![]() |
/Gothic Syrine: Instagram/ |
Fülszöveg:
Irodalmi alkotás nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly kelletlenül is – ráismerünk.A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába.A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomás.
Fele részt megrázóan beteges, alkalmasint teljességgel céltalan és már
pusztán mennyiségében is indokolatlan öldöklés, brutális fizikális és szellemi
kínzás, polgárpukkasztó szexjelenetek, illetve fele részt felesleges
töltelékként nyomasztó, végeláthatatlan márkasorolások, termékleírások és
kommersz csevegések hada – ez az Amerikai psycho annak az olvasónak, aki
megfogadván a jó öreg Pat Bateman örök bölcsességét; úgy közelíti meg ezt a
könyvet, miszerint ami fontos és igazi, az a felszínen van. Ám, mivel itt
szörnyű baklövés lenne megállni, vessünk egy pillantást arra, mivel gazdagodhat,
aki nem elégszik meg a bamba árral történő sodródással, aki beássa magát a
rétegek közé, a regénytől eltávolodva is fogékonyságot mutat… az
elgondolkozásra; egy kitűnően tálalt, ugyancsak kitűnő humorral rendelkező, páratlan köntösbe öltöztetett
társadalomkritikával.
Sokáig töprengtem rajta, hogy az Amerikai psycho-t mennyire reális botránykönyvnek nyilvánítani még a kiadásától kezdve, helyenként egészen a mai napig tartó felháborodástól, és attól eltekintve is, hogy a szerzőt az FBI elé citálták néhány vaskos váddal a műve cselekményének fajtája és annak részletessége miatt. Ugyanis mindenféle gyomorérzékenységtől és morális stop táblától elvonatkoztatva, tisztán objektíven szemlélve, hiába szolgáltatja az oldalak fogyásával arányosan egyre nagyobb buzgalommal a főszereplő azoknak az ingereknek a színes skáláját, amik előbb vagy utóbb bárkiből előhozzák az „elég, én ennyit bírtam ki” reakciót, a húsvér botrányosság nem abban testesül meg, ami a könyv belsejében van. Hanem abban, hogy az emberek inkább felgerjesztették a tömeghisztériát az egekbe, gőzerővel kampányoltak az Amerikai psycho ellen ahelyett, hogy vették volna a fáradtságot, hogy ne csak arra meredjenek rendületlenül, ami kiböki a szemüket, ami fájdalmasan nyilvánvaló, hanem megpróbálják értelmezni a mondanivalóját – bármennyire is természetükkel ütközőnek és félelmetesnek tarthatták levenni a szorosan rögzített és megszokott szemellenzőt. A mondanivalóját, aminek a jogosságát, valóságosságát, közvetítésének a halaszthatatlan szükségességét a világ furcsa, vagy pontosabban rávilágítva; inkább a társadalom kiszámítható fintoraként, ezzel a magatartással pont, hogy megerősítették. Tehát Bret Easton Ellis bizonyos szemszögből az irodalom egyik Marilyn Mansonja, aki kettéválasztja a népeket azokra, akik földbe gyökerező lábbal megijednek a díszlettől, és azokra, akikben felmerül, hogy talán ezzel a díszlettel akar is kezdeni valamit, hogy csak egy előadás kiegészítéseként szolgál. Én meg kimondottan szeretem ezt a fajta közlésmódot, aminek a mostanra várhatóvá vált vontatmánya, hogy nagyon szerettem ezt a művet is olvasni, noha még annak se egy könnyű olvasmány, aki könnyen emészti a durvaságot. Az író stílusát valami eszméletlenül zseniálisnak találtam, ugyanakkor zsenialitás ide vagy oda, ez a stílus volt a nehezen emészthetőségnek a fő oka, ez tette az Amerikai psychót egy olyan történetté, amit nem lehet egy ültő helyben olvasni. A főszereplőt és az úgynevezett baráti társaságát klinikai eseti szintű önző sekélyesség jellemzi, ami elsősorban fanatikus márka imádatban és az egymás mellett elbeszélés szinte már komikusan tipikus jellegében ölt alakot, aminek a következtében pár oldal alatt is annyiirreleváns információ szakad az olvasó fejére, hogy
azt hiszi, ez a töménytelen információ haladást is von magával, közben meg nem.
Az információk érkeznek, alkalmanként ugyanaz többször, mi meg még mindig
majdnem ugyanott tartunk. Ezt pedig amellett, hogy nagyon érdekes, egyúttal
briliánsan ütős szerzői húzásnak tartottam, ugyanis olyan intenzitással vonja
bele Ellis az olvasót Bateman és a gazdagok felszínes, sötét világába, ahol
mindenki szüntelenül locsog valamiről, igyekezvén az előtérbe nyomakodni,
miközben a mondandója maximum önmagát érdekli, hogy pár fejezet után
fenntartások nélkül, bizalommal eltelve elhiszi, valóban így elsiklik a sok
rizsa, a sok én, én, én között az is,
ha teszem azt, valaki kirúgja a székét azzal a felszólalással; ő egy
pszichopata, imád embereket ölni és legszívesebben a komplett asztaltársaságot
is lefejezné. Az Amerikai psycho csontig hatoló élményt éget a tudatba, ami
után az összes olvasó a maga nemében garantáltan megundorodik az emberiségtől
egy időre, mialatt kétségbeesetten vágyik rá, gyorsan akadjon a kezébe az a
könyv, ami ennek az érzésnek a létjogosultságát megcáfolja. Azonban, ugye ott
az a bizonyos komor igazság… „senki
sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető.”
Elcsépelt és klisés kijelentés következik, amelyről bevallom, ha másnál olvasnám, nem tudva mi húzódik mögötte, a szememet forgatva vagy a számat húzva jegyezném magamban, hogy túlcsordult a drámaiság, a frappánsság pedig hiánycikké vált, viszont sajna a fennálló helyzetet nehézkes lenne máshogy vázolni; fogalmam sincs, hol kezdjem, mit mondjak. Ez a könyv egyszerűen végigsöpört rajtam, mint egy hurrikán valamiféle szerencsétlenné vált kis tengerparti városon. Annyi reakció, annyi benyomás, annyi különféle gondolat kavargott és kavarog azóta is rendületlenül bennem a hatására, hogy noha nem szokásom gesztikulálni, és azt is utálom, ha mások csinálják, mégis lépten-nyomon azon kapom magam, hogy felemelve a kezem a billentyűzet felöl, a levegőbe markolgatva igyekszem megfogni azt a valamit…. amivel szemléltethetném, hogy mit is rejt magában ez a takaros kis kötet, hogy mennyire… intenzív az egész Amerikai psycho jelenség. Talán a legjobb lesz kiindulási szárnypróbálgatásként a gondolati körökre kiéleződni, ugyanis bőven akadt belőlük, és élmény szempontjából az Amerikai psycho ezen a téren ütötte is a legnagyobbat; szüntelenül gondolkoztam rajta, és nem vennék rá mérget, hogy ebben az évben képes leszek ezt abbahagyni. Állandóan az olvasottak jártak a fejemben, egyik fejezetről a másikra is azon kattogtam, ami addig történt, és ugyanez voltvan
lefekvés előtt, fogmosás közben, a fodrásznál vagy a pizza elkészülésére várva…
mindig. Mikor pedig azt hiszem, már
mindent alaposan megrágtam, akkor mindig felbukkan valami új, valami, amit meg
lehet nézni más szemszögből is. Egyébként imádom, amikor egy könyv valami
ehhez hasonlót idéz elő, de egy idő után már frusztráló is, hogy a kritikát is
állandóan abba akarom hagyni, mert megfogalmazódik valami a sztori kapcsán,
amiről tudom a zsigereimben, hogy ez fontos, hogy ezt le kell írni, mert nem
lenne szabad elvesznie… Ebből adódik, hogy az Amerikai psycho megkövetel
bizonyos előfeltételeket az olvasó részéről. Még, ha el is mondható, hogy
megvan a teljes elmerülési szándék, úgymond „neki való”, akkor se optimális
bármikor hozzáfogni. Ez a történet ugyanis azoknak a könyveknek a táborát gyarapítja,
amelyekhez állandó és éber figyelem szükségeltetik, hogy teljes egészében be lehessen
fogadni, amit nyújtanak. Ha valaki csak szimplán ki akar kapcsolni vagy fáradt…
az érdekes dolgokról marad le, előbb-utóbb erőt vesz rajta a csüggedtség is.
A legboldogabb lennék, ha széles vigyorral a képemen kijelenthetném, hogy igen, sikerült elejétől a végéig teljesítenem azt, amiről valamivel fentebb adogattam, a követelményeknek megfelelően kezeltem az Amerikai psychót, de az a helyzet, hogy azt a szóban forgó éberségi szintet nem mindig jött össze pontosan diagnosztizálni. Vagy túlbecsültem a frissességemet, vagy megesett, hogy az olvasás közben kezdtem el nem látványosan fáradni, és az kivétel nélkül állt, hogy e két állapot valamelyikének a hátulütője rövidesen elkezdett kiütközni a regénnyel szembeni hozzáállásomon, benyomásaimon. Ilyenkor fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen miért is dicsérek egy könyvet, aminek még lényegében normális cselekménye sincsen, klasszikus cselekménybeli íve meg pláne nincs, pusztán erősen epizodikus típusú fejezetei, amik aligha kapcsolódnak egymáshoz úgy, ahogy kellene,amit bizonyíthatna, hogy az adaptációban totálisan tetszőleges sorrendben
használták fel a jeleneteket a készítők, mégis érthető volt, hogy mi miből jött
hogy egyáltalán hány pontot érdemelne egy ilyen horror történet. Aztán pihentebben
emlékeztettem magamat, hogy túlontúl bagatell hiba ezt a könyvet a játékszabályok
szerint megkomponált horrorokhoz hasonlítani, a klasszikus feltételek szerint
elbírálni, hiszen azzal leminősítődne egy olyan amatőr és rendezetlen szintre,
amit még csak nem is súrol. Ami a felszín szintje, aminek az esetében itt lenne
egy őrült gyilkos, aki mindenféle logikus paraméterek nélkül szemezgeti ki az
áldozatait, akinek nincsenek elfogadható motivációi, akinek az indokairól, a
hátteréről nem tudunk semmi versenyképeset, akinek egy tettére se helyeződik
nagyobb hangsúly, mint a többire, akit még akkor se fenyeget elméleti síkú
lebukás se, amikor ráfoghatjuk, hogy „nyomozni” kezd után egy magánhekus,
elvégre ő is csak ímmel-ámmal teszi ezt; egy beszélgetés, ami picit bezavar
Bateman rutinjába, semmi nagy felhajtás,
aztán még az se biztos, hogy ez az egész lezajlott, és nem csak pár csík kokain
és pár marok Xanax után képzelte a főszereplő… A szerző ott hagyja az olvasót
egy totálisan szokványos fejezet végén, rendes lezárás nélkül, nyakig a nagy
homályban. Ezek pedig nem épp bizalomgerjesztő kilátások, nemde? Ezért jó, ha
nem csak rutinszerűen olvassuk, és szívbajoskodás nélkül kivágjuk az ablakon a
bevett szabályokat 500+ oldal erejéig. Ha teszünk arra a begyepesedett
tradícióra, hogy a cselekménynek mozgásban kell megnyilvánulnia, hogy el kell
jutni A-ból B-be, A-ból C-be vagy Y-ba, vagy akár A-ból B-be, majd vissza az
A-ba, bárhová, csak a haladás ne
abban merüljön ki, hogy az A körül körözünk, a körvonalaitól alig eltávolodva. Ugyanis
Bret Easton Ellis alkotása ettől a szokványos mintában merőben eltérő
berendezkedésű.
Megbontva az ajánlatos elemzési sorrendet; vegyük csak alapul a történet végét - eléggé köztudomású tény, hogy az Amerikai psychónak nincsen tisztán lezárt befejezése, valamint hogy hozzávetőlegesen miért, így ezzel nem fogok spoilerezni. Az író nem próbál meg konkrét lenni véletlenül sem, el-elhint a sztori elejétől kezdve bizonyos nyomokat, amikből építkezve plusz élményként az olvasó felépítheti a maga elméletét arról, hogy Patrick Bateman totális becsavarodása kimerült-e néhány roppant bizarr és élénk hallucinációban vagy kemény tettlegességig is fajult, és szeretek ragaszkodni ahhoz a verzióhoz, hogy az én okfejtésem a helyes a kérdésben, de valójában önjelölt Sherlockoknak elhintett spekulálási alapok ide vagy oda… Ellis ezzel a zárással egyszerűen azt üzeni, hogy őszintén szólva teljesen mindegy, mi volt. Teljesen mindegy, hogy Bateman, bűnei csak a fejében játszódtak-e le vagy a külső, fizikai világban. Nem változtat az ég adta világon semmin, nincs a nagy, közönyben dagonyázó világra semmiféle hatása. Az áldozatok? Hát, istenem… nekik úgyis mindegy, ha már megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Az emberiség? Vagy ugyanúgy nem vesz tudomást a dologról, utasítja el masszív érdektelenséggel, mint amikor Patrick az igencsak instabil pillanataiban már nyíltan az ismerősei képébe vágta, hogy ő bizony egy komplett őrült, vagy megrökönyödnek rajta esetleg, foglalkoznak vele egy kicsit… de őket se izgatja különösebben, maradandón. Mindig mindenkinek megvan a saját dolga, ami elsőbbséget élvez, ami a háttérbe rugdossa azt, ami önmagán kívül esik, akármilyen megrázó lehet is. Ami meg azt illeti… senki se cáfolhatja meg jogosan a szerző elméletét erről, senki se kivétel. Legegyszerűbb példával élve ott van a híradó, aki olyan, az leszörnyülködik és felháborodik rajta, hogy mondjuk nemrég kiderült, egy férfi 5000 Ft-ért eladta a feleségét szolgának, még szerződést is készítve az ügyletről, aztán vége a híradónak, várnak az elmosogatnivaló edények, a beadandó, a kád fürdővíz, a gyerek megbotlik a lépcsőn, és lehorzsolja a térdét… Az ember meg nem azzal foglalkozik elsősorban, hogy ilyen mégis, hogy a búbánatos francba történhet meg a világban, hogy hogyan engedhetik, hogy ilyen megtörténjen, hanem megy és elmossa az edényeket, befejezi a házi feladatát, lefürdik, bekeni és leragasztja a gyerek térdét. Aki meg amolyan, az azt mondja, hogy „Minek terheljem magam ezzel a sok szörnyűséggel? Annyi bajom van nekem is, minek kell a plusz nyomasztás, amitől megkímélhetném magam?”, és az adás felénél lenyomja a kikapcsolást, azonnal visszatér a maga közegébe, amit utána el se hagy. Természetesnek van véve, hogy bármi is adódik, tovább kell menni, aki nem veszi annak, vagy nem tudja kivitelezni, azt be is darálja a gépezet, de érdekes elgondolkozni rajta, hogy ez a mentalitás azt is eredményezheti, amit az Amerikai psycho megmutatott, hogy előbb-utóbb semmi sem számít majd, csak a menetelés előre, hogy minden mindegy lesz. Azt, hogy bizonyos rétegekben, bizonyos rétegekkel szemben már ez megy. Kit izgat, hogy megvakították és megölték a szegény, fekete hajléktalant? Ő a társadalom szempontjából úgyis érdektelen, nem veszítettünk vele semmit…
Az Amerikai psycho tele van a fentiekre hajazó, érdekes szembesítésekkel, amik bevisznek egy-egy gyomrost az olvasónak, miközben azért túl tolakodóvá sem válnak, nincsen bennük tanító bácsis él, hogy „na, én majd megmondom, hogy az én világképem szerint mindenkinek, kollektíve, abszolút irreális követelményekkel mit és hogyan kéne csinálnia, hogy utána kézen fogva együtt énekeljünk a tábortűznél”, hanem felvázolja, hogy mi az, ami van, ez bármennyire nem tetsző is egyesek szájízének, ha az orruk elé tolják, illetve hogy ez nincs feltétlenül jól. Ezek a kis csemegék teszik kiemelkedővé főként, nem pedig az olyan konkrét, materiális történések, mint, hogy például hú, mennyire király volt, amikor Dumbledore főnixe odavitte Harry-nek Griffendél kardját, vagy amikor Daenerys kilépett a lángok közül a sárkányokkal!
Azonban akadnak olyan kis epizódok, amelyek önmagukban is kiemelkedően emlékezetesnek bizonyulnak, a mögöttes vonaltól eltekintve is, ezeknek az emlékezetességében pedig jelentős keze van a könyv kitűnő, fekete humorának, amely az utolsó sejtjéig áthatja egyúttal Bateman karakterét is. A fekete humorhoz amúgy nagy általánosságban ambivalens viszony fűz, egyes típusai kedvemre valók, mások egyáltalán nem, a morbid válfaja, ami gyakran a szituációk abszurditásából is adódik, az nagyon tetszik, és van az a véglet, amire csak azt tudom mondani, hogy ebből viccet csinálni nem több, mint közönséges bunkóság.Ott van például az utóbbi
kategóriából az a „poén”, amiben az orvos mondja az újdonsült anyukának, hogy
van egy rossz meg egy jó híre; a gyerek deréktól lefelé bénultan született, de
így felnőttként mindig elsőrendű parkolóhelye lesz. Az Amerikai psycho
szerencsére a kedvemre való változatból szemezgetett, aminek a következtében
bármennyire is abnormális reakciónak tetszik a megjelenített témák fényében, bár
meglepőnek végül is nem meglepő, miután King Tortúráján is a fotel karfáját
csapkodtam a nevetéstől nem egy alkalommal nagyon jót nevettem olvasás
közben. A nárcisztikus emberek külső szemmel alapvetően is nagyon mulatságos
jelenségek, van valami mérhetetlenül komikus benne az ijesztősége mellett,
ahogy gondolkoznak, hogy ők ezt tényleg,
komolyan így látják, erre az alapra pedig Ellis rátett jó néhány lapáttal.
A túl erőteljesen ilyen negatív karaktereket,
viszont rendre sajna nem tudom tökéletesen komolyan venni gonosz minősítésben,
és mivel az ő lényének az alapja egy kolosszálisan erőteljes nárcizmus, így számomra
attól függetlenül, hogy „mulattatott”, Bateman nem lett egy olyan kaliberű
pszichopata, mint teszem azt, Hannibal Lecter. Kiegészítve azzal, hogy a
Lecterrel ellentétben a őrült mozzanatain, - nekrofília, kannibalizmus - a
pszichopataságon kívül eső személyisége se volt szimpatikus. Rasszista,
nőgyűlölő, sznob és homofób – érdekes, hogy bír ezeknek a bosszantó ellentmondásaival
is; a melegeket utálja, de ha két nőt lát együtt, azt izgalmasnak találja.
Nem vitás, Patrick Bateman a világirodalom valaha papírra vetett legnagyobb piperkőc majma, aki már csak a reggeli készülődése alatt is majdnem húsz oldalon keresztül részletezi, hogy mit ken a hajára, a képére, a fogaira, és ezek hogyan segítik elő, hogy ő szép, mi több, ellenállhatatlanul kívánatos és fiatalos legyen. Aki mániákusan edz, hogy mindenki el legyen ájulva tőle, hogy milyen szép izmos. Aki totálisan el van vele telve, hogy neki micsoda páratlan ízlése van, mind ételekben, mind zenében, mind ruhákban, mind a legújabb technológia tekintetében, hogy ő neki platina (!) American Express hitelkártyája van, hogy minden nő garantáltan belé, csakis belé szerelmes, és fanatikusan rajong a Patty Winters Show-ért. Más szóval bűn lett volna az írónak nem kitalálni őt, és ha nem lenne ennyire veszélyesen elmeroggyant seggfej, akkor bizonyára ő lenne a bolygó legviccesebb személyisége – természetesen nem az, akivel együtt nevetnek, hanem akin nevetnek. Annyi rigolyája van, mint amit sok népmeséből előhúzott vénséges vén banya nem képes felmutatni,a
videokazettáitól meg Donald Trump favorizálásától már néha az idegbaj
kerülgetett és már maga a narrációja is valami bizarr mód eszméletlen, az,
amilyen reakciókat ad egyes szituációkra, pl. a randi közepén hajszoltan
követelni kezdi, hogy a nő árulja el, elég jó-e a haja, vagy hogy fogja meg a
bicepszét az, ahogy totálisan hétköznapi témák közé egyszer csak, futólag
beékelődik egy visszaemlékezés arról, hogy Patrick hogyan bánt el korábban egy
áldozatával, majd minden átmenet nélkül már azt ecseteli, hogy miről szólt a
legutóbbi Patty Winters Show. Ha már a Patty Winters Show… ez a műsor halál
komolyan, bármilyen
szövegkörnyezetben, bármikor szóba
kerülhetett. Tök természetesen, mintha magától értetődő lenne, hogy ezek a
témák egy súlyban vannak, hogy ugyanolyan mélységében képezik részét Patrick
mindennapos, kissé csapongó rutinjának. Ritkán találkozok karakteralkotásnál
ezzel a trükkel, amit nagyon sajnálok, egyetemlegesen jóváírok miatta egy
néhány piros pontot Bret Easton Ellis részére, ugyanis a beteg elme egyik
alaptétele, hogy nem tud különbséget tenni. Számára mindegy, hogy vacsora, nemi
erőszak, állatkínzás, bulizás, zenehallgatás vagy gyilkolás van, ezek nem
különbek/rosszabbak egymásnál szemernyit se. Patrick visszafordíthatatlan,
kapaszkodók nélküli elborulási folyamatának a során meg egyre élesebben
mosódtak össze ezek, illetve felcserélődtek az arányok. Eleinte a már említett
csapongó rutin valahogy úgy tevődött össze, hogy „egy kis drogos buli, egy kis
vacsora valami puccos helyen, egy kis kínzás, egy kis nyugtató, egy kis szex,
egy kis edzés, egy kis munka, egy kis öldöklés, egy kis szépítkezés, egy kis
zenei értekezés”, aztán átnyomakodott a centrumba a
kínzás-ölés-edzés-gyógyszerezés-szex massza. Azért hivatkozok rá csapongóként,
mert bár egyes elemei viszonylagosan egyező periódusonként érkeztek, de mégse
lehet szervezettnek nevezni az úgynevezett teendő listát, Patrick Bateman nem
egy fegyelmezett pszichopata / sorozatgyilkos, aki előre eltervezi, hogy mit
fog tenni, ő már az elejétől kezdve az impulzívságának és ösztöneinek a rabja. Magával hurcolja a maga
kis késkészletét vagy a pisztolyát, hogy amikor rájön a random ölhetnék, akkor
kéznél legyen a megfelelő eszköz, aztán ennyi, maradéktalanul hirtelen
felindulásból cselekszik.
Amikor még elmondható, hogy önmagához képest nagyjából „egyben van”, akkor elő tud rögtönözni valamit, amivel moshatja magát, ha rázós helyzetbe kerül netalántán, akkor jön a magyarázat, de ezek java részt rövid távon logikus és működőképes mentések, ahogy meg széthullik, egyre vészesebben pillanatnyibbnak hatnak, egyre könnyebb átlátni a hazugságain, egyre többször ellentmond saját magának. Ez először is azt bizonyítja, hogy ha Patrick nem a saját jól megfontolt érdekeiből adódó ésszerűségének vagy a körmönfontságának, hanem pusztán annak köszönheti, még nem végezte úgy, mint Sam fia vagy Ted Bundy, hogy abba a társadalmi rétegbe tartozik, amibe, hogy olyan a társadalom alapvető mentalitása, amilyen. Másrészről meg ezek a dolgok azt is megerősítik, hogy bár a legtöbb pszichopata nárcisztikus is, Patrick részéről inkább a nárcizmus irányába billen a mérleg, ami el is veszi tőle azokat a lépéselőnyöket, amikkel a hidegvérűbb pszichopaták bírnak. Minden annak a durva szeretethiánynak, figyelemre vágyásnak rendelődik alá a lényében, ami a hozzá hasonló betegeknek a probléma gyökere, nála a konkrét gyökeret ugyan nem derítheti fel az olvasó, de az ámokfutása közepette szüntelenül kiütközik, mennyire kétségbeesetten akarja, hogy kedveljék őt, hogy fontosnak tartsák, hogy odafigyeljenek rá, hogy végre felfogják, ő nem csak remek tulajdonságai miatt más, hanem azért is, mert egy pszichopata gyilkos. Ezt szemléltette többek között, hogy annyira irigyli mindenki mástól a fókuszt, hogy csak azért teledobálta a fókamedencét érmékkel, - amiktől az állatok jobb esetben baromi rosszul lesznek, rosszabb esetben meghalnak – mert frusztrálta, hogy az emberek ennyire élvezik nézni őket, vagy hogy amint a társalgás irányítását egy barátja ragadta magához, rögtön megjegyezte magában, mennyire idegesítő ez a bunkó tudálékosság, amivel állandóan az előtérbe nyomja magát. Miközben ugyanezt tette ő is, épp ezért zavarta, hogy más is megteszi, ellopva tőle a rivaldafényt. Ugyanehhez az alaphoz nyújt valamint visszamutató nyilat az is, hogy tiszta izgatott lett, amikor azt hitte az U2 koncerten pár pillanat erejéig, az énekes kizárólag Rá koncentrál, csakis Neki énekel, nem érdekli a teremből senki más, csak Ő.
Nem az a karakter Bateman, akire kedvencként lehet hivatkozni, akire undorral vegyes utálattal lehet a leginkább nézni, ám azt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jól összerakott, felejthetetlen szereplő. Nekem nagyon tetszett a kibontásában az is, amilyen aprólékosan kifejtette mindig az emberek öltözékét, akikkel találkozott, mivel ez az elem egyáltalán nem az indokolatlan márkasorolásról szólt, hanem az ő személyisége egyes oldalainak a szemléltetéséről. Arról, hogy neki ez az, ami számít, az testesíti meg a fő értékmérőt a többi emberben, hogy milyen márkákat viselnek, azokon belül milyen darabokat. Attól az egyéni szoc problémától eltekintve, hogy az állatokkal szembeni kegyetlenkedéseken nagyon kiakadtam, hibaként néhányat az utolsó fejezetek közül tudnék felróni. Értettem benne a rációt, hogy miért kellett tovább fűzni Bateman rutinját, újra elmenni a Harry’s-be, visszazökkeni a megszokott kerékvágásba, hogy utána úgy szakadjon meg a történet, hogy épp egy hétköznapi szakaszban áll… de fenntartom, hogy szerintem még nagyobbat ütött volna, ha a Hamiltonnal való utolsó beszélgetésekor, a homály és a kétség fellebbenésekor zárul le a könyv. Kellemetlen témákat feszegető és egyedi hangvételű regény, amit szívesen titulálnak rettenetesnek, őrültnek, olyannak, amit kár volt elolvasni, másnak se ajánlanak – de ahogy arra Oscar Wilde is rámutatott, pont azok a sztorik mutatják meg a világ hitvány oldalát, a csúf valóságot, ami ellen morális okokra hivatkozva a leghevesebben kapálóznak. Engem nagyon magával ragadott az Amerikai psycho minden különös jellegzetességével; a Patty Winters Show-val, ami azoknak a bugyuta beszélgetős műsorok és valóság show-knak a mintapéldánya, amikben nem lehet mikroszkóppal se értelem molekulákra bukkanni, mégis nézik az emberekkel, és az egy kaptafára öltözködő emberekkel, akik mindig össze is keverik egymást egyformaságuk miatt. Kult könyv a javából, korántsem véletlenül.
Borító: 5/4 – Ennél tökéletesebb borítót nem lehetett volna társítani ehhez a könyvhöz, ez a kiadás a legmutatósabb, amire öröm ránézni… de a magam részéről nem rajongok ezért a letisztult, minimalista stílusért. Maga a kötet rendkívül takaros, azt hittem még a megrendelése előtt, hogy ez egy nagyobb darab, mint King keménytáblásai, így meglepődtem, mikor a kibontása után arra eszméltem, valójában elfér a tenyeremben. ^^
Kedvenc szereplő: -Patrcik Bateman, mint írtam, mesterien megkomponált
karakter, ilyen szempontból lehetne kedvencnek nevezni, de abszolút
unszimpatikus emberként.
Legutáltabb szereplő: Patrick Bateman
Szárnyalás: a zárással és a Patty Winters Show-val közvetített üzenet, Bateman nárcizmusának, az ő komplett karakterének a kibontása, amikor Patrick a gyerekkel játszott, és közben azt gügyögte, ő mekkora pszichopata, Patrick és Luis mosdós jelenete, amikor Patrick Bethany-val ebédeltezen belül a
platina American Express kártyából, a versből, a rugózásból és a hajkérdésből
adódó abszurditás, amikor Patrick bevitte a titkárnőjét a Dorsiába
Mélypontok: az állatokkal szembeni kegyetlenkedés – bár igazából Bateman valamennyi rémtettét mélypontnak lehet nyilvánítani, ahogy az emberek alap hozzáállását is, az ő baráti társaságát… mindenkit, az, hogy nem a Hamiltonos fejezetnél jött a zárás.
Korhatár: Mindenképpen tizenhét éves kor felett ajánlanám, ha valaki érzékenyebb lelkületűnek vagy gyomrúnak tartja magát, akkor húsz felett húznám meg a határt, de még arra a korosztályra sem fognám rá egyetemlegesen, hogy minden képviselőjének való. A korhatárt indokolttá tevő részletek ugyan csak a díszletet képezik, de a kínzások, a brutális gyilkosságok, a szóhasználat, a különféle perverziók mind olyan részletességű és sűrűségi dolgok benne, amiknek a megfelelő megemésztése, mit több, helyén kezelése megkövetel egy X szintű érettséget.
Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, IDE kattintva rendelhetitek meg!
Sokáig töprengtem rajta, hogy az Amerikai psycho-t mennyire reális botránykönyvnek nyilvánítani még a kiadásától kezdve, helyenként egészen a mai napig tartó felháborodástól, és attól eltekintve is, hogy a szerzőt az FBI elé citálták néhány vaskos váddal a műve cselekményének fajtája és annak részletessége miatt. Ugyanis mindenféle gyomorérzékenységtől és morális stop táblától elvonatkoztatva, tisztán objektíven szemlélve, hiába szolgáltatja az oldalak fogyásával arányosan egyre nagyobb buzgalommal a főszereplő azoknak az ingereknek a színes skáláját, amik előbb vagy utóbb bárkiből előhozzák az „elég, én ennyit bírtam ki” reakciót, a húsvér botrányosság nem abban testesül meg, ami a könyv belsejében van. Hanem abban, hogy az emberek inkább felgerjesztették a tömeghisztériát az egekbe, gőzerővel kampányoltak az Amerikai psycho ellen ahelyett, hogy vették volna a fáradtságot, hogy ne csak arra meredjenek rendületlenül, ami kiböki a szemüket, ami fájdalmasan nyilvánvaló, hanem megpróbálják értelmezni a mondanivalóját – bármennyire is természetükkel ütközőnek és félelmetesnek tarthatták levenni a szorosan rögzített és megszokott szemellenzőt. A mondanivalóját, aminek a jogosságát, valóságosságát, közvetítésének a halaszthatatlan szükségességét a világ furcsa, vagy pontosabban rávilágítva; inkább a társadalom kiszámítható fintoraként, ezzel a magatartással pont, hogy megerősítették. Tehát Bret Easton Ellis bizonyos szemszögből az irodalom egyik Marilyn Mansonja, aki kettéválasztja a népeket azokra, akik földbe gyökerező lábbal megijednek a díszlettől, és azokra, akikben felmerül, hogy talán ezzel a díszlettel akar is kezdeni valamit, hogy csak egy előadás kiegészítéseként szolgál. Én meg kimondottan szeretem ezt a fajta közlésmódot, aminek a mostanra várhatóvá vált vontatmánya, hogy nagyon szerettem ezt a művet is olvasni, noha még annak se egy könnyű olvasmány, aki könnyen emészti a durvaságot. Az író stílusát valami eszméletlenül zseniálisnak találtam, ugyanakkor zsenialitás ide vagy oda, ez a stílus volt a nehezen emészthetőségnek a fő oka, ez tette az Amerikai psychót egy olyan történetté, amit nem lehet egy ültő helyben olvasni. A főszereplőt és az úgynevezett baráti társaságát klinikai eseti szintű önző sekélyesség jellemzi, ami elsősorban fanatikus márka imádatban és az egymás mellett elbeszélés szinte már komikusan tipikus jellegében ölt alakot, aminek a következtében pár oldal alatt is annyi
Elcsépelt és klisés kijelentés következik, amelyről bevallom, ha másnál olvasnám, nem tudva mi húzódik mögötte, a szememet forgatva vagy a számat húzva jegyezném magamban, hogy túlcsordult a drámaiság, a frappánsság pedig hiánycikké vált, viszont sajna a fennálló helyzetet nehézkes lenne máshogy vázolni; fogalmam sincs, hol kezdjem, mit mondjak. Ez a könyv egyszerűen végigsöpört rajtam, mint egy hurrikán valamiféle szerencsétlenné vált kis tengerparti városon. Annyi reakció, annyi benyomás, annyi különféle gondolat kavargott és kavarog azóta is rendületlenül bennem a hatására, hogy noha nem szokásom gesztikulálni, és azt is utálom, ha mások csinálják, mégis lépten-nyomon azon kapom magam, hogy felemelve a kezem a billentyűzet felöl, a levegőbe markolgatva igyekszem megfogni azt a valamit…. amivel szemléltethetném, hogy mit is rejt magában ez a takaros kis kötet, hogy mennyire… intenzív az egész Amerikai psycho jelenség. Talán a legjobb lesz kiindulási szárnypróbálgatásként a gondolati körökre kiéleződni, ugyanis bőven akadt belőlük, és élmény szempontjából az Amerikai psycho ezen a téren ütötte is a legnagyobbat; szüntelenül gondolkoztam rajta, és nem vennék rá mérget, hogy ebben az évben képes leszek ezt abbahagyni. Állandóan az olvasottak jártak a fejemben, egyik fejezetről a másikra is azon kattogtam, ami addig történt, és ugyanez volt
A legboldogabb lennék, ha széles vigyorral a képemen kijelenthetném, hogy igen, sikerült elejétől a végéig teljesítenem azt, amiről valamivel fentebb adogattam, a követelményeknek megfelelően kezeltem az Amerikai psychót, de az a helyzet, hogy azt a szóban forgó éberségi szintet nem mindig jött össze pontosan diagnosztizálni. Vagy túlbecsültem a frissességemet, vagy megesett, hogy az olvasás közben kezdtem el nem látványosan fáradni, és az kivétel nélkül állt, hogy e két állapot valamelyikének a hátulütője rövidesen elkezdett kiütközni a regénnyel szembeni hozzáállásomon, benyomásaimon. Ilyenkor fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen miért is dicsérek egy könyvet, aminek még lényegében normális cselekménye sincsen, klasszikus cselekménybeli íve meg pláne nincs, pusztán erősen epizodikus típusú fejezetei, amik aligha kapcsolódnak egymáshoz úgy, ahogy kellene,
Megbontva az ajánlatos elemzési sorrendet; vegyük csak alapul a történet végét - eléggé köztudomású tény, hogy az Amerikai psychónak nincsen tisztán lezárt befejezése, valamint hogy hozzávetőlegesen miért, így ezzel nem fogok spoilerezni. Az író nem próbál meg konkrét lenni véletlenül sem, el-elhint a sztori elejétől kezdve bizonyos nyomokat, amikből építkezve plusz élményként az olvasó felépítheti a maga elméletét arról, hogy Patrick Bateman totális becsavarodása kimerült-e néhány roppant bizarr és élénk hallucinációban vagy kemény tettlegességig is fajult, és szeretek ragaszkodni ahhoz a verzióhoz, hogy az én okfejtésem a helyes a kérdésben, de valójában önjelölt Sherlockoknak elhintett spekulálási alapok ide vagy oda… Ellis ezzel a zárással egyszerűen azt üzeni, hogy őszintén szólva teljesen mindegy, mi volt. Teljesen mindegy, hogy Bateman, bűnei csak a fejében játszódtak-e le vagy a külső, fizikai világban. Nem változtat az ég adta világon semmin, nincs a nagy, közönyben dagonyázó világra semmiféle hatása. Az áldozatok? Hát, istenem… nekik úgyis mindegy, ha már megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Az emberiség? Vagy ugyanúgy nem vesz tudomást a dologról, utasítja el masszív érdektelenséggel, mint amikor Patrick az igencsak instabil pillanataiban már nyíltan az ismerősei képébe vágta, hogy ő bizony egy komplett őrült, vagy megrökönyödnek rajta esetleg, foglalkoznak vele egy kicsit… de őket se izgatja különösebben, maradandón. Mindig mindenkinek megvan a saját dolga, ami elsőbbséget élvez, ami a háttérbe rugdossa azt, ami önmagán kívül esik, akármilyen megrázó lehet is. Ami meg azt illeti… senki se cáfolhatja meg jogosan a szerző elméletét erről, senki se kivétel. Legegyszerűbb példával élve ott van a híradó, aki olyan, az leszörnyülködik és felháborodik rajta, hogy mondjuk nemrég kiderült, egy férfi 5000 Ft-ért eladta a feleségét szolgának, még szerződést is készítve az ügyletről, aztán vége a híradónak, várnak az elmosogatnivaló edények, a beadandó, a kád fürdővíz, a gyerek megbotlik a lépcsőn, és lehorzsolja a térdét… Az ember meg nem azzal foglalkozik elsősorban, hogy ilyen mégis, hogy a búbánatos francba történhet meg a világban, hogy hogyan engedhetik, hogy ilyen megtörténjen, hanem megy és elmossa az edényeket, befejezi a házi feladatát, lefürdik, bekeni és leragasztja a gyerek térdét. Aki meg amolyan, az azt mondja, hogy „Minek terheljem magam ezzel a sok szörnyűséggel? Annyi bajom van nekem is, minek kell a plusz nyomasztás, amitől megkímélhetném magam?”, és az adás felénél lenyomja a kikapcsolást, azonnal visszatér a maga közegébe, amit utána el se hagy. Természetesnek van véve, hogy bármi is adódik, tovább kell menni, aki nem veszi annak, vagy nem tudja kivitelezni, azt be is darálja a gépezet, de érdekes elgondolkozni rajta, hogy ez a mentalitás azt is eredményezheti, amit az Amerikai psycho megmutatott, hogy előbb-utóbb semmi sem számít majd, csak a menetelés előre, hogy minden mindegy lesz. Azt, hogy bizonyos rétegekben, bizonyos rétegekkel szemben már ez megy. Kit izgat, hogy megvakították és megölték a szegény, fekete hajléktalant? Ő a társadalom szempontjából úgyis érdektelen, nem veszítettünk vele semmit…
Az Amerikai psycho tele van a fentiekre hajazó, érdekes szembesítésekkel, amik bevisznek egy-egy gyomrost az olvasónak, miközben azért túl tolakodóvá sem válnak, nincsen bennük tanító bácsis él, hogy „na, én majd megmondom, hogy az én világképem szerint mindenkinek, kollektíve, abszolút irreális követelményekkel mit és hogyan kéne csinálnia, hogy utána kézen fogva együtt énekeljünk a tábortűznél”, hanem felvázolja, hogy mi az, ami van, ez bármennyire nem tetsző is egyesek szájízének, ha az orruk elé tolják, illetve hogy ez nincs feltétlenül jól. Ezek a kis csemegék teszik kiemelkedővé főként, nem pedig az olyan konkrét, materiális történések, mint, hogy például hú, mennyire király volt, amikor Dumbledore főnixe odavitte Harry-nek Griffendél kardját, vagy amikor Daenerys kilépett a lángok közül a sárkányokkal!
Azonban akadnak olyan kis epizódok, amelyek önmagukban is kiemelkedően emlékezetesnek bizonyulnak, a mögöttes vonaltól eltekintve is, ezeknek az emlékezetességében pedig jelentős keze van a könyv kitűnő, fekete humorának, amely az utolsó sejtjéig áthatja egyúttal Bateman karakterét is. A fekete humorhoz amúgy nagy általánosságban ambivalens viszony fűz, egyes típusai kedvemre valók, mások egyáltalán nem, a morbid válfaja, ami gyakran a szituációk abszurditásából is adódik, az nagyon tetszik, és van az a véglet, amire csak azt tudom mondani, hogy ebből viccet csinálni nem több, mint közönséges bunkóság.
Nem vitás, Patrick Bateman a világirodalom valaha papírra vetett legnagyobb piperkőc majma, aki már csak a reggeli készülődése alatt is majdnem húsz oldalon keresztül részletezi, hogy mit ken a hajára, a képére, a fogaira, és ezek hogyan segítik elő, hogy ő szép, mi több, ellenállhatatlanul kívánatos és fiatalos legyen. Aki mániákusan edz, hogy mindenki el legyen ájulva tőle, hogy milyen szép izmos. Aki totálisan el van vele telve, hogy neki micsoda páratlan ízlése van, mind ételekben, mind zenében, mind ruhákban, mind a legújabb technológia tekintetében, hogy ő neki platina (!) American Express hitelkártyája van, hogy minden nő garantáltan belé, csakis belé szerelmes, és fanatikusan rajong a Patty Winters Show-ért. Más szóval bűn lett volna az írónak nem kitalálni őt, és ha nem lenne ennyire veszélyesen elmeroggyant seggfej, akkor bizonyára ő lenne a bolygó legviccesebb személyisége – természetesen nem az, akivel együtt nevetnek, hanem akin nevetnek. Annyi rigolyája van, mint amit sok népmeséből előhúzott vénséges vén banya nem képes felmutatni,
Amikor még elmondható, hogy önmagához képest nagyjából „egyben van”, akkor elő tud rögtönözni valamit, amivel moshatja magát, ha rázós helyzetbe kerül netalántán, akkor jön a magyarázat, de ezek java részt rövid távon logikus és működőképes mentések, ahogy meg széthullik, egyre vészesebben pillanatnyibbnak hatnak, egyre könnyebb átlátni a hazugságain, egyre többször ellentmond saját magának. Ez először is azt bizonyítja, hogy ha Patrick nem a saját jól megfontolt érdekeiből adódó ésszerűségének vagy a körmönfontságának, hanem pusztán annak köszönheti, még nem végezte úgy, mint Sam fia vagy Ted Bundy, hogy abba a társadalmi rétegbe tartozik, amibe, hogy olyan a társadalom alapvető mentalitása, amilyen. Másrészről meg ezek a dolgok azt is megerősítik, hogy bár a legtöbb pszichopata nárcisztikus is, Patrick részéről inkább a nárcizmus irányába billen a mérleg, ami el is veszi tőle azokat a lépéselőnyöket, amikkel a hidegvérűbb pszichopaták bírnak. Minden annak a durva szeretethiánynak, figyelemre vágyásnak rendelődik alá a lényében, ami a hozzá hasonló betegeknek a probléma gyökere, nála a konkrét gyökeret ugyan nem derítheti fel az olvasó, de az ámokfutása közepette szüntelenül kiütközik, mennyire kétségbeesetten akarja, hogy kedveljék őt, hogy fontosnak tartsák, hogy odafigyeljenek rá, hogy végre felfogják, ő nem csak remek tulajdonságai miatt más, hanem azért is, mert egy pszichopata gyilkos. Ezt szemléltette többek között, hogy annyira irigyli mindenki mástól a fókuszt, hogy csak azért teledobálta a fókamedencét érmékkel, - amiktől az állatok jobb esetben baromi rosszul lesznek, rosszabb esetben meghalnak – mert frusztrálta, hogy az emberek ennyire élvezik nézni őket, vagy hogy amint a társalgás irányítását egy barátja ragadta magához, rögtön megjegyezte magában, mennyire idegesítő ez a bunkó tudálékosság, amivel állandóan az előtérbe nyomja magát. Miközben ugyanezt tette ő is, épp ezért zavarta, hogy más is megteszi, ellopva tőle a rivaldafényt. Ugyanehhez az alaphoz nyújt valamint visszamutató nyilat az is, hogy tiszta izgatott lett, amikor azt hitte az U2 koncerten pár pillanat erejéig, az énekes kizárólag Rá koncentrál, csakis Neki énekel, nem érdekli a teremből senki más, csak Ő.
Nem az a karakter Bateman, akire kedvencként lehet hivatkozni, akire undorral vegyes utálattal lehet a leginkább nézni, ám azt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jól összerakott, felejthetetlen szereplő. Nekem nagyon tetszett a kibontásában az is, amilyen aprólékosan kifejtette mindig az emberek öltözékét, akikkel találkozott, mivel ez az elem egyáltalán nem az indokolatlan márkasorolásról szólt, hanem az ő személyisége egyes oldalainak a szemléltetéséről. Arról, hogy neki ez az, ami számít, az testesíti meg a fő értékmérőt a többi emberben, hogy milyen márkákat viselnek, azokon belül milyen darabokat. Attól az egyéni szoc problémától eltekintve, hogy az állatokkal szembeni kegyetlenkedéseken nagyon kiakadtam, hibaként néhányat az utolsó fejezetek közül tudnék felróni. Értettem benne a rációt, hogy miért kellett tovább fűzni Bateman rutinját, újra elmenni a Harry’s-be, visszazökkeni a megszokott kerékvágásba, hogy utána úgy szakadjon meg a történet, hogy épp egy hétköznapi szakaszban áll… de fenntartom, hogy szerintem még nagyobbat ütött volna, ha a Hamiltonnal való utolsó beszélgetésekor, a homály és a kétség fellebbenésekor zárul le a könyv. Kellemetlen témákat feszegető és egyedi hangvételű regény, amit szívesen titulálnak rettenetesnek, őrültnek, olyannak, amit kár volt elolvasni, másnak se ajánlanak – de ahogy arra Oscar Wilde is rámutatott, pont azok a sztorik mutatják meg a világ hitvány oldalát, a csúf valóságot, ami ellen morális okokra hivatkozva a leghevesebben kapálóznak. Engem nagyon magával ragadott az Amerikai psycho minden különös jellegzetességével; a Patty Winters Show-val, ami azoknak a bugyuta beszélgetős műsorok és valóság show-knak a mintapéldánya, amikben nem lehet mikroszkóppal se értelem molekulákra bukkanni, mégis nézik az emberekkel, és az egy kaptafára öltözködő emberekkel, akik mindig össze is keverik egymást egyformaságuk miatt. Kult könyv a javából, korántsem véletlenül.
Borító: 5/4 – Ennél tökéletesebb borítót nem lehetett volna társítani ehhez a könyvhöz, ez a kiadás a legmutatósabb, amire öröm ránézni… de a magam részéről nem rajongok ezért a letisztult, minimalista stílusért. Maga a kötet rendkívül takaros, azt hittem még a megrendelése előtt, hogy ez egy nagyobb darab, mint King keménytáblásai, így meglepődtem, mikor a kibontása után arra eszméltem, valójában elfér a tenyeremben. ^^
Kedvenc szereplő: -
Szárnyalás: a zárással és a Patty Winters Show-val közvetített üzenet, Bateman nárcizmusának, az ő komplett karakterének a kibontása, amikor Patrick a gyerekkel játszott, és közben azt gügyögte, ő mekkora pszichopata, Patrick és Luis mosdós jelenete, amikor Patrick Bethany-val ebédelt
Mélypontok: az állatokkal szembeni kegyetlenkedés – bár igazából Bateman valamennyi rémtettét mélypontnak lehet nyilvánítani, ahogy az emberek alap hozzáállását is, az ő baráti társaságát… mindenkit, az, hogy nem a Hamiltonos fejezetnél jött a zárás.
Korhatár: Mindenképpen tizenhét éves kor felett ajánlanám, ha valaki érzékenyebb lelkületűnek vagy gyomrúnak tartja magát, akkor húsz felett húznám meg a határt, de még arra a korosztályra sem fognám rá egyetemlegesen, hogy minden képviselőjének való. A korhatárt indokolttá tevő részletek ugyan csak a díszletet képezik, de a kínzások, a brutális gyilkosságok, a szóhasználat, a különféle perverziók mind olyan részletességű és sűrűségi dolgok benne, amiknek a megfelelő megemésztése, mit több, helyén kezelése megkövetel egy X szintű érettséget.
Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, IDE kattintva rendelhetitek meg!