Bret Easton Ellis: American Psycho - Amerikai psycho

/Gothic Syrine: Instagram/

Helló! A kiadó, amely eredetileg vállalta a megjelentetését, végül a tartalmat látva visszalépett, az FBI hosszas kihallgatásnak vetette alá az írót, aki ezután számtalan halálos fenyegetést is kapott levélben, feminista aktivisták tiltakoztak a kötet ellen, több országban is kiskorúakra ártalmas kategóriába sorolták, korlátozott számban vagy csak lefóliázva, 18 éven felüli vásárlók számára engedélyezték az árusítását. Ma az 1001 könyvlista egyik egyaránt hírhedt és rettegett gyöngyszemének, az Amerikai psychónak az értékelésével érkeztem, Bret Easton Ellis tollából, aki felvágja a társadalmunk legundokabb sebeit, és egy valódi elmebeteg fejébe kalauzol el minket! :)


Fülszöveg:
Irodalmi ​alkotás nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly kelletlenül is – ráismerünk.A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába.A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomás.

Fele részt megrázóan beteges, alkalmasint teljességgel céltalan és már pusztán mennyiségében is indokolatlan öldöklés, brutális fizikális és szellemi kínzás, polgárpukkasztó szexjelenetek, illetve fele részt felesleges töltelékként nyomasztó, végeláthatatlan márkasorolások, termékleírások és kommersz csevegések hada – ez az Amerikai psycho annak az olvasónak, aki megfogadván a jó öreg Pat Bateman örök bölcsességét; úgy közelíti meg ezt a könyvet, miszerint ami fontos és igazi, az a felszínen van. Ám, mivel itt szörnyű baklövés lenne megállni, vessünk egy pillantást arra, mivel gazdagodhat, aki nem elégszik meg a bamba árral történő sodródással, aki beássa magát a rétegek közé, a regénytől eltávolodva is fogékonyságot mutat… az elgondolkozásra; egy kitűnően tálalt, ugyancsak kitűnő humorral rendelkező, páratlan köntösbe öltöztetett társadalomkritikával.
Sokáig töprengtem rajta, hogy az Amerikai psycho-t mennyire reális botránykönyvnek nyilvánítani még a kiadásától kezdve, helyenként egészen a mai napig tartó felháborodástól, és attól eltekintve is, hogy a szerzőt az FBI elé citálták néhány vaskos váddal a műve cselekményének fajtája és annak részletessége miatt. Ugyanis mindenféle gyomorérzékenységtől és morális stop táblától elvonatkoztatva, tisztán objektíven szemlélve, hiába szolgáltatja az oldalak fogyásával arányosan egyre nagyobb buzgalommal a főszereplő azoknak az ingereknek a színes skáláját, amik előbb vagy utóbb bárkiből előhozzák az „elég, én ennyit bírtam ki” reakciót, a húsvér botrányosság nem abban testesül meg, ami a könyv belsejében van. Hanem abban, hogy az emberek inkább felgerjesztették a tömeghisztériát az egekbe, gőzerővel kampányoltak az Amerikai psycho ellen ahelyett, hogy vették volna a fáradtságot, hogy ne csak arra meredjenek rendületlenül, ami kiböki a szemüket, ami fájdalmasan nyilvánvaló, hanem megpróbálják értelmezni a mondanivalóját – bármennyire is természetükkel ütközőnek és félelmetesnek tarthatták levenni a szorosan rögzített és megszokott szemellenzőt. A mondanivalóját, aminek a jogosságát, valóságosságát, közvetítésének a halaszthatatlan szükségességét a világ furcsa, vagy pontosabban rávilágítva; inkább a társadalom kiszámítható fintoraként, ezzel a magatartással pont, hogy megerősítették. Tehát Bret Easton Ellis bizonyos szemszögből az irodalom egyik Marilyn Mansonja, aki kettéválasztja a népeket azokra, akik földbe gyökerező lábbal megijednek a díszlettől, és azokra, akikben felmerül, hogy talán ezzel a díszlettel akar is kezdeni valamit, hogy csak egy előadás kiegészítéseként szolgál. Én meg kimondottan szeretem ezt a fajta közlésmódot, aminek a mostanra várhatóvá vált vontatmánya, hogy nagyon szerettem ezt a művet is olvasni, noha még annak se egy könnyű olvasmány, aki könnyen emészti a durvaságot. Az író stílusát valami eszméletlenül zseniálisnak találtam, ugyanakkor zsenialitás ide vagy oda, ez a stílus volt a nehezen emészthetőségnek a fő oka, ez tette az Amerikai psychót egy olyan történetté, amit nem lehet egy ültő helyben olvasni. A főszereplőt és az úgynevezett baráti társaságát klinikai eseti szintű önző sekélyesség jellemzi, ami elsősorban fanatikus márka imádatban és az egymás mellett elbeszélés szinte már komikusan tipikus jellegében ölt alakot, aminek a következtében pár oldal alatt is annyi irreleváns információ szakad az olvasó fejére, hogy azt hiszi, ez a töménytelen információ haladást is von magával, közben meg nem. Az információk érkeznek, alkalmanként ugyanaz többször, mi meg még mindig majdnem ugyanott tartunk. Ezt pedig amellett, hogy nagyon érdekes, egyúttal briliánsan ütős szerzői húzásnak tartottam, ugyanis olyan intenzitással vonja bele Ellis az olvasót Bateman és a gazdagok felszínes, sötét világába, ahol mindenki szüntelenül locsog valamiről, igyekezvén az előtérbe nyomakodni, miközben a mondandója maximum önmagát érdekli, hogy pár fejezet után fenntartások nélkül, bizalommal eltelve elhiszi, valóban így elsiklik a sok rizsa, a sok én, én, én között az is, ha teszem azt, valaki kirúgja a székét azzal a felszólalással; ő egy pszichopata, imád embereket ölni és legszívesebben a komplett asztaltársaságot is lefejezné. Az Amerikai psycho csontig hatoló élményt éget a tudatba, ami után az összes olvasó a maga nemében garantáltan megundorodik az emberiségtől egy időre, mialatt kétségbeesetten vágyik rá, gyorsan akadjon a kezébe az a könyv, ami ennek az érzésnek a létjogosultságát megcáfolja. Azonban, ugye ott az a bizonyos komor igazság… „senki sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető.”

Elcsépelt és klisés kijelentés következik, amelyről bevallom, ha másnál olvasnám, nem tudva mi húzódik mögötte, a szememet forgatva vagy a számat húzva jegyezném magamban, hogy túlcsordult a drámaiság, a frappánsság pedig hiánycikké vált, viszont sajna a fennálló helyzetet nehézkes lenne máshogy vázolni; fogalmam sincs, hol kezdjem, mit mondjak. Ez a könyv egyszerűen végigsöpört rajtam, mint egy hurrikán valamiféle szerencsétlenné vált kis tengerparti városon. Annyi reakció, annyi benyomás, annyi különféle gondolat kavargott és kavarog azóta is rendületlenül bennem a hatására, hogy noha nem szokásom gesztikulálni, és azt is utálom, ha mások csinálják, mégis lépten-nyomon azon kapom magam, hogy felemelve a kezem a billentyűzet felöl, a levegőbe markolgatva igyekszem megfogni azt a valamit…. amivel szemléltethetném, hogy mit is rejt magában ez a takaros kis kötet, hogy mennyire… intenzív az egész Amerikai psycho jelenség. Talán a legjobb lesz kiindulási szárnypróbálgatásként a gondolati körökre kiéleződni, ugyanis bőven akadt belőlük, és élmény szempontjából az Amerikai psycho ezen a téren ütötte is a legnagyobbat; szüntelenül gondolkoztam rajta, és nem vennék rá mérget, hogy ebben az évben képes leszek ezt abbahagyni. Állandóan az olvasottak jártak a fejemben, egyik fejezetről a másikra is azon kattogtam, ami addig történt, és ugyanez volt van lefekvés előtt, fogmosás közben, a fodrásznál vagy a pizza elkészülésére várva… mindig. Mikor pedig azt hiszem, már mindent alaposan megrágtam, akkor mindig felbukkan valami új, valami, amit meg lehet nézni más szemszögből is.  Egyébként imádom, amikor egy könyv valami ehhez hasonlót idéz elő, de egy idő után már frusztráló is, hogy a kritikát is állandóan abba akarom hagyni, mert megfogalmazódik valami a sztori kapcsán, amiről tudom a zsigereimben, hogy ez fontos, hogy ezt le kell írni, mert nem lenne szabad elvesznie… Ebből adódik, hogy az Amerikai psycho megkövetel bizonyos előfeltételeket az olvasó részéről. Még, ha el is mondható, hogy megvan a teljes elmerülési szándék, úgymond „neki való”, akkor se optimális bármikor hozzáfogni. Ez a történet ugyanis azoknak a könyveknek a táborát gyarapítja, amelyekhez állandó és éber figyelem szükségeltetik, hogy teljes egészében be lehessen fogadni, amit nyújtanak. Ha valaki csak szimplán ki akar kapcsolni vagy fáradt… az érdekes dolgokról marad le, előbb-utóbb erőt vesz rajta a csüggedtség is.

A legboldogabb lennék, ha széles vigyorral a képemen kijelenthetném, hogy igen, sikerült elejétől a végéig teljesítenem azt, amiről valamivel fentebb adogattam, a követelményeknek megfelelően kezeltem az Amerikai psychót, de az a helyzet, hogy azt a szóban forgó éberségi szintet nem mindig jött össze pontosan diagnosztizálni. Vagy túlbecsültem a frissességemet, vagy megesett, hogy az olvasás közben kezdtem el nem látványosan fáradni, és az kivétel nélkül állt, hogy e két állapot valamelyikének a hátulütője rövidesen elkezdett kiütközni a regénnyel szembeni hozzáállásomon, benyomásaimon. Ilyenkor fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen miért is dicsérek egy könyvet, aminek még lényegében normális cselekménye sincsen, klasszikus cselekménybeli íve meg pláne nincs, pusztán erősen epizodikus típusú fejezetei, amik aligha kapcsolódnak egymáshoz úgy, ahogy kellene, amit bizonyíthatna, hogy az adaptációban totálisan tetszőleges sorrendben használták fel a jeleneteket a készítők, mégis érthető volt, hogy mi miből jött hogy egyáltalán hány pontot érdemelne egy ilyen horror történet. Aztán pihentebben emlékeztettem magamat, hogy túlontúl bagatell hiba ezt a könyvet a játékszabályok szerint megkomponált horrorokhoz hasonlítani, a klasszikus feltételek szerint elbírálni, hiszen azzal leminősítődne egy olyan amatőr és rendezetlen szintre, amit még csak nem is súrol. Ami a felszín szintje, aminek az esetében itt lenne egy őrült gyilkos, aki mindenféle logikus paraméterek nélkül szemezgeti ki az áldozatait, akinek nincsenek elfogadható motivációi, akinek az indokairól, a hátteréről nem tudunk semmi versenyképeset, akinek egy tettére se helyeződik nagyobb hangsúly, mint a többire, akit még akkor se fenyeget elméleti síkú lebukás se, amikor ráfoghatjuk, hogy „nyomozni” kezd után egy magánhekus, elvégre ő is csak ímmel-ámmal teszi ezt; egy beszélgetés, ami picit bezavar Bateman rutinjába, semmi nagy  felhajtás, aztán még az se biztos, hogy ez az egész lezajlott, és nem csak pár csík kokain és pár marok Xanax után képzelte a főszereplő… A szerző ott hagyja az olvasót egy totálisan szokványos fejezet végén, rendes lezárás nélkül, nyakig a nagy homályban. Ezek pedig nem épp bizalomgerjesztő kilátások, nemde? Ezért jó, ha nem csak rutinszerűen olvassuk, és szívbajoskodás nélkül kivágjuk az ablakon a bevett szabályokat 500+ oldal erejéig. Ha teszünk arra a begyepesedett tradícióra, hogy a cselekménynek mozgásban kell megnyilvánulnia, hogy el kell jutni A-ból B-be, A-ból C-be vagy Y-ba, vagy akár A-ból B-be, majd vissza az A-ba, bárhová, csak a haladás ne abban merüljön ki, hogy az A körül körözünk, a körvonalaitól alig eltávolodva. Ugyanis Bret Easton Ellis alkotása ettől a szokványos mintában merőben eltérő berendezkedésű.

Megbontva az ajánlatos elemzési sorrendet; vegyük csak alapul a történet végét - eléggé köztudomású tény, hogy az Amerikai psychónak nincsen tisztán lezárt befejezése, valamint hogy hozzávetőlegesen miért, így ezzel nem fogok spoilerezni. Az író nem próbál meg konkrét lenni véletlenül sem, el-elhint a sztori elejétől kezdve bizonyos nyomokat, amikből építkezve plusz élményként az olvasó felépítheti a maga elméletét arról, hogy Patrick Bateman totális becsavarodása kimerült-e néhány roppant bizarr és élénk hallucinációban vagy kemény tettlegességig is fajult, és szeretek ragaszkodni ahhoz a verzióhoz, hogy az én okfejtésem a helyes a kérdésben, de valójában önjelölt Sherlockoknak elhintett spekulálási alapok ide vagy oda… Ellis ezzel a zárással egyszerűen azt üzeni, hogy őszintén szólva teljesen mindegy, mi volt. Teljesen mindegy, hogy Bateman, bűnei csak a fejében játszódtak-e le vagy a külső, fizikai világban. Nem változtat az ég adta világon semmin, nincs a nagy, közönyben dagonyázó világra semmiféle hatása. Az áldozatok? Hát, istenem… nekik úgyis mindegy, ha már megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Az emberiség? Vagy ugyanúgy nem vesz tudomást a dologról, utasítja el masszív érdektelenséggel, mint amikor Patrick az igencsak instabil pillanataiban már nyíltan az ismerősei képébe vágta, hogy ő bizony egy komplett őrült, vagy megrökönyödnek rajta esetleg, foglalkoznak vele egy kicsit… de őket se izgatja különösebben, maradandón. Mindig mindenkinek megvan a saját dolga, ami elsőbbséget élvez, ami a háttérbe rugdossa azt, ami önmagán kívül esik, akármilyen megrázó lehet is. Ami meg azt illeti… senki se cáfolhatja meg jogosan a szerző elméletét erről, senki se kivétel. Legegyszerűbb példával élve ott van a híradó, aki olyan, az leszörnyülködik és felháborodik rajta, hogy mondjuk nemrég kiderült, egy férfi 5000 Ft-ért eladta a feleségét szolgának, még szerződést is készítve az ügyletről, aztán vége a híradónak, várnak az elmosogatnivaló edények, a beadandó, a kád fürdővíz, a gyerek megbotlik a lépcsőn, és lehorzsolja a térdét… Az ember meg nem azzal foglalkozik elsősorban, hogy ilyen mégis, hogy a búbánatos francba történhet meg a világban, hogy hogyan engedhetik, hogy ilyen megtörténjen, hanem megy és elmossa az edényeket, befejezi a házi feladatát, lefürdik, bekeni és leragasztja a gyerek térdét. Aki meg amolyan, az azt mondja, hogy „Minek terheljem magam ezzel a sok szörnyűséggel? Annyi bajom van nekem is, minek kell a plusz nyomasztás, amitől megkímélhetném magam?”, és az adás felénél lenyomja a kikapcsolást, azonnal visszatér a maga közegébe, amit utána el se hagy. Természetesnek van véve, hogy bármi is adódik, tovább kell menni, aki nem veszi annak, vagy nem tudja kivitelezni, azt be is darálja a gépezet, de érdekes elgondolkozni rajta, hogy ez a mentalitás azt is eredményezheti, amit az Amerikai psycho megmutatott, hogy előbb-utóbb semmi sem számít majd, csak a menetelés előre, hogy minden mindegy lesz. Azt, hogy bizonyos rétegekben, bizonyos rétegekkel szemben már ez megy. Kit izgat, hogy megvakították és megölték a szegény, fekete hajléktalant? Ő a társadalom szempontjából úgyis érdektelen, nem veszítettünk vele semmit…

Az Amerikai psycho tele van a fentiekre hajazó, érdekes szembesítésekkel, amik bevisznek egy-egy gyomrost az olvasónak, miközben azért túl tolakodóvá sem válnak, nincsen bennük tanító bácsis él, hogy „na, én majd megmondom, hogy az én világképem szerint mindenkinek, kollektíve, abszolút irreális követelményekkel mit és hogyan kéne csinálnia, hogy utána kézen fogva együtt énekeljünk a tábortűznél”, hanem felvázolja, hogy mi az, ami van, ez bármennyire nem tetsző is egyesek szájízének, ha az orruk elé tolják, illetve hogy ez nincs feltétlenül jól. Ezek a kis csemegék teszik kiemelkedővé főként, nem pedig az olyan konkrét, materiális történések, mint, hogy például hú, mennyire király volt, amikor Dumbledore főnixe odavitte Harry-nek Griffendél kardját, vagy amikor Daenerys kilépett a lángok közül a sárkányokkal!

Azonban akadnak olyan kis epizódok, amelyek önmagukban is kiemelkedően emlékezetesnek bizonyulnak, a mögöttes vonaltól eltekintve is, ezeknek az emlékezetességében pedig jelentős keze van a könyv kitűnő, fekete humorának, amely az utolsó sejtjéig áthatja egyúttal Bateman karakterét is. A fekete humorhoz amúgy nagy általánosságban ambivalens viszony fűz, egyes típusai kedvemre valók, mások egyáltalán nem, a morbid válfaja, ami gyakran a szituációk abszurditásából is adódik, az nagyon tetszik, és van az a véglet, amire csak azt tudom mondani, hogy ebből viccet csinálni nem több, mint közönséges bunkóság. Ott van például az utóbbi kategóriából az a „poén”, amiben az orvos mondja az újdonsült anyukának, hogy van egy rossz meg egy jó híre; a gyerek deréktól lefelé bénultan született, de így felnőttként mindig elsőrendű parkolóhelye lesz. Az Amerikai psycho szerencsére a kedvemre való változatból szemezgetett, aminek a következtében bármennyire is abnormális reakciónak tetszik a megjelenített témák fényében, bár meglepőnek végül is nem meglepő, miután King Tortúráján is a fotel karfáját csapkodtam a nevetéstől nem egy alkalommal nagyon jót nevettem olvasás közben. A nárcisztikus emberek külső szemmel alapvetően is nagyon mulatságos jelenségek, van valami mérhetetlenül komikus benne az ijesztősége mellett, ahogy gondolkoznak, hogy ők ezt tényleg, komolyan így látják, erre az alapra pedig Ellis rátett jó néhány lapáttal. A túl erőteljesen ilyen negatív karaktereket, viszont rendre sajna nem tudom tökéletesen komolyan venni gonosz minősítésben, és mivel az ő lényének az alapja egy kolosszálisan erőteljes nárcizmus, így számomra attól függetlenül, hogy „mulattatott”, Bateman nem lett egy olyan kaliberű pszichopata, mint teszem azt, Hannibal Lecter. Kiegészítve azzal, hogy a Lecterrel ellentétben a őrült mozzanatain, - nekrofília, kannibalizmus - a pszichopataságon kívül eső személyisége se volt szimpatikus. Rasszista, nőgyűlölő, sznob és homofób – érdekes, hogy bír ezeknek a bosszantó ellentmondásaival is; a melegeket utálja, de ha két nőt lát együtt, azt izgalmasnak találja.

Nem vitás, Patrick Bateman a világirodalom valaha papírra vetett legnagyobb piperkőc majma, aki már csak a reggeli készülődése alatt is majdnem húsz oldalon keresztül részletezi, hogy mit ken a hajára, a képére, a fogaira, és ezek hogyan segítik elő, hogy ő szép, mi több, ellenállhatatlanul kívánatos és fiatalos legyen. Aki mániákusan edz, hogy mindenki el legyen ájulva tőle, hogy milyen szép izmos. Aki totálisan el van vele telve, hogy neki micsoda páratlan ízlése van, mind ételekben, mind zenében, mind ruhákban, mind a legújabb technológia tekintetében, hogy ő neki platina (!) American Express hitelkártyája van, hogy minden nő garantáltan belé, csakis belé szerelmes, és fanatikusan rajong a Patty Winters Show-ért. Más szóval bűn lett volna az írónak nem kitalálni őt, és ha nem lenne ennyire veszélyesen elmeroggyant seggfej, akkor bizonyára ő lenne a bolygó legviccesebb személyisége – természetesen nem az, akivel együtt nevetnek, hanem akin nevetnek. Annyi rigolyája van, mint amit sok népmeséből előhúzott vénséges vén banya nem képes felmutatni, a videokazettáitól meg Donald Trump favorizálásától már néha az idegbaj kerülgetett és már maga a narrációja is valami bizarr mód eszméletlen, az, amilyen reakciókat ad egyes szituációkra, pl. a randi közepén hajszoltan követelni kezdi, hogy a nő árulja el, elég jó-e a haja, vagy hogy fogja meg a bicepszét az, ahogy totálisan hétköznapi témák közé egyszer csak, futólag beékelődik egy visszaemlékezés arról, hogy Patrick hogyan bánt el korábban egy áldozatával, majd minden átmenet nélkül már azt ecseteli, hogy miről szólt a legutóbbi Patty Winters Show. Ha már a Patty Winters Show… ez a műsor halál komolyan, bármilyen szövegkörnyezetben, bármikor szóba kerülhetett. Tök természetesen, mintha magától értetődő lenne, hogy ezek a témák egy súlyban vannak, hogy ugyanolyan mélységében képezik részét Patrick mindennapos, kissé csapongó rutinjának. Ritkán találkozok karakteralkotásnál ezzel a trükkel, amit nagyon sajnálok, egyetemlegesen jóváírok miatta egy néhány piros pontot Bret Easton Ellis részére, ugyanis a beteg elme egyik alaptétele, hogy nem tud különbséget tenni. Számára mindegy, hogy vacsora, nemi erőszak, állatkínzás, bulizás, zenehallgatás vagy gyilkolás van, ezek nem különbek/rosszabbak egymásnál szemernyit se. Patrick visszafordíthatatlan, kapaszkodók nélküli elborulási folyamatának a során meg egyre élesebben mosódtak össze ezek, illetve felcserélődtek az arányok. Eleinte a már említett csapongó rutin valahogy úgy tevődött össze, hogy „egy kis drogos buli, egy kis vacsora valami puccos helyen, egy kis kínzás, egy kis nyugtató, egy kis szex, egy kis edzés, egy kis munka, egy kis öldöklés, egy kis szépítkezés, egy kis zenei értekezés”, aztán átnyomakodott a centrumba a kínzás-ölés-edzés-gyógyszerezés-szex massza. Azért hivatkozok rá csapongóként, mert bár egyes elemei viszonylagosan egyező periódusonként érkeztek, de mégse lehet szervezettnek nevezni az úgynevezett teendő listát, Patrick Bateman nem egy fegyelmezett pszichopata / sorozatgyilkos, aki előre eltervezi, hogy mit fog tenni, ő már az elejétől kezdve az impulzívságának és  ösztöneinek a rabja. Magával hurcolja a maga kis késkészletét vagy a pisztolyát, hogy amikor rájön a random ölhetnék, akkor kéznél legyen a megfelelő eszköz, aztán ennyi, maradéktalanul hirtelen felindulásból cselekszik.

Amikor még elmondható, hogy önmagához képest nagyjából „egyben van”, akkor elő tud rögtönözni valamit, amivel moshatja magát, ha rázós helyzetbe kerül netalántán, akkor jön a magyarázat, de ezek java részt rövid távon logikus és működőképes mentések, ahogy meg széthullik, egyre vészesebben pillanatnyibbnak hatnak, egyre könnyebb átlátni a hazugságain, egyre többször ellentmond saját magának. Ez először is azt bizonyítja, hogy ha Patrick nem a saját jól megfontolt érdekeiből adódó ésszerűségének vagy a körmönfontságának, hanem pusztán annak köszönheti, még nem végezte úgy, mint Sam fia vagy Ted Bundy, hogy abba a társadalmi rétegbe tartozik, amibe, hogy olyan a társadalom alapvető mentalitása, amilyen. Másrészről meg ezek a dolgok azt is megerősítik, hogy bár a legtöbb pszichopata nárcisztikus is, Patrick részéről inkább a nárcizmus irányába billen a mérleg, ami el is veszi tőle azokat a lépéselőnyöket, amikkel a hidegvérűbb pszichopaták bírnak. Minden annak a durva szeretethiánynak, figyelemre vágyásnak rendelődik alá a lényében, ami a hozzá hasonló betegeknek a probléma gyökere, nála a konkrét gyökeret ugyan nem derítheti fel az olvasó, de az ámokfutása közepette szüntelenül kiütközik, mennyire kétségbeesetten akarja, hogy kedveljék őt, hogy fontosnak tartsák, hogy odafigyeljenek rá, hogy végre felfogják, ő nem csak remek tulajdonságai miatt más, hanem azért is, mert egy pszichopata gyilkos. Ezt szemléltette többek között, hogy annyira irigyli mindenki mástól a fókuszt, hogy csak azért teledobálta a fókamedencét érmékkel, - amiktől az állatok jobb esetben baromi rosszul lesznek, rosszabb esetben meghalnak – mert frusztrálta, hogy az emberek ennyire élvezik nézni őket, vagy hogy amint a társalgás irányítását egy barátja ragadta magához, rögtön megjegyezte magában, mennyire idegesítő ez a bunkó tudálékosság, amivel állandóan az előtérbe nyomja magát. Miközben ugyanezt tette ő is, épp ezért zavarta, hogy más is megteszi, ellopva tőle a rivaldafényt. Ugyanehhez az alaphoz nyújt valamint visszamutató nyilat az is, hogy tiszta izgatott lett, amikor azt hitte az U2 koncerten pár pillanat erejéig, az énekes kizárólag Rá koncentrál, csakis Neki énekel, nem érdekli a teremből senki más, csak Ő.

Nem az a karakter Bateman, akire kedvencként lehet hivatkozni, akire undorral vegyes utálattal lehet a leginkább nézni, ám azt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jól összerakott, felejthetetlen szereplő. Nekem nagyon tetszett a kibontásában az is, amilyen aprólékosan kifejtette mindig az emberek öltözékét, akikkel találkozott, mivel ez az elem egyáltalán nem az indokolatlan márkasorolásról szólt, hanem az ő személyisége egyes oldalainak a szemléltetéséről. Arról, hogy neki ez az, ami számít, az testesíti meg a fő értékmérőt a többi emberben, hogy milyen márkákat viselnek, azokon belül milyen darabokat.  Attól az egyéni szoc problémától eltekintve, hogy az állatokkal szembeni kegyetlenkedéseken nagyon kiakadtam, hibaként néhányat az utolsó fejezetek közül tudnék felróni. Értettem benne a rációt, hogy miért kellett tovább fűzni Bateman rutinját, újra elmenni a Harry’s-be, visszazökkeni a megszokott kerékvágásba, hogy utána úgy szakadjon meg a történet, hogy épp egy hétköznapi szakaszban áll… de fenntartom, hogy szerintem még nagyobbat ütött volna, ha a Hamiltonnal való utolsó beszélgetésekor, a homály és a kétség fellebbenésekor zárul le a könyv. Kellemetlen témákat feszegető és egyedi hangvételű regény, amit szívesen titulálnak rettenetesnek, őrültnek, olyannak, amit kár volt elolvasni, másnak se ajánlanak – de ahogy arra Oscar Wilde is rámutatott, pont azok a sztorik mutatják meg a világ hitvány oldalát, a csúf valóságot, ami ellen morális okokra hivatkozva a leghevesebben kapálóznak. Engem nagyon magával ragadott az Amerikai psycho minden különös jellegzetességével; a Patty Winters Show-val, ami azoknak a bugyuta beszélgetős műsorok és valóság show-knak a mintapéldánya, amikben nem lehet mikroszkóppal se értelem molekulákra bukkanni, mégis nézik az emberekkel, és az egy kaptafára öltözködő emberekkel, akik mindig össze is keverik egymást egyformaságuk miatt. Kult könyv a javából, korántsem véletlenül.

Borító: 5/4 – Ennél tökéletesebb borítót nem lehetett volna társítani ehhez a könyvhöz, ez a kiadás a legmutatósabb, amire öröm ránézni… de a magam részéről nem rajongok ezért a letisztult, minimalista stílusért. Maga a kötet rendkívül takaros, azt hittem még a megrendelése előtt, hogy ez egy nagyobb darab, mint King keménytáblásai, így meglepődtem, mikor a kibontása után arra eszméltem, valójában elfér a tenyeremben. ^^
Kedvenc szereplő: - Patrcik Bateman, mint írtam, mesterien megkomponált karakter, ilyen szempontból lehetne kedvencnek nevezni, de abszolút unszimpatikus emberként.
Legutáltabb szereplő: Patrick Bateman
Szárnyalás: a zárással és a Patty Winters Show-val közvetített üzenet, Bateman nárcizmusának, az ő komplett karakterének a kibontása, amikor Patrick a gyerekkel játszott, és közben azt gügyögte, ő mekkora pszichopata, Patrick és Luis mosdós jelenete, amikor Patrick Bethany-val ebédelt ezen belül a platina American Express kártyából, a versből, a rugózásból és a hajkérdésből adódó abszurditás, amikor Patrick bevitte a titkárnőjét a Dorsiába
Mélypontok: az állatokkal szembeni kegyetlenkedés – bár igazából Bateman valamennyi rémtettét mélypontnak lehet nyilvánítani, ahogy az emberek alap hozzáállását is, az ő baráti társaságát… mindenkit, az, hogy nem a Hamiltonos fejezetnél jött a zárás.
Korhatár: Mindenképpen tizenhét éves kor felett ajánlanám, ha valaki érzékenyebb lelkületűnek vagy gyomrúnak tartja magát, akkor húsz felett húznám meg a határt, de még arra a korosztályra sem fognám rá egyetemlegesen, hogy minden képviselőjének való. A korhatárt indokolttá tevő részletek ugyan csak a díszletet képezik, de a kínzások, a brutális gyilkosságok, a szóhasználat, a különféle perverziók mind olyan részletességű és sűrűségi dolgok benne, amiknek a megfelelő megemésztése, mit több, helyén kezelése megkövetel egy X szintű érettséget.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, IDE kattintva rendelhetitek meg!

Top 5 Wednesday #45 - Ünnepi menü könyvekből

Sziasztok! :) A múlthéten idő- és ötlethiány miatt elmulasztottam elkészíteni a Top 5 Szerdás listámat, ami egy ünnepi menü összeállításáról szólt volna könyvekből származó ételek felhasználásával. Nem titkolom, hogy általánosságban véve nagyon szeretek enni, azonban olvasás közben nem kifejezetten az ételekre szoktam kiéleződni. Ugyan vannak, amik jobban megmaradnak, de ezek sem feltétlenül fiktív ételek, igazán jó kis menüt olyan fogásokból lehetett volna összedobni, amik a mi világukban nem léteznek. Viszont nem hagyott nyugodni a feladatban rejlő kihívás, úgyhogy valamilyen szinten még azt mondhatnám, kapóra is jött, hogy az első decemberi témát - könyves kívánságlista az ünnepekre - cenzúrázatlan formában fogalmazva eléggé fantáziátlannak találtam, így naphoz illően pótolhattam a korábbi T5W elmaradásomat.

Hagyományos, angol uborkás szendvics Nádasdy grófnő házától:

Gail Carriger: Lélektelenjében főként a teázást emlegették a viktoriánus kori Londonhoz illően, de beötlött, hogy amikor Alexia eleget téve a meghívásnak, meglátogatta a város vámpírjainak bolykirálynőjét, Nádasy grófnőt, akkor felszolgálásra került egy fogás, ami remek előétel alanyt is képez a listámhoz. Ez a történet idejének megfelelő valós korban nagy népszerűségnek örvendett, tradicionális angol uborkás szendvics. Ha a rettegett Elizabeth Bathory megfelelőnek találta a vendéglátáshoz, akkor remélhetőleg megfelel az előző heti posztomban felsorolt meghívottjaimnak is.

Spagetti az étteremből, ahol Michael Corleone lelőtte a "törököt" és a rendőrtisztet:

Mielőtt elkezdtem írni a posztot, nem is tudatosodott bennem igazán, hogy bár vannak olyan kötetek, amikben végtelen fogásszámú, fejedelmi lakomákat vázolnak fel az írók, mégis általánosságban jobban szeretnek az édességekre rágyúrni, mint a főételekre. Ha meg is említenek egyet, akkor valahogy elúszik a tömegben, nem ragadja meg annyira az olvasó figyelmét, mint valamilyen különleges desszert. Visszatérve a konkrét tárgyhoz, valami tartalmasat akartam választani, így kötöttem ki a Mario Puzo: A keresztapa c. kötetben emlegetett kis vendéglőnél, amiben mindenképpen lennie kellett legalább egy ínycsiklandó spagettifélének. Elvégre olasz hely! Mondjuk a rendelést lehet, hogy ésszerűbb telefonon leadni, ki tudja, milyen leszámolás közepébe tenyerelnék bele, ha személyesen intézném az elvitelt. A végén még elkésnék a saját vacsorámról!

Egy doboz kellemesen hűvös Moxie, egyenesen 1958-ból:

Látom már a képernyők mögött záporozó megvető szájhúzásokat, de nem lejárt szavatossági idejű frissítővel akarom kiszúrni a vendégeim szemét! Ugyanis a Stephen King: 11. 22. 63.-ban egy hamburgeres büfé hátsó helyiségéből egy nyúlüregnek nevezett időkapu nyílik, ami a főhős, Jake Epping otthonául szolgáló kisváros 1958-as verziójába szállítja el a belépőket. Mint King nagyobb terjedelmű alkotásainál általában, ennél is többen panaszkodtak az elnyújtottságra, de nekem tetszett, hogy mielőtt Jake elfogadta a küldetését, azaz Kennedy elnök meggyilkolásának a megakadályozását, megemlítésre került, mennyivel jobb és természetesebb az ízük '50-es évek végén, '60-as évek elején felszolgált ételeknek és italoknak a 21. századiakhoz képest. Így tért ki rá például Jake, hogy többek között a szénsavas, narancsos üdítő, a Moxie is mennyivel mennyeibb volt 1958-ban. Egy ilyen ajánlás után pedig természetes volt, hogy nekem is fel kell vennem a menümre pár doboz '58-as Moxie-t.

Gofri Ketterdamból:

A Leigh Bardugo: Hat varjúról írt értékelésemben megpedzegettem, hogy szívesen szentelnék további posztokat a könyv emlegetésének, ezen belül előkelő prioritással jutalmazva a Kaz Brekkerről való áradozást... de mivel a Friendsgiving partim vendéglistáját már elkészítettem, így azt a tervet egy kicsit pihentetnem kell. Meg különben is, ha Kazt hívnám meg, akkor az nem egy sokfős buli lenne, hanem egy gyertyafényes agyrém édes kettesben. *.* Oké, ezt még én se gondoltam komolyan. A Hat varjúban nem kaptak az ételek fontos szerepet, hiszen a taktikázásé és a tervezésé a főszerep, azonban a különleges megbízásra való felkészülés, illetve a megbízás végrehajtásának a különféle szakaszaiban időről-időre előlopakodott a tény, miszerint Ketterdam jellegzetes finomsága a gofri. Valamint hogy a karakterek esznek is majd egyet-kettőt, amint végeztek a feladatukkal. Amellett, hogy szerintem tökéletesen megállja a helyét desszertként, azért is lett a menü része, mert ismerve a város erőviszonyait, miszerint a varázserővel bírókat rabszolgává teszik, vagy a fjerdai boszorkányüldözők megölik őket, a varázstalanokat pedig azelőtt kifosztják, hogy kettőt pislognának, momentán ez az egyetlen biztonságos módja a békebeli, ketterdami gofri megkóstolásának. :D

Csokibéka J. K. Rowling halhatatlan világából, a Potterverzumból:

A Harry Potter világát úgy gondolom, keveseknek kell bemutatnom, mint ahogy a tengernyi fiktív édességek legikonikusabb darabjait is, amiket hála a mugli kreativitás határtalanságának... bizonyos formában már mi is megvásárolhatunk. Ezek közül a főként a Roxfort Expressen térhez jutott édességek közül mindig is a Csokibéka volt nekem a legnagyobb kedvencem, aminek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi után forgalomba hozott darabjait adnám a vendégeknek afféle második desszertként, avagy kis útravalóként, hogy lehetőségük legyen szert tenni Hermionét, Harryt vagy Ront ábrázoló ajándék képekre is. ^^


A Top 5 Wednesday magyar bloggereinek a bejegyzéseiért folyamodjatok ENNEK a molyos zónának a karcaihoz!

Leigh Bardugo: Six of Crows - Hat varjú (Hat varjú 1)

/Gothic Syrine: Instagram/

Helló! :) Gyanítom, hogy mindegyikőtöknek ismerős az a könyvmoly ördögi kör, amikor ha egy olyan könyvet olvasunk, ami próbára teszi a türelmünket, egyenként bendzsózik az idegszálainkon, akkor azonnal működő üzemmódba kapcsol a frenetikusabbnál frenetikusabb szóvirágokat gyártó oldala az értékelési kapacitásunknak, azonnal képesek vagyunk hangot adni a nem éppen hízelgő véleményünknek, miközben, ha egy olyan könyvet olvasunk, amitől képletesen vagy akár szó szerint értelmezve tátva marad a szánk... akkor megáll a tudomány. Nem tudunk magunkból kipréselni csak szavakat, összefüggéstelen mondatfoszlányokat, annyi mindent akarunk dicsérni, hogy a közlés szándéka és kivitelezése közé beverődik egy ék. Határozatlan időre. Amikor viszont a gát eltűnik, akkor félelmetes terjedelemben ömlik a szó, mert miután nem tudunk választani, hogy mit is dicsérjünk, magasztaljunk az egekbe, inkább arra döntünk, hogy sorra veszünk mindent. Ez az értékelési protokoll játszódott le köztem és a legújabb Leigh Bardugo regény, a Hat varjú között, amely megkérdőjelezhető módszereket alkalmazó, dörzsölt karakterekkel, lenyűgöző világépítéssel és logikus, csavaros történetvezetéssel rabolta el a szívemet.


Fülszöveg:

Ketterdam: nyüzsgő nemzetközi kereskedelmi csomópont, ahol jó pénzért minden megkapható, és ezt senki nem tudja jobban, mint Kaz Brekker, a kivételes tehetségű bűnöző. Kaz veszélyes küldetésre kap megbízást, és cserébe olyan gazdagságot kínálnak neki, ami legvadabb álmait is felülmúlja. Egyedül viszont képtelen sikerre vinni a vállalkozást…
Egy bosszúszomjas elítélt.
Egy szerencsejáték-függő mesterlövész.
Egy különleges múltú szökevény.
Egy Kísértet néven ismert kém.
Egy varázserejét a nyomornegyedben kamatoztató szívtörő.
Egy tolvaj, aki a leglehetetlenebb helyzetekből is kiszabadul.
Hat veszélyes törvényenkívüli és egy lehetetlen vállalkozás. Kaz csapata az egyetlen, ami megmentheti a világot a pusztulástól – ha előbb ki nem nyírják egymást.

A küldetés sikerre viteléhez, amivel Kaz Brekkert megbízták, hat lehetetlenséget és meghátrálásra okot adó őrültséget nem ismerő, különleges adottságokkal rendelkező bűnöző szövetkezése szükségeltetett, Leigh Bardugo pedig már az első jelenttől kezdve, szemrebbenés nélkül, kegyelemre vonatkozó hajlandóságot nem mutatva, rá is szabadítja ezt a címben is emlegetett hat varjút a gyanútlan olvasóra, - akarom mondani ostoba palimadárra - aki azt hitte a Grisaverzumba belépésekor; ez is csak egy olvasmány lesz a sok között.

× Az elítélt bosszúja könyörtelenül lecsap rátok, mikor a fejetekre borul az a rengeteg tennivaló, amit a Hat varjú kedvéért elnapoltatok.
× Ugyanis felesleges kétségeket kergetni, a mesterlövész golyója a bevezetésben telibe talál titeket, és a legalantasabb függők lesztek, amiket csak a hátukon hordott a bolygó. Azt kívánjátok majd, inkább a jurdaparem, mint ez.
× A titokzatos szökevény addig gyötör titeket, ameddig a kérdőjel nem válik szemetekben a legutálatosabb szimbólummá, így érzitek létszükségleteteknek valamennyi eltüntetését, valamennyi Grisaverzum és lakói hordozta rejtély felgöngyölítését.
× A kém jóval előttetek kifürkészi, a szíveteket átszövő titkos vágyakat, majd belecsempész minden egyes szálba egy olyan nyomelemet, amitől egy szívtörő közbejárása nélkül is elakadna a lélegzetetek.  
× De nincsenek itt felesleges plusz személyek, akik rossz befektetést jelentenek! A szívtörő kőkemény markába ragadja a kémtől a vérpumpáló szerveteket, és nem ereszti akkor se, ha kezd alakot ölteni bennetek az a megalapozott félelem, hogy a következő fordulat már végzeteset csapást mér a megtépázott belső erőitekre.
× Ami a rettegett főkolompos tolvajt illeti; Kaz Brekkerből csupán egy van, tehát idő előtti szabadulásról jobb nem is álmodozni ebből a mesterien előkészített kelepcéből. A teljes körű megkopasztás elodázhatatlan. Hogyha pedig a kopasztás végén négykézláb kúszva kikászálódtok Ketterdam és határos vidékei vonzáskörzetéből létfontosságú darabjaitoktól megfosztottan, amelyek után legfeljebb kitörésre váró, érthetetlen mondatfoszlányok, betapaszthatatlan üresség és folytatásért sűrű vért síró, rajongói sebek maradnak hátra… akkor hálásak lehettek, hogy csupán ennyiben érintettek titeket a híres Piszkoskéz hátsó szándékai.
Kedvem lenne akkora mennyiségű és olyan minőségű, túlbugzó imádattól fűtött, ajnározásos klisé-szónoklatot a nyakatokba zúdítani a Hat varjúról, amiért Ketterdam bűnöző negyedében, a Hordóban megkockáztatom azelőtt kifiléznének, mint egy szép nagy pontyot, mielőtt kettő szótag elhagyná a számat… így ameddig akad önuralmam csak annyit mondok, nem hiába vártam annyira; ez nagyon-nagyon ott volt! ❤ A grisák világát már az írónő másik sorozatában is a high fantasy-k egy különleges, az általánosnál borongósabb misztikumú színfoltjának tartottam, de a Hat varjú elolvasása újdonságot magával vontató elsöprőségében vetekedett azzal, mint amikor valaki csak egy csekély átmérőjű csövön keresztül szemléli a körülötte lévő tájat, aztán egyszer csak félredobja ezt a csövet, és a horizont teljes szélére-hosszára kiszélesedik előtte a látvány. Aminek a keretében az elképzelhető leginkább kedvére való környezet elevenedik meg a szemei előtt, legalábbis a magam részéről nem egyszer játszottam el az egyszersmind abszurd, egyszersmind paranoid hipotézissel, hogy az írónő valamiképpen bele tud hatolni a rajongói gondolataiba, miután sorra halmozott el az általam kimagasló preferáltságot élvező elemekkel. Szigorúan védett turistaként részesévé váltam egy már-már húsvér hatású világnak, amely valóban sötét - a Grisa-trilógiában megismerthez viszonyítottan is nagyságrendekkel mélyebb tónusú -  és kíméletlen, ahol minden sarkon veszély és mocskos ügyletek leselkednek, készen arra, hogy rávessék magukat a gyanútlan járókelőkre, ahol a gyengék éhesen, fázva, esetenként késsel a hátukban lehelik ki a lelküket egy sikátorban, az erőseknek pedig olyanná kell válniuk a túlélés érdekében, hogy a korábbi énjük rájuk se ismerne. Ahol nincsenek szerencsés véletlenek és épp jókor érkező pártfogók, akik a hónuk alá nyúlva talpra rángatják azt, akinek szüksége van rá, - pláne nem merő jó szándékból - mert aki itt hagyja, hogy térdre kényszerítsék, az egyszerűen sosem lesz képes felállni. Ezt az univerzumot olyasfajta addiktív varázsú atmoszféra lengi körbe, a rá vetülő árnyékokat is beleértve, ami anno a kalózokat is arra csábította, hogy tengerre szálljanak; nem egy életbiztosítás a kaland… a hívószavát mégis nehéz figyelmen kívül hagyni, ami engem, a megátalkodott utazásgyűlölőt is arra sarkallt, hogy hajóra akarjak szállni, hogy bejárjam a paranormális szálaktól lazábban-szorosabban átszőtt helyszíneket. Valamint megismertem egy olyan szereplőgárdát, aminek a pillérei a maguk nemében mind a társadalom kitaszítottjai, akár azért, mert nem váltották be a rétegük elvárásait, akár, mert ha nem vigyáznak, bármikor rabszolgává tehetik őket, közös bennük, hogy mind dörzsöltek, és nem azok a fajták, akik kiegyeznek egy babérkoszorúval a fejükön meg a világbékével. A történetükből kiemelve, egy torzítottan fekete-fehér szemléletmóddal majdnem egytől-egyig magukra ölthetnék a gonosztevő leplét, mégse lehetne őket klasszikus antihősöknek titulálni, akikben mikroszkóppal se lehet semmi emberit találni; ők nem rosszak, csupán a felvázolt körülmények, az ő  körülményeik fényében nem hülyék – noha a Kaz zsenialitása rejtette intellektuális édent azért egyik társa se ugorja meg – megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Tehát, míg a cselekmény motorját szolgáltató küldetés is a nem megfelelően motivált, avagy célratörő elméknek talán meglehetősen esztelen képet nyújthatott, addig a címben emlegetett varjaknak újabb lehetőségek sorozatát, más szóval a Hat varjú egy olyan szédületes játszmába rántja az olvasót, amiben helye sincs a vak szerencsén alapuló ide-oda kapkodós megoldásoknak, pusztán az ingerbefogadó készség leterhelésére szolgáló izgalomfaktornak, illetve az író legjobb pillanatban közbelépő segítő kezének. A Hat varjú a nagy tervek logikájának és fantáziájának, a célorientáltságnak, illetve a kőkemény belső erőnek a játszmája, és mint minden játszmában, ebben is az szakítja a legnagyobb babért, aki  legprecízebben fordítja a saját javára a történéseket, jár túl az ellenfele eszén, és deríti fel az elkövetkező lépéseit a leggyorsabban; viszi véghez a legrafináltabb csalásokat. Velem a felsorolt szabályon kívüli fogásokat gátlástalanul megtette Leigh Bardugo, majd ott hagyott a porban, és a tény terjengős kifejtése után futólag biztosított még egyszer róla, nem csak a Grisa-trilógia záró kötetének a kivárása miatt fájhat a fejem az ő művei kapcsán…

Mivel az úgynevezett szokásos nyitószakaszom is kétszeresére rúgott az általánosságban megszokott hosszának,  ami amúgy egyúttal a molyra feltöltött értékelésem megtestesítőjeként is szokott szolgálni, szóval jelen helyzetben erős kétségek gyötörnek, hogy bármennyire is ódzkodok szétdarabolni a szöveget, nem kellene-e a zárójel + három pont módszerrel itt-ott mégis lefaragnom belőle, mert nem vagyok biztos benne, hogy ennyi szöveget egyáltalán el bír-e menteni a rendszer egyben. Az más kérdés, hogy találok-e olyan birkatürelmű olvasó-jelöltet, aki nem menekül azonnal el, ha még a Goodbye Agony-ra mutató link előtt ilyen szóáradatot talál ezért még, mielőtt igazából belemerülnék a részleteznivalók tőlem megszokott aprólékosságú kifejtésének mélységeibe, a végére járnék egy olyan kérdésnek, ami a könyv beharangozásakor több olyan olvasóban is megfogalmazódott, akinek még a Hat varjú előtt nem volt szerencséje az eredeti nyelvű, Six of Crows nevezetű kötethez. A kérdés egyrészt abból áll, hogy mivel a Hat varjú ugyanabban a világban játszódik, mint a Grisa-trilógia csak később, mennyire spoileres a Ruin and Rising című befejező könyvre, másrészt meg abból, hogy mennyire lehet bátran közelíteni felé az írónő másik sorozatának az ismerete nélkül. Spoiler fronton az a helyzet, hogy csak fogalmazzunk úgy, „mellékesen megemlítve” valóban le van spoilerezve egy igencsak nagy jelentőségű karakter sorsa a Ruin and Risingból, DE aki nem olvasta a Grisa-trilógiát, az észre se fogja venni, hogy hol bukjál ez a spoiler, aki meg olvasta, annak sem kell rögtön idegösszeomlást kapnia, hogy „le lett lőve a poén”. Blogger ismerősökből kicsikartam pár infót a zárás kapcsán, és ezek alapján, amit a Hat varjúban elmondanak, az csak az igazság egy szelete, az érme egyik oldala, szóval, ha minden igaz – és miért ne lenne az? - kap majd még meglepetéseket a Grisa-trilógia harmadik regényében az, aki nem faggat ki valakit konkrétumokra vadászva, mint jómagam. Az önálló olvashatóság már egy valamivel ingoványosabb terep, szerintem nem áll komolyabb akadály a megvalósíthatósága útjába, de a korrektség megkívánja, hogy kifejtsem, miért is jutottam erre a következtetésre, hogy ki-ki maga eldönthesse, hogyan áll a dologhoz. A cselekmény az tökéletesen új, nincsen olyan Grisa-trilógához tartozó cselekmény szál, amit feltétlenül tudni kell ahhoz, hogy érteni lehessen, ami a Hat varjúban zajlik, akadnak visszautalások karakterekre, - megjegyzem, ezeknek a karaktereknek nincsen szerves szerepük ebben a részben – jellegzetes helyszínekre, bizonyos államok közötti kapcsolatokra. Viszont ezek csak olyanok, mint Stephen King easter eggjei, aki ismeri azt az eseményt, helyet vagy embert, amire utal, az vigyorog egy jót, aki meg nem az nem szenved belőle a későbbiekben hátrányt. Kevés vakfoltot a grisák okozhatnak, mint természetfeletti erővel bíró teremtmények, mert aki nem ismeri a Grisa-trilógiát, annak akadhat egy kis komplikációja annak a tiszta körvonalazásával, hogy kik is ők, milyen adottságokkal bírnak, ezek hogyan működnek. Azonban a könyv elején össze van írva a grisák képességeinek három fő típusa és az azon belül létező altípusaik, az aktuális történések szempontjából szükséges információkat pedig menet közben adagolja az írónő, így ha az nem is mond ennek a gyűjteménynek az átnézésekor vagy az első pár fejezetben sokat, hogy mi az a szívtörő, mire jelentősége lesz, kiderül. Ami, mint mondtam, a meglátásom szerint közel sem vészes, ha az olvasó odafigyel, de természetesen akkor sincs katasztrófa, ha valaki a megjelenés szerinti haladás mellett dönt. Mindent összevetve ezzel azt szándékoztam leszögezni, hogy akit nem érdekel a Grisa-trilógia, annak nem kell megijednie, nincsenek kötelező előzmények, amiket ismerni kell, mint mondjuk Cassandra Clare esetében, ha nem akarunk vakon tapogatózni. Ha valakit eddig csak ez a kétely tartott vissza, akkor akár most rögtön belevághat az olvasásba, nincs több vesztegetni való idő. :D Ha meg mások is, akkor ezeket a későbbiekben igyekszem lerombolni.

Kifogásolták páran a főszereplők korát, és én őszintén nem értem az azon való fennakadást, hogy döntő hányadukban csupán 17-18 évesen vitték végig mindazt, amit a mesés fizetséggel kecsegtető, különleges megbízás megkívánt tőlük, mikor az ókorban és a középkorban jóval fiatalabban, 12-13 évesen kilökték már a fészekből a gyerekeket, hogy álljanak a saját lábukra, alapítsanak családot meg a többi, pedig a korszakmentalitásból fakadóan még csak nem is voltak olyan érettek és nyílt gondolkodásúak, elmondhatjuk, hogy alapjaiban véve okosak, mint ennek a regénynek a szereplői. Tizenöt éves, fiatal tinédzserek vezettek hadseregeket és nyertek meg háborúkat, kormányoztak milliós lakosságot számláló birodalmakat. Ezek rendben voltak, a szellemiséggel egyetemben, ami lehetővé tette, hogy az érintett korosztály megmutassa, képes a felsoroltakat véghez vinni? Baromira nem, de nem árt ezeket végiggondolni, amikor olyan negyvenes felnőttekből kiindulva, akik egy csekket nem bírnak befizetni a postán, ha nem fogják közben ketten a kezüket, nem elrugaszkodott példa, ismerek ilyet degradálják le a szóban forgó korosztálynak a tagjait. „Biztos, hogy nem ilyen talpraesettek, biztos, hogy nem ilyen szervezettek, biztos, hogy nem ilyen eszesek és ravaszak, biztos, hogy nem ilyen felnőttesek.” Miért lenne reálisabb a cselekmény, ha teszem azt, harminc évesek lennének? Mert kőbe van vésve, hogy ez a korosztály a hormonjainak a rabja, és csak szerelemről bírnak ábrándozni, miközben mindenféle hisztis kitöréssel tarkítva, ide-oda botladozva keresik önmagukat a csúnya, felnőtt világban, ami akár megalapozatlanul is ÚGYIS ELLENÜK VAN, MERT CSAK? Ne már… Úgy látom, túlléptünk már azon a nyitottsági szinten, amikor azt gondoljuk a megfelelő intelligencia és leleményesség nem tiporhatja könnyedén sárba harminc-negyven év nagy élettapasztalatát. Másféle irányból megközelítve pedig, az egyik lányt elrabolták a szüleitől, majd eladták egy bordélyháznak, mielőtt Ketterdam egyik bűnöző bandájának a tagjává vált, az egyik fiút meg kiképezték a szent célért menetelő katonának, túlélt egy hajótörést, majd jó pár hónapot kihúzott egy olyan börtönben, ahol szörnyekkel és vadállatokkal kellett harcolni azért, hogy fekhelyet meg vizet kapjon, ami azt jelenti, bőven érte őket annyi és olyan minőségű hatás néhány év alatt, ami felnőttesebb gondolkozást eredményez. Azaz irreális lenne a fiatalságuk a cselekedeteikhez, működésükhöz viszonyítottan? Közelről se. Ami azt illeti, Inejt még így is éretlennek találtam pár kivételes alkalomtól eltekintve.

Azt letisztáztam az elején, hogy Ketterdam nem az a város, ahová a legnagyobb bizalommal foglalnának az emberek jegyet egy fiktív utazási irodánál, ugyanis legjobb esetben is csak kifosztják azt, aki nem megfelelő környékre téved, amiből pedig bőven akad, de nekem szerfelett elnyerte a tetszésemet az az olvasztótégely mivolta, amit a világfelépítés számára biztosított. Nem olyan intenzíven és szorosan van átszőve a mágiával, mint Ravka, a grisák hazája, de ezt közelről se értékeltem ki problémának, sőt egy kimagasló előnye a történetnek, hiszen általa szemléltetésre került, hogy a sztori megkezdődése előtti térképen is megmutatott szomszédos birodalmak mennyire eltérő jellegűek, hogy mennyire drasztikusan eltérő a légkör bizonyos területeken. Ravka speciel Oroszországra hasonlít, egyértelműen az orosz kultúra és mitológia ihlette egy-egy momentumát, Fjerda pedig a skandináv országokkal mutat rokonságot már csak a nevek hangzásában és az épületek küllemében is, de fontos kiemelni az ihlette szót, ugyanis se Novji Zem, se Kerch, se Fjerda, se a Shu vidék, se Ravka nem a valós országok, egykori valós birodalmak koppintásai, hanem annál sokkal többek. Ketterdam pedig, mivel Kerch a szigetország, amihez tartozik a többi birodalomhoz képest hellyel-közzel középen helyezkedik el, igencsak vegyes vidék. Nem mágia-beállítottak alapjáraton, de nincsenek is nyíltan varázslat ellen, a hivatalosan szerződéses vendégmunkásként, kendőzetlenül fogalmazva rabszolgaként a városban tartott grisák erejének az előnyét azért természetesen élvezik a tehetősek, a város irányítói fel is használják a víz elemet irányítókat az árapály szabályozására, de a szerződés nélküli grisák bujkálva titkolják a képességeiket vagy a fekete piacon kamatoztatják az erejüket, míg Fjerda például masszív természetfeletti ellenességet hirdet, emberiség ellen vétő boszorkányoknak tartják a grisákat és ki akarják őket irtani a drüskelle harcosokkal. A bűnöző negyedben, a Hordóban egymást érik a kaszinók, az ételt és italt kínáló üzletek és a bordélyok, a helyi bandák állandó harcot vívnak egymással a jobb területekért, a nagyobb, turistákból származó bevételért, a jobb ellopható vagy megkérdőjelezhető üzlet útján beszerzett szajréért. De az előkelő negyedeket se kell félteni, a Hat varjú indulásakor épp egy furcsa kísérletnek lesz tanúja az olvasó, aminek a keretében egy különleges szerrel, mesterségesen akarják megnövelni az egyesek a grisák erejét, hogy olyan dolgokra is képesek legyenek, amik bár nem esnek teljesen kívül a képességüknek a fajtáján, de túl erősek, még a grisák szerint is természetellenes mértékű hatalmat ad a szer, ugyancsak megrázó mellékhatásokkal. Aminek végzetes következményei lehetnek, ha rossz kezekbe kerül ez a hatalom… Épp ezért kell kiszabadítani a fjerdai fogságából és biztonságba helyezni a szer képletét kiötlő tudóst – ezt a nemes feladatot pedig nem hatalommal rendelkező a sajátjának tekinti. Akadnak, akik saját kútfőből szállnak be a képletért folyó versenybe, akadnak, akik mást bíznak meg a piszkos munkával… És itt jön képbe a hat varjúnk.

A küldetés-felállást tarthatjuk egy jófajta klisének a könyvekben, amiből sosem fogy ki a szufla, sosem válik olyan mértékben keretek közé szorítottá, mint amikor egy konkrét versenyen mérik össze az erejüket a karakterek. A Hat varjú viszont még ezen a fronton is egészen újat mutatott, annak köszönhetően, hogy eltért a mozgás terén sűrű, de nem kifejezetten tervezett, a szereplők elé sorozatosan nem várt történéseket sodró sablontól, és egy jóval tudatosabb, stratégikus, ennek lépéseiben ésszerű megközelítésen alapuló elvégzendő feladattal szolgált, noha bőven igényelt fizikálisan megvalósított mozgást is. Nekem nagyon tetszett, hogy nem hiperaktív, rohanós mód akciódús a történet, hanem jól kiszámított tervekkel kerül megközelítésre az aktuális alfázis, ami a cél eléréséhez szükséges, többet lehetett így gondolkozni, az elért eredményeknek plusz realitást adott, illetve ha váratlan fordulat érkezett, akkor az nem olyan formán valósult meg, hogy az olvasó csak azért nem számított rá, mert annyira hihetetlen és nonszensz az egész. Még a közbejövő, nem precizitás hiányából fakadó zökkenők, a véletlenek is ésszerűen épültek bele a cselekménybe, ez az állapot pedig akkor is fennmaradt, amikor a sztori üteme a leginkább felgyorsult, az oldalak a legsebesebb iramban fogytak. Az eseményeknek akadtak olyan résztvevői ugyan, akikkel, ha nem ismerteti valaki a teendőket, aki a megfontolt agyalásos fázisban komfortosabban mozog, akkor hajlamosak rá, hogy a nem túl célravezető fajta rögtönzés eluralkodjon, azonban a nagy átlagot levonva elmondható, hogy egy-egy újabb lépcsőfok megtétele előtt ott volt az a gondolkodási szünet, amit a legtöbb regényből hiányolni szoktam. A külső körülmények fényében az persze változó volt, hogy erre most több vagy kevesebb idő volt adott, hogy mennyire lehetett finomítani az egyes elképzeléseket, de nem bepánikolás- és fejjel a falnak menés-hegyeket tapasztaltam. Ezért a teljes könyvet jellemző hideg fejért, pedig főként a főszereplő az, akinek hálás lehettem.

Ha az, az álmomban sóhajtozós fajta lennék, akkor amióta elkezdtem olvasni ezt a regényt, illetve azóta kiolvasott állapotban visszatettem a polcom páholyos zónájába, Kaz Brekker neve lenne az, ami elhagyná a számat. Odáig voltam és vagyok érte,  már az első jelenetekor nyújtott teljesítménye alapján olyan csillogó szemekkel, idiótán vigyorgósan szerelmes lettem belé, ami tőlem egy nem túl gyakori, és épp ezért legalább annyira bizarr jelenség - mire a Molybirodalom bloggerinája meg is jegyezte, hogy ezt előre el lehetett könyvelni, miután Kaz pont az a karaktertípus, akire azt a kifejezést használhatnám, hogy az esetem. És valóban, gőzerővel felelevenedett az, az idétlen izgatottság, amit legutóbb Light hozott elő a Death Note-ból, és rohadtul sajnálom, hogy a Fictional Boyfriend Tag-et hetekkel a Hat varjú megérkezése előtt kitöltöttem, így nem kaphatott benne helyet… :P Pedig úgy ömlengenék róla egy külön, tematikus posztban is. Na, majd kerítek rá alkalmat. Kaz Brekker azon kívül, hogy maga a megtestesült tökély, egy rendkívül összetett és erős karakter, hivatalosan a Söpredék nevű banda alvezére, de a valósághoz híven a Hordó gengsztereinek jelentős része jobban féli őt, mint a valódi vezetőt, ha ennek az ellenkezőjét is igyekszenek is bizonygatni a rivális bandák fontosabb tagjai. A múltja egy kapitális kérdőjel, senki sem tudja, hogy honnan jött, hogy milyen a családi háttere, egyszer csak feltűnt Ketterdam utcáin, aztán elérte, hogy mindenki tartson a Söpredéktől és felvirágoztatott egy olyan területet, ami eredeti állapotában a kutyát se érdekelte. Számtalan pletyka kering róla, egyik félelmetesebb és szürreálisabb, mint a másik, ezeknek egy részének a terjedését maga Kaz szorgalmazza, hogy a saját malmára hajtsa a vizet a végeredményként kapott félelemmel vegyes tisztelettel. Ha valaki keringőre kéri, Kaz úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti a másodpercet is, amikor a tudatában felsejlett a gondolat, hogy ujjat húzzon vele, úgy rángatja az útjába akadó embereket, mint egy marionett színházban a mester a bábok zsinórját, és mindig, minden cselekedete mögött megbújik valamiféle hátsó szándék. Kemény ellenfél, a pszichológiai hadviselés, a manipuláció bajnoka, ha valaki nem is akarja azt csinálni, ami Kaz céljainak a kezére játszik, Kaz rövidesen eléri, hogy nemcsak megcsinálja, amit elvár tőle, hanem, hogy teljes meggyőződéssel higgye, ez elsősorban önmagának a legjobb üzlet.  Kaz Brekker egyszerre lehetetlenül izgalmas és félelmetes jelenség, én pedig képtelen voltam betelni vele, azzal, hogy mennyire okos, hogy milyen elképesztően csavaros és rafinált az észjárása, hogy micsoda mesés taktikai érzékkel van megáldva, hogy állandóan maximálisan a feje által irányítottan, hidegen számító logikával működik. Imádtam az ambícióját, a kitartását, hogy rendre egy lépéssel a többiek előtt járt, hogy semmi sem maradhatott rejtve előtte, hogy szinte megállás nélkül kontroll alatt tartotta a körülötte zajló eseményeket, aminek a következtében bármilyen melegnek is tűnt a fennálló helyzet, ő egy csapásra a saját javára fordította. Totálisan méltó a hírnévre, ami övezi őt, még talán annál is nagyobbra, ugyanis a stílusa is valami lenyűgöző, alapjaiban véve rendkívül hűvös tartás jellemzi, ami már önmagában bizonytalanságot kelt a környezetében, és erre rátesz egy lapáttal az a fajta hamisítatlan nyersség, amit a gyakran kimondottan cinikus és lekezelő élével együtt, kivétel nélkül szerfelett kedvelni szoktam egy szereplőben. Nem egy nagy érzelmi ember, nem tud még komolyabb erőlködés nélkül sokszor a saját érzelmeire se ráhangolódni, nemhogy a másokéra… ezért ő is egy volt azok közül, akik hozzásegítettek azokhoz a ritka pillanatokhoz, amikor kivételesen tökéletesen megértettem egy karakter viselkedését. Sőt, annyira rokonlelkek lettünk rövidesen, hogy néhány reakciójában még magamra is ismertem, amikor meg Matthiast vagy Inejt azzal húzta, hogy kigúnyolta a népeik hagyományait, akkor is csak bólogatni tudtam. Közben meg kicsit fura is volt a szituáció, mert olyan volt, mintha a saját szavaimat olvasnám a papíron. Kaz világnézete kérlelhetetlen ésszerűségen alapul, és nem szívbajos ezt másoknak se a fejére olvasni, nem zavartatja magát amiatt, hogy ezt kinek hogyan veszi be a gyomra, és nem is kellene, mert végtére is igaza volt. Töretlenül. Még a kegyetlenebb pillanataiban is turbó fokozatra kapcsolva rajongtam érte, amikor azt a tagot, lehajította a hajóról, aki miatt majdnem meghalt a csapat egyik tagja, akkor a magam részéről csak vigyorogtam. Nagyon rokonszenves volt benne ez a fajta keménység se, Kazt nem hatják meg a megható beszédek és nem lehet csak úgy ellágyítani, nem megbocsájtó típus, ha pedig bosszút akar, akkor kerül, amibe kerül, véghez is viszi. Ezek miatt is féltem tőle, hogy az Inej részéről az irányába táplált néha egészen kínos szerelemféleségnek romboló hatásai lesznek Kaz tökéletes jellemére nézve… de hála az égnek, nem rontotta meg a csaj még akkor se, amikor Kazban a maga módján elkezdett körvonalazódni jó sokára, hogy igazából neki se totálisan közömbös a lány. Kimondhatatlanul örültem neki, hogy végre egy épkézláb, magabiztos embert kaptam, aki nem akar megváltozni, hanem inkább, ha az kell a cél bevégzéséhez, akkor eggyel több határt lép át. Ezen felül, bár Kazt a racionalitás vezérli, ha a megfelelő hatás elérésében közrejátszik, habozás nélkül szemlélteti, hogy ő a kőbe vésettnek hitt erőviszonyok felett áll. Amikor az utolsó közös jelenetükben a megszégyenítés végső kegyelet döféseként kifosztotta Rollinst, akkor nem bírtam abbahagyni a nevetésemet azután se, hogy már folytak a könnyeim.

Inejről elmondhatom, hogy noha a felbukkanásakor és az adottságai fényében nagyon termetes reményeket fűztem hozzá, azt várva, hogy egy acélból faragott, belevaló nőszemélyre lelek a személyében, végül keservesen pofára estem, mikor elkezdtem megismerni, és a szereplése során majdhogynem szüntelenül irritált. Minden adott lenne az alapján, amire képes ahhoz, hogy megfeleljen a róla alkotott előfeltételezéseimnek, hiszen ő Ketterdam legtehetségesebb kémje, a totális észrevehetetlenséggel mozgó Kísértet, aki nincs az a magaslat, amit ne lenne képes felmászni, aki gondtalanul kilesi a veszélyes bűnözőktől kezdve a társadalom krémjének is a legmocskosabb titkait, emellett a tőrforgatás mestere, egy harcos a szó értelmének legjavából. Azonban hiába ez a tetszetős marketing, Inej belül mindezek ellenére nem több, mint egy gyenge, reszkető kislány, aki esetenként igazán méltóságon aluli módon adja a környezete tudtára, hogy ő nem csak igényli a tutujgatásukat, hanem bőven rá is szorul, hogy hímes tojásnak nyilvánítsák. A bölcselkedéseitől és a különféle nagyvonalú prédikációitól rövidesen a gutaütés kerülgetett, mintha a csaj csak egy lélegző-járkáló-beszélő szerencsesüti lett volna, vagy egy bevetésre kész vadászkutya, aki mindenféle meghatalmazás nélkül, bárkinek a dolgába beleüti a túlontúl termetes orrát, miközben a saját problémáinak a negyedét se tudja nemhogy megoldani, hanem még kezelni se. Eleinte még a fő problémája kapcsán megértést erőszakoltam magamra akkor is, amikor a lány észjárása igencsak a csekély türelmem határára kergetett, elragadták a szülei karavánjától, majd eladták egy egzotikus prostikat foglalkoztató madame-nak, érthető, ha ezek után nem épp teljesen stabil lelkileg valaki. De Inej nem csak lépten-nyomon hagyta, hogy az előéletének a sebei elhatalmasodjanak rajta, hanem még tudatosan kereste a lehetőségeket is, hogy elmerülhessen az önsajnálatában vagy éppen olyan helyzetbe kerüljön, ahol leblokkol, amit nem bírtam tolerálni, és egy idő után az a benyomásom támadt, hogy részben ez tulajdonképpen jó neki. Inejnek egy kis része szereti ezt csinálni, szenvedni egy kiadósat, a fejét fogva merengeni azon, hogy milyen rémes az élete, hogy a szegény, pici szuli lánnyal milyen kegyetlen ez a világ, ameddig a saját hülyesége miatt bele nem sétál egy olyan, némi józan ésszel abszolút megelőzhető szituációba, ami az előbbi tényt meg is erősíti. Amikor a Vadaskerthez, a bordélyhoz ment, ahol a megvásárlója tartotta, akkor csak a fejemet fogtam. Mégis mi a bánatot akart ezzel bizonyítani? Azt, hogy amióta a Söpredék a szárnyai alá vette, hiába alig akad olyan ember, aki józanul ártani merne neki a Hordóban, még mindig összecsinálja magát egy épületnek a látványától is? Mégis ki olyan gyengeelméjű, hogy szánt szándékkal keresi azt, ami összezúzza lelkileg?! Legalább hajlandó lenne elismerni a saját korlátait! Mindannak a fényében, amin keresztülment, a többiekkel ellentétben ő nagyon gyerek maradt még, illetve nagyon nem két lábbal áll a földön, hanem valamiféle álomvilágbeli fátylon keresztül nézelődik, amit ember legyen a talpán, aki le tud ráncigálni a fejéről. Mert puszta próba esetén csak jön a kicsinyes, sértett duzzogás, az a nem szólok egy szót se, mert ezzel büntetlek, de neked természetesen e nélkül is tudnod kell, hogy bajom van, hogy pontosan mi az, és hogy mit kell tenned a kiengesztelésemhez fajta agyrém.

„Inej azt akarta, hogy Kaz valaki más legyen, hogy jobb emberré, nemesebb tolvajjá váljon. Annak a fiúnak azonban itt nincs helye, az a fiú éhen halt az egyik sikátorban (...) ."

A Kaz irányába tanúsított lelkes imádatán jókat röhögtem, - emellett szavakkal nehezen szemléltethető kaliberű hálát éreztem, amiért Kaz érzelmekhez való hozzáállása miatt ez a szerintem egyébként felesleges szál egyáltalán nem fajult el - mérhetetlenül szánalmasnak tartottam, hogy azért szerelmes belé, mert kihozta a Vadaskertből. Mert ő a nagy megmentője… Ez olyan elcsépelt, és az igazságot megvallva az előbbihez viszonyítottan nem kevésbé kínos is. Nem magával az érzés fajtájával volt a bajom, hülye lett volna, ha nincs odáig érte, de az okával még a kötet befejezése után se bírtam kibékülni. Mármint ott van ez a maradéktalanul hibátlan srác, tele van vonzóbbnál vonzóbb tulajdonságokkal, erre Inej nem azért ugrálja úgy körbe, mint egy jutalomfalatért esedező kiskutya, mert annyira lehengerlő a személyisége, mert az egész szereplőgárda legintelligensebb egyénisége, mert zseniális az a hatékonyság, amivel eléri, amit kitűz maga elé, hanem csak mert… Ő A HŐSE. :P Ezt a „belezúgok a megmentőmbe” jelenséget a Hat varjútól elvonatkoztatva sem értettem sose, elvégre nem azért menti meg, mert annyira hú, de különlegesnek találja, mert kiemelten az ő sorsának az alakulása annyira kiemelkedően érdekli, hanem átlagos esetben azért, mert az illetőnek ilyen a természete, hogy segít azon, aki bajban van, tehát a megmentett illető neki csak egy „darab” az általa segítettek szürke tömegében, Kaz esetében meg azért, mert a Vadaskertben látta, milyen ügyesen tud lopakodni Inej, és ebben hasznot látott. Ugyancsak hálás voltam Kaznak, amikor időnként megkísérelte kipukkasztani azt a rózsaszín buborékot, amin Inej pihengetett, és szembesítette vele, hogy a rengeteg szentimentális, misztikus szövegelése és ábrándja mennyire is egyeztethető össze a valósággal, hogy a francos hitében meg a nagy sorsban mennyi ráció is van. Persze, biztos a sors rendelte el azt is, hogy eladják örömlánynak… Nem értettem én se, hogy hihet változatlanul ilyen élénk fafejűséggel ebben a sok babonás marhaságban, mikor többször is bizonyítódott előtte, hogy saját magán kívül nem számíthat semmilyen felsőbb hatalomra, nem értettem, hogyan romanticizálhat mindent ennyire túl. Ami meg az idézetet illeti; masszívan utálom valamennyi sejtemmel, hogy azt erőszakosan szerelemnek akarják beállítani hosszú-hosszú évszázadok óta, amikor nem jó az érzés tárgya úgy, ahogy van, a jó és rossz oldalával együttvéve, hanem a másik meg akarja változtatni, csak a neki tetsző részeit kicsipegetve. Ilyenkor nem is az adott személy, aktuális felállásban Kaz van szeretve, hanem egy róla alkotott, rózsaszín gőzös, ostoba ideál, amibe szerencsétlen élő személyt görcsösen bele akarják tuszkolni. Előttem Inej nagyjából azoknak a nevetséges, hisztis kis csitriknek a szintjét közelítette meg a jobb pillanataiban is, akik fanatikusan nyáladzanak egy híres énekes vagy színész után, miközben gőzerővel gyűlölik az aktuális barátnőt, mert azt gondolják, ő az egyetlen akadálya annak, hogy a következő nap egy csokor rózsa és egy gyémánt gyűrű kíséretében becsengessen hozzájuk a pasi, és térden állva feleségül kérje őket. Szóval, igen; csak azt tudom hangoztatni, mint ennek az irománynak egy jóval korábbi fázisában, nekem Inej egyszerűen éretlen volt. Remélem, a folytatásban ez változni fog…

Nyinához, a csapat szívtörő grisájához eleinte ambivalens benyomások fűztek, amelyek egyre nagyobb és nagyobb hullámzásnak voltak kitéve, miközben egyre növekvő frusztrációt váltott ki, hogy nem tudom a lányt egyértelműen elhelyezni a Kedvelem vagy a Nem kedvelem ligában, hogy mindig képes volt valami olyannal megörvendeztetni a történet során, ami gyökeresen átformálta a róla alkotott véleményemet, hogy nem engedte kiismerni magát. Kisebb csomagokban ő is leszórta azokat az elavult tisztesség magvakat Kaz elé, mint amikkel Inej nem habozott nem szűkmarkúan bánni, de közel sem idegesítő mértékben végezte ezt, és annak ellenére, hogy hozott pár számomra esztelenül érzelmi alapú döntést, egy tűzről pattant és kemény csajt fedeztem fel a hébe-hóba talán kissé valóban túlságosan lelkesnek vagy soknak titulálható máz alatt. :D Ő sem mindennapi háttérsztorival van megáldva, egyben Nyina jelentette a legerősebb kapcsolatot az írónő két sorozata között, általa lehet kisebb utalásokat kapni a Grisa-trilógia eseményeiről, Ravka világépítéshez hozzájáruló információról – ez pedig a nosztalgián túl azért is tetszett, mert így meg lehetett ismerni a cselekmény szempontjából nem annyira lényeges tájakat is. Ha nincs is állandó életveszélyben Ketterdamban, már azt figyelembe véve is rájár a rúd, amit az ő társaságában töltött bevezető szakaszban megtudhatunk; a Hordó számtalan bordélyának az egyikében tevékenykedik a képességével, mint érzelmi támogató, akinek valamilyen szívfájdalma van, azt Nyina mesterséges, avagy mágikus behatással megszünteti a pulzus megfelelő szabályozásával egy időre, alkalomadtán pedig a szívtörőként nem túl fejlett gyógyítói vénáját felhasználva felvarr egy-két ráncot, tengődik-lengődik, miközben minden ízében visszavágyik az otthonába, Ravkába. Nyina imádja az országát és hasznos része akar lenni, részt akar venni a polgárháborút övező állapotok hatására megkopott fényének az újbóli felszínre hozásában, mint a Második Hadsereg tagja, fel szeretné venni a harcot a grisákra vadászó Fjerda drüskelle harcosaival. Azonban a múltjában van egy olyan momentum, ami mégis maradásra bírja… ami ugyancsak egy fjerdai harcoshoz köti, Matthiashoz, aki Nyinához hasonlóan az alap konfliktust szolgáltató küldetés résztvevőjévé válik. A sztori jelen idejében történő találkozásukkor érződik közöttük a feszültség, az olvasó borítékolhatja, hogy már volt nekik valamiféle közös történetük, először egy félresikerült, a vadász és a prédája típus tiltott románc sejlik fel a háttérben, aztán, ahogy lassan elkezd a visszaemlékezések által fokról-fokra megtörni a jég, kibukik, hogy ennél valami jóval komplikáltabb ok miatt köröznek úgy egymás körül, mint két támadásra kész vadmacska. Ezeket a visszaemlékezéseket nagyon szerettem, jókat mosolyogtam rajta, ahogy Nyina Matthiast húzta, próbálgatta a fiú türelmének a végtartományait, ami azt is szemléltette, hogy Nyina a ravkaiak vasfegyelmű haderejének elvárásaihoz képest az optimálisnál merészebb természet. Olyan, aki szeret a tűzzel játszani. Ezt a fajta magabiztosságot felváltva néztem a fejemet csóválva, és felváltva szerettem benne, ugyanis az eszem azt mondta, hogy érdemesebb lenne nem ennyire kifeszítenie Nyinának azt a bizonyos húrt, akármibe is ártja magát, de aztán emlékeztettem magam a tényre, hogy ha valaki egy intéssel le tudja állítani bárki szívverését, akkor összességében kiegyenlítésre kerülnek a lendülete okozta lehetséges hátrányok. Ezen felül pedig Nyina nem csak a grisa erejére támaszkodott, igazából belegondolva ez sokszor csak mellékes volt az események során a rendelkezésére álló más eszközök között. Nyina ugyanis több nyelven is folyékonyan beszél, különféle dialektusokban, karizmatikus a személyisége, tudja, hogy hogyan bánjon az emberekkel ahhoz, hogy úgy forduljanak, ahogy neki kedvező, valamint pontosan tudatában van a külső adottságainak is, hogy ezek mennyire megragadóak, és bátran fegyverként használja őket. A töménytelen számú, önbizalom hiányos, siránkozó liba mellett öröm volt megismerni Nyinát, aki képes gyorsan és hatékonyan feltalálni magát, tisztában van az értékeivel és használja is őket,  eközben meg a ló túloldalára se esik át, nem fojtogatja az a tévképzet, hogy csak, mert csinos, mindenki a lába elé fog borulni.

Matthiast, a drüskelle harcost a Hat varjú oroszlánrészében egy fafejű, szűklátókörű, babonás fajankónak tartottam, épp ezért lepődtem meg rajta, amikor minden előzmény nélkül egyszer csak fejlődésnek indult a nagyfiú, és mire a szereplők odáig jutottak, hogy a küldetésüknek már csak egy rövidebb szakasza maradt hátra, egészen… kikupálódott. Így se hivatkoznék rá úgy, mint a kedvencemre, mert a fanatikus hegyiemberségnek volt egy olyan vonulata, amit nem bírt egy könnyedén lerázni magáról, miután egész életében második bőrként tapadt rá, de kijelenthetem, hogy a Hat varjú során Matthias birtokolta a leglátványosabb, legnagyobb volumenű karakterfejlődést. Szinte a nulláról tört fel a magasba, hiszen amikor először olvastam az ő szemszögéből, akkor határozottan úgy gondoltam, hogy a börtönben töltött idő során finoman fogalmazva egy icipicit becsavarodott. Azonban azzal nyugtattam magam, hogy ez az állapot szimplán átmeneti, és ahogy Matthias majd belekóstol a szabadság ízébe, újra elkezdi megszokni a külvilágot, akkor a megszállottsággal átitatott látásmódja is szépen lassan kitisztul. Aha… Aztán bekopogtatott az ajtón egy gigászi érvágás, ami arra késztetett, hogy rájöjjek ezeket a mentális állapotokat nem kenhetem a börtönre, mert Matthias valóban egy olyan, csakis kizárólag fekete-fehérben látó, megkérdőjelezhető erkölcsi szabályzatokon és félinformációkon megnyomorított, torzult világszemléletnek a tulajdonosa, akit még maga a nagy Ned Stark, ennek a műfajnak a koronázatlan királya is elismerően vállon veregetne. Mindig ugyanazt a lemezt szajkózta, ő meg a nagy népe, és annak a nagy hamis becsülete, a nagy hamis, logikátlan hiedelmeivel, a nagy álszent erkölcseikkel… Örültem neki, amikor Nyina vagy Kaz gúnyolgatásainak és az út során szerzett tapasztalatainak a hatására elkezdett felengedni, mivel addig eléggé úgy viselkedett, mint akinek a születése pillanatában felnyomtak egy bizonyos testrészébe egy jégcsapot, ami a magasságával párhuzamosan növekedett élete során, és folyamatos hűtés alatt volt tartva. Nem volt egy könnyű menet, mire önszántából lehúzta a fejéről azt a zsákot, amit tudtán kívül viselt, és hajlandó volt elfogadni, hogy a szent népecskéje egy rakás képmutató tuskóból áll, ám majdnem két évtizednyi, jó fasiszta szellemiségű agymosást nem lehet egy csettintésre eltüntetni. Matthias pedig alapjáraton is az a típus, aki csak akkor hajlik, ha saját maga lát, ha a saját bőrén, a gyakorlatban tapasztal meg dolgokat, a valószínűségi logikára épülő elméleti végiggondolás nem az ő asztala. A fjerdaiak világnézetét jobbára undorral eltelve taszítottam, viszont az tetszett benne, hogy elősegítette a varázslat-kérdésnek az újragondolását. A fjerdaiak azt hirdetik, hogy a grisák képességeitől meg kell szabadítani a világot, mert ezek természetellenesek, túl nagy hatalmi előnyt biztosítanak. Azok a grisák meg, akiket még nem kényszerítettek rá eddig a szer használatára… ugyanezt mondják a jurdaparemről. Érdekes volt a felvetése, hogy bár nekik nem annyira idegen a varázslat, az ismeretlen formájától, ismeretlen nagyságától ők is félnek, így Nyina egy-két pillanatban elméletben át tudta érezni, hogy miért tartanak a hozzá hasonlóaktól a fjerdaiak. VISZONT, és ez egy nagyon fontos dolog, míg a jurdaparem hatása kontrollálhatatlan, addig az átlagos grisák megtanulhatják a képességeik használatát, nem nőnek túl rajtuk, eldönthetik, hogy hogyan használják őket. Onnantól meg más módon, de ugyanannyi kárt okozhat, mint a magas társadalmi státusz, a sok pénz… Amikre meg ugye nem sütik rá azt az emberek, hogy természetellenesek.

A hatos fogat maradék két tagja, Jesper és Wylan valamelyest háttérbe szorult a többiekhez képest, viszont őket sem érdemes meggondolatlanul tölteléknek kikiáltani, megvolt az ő szemszögük is, amin belül jó pár érdekességet meg lehetett tudni róluk, a személyiségük legjelentősebb árnyalatai kibontásra kerültek. Jesper bizonyította egy párszor, hogy nem ő a csapat tervező lángelméje, hogy néha veszélyesen impulzív, aki a saját jól felfogott érdekében se tud nyugton maradni, ha elkapja az izgágaság, és akkor funkcionál a legjobban, ha pontosan a kiadott parancsokat követi, nem pedig magánakciózik. De megvolt a maga szeleburdi mód sajátos bája. Főleg Wylannel együtt volt nagyon jó, akinek a kezdetben fennálló félénkségét folyamatosan leépítette a csipkelődéseivel és a magabiztosságával, Wylan meg időnként tarkón ragadta és visszarántotta, mikor túlzottan eluralkodott rajta a tenni akarás. Jesper a többiekhez képest jóval ingatagabb, nehezebben fókuszál a feladatra, ha valami érdekesebbet lát, éri egy olyan inger, akkor elkalandozik és utána szétcsúszik, amikor nem tud megfelelően visszazökkenni az alap felállásban. Engem ez a vonása zavart, mert kockázati faktort láttam benne azáltal, hogy látszólag nem bírta eléggé komolyan venni a küldetést, hogy túlságosan úgy kezelte, mint egy adrenalin pörgető bulit. Wylanben eleinte nem láttam több potenciált, mint egy kissé naiv túszban, aki Kazék körében olyan, mint egy ártatlan kiskutya a harci kutyák között, nem illik bele az ő világukba, de hamarosan kiderült, hogy a látszat gyakran csal; Wylanben sokkal több rejlik, valamiféle elkényeztetett úri porontyban. Mint aminek Kaz csapata és az olvasó is látta addig, ameddig nem kapott megfelelő teret a kibontakozásra. Amikre a Söpredék tagjai vagy korábban a tanítói tanították őt, azt jól kamatoztatta, keményedésre ugyan szorul még, hogy megvethesse a lábát ebben a közegben, viszont okos srác, és éles helyzetekben is okoz bőven meglepetéseket. A különféle szerkezetekhez remekül ért. Mindkét fiú titkán nagyon meglepődtem, az egyik egy úgynevezett a hiányosság, amitől mellesleg semmivel sem lesz kevesebb az illető, akihez tartozik,  a másik pedig előny, ezek közül nem árulom el melyiken,  már csak azért is, mert nem mutatott arra semmi jel, hogy lenne a birtoklójának  takargatnivalója.

Elfogult vagyok és az optimálisnál talán pár fokkal szubjektívebb? Megeshet. A kérdés már csak az, hogy ez kit érdekel. Ha nagyon beleártanám a hibakeresőmet a történetbe, akkor ráakadnék biztos olyan malőrökre, amik talán más olvasókat meg fognak akadályozni abban, hogy akképpen éljék meg a Hat varjú nyújtotta olvasási élményt, mintha egyenesen az ő számukra, az ő kedvenc és kedvükre való elemeiket gyúrták volna össze azért, hogy a könyv megszülethessen, de őszintén ehhez momentán semmi kedvem. Akadtak kisebb-nagyobb hibák elvétve, akadtak olyan dolgok, amik nem zavartak, ha más szemszögből nézve zavarónak is hatnának, azonban a lényegnek a lényege az, hogy miközben ezt a nagyon-nagyon régóta várt, kedvencem-féle hosszúságú regényt forgattam, olyan intenzíven telepedett rám az, az érzés, hogy ez a sztori hozzám szólt, hogy ezek… nem érdekeltek. Elvégre sokrétű világfelépítést és bűnözőket kaptam főszerepben, anithősszerű tulajdonságokkal, belecsomagolva ezeket egy olyan egyszerre sodró és precízen tervezett cselekménybe, amiről dupla ennyit is tudnék áradozni. Kétségtelen, hogy bekerült a legnagyobb kedvenceim közé. Kétségtelen, hogy nagybetűsen ajánlom. Kétségtelen, hogy azután a még mostaniaknál is nagyobb izgalmakat ígérő zárás után, amit Leigh Bardugo a nyakamba varrt, félbolond leszek, mire a kezembe kerül majd a második rész.

Borító: 5/5* - Egyszerűen gyönyörűséges, azt tudni kell, hogy a varjas és hollós borítókra minden esetben csillogó szemekkel ugrok, de amellett, hogy káprázatos és részletekben gazdag a grafika, a betűtípus egyedi és megragadó, az összhatás még visszaad előre egy darabkát a Grisaverzum hangulatából. Nem csak a belső, hanem maga a borító is az ez évi egyik legnagyobb kedvencem lett, egyszerűen frenetikus kivitelezés, arról nem is beszélve, hogy mennyire fantasztikus, gazdagon díszített a kötet hátlapja is, vagy hogy mennyire szerettem a fő részeket elválasztó mintákat, illetve a iniciálékat. *-*
Kedvenc karakterek: Kaz Brekker, Nyina Zenyik, Wylan Van Eck
Legutáltabb karakterek: Pekka Rollins, Inej Ghafa
Kedvenc részek: amikor Kaz megbüntette az áruló társukat, amikor Kaz kizsebelte Rollinst, amikor Kaz vagy Nyina Matthias népének a babonáit gúnyolta, amikor Kaz az idősebb Van Eck irodájában ébredt és reagált a „vádakra”, Kaz és Geels szóváltása a történet elején, a Nyina és Matthias közös előzményeire mutató visszaemlékezések, amikor Wylan megcsillogtatta a zárakhoz fűződő tehetségét, Wylan és Jesper csipkelődései, amikor Kaz igyekezett elhessegetni Inej feje körül a lila ködöt és vinni némi ésszerűsséget a lány világképébe, amikor kihozták Matthiast a börtönből, amikor a Jégudvarban megkezdődött a hadművelet, amikor Kaz lehajította a támadójukat a hajóról, amikor Nyina megfenyegette Kazt a hóban, amikor meg lehetett ismerni Kaz múltját, amikor Kaz útjára indította a bosszú-hadjáratát
Mélypontok: amikor Matthias csökönyösen ragaszkodott a fejébe vert tradíciókhoz, amikor Inej a saját képére próbálta formálgatni Kazt, illetve a lány összes nyavalygása és eszement cselekedete, amikor Jesper veszélyeztette az akciójuk sikerét a felelőtlenségével, amikor Kaz egy kis időre leblokkolt a Jégudvarba való bejutás előtt
Korhatárra vonatkozó tudnivalók:
Megjelent a kötet a Vörös Pöttyös és a Sötét örvény szériában is a kiadónál, ami kiváltott némi furcsállást az olvasókból, miután két igencsak kevés metszésponttal rendelkező kategóriáról van szó. Mindenkinek a múltjában van valami megrázó, valami sötét, előfordul benne bizonyos mértékű erőszak is, de ettől nem válik kezelhetetlenül durvává a történet, szóval az örvényes besorolást a magam részéről nem tartom indokoltnak annak ellenére se, hogy nem egy tipikus YA történet ez. Itt-ott haloványan feltűnik egy-egy szerelmi szál, sejteni lehet, hogy a jövőben kik fognak egy párt alkotni, de ezeknek a mellékágaknak nincsen hatásuk a cselekményre, nem viszik félre. 14-15 éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket ez a csodálatos történet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Top 5 Wednesday #44 - Friendsgiving parti könyvkarakterekkel

Helló! A 'Friendsgiving' ünnepséget rendes körülmények a hálaadás előtt szokták megtartani, mostanra pedig már a hivatalos, családi körben töltött hálaadás is lezongorázódott... viszont legyünk őszinték, köztudott, hogy nem vagyok nagy tradíciópárti, amit kivételesen akár mentségként is használhatnék arra, hogy a Top 5 Szerda hogyan változott át az esetemben Top 5 Péntekké, az e hétre vonatkozó téma meg változott át ugyanígy nem aktuálissá - szigorúan véve. De a feltételes módban filozofálás helyett a lentiekben inkább elkezdem felkonferálni azokat a különleges karaktereket, akik meghívást kaptak az exkluzív Friendsgiving partimra. A feladat bőven okozott fejfájást amúgy, először félre is akartam tolni egy "képtelen vagyok csak öt szeretett karaktert kiválasztani még akkor is, ha nem lesz nemek terén vegyes az összejövetel" kíséretében. Én, a már szinte karikatúraszerűen introvertált humanoid nem bírtam kiegyezni egy hatfős asztaltársasággal. Nagyot csípett a helyzet iróniája, de ettől függetlenül sikerült megszerveznem egy csajos bulit! :D

Lisbeth Salander
/Stieg Larsson: Millennium-trilógia/

Van egy olyan majdnem biztos tudásnak minősíthető sejtésem, hogy Lisbeth kibújna a meghívásom alól, annak esetleg a megtételének a pillanatában elküldene a búsba heves káromkodások és jeges, gyilkos pillantások közepette... de mivel ő a kedvenc főhősnőm valamennyi olvasmányomat alapul véve, nem tehetném meg, hogy nem teszek legalább egy próbát. Már az adaptációban rajongásig imádtam a karakterét, miután pedig sort kerítettem a trilógiára, kivételesen vállalom a begyepesedett szerepét, NEM vagyok hajlandó a további két, utólag hozzácsapott könyvet a sorozat részének tekinteni :P visszavonhatatlanul a rabjává váltam ennek a senkihez se hasonlíthatóan kemény, intelligens, leleményes, független és lényének stílusában egyszerűen utolérhetetlen nőnek. Annyira, hogy a második kötetben felbukkanó "Salander rajongónak" nevezett emberek, akik kiálltak mellette, mikor igazságtalanul vádolták meg egy titkos, évtizedeken át felhőtlen korruptság közepette működő szervezet megbízásra, csupán gyenge kezdők a rajongó kategóriában. Lisbeth Salandernek méltán ott a helye nem csak a fiktív Friendsgivin partimon, hanem a felejthetetlenül ikonikus, halhatatlan karakterek nagy csarnokában is. Imádom a törhetetlenségét, hogy nincs az a fenyegetés, ami elől hajlandó lenne meghátrálni, ha valaki Lisbeth Salanderre puskát fog, ő egy sereg tankkal vág vissza, nincs olyan szellemi kihívás, ami képes lenne kifogni rajta. Ez pedig nem csupán abban nyilvánul meg, hogy zseniális hacker, aki bárkiről képes előkotorni valamilyen mocskot, amit az illető semmiképpen se akarna kiteregetni, nem csak abból, hogy az első kötetben Mikael Blomkvist nélküle nem járt volna a végére a Vanger családot sújtó négy évtizedes rejtélynek, és - még mindig tudom tovább fokozni - nem csak abból, hogy a nyaralása egy rövid szakaszában megfejtett egy olyan kaliberű matematikai fejtörőt, ami annyira összetett, hogy a számelméleti matematikusok közül is csak kevesen képesek megérteni. Hanem az olvasó is érzékeli a megnyilvánulásaiból, a viselkedéséből, ahogy forgatja a köteteket, amiket bearanyoz a jelenlétével, illetve sajátos, abszolút szerethető, nyers stílusával. Bőven jelentkeztek alávaló gazemberek, akik nem sajnálták az időt és az energiát, hogy tönkretegyék, hogy totálisan megtörjék őt, Lisbeth mégis sorozatosan föléjük kerekedett, miközben a benne lévő erő egyre csak növekedett. És, bár ez az előbbi szóáradatnak már csak a mennyiségéből is kiütközött.... én nagyon csodálom Lisbeth Salandert, ami azt illeti.
Franc, ha valami ezer évente csak egyszer előforduló csoda közbenjárásának a hatására eljönne a vacsorára, még a végén úgy viselkednék vele, mint egy zakkant, fanatikus rajongó :P

Adelina Amouteru 
/Marie Lu: Válogatott ifjak/

Adelina a 2018-as frissen megismert hősnők közül az eddigi, pozíciójából elmozdíthatatlan kis kedvencem, szóval a The Young Elites kiolvasása óta bőven hallhattatok már róla tőlem... és garantálom, hogy fogtok is. Változatlanul el tud keseríteni, hogy az egyelőre egy magyarul is kiadott kötettel rendelkező sorozatról szóló értékelésekben rendre negatív karakterként hivatkoznak Adelinára, vagy valaki olyanra, aki félelmet váltott ki belőlük, miután velem le lehetett volna hozni a csillagokat az égről, annyira örültem, hogy végre nem egy álerősnek beállított, állandóan sipákoló, szeszélyes, túlérzékeny young adult hősnőt kaptam, aki kézzel-lábbal kapaszkodik A Pasiba/Pasikba, és sorra hozza az esztelen lépéseket az aktuális érzelmeitől vezérelve. Persze eddig is akadtak kivételek, akiket nagyon szeretek is, de Adelina talán a legkeményebben logikus jellem közülük... az a fajta... aki valóban erős, aki tiszteletet vív ki a megjelenésével, és acélosan megteszi, amit kell, ahhoz, hogy túléljen, hogy ne tapossák el. Anélkül, hogy utána fejezeteken keresztül dagonyázna az önmarcangolásban, hogy "jaj, mit tettem". A rengeteg bántás után, amit az apjától elszenvedett és a hú, de tiszta, hú de ártatlan hugicája mindig szó nélkül engedett, persze ő is vágyott rá, hogy elfogadják, hogy találjon egy baráti kört, aminek a tagjai netalántán szeretik... De ezt a rejtett igényét úgymond nem helyezte maga elé, elhatározta, hogy soha többé nem engedi, hogy bántsák, és ezt a fogadalmát be is tartotta, aki keresztbe tett neki, szúrt felé, annál gondoskodott róla, hogy utána félve gondoljon rá. Apropó, a lényében rejlő, fokozatosan felszínre törő dominancia, tekintélyt parancsolóság az, ami sokakat elriasztott, ellenszenves érzésékkel töltött el az irányába, de én imádtam ezt benne. Végre valaki, aki nem játssza a szendét meg az álszentet, és felvállalja, hogy azt akarja, hogy akik ellene tesznek, tartsanak tőle, hogy akarja a hatalmat, és hajlandó tenni is érte, hogy megszerezze. Lépésről-lépésre. Adelina tényleg erős, amelyik karakter ennél kevesebbe tud felmutatni, nyugodtan lemondhat a jelzőről.

Arya Stark
/George R. R. Martin: A tűz és jég dala/

Aryát lehetne akár a westerosi Joan Jettnek is nevezni, igaz, ő nem lányokból álló rockbanda alapításával borzolja a kedélyeket, hanem azzal, hogy veszedelmes harcossá akar válni, akiről végül legendákat költenek... de a maga korában, a maga környezetében legalább annyira felháborítónak és abnormálisnak számít az álma a nagy karót nyelt, a feminizmus gondolatát nem igazán ismerő tömegben, mint Joannak a pályája kezdetén. Egyelőre a tévésorozatban volt alkalmam alaposabban megfigyelni, de ezt a lemaradást szándékomban áll pótolni, és őszintén szólva már az első könyvben is a legnagyobb kedvenceim közé lépett elő a vadóc, társadalmi konvenciókra, kimondott és kimondatlan szabályokra fittyet hányó stílusával. Akadnak persze más rendkívül erős női karakterek A tűz és jég dala világában, ám Arya az, aki a legnyíltabban, legintenzívebben adja a világ tudtára, hogy ő bizony nem egy a sok ostoba liba közül, akik irulva-pirulva, fényes menyegzőről és szőke hercegről ábrándozva várják a napot, amikortól belökik őket egy sarokba, ahonnan maximum annyi időre mászhatnak elő onnantól, ameddig kipottyantanak egy gyereket, aki tovább viszi a dicső házának a nevét. Ő először saját kútfőből próbál meg megtanulni nyilazni, vívni, majd amikor az apja rádöbben, hogy ez nem csak egy olyan gyerekes fellángolás, mint amiket Sansa ont magából, szerez neki egy tanárt... és a sorozat további részében számtalan helyen tovább képezi magát. Mire pedig visszatér Westerosba már pontosan az a rettenthetetlen amazon, mint aki lenni akart. Azt persze erősen remélem, hogy az én asztaltársaságommal nem akarja majd azt tenni, mint a Freyekkel...

Allison Sekemoto
/Julie Kagawa: Éden-trilógia/

Allie a kedvenc vámpír karakterem, akivel ha minden igaz, a jövő év folyamán újra találkozhatok, ugyanis érkezik majd az Éden-trilógia várva-várt folytatása... Allison kapcsán nem egy pont miatt hálás lehetek Julie Kagawának, ezek közül talán a legelső, hogy noha Allisonnak eredetileg esze ágában se volt vámpírrá válni, - ember akart maradni ebben az egyre elfajzottabbá és véresebbé váló világban, ahol a zombiszerű veszett lények és a vámpírok fokról-fokra mindent elvesznek a halandóktól - ameddig egy sérülés után nem került olyan válaszút elé; vagy meghal, vagy hagyja, hogy átváltoztatják, ahol ez volt az egyetlen logikus döntés a részéről, mégse egy anyámasszony katonája, pacifista mű-vámpír lett belőle. Sőt, Allison a legigazibb vámpír, akiről valaha olvastam. Egy túlélő, egy katanát forgató, kemény harcos, valaki, aki nem akar úgy csinálni, mintha nem kívánná a vért, aki nem végzi el azt, amire szükség van ahhoz, hogy megszerezze, aki ki akarja használni a halhatatlanságában rejlő lehetőségeket, az új életét, ha már megadatott neki. Emellett, csakúgy, mint a korábban felsorolt hölgyeknek, neki is abszolút helyén van az esze, meg akarja védeni a karavánt, amihez hozzácsapódott az igazán mocskos, szadista vámpíroktól, de nem lankad a figyelme, gondosan őrzi előttük a titkát. Az egyetlen hiányosságának talán azt tudnám csak felhozni, hogy a fiúk terén komolyan megkérdőjelezhető az ízlése... máig fel nem foghatom, egy ilyen erős csajnak miért kell egy olyan nyápic, rinyálós kolonc a nyakába, mint Zeke Cross, de senki sem tökéletes. Zárójelben pedig megjegyezném, hogy Allisonnal együtt négyből négy vendég lendülne támadásba szemrebbenés nélkül rögtön, ha valaki esetlegesen kihozná a sodrából. Ezen kívül ő az első az eddigi meghívottjaim közül, aki valószínűsíthetően előbb tekintené a többi vendéget vacsorának, mint azt, amit a tányérjába tennék.

Alexia Tarabotti Maccon
/Gail Carriger: Napernyő Protektorátus/

Alexia a Napernyő Protektorátus sorozat viktoriánus kori steampunk Londonjának egy kiemelkedő, illetőleg szinte már illetlenül megbotránkoztató látványossága, akinek úgy járnak a nyomában a válogatott veszélyek és egyéb kalamajkák, mint ahogy a Halmeni patkányfogót követik a kis bundás barátai. Vannak olyan területek, ahol Alexián is észrevehető a korra jellemző szellemiség, de általánosságban az mondható el, hogy Alexia ott hágja át a korszakra, a társadalmi rétegére, a nemére és a korára jellemző társadalmi elvárásokat, ahol csak éri azokat, már a puszta létezésével is valamilyen szinten, ugyanis az angolok szépségideáljának megfelelő gebe, sápatag, szőkés leányzóknak szöges ellentéte gömbölyded alkatával, sötét bőrével és hajával, jellegzetesen olaszos, mások által gyakran nagynak titulált orrával. Meg már maga a tény is, hogy apai ágon olasz... Aztán ott van további lázadásként minden jóérzés ellen, hogy Alexia nem egy hígagyú fruska, buzgón bújja a könyveket, aktívan követi nyomon a legújabb tudományos felfedezéseket, és igazából lázba hozza minden olyan intellektuális téma, amit sok férfinak a fejéből is kvázi kinéznek a népek. Alexia mérhetetlenül gyakorlatias és eszes jelenség, akivel messze nem tudja tartani a tempót se a családja, se a boldog sötétségben tengődő elit réteg hölgykoszorúja, előszeretettel gúnyolódik is a divatnak számító korlátoltságon a maga csípős módján. Ha oda kerül a sor, akkor pusztán egy napernyővel két vállra tudja fektetni, aki kikezd vele, összességében pedig korántsem az, az alkat, akit csak úgy le lehet ültetni egy sarokba, ha valami érdekes történik, akkor ott akar lenni az események sűrűjében, temperamentumos fellépésével és pengeéles érvelését segítségül hívva nem is hagyja, hogy valaki az ellenkezőjére próbálja rávenni. Nem véletlenül vágja haptákba magát a közelében egy komplett farkasember falka, miután az első regény végére lemossa magáról legalább a vénlány bélyegét, és a helyi vérfarkas alfa felesége lesz.
Off: A mellékelt kép Caterina Murino, olasz színésznőt ábrázolja, aki szinte félelmetesen hasonlít ahhoz a lelki szemeim előtt lévő elképzeléshez, amit Alexia arcáról alkottam, így amikor először először megláttam, meg is ütköztem némileg. Volt az érzésben valami... egészen ijesztő.


Egy igencsak tűzről pattant, kérlelhetetlen akarattal bíró bagázst trombitáltam össze, aminek minden tagja ahhoz van szokva, hogy előbb-utóbb ő diktál abban a szituációban, aminek a részévé válik, így az összejövetelnek a végkimenetele vagy egy hátborzongató szövetség létrejötte lenne... vagy egy maffia-leszámolással felérő hajtépés. :D

A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a vendéglistáját EBBEN a molyos zónában találjátok meg. Ti kiket hívnátok meg?