a mélyben. Talán ezt ki lehetett volna küszöbölni, ha nem az egyenlő elosztás van továbbvéve az Emma-Galén fejezetek arányában. Az elúszva hagyott lehetőségek feletti morgolódásomért, viszont kárpótolt a vitahelyzet, ami Nália visszatérése miatt kipattant, Triton tehetségének a megmutatkozása, plusz pont azért, hogy a bálnákhoz van köze, mikor Emma első tengeri beszédpartnerei is a cetek közé tartoztak és a poszeidónkirály megismerése; azaz összefoglalva a cselekmény fő vonala. Amikor láthatóan alakulni kezdett a molekula, és kikristályosodott, miről is szól majd ez a kötet, az örvényhez is megtanultam megfelelően viszonyulni, és hagytam, hogy beszippantson. A jég megtörése kétségkívül nem volt sétagalopp, de utána gejzírszerűen feltört a történet, induláskor nem gondoltam, hogy eljutok arra a pontra, amikor egyszerűen nem akarom abbahagyni az utolsó lapig, mint a régi szép időkben, amikor az első részt egy ültő helyemben ledaráltam. Kíváncsian állok a finálé elébe, amit ha az elkövetkező hónapban nem is, de március vagy április környékén sorra fogok keríteni. A halas beceneveket, ugratásokat, és a szirén nyelvezet hasonlatain pedig még mindig szakadok :D



Azoknak a kedvéért, akik hozzám hasonlóan el vannak tájolódva, és azért, hogy ne vethessétek a szememre, nem is okoskodtam ki, mit volt a Poszeidónban, csak a vereséget elkönyvelve olvastam tovább röviden összefoglalnám, mivel is záródott le a sorozatindító kötet, illetve hol tart a történet a Triton indulásakor. Szóval Emmáról kiderült, hogy félvér szirén, viszont Galén előzőleges feltételezései ellenére nem az apja volt szirén, hanem az anyja, aki nem más, mint Nália, Poszeidón-házi hercegnő, akit Galén bátyjának, Gromnak a Triton-házi királynak szántak párul. A szirének azt hitték, az emberi időben második világháborúnak megfelelő időszakban Nália meghalt egy robbanásban, de valójában a katasztrófa után felszínre menekült a nő, és az emberek között kezdett élni. Grom, pedig, aki szintén túlélte a robbanást, uralkodói kötelességeit eleget téve ezalatt párosult egy másik szirénnel, aki állítólag birtokolta Poszeidón tehetségét, az állatokkal való kommunikációt, így nem volt akadály a frigy kapcsán a közrendűsége se… de Galén és Emma kiderítette, a szirén nő egy csaló, aki egy összeesküvés előremozdításáért tört a királynői rangért. Galén rájőve Emma anyjának valódi személyazonosságára, az utolsó oldalakon szembesítette a nőt a titka lelepleződésével. Nem gyakran nyúlnak az írók ilyen kezdéshez, de a záró fordulatot figyelembe véve, én arra számítottam, a sztori fonala pontosan ott lesz újra felvéve a Tritonban, ahol el lett eresztve a Poszeidón végén. Ezért némileg meghökkentem, amikor Anna egy totálisan új, idegen jelenettel indított, és csak visszautalásokkal, visszaemlékezésekkel adta az olvasók tudtára, mit zajlott le azután Emmáék konyhájában, miután Galén kiborította a bilit Nália kapcsán. Finom fogalmazásnál maradva jobban értékeltem volna, ha az eleinte fennálló, fel a szemellenzőt és se jobbra, se balra! meneküléses cirkuszolást lecserélte volna Anna a visszaemlékezéses jelenetek jelenbeli bemutatására, ha másért nem, a folytonosság kedvéért, mert az első tíz-húsz oldalon uralkodó perpatvarnak őszintén nem láttam értelmét. És némileg meg is ijedtem az elhúzódását látva, hogy az egész könyv erről az őrületes, végeláthatatlan ámokfutásról fog szólni. Hála Anna Banks józan eszének és az óceán isteneinek, hogy nem így lett. De mire is gondolok itt? Arra, hogy Emma anyját elfogja a pánik, hogy most, hogy tudja a népe X számú képviselője, életben van és pontosan hol található, érte küldenek egy egységet, hogy elfogják és törvényszék elé állítsák Grom megölése miatt, és a tulajdon lányát, illetve Raínát elkábítva kocsiba pattan, és menekülni kezd, hiába rágta a szájába Emma és Galén is kismilliószor, hogy Grom él és virul, ugyanúgy megúszta a robbanást, mint Nália.

Emma anyjának a Poszeidónban se voltam kifejezetten nagy rajongója, túlságosan szeszélyesnek találtam a természetét ahhoz, hogy kedvemre való lehessen. Néha játszotta a gondoskodó, túlféltő anyát, aztán meg száznyolcvan fokos fordulat állt be, és úgy kezdett viselkedni, mint aki nemrég jött ki a zizifarmról a megfelelő mennyiségű gyógyszeres utánpótlás nélkül. Ez a hasadt személyiség beütés pedig akkor is elkísérte a nőt, amikor viszonylag elhanyagolható mellékszereplőből, tipikus „töltelék” anya karakterből főbb szereplővé lépett elő a Tritonban. A váltások ezúttal is félelmetesnek bizonyultak. A döcögősebb, kezdeti szakaszban úgy viselkedett, mint egy hisztériás, bekattant tinilány, akit értelmetlenül igyekeznek meggyőzni a szülei és a barátai, hogy nyugodjon le, mert egyáltalán nem hájas, ő akkor is vasakarattal ragaszkodik ahhoz a tévképzethez, hogy ő kövér, és ennek az ellenkezőjére az ég összes csillagának a lehullása se vezethetné rá. Ameddig be nem toppan az ő daliás lovagja, aki elismétli és szemlélteti ugyanazt, amit mások már vagy ötvenszer próbálták a fejébe verni változatos méretű kalapácsokkal; és a tinilányunk örül, amiért valaki végre megbecsüli, nevetségesen olvadozik ennek a valakinek. Emma reakcióit is túlzásnak, éretlennek és idegesítőnek találtam a kialakult szituációra, de az anyja viselkedése tényleg nagyon…. bizarr volt. Ráncoltam a homlokomat rendesen, és a helyzet által megkívánt fintorgások se maradtak el a részemről, amit a nő lezavart, azt egyszerűen nevetségesnek találtam, és csodálkoztam, miért nem fordult meg senki fejében, hogy a képébe kéne önteni talán egy pohár vizet, hogy végre észrevegye magát. Frusztrált a gyerekes, szimpla korlátoltságból fakadó makacssága, amitől nem volt hajlandó tovább látni a saját orránál, és objektívan látni azt, ami körülötte zajlik. Amitől nem volt hajlandó átgondolni esetleg a tényeket, számba venni a lehetőségeket, és nem esztelenül, mellét verve elhatárolódni a személyes, betegesen bebeszélt elképzelésével ütköző információkkal, úgyse lehet másnak igaza, csak nekem alapon. Galén úgyis csak tőrbe akarja csalni, a lánya meg úgyse megbízható, mert manipulálta a fiú. Azon még Emma nevében is megsértődtem, hogy valaki ennyire önállóságra képtelennek és irányíthatónak találja a saját lányát. Ezt meg simán el lehetett volna kerülni, ha értelmes, felnőtt ember módjára viselkedik Nália, és hisztiroham helyett megáll egy percre gondolkozni, hagyja, hogy leüljenek szintén értelmesen megtárgyalni a szituációt. YA regény, YA regény, ezt aláírom, és ha esetleg Emma és Galén között zajlott volna le ez a gyogyós-futam, még elnézőbb is bírtam volna lenni… de Emma anyja felnőtt ember! Egy ápolói végzettséggel rendelkező felnőtt ember! Ha a kórházban elé tolnak egy ellátásra szorulót, akkor ha bekattan, vizsgálódást mellőzve annak a szerencsétlennek is bead egy tetanuszt, mert szerinte, látatlanból arra van szükség, vagy mi a franc?? Ez a viselkedés egyszerűen esztelenség! És bánatomra azután se volt kiugró javulás, hogy a Grommal kapcsolatos félreértés tisztázásra került, mert utána Nália visszafejlődött egy olyan szerelmetes kölyökkutya szintre, amit a lánya korabeli szereplők se műveltek ilyen magasságokban, mert már kínosak tartották. Egy nyáladzó, szerelmes csitri volt, nem egy anya. Akinek maga a szerelem nincs megtiltva, de a lányára való tekintettel nyilvánosan azért viselhetné az érzést valamelyest több méltósággal.

Emmára egy karakán, poénos, mozgáskultúráját nézve egy kissé idétlen főhősnőként emlékeztem vissza, akit kedveltem, és a különféle vicces fogalmazások a szemszögében ezúttal is mosolyra fakasztottak, ahogy a rá jellemző könnyed, nyárias hangulatot tovább fokozó lazaság, azonban a vér nem válik vízzé… és az anyja gyerekességéből ő is megcsillogtatta azt a csomagot, amit örökölt. Az autós üldözésnél a szíve mélyén átlátott azon, hogy nem Náliának van igaza, mégis totojázott, nem lépett fel erélyesen annak az érdekében, hogy ezt az őrületet mielőbb tisztázzák, és foglalkozhassanak az alapproblémával; hogyan érinti a szirének világát és Emma életét a fejlemény. Csak pampogott, hogy brü-hü-hü-hü, nem tudja, kinek segítsen, mert az anyja és Galén is hazudtak már neki… Meg ő különben se olyan határozott típus, mint Raína, aki a sarkára állva rendet tud teremteni… Nem tudja, mit csináljon… Jobb, ha segédkezik az anyjának a legjobb tudása szerint, és várja a legjobbakat… hogy majd Galén és Rachel megtalálja őket, és megoldják helyette a helyzetet… Könyörögtem, hogy mutasson bármilyen jelet, ami arra utalna, több tökösség szorult belé, mint egy felfújhatós bohóchalba, de csak tengődött, és várt a csodára. Ezt még megszoktam vagy jobban mondva eltűrtem volna azzal a címszóval, hogy nem lehet mindenki odamondós, alfa-természet, de amit az autós menekülés, illetve az anyja és Grom turbékolása alatt lezavart… azt nem tudtam tolerálni. A hajamat téptem volna a felhúzottságtól, és közben folyamatosan azzal a kérdéssel rohamoztam önmagamat, hogy Létezhet-e, hogy egy tizennyolc éves csaj azon rinyál hosszú-hosszú fejezeteken keresztül, hogy milyen szörnyű, hogy a szülei nem voltak fülig szerelmesek egymásba első látásra, csak barátok voltak egész együttlétük alatt?. Akkor mégis mi a frász van?! Ettől se az anyja, se az apja nem adott neki kevesebb szeretetet, az apja se úszta volna meg a betegséget, ha szerelmesek, fel nem foghattam, miért kell ebből ilyen globális problémát csinálni. Hogy miért kell azon pattogni, hogy az anyja elárulta az apját azzal, hogy nem szeretett bele, amikor az apja részéről is csak barátság volt, semmi több. A maga módján persze az írónő is éreztette, hogy ez a viselkedés egy agyrém, de egy idő után már az is idegesítő volt, amikor egy-egy kifakadása után Emma azt taglalta, mennyire éretlen, és igazán ideje lenne felnőnie. Csinálja, ne csak beszéljen róla -.- A sztori beindulásával Emma jelleme is helyrerázódott, felbukkant az a lány, akit megszerettem az első részben, és gazdagította néhány nagyon, hogy is fogalmazzak, látványos jelenettel a Tritont, amikor a poszeidóni tehetségét használta, de mivel a kulcstörténések a víz alatt zajlottak, mint főszereplő egészen a háttérbe szorult. A váltott szemszög miatt folyamatosan a sztori része volt persze, de csak fásultabb jelenetek jutottak neki, miután Nália, Galén, Grom és Tóraf elmentek a szirének területeire. Iskolába ment, Markot nem tudom, minek kellett előszedni azért a kis nulla párbeszédért hazament, bosszankodott Raína miatt, azért mert egyedül van vagy mert nincs eléggé egyedül, aggódott, hogyan alakulnak az ügyek odalent… de huzamos ideig jelentős megmozdulásban megmutatkozó szerep nem jutott neki. Úgyhogy, mint említettem bármennyire is szeretni szoktam a váltott szemszöget, építő jellegű lett volna az elbocsájtása, vagy a fele-fele arány felborítása.

A felborítás által pedig nem árulok el ezek után meglepetést, ha egy Galén irányába billenő mérleget preferáltam volna. A Triton-házi herceg hozta azt a formáját, amivel az első részben belesimult a „párjával jó, de amúgy nekem semleges” pasi főszereplő státuszába, a dilemmái, a reakciói nem ütöttek el a korábban felépített személyiségétől, aminek örültem, hiszen mindig pozitívum, amikor az egyes karakterek személyiséghasadása nem terjed el az egész gárdára. Amiatt volt egy kevés hiányérzetem, hogy most nem kerültek bemutatásra olyan fura szituációk, amiken korábban jókat nevettem; amikor a szirén világ és az ember világ ütközése miatt Galén valami kínosba keveredik, de bőven áramlottak olyan események, amik nem hagyták, hogy a hiány elhatalmasodjon. Ameddig Emma a szárazföldön élte a szürke hétköznapjait, Galén, Grom és Emma anyja visszatértek a népükhöz, hogy bejelentsék, megkerült a Poszeidón-ház örököse, és felbontassák Grom és a csaló hitvesének a párosodási egyezményét. Már a szárazföldön zajló beszélgetésekkor megállapították a szereplők, hogy akadhatnak nehézségek ennek a kivitelezésében, ha nem tudják egyértelműen bizonyítani, hogy Grom jelenlegi párja nem rendelkezik Poszeidón tehetségével, de arra nem számítottak, hogy Nália visszatérésével alapvetően gondok akadnak majd… Jágen, Grom csaló párjának az apja, a királyságok ellen áskálódó szirén a hívei és más, megvesztegetett szirének által megpróbálják elhitetni a közvéleménnyel, Emma anyja nem is Nália, az elveszett hercegnő, csak egy idegen, akivel a Poszeidón ház meg akarja torpedózni Grom és Jágen lányának az egyesülését. A szereplőknek be kell bizonyítaniuk a szirének múltőrzőiből álló törvényszék előtt, hogy Emma anyja valóban Nália, és hogy a különleges tehetségek továbbra is csak a fejedelmi rétegekben öröklődhetnek, ergo Jágen lánya csaló. Galén és Nália egyaránt igyekszenek megóvni Emmát a szirének előtti lelepleződéstől, ugyanis a félvérek életben hagyását tiltja a törvény, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a lány belevonása a kialakult helyzetbe, ha el akarják érni, az kerüljön Grom mellé a trónra, aki jogosan megérdemli azt és, hogy nem utolsó sorban megakadályozzák, Jágen a szirének teljes hatalmi rendszerét átformáló lázadást szítson.

A cselekmény az úgynevezett elengedhetetlen mértékben kiszámítható volt, mivel azt a legtöbben sejthették, valahogyan mégiscsak ki fog alakulni a happy end, és a karakterek, illetve az írónő nem engedik a totális óceánokalipszis kitörését… de a törvényszéki tárgyalások megkezdődésével mégis nagyon élvezetessé és izgalmassá vált a sztori. A múltőrzők és a hallgatóságig jelen lévő szirének sorait meg tudtam volna csapkodni, amiért hagyták, hogy Jágen kénye-kedve szerint belezavarjon a tárgyalás menetébe, eltérítse a témát, de ami ebből ki lett sütve, hogy meg lett kérdőjelezve a szirének bevett hatalmi rendszere, az tetszett. Nem volt kérdés, melyik oldalnak illet szurkolni, melyik oldalnak szurkoltam is, de azt be kellett látnom, hogy nem totálisan a levegőbe beszél Jágen a felvetett témákkal, noha az érződött, csak éppen olyan mértékben súrolja ezekben a felszínt, amik a fejedelmek ellenében az ő malmára hajtják a vizet. Abban egyetértettem, hogy ilyen vagy olyan okból, de se a Triton-házi király, azaz Grom, se a Poszeidón-házi király, Antonisz, Emma nagyapja nem végeztek a Náliával történtek után feddhetetlen munkát királyként még úgy se, hogy az előbbi azért tett erőfeszítéseket és, hogy változásokra van szükség a rendszerben. De szerintem elsősorban a kockafejűségen nem ártana csökkenteni, ami a vezetőségüket jellemzi, az első vezéreik óta évezredek teltek el, és a világ gyökeresen megváltozott, ha az általuk kigondolt szabályok és törvények esetleg a maguk korában jók is voltak, mára akkor is elavulttá váltak. Ha egy társadalom vagy egy ember nem képes lépést tartani a fejlődéssel, akkor lesodródik a futószalagról, és befellegzik neki, bármennyire is görcsösen próbál ragaszkodni a bevett irányelvekhez, hoppon fog maradni. Mint az az egyén, aki elutasítva, hogy boltok léteznek, ahol vásárlással élelemhez lehet jutni, egy bunkósbottal nekiront az áruházból kijövőknek, és az ősi, aki kapja, marja elven elveszi, ami kell neki. A hagyományok addig jók… ameddig nem húznak vissza.

Az új szereplők közül örültem a Poszeidón-házi király, Antonisz megismerésének, jó fejnek találtam az öreget, és remélem, a következő részben lesz néhány nagypapa-unoka jelenet majd közte és Emma között. Rachel ismételten üde színvoltot vitt a történetbe a humorérzékével, és a lenyűgöző hatékonyságával, amivel Galén ügyeit intézte, az ő szálának a végződését nem igazán értettem. Olyan… hirtelen volt, és furcsa, mintha csak a kötet lezárása előtt be akart volna dobni Anna még egy bombát a képbe. Raínát, Galén nővérét korábban egy hisztériás libának tartottam, de most többnyire sikerült tartalékon maradnia, és ami azt illeti… megértettem, miért olyan néha, amilyen. Nem kapott mondhatni semennyi szabadságot, már a Tritonon belül is megszámlálhatatlanul sok olyan eset volt, amikor a nyakába varrtak valamilyen feladatot, megmondták, mit tegyen, mit ne tegyen, feltétlen engedelmességet várva, és eszükbe se jutott megkérdezni, jó lesz-e ez így vagy mi a véleménye az ügyről. Csak dobálták neki az utasításokat, noha hercegnőként megilletné ennél nagyobb befolyás az életére, és az elhanyagolható, napi cselekedeteire. Ésszerű volt, hogy ez a bánásmód kialakította benne, hogy csak akkor veszik figyelembe, ő mit szeretne, ha hangosan és botrányt keltve kiköveteli. Nem számítottam rá, hogy mi lesz az oka a berekedtségének, a torkában lévő problémának, úgyhogy az írónő ezzel rendesen meglepett, és hihetetlenül jó ötletnek tartottam ^^ Raína párja, Tóraf viselkedését a tárgyalás környékén nem tudtam mire vélni, annak se volt felfedezhető előzménye, így a szereplőkkel együtt én is csak pislogtam, mint a sült hal, hogy mi a fene ütött belé. Várható, vagyis remélhető volt, mi áll a cselekedetei hátterében, de ennek a derült égből villámcsapás módjára történő beadagolása okozott egy rövid ütő megállást.

Az első részhez viszonyítva egyértelműen gyengébb lett, ám még így is belefért nekem ez az élmény egy erős kategóriába. A folytatásról, a Neptunról már tudok egy s mást  a blogturnés blogbejegyzések által, és ezek az információmorzsák ígéretes történetet harangoztak be előttem, amiben várhatóan megint nagyobb hangsúly kerül a világépítésre :)

Borító: 5/4,5 – Az első köteté lepipálja, de attól még káprázatos munka, tökéletes választás egy sellős történethez, a betűtípust változatlanul imádom, rendkívül hangulatos, előkelő hatást kelt. A háttértől megijedtem, amikor még csak számítógépen láttam, mert a netre feltöltött verzióknál jóval fakóbb és világosabb kék, de a valóságban csodálatos élénk, „tömör” égszínkék.
Kedvenc karakterek: Raína, Galén, Antonisz
Legutáltabb karakterek: Nália, Jágen
Kedvenc részek: amikor Rachel összezavarta a repterek rendszerét, amikor megkezdődött a tárgyalás, Emma és Tóraf repülőútja, amikor megmutatkozott Triton tehetsége, amikor Emma Góliáttal a bálnával szerepelt, amikor Emma színre lépett a cápáival, amikor Antonisz nekitámadt Jágennek.
Mélypontok: Nália esztelen viselkedése, és az ebből fakadó felesleges nyűglődés, Emma nyavalygása a szülei kapcsolata miatt, Rachel szálának a végződése
Szerelmi szál: Emma és Galén a történet oroszlánrészében kilométerekre tartózkodnak egymástól, így akkor se lehetett volna sok intimebb jelenetük, ha nem akadályozná őket a törvény ebben… úgyhogy marad minden a YA keretei között.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése