Anna Banks: Of Triton - Triton (Szirénia öröksége 2)

Üdv! ^-^ A januári olvasási terveim nem alakultak annyira lendületesen, mint ahogy azt elképzeltem, ma a Top 5 Szerdára vonatkozó kialakuló rendszerem is felboruló félbe került, úgyhogy előfordulhat, az e havi utolsó témát ki fogom hagyni de sikerült még ebben a hónapban sort kerítenem az év első YA-regényére is, amiben Anna Banks írónő szirénes sorozatának a második részével, a Tritonban merültem el az urban fantasy habjaiban.

Fülszöveg:
Emma éppen most jött rá, hogy édesanyja egy réges-régen eltűnt Poszeidón hercegnő, és az a tény megrengeti identitását. Félvérként az emberi világban különcnek és bogarasnak tartják, a Szirének között pedig utálat tárgya, ugyanis törvényeik szerint a félvérek által megérdemelt sors a halál.
Ha még ez nem lenne elég gond, édesanyja feltűnése a Szirének világában egymás ellen fordítja a két királyságot, Poszeidónt és Tritont. Vajon Emmának most mit kellene tennie? Teljesítse Galen kérését, azaz legyen biztonságban és reménykedjen a legjobbakban? Avagy érdemes lenne felvállalnia önmaga felfedésének kockázatát- és az ajándékáét-, olyan emberek életét mentve meg így, akiket sosem ismert?

Sokáig hiábavalóan kerestem a megfelelő kifejezést olvasás közben, amivel leírhatnám a Tritont, aztán valamivel a fele előtt egy részlet elém sodorta a szót, amit kerestem; örvény. Így a legmagasabb fokú kikapcsolódás érdekében érdemes is követni a könyv esetében az örvényre vonatkozóan leírt instrukciókat; ne kapálózzatok, csak hagyjátok, hogy elkapjon, és a legváratlanabb pillanatban felfrissülten eleresszen.
A Poszeidón leforrázó, gyilkos függővége után amennyire tűkön ülve vágytam rá, megtudjam, mi lesz a folytatásban, annyira megdöbbentően későn sikerült beszereznem a hőn áhított második részt. Ez idő alatt pedig „a képben vagyok az eseményekkel” meggyőződést messzire mosták a hullámok. Majdnem két éves távlatból feleleveníteni a történéseket olyan volt, mint úszásra képtelen emberként, mentőmellény, úszógumi és egyéb segédeszköz nélkül fejest ugrani a mélyvízbe. Haloványan derengtek korábbi ismeretek, sejtettem mit kéne tudnom, mit hová kéne raknom, de mégsem emlékeztem elegendőre ahhoz, hogy a felszínen maradhassak, csak esetlenül, levegőért kapkodva kalimpáltam, és elszántan igyekeztem összerakni magamban mindazt, ami a helyzet uralásához szükséges. Miután kevésbé voltam partra vetett hal Anna szirénes világában, elkezdett megmutatkozni a növekvő tendencia, de nem volt jelen maradéktalanul a felhőtlenség, ameddig meg nem fogalmaztam, és hajlandó nem voltam meg is fogadni a saját tanácsomat. Addig is akarva-akaratlanul belehajszoltam magam abba a szerepbe, miszerint én lettem a karakterek fölött őrködő, egyedüli felnőtt létforma, aki nem is számíthat rá, hogy a közeljövőben nyugdíjazni fogják az óvodából. Bőven fel kellett érnem a türelmi tartalékaimat a döcögős kezdés hullámainak hátán való hánykódás közben, mire elmondhattam, hogy a történet, és a szereplők is kezdték magukat összeszedni, noha visszagondolva, a stílus lendületessége miatt egyhuzamban nem volt ez a várakozás annyira elviselhetetlenül rémes. Csak szimplán fura. Vegyes érzéseim vannak ettől a fogalmazástól, de nálam sajnos Anna a legújabb regényével, a Nemezissel túl magasra tette a lécet, és a két könyv közötti kimagasló fejlődésnek bármennyire is örülök, a magam részéről most már jobban húzok Theoriába, mint a víz alá, és a Szirénia öröksége cseppet gyerekesebbnek hat. Az autós üldözéstől speciel teljesen megszabadultam volna, ahogy ugyanazoknak a dilemmáknak az ismételgetése helyett is szívesebben olvastam volna bővebben a szirének világáról, hiszen a Poszeidónhoz képest jelentősen több jelenet játszódott a mélyben. Talán ezt ki lehetett volna küszöbölni, ha nem az egyenlő elosztás van továbbvéve az Emma-Galén fejezetek arányában. Az elúszva hagyott lehetőségek feletti morgolódásomért, viszont kárpótolt a vitahelyzet, ami Nália visszatérése miatt kipattant, Triton tehetségének a megmutatkozása, plusz pont azért, hogy a bálnákhoz van köze, mikor Emma első tengeri beszédpartnerei is a cetek közé tartoztak és a poszeidónkirály megismerése; azaz összefoglalva a cselekmény fő vonala. Amikor láthatóan alakulni kezdett a molekula, és kikristályosodott, miről is szól majd ez a kötet, az örvényhez is megtanultam megfelelően viszonyulni, és hagytam, hogy beszippantson. A jég megtörése kétségkívül nem volt sétagalopp, de utána gejzírszerűen feltört a történet, induláskor nem gondoltam, hogy eljutok arra a pontra, amikor egyszerűen nem akarom abbahagyni az utolsó lapig, mint a régi szép időkben, amikor az első részt egy ültő helyemben ledaráltam. Kíváncsian állok a finálé elébe, amit ha az elkövetkező hónapban nem is, de március vagy április környékén sorra fogok keríteni. A halas beceneveket, ugratásokat, és a szirén nyelvezet hasonlatain pedig még mindig szakadok :D

Azoknak a kedvéért, akik hozzám hasonlóan el vannak tájolódva, és azért, hogy ne vethessétek a szememre, nem is okoskodtam ki, mit volt a Poszeidónban, csak a vereséget elkönyvelve olvastam tovább röviden összefoglalnám, mivel is záródott le a sorozatindító kötet, illetve hol tart a történet a Triton indulásakor. Szóval Emmáról kiderült, hogy félvér szirén, viszont Galén előzőleges feltételezései ellenére nem az apja volt szirén, hanem az anyja, aki nem más, mint Nália, Poszeidón-házi hercegnő, akit Galén bátyjának, Gromnak a Triton-házi királynak szántak párul. A szirének azt hitték, az emberi időben második világháborúnak megfelelő időszakban Nália meghalt egy robbanásban, de valójában a katasztrófa után felszínre menekült a nő, és az emberek között kezdett élni. Grom, pedig, aki szintén túlélte a robbanást, uralkodói kötelességeit eleget téve ezalatt párosult egy másik szirénnel, aki állítólag birtokolta Poszeidón tehetségét, az állatokkal való kommunikációt, így nem volt akadály a frigy kapcsán a közrendűsége se… de Galén és Emma kiderítette, a szirén nő egy csaló, aki egy összeesküvés előremozdításáért tört a királynői rangért. Galén rájőve Emma anyjának valódi személyazonosságára, az utolsó oldalakon szembesítette a nőt a titka lelepleződésével. Nem gyakran nyúlnak az írók ilyen kezdéshez, de a záró fordulatot figyelembe véve, én arra számítottam, a sztori fonala pontosan ott lesz újra felvéve a Tritonban, ahol el lett eresztve a Poszeidón végén. Ezért némileg meghökkentem, amikor Anna egy totálisan új, idegen jelenettel indított, és csak visszautalásokkal, visszaemlékezésekkel adta az olvasók tudtára, mit zajlott le azután Emmáék konyhájában, miután Galén kiborította a bilit Nália kapcsán. Finom fogalmazásnál maradva jobban értékeltem volna, ha az eleinte fennálló, fel a szemellenzőt és se jobbra, se balra! meneküléses cirkuszolást lecserélte volna Anna a visszaemlékezéses jelenetek jelenbeli bemutatására, ha másért nem, a folytonosság kedvéért, mert az első tíz-húsz oldalon uralkodó perpatvarnak őszintén nem láttam értelmét. És némileg meg is ijedtem az elhúzódását látva, hogy az egész könyv erről az őrületes, végeláthatatlan ámokfutásról fog szólni. Hála Anna Banks józan eszének és az óceán isteneinek, hogy nem így lett. De mire is gondolok itt? Arra, hogy Emma anyját elfogja a pánik, hogy most, hogy tudja a népe X számú képviselője, életben van és pontosan hol található, érte küldenek egy egységet, hogy elfogják és törvényszék elé állítsák Grom megölése miatt, és a tulajdon lányát, illetve Raínát elkábítva kocsiba pattan, és menekülni kezd, hiába rágta a szájába Emma és Galén is kismilliószor, hogy Grom él és virul, ugyanúgy megúszta a robbanást, mint Nália.

Emma anyjának a Poszeidónban se voltam kifejezetten nagy rajongója, túlságosan szeszélyesnek találtam a természetét ahhoz, hogy kedvemre való lehessen. Néha játszotta a gondoskodó, túlféltő anyát, aztán meg száznyolcvan fokos fordulat állt be, és úgy kezdett viselkedni, mint aki nemrég jött ki a zizifarmról a megfelelő mennyiségű gyógyszeres utánpótlás nélkül. Ez a hasadt személyiség beütés pedig akkor is elkísérte a nőt, amikor viszonylag elhanyagolható mellékszereplőből, tipikus „töltelék” anya karakterből főbb szereplővé lépett elő a Tritonban. A váltások ezúttal is félelmetesnek bizonyultak. A döcögősebb, kezdeti szakaszban úgy viselkedett, mint egy hisztériás, bekattant tinilány, akit értelmetlenül igyekeznek meggyőzni a szülei és a barátai, hogy nyugodjon le, mert egyáltalán nem hájas, ő akkor is vasakarattal ragaszkodik ahhoz a tévképzethez, hogy ő kövér, és ennek az ellenkezőjére az ég összes csillagának a lehullása se vezethetné rá. Ameddig be nem toppan az ő daliás lovagja, aki elismétli és szemlélteti ugyanazt, amit mások már vagy ötvenszer próbálták a fejébe verni változatos méretű kalapácsokkal; és a tinilányunk örül, amiért valaki végre megbecsüli, nevetségesen olvadozik ennek a valakinek. Emma reakcióit is túlzásnak, éretlennek és idegesítőnek találtam a kialakult szituációra, de az anyja viselkedése tényleg nagyon…. bizarr volt. Ráncoltam a homlokomat rendesen, és a helyzet által megkívánt fintorgások se maradtak el a részemről, amit a nő lezavart, azt egyszerűen nevetségesnek találtam, és csodálkoztam, miért nem fordult meg senki fejében, hogy a képébe kéne önteni talán egy pohár vizet, hogy végre észrevegye magát. Frusztrált a gyerekes, szimpla korlátoltságból fakadó makacssága, amitől nem volt hajlandó tovább látni a saját orránál, és objektívan látni azt, ami körülötte zajlik. Amitől nem volt hajlandó átgondolni esetleg a tényeket, számba venni a lehetőségeket, és nem esztelenül, mellét verve elhatárolódni a személyes, betegesen bebeszélt elképzelésével ütköző információkkal, úgyse lehet másnak igaza, csak nekem alapon. Galén úgyis csak tőrbe akarja csalni, a lánya meg úgyse megbízható, mert manipulálta a fiú. Azon még Emma nevében is megsértődtem, hogy valaki ennyire önállóságra képtelennek és irányíthatónak találja a saját lányát. Ezt meg simán el lehetett volna kerülni, ha értelmes, felnőtt ember módjára viselkedik Nália, és hisztiroham helyett megáll egy percre gondolkozni, hagyja, hogy leüljenek szintén értelmesen megtárgyalni a szituációt. YA regény, YA regény, ezt aláírom, és ha esetleg Emma és Galén között zajlott volna le ez a gyogyós-futam, még elnézőbb is bírtam volna lenni… de Emma anyja felnőtt ember! Egy ápolói végzettséggel rendelkező felnőtt ember! Ha a kórházban elé tolnak egy ellátásra szorulót, akkor ha bekattan, vizsgálódást mellőzve annak a szerencsétlennek is bead egy tetanuszt, mert szerinte, látatlanból arra van szükség, vagy mi a franc?? Ez a viselkedés egyszerűen esztelenség! És bánatomra azután se volt kiugró javulás, hogy a Grommal kapcsolatos félreértés tisztázásra került, mert utána Nália visszafejlődött egy olyan szerelmetes kölyökkutya szintre, amit a lánya korabeli szereplők se műveltek ilyen magasságokban, mert már kínosak tartották. Egy nyáladzó, szerelmes csitri volt, nem egy anya. Akinek maga a szerelem nincs megtiltva, de a lányára való tekintettel nyilvánosan azért viselhetné az érzést valamelyest több méltósággal.

Emmára egy karakán, poénos, mozgáskultúráját nézve egy kissé idétlen főhősnőként emlékeztem vissza, akit kedveltem, és a különféle vicces fogalmazások a szemszögében ezúttal is mosolyra fakasztottak, ahogy a rá jellemző könnyed, nyárias hangulatot tovább fokozó lazaság, azonban a vér nem válik vízzé… és az anyja gyerekességéből ő is megcsillogtatta azt a csomagot, amit örökölt. Az autós üldözésnél a szíve mélyén átlátott azon, hogy nem Náliának van igaza, mégis totojázott, nem lépett fel erélyesen annak az érdekében, hogy ezt az őrületet mielőbb tisztázzák, és foglalkozhassanak az alapproblémával; hogyan érinti a szirének világát és Emma életét a fejlemény. Csak pampogott, hogy brü-hü-hü-hü, nem tudja, kinek segítsen, mert az anyja és Galén is hazudtak már neki… Meg ő különben se olyan határozott típus, mint Raína, aki a sarkára állva rendet tud teremteni… Nem tudja, mit csináljon… Jobb, ha segédkezik az anyjának a legjobb tudása szerint, és várja a legjobbakat… hogy majd Galén és Rachel megtalálja őket, és megoldják helyette a helyzetet… Könyörögtem, hogy mutasson bármilyen jelet, ami arra utalna, több tökösség szorult belé, mint egy felfújhatós bohóchalba, de csak tengődött, és várt a csodára. Ezt még megszoktam vagy jobban mondva eltűrtem volna azzal a címszóval, hogy nem lehet mindenki odamondós, alfa-természet, de amit az autós menekülés, illetve az anyja és Grom turbékolása alatt lezavart… azt nem tudtam tolerálni. A hajamat téptem volna a felhúzottságtól, és közben folyamatosan azzal a kérdéssel rohamoztam önmagamat, hogy Létezhet-e, hogy egy tizennyolc éves csaj azon rinyál hosszú-hosszú fejezeteken keresztül, hogy milyen szörnyű, hogy a szülei nem voltak fülig szerelmesek egymásba első látásra, csak barátok voltak egész együttlétük alatt?. Akkor mégis mi a frász van?! Ettől se az anyja, se az apja nem adott neki kevesebb szeretetet, az apja se úszta volna meg a betegséget, ha szerelmesek, fel nem foghattam, miért kell ebből ilyen globális problémát csinálni. Hogy miért kell azon pattogni, hogy az anyja elárulta az apját azzal, hogy nem szeretett bele, amikor az apja részéről is csak barátság volt, semmi több. A maga módján persze az írónő is éreztette, hogy ez a viselkedés egy agyrém, de egy idő után már az is idegesítő volt, amikor egy-egy kifakadása után Emma azt taglalta, mennyire éretlen, és igazán ideje lenne felnőnie. Csinálja, ne csak beszéljen róla -.- A sztori beindulásával Emma jelleme is helyrerázódott, felbukkant az a lány, akit megszerettem az első részben, és gazdagította néhány nagyon, hogy is fogalmazzak, látványos jelenettel a Tritont, amikor a poszeidóni tehetségét használta, de mivel a kulcstörténések a víz alatt zajlottak, mint főszereplő egészen a háttérbe szorult. A váltott szemszög miatt folyamatosan a sztori része volt persze, de csak fásultabb jelenetek jutottak neki, miután Nália, Galén, Grom és Tóraf elmentek a szirének területeire. Iskolába ment, Markot nem tudom, minek kellett előszedni azért a kis nulla párbeszédért hazament, bosszankodott Raína miatt, azért mert egyedül van vagy mert nincs eléggé egyedül, aggódott, hogyan alakulnak az ügyek odalent… de huzamos ideig jelentős megmozdulásban megmutatkozó szerep nem jutott neki. Úgyhogy, mint említettem bármennyire is szeretni szoktam a váltott szemszöget, építő jellegű lett volna az elbocsájtása, vagy a fele-fele arány felborítása.

A felborítás által pedig nem árulok el ezek után meglepetést, ha egy Galén irányába billenő mérleget preferáltam volna. A Triton-házi herceg hozta azt a formáját, amivel az első részben belesimult a „párjával jó, de amúgy nekem semleges” pasi főszereplő státuszába, a dilemmái, a reakciói nem ütöttek el a korábban felépített személyiségétől, aminek örültem, hiszen mindig pozitívum, amikor az egyes karakterek személyiséghasadása nem terjed el az egész gárdára. Amiatt volt egy kevés hiányérzetem, hogy most nem kerültek bemutatásra olyan fura szituációk, amiken korábban jókat nevettem; amikor a szirén világ és az ember világ ütközése miatt Galén valami kínosba keveredik, de bőven áramlottak olyan események, amik nem hagyták, hogy a hiány elhatalmasodjon. Ameddig Emma a szárazföldön élte a szürke hétköznapjait, Galén, Grom és Emma anyja visszatértek a népükhöz, hogy bejelentsék, megkerült a Poszeidón-ház örököse, és felbontassák Grom és a csaló hitvesének a párosodási egyezményét. Már a szárazföldön zajló beszélgetésekkor megállapították a szereplők, hogy akadhatnak nehézségek ennek a kivitelezésében, ha nem tudják egyértelműen bizonyítani, hogy Grom jelenlegi párja nem rendelkezik Poszeidón tehetségével, de arra nem számítottak, hogy Nália visszatérésével alapvetően gondok akadnak majd… Jágen, Grom csaló párjának az apja, a királyságok ellen áskálódó szirén a hívei és más, megvesztegetett szirének által megpróbálják elhitetni a közvéleménnyel, Emma anyja nem is Nália, az elveszett hercegnő, csak egy idegen, akivel a Poszeidón ház meg akarja torpedózni Grom és Jágen lányának az egyesülését. A szereplőknek be kell bizonyítaniuk a szirének múltőrzőiből álló törvényszék előtt, hogy Emma anyja valóban Nália, és hogy a különleges tehetségek továbbra is csak a fejedelmi rétegekben öröklődhetnek, ergo Jágen lánya csaló. Galén és Nália egyaránt igyekszenek megóvni Emmát a szirének előtti lelepleződéstől, ugyanis a félvérek életben hagyását tiltja a törvény, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a lány belevonása a kialakult helyzetbe, ha el akarják érni, az kerüljön Grom mellé a trónra, aki jogosan megérdemli azt és, hogy nem utolsó sorban megakadályozzák, Jágen a szirének teljes hatalmi rendszerét átformáló lázadást szítson.

A cselekmény az úgynevezett elengedhetetlen mértékben kiszámítható volt, mivel azt a legtöbben sejthették, valahogyan mégiscsak ki fog alakulni a happy end, és a karakterek, illetve az írónő nem engedik a totális óceánokalipszis kitörését… de a törvényszéki tárgyalások megkezdődésével mégis nagyon élvezetessé és izgalmassá vált a sztori. A múltőrzők és a hallgatóságig jelen lévő szirének sorait meg tudtam volna csapkodni, amiért hagyták, hogy Jágen kénye-kedve szerint belezavarjon a tárgyalás menetébe, eltérítse a témát, de ami ebből ki lett sütve, hogy meg lett kérdőjelezve a szirének bevett hatalmi rendszere, az tetszett. Nem volt kérdés, melyik oldalnak illet szurkolni, melyik oldalnak szurkoltam is, de azt be kellett látnom, hogy nem totálisan a levegőbe beszél Jágen a felvetett témákkal, noha az érződött, csak éppen olyan mértékben súrolja ezekben a felszínt, amik a fejedelmek ellenében az ő malmára hajtják a vizet. Abban egyetértettem, hogy ilyen vagy olyan okból, de se a Triton-házi király, azaz Grom, se a Poszeidón-házi király, Antonisz, Emma nagyapja nem végeztek a Náliával történtek után feddhetetlen munkát királyként még úgy se, hogy az előbbi azért tett erőfeszítéseket és, hogy változásokra van szükség a rendszerben. De szerintem elsősorban a kockafejűségen nem ártana csökkenteni, ami a vezetőségüket jellemzi, az első vezéreik óta évezredek teltek el, és a világ gyökeresen megváltozott, ha az általuk kigondolt szabályok és törvények esetleg a maguk korában jók is voltak, mára akkor is elavulttá váltak. Ha egy társadalom vagy egy ember nem képes lépést tartani a fejlődéssel, akkor lesodródik a futószalagról, és befellegzik neki, bármennyire is görcsösen próbál ragaszkodni a bevett irányelvekhez, hoppon fog maradni. Mint az az egyén, aki elutasítva, hogy boltok léteznek, ahol vásárlással élelemhez lehet jutni, egy bunkósbottal nekiront az áruházból kijövőknek, és az ősi, aki kapja, marja elven elveszi, ami kell neki. A hagyományok addig jók… ameddig nem húznak vissza.

Az új szereplők közül örültem a Poszeidón-házi király, Antonisz megismerésének, jó fejnek találtam az öreget, és remélem, a következő részben lesz néhány nagypapa-unoka jelenet majd közte és Emma között. Rachel ismételten üde színvoltot vitt a történetbe a humorérzékével, és a lenyűgöző hatékonyságával, amivel Galén ügyeit intézte, az ő szálának a végződését nem igazán értettem. Olyan… hirtelen volt, és furcsa, mintha csak a kötet lezárása előtt be akart volna dobni Anna még egy bombát a képbe. Raínát, Galén nővérét korábban egy hisztériás libának tartottam, de most többnyire sikerült tartalékon maradnia, és ami azt illeti… megértettem, miért olyan néha, amilyen. Nem kapott mondhatni semennyi szabadságot, már a Tritonon belül is megszámlálhatatlanul sok olyan eset volt, amikor a nyakába varrtak valamilyen feladatot, megmondták, mit tegyen, mit ne tegyen, feltétlen engedelmességet várva, és eszükbe se jutott megkérdezni, jó lesz-e ez így vagy mi a véleménye az ügyről. Csak dobálták neki az utasításokat, noha hercegnőként megilletné ennél nagyobb befolyás az életére, és az elhanyagolható, napi cselekedeteire. Ésszerű volt, hogy ez a bánásmód kialakította benne, hogy csak akkor veszik figyelembe, ő mit szeretne, ha hangosan és botrányt keltve kiköveteli. Nem számítottam rá, hogy mi lesz az oka a berekedtségének, a torkában lévő problémának, úgyhogy az írónő ezzel rendesen meglepett, és hihetetlenül jó ötletnek tartottam ^^ Raína párja, Tóraf viselkedését a tárgyalás környékén nem tudtam mire vélni, annak se volt felfedezhető előzménye, így a szereplőkkel együtt én is csak pislogtam, mint a sült hal, hogy mi a fene ütött belé. Várható, vagyis remélhető volt, mi áll a cselekedetei hátterében, de ennek a derült égből villámcsapás módjára történő beadagolása okozott egy rövid ütő megállást.

Az első részhez viszonyítva egyértelműen gyengébb lett, ám még így is belefért nekem ez az élmény egy erős jó kategóriába. A folytatásról, a Neptunról már tudok egy s mást  a blogturnés blogbejegyzések által, és ezek az információmorzsák ígéretes történetet harangoztak be előttem, amiben várhatóan megint nagyobb hangsúly kerül a világépítésre :)

Borító: 5/4,5 – Az első köteté lepipálja, de attól még káprázatos munka, tökéletes választás egy sellős történethez, a betűtípust változatlanul imádom, rendkívül hangulatos, előkelő hatást kelt. A háttértől megijedtem, amikor még csak számítógépen láttam, mert a netre feltöltött verzióknál jóval fakóbb és világosabb kék, de a valóságban csodálatos élénk, „tömör” égszínkék.
Kedvenc karakterek: Raína, Galén, Antonisz
Legutáltabb karakterek: Nália, Jágen
Kedvenc részek: amikor Rachel összezavarta a repterek rendszerét, amikor megkezdődött a tárgyalás, Emma és Tóraf repülőútja, amikor megmutatkozott Triton tehetsége, amikor Emma Góliáttal a bálnával szerepelt, amikor Emma színre lépett a cápáival, amikor Antonisz nekitámadt Jágennek.
Mélypontok: Nália esztelen viselkedése, és az ebből fakadó felesleges nyűglődés, Emma nyavalygása a szülei kapcsolata miatt, Rachel szálának a végződése
Szerelmi szál: Emma és Galén a történet oroszlánrészében kilométerekre tartózkodnak egymástól, így akkor se lehetett volna sok intimebb jelenetük, ha nem akadályozná őket a törvény ebben… úgyhogy marad minden a YA keretei között.

Stephen King: It - Az

Sziasztok! ^-^ Az új év beköszöntével megrohant a határtalan elszántság, hogy valami igazán felejthetetlen élménnyel indítsam az elkövetkező olvasói évemet, így komolyabb hezitálás nélkül lekaptam a polcról a legvastagabb olvasatlanomat; Stephen King-től az Az-t, amit bánatomra sokkal elnyújtottabban olvastam, mint terveztem, de az előre kitűzött cél, a felejthetetlen élmény Rocky Balboa-s ütéssel talált be. Mitől briliáns egy könyv? Szerintem nem feltétlen attól, hogy tökéletes, hogy az olvasó minden momentumával egyetért, és ezeket ugyanúgy szereti. Egy könyv akkor briliáns, ha az olvasó látja ezeket a hibákat, zavarják is őt, és bőven lenne mi miatt méltatlankodva toporzékolnia, mégse teszi, mert a nagy egészre visszagondolva csak az tud kattogni a fejében ezek ellenére is, hogy ez igen!

Fülszöveg:
Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az.

Az olvasók zöme hasonlóan nyilatkozott Stephen King személyes kedvencéről, mint egy pletykás öregasszonyról, aki össze-vissza rizsáz a lényegre térés helyett. A véleményt valamennyire osztom, de kiegészíteném azzal, én az ablakom alól biztos nem zavarnék el egy olyan öregasszonyt, aki egy ilyen lenyűgöző, borzongatóan creepy történetet fecseg el.
Mikor először kezdtem nézelődni King művei között, az Az volt az a regény, ami felé a legtöbb fenntartást tanúsítottam, nem a hossza miatt, noha eddig ez volt a legterjedelmesebb kötet, amit életemben elolvastam, hanem az alap miatt; egy csapat gyerek, akik szembeszállnak egy gyilkos bohóccal. Rögtön villogni kezdett egy kis lámpa, hogy röhej, röhej, röhej. A kuloulrofóbia sose kínzott még halványan se, egy részem a mai napig nem érti, miért jön rá a frász az emberek egy népes csoportjára a bohócoktól, és a gyerek főszereplős könyveket is gőzerővel kerülöm, nem szokott türelmem lenni a kötelező jellegű hülyeségekhez, amiket a szerzők a karakterek kora okán szőnek a történetekbe. De jött az adaptációhoz a remake és vele együtt a könyv gyönyörű, új kiadása… ami hamar vízbe fojtotta a közönyösségből és cinizmusból hajtogatott papírhajómat. Ezek után pedig ahhoz se kellett sok oldalnyi történést ledarálnom, hogy változatos jelzőkkel szidjam a hülye fejemet a fenntartásaim miatt, hiszen Kingről van szó, a fenébe is! A mesterről, aki képtelen belerohanni azokba a csúfos malőrökbe, amiket más író egy ilyen kiindulási csomaggal simán ellőne. Nem csak, hogy maximálisan lekötött és elvarázsolt az Azzal, hanem át is szakított egy megingathatatlannak tűnő gátat; adott egy olyan könyvet, amin többször is féltem. A „lebegés” szót ebben az életben nem akarom többet hallani vagy látni! >.< És tudjátok mit? Ebben a minőségben oltárira bejött ez az érzés! Hajszolni is fogom, amikor csak alkalmam adódik rá, bár biztos vagyok benne ekkora terjedelemben nem fogom folyamatosan újraélni ezt a fantasztikus, misztikus borzongást, amibe némi elegancia is vegyült. Nem értelmetlen hentelésről van ám szó, fokról-fokra csepegnek a nyugtalanító jelek, amik elgondolkoztatják az embert, megnövelik az éberségét, belesimítják a történésekbe, és eggyé gyúrják azzal a mocskos, visszataszító organizmussal, amit Derry-nek neveznek a térképek. Nem egy könnyű olvasmány, nem egy olyan momentumot tartalmaz, amire rávághatják, hogy csak felesleges, unalmas töltelék, néha bennem is elő-előtört a türelmetlenség, hogy térjünk már a lényegre, de most a befejezés után fel lennék háborodva, ha valaki csak egy fél mondatot is kiollózna belőle. A nem szorosan a fő vonalhoz tartozó leírások se untattak, King stílusa olvasmányos annyira a számomra, hogy fejezeteken tudjak olvasni a semmiről, de mielőtt félreértés esne; itt szó sincs semmiről. Csak csepegtetővel adagolt információkról. A város hátteréről, a szereplők hátteréről, Azról. Amikor éppen rájuk lel az olvasó, lehet nem érzi majd a jelentőségüket, és könnyelműen azt mondja, nem lett volna rájuk szükség, de ha alaposabban átvizsgáljuk a nagy egészet, amit ez az egyfajta Derry-i Krónika kiad, akkor rá fogunk jönni, ezeknek később megmutatkozott a mélyebb oka, és ezek adták a vibrálást, ezek emelték ki a lapok közül a történéseket, a karaktereket, a helyeket… Állították elő azt a varázslatot, amit az olvasó kortól függetlenül megtapasztalhat, amitől akik már nem is gyerekek, újra gyereknek érezhetik magukat, akik együtt bukdácsolják végig ezt az egyszerre csodálatos, és vérfagyasztó kalandot a hőseinkkel. Gyanítottam, hogy kész kaméleon lesz az Az, de azt nem feltételeztem, hogy ennyi színt és azokon belül ennyi árnyalatot mutat nekem, sokkal több rejlik ebben a regényben, mint amit a felületes bemutatások sejtetni engednek; egy zseniális horror történet, életutak csomópontja, a korszakok kezdődésének, és lezárulásának szemléltetője, társadalmi kritika, megfoghatatlan, de reális világban is létező csodák, kapcsolatok tárháza, röviden magáról az életről szól. Egy érzésről… amit nehéz összefoglalni, át kell élni, meg kell tapasztalni. A tapasztalás végén meg hiába hergelt fel a város, és lakóinak mentalitása, csak annyit tudok mondani: I ❤ Derry. Ééés… I ❤ Mr. King.

Továbbá nyelvészeti mészárszéket létrehozva… I love minden olvasómat, akik elég rátermettséget éreznek magukban, hogy volán mögé üljenek ennek a kritikának a képzeletbeli autópályáján azzal a céllal, hogy a végállomásig vezetnek. Tudjátok mit? Vegyétek úgy, hogy ez edzés lesz a könyvre. Ha azt legyűritek, amit a későbbiekben leklimpírozok a laptopom billentyűzetén nektek, akkor az a kis 1184 oldal szinte el fog repülni még úgy is, hogy jobban közelítenek az A4-es mérethez, mint az A5-öshöz. De eszetekbe se jusson berezelni! Ez az alkotás… figyelemért kiált, és ezért bátran fogok ostromozni minden utamba kerülőt ezzel a kedves kis blokktéglával, az új film ismeretében meg amivel Richie szójárásához igazodva nem eresztettek el a készítők egy jót, de erre egy másik bejegyzésben térek majd ki bővebben csak arra tudom biztatni a könyv iránt érdeklődőket, hogy a fontossági sorrendjükben a regényt helyezzék előre. Aki még idegen Derry táján az megérdemli, hogy a szórakoztatást a legmagasabb szinten kapja meg. A 11.22.63. könyvvel már bebizonyította nekem King, hogy nem kell őt félteni, nem fog belezavarodni a saját mondókájába nagy terjedelmet, tiszteletre méltó idősíkot se felölelve, mégis megdöbbentett az Az precizitásának a mélysége, a logikusság, amivel ez az észveszejtően hatalmas történet fel lett építve, minden a helyén volt, minden idomult a megadott rendeltetéséhez, nem volt semmi ellentmondás, a remek, olvasmányos bemutatás miatt pedig a jelentéktelennek tűnő, futólag megemlített történések és személyek is azonnal beugrottak, amikor újra elő lettek szedve. A fő vonal eseményeibe, a jelenben és a múltban egyaránt, illetve a mellékesebb kis epizódszerű jelenetekbe is pontosan ugyanolyan intenzitással tudtam elmerülni, és természetesen szemszögtől függetlenül. Minden élt, és mozgott előttem, ennyire lényegin nem tudom, melyik könyvembe sikerült átszellemülnöm, de így utólagosan visszagondolva hiába voltam rá kíváncsi, nekem nem is volt szükségem a filmre, miután belevágtam az olvasásba. Megadta nekem a filmet King, és az a kiadvány, amit mondhatni eléggé… módszeresen összehajtogattam nagypárna nagyságúra egy takarót (négy vastag hajtásréteg képződött) és azt tettem rá a hasamra egy párna társaságában, nekidöntve a felhúzott lábaimnak vettem kézbe, hogy bírjam hajlítani és kinyújtani a csuklómat egy-egy fél órás olvasási kör után. King tehetsége jó pár évtizede nem kérdés a köztudatban, de fényezném még egy kicsit direktben az öregfiút. Amit az imént leírtam, az mutatja meg, mennyire jó író valaki. Ha egy annyira élénken megelevenedő cselekményt tár az olvasó lelki szemei elé, amit a földkerekség legjobb stúdiója se tudna ugyanúgy, egy egyszerű tévéképernyőre felfesteni. Ezt az élményt színesítette tovább a tipikus, Stephen King-humor, zseniális korszak bemutatás mind az ’50-es, mind a ’80-as éveket tekintve, és azok a kis odaszúrások, amik a maga visszafogott, de kétségkívül gunyoros módjukon szemléltették az író világnézetét bizonyos témákban. Az például egyértelműen kiütközött ismét, King nem rajongója a vallásoknak. A gyerekek, ha úgy tetszik „éretlen értetlenségén” keresztül igen érzékletesen bemutatta, az egyes hitek szabályainak mennyire nincs értelme, mint ahogy jó néhány tannak se. Pl. „A rasszizmus, a fekete emberek egyetemleges elnyomása tökre rendben van, mert állítólag valamikor több ezer évvel korábban egy fekete gyerek megleste a részegen randalírozó, pucér apját, és ezért sanyargásra ítéltettek az úr által azokkal a rendes, fehér gyerekekkel ellentétben, akik félrenéztek.” Miközben a nyilvános meztelenkedés és a piálás nem bűn, tisztességes viselkedési forma zárójelben megjegyezve… Nevettem, féltem, szorítottam a szereplőknek, felháborodtam, határtalan megkönnyebbülést éreztem, a homlokomat ráncoltam… előállítottam minden létező emberi reakciót, amit egy ütős regény előcsalogathat az olvasóból.

De jöjjön a nyilvánvaló tények ismertetése, ami nekem sincs az ínyemre tekintve, mekkora kultusza van az Aznak, de gondolni kell azokra, akik esetleg most hallanak róla először meg persze a felépítés is megkívánja, hogy ne csak összeilleszthetetlen, előzmény nélküli darabokban dobáljam elétek a véleményemet, bízva a telepatikus képességeitekben. Na, szóval adott nekünk egy Maine állambeli kisváros, nevezetesen Derry, ami semmiben se emelkedik ki külső szemlélő számára az amerikai kisvárosok végtelen sorából… egy unalmas hely, meglehetősen unalmas és elavult szemléletű emberekkel, de van itt egy érdekesség is. Mégpedig az, hogy Derry-ben a halálozási és eltűnési mérők jóval magasabb értékeket diktálnak, mint a más, hasonló adottságú helységeké, kiváltképp a gyerekek esetében. Mondhatni rémisztőek a számok, mégse figyelt fel rá Derry-n kívül senki, és az igazat megvallva, sokan még Derry-n belül se tulajdonítanak ennek az érdekességnek nagy jelentőséget. A város sajátossága Azon, alias Pennywise-n, alias Krajcároson kívül, hogy az emberek egy speciális szemellenzőt viselnek, csak azt látják meg, amit akarnak, ami a városukban zajló események fényében finoman szólva nem sok. A lakosság tökéjre fejlesztette, hogy süket és vak legyen az olyan problémákra, amikkel nem akarnak valamiért foglalkozni, inkább félrenéznek, mintha ott se lenne, és ezzel rohadtul feldühítettek Derry polgárai, de Kingnek ez is volt a célja. Némileg kifigurázva, felnagyítva itt-ott, de a képembe tolta, hogy mi, a nagy társas lényekből álló emberiség, mennyire is vagyunk társas, közösségi lények. És a kis gúnyos felhanggal nem a maguknak valóbb embereket akarom kritizálni, már csak azért se, mert én is az ő soraikat erősítem hanem arra világítanék rá… hogy habár egyesek naphosszat papolnak bizonyos eszmékről vagy a közösség erejéről, ezek rögtön nem annyira fontosak nekik, ha kellemetlenség érheti őket miattuk. Vegyük alapul az egyik szereplőnek, Beverly-nek az egyik ilyen kellemetlenségét; az apja bekattant, és rátámadt, Beverly nagy nehézségek árán kimenekült a lakásukból az utcára, de az örege oda is követte, és végigkergette az egész városon, ameddig a lány el nem tudott bújni előle. És ez miért jöhetett létre ilyen durván? Mert, habár az üldözés közben látták őket többen is… a beavatkozás helyett a félrenézést választották. Bármennyire undorító tett is volt ez, meg van a realitása. Ha a valóságban bontakozna ki egy hasonló jelenet, le merem fogadni, nem sokan lennének, akik odaállnának a jó ember elé, és le kevernének neki két jó nagy sallert, hogy kicsit magába szálljon, ameddig megérkeznek a rendőrök, még akkor se, ha az összes szemtanú elítéli azt, ami azután következne, amikor a begőzölt „apa” esetleg elkapja azt a gyereket. Ezen meg nincs is annyira mit csodálkozni, mert alapvetően ilyen az emberek természete, tisztelet a kivételnek. A nem akarok belekeveredni, nem akarok magamnak bajt mantra általánosságban felülír minden mást, azt, hogy valakinek mit diktálnak az elvei vagy a józan esze, hogy fordított esetben miért könyörögne másoktól kétségbeesetten ő maga is. Ez meg azt leszámítva, hogy sok önmagában is durva helyzet a beavatkozás hiányától tovább durvul, oda vezet, hogy a legtöbb ember életében eljön a pillanat, amikor halmozottan segget csinál a szájából vagy a belső gondolataiból. A könyvben olyan szinten jó, hogy létezik Az, hogy van akire rá lehet fogni az emberi lét gyomorforgatóbb vonatkozásait, de egyértelmű, Pennywise a fordításban Krajcárosként szerepel, de a későbbiekben „könnyebben rááll a kezem” alapon így vagy Az-ként fogok rá hivatkozni hatalmának az éreztetésén kívül mit akart szemléltetni King a városlakók magatartásával. Az általános struccpolitika elfogadott, majdhogynem elvárt, egyik generáció adja át a másiknak, és ez a körforgás a végtelenségig folytatódott volna, belesodorva a mocsokba többek között Bill Denbrough-ot is, azonban adódott egy nem várt fordulat. Derry bizarr szabásmintájába személyes mintázat vegyült Bill részéről: a szörnyűségekért felelős valami elragadta, és brutálisan meggyilkolta a kisöccsét. Bill-ben pedig a veszteség fájdalma, és a napról-napról széteső, megmaradt családja láttától fellobbant a vendetta tüze.

Elgondolkoztam rajta többször, hogy a Vesztesek Klubjának nevezett, a menő vagy szimplán elfogadott rétegből kitaszított gyerekekből álló kis csapat vajon beállt volna-e a sorba a félrenézők tömegébe, ha nem tapasztalják meg Pennywise ténykedését  a saját bőrükön is, ha nem legyinti meg őket is a veszélyzóna szele. A kölykök egy kivétellel mind a szívemhez nőttek, így nem szívesen fogom ezt leírni, de mégiscsak jobban szeretek az ésszerűséghez ragaszkodni, a válasz valószínűleg igen. Beálltak volna a sorba. A maguk módján mind erős egyéniségek, és szorult beléjük hősiesség is, de ha nem veszélyezteti őket közvetlenül Az, nem kap amiatt is plusz személyes töltetet, amit művel, hogy a kis klubjuk hallgatólagosan kinevezett vezérének a begyében van az öccse miatt, akkor úgy kezelték volna az ügyet, mint más gyerekek. Nem hagyta volna őket hidegen, érkezett volna a meghökkenés és bizonyos rémület… de valamilyen szinten letudták volna azzal, hogy ezt megoldani nem az ő dolguk. Mint ahogy Derry összes lakosa nem tekinti az ő dolgának azt, ami nem lehet tetszetős kimenetelű. De öröm az ürömben, Az egyik alakjával mindannyian szembe kerültek, és úgy döntöttek megtanítják kesztyűbe dudálni a narancs pomponjaival és a piros lufijaival együtt ezt az alakváltó őskövületet. Muszáj megjegyeznem, a könyv körüli vizsgálódáskor az, az információ elkerülte a figyelmemet, hogy Pennywise-nak több alakja is van, és hogy micsoda kitörő ovációval fogadtam ezt a meglepit. Részben olyan, mint a Harry Potterben a mumus, mindenkinek a legmélyebb vagy legutóbbi félelmeként ölt alakot, emellett birtokol egy viszonylag állandó alakot, ami a bohóc forma… és még sok-sok alakot, amik a közelében se járnak Az igazi valójának, aminek rejtélyessége totálisan kifürkészhetetlen. Csak tippelni lehet, mi is ő, honnan jött, miért csinálja azt, amit, mekkora a hatalma, mennyire könnyű elpusztítani…

Az már viszonylag az elején kiderül, hogy az utóbbi kérdésre a válasz az, hogy egyáltalán nem sétagalopp egy ilyen vállalkozás, különben nem létezne két idősík is a regényben, amik szépen lassan összefonódnak, miközben változatosan váltakoznak. Nyomon lehet követni a szereplők 11 éves és felnőtt történetét, mind a kettőben azonos a cél, megszabadítani a Földet örök időkre Aztól, viszont annyi poént lelő ez a mesélési forma, hogy megtudjuk, az első akció nem vezetett sikerre egyáltalán vagy nem vezetett sikerre elég tartósan. Tetszett, hogy a karakterek felnőtt kiadásai semmire se emlékeznek először a gyerekkorukból, majd abból, hogyan kísérelték meg megállítani Azt, hiszen ezzel King többszörösen is jokert nyújtott a markába. Újabb ágazattal egészítette ki Az történetét, a róla szóló ismereteket, és talált is egy pazar ürügyet rá, hogy a jelen eseményei mellett időről-időre visszatérjen a múltba, így zavartalanul mesélhessen egyszerre két történetet. Ráadásul ezen a területen is megmutatkozott a realitás, illetve a személyes vonatkozás King részéről, hiszen ő is megtapasztalta már ezt a fajta „varázslatot” Azt meglátni, Azzal szembeszállni gyerekként és felnőttként is elképzelhetetlenül nagy trauma, amire a szereplők agya tökéletesen értelemszerűen reagált; gyors, teljes körű felejtéssel. Nem csak Azt és a küldetést illetően, hanem a gyerekeket érintően is, ugyanis ha kiollózódik a képletből Az, akkor a srácok között ezt a nagyon gyönyörűen megjelenített barátságot nem lehet mihez kötni, a kapcsolatuk Az megállítására épült, ennek Az nélküli tárolása meg nagyobb zavart okozott volna, mint egy totális filmszakadás. Szóval tetszett ez a megoldás, viszont eleinte nem akart volna a világért se ráállni a fejem a két idősíkra, amikor a múltban jártam, és megismertem az alapkonfliktus részleteit, a gyerekeket, akkor fura volt éveket ugrani abba az időszakba, amikor Az újabb ténykedéseit látva az egyedüli Derry-ben maradt Vesztes, Mike felcsörgette az USA-ban szanaszéjjel szóródott Veszteseket, hogy visszarendelje őket Derry-be, amikor meg arról olvastam, hová is jutottak ezek a felnőttek, akkor fura volt visszatérni a gyerek kiadásukhoz. Mindkét idősík rendkívül hitelesen megjelenített, és nem élesen lépnek fel a váltások, de kellett párszáz oldal mire megszoktam, utána pedig olyan természetes volt ez, mint a gyerekek kis személyes zizijei és, minthogy a lapok alján számok vannak.

A Vesztesek bemutatását Mike Hanlonnal kezdeném, mivel hozzá kapcsolódik a harmadik mesélési tömb, amit a kötetben csak Derry-i függeléknek nevezett el King. A gyerekek közül talán Mike kapta a legtöbb rúgást a „csodabogárságáért”, ő egy fekete gyerek volt egy nagyrészt fehérek lakta, karót nyelt környéken, ahol tetemes mennyiségben tenyésztődött az a paraszt réteg, nem a rendes földművesekre gondolok aminek a tagjai még 1958-ban is osztották a „fehér felsőbbrendűség” elragadó eszméjét. A szereplők közül Mike családi háttere a legkevésbé abnormális, anyu és apu is viszonylag jófej, érződik, hogy a fiuk a szemük fénye de csakúgy mint az összes többi gyereknél, a szülők hatása Mike-nál is erőteljesen érződött a felnőtt énjén. Sok egyéb mellett ezt is egy jó ötletnek tartottam a regényben, az életszagúságon kívül azt is éreztette az olvasókkal, hogy valójában mekkora kimondhatatlan felelősség szülőnek lenni, amire nem is jó rágörcsölni és menetrendszerűen végezni, de legyinteni se, hogy ó, majd belejövök vagy nem, mert ha valaki szar munkát végez, akkor még akaratán kívül is megnyomoríthat valamilyen szinten örökre egy életet. A Vesztesek javával ellentétben Mike bőven kapott szeretetet, és arra tanítgatták, hogy legyen benne kíváncsiság, felfedező hajlam, tudási vágy… de amennyire sokra vihette volna Mike ezekkel, annyit rontott is az apja által közvetített, fogadd el azt, ami jut neked szemléletmód. Érthetőnek találtam részben, hogy miért biztatta arra az apja, hogy ne foglalkozzon a Veszteseket szekáló huligán bandával, a Henry Bowers, Victor Criss, Böfi Huggins különítménnyel, de… nem jól mérte fel az idősebb Hanlon, hol a határ. Amikor a felesége szintet akart lépni, akkor hagynia kellett volna, mert szerintem ennek a „lapulj meg, és értékeld azt, ami van, ne akarj többet” nézetnek volt köszönhető, hogy a Vesztesek közül egyedül Mike maradt Derry-ben. Meg lett volna hozzá a feje, de ő nem épített nagy karriert, hanem maradt a szülővárosában a könyvtárban, azok között az emberek között, akik anno ujjal mutogattak rá a bőre miatt. Ebből az okból még felnőttként is valamilyen szinten kívülálló maradt Mike, néha úgy éreztem, mintha nem kezelnék annyira szerves részeként a csapatnak, noha a végeredmény tekintetében kiemelkedő munkát végzett. Mike elkezdte kutatni Derry történelmét, és erről naplót vezetett, Pennywise-ra utaló jeleket keresett a múltban, milyen időközönként tűnt fel, és akkor mi történt, mikor jelent meg legelőször. Ezeket a részeket nagyon szerettem olvasni, mert Derry csúfos múltjának feltárásával sokkal kézzelfoghatóbb lett az a… viszolygó érzés, amit a 11.22.63.-ban már lefestett King a rövid, Derry-i epizód során. Felcsillant a szemem, amikor a függelékben helyet kapott egy utalás a Roanoke Island-i eltűnt kolóniára, összefüggésbe hozva Derry telepeseinek a felszívódásával, ugyanis az American Horror Story 6. évada óta imádom ezt a máig felderítetlen rejtélyt. ^.^

A legnehezebben Eddie Kapsbrak tekintetében tudtam kialakítani a véleményemet, a történet oroszlánrészében egyfajta megvetéssel fordultam a fiú felé, de amikor kezdett a lábára állni… akkor változott az ítéletem. Eddie mind a múltban, mind a jövőben egy tipikus beteg veréb karakternek, egy szánalomra méltó papucsnak van megjelenítve, akit nem csak, hogy gond nélkül be lehet állítani a sarokba minden körülmények között, hanem Eddie előzékenyen meg is kérdezi, melyik sarokba vonuljon, és meddig legyen ott. Gyerekként egy félelmetesen túlféltő anyával bíró, asztmás kölyök, akit a valós nyavalyái helyett az anyja által belevert, oktalan betegségtudat az, ami legyengít és bizonyos szinten tönkre is tesz. Ezt már csak azért is elkeserítő volt olvasni, mert rengeteg olyan gyerek van a világban, akik tényleg betegek, akiknek tényleg komoly bajuk van, de a szüleik elbagatellizálják, és azért szenvednek többet, míg ott vannak az olyan gyerekek, mint Eddie… akiknek minden lehetőség adott lenne egy normális, tartalmas, egészséges gyerekkorhoz, de a pszichés eredetű, beképzelt betegsége, ezáltal pedig az anyja, gátolja benne. Még elkeserítőbb, hogy vannak olyan magukat orvosoknak nevezett sintérek, akik az Eddie-típusú „betegeket” alapul véve nem foglalkoznak megfelelően a valódi betegekkel, ha olyan passzban vannak, csak elküldik azzal, hogy szimulál vagy egyedül a szülő erőlteti és semmi baja, pedig lenne kezelésre szoruló gubanc. Eddie-t bizonyos fokig sajnáltam, amiért puszta szeretetből ennyire el lett nyomva, de mérges is voltam, amiért sokáig nem állt ki magáért. Amiért hagyta, hogy egy ennyire uralható egyéniséggé formálták. Az anyja egy félelmetes jelenség a basáskodásával, időnként jobban féltem tőle, mint a bohóctól, de ugyanannyira komikus is az okoskodása, és annyira, de annyira befogtam volna a száját egy péklapáttal… Egyszerűen undorodok ettől az embertípustól. Fogalma sincs, miről beszél, mert sötét, mint az éjszaka, de megállás nélkül okoskodik, ontva magából a nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, és még azt tartja idiótának, aki nem ért egyet a személyes meggyőződésen alapuló tévképzeteivel. Lehet nekik mondani akármit, mennek előre a hülye fejük után, emiatt talán ők a társadalom egyik legveszélyesebb rétege; a tudatlan, de nagypofájú és rombolnak amerre mennek. Diadalmas vigyorral a képemen olvastam, amikor Eddie gyerekként mutatott némi erőt, amikor végre visszavágott az anyja rémuralma ellen… de ekkor már késő volt. Belenevelődött, hogy ő irányításra szorul, és emiatt felnőttként egy anyjánál sokkal kedvesebb, de nyomokban ugyanolyan basáskodó, ugyanolyan kérlelhetetlenül hisztérikus nő mellett kötött ki.

Stan Uris azért vált céltáblává a Vesztesek közül, mert zsidó volt, és egy jó keresztény környéken ez egyet jelentett azzal, hogy az ilyen illetők rémséges, kapzsi gaztevők, akik mindenkit kiforgatnak mindenükből, és alaptalanul jutnak hozzá hatalmas pénzekhez. A jelenben Stan felesége rövid szereplése miatt többször is kiverte nálam a biztosítékot, egy szerencsétlen hárpia, pontosan az a riányálós, teátrális női karakter, akikhez nincsen toleranciám. Állandóan amiatt sírt, hogy „az emberek érzik rajta, hogy zsidó, megvetik azért, hogy zsidó, összesúgnak a háta mögött, mert zsidó, rá akarnak törni, mert zsidó”, közben meg a jelenben a kutyát se érdekelte, hogy zsidó és az üldözési mániájával ellentétben nincs is a homlokára írva az embernek a vallása. Semmi másból nem állt ki a nő, csak a panaszkodásból, közben meg Stan zsenialitásának köszönhetően egy igazán irigylésre méltó élet jutott neki, amit sokkal jobban élvezhetett volna… ha nem játssza minden áron a kirekesztettek. Nem igazán értettem, Stan milyen gyerekkori vonatkozás miatt köthetett ki e mellett a nő mellett, mivel Stan gyerekként egy nagyon okos, felnőttes, két lábbal a földön álló, realista beállítottságú egyén volt. Mike-hoz hasonlóan ő se kapott akkora teret, mint a főbb főszereplők, de kedveltem a srácot, és nem tudtam hibáztatni, amiért úgymond ő volt az, aki a legtöbbször elgyengült az Az ügyben. Stan egy érett, logikus személyiség, aki a tudományban és az ésszerűségben hisz, számára már maga Az létezése is a diliházon kívüli, normális emberek szemléletének a megcsúfolása volt. A többiek még jobban gyerekek voltak, ők jobban elfogadták a megmagyarázhatatlant, ők nem keresték annyira kétségbeesetten az ésszerű válaszokat, ami… jelen esetben meg is védte őket. Ez a regény során bizonyos időközönként újra és újra porondra került, hogy Az a gyerekekre a legveszélyesebb, de Azra is a gyerekek a legveszélyesebbek, mert máshogy látják a világot. A gyerekek agya könnyebben rááll a varázslat elfogadására még akkor is, amikor már a kamaszkor felé mennek, ezzel szemben egy felnőtt, aki gyilkos bohócokat, életre kelt Rodan-eket és farkasembereket lát, nem arra gondol, hogy para, de ilyen létezhet, hanem hogy ATYAÚRISTENKEZDEKMEGŐRÜLNI!!! És ennek a felnőttekre jobban jellemző ésszerű szemlélet alapján… Az a felnőtteket könnyebben ki is készíti, mint ahogy a felnőttesebb gyerekeket is.

A kedvencem a Vesztesek közül egyértelműen Richie Tozier lett szemüveges rocker gyerek, rögtön megtaláltam a lelki társamat az Azban. <3  Habár a kis Hangjaival és alapjában véve az egész személyiségével eleinte sok volt nekem a gyerek, a kezdetek kezdetétől ő birizgálta a legjobban a fantáziámat, volt benne valami, amit képtelen voltam megnevezni, de nem hagyott nyugodni. És az is rövidesen megmutatkozott, hogy a kis kirívó dilijei ellenére Richie nem szimplán hülye, bár mindent megtesz, hogy annak tűnjön hanem csak… a különcök között egy kicsit különcebb, egy érdekes egyéniség, amivel nem gyakran találkozik az ember. Marháskodik megállás nélkül, és olyan dolgokat csinál, amitől nem csak a többi szereplőnek, hanem az olvasónak is kettéáll a füle alkalomadtán, de a nagyszájúsága mellett Richie egy nagyon okos karakter, csak ez az okosság nem olyan standard módon jelentkezik nála, mint Stannél vagy Bennél. Ő az a gyerek, aki az órákat vagy végigalussza vagy bármi mást csinál ahelyett, hogy a tanárra figyelne, és reménytelen esetnek tartják, aztán alakít valamit, nyújt egy olyan eredményt, amitől tátva marad a környezetének a szája, miközben azt kérdezgetik maguktól, hogy nem vettük észre, mi rejlik benne. Egy egyszerű bohócnak tűnhet, akinek a humora egy adott mennyiség után fárasztó az eszméletlen beköpései mellett is, de csak azért látjuk ezt, mert ez az, az oldala, amit elsősorban az embereknek mutat, ez az a szerep, amibe belehelyezkedik előttük, ameddig a várva-várt meglepetést okozza. Richie biztosította a történet legélénkebb színfoltját, nagyon sokat nevettem rajta, hogy képtelen befogni a száját még akkor se, amikor ott lebeg egek, el se hiszem, hogy leírtam ezt a szót a levegőben, hogy nagyon meg fogja szívni, ha nem teszi. Amennyi előnyt tudna kovácsolni a beszélőkéjéből, kétszer annyi galibába is sodorja, ő az a figura, akinek nagyon óvatosnak kell lennie, ha nem akarja, hogy két naponta cipóvá verjék, mert nem a megfelelő egyén előtt sütött el valamilyen kis sziporkát. Kicsit emlékeztetett Tyrionra a Trónok harcából :D A rock ’n’ rollról nagyon érzékletesen beszélt, nehezen lehet összefoglalni azt a bizonyos életérzést, amit az a zene ad… de neki meglepően jól sikerült, nagyokat mosolyogtam, amikor szembe találtam magam egy bandával, amit ismertem vagy hallgatok is khm Judas Priest. Igazából nem értettem, a Vesztesek miért Bill-t sztárolják annyira, szerintem Richie már csak a talpraesettsége és a vagányága miatt is inkább bandavezér alkat lenne, és úgy összességében különlegesebb személyiségnek gondolom *-* Ez a különlegesség már csak azért is erős, mint ahogy maga Richie karaktere is, mert az összes gyerek közül ő volt az egyetlen, aki teljeséggel kibújt a szülői hatás alól, aki egyáltalán nem engedte, hogy amit otthon sulykoltak belé, bármiben is visszahúzza felnőttként. Mike nem mozdult ki a nagyvilágba, Eddie feleségül vette az anyja fiatalabb kiadását, Beverly meg hozzáment az idióta apja reinkarnációjához… de Richie függetlenítette magát. Ő az anyjától azt hallotta, hogy a rock ’n’ roll valami ördögi borzalom, és hamar ki fog menni a divatból, Richie meg erre fittyet hányva rádiós lett ebben a műfajban, és olyan kaliberű zenészekkel készített interjút, mint Ozzy Osbourne. Illetve, amikor a jelenbeli összecsapáskor mindenki berezelt, akkor ő kapcsolt legelőször, és ő produkálta a legtökösebb fellépést. Szóval Richie, a csapatból rád vagyok a legbüszkébb. ❤

Ben Hanscom volt Richie mellett a másik nagy kedvencem, a Vesztesek közül ő birtokolta a „kövér” címet, ezért Bowers-ék is belőle űztek Mike után talán a legtöbbször csúfot és mindezt a második legdurvább módszerekkel. Korábban is tudtam, hogy borzalmas mocskok tudnak lenni a gyerekek is, ugyanis az első kirekesztéseket, az első szóbeli és tettleges bántalmazásokat a közösségben már óvodában vagy az iskola alsóbb osztályaiban kezdik, de amit Bennel csináltak… arra nincsenek szavak. Most egy pillanatra bevonnám ide az összes Vesztest, és egyúttal megráncigálom a fülüknél fogva a szüleiket, amiért ennyire kudarcot vallottak, sokan nemhogy nem csináltak semmit az ellen, hogy néhány önjelölt kiskirály terrorizálta a gyerekeiket, hanem még csak észre sem vették. Undok, elmebeteg egy csótány volt Henry Bowers és a barátai, de azért nőhettek ennyire az ún. gyengébb gyerekek fejére, mert követve a Derry-i bevett szokást, a felnőttek homokba dugták a fejüket. Ha csak három gyereknek a szülei patáliát csaptak volna a városba azért, ahogy Henry és a bandája elbántak a kisebbekkel, rögtön kénytelenek lettek volna visszább venni. Ben mamáján érződött, hogy jó anya akar lenni, és szereti a fiát, nem akarja, hogy hiányt szenvedjen vagy bántódása essen… de ő se figyelt úgy rá Benre, ahogy kellett volna. Milyen anya az, akinek nem tud róla, hogy a fiának nincs egy szál barátja se? Anyának lehet-e azt a nőt nevezni, aki nem veszi észre, hogy a fiának a hasára késsel rávéste a nevének a kezdőbetűjét egy agresszív kis mitugrász?! Bent a zsigeri felháborodás miatt azért is sajnáltam, mert egy ritka szeretetre méltó, aranyos, kreatív, eszes kis kölyök volt. Richie-vel szerintem ők ketten voltak a legokosabbak a baráti körben… csak nem nekik jutott a megfelelő mértékű rivaldafény. Ben rengeteget lógott a könyvtárban, sokat olvasott, és felnőtteket is szégyenbe hozó munkákat végzett el különféle műszaki, barkácsolós téren. Mégpedig úgy, hogy ezek a tiszteletre méltó eredmények szimplán zsigerből jöttek, nem azért tudta Ben, hogyan kell a Pusztában eltéríteni a folyó vízét, mert bemagolt a gátakról egy csomó anyagot, nem azért jutott eszébe, hogyan csinálhatnák meg az ezüst töltényeket, mert konkrétan erre az ágra specializálódott, hanem mert kimagasló érzéke volt ezekhez. Az a fajta tehetség, amikor az ember nem tudná szakkifejezésekkel elmagyarázni, pontosan mit is csinál, de egy olyan végeredményt hoz létre, ami előtt az adott szakma nagyjai is megemelhetik a kalapjukat. Nem is meglepő ezeket latba véve, hogy felnőttként a korosztályának egyik legelismertebb építésze vált belőle, ott izzott a levegőben, hogy ez a gyerek még nagyon sokra fogja vinni. Abban a korban, amiben a szereplők voltak gyerekként, nem neveznék még semmilyen érdeklődést szerelemszerűségnek, de szerintem édes volt az a rajongás, amivel Beverly felé fordult, a kis gesztusok, amikkel igyekezett felhívni a figyelmét, és sajnáltam, amiért nem kapott viszonzást ezekért. Ben jobban megérdemelte volna a lány törődését, mint az, aki a harmadik csúcsát képezte ennek a fura, gyerek tetszés-háromszögnek.

Bill Denbrough, a Vesztesek klubjának kimondatlan, de egyértelmű parancsnoka, és egyúttal a csapat beszédhibás tagja… belőlem igencsak vegyes érzéseket váltott ki. Nem tudtam szabadulni attól az érzettől, hogy Bill bizony túl van sztárolva, hogy a valódi értékeihez, erősségeihez mérten túlságosan nagy jelentőség van tulajdonítva neki, túlságosan főszereplő beállítottságú, de gyerekként őt is sajnáltam. Azzal, hogy Pennywise elragadta az öccsét, Bill gyerekkorára rányomódott a sikertelenség bélyege. A szülei produkálták azt a tipikus reakciót, amit a könyves szülők tanúsítani szoktak, amikor több gyerekük van, és az egyikkel történik valami, a tragédia hatására ahelyett, hogy a normális magatartási formát követve jobban becsülték volna azt a gyereket, aki megmaradt, mintha csak húztak volna egy vonalat George halála után, masszívan hanyagolni kezdték Bill-t. Óriási veszteség, ami őket érte, egy szülőnek az lehet a legborzalmasabb, amikor a gyerekét kell temetnie, de nem viselkedtek szülőhöz méltóan, elfeledkeztek róla, hogy a fenébe is, nem csak ők léteznek. Hogy ott van egy tizenegy éves fiú is, aki milliószor rosszabbul, összetörtebben lehet mint ők, mivel egy olyan csapás érte ennyire fiatalon, amit ők felnőttként se voltak képesek feldolgozni. És ezért segítséget kellett volna adniuk neki, erőt kellett volna venniük magukon, és összerázódni, nem engedni, hogy elvesszen a megmaradt fiuk is. Billben a szülei mentalitásának a hatására kialakult egy erőteljes szeretethiány, és kóros ostorozási hajlam,illetve az az érzés, hogy mindenért neki kell felelősséget vállalnia. A szülei viselkedése Billben azt az érzetet keltette, hogy azért mellőzik, mert őt hibáztatják az öccse sorsa miatt, ezért Billben kialakult, ha valami nincsen sínen, arról ő tehet. A dadogásáról is inkább a szülei tehetnek a meglátásom szerint, ez egy egyszerű kis beszédhiba, amit kellő odafigyeléssel és a dadogó gyerekbe fektetett energiával hamar meg lehet oldani, és ezek alatt nem azt értettem, hogy lepasszolják egy logopédusnak, aztán mossák kezeiket. Hanem ők is foglalkoznak vele, rendesen, nem csak kiosztva szerencsétlen gyereknek, hogy csinálja meg ezt és ezt. Emiatt felnőttként is, amikor már Bill sikeres író lett, ott buzgott a fiúban egyfajta önértékelési probléma, és a „az egész világ sorsának a terhe az én vállamon nyugszik” típusú megszállottság, mindennek a megoldását személyes küldetésnek érzett Bill emiatt. Amennyire sajnáltam azért, hogy a szülei kialakították ezt benne, ez a szenvedő hős szerepkör legalább ugyanennyiszer fel is idegesített. A többi szereplő részéről az önértékelési gikszer miatt is erősebben lett éreztetve, mennyire fontos fogaskerék Bill a gépezetben, de ez túlzottnak találtam hébe-hóba, és nem is szoktam kedvelni az olyan szereplőket, akik letettek X eredményt az asztalra, és még azután is olyan szerencsétlenek, hogy mindig éreztetni kell velük a fontosságukat, hogy ne csússzanak szét. Az irányába mutatott bánásmód által Bill karaktere, az ő szerepe és az ő jelleme a megengedetthez képest eléggé túl lett idealizálva, olyan volt, mintha mindenki által az lenne a képembe sikoltva, hogy ez a fickó tökéletes. Nekem meg ez az idealizált tökéletesség nem szokott bejönni. Már csak azért is indokolatlannak tartottam Bill piedesztálra emelését, amit Audrával, a feleségével tett, piszkosul sajnáltam szerencsétlen nőt, ugyanis (spoiler) amiatt, amit Az tett vele, még csak nem is tudott róla, hogy a férje szemrebbenés nélkül összefeküdt a gyerekkori barátosnőjével, miközben ő aggódva emiatt a férj miatt, átutazta a fél világot, hogy segíthessen neki (/spoiler vége) és erre nem tudtam elfogadni azt az ürügyet, hogy ő se tökéletes, és hogy valójában nem ő volt heves tűzzel égő nagy Ő Bill számára. A megcsalás nálam majdhogynem minden körülmények között egy utolsó, undorító cselekedet, a Bill körül felvázoltakban meg különösen. Ilyet egy jellemgyenge ember csinál, akiben van egy pici erő vagy gerincesség, az ha mással akar lenni, előtte dobja azt, akivel jelenleg van együtt, és nem hátba támadja… -.- Ezt az aljas lépést leszámítva, viszont még Billel is egész jól elvoltam.

Akivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni a Vesztesek Klubjából, bármennyire erőlködtem is, hogy megvalósulhasson az ellenkezője, az Beverly Marsh volt. Az olvasók felsőbb erőinek ocsmány tréfája velem, hogy mostanában azok a szereplők szokták nálam a legjobban kihúzni a gyufát, akiket jó alaposan megrágott, és kiköpött az élet, akiknek valami olyan jutott osztályrészül, amitől robbanok. Beverly-t nagyon sajnáltam, mint áldozatot, mint egy gyereket, aki a gyerekek legkegyetlenebb rémálmának esett áldozatul; egy erőszakos, és részben pedofil hajlamokkal rendelkező apával, aki ájulásig csépeli a gyerekét, ha olyan szél fújja meg, de mint szereplő… utáltam. Meg sem tudom számolni, hányszor hozott ki a sodromból már csak azzal is, mennyire irritálóan nyomorultul kezelte az otthoni helyzetet, betegesen szajkózta, hogy az apja remek ember, aki szereti őt, majd ugyanezt tette a hasonló mentalitású férjével, aki bármikor büntetlenül elverhette egy övvel, miközben mindkét ember annyira alja volt ennek a fajnak, hogy arra se voltak érdemesek, hogy Beverly leköpje őket. Állandóan azon agonizált, hogy ő nem elég jó gyerek, és totálisan normális, amit az apja csinál vele, hogy ő a hálátlan, aki a pokolra fog jutni, amiért a tízparancsolathoz tartva magát, „nem tiszteli apját és anyját akkor, amikor az apja egy utolsó, vágóhídra való gennyláda, az anyja meg egy agyatlan bábu, aki legalább annyira kegyetlen, mint az apa, mert tudja, mit művel a lányukkal, és hagyja”. Azt megértettem, King miért érezte ennek szükségét, hogy érzékeltesse, a vallásban való elmerülés egy adott kor alatt káros lehet, főleg akkor, ha egy olyan közegben teszi ezt, ahol a leírtakat a legmesszebb menőkig szó szerint értelmezik. Én ezt a kitételt a következőképpen módosítanám; „tiszteld apád és anyád, ha megérdemlik”. Nem is azzal volt a bajom, hogy Beverly nyafogott, hanem hogy nem amiatt nyafogott, ami miatt jogos lett volna, ha azon pattogott volna oldalakat, hogy micsoda okádék ember az apja, akkor azt mondtam volna, helyes, rendben van, de ehelyett azon hisztizett, hogy ő milyen rossz, amiért nem értékeli, hogy bokszzsáknak nézik. A személyiségével se voltam kibékülve, Beverly számomra nagyon… mesterkélt volt, nem éreztem azt, hogy úgy adná a belülről jövő, valódi énjét, mint a fiúk. Ő kényszeresen a tűzről pattant kis vadmacska akart lenni, aki sokkal, de sokkal keményebb, mint a többi tizenegy éves lány, csak ott volt a bibi, hogy velem Beverly nem tudta megetetni ezt a komédiát. Azon túl, hogy ha felhúzzák úgy káromkodik, mint egy kocsis, Beverly egy szemernyit se volt keményebb vagy vagányabb, mint  a korabeliek, ugyanúgy két másodpercenként változtatta, kibe szerelmes, mint azok a lányok, akiket megvetett, ugyanannyira el volt vele varázsolva, hogy nő a melle… És mellette még hangsúlyozta is, hogy ezt meg azt rejtve kell tartania, úgy kell csinálnia, mintha nem úgy gondolkozna, ahogy, mert akkor a fiúk azt mondják, olyan mint a többi lány. Még ő maga is bevallotta, hogy a tüzes oldala csak mese habbal, nekem nem volt az ínyemre ez a műsor, ő számomra egy igazi tigrishez képest olyan volt, mint egy interaktív kismacska. A személyiség, amiről azt hitte, a sajátja, valójában csak egy álarc volt, amit nem is vett fel hitelesen. Mögötte Beverly egy Billhez hasonlóan kétségbeesetten szeretetre éhező, valamennyire szánalmas alak volt. Felnőttként ő is hasonló gödörbe esett, mint Bill, nagymenő divattervező lett, egy igazi díva, akinek hírességek lesik a kívánságait, de annyira nem tartotta magát semmire, hogy egy asszonyverő vadállathoz kötötte az életét. Meg volt Beverly-nek minden lehetősége rá, hogy szabaduljon a rémálomból, hogy normális élete legyen, hogy sokra vigye… erre nyomorulttá tette felnőttként saját magát, mert kényelmesebb volt a megszokott forgatókönyvhöz ragaszkodni, amiben elnyomják és bántalmazzák. Szánalmas volt, ahogy mentegette a férjét, ahogy nem hagyta a legjobb barátnőjének, hogy segítsen rajta, mert Tom magasságosabb még magánál az amerikai elnöknél is, ezért bosszút állna, de egyébként egy földre szállt angyal, aki a tenyerén hordja őt… Persze :P A hozzá köthető… Az-ban leginkábban vitatott jelenet is Beverly fejéből pattant ki, és ez a jelenet nekem se lett a szívem csücske, annak ellenére, hogy megértettem, mit akart szimbolizálni vele King. Beverly ezzel is egy kiélt nő benyomását keltette bennem, akiben nincs semmi következetesség, és aki felváltva ingadozik aközött az álláspont között, hogy nem ér semmit, és aközött, hogy ő a világ közepe. (spoiler) Ha már Billnek nem volt annyi esze, hogy ne csalja meg a szerencsétlen feleségét, aki azt hiszi, csak a gyerekkori barátaival ment a férje találkozni, akkor Beverly-nek lehetett volna a hormonjai helyett annyi agya, hogy nem teszi ezt Audrával. Csak azért, mert ő hozzáment egy szarházihoz, akivel mérhetetlenül elromlott a házassága, ne játsszon már közre abban, hogy ugyanúgy zátonyra fusson egy másik nő kapcsolata, aki semmit se ártott neki… (/spoiler)

A mellékszereplők közül szerettem nagyon Mr. Keene-t és Mr. Nell-t ^^ Pennywise egy frenetikusan megalkotott, igazán komplex fő gonosz, akitől kivert a víz, akinek a rejtélyessége megragadott, és akinek ezerrel szurkoltam a vesztéért, de nem tudtam totálisan elítélni ezt a szörnyet. Meg kellett próbálni megállítani, és hihetetlenül káros volt az emberiségnek, de nem nagyon lehetett hibáztatni a tetteiért. Ő egy olyan életforma, amit az evolúció az emberek fölé helyezett már a földtörténet kezdetekor, és ezért értelemszerűen az emberekre táplálékként tekint, ami ellen nem tud mit tenni. Egy embertől se várná el senki elvégre, hogy étel helyett bútorokat egyen… Végig kiemelkedően erős kötet volt, annak ellenére, hogy számtalan gyengesége is van, vagy talán épp ezért, az elejétől a végéig imádtam forgatni ezt a regényt, de a fő finálétól egyszerűen leesett az állam :o Szavakba önthetetlenül… ZSENIÁLIS volt, mind az Azzal vívott csata sokszínűsége a város alatt, mind az ami eközben a föld felett, Derry-ben történt. Szédületes volt, komolyan, szédületes. Egy darabig biztos nem fogok olyan könyvet találni, ami ezt a finálét túl tudja szárnyalni.

Borító: 5/5 – Az előző kiadás borítója nagyon nem tetszett, de ez gyönyörű ^^ Rendkívül hangulatos, baljós, sötét, a főbb momentumok láthatóak rajta visszafogottan, az egész kötetnek a kisugárzása olyan… tekintélyt parancsoló. Nem szoktam borítóval kifelé fordítva feltenni könyveket a polcomra, de az Azzal kivételt tettem, eszméletlenül mutatós.
Kedvenc szereplők: Richie és Ben, Pennywise
Legutáltabb szereplők: Tom, Henry és a bandája, a szülők, Beverly
Kedvenc részek: amikor Eddie a sarkára állt az anyjával szemben, a felnőtt Richie első találkozása Azzal, amikor Beverly visszavágott Tomnak, Mike feljegyzései a függelékben, a füstlyukban megtudottak, amikor Bill megnézte a fényképalbumot, amikor Ben szembeszállt Henry-ékkel, amikor Mr. Keene felvilágosította Eddie-t a gyógyszeréről, amikor Stan elkezdte sorolni a madár neveket, amikor Stant megtalálta a felesége, amikor Mike felnőttként megtalálta a léggömböt, a nagy finálé szőröstől-bőröstől.
Mélypontok: a szülők hozzáállása, a legendás vitatott jelenet, Bill, Eddie és Beverly felnőtt énjének a gyerekkorból fakadó dilijei, Henry-nek és a bandájának a tettei, Derry nézzünk félre mentalitása.
Korhatár: Jelen esetben hellyel-közzel találónak gondolom a könyvhöz társított korhatár jelzést, mert itt tényleg történnek durva dolgok, mind lelki, mind horror, mind családi téren. Erősebb idegzetű tizenhat-tizenöt évesek is megpróbálkozhatnak vele, de inkább tizenhét/tizennyolc éves kortól felfelé ajánlanám.

Top 5 Wednesday #16 - A kérdések kereszttüzében: Agytekervény torna könyvekkel

Sziasztok! Nem kápráznak a szemeitek, még mindig képes vagyok rá, hogy fenntartsam a dátumos sikersorozatomat; beköszöntött a szerda és én már itt is vagyok lelkesedéstől dagadva a legfrissebb Top 5 Wednesday témával, mely a csapat januári csokrából a személyes kedvencem a pontok kitűzése óta *.* Ebben a bejegyzésben olyan könyveket fogok nektek bemutatni, amik sok gondolatot vagy kérdést vetettek fel bennem, az eredeti szöveg szerint ezek lehetnek pozitív és negatív olvasói élmények egyaránt, de annyit elöljáróban megjegyzek; a listám minden tagját szerettem és bátran ajánlom őket nektek :) Mint mindig, a kritikáimat a bejegyzésbe tett kötetekről, most is a címükre kattintva olvashatjátok el.

5.) Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Ez egy olyan mű, amit ha felmerülne a kötelező olvasmányok listájának a megreformálása, elsőként tolnék az illetékesek orra alá, hiszen annak ellenére, hogy nem tökéletes kötet, maga az üzenet és annak a tálalása fenomenális. Egy roppant aktuális problémát tár az írónő az olvasók elé, azt hiszem, ez az a téma, amin mostanság el kéne gondolkoznia a 12-14 éves korosztálynak, amivel kapcsolatban jót tenne nekik egy kellemes, disztópiás köntösbe bújtatott kijózanítás. A sztorival Louise görbe tükröt mutat a társadalmunkról, arról merre robog olyan sebességgel egy expressz vonat vagy jobban mondva hol tart már most is? A nőket, azaz "évákat" mesterségesen állítják elő ebben a totálisan férfiak uralta világban; a) hogy szülőgéppé váló feleségek legyenek, b) hogy személyes, ingyenes prostituáltak, ágyasok legyenek, c) hogy szűznővérek legyenek, akik a későbbi évákat oktatják. A lányok vaskalapos diéta szerint élnek, olvasni és más agytevékenységet igénylő dologra nem tanítják őket csak arra, ők legyenek a férfiak kifogástalan külsejű, kifogástalanul engedelmes játékszerei. A felszínes libák nagyjának nem szent semmi, bármit megtennének, hogy az iskola rangsorában elsők legyenek és ők kaparintsák meg a legjobb férjet, aki kicsit is kilóg közülük, azzal brutálisan elbánnak, szabadidejükben előszeretettel kritizálják egymás külsejét. Bennem a kérdések közül a mezőnyt az vezette; hová tűntek ebben a világban a feministák? Vagy, ha nem is a feministák, de a normális gondolkozású nők? Csak úgy felszívódtak? Ezt nem jelenteném ki, mert akadt egy többieknél különb lány mindenképpen... inkább azt nem értem, miért nem fogtak össze az elnyomás ellen? Miért nem lázadott fel minden mesterséges nő? Miért fogadták el, hogy ők pusztán erre valók? Nagyon érdekes, elgondolkodtató olvasmány, egyedüli hátulütő az agyatlan bionők hisztizése, de ezt se pusztán oldalkitöltés miatt, hanem a görbe tükör fokozásaként szőtte bele az írónő.

4.) Holly Black: A fehér macska

Ez egy előzőnél sokkal lazább, inkább szórakoztató történet, számomra magába foglalta mindazokat, amiket egy briliáns urban fantasy-tól elvárok; ravasz, hazudozó főhőst, svindlereket, alvilági ügyeket és mágiát... pontosan annyi humorral társítva, hogy vicces, de attól még komolyan vehető maradhasson a regény. Az alapvető "imádtam olvasni" hangulaton kívül egy meglehetősen komplex kérdéskör is megragadott, ami a fő vonal tekintetében ugyan mellékes volt, de annál érdekesebb. Mégpedig az, hogy az átokvetőknek megengedhető-e, hogy legálisan használják az adottságaikat vagy sem. Az érveimet és ellenérveimet részletesen megtaláljátok a könyvhöz tartozó értékelésemben, ugyanis akik ismernek tudják, nem szeretem a csak úgy légből kapott, indoklás nélküli véleménynyilvánítást... de összefoglalva két szék között a pad alá estem. Az alapvető emberi jogok tekintetében sértőnek találtam, hogy ha valakinek van egy kimagasló adottsága, azt nem használhatja, de a másik oldalról megértettem, hiszen az összes átokvető képesség ártó hatású az emberekre nézve. Nehezen lehetne úgy használni bármelyiket, hogy azok ne kerüljenek alárendelt helyzetbe, akik "csak" emberek és nem tudnak varázsolni.

3.) Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Ezt a vékony kis könyvet, amivel Josh a munkásságával való első találkozásomkor beférkőzött a kedvenc íróim közé, akár úgy is leírhatnám az önbeteljesítő jóslat jelzőn kívül, mint egy gigantikus miértet. Borzongató, addiktív horror kötet egy viktoriánus családi házról, amit első randevújukat töltő tinédzserek találnak egy tó mélyén, ami tele van megmagyarázhatatlan, rémisztő jelenségekkel. Ugyanis habár a ház üresnek tűnik, úgy tűnik, valaki mégis lakik benne, és ez a valaki felváltva igyekszik elüldözni és a házhoz láncolni a hősöket. A varázs kedvéért a páros megegyezett abban, hogy a házzal kapcsolatban nem lesz semmi "miért és hogyan?", és ezzel Josh szép, őrült kálváriába kergette szerencsétlen olvasókat, legalábbis engem biztosan. Egyszerűen nem tudtam nem törődni a miértekkel az elragadó, misztikus homály vonzása mellett se, hogy miért áll a legnagyobb asztaltól a legapróbb villáig minden úgy a ház belsejében, a VÍZBEN, mint egy átlagos, szárazföldi építményben, hogy miért lebegnek olyan furcsán azok a ruhák, miért emelkedik fel egyszer az a hódos tartó, máskor tapad a pulthoz, és mi az a lény, ami odalent tanyázik... Továbbá arra is éktelenül kíváncsi voltam, hogyan működhetett a villany anélkül, hogy mindenkit agyoncsapott az áram... Nem győzöm hangsúlyozni, de nálam ez a kötet lepipálta az író legnépszerűbb könyvét, a Madarak a dobozban-t.

2.) Lewis Carroll: Alice Tükörorszában

Lewis Carroll munkásságát illetően az átlag ember szkeptikus, de ha nem is pontosan olyan módon, mint az átlagos kedvenceimet, én a magam részéről imádom ennek a fickónak az írásait. Tetszik bennük, hogy a felszín alá kell merülni ahhoz, hogy meg lehessen lelni az értéküket, hogy nem elég pusztán olvasni, hogy igenis meg kell dolgozni érte, hogy túl lehessen látni azon az értelmetlen, beteg zagyvaságon, amit a felületes olvasó leszűr az alkotásaiból. Ugyanis sokan letudják Carroll-t annyival, hogy groteszk meséket ír, amiket klasszikus értelemben nem nevezném én mesének, ezek rendkívül bonyolult, logikus szimbólumrendszerre épülő társadalomkritikák, amiknek a fejtegetése logikai játékra invitálja a gyerekeket és felnőtteket is. Számomra egy Carroll könyv felér egy egyenesen agyba lőtt adrenalin lökettel, imádok azon morfondírozni, melyik részlettel mire akart utalni, melyik szimbólum mit jelent. Az első része ennek a csodának, az Alice Csodaországban a sötétebb hangulata miatt sokkal jobban tetszett, de az agytornás oldalt itt szerettem jobban, annak ellenére, a rejtett utalások, a jelképek itt nem annyira ikonikusak, mint a Cheshire macska vagy a Szívkirálynő  Csodaországban-ban. A fejtegetéseimet az értékelésemben összeszedtem, de hogy világosabban előttetek legyen, miről is zagyválok, felhozok egy példát :D -> "A huszár azt a szórakozott feltaláló típust hivatott megtestesíteni, aki tele van újszerű és döntő hányadban haszontalan ötletekkel, amiket szívesen villogtat, de még ő sem vetemedett rá, hogy megkísérelje kivitelezni őket a valóságban. A lováról való folyamatos, szinte lépésenkénti leesések azt a vakvágányokkal tarkított utat szimbolizálja, amit a feltalálóknak kell bejárniuk, mire a temérdek kivitelezhetetlennek bizonyuló ötletük tengerében akad egy olyan, amivel létrehozhatják a nagy áttörést."

1.) Dan Wells: Töredékek

A befutó pedig ezen a héten a Részlegesek-trilógia második kötete lett, amiben ugyan nincsenek körmönfont szimbólumok és rejtélyes házak, mégis a legtöbb gondolatot ébresztette bennem, ami az értékelésem szokásoshoz is mérten hosszú terjedelmén is kiütközik. Mintha felkapcsoltak volna a fejemben egy töprengési kapcsolót, csak úgy özönlöttek a fejembe a kérdések, az elméletek, a bírósági tárgyaláshoz hasonlóan lefolytatott gondolati viták, és még lefekvés előtt se tudtam elűzni őket, de bevallom... nem is nagyon törtem össze magam ennek érdekében. Azon kívül, hogy a sorozat nyitókötetéhez képest sokkal kevesebb a hiszti, sokkal több az apokalipszist bemutató részlet, a technológia, az akció, na meg az információk a Részlegesekről, sokkal magvasabb kérdések is cikáznak, mint a Részben emberben lévő egy helyben totyogós rinya-tenger. Ha elkezdeném újra úgy kifejteném a gondolataimat, nézőpontjaimat, mint ahogy szeretném, megkockáztatom jövőhét szerdára se fejezném ezt be... légyszi, ha mást nem is, ezt a kritikát nézzétek meg, mert úgy lehet a legjobban érzékelni ennek a remek folytatásnak a gondolatébresztő erejét :c Szóval kénytelen leszek tömöríteni a teljesség igénye nélkül, amitől megint kicsit úgy érzem magam, mintha brutális lecsípésekkel szeretnék konfliktustérképet készíteni... na, a lényeg, hogy bennem az alapkonfliktus kapcsán is felmerültek kérdőjelek, és igen hamar átpártoltam az emberiség ellensége,a  biorobotok, azaz Részlegesek oldalára. Miért kell ennyire teperni a fajfenntartásért? Miért nem lehet pusztán békében leélni az életüket a túlélőknek, és hagyni ezt a fenébe, amikor minden feltétel adott lenne egy roppant kényelmes élethez? Ők akkor is meghalnak, ha utánuk 1 000 000 évig lesznek még emberek, akkor is, ha nem, az életminőségükre sincsen kihatással a dolog. Miért érdemes megmenteni egy olyan "emberiséget", aminek a képviselői szemrebbenés nélkül, törvénybe foglalva fedező kancákat csináltak tizenéves lányokból a "nagy cél" érdekében úgy, hogy tudták, úgyis meghal az összes csecsemő a vírus miatt? Egy olyan világban, ahol ezt megengedik az emberek, hol az a fene nagy humánusság, aminek a hiányával a Részlegeseket vádolják? Ha meg is lesz az RM-re a gyógymód, és lesznek gyerekek, ilyen undorító felnőttektől, akik sárba tiporták a lányaik, unokahúgaik, testvéreik, feleségeik alapvető személyes jogait, mégis mit tanulnának? Hová fajulna tovább így is a történetben feltűnő, az undorítóság tetejét verdeső emberi közösség? Ráadásul a Részleges-ember ellentét kapcsán azt sem értettem, mit csodálkoznak, mit háborodnak fel az emberek azon, ha megalkotnak egy emberi intelligenciájú, emberi érzésekkel rendelkező fajt, aminek a tagjait aztán tárgyként kezelnek, hogyha ez a faj fellázad ellenük? Ők nem küzdöttek évszázadokon keresztül az elnyomó hatalmak ellen? És még sorolhatnám a végtelenségig... Ha sokáig törném magam, talán eszembe jutna másik könyv, amin ennyit agyaltam, amiben a felvetett kérdések ennyire megragadtak, de egyelőre ennek a versenynek a győztese vitathatatlanul  a Töredékek. Már csak a gondolatébresztő mivolta miatt is totális mellszélességgel ajánlanám, de azt leszámítva is számtalan indok szól mellette.

A Top 5 Wednesday résztvevő bloggereit és vloggereit EBBEN a molyos zónában találhatjátok meg a friss bejegyzéseik társaságában, egyelőre úgy néz ki, most is az elsők között voltam a posztolásban, de emberibb időben záporozni fognak a posztok tőlük ;)

Nektek is van Top 5 elgondolkodtató könyvetek? Osszátok meg a címeiket kommentben vagy, ami annál is jobb, csatlakozzatok a csapathoz. Olvastátok az általam felsorolt könyveket vagy csak szimplán hozzáfűzni valótok van? Szintén írjatok bátran. Vagy itt hozzászólásban, vagy a molyon, vagy a Facebook-on. Az utóbbit valamivel ritkábban nézem, de hamar érkezik majd reagálás :D

Beth Flynn: Nine Minutes - Kilenc perc (Kilenc perc 1)

Helló! ^^ Kisebb kihagyás után egy könyvértékeléssel érkeztem, amiben a második Rázós Könyvemet, Beth Flynn: Kilenc perc című regényét véleményeztem, ami várhatóan intenzív érzéseket fog kiváltani minden olvasóból, azokból is, akik nem célirányosan a motoros banda miatt vették kezükbe a kötetet.


Fülszöveg:
Az ​akkor tizenöt éves Ginny Lemont 1975. május 15-én elrabolják egy bolt elől Fort Lauderdale-ben. Az elkövető az egyik legbrutálisabb dél-floridai motoros banda tagja.
Ginny élete ekkor örökre megváltozik. Új nevet kap, új identitást és egy új életet az Everglades mocsár szélén – egy ijesztő, durva és erőszakos világban, ahol mindenkinek álneve van, a hűség pedig a túlélés kulcsa.
Az egésznek pedig Grizz áll a középpontjában: termetes, sötéten jóképű és ijesztő férfi, aki Ginnyvel valahogy mégis olyan gyengéd, hiszen ő élete egyetlen igaz szerelme.
Így kezdődik az érzelmi megszállottságról és a manipulációról szóló mese, amiben egy környezetéből kiszakított lány kénytelen az egyetlen emberre támaszkodni, akitől figyelmet, szeretetet és gondoskodást kaphat. A fogva tartójára. Ginny okos és intelligens, de még csak tinédzser. Nehezen alkalmazkodik az új életéhez, eleinte küzd ellene. Aztán belenyugszik a feltételekbe.
Vajon megmentik? Vagy elmenekül? Kiszabadul élve, ha egyáltalán kiszabadul valahogy?

Amennyire türelmetlenül vártam ennek a könyvnek az elkezdését, annyira halogattam az értékelését. Még egyet alszok rá, még egyet alszok rá… és napokkal később ott tartok, hogy kénytelen-kelletlen muszáj elfogadnom, semmivel se vagyok képesebb a Kilenc percet nem ismerők előtt leírni a kacifántos érzéseimet, mint a becsukását követően. Valahányszor eszembe jut, mire is utalt a „kilenc perc” a címben, összeszorul a gyomrom, és kirázódik a fejemből a véleményem kidolgozott oldala, hogy a helyére tolakodjon az olvasás befejezésénél uralkodó legintenzívebb érzésem: a harag.
Beth Flynn nem árul zsákbamacskát, már a Prológus során bevisz egy olyan maró csapást, amiről tudja az olvasó, bármennyire is csodálatos lesz az ezután következő történet, nem fog begyógyulni a helye, hanem csak csontig hatolva fog felszakadni, az előzőnél is nagyobb fájdalomhullámot elindítva. Jó ideje töprengek rajta, mi a legkegyetlenebb írói húzás, de most már tudom, hogy ha nem is a legdurvább, de a mezőny kiemelkedő versenyzője az, amikor finoman, de a szerzők a sztori elején odaraknak minket, hogy hiába kapálózunk, hiába őrlődünk, nem kaphatunk olyan véget, amire vágyunk, aztán meg módszeresen mindent elkövet, hogy megszeressük a szereplőket, hogy megszeressünk egy bizonyos szereplőt, és utána egyfajta „de gyerekek, én szóltam” felhanggal  kitépi remegő kezeink közül az utolsó, irreális reményfoszlányunkat is. Bátran kijelenthetem, avagy megjósolhatom, hogy ezzel a regénnyel az olvasók döntő hányada pusztán kétféleképpen járhat; vagy összeroppantja őket, miközben a darabkáikkal felmossa a padlót vagy annyira feldühíti őket, hogy lesöpri a pályáról az alkalomadtán Grizz-t megszálló indulatot, ami nagyrészt kivette a részét abból, hogy ő lehessen a motoros banda feje. A dühödt verzióba értelemszerűen vegyül majd nem kevés csalódottság, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy a békés könyvbarátból elvetemült méregzsákká változtatott olvasók is szeressék ezt a sztorit. Hiszen itt vagyok erre élő példaként a fejem körül keringő vörös felhőimmel karöltve. Grizz kivételével valamilyen szinten az összes karaktert módszeresen kifilézném, azért ami történt, azért, amit egyesek hagytak megtörténni, mégis nagyon-nagyon szerettem ezt a történetet, mi több, imádtam olvasni és gyűlöltem letenni. Majdnem a kedvencemmé is vált volna, ha egy mi lett volna, ha…? fordulatnál a kedvemre billen a mérleg, és nem… itt nem arra a kezdő kegyeletdöfésre gondolok, hanem főleg Cicc/Ginny hozzáállására. A bűnöző-fétisem miatt a motoros bandát, ezt a különleges zárt világot pillanatok leforgása alatt a szívembe fogadtam és ettől szimpátiával felbuzdulva bele kezdtem a Kemény motorosok nézésébe is, nagyon életszerűen jelenítette meg Beth a szervezetet a meg-meglobogtatott információkkal, de mondjuk úgy értékeltem volna, ha többet meg lehet tudni a Sátán Seregéről. Amiért szintén csak Ciccet/Ginny-t tudom hibáztatni, ugyanis ha nem játszott volna előszeretettel struccot, akkor betekintést nyerhettem volna talán abba, pontosan milyen ügyletekben van benne Grizz és a srácok, még elevenebb lett volna ez a vonal. De túl sok a volna. Az utolsó fejezetek során pattanásig feszültek az idegszálaim és, ha nem is álltam neki a körmeimet rágni az idegességtől, tartottam tőle, hogy azzal a nagyon bizarr fordulattal fog zárni az írónő, ami megfogalmazódott bennem. Az ismertető egy maga szintjén kissé beteg és sötét, nem véletlenül Rázós Könyv, na ám annál magával ragadóbb és fájdalmasabb szerelmi történetet ígér az érdeklődőknek, viszont számomra a legfájdalmasabb pont az volt, hogy habár szívszorongatásban nincs hiány, a Kilenc perc nem egy szerelmi történet. Ezért is voltam és vagyok annyira dühös. Ezért érzem ezt Grizz miatt.

Aki azzal a célzattal szemez ezzel a vékony értsd; ezt most nem az én kifordult mértékérzékem mondatja velem, 300 oldalas sincsen kis kötettel, hogy leül vele a fotelbe, két nehezebb olvasmány között letudja és kellemesen kikapcsolva szórakozik vele, jobb ha azonnal a legközelebbi féltágla könyvéhez nyúl, mert a Kilenc percnél megkockáztatom, az is könnyebb olvasmány lenne. Brutalitás, előre megtervezetten földhöz vágó fordulatok terén többet vártam és az első Rázós Könyvemet nem sikerült túlszárnyalnia, de megszorongatott és meg is vett magának, bár fenntartom, ebből az alapkompozícióból többet ki lehetett volna hozni, ha egy-két szereplő máshogy viselkedik, illetve valamivel terjedelmesebb lett volna. Tekintélyes időt ölel fel az írónő, hosszú-hosszú évek történéseit sűríti bele a lapokba és ehhez nem ártott volna szerintem több oldalt biztosítani, legalább az elején. Szakadatlanul gurult a cselekmény, sose vált vontatottá vagy unalmassá, de az időben való ugrálások, az X évnyi történés bemutatásából fakadó hajtás néhol felületessé tette a leírt eseményeket. Napló beütésűvé tette őket, mintha Cicc/Ginny utólagosan elmesélné valakinek az életének ezt az időszakát, és én nem egy olvasó lennék, aki átéli ezeket a momentumokat, hanem a hallgató, aki a kiollózott, emlékezetből merített verzióval ismerkedik. Ennek a magam részéről azért nem örültem, mert a hasonló megoldásoknál olyan érzésem szokott támadni, mintha az író túlságosan is a lényegre akart volna törekedni, mintha amit olvasok csak egy irodalom könyvbe belenyomtatott összegzés, avagy konfliktusvázlat lenne, amibe minimalista stílusban, lecsapottan benne van a fő vonal, és annak hozadékai… de hiányzik belőle az élő érzés. Az úgynevezett „kis színesek”, amik elevenebbé teszik a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatot, a közös kis pillanatok, érdekes kis sztorik, amik árnyalatokat töltenek az eseményekbe, amitől az olvasó úgy érezheti, ő is ott van, mert látja a helyeket, hallja a hangokat és érzi az illatokat.

A kidolgozottabb bemutatást főleg akkor hiányoltam, amikor Cicc/Ginny a motoros bandához került, mert az ő és Grizz kapcsolatának a bemutatásában így nem volt meg a folyamatosság, nem lehetett megtudni, milyen előre mozdító elemek elemek hatására kerültek közelebb egymáshoz vagy, hogy hogyan… csak azt, hogy eltelt ennyi meg emennyi hónap és, hogy jelen pillanatban ez van. Ha pedig elméleti síkon romantikáról van szó, akkor nekem kell a megismerkedési szakasz,  a bennük végbemenő változások szemléltetése, hogy valódinak tudjam értékelni a karakterek érzéseit és magát a kapcsolatukat is, mert e nélkül, a lesarkított tényszerűséggel a helyzet nem sokkal különbözik azoktól a „sírig tartó szerelem első látásra” agybajoktól, amiket egy épeszű olvasó se óhajt bekajálni, de meg kell tennünk, mert bármit is gondolunk, egyszerűen ez van. Jobban belegondolva erre az egész történetre használhatnám az „ez van” jelzőt, az olvasó tehetetlenségének kőkemény szemléltetését, mert tudjuk mi lesz, meg akarjuk akadályozni, mégsem tehetünk mást, minthogy a szánkat rágva nézzük, ahogy a hajó nekimegy a jéghegynek. Úgy, hogy végül biztos nem lesznek túlélők. Ez egyes esetekben depresszív hangulatot idézhet elő a maga művészi kilátástalanságával, másokból meg, akiket kevésbé jellemzi a beletörődés, előhúzhatja a törni-zúzni hajlamot.

A kínkeserves áldozatok, amiket azért hoztam, hogy megszeressem a főhősnőnket, Ciccet/Ginny-t, nagyságukban vetekedtek azokkal az erőfeszítésekkel, amiket Grizz tett a történet során azért, hogy biztosítsa feltétlen szeretetéről ezt a nőszemélyt és, hogy minden körülmények között megóvja, a lehető legjobbat adja neki. Valamilyen szinten szerintem ebben a tekintetben mind a ketten elbuktunk, én talán valamivel élesebben. Jöhetnek a szemforgatások, és az ugyan, ne minket nézz madárnak, hiszen ismerünk… monológok a részetekről, de tényleg szeretni akartam ezt a csajszit. Egyszer-kétszer már azt hittem, sikerülni is fog, de ez a feladat meghaladta az erőmet. Ginny már a történet kiindulási pontját képező jelenetnél kiverte nálam a biztosítékot, azaz az elrablásánál, úgyhogy… az ismerkedési folyamatunkat se nevezhetném felhőtlennek. Azt nem vitatom, hogy ez a jelenet szükséges volt, nélküle nem is indulhatott el a kilenc perc lepergését váró visszaszámlálás, de annyira… idegrombolóan lett ez kivitelezve, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna. A fülszöveget olvasva arra számítottam, szegény lányt megragadja egy kigyúrt, nagydarab hapsi vagy esetleg kettő és erőszakkal elhurcolja, ami ellen Ginny nem tud tenni semmit.

Ezzel szemben viszont Ginny-t a saját hülyesége miatt rabolták el, nekiállt trécselni egy vadidegennel, aztán két perces ismeretség után belement, hogy az idegen hazavigye, mellesleg néhány hónappal korábban megpróbálták megerőszakolni, így a feltétlen bizalma még irritálóbb lett beleegyezett egy kerülőútba is, majd boci szemekkel tátotta a száját, amikor minő meglepetés; a kerülőről nem kanyarodott az otthonához a fickó. Miután meg Ginny megpróbálta saját magát és az olvasót is azzal áltatni, hogy ő mérlegelte a következményeket és ezeknek a tudatában ugrott bele ebbe a kis útba, ami ha rossz döntés is volt, az övé volt, akkor ájulásig tudtam volna csapkodni ezt az ügyefogyott libát. Gondolt ő a következményekre a jó francokat... Nem gondolt ő semmire, csak hagyta, hogy a hormonjai átvegyék felette az irányítást, mert milyen hízelgő és izgató, amikor egy tizenöt éves GYEREKKEL egy nála kétszer annyi idős, FELNŐTT férfi kezd flörtölni… Menjen, már oda, ahova gondolom! :P Igazából nem tudom, hogy a ’70-es években alapkövetelmény volt-e, hogy minden 15 éves lány ennyire ledér, hiú és ostoba legyen, de Ginny már a második, ilyen korú lány ebből az évtizedből az olvasmányaimban, aki vigyorogva ebbe a csapdába ugrándozott bele. Akinek ez a csapda okozta a vesztét. Magamból kiindulva, ha velem flörtölgetni próbált volna egy harminc év körüli pasas, amikor tizenöt éves voltam, azt nem menőnek és izgalmasnak atyaég, milyen kívánatos, bomba pipi vagyok, ha bejövök olyannak, aki pár év híján az apám lehetne! találtam volna, hanem betegnek, és azon nyomban faképnél is hagytam volna, mielőtt átfordul nyílt molesztálásba, nem pedig adtam volna alá a lovat, nekiálltam volna játszadozni, hogy bátorítsam arra gondolva, mennyire irigykednek majd az iskolatársaim, ha meglátnak vele. Felszínesség level 10.

Később se találtam egészen ép elmére vallónak Ginny reakcióit, de amikor kiderült, micsoda átokverte szülőkkel sújtotta a sors, még úgy voltam, meg lehet érteni, hogy konkrétan bármit jobbnak talált az otthoni állapotoknál. De ez a kis együttérzés hamar eltávozott a föld körüli pályáról, amikor belekerültem abba az ördögi körbe, amit szerintem már minden moly legalább egyszer megtapasztalt; amikor az író el akarja hitetni egy szereplőről, hogy valamilyen, azonban a cselekedetei ennek totálisan ellentmondanak. Ginny esetében ez abból állt, hogy egy karakán, okos, korához képest felnőttes gondolkodású lánynak igyekezett eladni őt Beth, de valahányszor én is akarództam hinni benne, Ginny-re a felsoroltak igazak, mert voltak egészen növekvő tendenciát mutató pillanatai is a csajnak, akkor összehozott valamit, ami megerősített benne, az aminek az elejétől kezdve gondoltam; egy éretlen csitri, aki nem tud magával jó módjában mit kezdeni. Nem az a normális élet, amibe az elrablása miatt belecsöppent, de hé! Lehetett volna egymilliószor rosszabb a helyzete, a srácok a bandában befogadták, törődtek vele, elvitték a családjukhoz vacsorára, a vezetőjük a kevés ellenszenvet táplálótól védelmezte és megadtak neki mindent, amiről csak álmodott, elhalmozták minden földi jóval. Az otthoni életéhez képest, ahol a két drogozós, italozós szülője szarba se nézte és majdnem azóta magáról kellett gondoskodnia, hogy megtanult járni, ahol kiskorától magának főzött, magának csinálta a háziját minimális segítség nélkül is, maga kezelte még a családi kasszát is, a Sátán Serege motoros banda ölelésében lévő élete maga volt a mennyország, a mesebeli megváltás. Neki ez mégsem volt jó, mert többet akart. Az nem felelt meg neki, hogy van egy szerető otthona, ahol nem szenved hiányt semmiből, ahonnan álnéven nyugodtan befejezheti az iskolát is, Ginny-t hirtelen megszállták az egyszerű unalomból erőre kapott ambíciók és a mellét verve hisztizett, hogy olyan dolgoktól fosztották meg a banda tagjai, amik soha a büdös életben nem adathattak volna meg neki a szüleivel.

Láttam potenciált Ginny-ben és őszintén reméltem, Grizz mellett meg fog erősödni, de egy picsogós kis picsa maradt, akinek az agyára ment a kényeztetés. Jobb híján azért csinálta a felesleges felfordulást, mert unta a banánt és játszotta az áldozatot, miközben veszélyes, könyörtelen bűnözők bántak vele úgy, mint a szemük fényével. Jaj, mennyire elviselhetetlenül utálatosak velem Grizz előző női a bandából, képesek csúnyán nézni (!) rám brü-hü-hü... Amennyire magára volt utalva Ginny, én nagyobb érettséget vártam volna tőle, ahogy kevesebb hisztit és kevesebb naivitást, néha megfordult a fejemben, hogy a tények ellenére is egy rózsaszín buborékban élt ez a nő. Az igazán gáz pedig az volt, ha burkoltan is, de mindig neki kellett az áldozatnak lennie. Teszem azt annak ellenére, hogy Grizz egyértelműen a tudtára adta, mik a szándékai vele, ő nekiáll flörtölgetni egy fiatal bandataggal, az ujja köré csavargatni, potenciális veszélynek kitéve ezzel a srácot, aztán még neki áll feljebb, amikor ennek a srácnak a sógornője megfenyegeti, hogy ha nem fejezi be a játszadozást a fiúval, az életével, akkor megbánja. És mindenki Ginny-nek ad igazat abban, hogy a fenyegető fél egy labilis hárpia, amiért neki esett… Pedig szerintem ennek a sógornőnek a reakciója volt reális, ugyanis valóban játszadozott vele Ginny, valóban az orránál fogva vezette, méghozzá csak azért, mert ő unatkozott, és izgalmat akart. Meg mert mindenkitől hanyatt vágódik, aki izmos.

Gyerekességi fronton javult keveset, miután összejött Grizz-zel, a motorosok vezetőjével, de habár Grizz-ről sütött, hogy annyira szerelmes, hogy a szemei helyén csak éppen rózsaszín szívek nem villogtak, és szó szerint az életét adná a lányért,  addig Ginny… nem szereti viszont. Bizonygatta mindenkinek, mennyire szereti a férfit, mennyire fontos neki, hogy ő a lelki társa, de ezen a téren meg is állt ennyivel a tudomány, a közös jeleneteiknél nem éreztem, hogy amiket Ginny állít, azokban részben is van valóság. Az ő részéről ez nekem a kiindulási pont felszínes fellángolásának tovább tartó verziójának tűnt, a sütkérezésnek abban a csoda jó fényben, hogy egy olyan férfi akarja őt, egy olyan férfit ennyire le vesz a lábáról, hozzávetőlegesen annyi idős, mint a szülei. A hangoztatott szerelemnek a hiányát bizonyította előttem az, hogy Ginny még a nagy szerelem közben is fantáziálgatott a srácról, akivel csak úgy poénból kikezdett és, hogy minden jóképű férfiről hosszadalmasan értekezett magában, összehasonlítgatta Grizz-zel. Nem azt mondom, hogy ha szerelmes, akkor legyen mások irányába vak, de mint ahogy a macskásoknak a saját cicájuk a legszebb, a szülőknek a saját gyerekük a legfantasztikusabb kislány vagy kisfiú, addig egy szerelmes embernek is a párja a számára legcsodásabb nő/férfi a bolygón, a hibáival együtt is…. Továbbá, ha szerette volna, akkor az irányába táplált védelmezési ösztönét nem használta volna ki aljasan arra, hogy a Teréz anyu komplexusának az oltárán tisztítsa a saját lelkiismeretét, veszélybe sodorva Grizz-t. Amikor szar került a palacsintába, akkor nem hagyta volna, hogy bármi vagy bárki megakadályozza abban, hogy segítsen rajta, és pláne nem lépett volna túl rajta annyira varázslatosan könnyen a pár fejezetet érintő börtönös időszakban. Nem vagyok szakértő a témában, de az a véleményem, ha valaki megtalálja élete szerelmét, az ő lelki társát, a másik felét, akkor nem szeret bele utána másba ennyire hamar. Talán még hosszú évek múlva se, mert pont az a lényege ennek a lelki társas dolognak... Sírig tartó, megszakíthatatlan és felülmúlhatatlan érzések, egy olyan köteléknek a megtapasztalása, ami után nem egyezik ki az ember kevesebbel vagy, ha mégis, nem értékeli nagyobbra. Szóval fenntartom, hogy Ginny nem volt több, mint egy éretlen csitri, aki nem fogja fel a tettei következményeit, és akivel brutálisan elszaladt a ló.

Azért is fújtam Cicc-re, irónia bomba vagyok, tudom amiért nem volt képes elfogadni, Grizz mivel foglalkozik. Minden egyes alkalommal, amikor az ő ölelgetni való, serényen rajongó mackójából átváltozott a motoros banda vezérévé, akkor olyan szintű lecsodálkozást produkált, mintha maga a pápa jelentette volna be a híveinek; nincs Mennyország, évszázadokon át hazudtunk. Nem értettem, miért rökönyödött meg ezen újra és újra, amikor az egymásra találásuk is úgy jöhetett össze, hogy Grizz egy embere elrabolta őt… Mégis mit várt? Komolyan, mi az ördögre számított?! Hogy Grizz a két szép szeméért a banda vezére és, hogy a fiúk nem csinálnak semmit azt leszámítva, hogy ijesztő feliratos dzsekiben róják a köröket a Harley-jaikon? Hogy az a sok pénz, amiből az ő kényelmét finanszírozzák, csak úgy a felhőkből hullik ki az esővel együtt, és Grizz meg a bandatagok vannak olyan szerencsések, hogy fel tudják őket szedni, mielőtt a többi embernek is feltűnik, mi potyog az égből? Ha a naivitásnak van akkora fokozata, ami pusztítja az agysejteket, akkor Ginny esetében ez mindenképpen adott volt. Már csak azt imádtam annyira, amikor előszedte azt a monológját, hogy csak úgy voltam képes elviselni, mi a munkája Grizz-nek, ha nem vettem tudomást róla… Hogyne, édesem! A strucc politika a legjobb megoldás, mert akkor te nyugodtan játszhatod az erkölcs csősz, templomba járó, aranyszívű, tisztes hercegkisasszonyt a tál homokban, amibe a szellemi szegénységed és a gyengeséged okán beledugtad a fejedet… -.-

Fel nem bírtam fogni, mit agonizált annyit a banda illegális oldalát, miért nem volt képes elfogadni, hogy az, hogy ezt a szervezetet vezeti, annyira Grizz személyiségének a része, minthogy ájulásig babusgatja őt. Aki rocksztárhoz megy hozzá, ne csodálkozzon, ha hónapokra turnézni megy, aki farmerhez, ne térjen ki a hitéből, ha az ablakon kinézve birkákat lát, aki nőgyógyászhoz, az ne akadjon fenn rajta, hogy a másik egész nap idegen nőkben turkál kizárólag orvosi célzattal, aki meg egy bűnözőhöz, az ne tekintse elviselhetetlen, személyes sértésnek, ha a pasas olyat tesz, amit a bűnözők szoktak. Ennyire magától értetődő ennek a felmérése. Ginny hiába kapott hisztirohamot az ilyen részektől, én nagyon örültem, amikor a képbe került némi brutalitás, az bizonyította, hogy nem kirakat-bűnözőkről van szó. Nem volt szerintem elfogadhatatlanul embertelen, amit például Ginny támadóival csinált Grizz, pontosan azt kapták, amit megérdemeltek. (Spoiler) Ki az a tökéletlen hülye, akit vérző, törött csontú húscafattá erőszakolnak, minden lehetséges elborult módon és helyzetben, még azután is, hogy elájult, de vérig van sértve, ha a párja elégtételt vesz ezen az undorító disznón, a párját titulálva eszement vadállatnak…az erőszakolót meg sajnálva, mondván, „erre nem szolgált rá szegény ember még akkor se, ha a leghányingerkeltőbb dolgot művelte vele, amit férfi tehet egy nővel”?! A drága szüleitől, akiket folyton mentegetett, bezzeg az orruk előtt halálra erőszakolhatták volna, attól nem kellett volna viszolyognia, hogy ők mit tesznek az elkövetővel… -.-  Az annyival humánusabb lett volna…(/Spoiler)

Grizz-t illetően azt fogadtam meg a Prológus ismeretében, hogy nem fogom megszeretni, nem fogok ennyire mazochista lenni, pedig a nyakamat tettem volna rá, az írónő beveti majd minden erejét, hogy ne tudjam nem imádni. A borítón pózoló pasassal persze nem sikerült azonosítanom. Szent egek… ő rohadtul nem ezt érdemelte, és azért annyira nem ragadtattam el magam, hogy a sorsán elsírjam magam, de vérzett miatta a szívem. Az ő és Ginny esete tipikus példája annak, hová fajulhatnak az olyan romantikus regényekben megjelenített „szerelmek”, amikben az egyik fél, általánosságban a férfi kitetszi a szívét-lelkét a másikért, aztán nem kapja ezt vissza még nyomokban se, amikor kvázi tönkrerakja magát a másikért úgy, hogy az nem érdemli meg, mert láthatóan nem értékeli azt lesarkítva se, amit érte tesz, ahogy vele bánt. Ha azzal a céllal íródott a kötet, hogy bemutassa, az ilyen, egyik fél csak ad, ad és ad a semmiért kapcsolatok mennyire egészségtelenek és mennyire szörnyű kimenetelűek, akkor Beth Flynn bámulatos munkát végzett, és bár Ginny-t legszívesebben az aligátorok elé vetném… bravúros lett a történet, és hihetetlen élményt nyújtott. Valószínűleg nem ez a szándék húzódhatott természetesen mögötte, hanem a már említett, szívszorító szerelem téma, de igyekszek így tekinteni rá, mert ha nem is szándékosan, de előttem erről szólt a Kilenc perc. Grizz szemszögéből se volt teljesen normális ez a viszony, de szerencsére elmondhatom, hatalmasat csalódtam az ő karakterében, méghozzá a lehető legüdítőbben. Az intenzívebb szereplése előtti bemutatásokból arra következtettem, egy született ősember lesz, egy megátalkodott agresszív állat, akitől még a saját anyja is retteg… de Grizz egyáltalán nem ilyen. A foglalkozásának, egy bűnszervezet irányítójának a hozadékai érződtek, tud kegyetlen lenni és, ha valaki árt annak, aki fontos neki, akkor az a megfoganása másodpercét is megbánja, de nem egy ész nélkül vagdalkozó elmebeteg. Mi több, a vérmérséklete ellenére szerintem egy kimondottan józan embernek mondható, aki okos, és akinek a tervezőkészsége figyelemre méltó, amikor a Blue-val való beszélgetése során kiderült, pontosan mennyire taktikus beállítottságú, leesett az állam. Megemelem ezért a kalapomat előtte. És az embereivel szembeni hűsége miatt is csodálom, azért az odaadásért, ahogy róluk és Ginny-ről  gondoskodott, főleg Ginny-ről. A banda tekintetében, hogy a tekintélyét megőrizze, éreztetnie kellett, hol a helyük és nem hagyhatta, hogy úgy elkanászodjanak, mint a kis barátnője, de amikor beütött a krach, maximálisan maga elé helyezte őket. Sajna köztük is voltak olyanok, akik szerintem nem érdemelték meg ezt a kimagasló védelmezést. Mindenesetre Grizz bennem egy hasonló karakterként maradt meg, mint Khal Drogo, a félelmetes külső és a kemény vezető szerep ellenére kenyérre lehet kenni, de mégsem tagadja meg önmagát. Ő ennek a történetnek az igazi áldozata mégpedig azért, mert túlságosan szeretett.

Bőven akadtak olyan részletek, amiktől ezekben a sorokban érezhetően is felforrt az agyvizem, de még Ginny idiótasága se rontotta el menthetetlenül az élményt, a dühömből kivette a részét… de nem csinálhatnék úgy, mintha nem szerettem volna ezt a történetet. Mintha nem adta volna meg azt az érzést, amit egy Rázós Könyvtől várni lehetne, mintha nem imádtam volna a motoros bandát, mintha nem csillogott volna a szemem a zenés utalásoktól. Meglepődtem, hogy lesz folytatás… szerintem ez így is elég korrekt volt, az elkövetkező tartalom függvénye lesz erősen, hogy elolvasom-e majd. Nem azért, mert nem merülnék el megint ebben a világban, hanem mert lezártnak, önálló kötetnek tartom ezt a regényt, aminek a tovább nyújtása az alap történettől eltávolodva bizonyára már nem lenne az igazi.

Borító: 5/3,5- A motorokért bolondulok, így az nagyon tetszett, hogy motoron ülve vannak lekapva a modellek, és a betűtípus is tetszőleges, de hiába passzol a külleme a leírásokhoz, nekem ez a pasas nem Grizz. Nem tudom vele összeegyeztetni a fejemben létező képet, pedig általában a borítómodellekkel harmonizálva szoktam elképzelni a karaktereket. Grizz még csak egy kis illúziórombolás lett volna, de ez a nő… ez a nő szerintem felháborítóan pocsék fényviszonyok mellett se lehetne Ginny. A sokat emlegetett frufru lemaradt, és a szerepéhez mérten hajmeresztően idős.
Kedvenc szereplő: Grizz
Legutáltabb szereplők: Ginny, Grunt
Kedvenc részek: amikor Ginny megkapta a kismacskát, amikor említve voltak a rottweilerek, amikor kiderült, mennyire jó tervező Grizz, amikor a tetováló szalonban voltak, Ginny reakciója az első álnevére, amikor elment Grizz és Ginny a gitárért, amikor Ginny támadói megkapták a büntetésüket
Mélypontok: a tudat, hogy mit is jelent a címben a kilenc perc, Ginny elrablásának a kivitelezése,  Ginny álnok viselkedése, Grunt titka, az olvasónaplószerű tálalás.
Korhatár: A molyon az erotikus címkét látva a könyvnél azt hittem, tele lesz változatos kreativitással megalkotott sikamlós jelenetekkel… mégse nevezném erotikus kategóriásnak a felmerülő szexjeleneteket. A részletességük és a mennyiségük miatt sem. Korhatárosságot okozhat a szóhasználat és a beteg jelenetek, a történet megterhelősége. Tizenhat-tizenhét éves kortól ajánlom.