2018. július 18., szerda

Top 5 Wednesday #31 - Könyvek, amiknek menniük kellett a kívánságlistámról

Helló! :) Íme a Top 5 Wednesday rovat erre a hétre vonatkozó eresztése, a küldetés azoknak a könyveknek az összegyűjtéséből áll, amiket egykor el akartunk olvasni, de aztán valamiért meggondoltunk magunkat, és inkább nem kértünk belőlük. Ami engem illet, nálam annak az eldöntése, hogy egy könyv érdemes-e az elolvasásra, évek óta az esetek 90%-ában felér egy magánnyomozói iroda teljes átvilágításával, többször is elolvasom a fülszöveget, megnézem a címkéket,  az idézeteket, a negatív és pozitív értékelések indoklásait, így ritkán szokott megesni, hogy végül mégse jutok el egy kívánságlistára kerülésnél zöld utat kapott regénnyel az olvasásig. Persze, ha ismerem már az írót, esetleg egy megkezdett sorozat sokadik részéről van szó, akkor lazábban veszem a felmérést... aminek meg is szokott lenni a hátulütője.

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3)

Amikor elkezdtem a Pokoli szerkezeteket, akkor teljesen elborított a rajongói rózsaszín köd, és ettől felbuzdulva kívánságlistára is raktam a trilógia fennmaradó két részét. Majd érkezett A herceg olvasása... egy kiábrándítóan  durva pofára esés kíséretében. Amennyire imádtam a nyitókötetet, annyira döcögősen haladtam a másodikkal, az utolsó szakasza kész kínszenvedés volt a túlspilázott szerelmi háromszöggel, és Tessa gátat nem ismerő tudálékoskodásával, döntésképtelenségével, ami ellaposított minden egyéb történést. Erősen érlelődni kezdett bennem a gondolat, hogy hiába csak A hercegnő van hátra, én búcsút intek ennek a szériának, de még reménykedtem, hátha visszább fogja a viktoriánus korba helyezett szappanoperát Cassie. Azonban néhány spoileres kritika volt olyan kedves, és felvilágosított; az egész csak rosszabb lesz, a szóban forgó főhősnőt meg még kegyetlenebbül meg akarom majd nyúzni, mint a második részben. Ez volt a végszó, bármily gyönyörű is a borító, az idegeim többet érnek, nem volt maradása a kívánságlistámon.



 Scott Westerfeld: Csúfok (Csúfok 1)

A Csúfok legalább négy éve keltette fel az érdeklődésemet, egész ígéretes disztópiának tűnt a világ sekélyességéről, hogy egyes emberek mi mindent megtennének azért, hogy hibátlan legyen a külsejük. A gond ott kezdődött, hogy mivel 2007-ben jelent meg először, és azóta nem készült hozzá újranyomás, a beszerzése lehetetlen volt. Számtalan könyvesboltot körbejártam, ott érdeklődtem utána, ahol csak tudtam, de mindenhol csak azt tudták tanácsolni, próbálkozzak antikváriumban, hátha ott maradt még elfekvőben. Ha egy ilyen beszerezhetetlen könyv sodródik elém, akkor ezen a ponton meg szoktam állni, és eltöprengek rajta, hogy mennyire kell nekem az adott kötet, hogy érdemes-e ennyi energiát fektetni a hajszolásába úgy, hogy nincs rá semmi garancia, három vagy öt év múlva olvashatom. Nikki Sixx, Marilyn Manson, Johnny Rotten és Slash életrajza győztesen került ki egy hasonszőrű mérlegelésből, a Csúfokat pedig inkább elengedtem. Birizgálja még a fantáziámat, de nincs bennem az, hogy "hú, ezt most annyira, de annyira el akarom olvasni!".


3.) A. O. Esthet: Elveszett lelkek (Összetört glóriák 1)

Anno, mikor nekiálltam feltérképezni A. O. Esther munkásságát, több kötete is volt, aminek az alapötletét érdekesnek találtam, így a Gombnyomásra sorozat mellett az Összetört glóriák sorozat nyitókötete is a kívánságlistámon landolt. Utólag már nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért is, de abba a tévhitbe űztem magam, hogy az ő könyvei egy komolyabb fantasy vonalat testesítenek meg, talán közrejátszott ebben, hogy látványosan drágák voltak más könyvekhez viszonyítottan és, hogy nem is lehetett máshogy megvenni őket, csak befóliázva. Utána tavaly elérkeztem a Gombnyomásra 1 olvasásáig, és azon túl, hogy egy világ omlott össze bennem annak a hatására, hogy a sztori köszönőviszonyban sem volt a hozzá kapcsolt méltatásokkal, rá is leltem benne életem legrosszabb könyvére. Kétségtelen volt, hogy nincs az a kínzóeszköz, amivel a hátralévő életemben rá lehetne venni Eszter bármelyik könyvének az olvasására, az írásstílusának még az emléke is kikerget a világból, olyan groteszk elegye a nyálasnak, a gyerekesnek és a közönségesnek.



2.) Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1)

Tavaly ősszel volt szerencsém hosszú évek várakozása után elolvasni az írónőtől a Sötét elmék című könyvet, ami visszatáplálta belém a bizalmat a YA-disztópiák felé. El voltam ragadtatva, ez az elragadtatás meg tovább fokozódott, amikor megláttam, hogy a Maxim Kiadó megjelenteti az írónő egy másik, időutazással foglalkozó sorozatát is. Az alapötlet ígéretes volt, a borító pedig olyan szemkápráztatóan gyönyörű, hogy szinte megszólalt, nem sok választott el tőle, hogy egy évindító akcióval megrendeljem. Vaskosabb köteteket szerettem volna összeválogatni, így  mielőtt belevágtam a költekezésbe, a könyv molyos profilján kötöttem ki, hogy ellenőrizzem az oldalszámot. Ekkora már felkerült jó néhány értékelés is a könyvről, amik egy igazán aggasztó százalékot adtak ki. Elkezdtem végigpörgetni a többi moly véleményét a kötetről, és mikor sorra azt olvastam, hogy ha nem tudják, eszükbe se jutott volna, hogy ugyanaz az írónő írta ezt a könyvet is, mint a Sötét elméket, akkor hagytam, hogy ez a szépség elvándoroljon a listámról. Nemrég érkezett meg a fordítása a folytatásának is, aminek a borítója elgyengített ugyan egy kicsit... de végül tartottam magam az eredeti álláspontomhoz; ha ez a történet nálam nagyobb türelemmel megáldott olvasókat is kihoz a béketűrésükből, nem nekem való.



1.) Colleen Hoover: Velünk véget ér

Egészen ez év februárjáig Colleen Hoover a szívem csücske volt a romantikus írók között, ezért határtalan boldogsággal töltött el a hír, amikor év végén a Könyvmolyképző Kiadó nem is egy, hanem rögtön három tőle származó újdonság érkezéséről is hírt adott. Mindhárom történet fülszövege a szokásos, CoHo-féle különlegességről árulkodott, nem jelentett hezitálást, hogy el szeretném-e őket olvasni. Ezek közül az Egy nap talán-t februárban el is olvasástam. A túlnyomó többség dicsőítő imádatával szemben, én a népszerűtlen vélemények zónában kötöttem ki az értékelésemmel, illetve feléledt bennem a bizalmatlanság a csalódást követően Colleen könyveivel szemben. Úgy láttam ésszerűnek, ha biztos, ami biztos alapon megvizsgálom a másik két új könyvet is, és így kapott kosarat a Velünk véget ér. Meg lehet célozni a rohadt paradicsomokkal és a záptojásokkal, de kiver a víz az olyan könyvektől, amelyekben viszonylag központi szerepet játszik a terhesség. Nem tudom tolerálni, hogy szinte sosem tudják méltósággal megjeleníteni a témát, csak egy hormontúltengéses hárpiát csinálnak a főhősből, akinek persze minden otromba kirohanását elnézik az állapota miatt. A segítségül hívott spoileres értékelések pedig megerősítették, hogy ebből a mintából a Velünk véget ér sem lóg ki...


A többiek összeállítását a kívánságlistájukról lekerült könyvekről ITT tudjátok megtekinteni.

Lois Duncan: I Know What You Did Last Summer - Tudom, mit tettél tavaly nyáron

Üdv! :) Az egyik legikonikusabb tinihorror film alapjául szolgáló regény értékelésével jelentkezek, Lois Duncan tollából a Tudom, mit tettél tavaly nyáronnal. A helyzet úgy fest, hogy valamiféle misztikus pechszéria súlyt az olyan könyvekkel, amiket olyan címmel ruházott fel az írójuk, aminek köze köze van a nyárhoz, mivel rövid idő után másodszor is derekasan befürödtem. Ezek után nyugodtan nekem is lehet majd fenyegető célzatú leveleket küldeni a címadó mondattal, ez az olvasás egy olyan vétek volt, amit szívesen a szőnyeg alá söpörnék, ami  még sokáig kísérteni fogja a lelkiismeretemet... Amiért nem mértem fel elég felnőtt fejjel a következményeket. Amiért túlságosan megzavarta az ítélőképességemet a negatív értékelések írása iránti szerelmem, és így magára hagytam szegény, elesett, jó könyveket, ezért az ördögi kis bestiáért.

Fülszöveg:

Baleset volt – ám örökre megváltoztatta az életüket. Tavaly nyáron négy halálra rémült barát kétségbeesett esküt tett, hogy eltemetik szörnyű titkukat. Vannak azonban titkok, amiket nem lehet eltemetni, és valaki megtudta, mi történt aznap. Valaki, aki bosszút akar.
Idén nyáron eljön a rettegés ideje…

Azt már kemény negyvenhárom oldal után olyan pontosan kisütöttem, hogy mi az a nevezetes incidens, amit tavaly nyáron tettek és, hogy annak milyen jelenbéli vonzatai lesznek, mintha csak én írtam volna a könyvet, de arról a valóság talajától érezhetően elrugaszkodott elméleteim sincsenek a kimondottan „felejthetetlen” tények ismeretében, hogy milyen testi-lelki állapotban hívódott életre Lois Duncanben az a tévképzet, hogy ez a történet ebben a fázisban kész a kiadatásra.
Magabiztos illetőnek tartom magam, ha egy témában állást kell foglalni, akkor a rendelkezésre álló információkat felmérve gyorsan véleményt tudok formálni, de a Tudom, mit tettél tavaly nyáron nyújtotta kihívás meghaladta a képességeimet. Tépelődtem, halálra gyötörve a minden körülmények között azonnali hatékonyságot igénylő oldalamat, de képtelen vagyok meghatározni, hogy mi lehet az a műfaj, amiben ez a regény versenyképesnek minősülne, vagy, ha már itt tartunk, akkor, hogy konkrétan miről szólt ez a regény. Thrillernek kétségtelenül egy beteg veréb, amit bármelyik percben el is ejthet az első közelébe férkőző macska. A Sötét folyosóknál már kiderült, Lois sikoltást kiváltó horror jeleneteket fél írni, most az is bebizonyosodott, hogy ahhoz sincs vér a pucájában, avagy elégséges kreativitás a tarsolyában, hogy idegi alapú feszültséget, borzongató nyugtalanságot generáljon. Ahhoz, hogy egy elgondolkodtató lélektani történet lehessen a bűntudatról és a rossz döntésekről, túl buta, túl felületes mind a bűntudatot kiváltó körülmények, mind a bűntudattal sújtott egyének megjelenítése, illetve  megkockáztatom, hogy még a konyhaszekrény fiókjából előhúzott kiskanálnak is érdekfeszítőbb, bonyolultabb a lelkivilága, mint a négy főszereplőnek együttvéve. Mi marad még a lehetséges címkék közül…? Ifjúsági „Izé”? Legyen! A szigorúan középiskolás alatti korosztály még találhat benne valamilyen élvezetes nyomelemet, feltéve… ha a kötelezőket, amióta az eszüket tudják, elsunnyogták, és előtte csak azokkal a puha képes könyvekkel volt tapasztalatuk, amiket magukkal vihetnek a kádba, és rágcsálhatják a lapok szélét, amikor olyan kedvük van. Ha összeszedem a megmaradt önuralmamat,  így erőnek erejével kényszerítem magam rá, hogy kevésbé legyek gonosz, akkor talán mégiscsak beleerőszakolhatom a lélektani kategóriába. Nagyon tanulságos olvasmány lehet a pszichológiai pálya felé kacsintgatóknak, mert ennyi sérült embert régen találtam egy könyvön belül. Tisztában voltam vele, hogy nem manapság íródott, ha ezt azzal az „újraírással” palástolni is igyekezett az írónő, amihez még lesz néhány keresetlen szavam. Azon voltam, hogy eszerint is kezeljem,  de a tökéletlensége alól még az sem mentheti fel a kötetet, hogy a keletkezésekor „más volt az embereknek az ingerküszöbe”. Ugyanis nem az jelentette az elsőszámú gikszert, hogy a beígért thriller-szál olyan lagymatag volt, hogy az már említésre sem méltó, hanem, hogy a cselekménynek csúfolt fő szál már az első fejezetben felbukkanó, nagy mondatot tartalmazó levél kibontása után kiszökött a karámjából, és rettegve attól a szégyentől, amit én érzek Lois Duncan helyett is, amiért egy ilyen igénytelen munkát adott ki a kezei közül, világgá menekült. Állandóan széteséssel fenyegetett a történet a rengeteg értelmetlenül beiktatott, agysejtet rohasztó mellékvágánytól, amiknek a földbedöngölő támadásával szemben a bokszkesztyű közelébe se nyúlhatott szerencsétlen alapkoncepció, nemhogy visszaütéssel próbálkozhatott volna, és rövidesen beötlött, hogy amikor az írónő a szerkesztőségre tartott anno a kézirattal, elhagyhatta az oldalak felét a buszon. Így kellett lennie. Ebbe kapaszkodni kétségbeesett lépés, jól tudom, azonban e nélkül a Tudom, mit tettél tavaly nyáron még csak egy tisztességes alapot nyújtó, töménytelen utómunkát igénylő kéziratként se bír túl sok létjogosultsággal a szememben, ezért muszáj az írónőével hasonló súlyú tévképzetbe hajszolni magamat, ha nem akarok a hónap hátralévő részében drazséként nyugtatókat kapkodni. Valamit valamiért.



Kezdjük ott, hogy a történet szövegezése annyira silány, annyira kimeríti a nulla fogalmát minden matematikai értelemben, hogy egy jóérzésű olvasót már a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-t alkotó mondatok is kirugdosnák a béketűréséből, nemhogy az a vandál merénylet, amit a szerző könyv címszó alatt végrehajtott velük. Ha leírásokat akar valaki, mivel van annyira elvetemült, hogy némi képi világot akar felállítani magában az eseményekről, látni szándékozik a lelki szemeivel a személyeket és a helyeket, jobban teszi, ha kiadat ellenük egy körözést a legközelebbi rendőrkapitányságon, mert másként esélye sincs kézre kerítenie őket. Átrágtam magam 180 oldalnyi történésen, és még annyi tömör szöveget se láttam egy kupacban, mint amit egy fogkrémes doboz oldalára nyomnak rá. Ez a kötet nem áll másból, mint annyi párbeszédből, ami magát a Vörös Hadsereget is megfutamodásra késztette volna, és néhány vérszegény, párosos kiegészítő mondatból, amivel hébe-hóba megtörte az írónő a duma-áradatot de az is lehet, csak véletlenül keveredtek a kéziratba. Nem a mérhetetlen érzelgősségemről ismernek, de a felénél már ott tartottam, hogy ha meglátok egy többszörösen összetett mondatot, akkor sírva fakadok a gyönyörűségtől. Az értékeléseimből is tudjátok, hogy az a típus vagyok, aki imádja a szép, hosszú mondatokat, de a párbeszédközpontúsággal is kiegyeztem volna, ha ezek a szóváltások legalább élvezetesek lettek volna. De nem. Lois Duncan újabb fityiszt mutatott nekem az érdektelen, hitvány szókincsről árulkodó, monoton csevejeivel, több amerikai tévésorozat magyar feliratos verziójának igényesebb és szórakoztatóbb a szövegezése. Kísértetiesen emlékeztetett ennek a kötetnek a forgatása arra a szituációra, amikor egy kisiskolás ímmel-ámmal, szülői vagy tanítói nyomás hatására összedob egy rövid kis sztorit a fogalmazás leckéje keretében, de a folyamat minden másodpercét gyűlöli, nem is törődne vele, ha kibújhatna valahogyan alóla. Nekem ebből az irományból az a benyomásom támadt, hogy Lois Duncan egyszerűen… nem szeret írni. Ami olvasói szemszögből roppant elkeserítő.

A történet kiindulási pontja ennek ellenére kifejezetten ígéretes volt, másként nem is kötött volna ki a regény a polcomon, de a kitűnő alapötletben rejlő potenciált még annyira se használta ki az írónő, mint a Sötét folyosókban, pedig ott is akadtak olyan momentumok, amiket érdemesebb lett volna jobban megmozgatni, máshogy alkalmazni. Van egy fiatal lány, Julie James, akit nemrég vettek fel a vágyott egyetemre, azonban az öröme nem lehet felhőtlen, hiszen a jövője építése helyett ez inkább egy ahhoz asszisztáló lehetőség, amivel menekülhet, maga mögött hagyhatja az előző nyarat, ami óta teljesen kifordult önmagából, az életvidám, mosolygós, lendületes kamasz növesztett magának egy csigaházat, és el is bújt benne a lehető legmélyebbre. Mert az előző nyáron ő, és három egykori barátja… valami szörnyűt tettek, és ez azóta is nyomasztja. Az egyetemi felvételiről értesítő levél mellett, viszont ott várja egy másik boríték is, amin nem szerepel feladó, csak az ő nagy, nyomtatott betűkkel felfirkált neve, benne pedig egy papír található, egyetlen mondattal; Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Valaki rájött, hogy mi az, amit minden áron, minden gerincességnek ellentmondva el akartak titkolni, és rövidesen tudtára adja ezt a kérdéses esetben részt vállaló másik három egyének is. Julie és a barátai eleinte győzködik magukat, hogy ez csak egy idétlen tréfa, aminek semmi köze a tavaly nyári ügyhöz, aztán egyszer csak támadás éri az egyiküket, ami után… semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Egy, ha komótosabb tempóban is folydogáló, de felettébb idegszaggató, borzongató kis történetet lehetett volna rittyenteni ebből a felállásból. Ha tettlegességig nem is akart volna annyira bedurvulni a szerző, de egy pompás pszichológiai hadviselésen alapuló macska-egér játékot tárhatott volna az olvasók elé, amit a célközönsége és az idősebbek is zabáltak volna. Ám ehhez alapfeltétel lett volna egy csipetnyi rafináltság, az, hogy a rejtélyes idegen hosszasabban riogassa a főszereplőket és némi érzék a kibontakozó para adagolásához… vagyis rövidre fogva következetes történetvezetés. Az előző nyár eseményei mögött lapuló titok és a kihatása a jövőre annyira kiszámítható volt, mint a legocsmányabb, legklisésebb szappanopera,  nem volt egy csavar se benne. Az egész eset olyan kommersz volt, hogy egy idomított csimpánz is kilogikázta volna a végkifejletet, még úgy is, ha nem mosta volna el azt a vérszegény, egysíkú lényeget a rengeteg, értelmetlen hiszti, márpedig ez történt.

Fájón ügyefogyott főszereplőinkre a „sablonos” egy akkora mértékben dicsérő jelző, aminek a használatára már nem telik minimálisan se a jófejségemből. Azt a szintet se ütötte meg a kidolgozottságuk, mint egy hobbiként írással ügyködő tizenkét éves első szárnypróbálgatásainak a végtermékei, ahol az emberek kapnak nevet, szem-és hajszínt, egy érdeklődési kört és egyetlen, kiragadott vonást, ami köré az egész személyiségüket emeli, mivel Lois egy kivételtől eltekintve leragadt annál, hogy meglegyen a karaktereinek a neve meg a hajszíne. Na, meg valamiféle ijesztő pszichés torzulás, amiről erősen kétlem, hogy a direkt tervezés eredményeként vált a részükké. Még csak a jól bejáratott címkéket se lehetett rájuk húzni, nem volt meg a jófiú – rosszfiú – aranyos lány – menő lány négyes, csak Ray, Barry, Julie és egy sekélyes liba, alias Helen. A könyv 95%-ában a részemről édes mindegy volt, hogy Julie, Barry vagy Ray neve szerepelt egy párbeszédnél, nem osztott vagy szorzott a beszélő személye a történések szempontjából, nem váltottak ki belőlem semmilyen reakciót. Helent leszámítva, akit ki tudtam volna lógatni az emeletről a függönyt használva segédeszközként…

Ha a társainak a megmozdulásaira totális apátiával is válaszoltam, Helennek sikerült megtörnie a jeget, és kiváltania belőlem két intenzív érzelmet, akkora haragot és idegességet, hogy csupán egy megfelelő időben érkező természetfeletti anomáliának lehetett a következménye, hogy nem változtam át Hulk első női fajtársává, amint az Ötös Csatorna legújabb, büntetendően buta üdvöskéje besasszézott a lapokra. Vitathatatlanul az ő pszichológiai kórképe volt a fénypontja az egész történetnek, így bizonyos megközelítésből hálás is lehetek akár Lois Duncannek, amiért behozta az életembe ezt a pofozni valóan tyúkeszű spinét, ha nehezen is toleráltam az elméje betegségének a megnyilvánulásait. Valahányszor a kis okos buksijának az elrugaszkodott teóriáival kínzott, valahányszor arra kárhoztatott, hogy a felszínességét, az agyatlanságát, a rosszindulatát és a könnyűvérűségét kövessem nyomon, végig azzal nyugtattam magam, hogy majd kínpadra fektethetem a kritikámban, erre most itt vagyok… és nem jutok szóhoz. Született tehetség vagyok a csúfondáros, kegyetlenül durva megjegyzések zsigerből való kitermelésében, de ha például leírnám azt, hogy Helen szellemi sötétsége annyira áthatolhatatlan, hogy ha meglékelnék a koponyáját, és egy gondolkozásra képtelen, nyáladzva vegetáló húskupaccá változtatnák, akkor se lenne szembeötlő a különbség a mostani énjéhez képest, az kevés lenne a probléma lefestéséhez. Helen tudományos képtelenségnek minősülően éretlen és hisztérikus, ráadásul klinikai esetnek beillő szinten bele van gyepesedve a gyerekkori sérelmekbe, amiket a csípős nyelvű nővére okozott neki, azzal, hogy nem csak napestig babusgatta, hanem a kritikáival megpróbálta leszállítani a földre, mielőtt késő lett volna. Bárhová néz, mindenhol csak támadást és rosszindulatot sejt, hogyha nem szimpatikus valakinek, akkor görcsösen abba a hitbe ringatja magát, hogy ez csak azért lehet, mert a többi ember irigy rá. Az meg sem fordul a fejében, hogy benne van a hiba, hogy olyan kiállhatatlan a személyisége, hogy minden normális ember menekül a közeléből, miután eltöltött vele pár percet. Nem azért nincsenek barátnői, mert egy idióta, sekélyes, nárcisztikus szuka, a nőtársai feléje tanúsított ellenszenvének a hátterében csakis féltékenység állhat; mert nem olyan csinosak, mint ő,  mert ő az Ötös Csatorna legújabb sztárja, és mert az ő szuperszonikus pasijára fáj mindnek a foga, aki mellesleg annyira szereti őt, hogy mindent gerincre vág, ami él és mozog...  Betegesen ragaszkodik Barry-hez, egyre fojtogatóbban halmozza el a rajongásával, egyre kontrollálóbban közelíti meg a kapcsolatukat, mindeközben meg nem akarja tudomásul venni, hogy a kötődés ereje nemcsak, hogy nem kölcsönös, hanem a srác foggal-körömmel szabadulni akar tőle. Felépített magának egy álomvilágot, amiben ő a mesebeli királykisasszony, aki tökéletesen boldog az ő drága hercegével, a rút mindenki pedig meg akarja fosztani ettől a boldogságtól csak azért, mert a helyére pályázik. Akárki fenyegeti ennek az álomvilágnak a szertefoszlását, annak hisztirohamot kapva nekiront, minden beszélgetésben neki és a tökéletes pasijának kell lenni a rivaldafényben, semmi másra nem kíváncsi. Ha mindez nem lenne elég, a meglátásom szerint még sok is akkor ez a fene nagy énközpontúság kóros önbizalomhiányban gyökerezik, Helen a szíve mélyén úgy érzi, nem képes elérni semmit, ezért minden pitiáner sikerét olyan színben tünteti fel, mintha legalább ő találta fel a kereket – amit a népes utáló tábora természetesen minél messzebb akar tőle görgetni, majd bevonulni vele a történelembe. Ennek ékes példája pedig, hogy állandóan azt ismételgeti, hogy milyen okos, amiért felismerte, hogy nincs semmi esze, a feje csak azért van a nyakán, hogy legyen egy arca, amit szexisen keretezhet az aranyló, szőke haja, így a külsejéből kovácsol magának előnyt. Valóban zseniális… Nobel-díjat neki! -.- Einstein és Hawking két bárdolatlan tuskó, Helen az igazi értelmi magasság, amit ugye senki se tud megugrani, csak az irigységtől zöldülve álmodozhat erről.

Szegény Helen-baba velejéig romlott, és szörnyen ronda nővérét abba bele sem próbálok gondolni, miért halálos vétek valakinek testesnek lenni találtam az egyedüli értelmes életformának a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-ban. Elsa nem egy visítozó, csacsogó hülye, aki csak a pasizásra és a beképzelt ellenségeire képes gondolni, neki van agya és Helennel ellentétben két lábbal áll a földön, rendelkezik józan ítélőképességgel. A magam részéről cseppet sem találtam a lányt aljasnak, ő csak az igazságot mondta el, ha ez se Helennek, se a szüleinek nem tetszett. A náluk uralkodó családi állapotokat kifejezetten undorítónak találtam, a felelőtlen apa és a felelőtlen anya csinálnak egy halom gyereket, nem képesek felérni ésszel, hogy mikor elég, aztán minden téren csesznek gondoskodni róluk. Mialatt a világ legjobb szüleinek mutatják magukat, mind az ellátásukat, mind az ehhez szükséges pénz megteremtését az idősebb gyerekeikre hárítják; játsszanak ők velük, fürdessék ők őket, készítsék el nekik ők az ételt, de előtte vegyék is meg, és szerezzenek rá keretet. Így speciel azért robotol Elsa kifulladásig egy étteremben, hogy a fizetéséből a kicsik ehessenek vagy, ha Helen gondol egyet, elkölthesse az egészet néhány új ruhára, amiben magányos méhkirálynőként illegetheti magát az iskolában. Nem több, mint egy utolsó lélegzetéig kizsigerelt rabszolga, pedig egyáltalán nem lenne kötelessége ezt csinálnia. Nem ő kérte, hogy az anyja szüljön egy futballcsapatot, az apja meg közreműködjön benne úgy, hogy az ekkora fészekaljjal járó kötelezettségek meg nyilvánvalóan büdösek mind a kettőnek.

Helen álom pasija, Barry egy közönséges, soniviszta tuskó, Barry anyja meg egyszerűen beteg agyilag,  inkább annak szurkol, hogy a fia egész életére egy tolószékbe legyen kényszerítve, csakhogy ő szüntelenül és zavartalanul babusgathassa. A többiek annyira kidolgozatlanok/jelentéktelenek, hogy nem tudok róluk még kritizálóan se nyilatkozni egyszavasnál hosszabb formában: személytelenek.

Előre féltem a Sötét folyosók után, hogy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron is átesett a kiadása előtt egy korszakhoz illő felrázáson az írónő részéről, és kivételesen nem kellett csalódnom. Pedig mennyire szorítottam neki, hogy úgy legyen, hogy ezúttal ne törje meg az idősík az eseményeket! Mint ezzel az alkotással kapcsolatban sok mindent, azt se tudom, mi ez az ostoba szeszély Lois Duncannél, miszerint bizonyos idő elteltével minden történetét újra kell írni, a jelenlegi korhoz passzolóan modernizálni. Ez a felfogásmód nem csak idegesítően komolytalan és amatőr, hanem olyan szarvashibákhoz is vezet, amik menthetetlenül el tudnak rontani, egy alapjáraton is harmatgyenge történetet, hiszen ezt az úgynevezett modernizáló vérfrissítést még csak nem is érdemi odafigyeléssel teszi az írónő, csak hebrencs mód, következetesség nélkül. Lois ide-oda beékel korszerű elemeket, de azt nem méri fel, vagy a Helennél alkalmazott struccpolitikából kiindulva, nem akarja felmérni, hogy így olyan alaptörténéseket tesz lehetetlenné, nevetségessé, vagy jobb esetben csak groteszkül oda nem illővé, amelyek a végkifejlet tekintetében kulcsfontosságúak. Teljességgel irreleváns részleteknél ragad le ahelyett, hogy ha már saját maga szerint is tehetségtelen ahhoz, hogy egy olyan időtálló sztorit hozzon létre, ami a ’70-es, ’80-as, ’90-es, 2000-es és 2010-es években is olvasásra ösztönzi a fiatalokat, és mindenképpen halottnak a csók alapon akarja turbósítani a könyvét, akkor úgy tegye azt, hogy ne egy átgondolatlan, szánalomra méltó katyvasz legyen a végeredmény.
A leginkább szemet szúró reformálási hibák közül néhány:
1.) A háborúellenes tüntetések -> amikor a történet eredetileg játszódott, még javában zajlott a vietnámi háború, egy olyan háború, ami rendesen megtörte az amerikaiakat, ami a lezárulását követő évtizedekben is rengeteg ember életére rányomta a bélyeget, érzékletes példát képeznek erre a Rambo-filmekben megjelenített történések. Számtalan katona odaveszett, számtalan családban veszítettek el testvéreket, fiakat, apákat, férjeket, de azok sem jártak sokkal jobban, akit hazajutottak, az átélt borzalmak tönkretették őket, és mivel a kormány nem találta lényegesnek a rehabilitálásukat, képtelenné váltak normálisan visszailleszkedni a társadalomba, a veszélytelen életbe, durvább esetben meg előbb-utóbb erőszakos ámokfutásba is kezdtek. VISZONT abban az évtizedben, ahová a felújítás után került a történet, nincsen egy ilyen kaliberű, ekkora tömeget megmozgató hadállapot, Irakban és környékén persze besegít a harcokba az USA a szövetségeseinek… de mikor nem…? Ennek nem kerít ekkora feneket a közvélemény, nincs ekkora hatása azokra is, akik otthon vannak.
2.) A frontról több éves távollét után hazatérő, huszonéves srác -> a vietnámi háború idejében nem lenne furcsa ez az elem, a legtöbb fiatal férfi bevonult a seregbe, VISZONT mostanság nem az, az általános Amerikában,  hogy amint nagykorú lesz egy srác, megy és katonának áll, ha nem is ezen a pályán akar elhelyezkedni.
3.) Helen tizennyolc évesen őrületbe kergeti a nála maximum két évvel idősebb Barry-t azzal, hogy megállás nélkül azzal nyaggatja; vegye feleségül -> manapság ugyancsak nem ez az átlag felfogás, a legtöbb tizennyolc éves lányt a rosszullét kerülgeti a házasság és a gyerekvállalás gondolatára még úgy is, mint egy távolabbi jövőben megvalósuló terv. Tanulni akarnak és karriert építeni.
4.) Barry azzal a mondvacsinált indokkal utasítja el Helen gyűrűs fenyegetését, hogy nem akarja, hogy Helen a házasságuk alatt dolgozzon, márpedig, ha elkapkodják, akkor a gyerekek mellett is dolgoznia kell majd. Mire Helen elismeri, hogy igaza van, hiszen „a rendes asszonyok nem dolgoznak azután, hogy meglesz a baba” -> Amióta jobban terjed a haladóbb mentalitás a nemi szerepek terén, a legtöbb épelméjű nő nyársra is húzná a párjának egy bizonyos szervét, ha csak célozna is rá, hogy ne dolgozzon, csak egész nap a házban szorgoskodjon, mint egy szolga.
5.) Barry anyja utálja Helent, mert biztos festi a haját, és mert szerinte közönsége nem hord melltartót egy nagymellű nő -> a ’70-es évek elején ezeken valószínűleg húzgálhatták az emberek a szájukat, VISZONT mostanában a hajfestés egyáltalán nem beszédtéma, a melltartóhasználatot meg a kismellű nők is alapnak veszik, mert egyszerűen kínos nekik, ha átlátszik, aminek nem kéne.
6.) A tavaly nyáron történt eset megúszása -> a ’70-es években nem volt ennyire fejlett a rendőrség, VISZONT ma már csak a baleset utáni bejelentő telefonból is lenyomozhatták volna, hogy ki követte el azt a bizonyos bűncselekményt, mindenhol térfigyelő kamerák vannak… Elég alapul venni a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? c. sorozatot, mennyi megfontolt tervezést és ravaszságot igényel, hogy a stiklijeikért ne csukják le az összes főbb szereplőt, ilyen ügyefogyott, pánikkal átitatott módon nem futhattak volna el a következmények elől Julie-ék.

A történet lezárása kimeríti a trehányság fogalmát, még azelőtt felkerült az i-re a pont, hogy egyáltalán történhetett volna valami, ami után jöhet az izgalom, ezért még csak egy elfuserált függővégnek se lehet titulálni. Nincsen semmi logika abban, hogy miért azon a ponton határozott úgy Lois, hogy nem fog több betűt pazarolni a könyvére, ennyi erővel az érdemtelen eseményekkel telepumpált 180 oldal alatt bármikor félbehagyhatta volna a munkát, akár közvetlenül azután is, hogy Julie kinyitotta a borítékot. A hatás ugyanaz lett volna, pocsékság, pocsékság… émelyítő pocsékság.

Nincsen olyan író a világon, akinek ne került volna ki a kezéből gyengébb munka, ugyanis  bármennyire is igyekszik, az író is ember, az író is hibázhat, keveredhet bele egy olyan periódusba, amiben nem tud rendesen helyt állni, hozni a megszokott formáját. Így ha nem olvastam volna a történet lezárása után lévő 10 oldalnyi interjút Lois-szal, akkor be is tudtam volna ennek a Tudom, mit tettél tavaly nyáron gyengeségeit, és megbocsájtóbb lettem volna, de olvastam. A könyv történeti része alatt is megesett elég gyakran, hogy felment bennem a pumpa a különféle butaságok miatt, de az interjú átfutása közben, valamint a végére érkezéskor… elszakadt a cérna. Egy vérmérsékletes teszt azt az eredményt hozta ki, hogy kolerikus természetem van, amihez hozzájárul, hogy a türelem, a szilárd tűrőképesség nem az én asztalom, ez utóbbi része a dolognak sosem volt titok előttem, de mégis meglepett, hogy mennyire eldurrant az agyam a nyilatkozatoktól, amiket Lois az interjúban tett. Akadtak már írók szép számmal, akik unszimpatikusak voltak számomra a mentalitás miatt, amit a könyvükben közvetítettek, de Lois Duncan csuklóból feltornázta magát a dobogóra. Még egy ilyen okoskodó, a saját maga kis hülyeségébe targoncával se mozdíthatóan belegyepesedett nőt nem mostanában pipáltam! Emiatt meg a korával se takarózhat. Azért változatlanul sajnálom, ami a lányával történt, de ez nem jogosítja fel rá, hogy így ossza az észt, és mindenki felett ítélkezzen, aki nem annyira életképtelen, mint ő, akinek nem jelent évekig tartó traumát például egy horrorfilm vagy az, hogy a könyvében muszáj volt neki a „szar” szót használnia. Nem tértem észhez, hogy mennyire röhejesen nagy feneket kerít annak a minősíthetetlen munkának, amit ebbe a könyvbe fektetett, illetve önmagának,  hogy micsoda rongyrázást levágott, hogy mennyire túlmagyarázott egy olyan cselekményt, olyan szereplőkkel, ami egyszerű, mint a faék. Konkrétan minden egyes megmozdulását oda magasztalta fel, mintha legalább ő találta volna meg a rák gyógymódját, miközben annyira idejétmúlt a gondolkodása, a komplett életfelfogása, és annyira bele van korlátolódva abba a korba, amiben a saját fiatalkorát élte, annyira nem tud túllépni azon, amilyen akkoriban volt a világ, hogy már évekkel a kötet felújítása előtt vissza kellett volna vonulnia kötőtűt csattogtatni. Lois Duncan előszeretettel henceg azzal, hogy ő az egyedüli, aki tudja, mire van szüksége a tizenéves olvasóknak, ám azt ezekből az önfényező szónoklataiból rendre kifelejti, hogy csak kétszámjegyű IQ esetén. Lois véleménye szerint az egyszerűség a könyvírás titka. Legyen minél egyszerűbb és világosabb a történet, a szereplők jelleme és motivációi, leíró részek meg nem kellenek, mert az ő meglátása szerint a tizenévesek nagy része nem szeret gondolkozni, az agykapacitásukat meghaladja, hogy bonyolult eseményeket fejben tartsanak és elemezzenek. Egy jó könyv olyan, amin nem kell gondolkozni, csak bambán nézi az ember a lapokat, mint a valóság showkat. Az ezredforduló környékén születtem, így arra nem lehet rálátásom, hogy a hetvenes évek elején hogyan is ment ez, de a magam részéről én Stephen Kinggel értek egyet, miszerint „az agy az ember legjobb barátja”, így szeretem is használni az enyémet, nincs fárasztóbb és lealacsonyítóbb, mint nem gondolkozni. Azt nem vitatom, hogy vannak jó ötletei, a Sötét folyosókat változatlanul szeretni fogom de, hogy az ebben a könyvben nyújtottakat tekintve alkalmatlan Lois írónak és, hogy egy ritka ellenszenves, ritka tudalékos, ritka röghöz kötött ember, az is biztos.

Borító: 5/4 – Mutatós és hangulatos, de nem egy kifejezetten emlékezetes darab, a legnagyobb része sima feketeség.
Kedvenc szereplő: Elsa
Legutáltabb szereplő: Helen
Kedvenc részek: amikor Elsa és Collie kiosztották Helent, amikor Julie kinyitotta a borítékot, amikor Ray és Julie ellátogattak a Gregg család házához, amikor Elsa visszaszólt az apjának
Mélypontok: Minden más
Korhatár: Nem kell semmi összetettre vagy megrázóra számítani, 11 éves kortól olvasható.

Ha merészek vagytok, és el akarjátok olvasni a könyvet, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. július 16., hétfő

China Miéville: Kraken - Kraken

Helló! :) Újabban az Agave akciója keretében megszerzett egyik kincsemről, a  Krakenről bocsátkoztam szóömlésbe, aminek a szerzőjét, China Miéville-t a 2000-es évek urban fantasy-jának egyik legmeghatározóbb alakjaként is emlegetnek. Általában, ha szimpatikusnak találok egy könyvet, nem fog el azonnal a kényszer, hogy olvassam, azonban a mennyei csápok ezúttal kinyúlhattak felém, ugyanis nemcsak, hogy megrendeltem úgy a Krakent, hogy az akció indulása előtt nem hallottam róla, azaz nem parkolt említésre méltó ideig a kívánságlistámon hanem az első helyre is állítottam az olvasási listámon, amint megérkezett. Az intuícióm azt súgta, hogy ez bizony érdekes lesz. Elöljáróban azt leszögezhetem, hogy aki olyan könyvet keres, ami a hétköznapiságot a legközelebbi kukába hajítja, jó helyen jár...

Fülszöveg:
A ​londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.
A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.
Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?
A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.
Ritkán mondok ilyet, de ez a könyv egy komplett őrült, vagy legalábbis jóindulattal „furán normális”. Roppant mód kíváncsi lennék, hogy ha egyszer valaki megvizsgálná ennek a pasasnak agyát, akkor milyen eredményre jutna. Eszméletlen, ahogyan az utolsó részecskéjükig bele lettek dolgozva a modern London közegébe, kvázi eggyé lettek vele gyúrva az olyan bizarr ötletek, – beszélő tetoválás, avarból összefújt szörnyetegek, emberek, akiknek a feje helyén egy tenyér van – amikkel, ha egy túl élénk fantáziájú kisgyerek traktálná a felnőtteket, csak egy elnéző mosollyal leintenék, de Miéville-től nem reagálhatnak rájuk kevesebbel, mint egy csodáló szájtátással.
Nos… ez meglepően kemény menet volt. Annyira, hogy az igazsághoz híven még a végén se tudtam kategorikusabban betájolni magamban, hogy hányadán állok az élménnyel csak, hogy „érdekes volt”. Akadnak olyan könyvek, amiknél elég bámulni a lapokat, és fejben valamelyest kikapcsolni, hagyni, hogy a hátára kapjon az események hulláma, és sodródjunk. Majdnem olyan állapotot idéznek elő, mint egy érdekes tévéműsor, ami egy fárasztó nap után úgymond jól is esik. Na, a Kraken egyáltalán nem ilyen. A Kraken egy olyan típusú regény, ami megkövetel bizonyos szellemi éberségi szinttel kikövezett figyelmet az olvasótól, hogy maximálisan élvezetes legyen a kaland, aminek nem csak a befejezése után kell néhány órányi „szélcsend”, hogy minden apróságot át lehessen gondolni és rendszerezni az alapos véleménynyilvánításhoz, hanem aminél menet közben is kellenek ezek a szélcsendek. A hosszabb-rövidebb szünetek, hogy összegezni lehessen, mit tudtunk meg eddig, hol jártunk és hová tartunk ezek után, mintha csak a szerző azt akarná mondani, hogy „Nehogy azt higgyétek, hogy én elvégeztem a melót azzal, hogy mindezt megírtam, ti meg csak a lapok mögött henyéltek majd! Ez bizony csapatmunka!”. Ez az ilyen intenzitással szokatlan felfogás nagyon kedvemre való volt, bár néha már kicsit átesett vele a ló túloldalára a szerző, és ettől kezdtek a pattogós történések és a elismerésre méltóan sokrétű világkidolgozás enyhén kaotikus képet mutatni, amiből következett, annak a gondolatnak a megfogalmazódása, nagyon jó és nagyon összetett, de ez már sok. A rengeteg ide-oda rohangálás helyett érdemesebbnek találtam volna több magyarázat beékelését minimum az elején a misztikum logikai vonalának élesítése érdekében, hogy ha a főhősnek egy hangányit végig zavaros is volt London ismeretlen arca, legalább az olvasó otthonosabban mozoghasson a sztoriban, ne csak a fejét ide-oda kapkodva fogadja a változatos időközönként leöntött, némileg felületes információlavinát. Az ügyesen félrevezetőn, egyszerű kriminek induló alapból a második szakaszra a WTF-pillanatok könyve lett, ahol olyan fergeteges, rendkívül erős potenciált hordozó ötletek tárházával találkoztam, amelyeknek csupán az egytizedük is egy bombasztikusan ütős fantasy-t adna ki. Azonban ezeknél az elemeknél sajna rendre hiányoltam a mélyebb kibontást, a megfelelő rálátást. Egyébként kezd az, az érzésem lenni, hogy ez valami sajátosság lehet a brit szerzőknél, mert áprilisban hasonló gondjaim adódtak a Csontszürettel. Ami persze betudható részben annak is, hogy annyira érdekesnek találtam a meglebegtetett szálakat, hogy a rendelkezésre bocsájtottnál többet akartam tudni róluk… de ezek csak enyhítő körülmények, a tények pedig, hogy a cselekmény tetőfoka előtt nem akaródzott totális elégedettségre kapcsolni a részletesség-mérőm. Akkor viszont… brutális lenyűgözöttség jellemezte a benyomásaimat. A zárás már önmagában nézve simán megérne maximális pontszámot - ha az örömbe vegyülő csipetnyi ürömként, a zseniálisságának a tudatában meg még érthetetlenebb is, hogy miért nem kaphattak ekkora felépítési koncentrációt az előkészítő jelenetek is. Miéville munkásságával, az ő stílusával valószínűsíthetően ezután is kicsit felemás, kicsit őrült, de a pozitívság felé hajló lesz a viszonyom, de mindenképpen, teljes vállszélességgel vevő vagyok a további könyveire. Hátha következőleg már jobban egy húron pendülünk.



Merthogy a Kraken, bár azonnal megragadta a figyelmemet különleges atmoszférájával, és bár China humoráért odáig voltam, az alapvető írói stílusban volt valami nehezen behatárolható dolog, ami nagyrészt üvegfalat emelt közém és a történet közé. Én maradtam a saját dimenziómban, a lapokra nyomtatott betűk pedig… egyszerűen betűk maradtak. Ritkán kapott el az, az érzés, ami azt a hatást kelti, mintha benne lennék a könyvben, ritkán fordult elő, hogy úgyszólván magam előtt láttam az eseményeket, a helyszíneket, a szereplőket, az utcasarkokon feltűnő varázslatot ne foglalkozzatok a félreérthető értelmezésével ennek a mondatrésznek. Az író nem egy vizualizálást szorgalmazó alkat, annak ellenére se, hogy tetemes mennyiségben lelhetőek fel leíró részek a könyvében, jóval több bukkan fel belőlük, mint párbeszédekből. Amit ő lényegesnek gondol, azt részletesen kifejti, ellenkezőjével nem vádolható, néha még túlságosan el is kalandozik eközben, mint amikor például az MTKSZ-ről meg az ő sztrájkjukról értekezett, de egy új hely vagy új ember képbe kerülését nagyrészt igencsak konkrét mondatokkal kezelte. Ott van London megjelenítése, ami abszolút térképszerűen precíz, az olyan szakaszokban, amikben nem a fejvesztett rohanó-helyzet zajlik éppen, az életveszéllyel való dacolás, akár nyugodtan el is navigálhatná belőle magát az ember a városban. De a részletességtől függetlenül valaki olyan, aki nem Londonban él vagy nem jár még ott, nem fogja a megadott helyeken érezni magát, mert habár Miéville pontosan elmondja, mi hol van, de arra nem tér ki, hogy azok a dolgok milyenek. Gondolok itt olyasmire, hogy egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor volt valaminek elárulva a színe. Csak, hogy a legfelületesebb bemutatási adatot említsem. Így, aki teszem azt, nem tudja, hogy néz ki a Soho vagy bármelyik városrész, az kap egy vakfoltot, amibe se a látvány, se a hangulat nem tud belemászni, egy jelentéktelen helyszínt, ami nem mond neki semmit. Feltehetően itt is abból a mentalitásból indult ki a szerző, hogy minek nyújtson ő mindent ezüst tálcán, akit érdekel egy-egy kerület, az nézzen utána, de ez bizonyos idő után kedvezőtlen, leépítő hatást gyakorolt a térképszerű megjelenítésre is, elvett a hatásából. Hiába fektetett bele rengeteg energiát, hogy konkrét útvonalakat vázoljon fel, így biztosítsa rá a lehetőséget, hogy az olvasó bejárhassa a kötet helyszíneit, ha Londonban jár, valamiképpen személytelen, élettelen lett az összhatás. Miért kattogok ezen, mikor statisztikát se tudunk belőle készíteni, hány szerző egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy a város, ahol a története játszódik, szervesen megjelenítődjön? Talán épp a felsejlő lehetőségek és azok elszalasztása miatt, hogy egy kicsit több részletességgel, egy kicsit több vizualizálás segítéssel tökéletesen eleven lett volna London, kiemelkedett volna a lapok közül, mint egy 3D-s elemeket tartalmazó képeskönyvben a figurák.

Az imént felvázolt gond a karaktereknél is visszaköszönt, a kulcsfigurákról töménytelenül sok információt kaptam, de mégse váltak tőlük húsvér egyéniségekké a szememben, hiányoztak azok a kis pluszok, amik elevenné tették volna és a köztük lévő kapcsolatokat. Ha választani kell, hogy egy könyv élénken karakterközpontú legyen langyos cselekménnyel, vagy cselekményközpontú felejthetőbb karakterekkel, akkor habozás nélkül a második opciót választom. Fényévekkel többet lehet kihozni az utóbbi a koncepcióból, de ilyenkor se bánnám azért, ha nem fogadnám totális értetlenséggel, amikor az egyik szereplő a barátjának nevezi a másikat, mert semmi sem utal arra, hogy jobban ismernék egymást, mint amikor először találkoztak. Billy és Dane barátságának említése előtt pedig ezekben a percekben is körülbelül olyan fejjel ülök, mint a kis Harry Potter, amikor először meglátta, ahogy a King’s Cross pályaudvaron átlépnek a 9¾. vágány falán az emberek. Nem értem. Közösen verekedték át magukat a végső, elháríthatatlan apokalipszis szélén billegő London szektái és bűnbandái közötti összecsapásokon, az ezek által elszabadított pusztító erőkön, ami számtalan emlékezetbe égő közös élményt foglalt magába, de nem bukkant fel arra való utalás, hogy Billy és Dane egyáltalán kedvelik-e egymást, mint személyeket. Dane kötelességének érezte, hogy visszaszerezze a Krakent, az ő mélytengeri istenségét, Billy-nek meg kellett valaki, aki vigyáz rá az őrült fordulatot vett Londonban, miután derült égből villámcsapás módjára belekeveredett a készülődő balhé sűrűjébe. Valaki, aki nem akarja élő látomás-tévéként egy szobában tartani vagy megölni, és nagy vonalakban ennyi volt. Dane sztorizgatott hébe-hóba a bölcs és rettenthetetlen nagyapjáról, időnként felvilágosításokat adott Billy-nek arról, hogyan működik London rejtett oldala, de mint ahogy Miéville, úgy ő se merült bele annyira a részletek mesélésébe, nem tudta az elmondásaiból megismerni Billy azon túl, hogy hűséges, bátor és a szektája imádata tárgyába fektetett hite sziklaszilárd. Mint ahogy én se. Ami azt illeti, nekem fura is volt, hogy Billy, aki a Kraken eltűnéséig csak a varázslatmentes, hibátlanul realista életét tengette a múzeumban, mint egy racionális beállítottságú tudós, ennyire nagy bizalommal Dane mellé szegődött. Nekem biztos lettek volna fenntartásaim egy fanatikussal szemben, akinek semmi kivetnivalója nem lenne a világvége ellen, ha az úgy menne végbe, ahogy az ő gyülekezete kiötlötte. Pláne, miután Dane elejtette azt a megjegyzést, hogy ne kérdezd, mit tettem meg az egyházért, mert úgyse válaszolnék. De igazából főszereplő létére maga Billy is már-már ironikusan semmilyenre sikeredett, egy teljességgel átlagos, bármilyen említésre méltóan kiemelkedő vonás nélküli pasas, akit akármelyik metrómegállóból fel lehet szedni. Ezzel ugyanakkor tökéletesen meg is felelt a történeten belüli szerepének, a tipikus utca embere, akinek a játszmába keveredését minden résztvevő maradéktalan megrökönyödéssel fogadja, épp ezért rá is irányítják valamennyi figyelmüket, hogy kiderítsék, mekkora bajt okozhat, miért csöppent bele az ügyeikbe. A magam részéről összességében az szúrta a karakterek terén a szememet, hogy habár mindegyikőjüknek megvolt a maga rendeltetése, előre elrendelt helye az eseményekben, mintha az író nem akart volna velük semmit kezdeni azon kívül, hogy betöltsék a cselekményben kijelölt szerepüket. Kérdezhetnétek, hogy; mi más dolga lehet egy szereplőnek, ha nem az, hogy teljesítse azt, amiért kitalálták? Teljesen jogos kérdés is, és megint csak azt súgja egy kis hang, hogy ugyanúgy nincs megalapozottabb okom az elégedetlenségre, mint a Londont érintő bemutatásoknál… de ettől a „papírkatona” beütéstől kár vagy nem kár, nem bírok teljesen eltekinteni.

Ha eddig döntő hányadban a részleteken, azok hiányán is szőröztem, a szektás szálak tálalásának vonatkozásában csupán egy hatalmas gratulációval tudom jutalmazni a szerzőt. Már a mennyiségük, változatosságuk és a mozgásterük is izgalmassá tette volna a kavalkádot alkotó csoportokat, de az egy még kiemelkedőbb rejtelmességet biztosított nekik, hogy nem siette el az író az egyértelmű nyilatkozást róluk, az igazukról. Ugyanúgy lehetett mindegyikük hitében, eszmerendszerében és világvége verziójában ráció, mint ahogy lehettek azok, amikkel józan ésszel tekintenénk őket, vagyis egy csapat hamar veszélyessé alakulható, befolyásolható zakkant polgár, az élükön egy rendkívül körmönfont, ám annál elborultabb vezérrel, akinek az eszméi mögött nincs semmilyen felsőbb erő. A kikristályosodásnak meg az sem adott elbírását könnyítő löketet, hogy közvetlenül az óriáspolip eltűnését követően feltűnt egy olyan rendőrségi szerv, nevezetesen az FSZBCS Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja, aminek a feladata a szektákra visszavezethető „magatartásgondok” kézben tartása; az összecsapások felszámolása, a szekták nevében elkövetett lopások és egyéb bűncselekmények kivizsgálása, a saját kreálású apokalipszisek végrehajtásának megfékezése, stb, így ők adták az első ismereteket is London szektarendszeréről. Ugyanis jó darabig, konkrétan az író varázslat és az őrültség közötti állásfoglalásig magának az FSZBCS-nek a részéről is élénk cinizmus állt fenn az egyes hitekkel kapcsolatban, ami alól a különleges hitgurujuk se képezett kivételt, aki megfelelő kutatómunka után bármelyik szekta ideológiájába olyan szinten bele tudta élni magát, mintha csak közéjük tartozna. Amelyik olvasó meg gyors választ akart kapni, pusztán annyit tehetett, hogy minél többször frissítette magában a felszínre került adatokat, és addig elemezte ezeket, ameddig nem találta meg az apró, rejtett részletet, ami támpontot nyújthat. Nekem az összes megjelenített vallás túl abszurd volt ahhoz, hogy csak elméleti síkon eljátsszak a gondolattal, ha a regénybe teleportálódnék, vajon melyik szektában kötnék ki, de az úgynevezett gyűjtők szerfelett felkeltették az érdeklődésem. Az a különleges réteg, aminek a tagjai szektáról szektára vándoroltak, az eretnekséget szinte sportággá fejlesztve, és úgy gyarapították a hitekből álló kollekciójukat, mint ahogy mások bélyegeket vagy akciófigurákat gyűjtenek. Szívesen olvasnék is egy olyan könyvet, ami egy ilyen egyén naplóbejegyzéseiből, az innen-onnan szerzett tapasztalatokról szólna.

Ami Kath Collingswood-ot, az FSZBCS egyik tagját illeti… nagy reményeket tápláltam a nőhöz a szókimondó és felesleges finomkodási köröktől mentes stílusával, viszont hamar ellenszenvbe fordultak ezek. Nem egyszer kitértek rá, hogy hasonlóan fest, mint egy rendőrnek öltözött gyerek, annyira fiatal, de ezt a belsője is tükrözte. Nagyon dedósnak találtam az általa ítéletnapig ontott versengést, hogy kinek vannak menőbb szlengjei, mikor egy ekkora kaliberű nyomozás, egy akkora kaliberű fenyegetés lebegett a fejük felett. A vonásai adottak lettek volna hozzá, hogy egy tekintélyt parancsoló, kemény amazon legyen, de a munkájával szemben táplált teljes komolytalanság és az indokolatlan pattogásai, csak egy éretlen kislánnyá tették, aki nagyon menőnek és nagyon felnőttnek akarja mutatni magának az osztályában, de e mögött nincs semmi.

A szektákat jellemző rejtelmesség az egész perpatvar kiindulási pontját, az Architeuthis duxot is állandó ködként lenge körbe, megszaporítva az érdekesebbnél érdekesebb kérdéseket. Vajon tényleg különleges ereje van, vajon tényleg egy felfoghatatlan hatalmú istenség, vagy csak egy formaldehidben úszó, döglött húskupac, aminek irreálisan nagy jelentőséget tulajdonít egy sereg flepnis? Miért ennyire fontos, miért akarja mindenki megszerezni? Mit akarnak vele csinálni, miután megszerezték, és ennek milyen következményei lesznek? Mi köze van hozzá Billy-nek azon túl, hogy ő preparálta és ő fedezte fel, hogy tartályostól szublimálódott a múzeumban? És, ami az előzőekhez képest lényegességét tekintve mellékes, de legalább annyira agytekervényeket beindító kérdés; Mégis, hogyan emeltek el egy ekkora állatot, meg a maga kilenc méteres tartályát a kiállító teremből teljesen észrevétlenül? Tetszett egyébként az a megrökönyödés, az a halovány drámai felhang, amivel a polip eltűnése fel lett vezetve, még azelőtt, hogy beindult volna a hajsza. Reálisabbá tette az esetet, egyúttal még jobban kihangsúlyozta előre vetítve is; valami olyan történik a városban, amire senki se számított. Az első meghökkenés hullámot pedig számtalan másik követte.

Ide tartozott Goss és Subby debütálása is a regényben, ami egy életre megjegyeztette velem, hogy China Miéville szótárában nem léteznek a képtelenség és túl bizarr kifejezések. Az, az origamis módszer, amivel megjelentek Billy lakásában, önmagában is őrületesen pazar, egy olyan írói fogás, ami még sokáig nem fog kimenni a fejemből. Nem is beszélve konkrétan Goss-ról és Subbyról, mint karakterektől, akiktől valahányszor beköszöntek a lapokon, a hideg rázott tőlük. Egy molekulájára se lehet ráhúzni a szokványos címkét annak az univerzumnak, ami a Krakenben elém táródott, de ha bizarrsági díjat lehetne kiosztani benne, akkor kétségkívül Goss és Subby lennének a szerencsés birtokosai. A feltűnésükkor még nagyjából csak tátogtam, mint egy aranyhal az akváriumban, annyira nonszensz jelenség volt mind a kettő még fantasy viszonylatban is, hogy komoly lapszámnak el kellett telnie, mire ráfoghattam, hogy egyáltalán megszoktam őket, de később ez egy alapos, réteges iszonyattá fejlődött. Kiegészítetve némi frusztrációval is, mivel lehet, hogy én vagyok túl hülye, de ha a könyv háromnegyedében Goss groteszk, zavaros stílusban lenyomott beszédének a felét sikerült megértenem, akkor már elégedett voltam. ’:D Az ő háttértörténetük is kíváncsisággal töltött el, nem akarództam megelégedni a csendben, félelemmel elsuttogott mendemondákkal a füstöt lehelő, bárkit megtaláló, férfiről és a rémes fiáról, akik az idők kezdete óta rettegésben tartják a lakosokat, ha az író visszatérne ebbe a világba még egy kötet erejéig, akkor Goss és Subby eredet sztorijára is lenne egy biztos vevője. Hihetetlenül fúrja az oldalamat, hogy pontosan micsodák ők, és mikor lettek a természetfeletti világ részei, főleg a Paullal való összecsapásuk után.

A kedvenceim táborát erősítette még Wati szála, ha felfedeztem benne némi felesleges öncélúságot is China részéről, amit a kötet végébe mellékelt írói bemutatás politikai része csak tovább erősített. Azt kifejezetten ötletesnek találtam, hogy van egy legendás hős, egy usébti, avagy ahogy Londonban ismert, egyszerűen csak Wati, aki fellázadt a túlvilági szolgasors ellen, és az emberek világába menekülve megszervezett egy mozgalmat az emberek által eszközként használt természetfelettiek – homunkuluszok, gólemek, állati famulusok - érdekeinek védelmében, de a Kraken idejében zajló tiltakozásban nem láttam sok rációt azon kívül, hogy a szerző valahogy bele akarta szőni a könyvbe a politikai meggyőződését. A sztrájk állandóan folyamatban volt, hol előtérbe helyeződve, hol a háttérbe húzódva, de nem töltött be építő funkciót a kraken eltűnése körüli felbolydulásra vonatkozóan, maximum csak annyiban, hogy amikor Wati-t elszólította a kötelesség, akkor Billy és Dane még nagyobb szószba kerültek. Kicsit olyan volt, mintha nem tudott volna mit kezdeni ezzel a szállal China, amikor csávába akarta keverni a főhősöket, akkor nagyon fontos volt, amikor meg úgy gondolta, hogy kell a feszesebb tempó, haladni kell, akkor teljesen eltűnt a perifériáról, aminek meg is lett a hatása erre a tömegmegmozdulásra... Viszont ezt a kis mellékesebb vonalat leszámítva Wati szálát szőröstől-bőröstől imádtam, kiváltképp a különleges képességet, amivel bármilyen három dimenziós szoborban testet tud ölteni, és így vándorolva járja be a város különböző részeit titokban.

A különleges elemekből nagyon megszerettem a Tetkóra vonatkozókat, amikor még csak az idézeteket nézegettem át, azt hittem, hogy ez csak egy becenév, így még inkább meglepett, hogy a megnevezés egy valódi tetoválást takar… aki beszél… parancsokat osztogat… és egy durva bűnszervezetet irányít. A pasas általában kissé túl elmebajosnak mutatkozott ahhoz, hogy komolyan vegyen, mint maffiózót, de a közte és Paul között kibontakozó konfliktus minden pillanatát élvezettel olvastam. Kiemelkedően megragadott Jason adottsága, a „kaméleonság”, ami azt az illúziót kelti a környezetében lévőkben, hogy valahonnan ismerik Jasont, csak nem tudják, honnan, így könnyedén beférkőzhet bármilyen közegbe. A felsoroltakhoz hasonló kellemes pillanatokat szerzett Marge megfortélyolt zenelejátszója, és a Collingswood által megidézett klisérendőrök. Az a legjobb a China által megteremtett, természetfeletti Londonban, hogy mivel nem csak egy ágazatra korlátozódik a mágia, minden olvasó kivétel nélkül felcsipegetheti belőle azokat az elemeket, amik felcsigázzák az érdeklődését, csakúgy, mint ahogy a szektás geekek gyűjtik a vallásokat, ők is összeszedhetik a kedvenc fortélyaikat.

Mindent egybevetve, ha nem is jelenthetem ki azt, hogy a Kraken „az én könyvem, ami mintha csakis nekem íródott volna” nagyon szerettem vele agyonütni az időmet, egyediség terén pedig gondtalanul besorolhat az Alice Csodaországban-kötetek közelébe, kétségkívül eddig ismeretlen magasságokat nyit meg az urban fantasy-n belül. Mint ahogy már az értékelésem elején kitértem rá, az abszolút szárnyalást a végkifejlet jelentette, ahová az egész kraken elrablásos mizéria kicsúcsosodott, nem egy könyvet olvastam már, ahol a világunk a visszafordíthatatlan pusztulás szélére került, de eddig talán ez a mód, az emlékégetés volt mind közül a legkreatívabb. Aki újszerű élményekre vágyik, egy olyan kötetre, ami kellemesen megtornáztatja az agytekervényeit, akkor bátran ajánlom neki China Miéville-t és a Krakent.

Borító: 5/4,5 – Nem újdonság, hogy szeretek az aktuális olvasmányaim borítóiban gyönyörködni, de az már igen, hogy egy ilyen „egyszerűbb” borító is ennyire élesen nézelődésre ingerel. Nem egy bonyolult képről van szó, mégis van benne valami hívogató, valami különleges, mutatós.
Kedvenc szereplő: Wati, Paul
Legutáltabb szereplő: Grisamentum, Kat, Vardy, a Tetkó
Kedvenc részek: amikor Billy a hallucinációi szóba kerültek az elején, amikor Billy kifakadt a rendőrök előtt, amikor Goss és Suby először megjelent, az FSZBCS útja az origami mesterhez, Paul összecsapása Goss-szal, a Paul és Tetkó közötti konfliktus, annak kimenetele, amikor Marge „összebarátkozott” a zenelejátszójával, amikor Collingswood megidézte a klisérendőröket, amikor Wati bement kémkedni a rendőrségre, Wati előtörténete, amikor Jason és Billy telefonáltak, Marge magánnyomozása, a tetőpont, amikor a tenger elüldözte a Tetkót
Mélypontok: a részletek hiánya a karakterekben, a vizuális részben és a világ kapcsán, a sztrájk következetlensége, Dane és Billy barátságának a hirtelensége, Collingswood gyerekes megmozdulásai, Goss-ék és Jason találkozása
Korhatár: Vannak kimondottan durva jelenetek, a szöveg elég gyakran operál bonyolultabb kifejezésekkel, tizenhat éves kortól felfelé ajánlanám.

Ha ti is szeretnétek, hogy a Kraken felétek is kinyúljon és magával ragadjon benneteket, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. július 13., péntek

Zenesarok: Bullet For My Valentine - Gravity (Album ajánló 6)

Hi! :) A blog májusban megújult Zenesarok rovatának legújabb tagjaként annak a bandának az alig egy hónapra piacra dobott korongjáról mondom el a véleményemet, amely kinyitotta a fülemet a metál zenére, és ezáltal megszerettetett velem számtalan zseniális előadót, vagyis a Bullet For My Valentine, 'Gravity' című szerzeményéről. A Bullet-hez fűződő emlékeim, a zenéjük életemben betöltött meghatározó szerepe miatt nagy elvárásokkal és lelkesedéssel fogadtam az album készülésének a hírét, a YouTube-ra feltöltött első új dalokat, azonban a nosztalgikus buborék gyorsan kipukkadt...

... a Gravity a félreérthetetlen bizonyítéka annak, hogy a Bullet For My Valentine fittyet hányva arra, amit éveken keresztül hirdettek,  egyszerűen eladták magukat kilóra a pop iparnak. Ez nem csak azért egy kellemetlen arculcsapás a számomra, mert az új stílusuk alapját adó műfajért finoman fogalmazva nem rajongok a mondanivalóját és az előadóit is beleértve, amióta felfedeztem a rock zenét, hanem mert ezzel a megmozdulásával a Bullet tagjai komplett hülyét is csináltak magukból - vagyis az eredeti felállásból megmaradt két tag, mivel Jay és Moose úgy tűnik, megérezve a jövőbeni katasztrófát, inkább még időben kiváltak.

Mielőtt konkrétan rátérnék a zenei anyagra, fontosnak tartom, hogy ismertessem ennek a csúfos történetnek az előzményeit. Ezek a srácok éveken át azt hirdették, hogy ők a régi nagyok zenéin nőttek fel, idézték fel, hogy micsoda fantasztikus élmény volt egy Iron Maiden koncert, és hogy ezért ők is ettől a fajta metáltól inspirálódva akarják továbbadni ugyanezt az élményt. Szintén éveken át ekézték intenzíven emellett a Britney Spearshez hasonlatos előadókat és az ő munkásságukat, kérték ki maguknak az emoba való beskatulyázást, mondván; ők egyszerűen metált játszanak, csak a zene érdekli őket, nem az, hogy hogyan van belőve a sérójuk, nem a külsőségek.

Szokták hangoztatni az emberek, ha egy kamasz el kezd ismerkedni a rock és metál zenéhez tartozó szubkultúrákkal, hogy nem kell belőle nagy ügyet csinálni, kis fiatalos lázadás, majd kinövik, ha felnőnek. Nem mondom, hogy nincsenek, akiknél ez egy múló hóbort, egy pár éves ugródeszka, ameddig megtalálják önmagukat, de ez a zenészek esetében azért lényegesen ritkábban szokott előfordulni. Viszont... nagyon úgy néz ki, hogy a Bullet For My Valentine meglepő újdonságként kivált a tömegből, és "felnőtt"... Már csak az a kérdés, hogy milyen értelemben használható ez a kifejezés a Gravity-t alapul véve. De még mindig ne szaladjunk annyira előre.

Az új albumról először még 2017-ben publikált dal, a Don't Need You hallatán nem láttam az örömtől, miközben módszeresen rongyosra hallgattam, izgatottan vártam, hogy mikor kapok majd még többet az új korongról. Idén tavasszal meg is érkezett a várva-várt folytatása a történetnek az Over It által, én meg minden megkezdett tevékenységet szó szerint félredobva, vigyorogva nyomtam rá az indítás ikonra. Csak a BFMV ahelyett, hogy újfent elvarázsolt volna, beintett egy nagyot. A hangzást és a hangulatot nem tudtam mire vélni, képtelen voltam összeegyeztetni az eddigiekkel, annyira szembeötlően hiányzott belőle az a bizonyos metál erő.



Így, hát elkezdtem informálódni a neten a Gravity kapcsán készült interjúkból. Ezekben többek között azt árulta el a frontember, Matt Tuck, hogy egy teljesen más hangzású lemezt akartak csinálni (sikerült), nem akartak újrahasznosítani semmit, amit korábban használtak (sikerült), és arra törekedtek, hogy az egész sokkal egyszerűbb és emészthetőbb legyen
. Ez volt az a pont, ahol a szándék és a gyakorlat megtörték egymást, vagy legalábbis az én emésztőrendszerem nem volt elég rátermett a gyűrődés tolerálására. A hírtől és a hozzá kapcsolódó bemutató daltól sem voltam elájulva, de úgy voltam vele, kevés albumon nincsenek töltelék dalok, e közé a kevés közé tartozik a Judas Priest-től a Firepower adok esélyt a stílusváltásnak.

A nyitottságom kivételesen hiba volt. Az ezt követően publikált dalok közül egyikre se kezdtem el jóízűen bólogatni, egyik sem csalogatott elő valamit abból a fantasztikus érzésből, amit a banda korábbi számai adtak, és szépen, komótosan eljutottam odáig, hogy mire az album kikerült, el is vesztettem az érdeklődésem jelentős hányadát. Annyira, hogy többek között az addig gondosan elmémben tartott megjelenési dátumról is megfeledkeztem. Hetekkel később, mikor a Bullet Instagram oldalát ellepték a megjelenést hirdető posztok, jutottam el a teljes album megvizsgálásáig.

A felvezetésem határozottan nem biztató, tisztában vagyok vele, de ezek után se tudok jobbakat mondani. A tegnapi nap folyamán, ameddig olvastam a Krakent, összesen négyszer hallgattam végig a Gravity-t, mégis a már megjelenésig is rongyosra játszott Don't Need You-t leszámítva kettő számot illetően tudok olyan kijelentéseket tenni, hogy emlékszem rá, hogy ha hallanám, akkor meg tudnám mondani a címét. Szívesen okolnék ezért egy hirtelen és varázslatos memóriaromlást, de nem ez a helyzet. Az Over It-et rengetegszer meghallgattam egyfajta tudományos érdeklődéstől vezérelve, hátha X mennyiségű hallgatástól szimpatikusabb lesz, hátha eléggé erőlködök, felfedezek benne valami Bullet For My Valentine-szerűt. Kénytelen-kelletlen meg is jegyeztem a kísérlet alatt. A másik szám, ami tisztán él az emlékezetemben, az a Letting You Go, mivel még abba sikerült beleképzelnem itt-ott némi potenciált, mert olyan kreatív vagyok és, mert az a fajta dal, ami előbb-utóbb akkor is megtapad az ember fejében, ha nem tetszik neki.

Részben az üvöltés kerülget, ha rásandítok a bejegyzéshez csatolt metál címkére, mert teátrálisan fogalmazva nem visz rá a lélek, hogy a Gravity-t metál anyagnak tituláljam. De, hát mit tehetnék, amikor nem létezik olyan elismert korcsműfaj, hogy pop-metál? Egy zenei hírekkel és értékelésekkel foglalkozó portálon azzal szellemeskedett a cikkíró, hogy a Venom utáni jól megérdemelt pihenést a Bullet tagjai arra használták fel, hogy összedugták a fejüket egy számítógép felett, és végighallgatták, majd kielemezték az elmúlt évek összes pop szerzeményét, ezt követően meg, mikor megkezdődtek a Gravity körüli munkálatok fogták a tapasztalataikat, és kiollózták belőlük a kedvenc, legjobban sikert és népszerűséget generáló szagúnak ítélet elemeket. És ezzel jól rá is tapintott a fennálló helyzet lényegére.

Ugyan azt követően, hogy 2007 körül adódott Mattnek egy komoly torokproblémája, ami végül sebészeti beavatkozáshoz vezetett, és újra meg kellett tanulnia énekelni az alapoktól kezdve, némileg megváltozott a hangja az első albumukhoz viszonyítottan, de a Gravity-n sokszor felismerhetetlen. Bevetve a modern technika csodáit totálisan szétszerkesztették, hogy minél jobban idomuljon a popban elvárt stílushoz a hangzása, a hangszeres oldalt sem kímélték, pedig már az úgynevezett egyszerűsítés is elvette a lelkét a dolognak. Hallgatom, hallgatom... és azt veszem észre, hogy lepereg rólam, nem érint meg rejtett kapcsolókat, nem érezteti azt, hogy igen, ez a dal hozzám szól.

A szövegek is elkeserítő képet mutatnak nagyrészt. Voltak régen is szerelmes számok vagy szerelmesen nyűglődős számok, ez egy olyan klisétéma, amit nem lehet érintetlenül hagyni, amit az összes banda megérint valamikor a maga módján... de nem ragadtak le ezen a szinten. Ott voltak azok a számok, amik nem azt hirdették, hogy csak a szerelem fájhat, amik erőt adtak, amik arra ösztönözték a rajongókat, hogy legyen bennük méltóság, és ne engedjék azt elvenni tőlük, hogy ha valaki kicseszik velük, akkor vágjanak vissza, ne tűrjék. Ilyen volt például két kirobbanó kedvencem, a Dignity és a You Want a Battle? (Here's a War). A hangsúly a múltidő jelén, ugyanis ezúttal nem akarództak kibújni a divatos témakörök béklyójából, kényelmesen megmaradtak annál a felszínes, fantáziátlan nyavalygásnál, amiből nem kérve az ő zenéjükhöz fordultam.

Én úgy vagyok vele, hogy valamikor minden magát valamire tartó előadónak illik többet letennie az asztalra a "jaj, szerelem, jaj bántott, akit szeretek" körön túl is, valami komolyabbat, mert egy bizonyos kor után mondhatni kínos, ha csak ennyire telik. Tehát korábban azt jegyeztem meg, hogy a BFMV "felnőtt", de nem ez a megfelelő szó tekintve, hogy teljesítmény terén  mennyire visszafejlődött. Matt speciel majdnem negyven évesen olyan dolgokról énekel, a többiek meg olyan dolgokhoz adják alá a lovat amiket már a húszas évei második felébe evickélve nem vállalt be, vagy legalábbis nem ilyen formában.

A Gravity-t nézve inkább az a benyomás alakul ki bennem, hogy mint metál banda a Bullet For My Valentine kiégett, a Venommal megmutattak mindent, amit ki tudtak hozni magukból, és ahelyett, hogy ezt belátták volna, erőlködtek. Az erőlködésnek, pedig a kitartás bármennyire is díjazandó vonás, sosincs jó vége. Azért, hogy a felszínen maradhassanak, hogy visszatérhessenek valami új anyaggal, először a tagváltásokkal foltozgatták a zenekart, majd feláldozták az imidzsüket, azt a világszemléletet, amit eddigi pályafutásuk során ontottak magukból, és végül a műfajt, amit annyira szerettek. Kérdőjeles, hogy hosszabb szünet után jobban brillíroztak volna, de ezzel a munkával cserbenhagyták a régi rajongóikat.

A Gravity-vel egy teljesen új rétegre alapoznak, olyan tizenévesekre, akik nincsenek oda a metálért... és nem is vágynak arra, hogy esetleg ezen változtassanak. Nem üt el annyira a tucat-poptól az alig érezhető fantom-metál szikra benne, hogy valami a javára íródhasson, és a Gravity-t megkedvelő friss húst, arra buzdítsa, hogy esetleg szétnézzenek a metálon belül, megpróbálkozzanak más bandákkal is.

Az albumborítóról az a véleményem, hogy hűen tükrözi az új stílust, amit a Bullet magára erőltetett. Ettől függetlenül igényesen elkészített, szép munka, de ha le lenne takarva az előadó neve, akkor nekem még csak véletlenül se az jutna eszembe róla, hogy ez egy metál banda szerzeménye. Nincs benne vadság, nincs benne tűz...

A legkedvencebb szám az albumról (írhatnám azt is, hogy az egyetlen kedvenc): Don't Need You
A legkevésbé tetsző szám: A maradék tíz.
Pontozás: 


Egy pont a Don't Need You kedvéért, ami egy rohadtul jó dal, pláne a többihez mérten és egy pont azért, mert ha valaki olyan feladatot készül elvégezni, ami teljesen magáénak követeli a figyelmét, és mégsem akar a holt csendben ülni, akkor kellemes, a teljesítményt nem zavaró háttérhang.

2018. július 11., szerda

Top 5 Wednesday #30 - Melyek azok a könyvek, amelyek kiállják az idő próbáját?



Sziasztok! ^.^ A hónapban már másodszorra is előre dolgoztam, a szervezett munka, pedig meghozta a gyümölcsét, azaz zsinórban kétszer is szerdára tudtam hozni az aktuális Top 5 Wednesday posztomat, így felüdítő és szokatlan érzés, de egyelőre nem kell majd a fejemet ide-oda kapkodva rohangálnom, mint az Alice Csodaországban Fehér Nyulának. A mostani feladat a "jövő klasszikusairól" szól, arról, hogy a blogger csapat kalkulációi szerint milyen könyvek azok, amikre még évtizedek, merészebben gondolkozva, akár évszázadok múltán is emlékezni fognak az emberek, és olvassák is majd őket. Logikus megközelítésből olyan művek illenének ide, amik büszkélkednek már legalább egy díjjal, ezekről a kötetekről pedig elmondható, hogy mivel megunhatatlanok, és imádunk róluk beszélni, ezért a csapból is a címük, szereplőgárdájuk folyik. Tudjátok, Harry Potter, Trónok harca, A Gyűrűk Ura...  Én viszont elhatároztam, amikor megnyitottam a bejegyzés vázlatát, hogy nem fogom sem kevésbé praktikus megközelítésből a kedvenceimet magasztalni, sem a népszerű köteteket felsorolni. Helyette inkább összeszedtem azt az öt kitételt, aminek a meglátásom szerint elengedhetetlen megvalósulnia, ha egy könyv hosszú ideig köztudatban akar maradni.

Az sem egy optimális eset, ha egyedül a karakterek visznek el a hátukon egy történetet, annak semmilyen komolyabb vonzereje nincsen. Ám az emlékezetes jellemek nagyban közrejátszhatnak abban, hogy belevésődjön az adott mű az olvasói emlékezetbe.  Nézzétek el nekem, hogy megint az Alice Csodaországban világával példálozok, de a Szívtelen hatásából továbbra sem sikerült kilábalnom teljesen, és tényleg nagyon jó példát szolgáltat ide vonatkozóan az Őrült Kalapos, a Szív Királynő vagy akár a Cheshire macska. Próbáljatok csak meg hasonló figurákat előhúzni egy másik történetből! Visszaszámlálás indul. Ugye, hogy nem megy? Vitatott megítélésű a könyv, amiből származnak, de hé! Eltelt több, mint száz év, és még mindig foglalkoztatja a tömegeket. Visszafogottabb precedensként megemlíthetném még Tyrion Lannistert, Lisbeth Salandert vagy Don Corleonét, Scarlet O'Harát, akik mind kitűnnek valamilyen módon a bevett karaktertípusok közül.  Egyértelmű, főleg, ha terjedelmesebb kötetről van szó, hogy az olvasó szívesebben tölti el az időt különleges, szokatlan karakterek között, mint a sráccal a szomszédból vagy a szende virágszállal, az ezerszer átforgatott sablonokkal.

Úgy tűnhet, hogy valami fájdalmasan nyilvánvalót sütöttem el, de nem kell félni, nem süllyedtem le erre a szintre. Rendezettség alatt nem arra gondoltam, hogy nem hátrány, ha a könyv nem egy követhetetlen katyvasz, amiben minden bizonnyal a kiötlője sem találná meg az értelmet. Hanem arra, hogy az olvasók jobban szeretik a precízen, sok belefektetett idővel felépített történeteket, világokat, karaktereket, azt pedig még jobban szeretik, pláne egy több részes sorozat esetén, ha az író úgymond előre utalgat, titokban spoilerezi saját magát. Ezért a trükkért én különösen rajongok, őrületes hatást ér el. Biztos tapasztaltátok már, hogy egy könyvben lezajlott egy párbeszéd, feltűnt materiálisan vagy említés szintén egy személy vagy tárgy, de éppen, abban a pillanatban nem volt jelentősége, talán első olvasásra meg sem jegyeztétek. Aztán a könyv végén, a következő részben vagy részekkel később meg kiderült, hogy annak a valaminek komoly jelentősége van/volt, és a felismeréssel együtt érkezik a vigyor, hogy már láttuk ezt a dolgot, hogy milyen agyafúrt az író... :D Nagyon jó példa erre a Tüskék és rózsák udvarában kőszíves megjegyzés vagy a Harry Potter második részében Denem naplója, az első horcrux és a Borgin & Burkes-ben az a szekrény, aminek a hatodik kötetben nagy rivaldafény jut.

Köztudomású könyv, hogy nem lehet olyan könyvet írni, ami mindenkinek tetszik. Sorozatoknál ez a veszély még jobban fenyeget, mint önálló regényeknél, ugyanis kötetről-kötetre nő a valószínűsége, hogy az író egy olyan szálhoz, alapötlethez nyúl, ami a már megnyert olvasói közül is valakit nem fog megragadni, aminek következtében az emberek elkezdenek lemorzsolódni. Tehát, habár mindenkinek megfelelni nem lehet, és nincs is sok értelme erre törekedni,  praktikussági szempontból célravezetőbb minél szélesebb közönséget megcélozni. Megfigyelhető, hogy azok a könyvek élik túl a korszakokban fellépő változásokat, amik korosztálytól függetlenül felkeltik az érdeklődésünket. Amiket ugyanolyan örömmel vesz kézbe egy tizenéves, egy idős és egy felnőtt, amiket akár ugyanaz az ember is újra is újra elővesz a felsorolt éveiben. És nem mondja azt teszem azt harminc évesen a tinédzserkori kedvencére, hogy "na, én ebből már kinőttem". Ehhez pedig nem is szükséges, hogy egy mereven kortalannak szánt könyv írására szánni az embernek a fejét, amiben görcsösen odafigyel, hogy minden korcsoportnak kedvére való legyen. Azt a "pluszt" kell inkább megfogni, ami áthidalja az évtizedeket, nem feltétlenül kell ez alatt se óriási volumenű, teljesíthetetlen,  csodára gondolni. Hallottam már több Alkonyat és New Adult-regényeket imádó nagyiról.

Elérkeztünk az egyik fontos alappillérhez. Ez alapján a jövő nagy eséllyel a talpraesett és vagány, feminista szemléletű női karaktereket felvonultató köteteké, illetve az LMBT regényeké. A maga korában is azok a könyvek aratnak nagy sikert, aminek az írója képes előre tekinteni, olyan gondolatokat közvetíteni, amik elősegítik a fejlődést, amik tágítják az embereknek a látásmódját, ha pedig egy sztori évtizedekkel, évszázadokkal később is labdába akar rúgni, akkor ez fokozottan igaz. Szokták mondani, hogy "közvetítsük a régi értékeket", de magamról tudom, hogy nem annyira szívesen olvasok olyan könyveket, nézek olyan filmeket, amik régiek vagy régi korban játszódnak, és a bennük fellépő alapvető mentalitás drasztikusan visszamaradott a sajátomhoz képest. Ez az évek múlásával sem lesz másként. A fiatal lányok nem szívesen olvasnak olyan könyveket, amiben módszeresen elnyomják és kizsigerelik a nőket, társadalmi szinten alsóbbrendűnek, egy engedelmesem lábhoz simuló pincsiként kezelik őket, és nincs kilátásban, hogy ezek bárki is változtatni akarna. A 21. század szerencsére egyre elfogadóbb, így azoknak a könyveknek az ideje is fokozatosan lejáróban van, amiben túlságosan erős a nemzeti öntudat. Ki fog teljesen beleszellemülni egy olyan mentalitású könyvbe, ahol például az angolok felsőbbrendűségét és előkelőségét magasztalják, az indiai bevándorlókat meg alázzák, amikor két kezén nem tudja összeszámolni az indiai ismerőseit, akikről magától értetődően tudják, semmivel se rosszabbak az angol embereknél? Azt fogja érezni, mint amikor találkozik egy begyepesedett, kőkorszakból szalajtott emberrel, aki még mindig bőszen hirdeti, hogy a nőnek a konyhában van a helye, a valamire való férfi meg egymagában kivág fél nap alatt egy erdőt. Fintorog egyet, aztán otthagyja.

Az eszmefuttatásom arra alapozódott, hogy a fennmaradáshoz díj kell, ezekben a pillanatokban meg elérkeztem oda, hogy mivel lehet megszereznie egy díjat egy könyvnek; egyediséggel, új hanggal, egy eddig nem pipált alapötlettel. Szokásuk a szerzőknek azzal viccelődni, hogy manapság már lehetetlen újat alkotni, mert az esetek felében utólagosan kiderül, hogy azt az ötletet, amit az ember élete fő művének szán, már 200 évvel ezelőtt lefirkálta az asztal sarkára a kunyhójában egy Himalájai kecskepásztor. A vegytiszta klisémentesség is olyan, mint a mindenkinek megfelelés, technikailag  kivitelezhetetlen, de attól még kétségtelen, hogy a különleges könyvek maradnak fenn hosszú távon. Azok a regények vonzzák az olvasókat, amik egy olyan történettel operálnak, ami nem simul bele a tömegbe, ami kiszakítja őket a hétköznapi közegükből, amin még azután is jár az eszük, hogy befejezték.  Ahogy Coco Chanel mondta, "A divat változik, a stílus örök". Nem számít, mennyire tűnhet első nekifutásra furcsának a világépítés vagy az alapszituáció, az a lényeg, hogy az a történet olyat tudjon mutatni, amit addig még nem látott a célközönség, amit egyetlenegy hasonló könyv se tudott megadni nekik. Az aktuális olvasmányom China Miéville tollából a Kraken, és bár magamban csak a "WTF pillanatok könyveként" emlegetem, az egyediségi fronton maximális teljesítményt ért el, olyan szálakat vetett be eddig is, amikről még csak nem is hallottam. Nem véletlenül kapta meg azt a Locus-díjat, na.

Szerintetek mi szükségeltetik ahhoz, hogy egy regény felvegye a harcot az elmúlással? :) Milyen könyvekről mondható el, hogy kiállnák a próbát?

A Top 5 Szerda többi bloggerének a bejegyzését ITT tudjátok szemügyre venni.

2018. július 8., vasárnap

V. E. Schwab: Vicious - Viszály

Helló! ^^ Az X-Meneket öt-hatévesen ugyan imádtam, de az életem jelentősebb részében sosem találtam meg a szuperhősökkel a közös hullámhosszot, bálványozási szintig meg végképp nem jutottam velük. Persze tettem intézkedéseket, hogy a helyzet változzon, ám Pókember nem tudott behálózni, a Sólyomember felőlem visszarepülhetett oda, ahonnan jött, Flash képtelen volt tartani az iramot az érdeklődésemmel,  a Holnap legendái pedig megmaradtak a beláthatatlan távú jövő dalainak... Egyedül a Zöld Íjászt tudnám a "kedvelem" kategóriába tenni. Az elmondottakat nézve nem meglepő, hogy igencsak nagy kihívás tehát ezekben a berkekben olyan sztorira bukkannom, ami fogva tart, a kiötlőjének meg alaposan gatyába kell ráznia magát... ha meg akar felelni, de V. E. Schwab pontosan azt nyújtotta, ami a kilóra történő megvételemhez szükségeltetett; egy anti-szuperhősös könyvet, a Viszályt. Ahol nincsenek idétlen jelmezek és klasszikus jófiúk, csak zseniális stratégiai játékosok, akik nem tűrik, ha közéjük és a céljuk közé merészel állni valaki.

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…
Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.
Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?
A hatalmas népszerűségnek örvendő V. E. Schwab magával ragadó stílusban kelt életre egy jelmezek nélküli, karcos világot, ahol a szupererőtől nem válik valaki automatikusan jófiúvá, és ahol idővel mindenkinek le kell lepleznie igazi indítékait.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Fumax Kiadónak  ! :3 ~


V. E. Schwab történeteivel kapcsolatban ez volt a nyitótapasztalatom, de a Viszállyal nyújtott teljesítményét alapul véve is megalapozottnak tartom a feltételezésemet, miszerint az írónő is egy a RendKívüliek közül. Mi más is lehetne, ha képes volt megírni úgy egy szuperhősös könyvet, hogy nélkülözött belőle valamennyi olyan elemet, ami egy széles skálán mozogó mértékben, de egyaránt ellenérzéseket vált ki belőlem a szuperhősös sztorikban - többek között magukat a maszkokban parádézó megmentőket, a hősöket is beleértve?
Egy utópisztikus világban létezik a jó és a rossz, na meg az ő soha véget nem érő harcuk, ahol elvárhatóan a jónak kell felülkerekednie, a valós világban pedig van a rossz és a körülmények fényében, hozzá viszonyítottan kisebbik rossz... Eddig se képezte nálam mérlegelés tárgyát, hogy az antihősök a gyengéim, hogy bármikor boldogan és dalolva elcserélnék egyikükért tíz feddhetetlen, szentéletű, világmegváltó főszereplőt, a Viszály, vagyis pontosítva Victor Vale személyének tulajdonítható lenyűgözöttségem, pedig csak még erősebben az egekbe taszította a rájuk vonatkozó irodalmi éhségemet. Racionális, tervezőzseni antihősöket akarok mindenhová, minden könyvbe főszereplőként! Ez az olvasás olyan volt, mintha az írónő a szavaival leemelt volna a vállamról egy több tíz kilós terhet, aminek egészen addig fel sem tűnt a cipelése, annyira természetes, meghatározhatatlan kezdetű volt a jelenléte. Szabályszerűen felszabadult bennem valami attól, hogy a megjelenített világ véletlenül se akarta pepitában, az ezeréves végletek szerint láttatni magát és a lakóit, hogy a szereplőket nem térítették el minduntalan a megszokott, idegesítő érzelmi tényezők és más sallangok, így nem maradt másnak említésre méltó tér, csak az agyafúrt, precíz haditerveket összeállító szellemek összemérésének, annak, hogy a stratégiáját felhasználva melyik fél képes több lépéssel a másik előtt járni, módszeresen belerondítani az ő számításaiba. Lényegében a Viszályt nem is lehet másnak tekinteni, mint Victor és Eli kifulladásig űzött, kolosszális sakkjátszmájának, melyben a táblát Merit városa biztosítja, a figurákat pedig a többi RendKívüli, akiket a véletlen és a játékosok ennek az irányításuk alá vonására vonatkozó szándéka sodort a mezőkre. A kettőjük pezsdítő, a soron következő válaszreakciót megelőző várakozási szakaszban elképesztő izgalommal átitatott csatározásában az volt a kiváltképp kedvemre való, hogy mennyire élénk kontraszt rajzolódott ki az Eli és a Victor által alkalmazott módszerek között és, hogy ezek mennyire élénken idomultak az ő személyiségükhöz, ahhoz, hogy hogyan hidalták át a kisebb akadályokat, mielőtt ellenségekké váltak. Az egyik a találékonyságára támaszkodott, míg a másik a karizmájára, megfelelően hasznosítva pedig mind a kettő félelmetes hatékonyságú fegyverré válhat. A feszültséget, a Viszály kimenetelének kérdőjeleit, így nem is a szuperképességek erősségei határozták meg, azok valamelyest mellékesnek is tekinthetőek amivel az írónő újfent kiküszöbölt egyet a már említett,  számomra zavaró kliséelemek sokaságából, hanem az, hogy ki fogja ügyesebben kiaknázni a rendelkezésére álló eszközöket; elvégre szorongathat valaki egy csőre töltött pisztolyt, ha nem tudja használni, akkor mire észbe kap zavartalanul földre küldik egy seprűnyéllel is. És, hogy ebben a felállásban kit lehet a kisebbik rosszként számon tartani, - mert, hogy az olvasó akaratlanul is érez egyfajta belső késztetést, hogy oldalt válasszon magának a cselekményben - amikor az összetűzésük miértjéhez mérten mindkét fél a maga nemében irreális pusztításokat végez, csak azért, mert megteheti, mert rendelkezésére állnak a megfelelő eszközök, avagy feljogosítva érzi magát erre? Ez mindössze nézőpontok és körülmények kérdése, amire a Viszály több ízben rá is mutat, mint ahogy arra is, amit már a fülszöveg is elárul; attól, hogy valaki szuperképességeket kap, még nem válik automatikusan jobb emberré. A magam részéről afelé hajlok, hogy egy dühöngő őrültnél még mindig jobb egy kérlelhetetlen hidegfejűséggel operáló, józan elvetemült és, hogy ha a kiválasztott-mítoszt ilyen merészen és elmésen ki tudta forgatni Schwab, akkor alig várom, mit csillogtat meg legközelebb. :D



A különleges történetvezetési stílus már az elején megvett magának, pedig habár a szemszögváltások nyújtotta változatosságot kifejezetten szeretem, az időben történő ide-oda ugrálásért nem vagyok túlzottan odáig. Hacsak nem egy folyamatos rendszer szerint mennek végbe, egy fejezet a jelenben, egy fejezet tíz évvel ezelőtt akkor túl kaotikus képet alkotnak, azonban a Viszály esetében kaotikusság helyett inkább egy plusz dinamikát adtak a cselekménynek, valamint tovább hangsúlyozták azt a célorientáltságot, előre tekintést, ami Victort is jellemezte. Nem vesztegette az írónő az időt szükségtelen kitérőkkel és vakvágányokkal, mindig éppen azokat az eseményeket tárta fel, amik elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy haladni lehessen előre, hogy mire az ütemes tempóban cserélődő, számtalan múltbéli szál összefut a jelenben, akkora összeálljon az olvasó előtt az a folyamatábra, ami az egyetemi, szellemi kihívásokra szomjazó legjobb barátokat olyan esküdt ellenségekké kovácsolta, akik nem csupán engesztelhetetlenül megharagudtak a másikra, hanem végezni is akarnak egymással, ami a két egykori barát mellé sodorta a jelenbeli szövetségeseiket. Eleinte érdekesnek, némileg frusztrálónak is találtam, hogy amikor porondra került egy új szereplő, akkor nem kezdte el Schwab a bevett módon körbeírni, az olvasó tudtára adni, hogy ő kicsoda, és milyen módon kötött ki ott, ahol van, hanem bedobott a kiéhezett pirájákkal teli medencébe egy nevet, néhány félinformációval, aztán, mint aki jól végezte dolgát, hagyta, hogy csámcsogjak rajta. Én pedig átforgattam magamban minden adatot kétszer is, és egyre növekedett a felhúzottságom, hogy noha a valószínűsíthető teóriáimmal megtettem pár lépést, mégse jutottam lényegese előre, aztán, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú vált, hogy egy-egy fronton megszűnjön a kíváncsiságom, akkor az írónő végre beavatott. De egyetlen oldallal se előbb, mert addig irreleváns, boncolgatásra nem alkalmas részletnek minősültek ezek a dolgok, amik csak lassítanak, ami csak megakasztják a gépezetet, elvonják a figyelmet a „feladattól”. Maximálisan a cél eléréséhez kellő lényegre koncentrált, ami felvethet kellemetlen kérdéseket, például, hogy nem kelt-e így a kidolgozás elnagyolt benyomást, ám az ettől való félelem alaptalan, ez a módszer inkább olyan hatást ért el, mintha maga a cselekmény is egy olyan logikusan, precíz lépcsőzetességgel megtervezett terv lenne, mint amivel Victor vágott bele az Elijal való leszámolásba. Sőt, az utolsó mondatokat olvasva, majd az azt megelőző információkat gondosan leülepítve, felmerült bennem, hogy talán a cselekmény és Victor terve egy adott nézőpontból, adott elemeket kiemelve, valamilyen szinten egy és ugyanaz. Ez pedig már lefed egy olyan zsenialitási mércét, ami nálam magával von egy repülőjegyet a kedvencek térségébe. Szédületes!

A különleges képességek és a tudomány összemosása nálam ingoványos terepet, egyúttal megnövekedett elvárásokat szokott jelenteni. Ha szimplán annyiról van szó, hogy a szereplők eleve birtokolnak a képességeket, azokkal születnek, akkor nem követelem a dolog miértjeit már előre fokozott hibakereső üzemmódba kapcsolva, mint ahogy akkor is elnézőbb vagyok a magyarázatok terén, ha ugyan külső hatás által képesek valami rendkívülire, de ez a hatás egyszerűbb, teszem azt, megharapta vagy megkarmolta egy ugyanolyan lény korábban őket, így továbbadta nekik az adottságait. Ebben a felállásban kizárólag egy olyan magyarázatra van szükségem, ami közepesen korrektül megindokolja, hogy miért nem rohangál minden második ember természetfeletti képességekkel a világban, leradírozza a hasonló, magától értetődő kérdéseket. Viszont, ha képbe kerül a tudomány, akkor a játékszabályok kapásból átíródnak, hiszen ennek a szónak van egyfajta ereje, ami eléri, a hatására valami nagyobbra, komolyabbra, komplexebbre, logikusabbra gondoljunk, olyanra, ami ésszerű érvekkel bele tudja ékelni a mi megszokott világunkba az elképzelhetetlent. A beékelést végző elmélettől nem várom el, hogy egy világszinten elismert professzorok közötti összeröffenésen is megállja a helyét bizonyításként, de legyen annyira részletes és összeszedett, hogy ne lehessen egy-két rövid töprengés után előhúzott érvvel darabjaira zúzni. Schwab elmélete a RendKívüliek, rövidítve RK-k „keletkezését” illetően, pedig sikeresen átment ezen a vizsgán, az alapséma egyszerű, de nagyszerű, mint ahogy a legtöbb biológiai folyamat, amitől még hihetőbb. Belefoglalta, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy átlagos emberből RK váljon, és arra is kitalált egy versenyképes szabályt, hogy mitől függ, ki milyen képességgel gazdagodhat, ha az előbb említett feltételek teljesülnek, ezt meg végképp szerfelett értékeltem, nem csak azért, mert kilókkal gyarapodott az egóm, amikor hosszú fejezetekkel a főszereplők előtt felfedeztem a mintát mivel a pár epizód után félretolt Flash – A villám c. sorozatból speciel ezt hiányoltam a legjobban a magyarázatok terén, ennek a hiánya volt a döntő ok abban, hogy a szuperhősösdi és a valóság nem tudott összeolvadni. A Viszályban viszont a magyarázatok az esetlenebbnek nyilvánítható szakaszukban se vittek véghez illúziórombolást, ugyanis egybevágtak azokkal a szituációkkal, amikben megszülettek, hűen tükrözték, hogy a felfedezések egy olyan kutatáson belül születtek meg, aminek a sikerességét illetően, ha nem is így konkrétan az olvasó képébe dörgölve, de a kettőből egy ember totálisan, egy másik meg a lelkessége ellenére is részben szkeptikus volt. Mintha csak azt döntenétek el, hogy egye-fene, tegyük fel, hogy a dzsinn legendáknak valós alapjuk van, és elkezdtek lámpásokat gyűjteni, vizsgálódni, de ha őszinték akartok lenni magatokkal, nem számítotok rá teljes meggyőződéssel, hogy amikor megdörzsöltök egyet, akkor valóban előtör belőle egy kívánságokat teljesítő szellem, így amikor a csoda valósággá válik… akkor a meghökkenés magával von valamennyi jelentkező ide-oda kapkodást, vélemény átértékelést. És ez az életszerű, de menet közben árnyzónára futott reakció vezetett a lavina elindulásához.

Victor Vale, az a hihetetlen, rafinált lángelme, aki az elsőszámú vezetést, fennálló erőviszonyokról szóló tájékoztatást biztosította a történetben, - már a felvezetésemből érezhetően is - döbbenetesen hamar életre hívta bennem a mélységes és csillapíthatatlan szimpátiát, és ez még nagyobb „létezik ilyen?” felszólalásokkal megtűzdelt megrökönyödésemre a kezdés meg a zárás között fennálló oldalak során minimálisan se kopott meg. Ha megint álmomban írok értékelést egy álmomban olvasott könyvről, akkor ne csípjetek meg, mert túlságosan tetszik ahhoz ez az állapot, minthogy eleresszem. Élvezek sportot űzni abból, hogy megkérdőjelezem, majd kíméletlenül kigúnyolom a főszereplők döntéseit, feltárom a bennük lévő hibákat, de Victor esetében azt tapasztaltam, hogy rendre csak bólogatok a megmozdulásait követve, mint azok a kutyafigurák, amiket az autók műszerfalára szoktak ragasztani. Zavartalanul, a sikerszériát egy kiábrándulással se megtörő, egyhangú egyetértésben lavíroztam vele a fejezetek között, végig csak biztatni tudtam a háttérből, igen-igen, jól csinálod. Megkockáztatom nem tett semmi olyat, amire azt tudtam volna mondani, hogy a motivációit alapul véve totális hülyeség lett volna, a múltnak abban a szakaszában, ami az egyetem játszódott, az RK-khoz fűződő kutatás idejében, akkor ugyan akadtak a lavina zúdulásának a kezdetén meggondolatlanabb lépései, de még ezek se estek a falra mászok az ostobaságtól kategória madártávlatú közelébe se, hiszen megvolt bennük a józan logika, aminek egyúttal az irányába táplált heves barátságosságom is köszönhető. Victorban végre-valahára, hosszas keresgélés után rátaláltam a tökéletes racionálissági mércével rendelkező könyvszereplőre, aki nem csak hiteget a levegőbe beszélve, hanem valóban kizárólagosan a feje által küldött utasításokra hallgat, mindig, minden körülmények között a vegytiszta logika vezényli az életben. Ennek a megnyilvánulásai persze kifejezetten sokkolóan hathattak alkalomadtán, de nem bántam, hogy figyelmeztetően, nem egyszer kiakadásig villogott az érzéketlenségi jelző, amikor Victor éppen elemében volt, mert bőven akadtak olyan tulajdonságai, amelyek kárpótoltak az empátia és egyéb finomságok terén fennálló elhanyagolható „hiányosságért”. Lenyűgözött a tartása és az eltökéltsége, na meg az ehhez járuló, egészséges arroganciája „Victor Vale nem egy kibaszott szárnysegéd.” is felüdülést nyújtott a sok egyhelyben totyogó, nevetségesen szerény, önmagát lebecsülő karakter után, a kiemelkedő ambíciójáról nem is beszélve. Kezdetektől fogva kiolthatatlanul ott volt benne a magasabbra mászásra, a nagyobb eredmények elérésére való igény, sosem volt hajlandó kiegyezni azzal, ami elé került, hanem addig ment előre, ameddig meg nem kapta, amit akart, olyan helyzetekben is, amikor az emberek java összeroppant volna, nem törődve vele, hogy ezt hogyan fogadja a környezete, legyen szó a bosszújáról, a börtönbeli éveiről,  az RK képességek megszerezéséről vagy szimplán a szülei önsegítő könyveinek az „átjavításán”. Apropó, az egyik külföldi kiadás borítóját szemlélve hónapok óta törtem rajta a fejemet, hogy mégis miért gondolta úgy a tervező, hogy azok az otromba fekete sávok lesznek a legjobb díszítőelemek… amikor rábukkantam még a sztori elején a magyarázatra, meg is akasztotta az olvasásomat egy sor jóízű nevetés. Ezek a tulajdonságok bizonyítottan a kárára is váltak bizonyos esetekben, amennyire előre mozdították, annyira teremtették meg a Victor külön bejáratú, saját farkába harapó kígyóját, azonban a jó alkalmazással igencsak hatékony adottságai mellett volt egy fékezőként és erősítőként funkcionáló erő is, mégpedig hogy az eltántoríthatatlansága sem kapcsolta ki a higgadt, józan eszét. Ha meg kellett hozni egy áldozatot azért, hogy keresztülvigye az akaratát, habozás nélkül megtette a szükséges lépéseket, de ésszel. Mielőtt bármit is tett, átgondolta a lehetőségeit, hagyott időt magának rá, hogy az ötletei kiforrjanak, majd ezekhez hozzárendelte a megfelelő rövidebb utakat és vészforgatókönyveket, arra törekedett, hogy minél kisebb felhajtással, feleslegesen elpazarolt idővel és energiával valósuljanak meg az elképzelései, az előre láthatóan felmerülő veszteségeket a szükségszerűen legalacsonyabb értékre redukálta. Megbabonázott a taktikai érzéke, az a kiemelkedő megfigyelőkészség, ami az előbbi malmára hajtotta a vizet, a társai, az ellenségei és én is ideges voltam, hogy az Elijjal folytatott adok-kapok milyen végkimenetelt kap, de így utólagosan látva a nagy egészet, szükségtelenül aggódtam az olyan részletekért, amik az ő hatáskörébe estek. Az utolsó mozzanatánál, pedig egyszerűen tátva maradt a szám, mikor meg rájöttem, hogyan is csukódik, akkor csak rendíthetetlenül vigyorogtam. Ez a fickó… egy megveszekedett zseni! A stílusa meg eszméletlen, minden egyes recés, szarkasztikus kis megjegyzésével, és azzal a hűvös eleganciával, ami a kegyetlen pillanatait megelőzően uralkodott el rajta. Ja-ja… én is észleltem, hogy megeshet, hogy egy kicsit belezúgtam.

A szárnysegédeit őszintén szólva eleinte nem tudtam hová tenni, és ebben az a nagyrészt információfukar, a kevesebb, az igenis több! történetvezetési mód se segített sokat, amit már fentebb kielemeztem. Ameddig az írónő nem határozott arra, hogy érdemes lenne mélyebben is beleásni a múltjukba, addig csak azt tapasztalhattam, hogy készségesen asszisztálnak Victor hadműveletéhez, Sydney esetében úgy, hogy éppen csak pár napja ismerkedett össze vele. Bár a lány részéről legalább adódtak ehhez részleteket követelő, megkérdőjelező kifakadások, amik nyilván kedvemre valóbbak voltak Mitch abszolút szolgalelkűséggel átitatott közreműködésénél, ez sem akart elégnek lenni, nem tüntette el a fenntartásaimat. Tetemes ideig nem is koncentráltam erre a két személyre túlságosan, Victor és az ő ismert múltja és jelene közt felsorakozó vakfoltok felderítése jobban lekötött.  A Sydney-re vonatkozó flashbackekre persze érdeklődve ugrottam, mert égetően kíváncsi voltam rá, hogy egy minden jel szerint poklot megjárt tizenkét éves miért viselkedik így vadidegenek közelében, de tartottam tőle, hogy jópofa, ám  háttérbe simuló, szürke mellékszereplő marad mind ő, mind Mitch. Ennél nagyobb bakot nem is lőhettem volna, ugyanis olyan türelem kérdése volt, amivel egyértelműen nem rendelkezek, de kinyílt a karakterük és a folyamat végén két rendkívül érdekes személyiség fogadott. Sydney múltjánál ugyan egy darabig kellemetlenül legyezgetett a „kicsi a világ” klisé irreális felnagyításának a fuvallata, de ez a kis ellenérzés sikeresen átkonvertálódott bennem a szálak összefutásává, az aprólékosan épített terv részévé, amibe belefér pár véletlen is. A képessége nagyon tetszett, - talán az volt a legkülönlegesebb mind közül -  mint ahogy az is, hogy ezáltal egy újabb fővel, nevezetesen Dollal bővült a csodacsapat :D Jókat derültem azon a látványos rajongáson, amit Victor irányába tanúsított, kicsit olyan is volt, így mintha egy darabom belekerült volna a történetbe, és drukkoltam neki, hogy kapja meg a magáét az, aki a szenvedéseit okozta. Mitchnek több időbe tellett mire megvett magának, ő volt talán a legzárkózottabb figura a játszmában, akiről ordít, hogy több rejlik benne, mint ami első pillantásra látszik, ami első vizsgálatra leszűrhető, azonban ezt nem iparkodik megmutatni. A váltás pillanatát nem is észleltem csak, hogy amikor egyre csökkent a nagy összecsapást megelőző várakozás, komoly rettenettel töltött el annak az eshetősége, hogy valami baja eshet, egyszerűen hozzám nőtt egy hatalmas, kivarrt, kopasz hacker és fel sem tűnt. Az előélete miatt nagyon sajnáltam, az értelmező kéziszótárokban az ő fotóját nyugodtan hozzá lehetne csatolni a „körülmények áldozata” kifejezéshez, én sem vagyok egy babonásan fogalmazva szerencsés alkat, ha van valami, amiben fel lehet botlani, amibe beleverhetem a könyökömet, a hátamat vagy a fejemet, azt nyomkövető kopókat meghazudtoló gyorsasággal megtalálom, de még nem pipáltam olyan embert, aki Mitchnél jobban tökélyre fejlesztette a rosszkor volt rossz helyen mondás megvalósítását. Ennyi szerencsétlen baleset után meg is értettem, hogy szükségesnek érezte, végre szánt szándékkal keveredjen valami törvénybe ütközőbe, ne csak pechből.

A képességek megválasztásával kapcsolatban nem voltak kifogásaim, azonban Serena tehetségénél előjött az áruházba betrappoló raptor-effektus, nem bírtam róla levenni a szemet, csodálkozva és bizalmatlanul fürkésztem, miközben zsigerből tudtam, hogy valami hibádzik, valaminek muszáj úgy tennie. Az ő RK erejének a megmutatkozásakor ütött szöget először a fejemben a gondolat, hogy talán Schwab túlzásba esett azzal, hogy gyakorlatilag nem húzta meg benne azt a határvonalat, ami minden ember erőnléténél előbb vagy utóbb, de megjelenik. Vártam a kiskapukat, egy olyan fordulatot például Dol bevonásával, amire még Serena sem számított, de csak nem akart ez megérkezni, és nem tudtam napirendre térni felette, hogy miért lett a tudományos vonal képébe röhögve egy olyan adottsággal, ami annyira… ellenszer nélküli, hogy a birtoklójának, ha olyan kedve van, puszta unalomból is az uralma alá hajthatja a bolygót, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne a változás. Ez egy egészen picit még mindig szálkát képez a szememben annak ellenére is, hogy demonstrálásra került, nincs az, az isteni hatalom, amivel nem lehet felvenni a versenyt egy borotvaként vágó elmével. Maga Serena nem indulhat az elragadtatásomért a legjobbkor megmutatkozó emberi pillanatait latba vetve sem, az ő cselekedeteihez pont az vezetett, amit az egyik legszánalmasabb dolognak tartok, és ami részint ironikus is a képessége fényében; az irányíthatóság… Azt viszont kimondhatatlanul imádtam, ahogy Eli idegeit nyirbálta.

Eli…Eli… Eli… Nem tagadom, nagyon kíváncsi voltam rá, és komoly elvárásokat is társítottam a személyéhez, hiszen páratlanul különlegesnek kellett lennie, ha Victor ennyi figyelmet fektetett rá… és a megölésének az éveken át történő eltervezésére. Aztán, amikor az egyik visszaemlékezős szállal berobbant a képbe, akkor erőt vett rajtam a csüggedtség, nem sokkal később viszont még kíváncsibban vizsgálgattam, még lázasabban törtem a fejemet, hogy ez a közönséges, maga körül mindenkit egy csettintéssel elbűvölő szépfiú mégis hogyan vált Victor haladéktalanul kiiktatandó esküdt ellenségévé, egy olyan elvetemült alakká, akivel számolni kell. Görcsösen erőlködtem meglátni benne azt a pluszt a külvilágnak mutatott máz alatt, amiről Victor is beszélt, ami megszólaltatta benne a rokonszenv húrjait, és megakadályozta, hogy ugyanúgy kigolyózza a szobájából, mint az őt megelőző lakótársát. Amikor a szakdolgozattémájáról, az RK-król magyarázott, akkor meg-meg is rezdült a felszín alatt a bőszen kutatott, különlegességre utaló jel, de fokról-fokra át is alakult valami mássá, valami ijesztővé. Fanatikussággá. Ravaszul ment végbe Elinál a rejtett zugokban stabil alapozással bíró személyiségtorzulás, ami körbelengte őt az RK-k kapcsán, azt könnyedén intenzív lelkesedésnek is lehetett venni, ha az ember a felületes szemlélés hibájába esett. Innentől meg a veszélyesség növekedéseként még érthetővé is vált a dolog, hiszen ki az, akit nem hozna lázba a lehetősége, hogy szuperhősök létezhetnek a képregények világán kívül is és, hogy akár házilag teremthetünk is egyet, ha elég ügyesek vagyunk? Na, ugye… Eli profi módon színlelt, - erre már csak az is egy bizonyítékot szolgáltat, hogy habár első nekifutásra Victorról mondható el az, hogy zárkózottabb, mégis az ő egyetem előtti életéről is lehetett többet megtudni – mint ahogy a legtöbb mesteri manipulátor, takargatta az intő jeleket, és habár meggyőződésem volt, hogy valami nincs rendjén az ő háza táján, ezt nem mértem fel teljes valójában, ameddig bele nem vonta a képletbe Eli az isteni kiválasztott maszlagot. Ezen a ponton viszont behoztam említésre sem méltó időn belül a lemaradásomat az iszonyat terén, nem kell magyarázni se laikusnak, se szakembernek, hogy ha valaki isteni küldetéshez hasonlatos kifejezésekkel kezd el dobálózni, akkor a negyedik kerék elérhetetlen messzeségbe gurult, és nincs rá garancia, hogy valaha sikerül megtalálni és visszagurítani a helyére. Eli hasadt verziójától viszketett a tenyerem, valahányszor elkezdett a lapokról a magasztos tévképzeteivel traktálni, amivel a cselekedeteit igazolta, a legszörnyűbb pedig az volt az egészben, hogy az első percből értettem azt a torz rendszert, ami alapján abba a hitbe ringatta magát, hogy ő az új Harry Potter, csak eggyel magasabb szintről érkezett az ő munkaszerződése. Voltak olyan szemszögek, amikből Victor INTJ-s célratörősége is parának hatott, amivel szó szoros értelemben mindent megtett, hogy a fejében összeállított forgatókönyvet a valóságba öntse, de az, ahogyan Eli akarta az ő elméjében kavargó zavaros délibábot erőszakosan a mi világunkba tuszkolni, az egyenesen félelmetes volt. Méghozzá azért, mert Eli szentül hitte, hogy neki igaza van, és nem volt az a jól felépített, logikus érv vagy cinikus beolvasás, ami egy centivel is kimozdíthatta volna abból, hogy ő az egyetlen életforma ezen a planétán, aki képes normális ítélőképességgel vizsgálódni, ezért az ő vállát nyomja az  a mennyei teher is, hogy megvédje a tömegeket attól a közvetlen közelükben burjánzó vésztől, amit ők képtelenek észrevenni. Durván nonszensz volt minden egyes gondolat, ami gyökeret vert benne, de veszettül birizgáltam a fantáziámat ettől még az, hogy milyen lett volna a Viszály, ha Eli az elsőszámú mesélő, ha az ő verzióját kapom a kezdetektől fogva, ha az ő világnézetének kész tényeire alapozódik a történet… Sajnos ezt nem is fogom megtudni, mert ha bárminemű csoda folytán megírásra is kerülne egy ilyen kiegészítő kötet, a nem elmebeteg igazság tudatában már nem érne el olyan dinamikájú hatást, mint ellenkező esetben.

A záráshoz lappangó bizalmatlansággal közelítettem, mikor fel-felnézve a könyvből azt tapasztaltam, hogy a hátralévő lapok rohamosan fogynak, a nagy finálé pedig még órákra van a történeten belüli idővonal szerint, csendben el is könyveltem, hogy egy gyilkos függővéggel lesz dolgom, ami pont akkor fogja félbevágni a cselekményt, mikorra valami érdemleges történne, egy óriási előzménnyé változtatva ezt a kötetet. De, mint a történet során több esetben, ezúttal se kellett volna előre elkaszálnom semmit, ugyanis nem zavaró léptékben, de felgyorsultak annyira az események, hogy cseppet sem elnagyoltan, szépen kifejtve mindenre sor kerülhessen, amire Eli, Victor, Sydney és ekkora már én is körmöt rágva, türelmetlenül vágtam. Csakis dicsérni tudom a befejezést, bombasztikusan ütős volt, ha a Viszály egy ínycsiklandó fagylaltkehely, akkor az utolsó oldalak az öntetben úszó cseresznyeszem a tetején, és ami a legjobb, egy erősen rejtélyes folytatást vetítenek előre. Vannak elvarratlan szálak, lerendezetlen ügyek… de lényegében csak sötétben tapogatózva lehet találgatni, hogy mik fognak zajlani a következő könyvben, és alig várom, hogy ezt megtudhassam.

Borító: 5/5 – Enyhén képregényes hangulatú, ami összevág a regény anti-szuperhősös mivoltával, a szilánkos kivitelezés ad egyfajta izgalmat az összképnek, határozottan tetszik a színválasztás is, ha jó darabig a japánok zászlajára is asszociáltam a piros mező hátlapon felbukkanó folytatásáról… ’:D Az mondjuk érdekelne, hogy a két sziluett közül melyik tartozna Eli-hez és melyik a Victor-é.
Kedvenc szereplők: Victor, Sydney, Mitch
Legutáltabb szereplő: Eli
Kedvenc részek: amikor Victor felkereste Dominicet, Victor utolsó megmozdulása, amikor Victor üzenetet küldött Elinak, amikor meg lehetett ismerni Sydney képességét, amikor Serena Elit idegesítette, amikor Dol csatlakozott Victorékhoz, amikor Victor beolvasott Elinak, a második RK kísérlet, amikor Victor a laboros eset után Elihoz ment, amikor a visszaemlékezések a börtönben töltött idejét mutatták be Victornak, amikor Sydney és Victor a temetőben voltak
Mélypontok: Mitch múltbeli szerencsétlenségei, Serena viselkedése a húga felé, Sydney szüleinek az érdektelensége, Eli Elmebetegnek a megkérdőjelezhető szilárdságú eszméi által okozott károk
Korhatár: Felbukkannak benne direktben véres jelenetek, de nem látom akadályát, hogy tizennégy éves kortól olvasásra kerüljön :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.