2017. december 27., szerda

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury - Köd és harag udvara (ACOTAR 2)

Sziasztok! ^^  Megelégelve az elmúlt napok szellemi tunyaságát, ma körbebástyázva magam jeges teával és süteménnyel, rászántam magam, hogy megírjam az értékelésemet a Köd és harag udvaráról, aminek az olvasása után már tavaly december óta áhítozok...

Fülszöveg:

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.
Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.
A szerelemért még a halált is kicselezte.
A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Az év legeslegjobban várt, legtöbb tépelődést és a kézhez vételéig legtöbb kínt okozó olvasmánya. Mind a 750 oldala egyenként burkolta ködbe a tudatomat és érte el, hogy napokig még gondolni se bírjak más könyvre vagy az értékelésére, ami után kénytelen-kelletlen el kell engednem a történetet.
Sarah műveinek a hátlapjára nem ártana egy termetes mezőbe ágyazva kitenni egy figyelmeztetést, miszerint olvasás után ajánlott kerülni az összetett koncentrálást igénylő tevékenységeket, ugyanis ez a nő ördögien taccsra bírja vágni az embert. Köszönőviszonyban sincsenek a könyvei egy pszicho-thrillerrel… mégis valahogy módszeresen kizsigereli az olvasót, aki hol a zsenialitásától ámuldozik, hol a pokolba kívánja az összes, bájos moly-szadista ötletével együtt. Nem fogok úgy tenni, mintha az első oldaltól az utolsóig le lettem volna nyűgözve, mintha csak istenítő jelzőket tudnék dobálni, mikor az eszembe jut a könyv, mert bármennyire is imádtam sokszor a történetet, nem kapott el az a bizonyos minden objektivitásra való hajlamot elszívó rózsaszín mámor, mint a fandom többi tagját. Akadtak olyan momentumok, amiknél kifejezetten csalódott is voltam. Egyre csak gyötört ilyenkor az érzés, hogy biztos velem van a baj, amiért pont azokra a fordulatokra ráncolom a homlokomat, ami másokat annyira lehengerelt… de végül arra jutottam, ez mégis jobb. Jobban jártam, hogy nem olyan mélységes rajongással, mint vártam, hanem ésszerűbben tudom a kedvencemnek nevezni ezt a történetet, hogy pontosan tudatában vagyok, mik azok a hibák, amiket a hátam közepére se kívántam benne, amik elkeserítettek, mégis ezekkel együtt elfogadva szeretem. Hasonló módon talált rá az újdonsült gerlepár is egy sokkal… egészségesebb fajta szerelemre egymás oldalán, mint amit az első rész során meg lehetett ismerni és ezzel valahogy a Tüskék és rózsák udvara és a Köd és harag udvara is kapott egyféle szimbolikus töltetet. Az első rész testesítette meg Tamlint és azt, amit Feyre akkor iránta érzett, mikor először belekóstolt a varázslatba, ez a kötet pedig Rhyst és Feyre már valamivel érettebb hozzáállását, úgyhogy ha egy csöppet más értelemben is, mint ahogy azt a beszámolók alapján sejtettem, ez tényleg Rhysand könyve lett. Ennek a létrejöttéhez, felismeréséhez és végső soron értékeléséhez, pedig kezdő löketként Feyre-nek és nekem is arra volt szükségünk, hogy csalódjunk a korábban szeretett tündérben és szembesüljünk vele, félreismertük őt vagyis mivel eltérő személyről van szó, inkább őket. Az alaphangulat depresszívebb volt, mint amire számítottam, de bevallom, ez bejött, érződött, hogy ilyen szempontból is mennyire idomul Sarah a főhősnője belső állapotához, azokhoz az ACOTAR során szerzett sebeihez, amik behegedhetnek… de maradéktalanul nem szívódhatnak fel. Fájdalmamra viszont néha, pontosabban a Nyár udvarából való visszatérést követő, Drámaszaurusz Rex passzusban ez a nagyon reális és tetszetős megoldás átcsúszott egy sor logikátlan, nevetségesen eltúlzott nyavalygásba. Utána csüggedtebben pörgettem a lapokat, de az utolsó „nagy hajrá” kárpótolt minden előtte felmerülő problémámért, a színvonal hamvaiból feltámadva megint a csúcsra tört és elérte, hogy ugyanolyan kétségbeesetten epekedjek a folytatás után, mint amikor tavaly december elején becsuktam a nyitó kötetet. Arról nem is beszélve, mekkora élvezettel merültem el újfent Prythian sötétebb bugyraiban, az Éjszaka udvara összességében kevésbé volt elvetemült, mint ahogy azt előtte reméltem, de a Rémálmok udvara, a Csontfaragó, Amren, a vérrubinok és a takács… valaki árulja el, mi volt az eredeti neve, mert nekem ez egy kicsit… érdekesen hangzott :D hozták azt a horrorisztikus adalékot, amire ki voltam éhezve. Erősebb lett-e szerintem ez a kötet, mint az első? Nem tudok egyértelmű választ adni, bizonyos tekintetben igen, bizonyos tekintetben nem. Különben is rá fogtok jönni, ha elolvassátok, hogy nehezen juttatjátok majd épkézláb, érhető formába a benyomásaitokat a könyv többi kedvelője előtt is. Akkor is, ha abszolút fanatikus imádatot fogtok érezni és akkor is, ha az enyémhez hasonló, visszafogottabb rajongást.

Arra foglak kérni titeket, bocsássátok meg nekem, ha nem leszek annyira összeszedett, mint máskor, mert… amiatt a köd miatt, ami mostanra, kerek 4 napos gyógyulási idő után se szivárgott el teljesen, az eddigieket is körülbelül olyan keserves volt vállalható formába emelni, ne kíméljetek, nyugodtan vágjátok kommentben bele a képembe, ez mennyire is jött össze külső szemlélődőként mint száraz homokból állatfigurákat gyúrni. Bármennyire is igyekeztek és akarjátok, hogy a dolog egyben legyen, lebeg a szemetek előtt az elképzelés, hogyan kéne kinéznie a végeredménynek, kifolyik az ujjaitok között. Hiába toldozzátok össze és nyújtjátok érte a kezeteket, hogy megmentsétek nonfiguratív káoszt markoltok, mondatfoszlányokat és szavakat, amiknek szélnek eresztve a nagyvilágba, közel sincs annyi értelmük, mint a fejetekben és ezzel az írás megkezdésekor szembesültök a legélesebben. Nem, publikálás előtt nem merem átolvasni, mert még leszek a maximalizmusomtól hajtva olyan hülye, hogy újrakezdem az egészet. Mert maga a történet is és az egész ACOTAR-t övező hype is körülbelül ennyire megfoghatatlan, noha az utóbbiból bőven kivettem és ezután is ki fogom venni a saját szeletemet. Amikor kevésbé voltam virágos passzban olvasás közben, nem egyszer elméláztam rajta, hogy miért pont ezek a könyvnek kapnak ekkora globális szeretetet. A molyon talán csak a Harry Potter és a Trónok harca kapcsán futottam bele ennyi áradozásba és ennyi fanartot, ennyi mémet szinte egy másik regény kapcsán se láttam a már említett két sztorit kivéve. Sarah fantáziája és történetvezetése csodálatra méltó, azok a kis adott könyvön és előző köteteken belüli előre utalgatások, amik a művei elemei közül a személyes kedvenceim még érdekesebbé teszik a kompozíciót, de attól még Dunát lehetne rekeszteni azokkal az írókkal, akiknek gazdag a képzelőerejük és ezt képesek ügyesen használni is félreértés ne essék, ez egyáltalán nem panaszkodás… főleg valaki olyantól, akinek a fő kedvenc műfaja a fantasy. Most magatokban vagy éppen hangosan kimondva hozzáteszitek, hogy DE OTT VAN RHYS! és, ja hiába ábrándultam ki kicsit ebben a részben a drágából, én is bőszen értékelem a személyét, de legyünk őszinték, jó pasikból is rengeteg van a molybirodalomban. Akkor pedig miért pont az ACOTAR világa, az ACOTAR könyvei ennyire nagy durranások a számtalan, lélegzetelállító profizmussal elkészített, de kisebb figyelmet élvező regénnyel szemben? Nos, azért… mert ne tőlem kérdezzétek, hogyan, de az írónő képes megmozdítani egy olyan kapcsolót az írásaival az olvasóban… amit csak kevesen érnek el. Megmozdít bennünk valamit, képes úgy hatni az elménkre, ami veszélyesebb az összes daemati képességnél, leszáll a köd, az agysejtjeink elvándorolnak Prythianbe, a külvilág misztikus, kósza ábránddá alacsonyodik és… nem igazán jön meg a kedvünk máshoz, mert tökéletesen elvagyunk ebben a kis Sarah által keltett burokban. Szóval nem sokkal vagyok okosabb, mint a kérdés felvetése előtt, nem jutottam közelebb túlzottan a titok nyitjához, de feltett szándékom, hogy megtaláljam és addig is megelégedek annyival, hogy az írónő valahogy megfogja az olvasóit. Akik közéjük tartoznak, úgyis értik, ez alatt mit értek, mennyire van mögöttesebb súlya ennek a szónak.

A történet szempontjából, amire pedig ennyi rizsa után igazán illene kitérnem, annak van nagy súlya, ami a Tüskék és rózsák udvarában történt Feyre-vel azután, hogy visszatért Prythianbe és Alis segítségével elindult a Hegyaljára, hogy megtörje a Tamlint és a Tavasz udvarát sújtó átkot. Már az első oldalakon kiütközik, hogy habár korábban se volt mese habbal Feyre élete, az azóta halhatatlanná vált lány egyáltalán nem ugyanaz az ember, mint aki a Hegyalja előtt volt… Rémálmok gyötrik a próbák miatt, amiatt, amiket a próbák közben meg kellett tennie és mindenek felett az, azóta csak a Holtak Birodalmát boldogító, kegyetlen, egykori önkényes tündérkirálynő, Amarantha miatt. Nem eszik rendesen, nem végzi a korábbi szeretett időtöltéseit, mert a Hegyaljára emlékeztetik őt és az ottani szenvedésre, bizonyos színektől is irtózik, mint ahogy a szűk, kevés kijárattal rendelkező helyektől… a Tavasz udvarának felpezsdült életét, Tamlin fojtogató védelmét és a Tamlin társaként rá háruló elvárásokat is mind óriási, őt bármelyik pillanatban agyonnyomható sziklaként érzékeli, ami alól nem tud kimászni, hiába küzd keservesen. Feyre-nek PTSD-je van és ez rá nyomja a bélyeget az ébren és alva töltött pillanataira, nappal a jelen változásai miatt kínlódik és a szerepével járó teherrel, éjszaka pedig a múlt kísérti. Nem egy felemelő érzés arról olvasni, hogy valaki ennyit szenved és épp ezért kelt vegyes hatást, amit le fogok írni, de akármennyire is sajnáltam és megértettem Feyre-t, amiért egyre csak fuldokol az otthonában, örültem neki, hogy Sarah… „megbetegítette” őt. Remek kiindulási pontot képezett a fő cselekményt adó történéseknek és logikussá tette az így végbemenő változásokat és még komolyabbá tette azt, ami a Tüskék és rózsák udvara már említett hányadában zajlott le. A fikció az fikció és, ahol mindenféle varázslatos, természetfeletti szerzet rohangál, nem várhatunk sok realitást… de én mindig meg szoktam egy kicsit ütközni, amikor egy-egy fantasy-ban olyan történések ütnek be, amik egyértelműen traumatikusak; elvetemült orvosok kínoznak valakit, veszedelmes szörnyetegek elől menekülnek, a halál torkából szabadulnak vagy fogságban tartanak valakit… és utána a következő részre vagy éppen a sztori végére ott a happy end a következő csapásig és minden visszatér a normális kerékvágásba. Hogy egyáltalán nem látszódik meg a szereplőkön az a borzalom, amit elvileg túléltek. Itt viszont nem ez az eset áll fenn, Feyre-n a szörnyűségek a húsvér véget érésük után fejtik csak ki az igazi hatásukat és a helyzetén az csak ront, hogy a körülötte lévők, torony magasan vezetve a sort Tamlin, nem akarják meglátni ezt. Akik nem érzékeltek annyit a pokolból, mint Feyre, csak súrolták azt, tudatosan figyelmen kívül hagyják, hogy megváltozott a lány, hogy mindenek felett mennyire nincsen jól, hogy a magatartásukkal, ha nem is szándékosan, de még jobban a víz alá nyomják. Ők szerencsésebben megúszták, nem törtek meg annyira és onnantól azt nem akarják tudomásul venni, hogy más esetleg rövidebbet húzott. Ez pedig, ha nem is azonnal… de elkezdi őrölni a többiek és a Feyre közötti köteléket, főleg a Tamlinnal való kapcsolatát.

Eleinte Feyre saját magát okolja, amiért nem tud túllendülni a dolgokon és azzal áltatja magát, hogy Tamlin is ugyanannyira ki van készülve csak máshogy jön ki rajta, de a képzeletbeli hurok megállíthatatlanul szorul a nyakán. A Tamlinban már-már beteges magasságokig terjedő birtoklási és védelmezési ösztönt képtelen elviselni, nem bírja, hogy miután a Hegyalján hónapokig a föld alatt tartották fogva, most a Tavasz udvarának kastélyába van ugyanúgy bezárva, megakadályozva abban, kötetlenül oda menjen, ahová szeretne. A kalitka, az pedig kalitka… ha aranyból is van. A fizikális rácsokon kívül pedig ott van a szabad választástól való megfosztás is… bármiről is van szó, Tamlin kész tények elé állítja, nincsen beleszólása abba, hogyan telik az élete és hogyan fog a jövőben telni, konkrétan úgy van kezelve, mint egy kisgyerek, akinek hallgatnia kell apura, mert apu jobban tudja, mi a jó neki. Feyre egy darabig vevő is erre, hagyja, hogy húzzák előtte a mézes madzagot és elhiszi, bár ő betyárosan szarul érzi magát, ez az ő érdekét szolgálja… Aztán, amikor a nyomás a korábbiaknál is jobban elhatalmasodik felette, megjelenik Rhysand, hogy behajtsa rajta az alkujukat, miszerint minden hónapban egy hetet vele tölt az Éjszaka udvarában a Hegyalján nyújtott segítségéért cserébe. Az egy hét, amire előtte Feyre fogságként gondolt, valójában szabadulásként érvényesül az után a korlátozás után, amit az otthonában kellett átélnie… A nyílt terek miatt a klausztrofóbiája enyhül és Rhysand, ha sajátos módszerekkel is, de mondhatni visszarugdossa belé az életet, nem engedi, hogy olyan fásult legyen, mint a Tavasz udvarában, ha máshogy nem megy ez, hát azzal, hogy minden tudását bevetve provokálja a lányt. Ezeket a részeket imádtam és gőzerővel olvadoztam Rhys csipkelődésein, főleg azon röhögtem nagyot, amikor olvasni tanította Feyre-t, de felszínre került egy törődőbb, empatikusabb oldala is, ő fel tudta mutatni azt az óvatos, nem gyilkos odafigyelést, amire a lánynak szüksége volt, amit azok, akik elvileg szerették, nem adtak meg neki és közben igyekezett eljuttatni azt is Feyre tudatáig, hogy nem normális az, ahogy a Tavasz udvarában bánnak vele.

Azonban az abnormális környezetbe való visszatérés mindig megtette a maga kártékony hatását, ameddig Feyre végre nem jutott odáig, hogy „eddig is ne tovább, betelt a pohár!”. Nekem már az elején is feltűnt, hogy Tamlin viselkedése nagyon beteges, ha egy thrillerben lettünk volna és nem egy New Adults fantasy-ban, akkor Tamlin lett volna a pszichopata férj, akitől a nő felnyalábolva a holmijait és a gyerekeket, az éjszaka közepén elmenekül, hogy új személyazonosságot felvéve végre élhessen. Piedesztálra volt emelve minden megmozdulásáért, közben pedig csak egy dühkitöréses, primitív ősember, aki képtelen kontrollálni a haragját és annyira korlátolt, hogy nem hajlandó meglátni semmit, ami az ő pihe-puha álomvilágán kívülre esik. Kialakított magának egy torz képet a világról és Feyre mozgatórugóiról, amibe kényszeresen nem engedte be a valóságot, mindig képes volt úgy fordítani a saját megnyugtatása végett a tényeket, hogy az igazodjon az álomvilágának alapköveihez, hogy ne ő legyen a hibás, hanem valaki más, legtöbb esetben Rhysand. Ezek… egy javíthatatlanul elborult elme ismérve és erre az oldalára ráadásul nem is lehet ráfogni, hogy új keletű volt. Kisebb, rejtettebb morzsákban, félmondatokban, szófordulatokban, de már a Tüskék és rózsák udvarában is kiütközött, hogy milyen ember is Tamlin és ezért utáltam én már azelőtt is, hogy ennyire elhatalmasodott volna rajta az elmebetegség. Nem győztem értetlenül szörnyülködni, Feyre miért tűrt neki eddig is, miért vette még azután is a fáradtságot arra, hogy folyamatosan mentségeket gyártson neki a cselekedeteiért, amikor már az előbbi példához hasonlóan elmenekült az ő kedvesének gondoskodása elől. Még képes volt saját magát ostorozni érte, amiért megelégelte a terrort és jól érezte magát azzal, akitől nem ezt kapta, mert micsoda büdös kurva ő, amiért nem tűrte, hogy úgy viszonyuljanak hozzá, mint egy darab szarhoz és amiért szimpatizálni kezdett azzal, aki emberszámba vette és törődött vele. Ha velem bánt volna valaki hasonlóan, mint Tamlin Feyre-vel, akkor csak addig akartam volna hallani az illetőről, ameddig üdvrivalgás és néhány köpés kíséretében körbetáncolom a hulláját. Őszintén fellélegeztem, amikor végre Feyre is képes volt valamennyire belátni/átlátni, hogy mennyire nem volt normális köztük ez a dolog már az elején is, hogy ő maga is felsorolta azokat a kivetnivalókat Tamlinben, amiket az én radarom a Tüskék és rózsák udvara alatt is kiszúrt. Ha az első részben valaki Team Tamlinnek is vallotta, magát, akkor ezen a köteten végigrohanva még a másodpercet is átkozni fogja, amikor rokonszenvesnek találta a tündért. Már csak azért is, amit Feyre-vel csinált. Pedig azt le számítva is… fogalmazzunk úgy, nagyot alakított. Undorító, mocskos rohadék, aki belevéste magát a könyvkaraktereket tartalmazó, privát kis halállistám élmezőnyébe.

A Tüskék és rózsák udvarában Lucient még szerettem, de a csekély szereplése során jelentőset romlott a róla kialakított véleményem ezúttal. Ő nem vedlett át elmebeteg bunkóvá… de asszisztált a meglévő elmebeteg bunkónak a basáskodásában, behódolt neki, mint a főurának és, bár tett néhány kísérletet rá, hogy észhez térítse Tamlint, inkább hagyta, hogy majdhogynem visszafordíthatatlanul tönkretegye Feyre-t és elfogadta az általa csepegtetett elvakultságot. Eddig egy karakán és erős szereplőként élt az emlékezetemben, akit a saját udvarának lakói, az idióta családja rendesen megkínzott, de felállt és túlélt… Talán pont amiatt fájt tőle jobban az, hogy ragaszkodott a röghöz kötöttségéhez, miszerint Rhysand a gonosz ahelyett, hogy rádöbbent volna, a tulajdon legjobb barátja a szörnyeteg, aki manipulálással vesz rá másokat, hogy a kénye és kedve szerint ugráljanak. Azért, mert Lucien is megtapasztalta a bőrén, milyen az, amikor azok kegyetlenkednek valakivel és nyomják el, akiknek az ellenkező lenne a feladatuk, mégse segített Feyre-n még akkor, se amikor már könyörgött ezért a segítségért. Aminek a hiánya végül Feyre-t az Éjszaka udvarába kergette.

Rhysand viszontlátásának ugyanannyira örültem, mint amennyire csalódtam is benne, mármint a valódi énjében, aminek engem pont azok a hozadékai keserítettek el, amik nyáladzást váltottak ki azokból, akik az ACOTAR alatt utálták őt. Figyelmeztettek rá már arra, hogy majd ne érjen meglepetésként, hogy Rhys a Köd és harag udvarában másmilyen lesz, mint az első részben és épp ezért, noha szíveket láttam mindenfelé a ténytől, hogy ebben a kötetben végre főszereplővé lép elő, kicsit féltem is a megjelenés közeledtével, hogy pontosan milyen változtatásokat is eszközölt rajta az írónő. Én azt szerettem nagyon Rhysandben, hogy erős volt, és magabiztos tekintélyt parancsoló tartással és ha úgy adódott könyörtelen volt azokkal, akik a korábbi tetteikkel rászolgálták a szemétkedéseire vagy akadályozták abban, hogy elérje a céljait. Egy agyafúrt személyiség, aki előtt nem létezik lehetetlen, addig kavargatja a kártyapaklit, ameddig az osztáskor úgy nem állnak a lapok, hogy a lehető legjobban az ő érdekét szolgálják, titokzatos és kifürkészhetetlen, akinél sosem lehet tudni, mi jár a fejében vagy egy-egy megmozdulása, milyen mögöttes célt szolgál. Egyszerűen megláttam a nevét és… átjárt az izgalom, letaszított a trónról minden férfi karaktert, akikért valaha is rajongtam. Azt sejtettem, hogy a változtatás által felszínre lesz hozva, hogy minden ellenére Rhysnek is van szíve, de ezt már az első részben is éreztem, úgyhogy nem problémáztam rajta, nem ért meglepetésként az, ahogy megpróbálta előcsalogatni Feyre-t a csigaházában. Az se zavart, hogy kiderült, a Hegyalján történtek őt is megviselték, hogy olyan áldozatokat kellett hoznia az udvaráért, amik őt is megtörték, hogy nagyon sokban hasonlítanak azok az utóhatások, amik Feyre-n jelentkeznek, mint amik rajta. Jókat mosolyogtam a kissé gonoszkodó beszólásain és úgy összességében fürdőztem az örömben, hogy megkapja a rivaldafényt, ami jár neki, hogy annak ellenére, hogy fényévekkel normálisabb a mentalitása, mint Tamlinnek és, hogy ő totálisan egyenrangú félnek veszi Feyre-t, mondhatni időről-időre bebizonyosodott, hogy ő se képes teljesen meghazudtolni magát… :D És tényleg, eszméletlenül jól el voltam vele… ameddig meg nem kezdődött az igazi átformálása, aminek nem az lett a vége, hogy micsoda meglepetés, Rhysnek is vannak érzései, neki se volt hawaii Amarantha macájának lenni és vannak élő-lélegző lények, akik fontosak  neki és, akiket szeret annyira, hogy bármit megtegyen értük… hanem egyre inkább úgy fordult a kerék, hogy a korábbi személyisége egy az egyben csak egy álarc. Egy álarc, aki mögött egy olyan ember rejtőzik, aki megteszi, amit meg kell tennie ahhoz, hogy védje, ami sokat jelent a számára, de irtózik az aljasság legkisebb szikrájától is és dagonyázik a lelkifurdalásban, ha kihasznál valakit. Értettem, hogy miután Tamlin kimutatta a foga fehérjét, akart Sarah egy normális férfit a történetbe, de Rhysand esetében kiábrándítóan túltolta a „hányatott sorsú, szenvedő, szerelmes hős” szerepét és megölte azt, amit személy szerint én nagyra értékeltem Rhysben még úgy is, hogy nem minden vonása mondható etikusnak. Szigorúan véve egy szerepcsere történt, Tamlin lebutítva és felfújva azzá vált, amit korábban a karakterek gyűlöltek vagy gyűlölni véltek Rhysben, Rhys pedig szintén felfokozva és rózsaszínné téve lett a Tüskék és rózsák udvara-beli Tamlin jó tulajdonságainak az olvasztótégelye. Ezt végiggondolva pedig nem akkora csoda, hogy Tamlin korábbi rajongói most hirtelen szerelmesek lettek Rhysbe, mert pontosan ugyanazt vagy talán annak egy feljavított változatát kapták Rhysszel, amit Tamlinben szerettek… Akit meg Rhys sötét oldala vonzotta, mint engem… az pofára esett és vágyakozva kívánta azt, bárcsak többször lett volna olyan Rhys, mint a Rémálmok udvarában, na, akkor azonnal lángra lobbant az a régi tűz, amit úgy hiányoltam ahelyett a papucs helyett, akivé tovább fejlesztette az írónő.

Eleinte tetszett az a szál, ami közte és Feyre közt alakult, mert felnyitotta a lány szemét és erősebbé tette, meghagyta neki a szabad választás lehetőségét, az Éjszaka udvarának szükséges küldetései közül egytől se zárta el azért, mert szerinte veszélyes volt, hanem rábízta Feyre-re a mérlegelést, hogy döntse el ő, mennyit bír az ingerküszöbe. A románcuk apránként bontakozott ki és nem volt romboló hatása a történetre, megvoltak a kis közös pillanatok, amik elősegítették egymás megismerését, a megfelelő érzések kialakulását, de tudott tőle haladni a cselekmény. Feyre össze tudott barátkozni Rhys belső körének a tagjaival, elkezdhették megtenni az első lépéseket annak a háborúnak a megakadályozására, amit Hybern királya készül Prythian és az emberek ellen kirobbantani, nekiálltak keresni a csak szólásokban emlegetett, legendás Üst hatástalanításához szükséges könyv darabjait, hogy szabotálják a Hybern-i király hatalmának a kiterjedését, amikor úgy adódott, hogy ideje bevonni az embereket is, felvették a kapcsolatot az emberek uralkodóival is és egy izgalmas, pattogós, sosem laposodó sztorit kaptam, amit nagy örömmel olvastam, amit nagyon nem szívesen tettem le. Meg lehetett ismerni mindenkinek a privát történetét, az Éjszaka udvarát és terjesztve, színesítve lett a világfelépítés, elkalauzolódtam egy új udvarba, megismertem egy teljesen új népet a tündéreken belül… de aztán megrekedt a történet és lecsapott az általam a kritika elején említett, rettegett Drámaszaurusz Rex időszak. És ez nem volt több, mint indokolatlan, totálisan felesleges hiszti, ami nem szolgált semmilyen magasabb célt, mint az olvasó idegrendszerének a nyírbálást. Ekkor haragudtam meg nagyon Feyre-re, mert megint képbe hozta Tamlint és azt a méltatlan hozzáállást, amit tőle tapasztalt, elkezdte Rhysandre kivetíteni és olyanok miatt esett neki Rhysnek, amit vagy elnézett Tamlinnek vagy ő maga is megcsinált. Amikor sebesülten ott hagyta a sárban Rhyst, mert ő duzzogott, akkor visszaküldtem volna a takács kéményébe, hátha egy kis adrenalin észhez térítené a művésznőt. A szerelmi szál gyönyörű kibontakozása ezzel pedig félbeszakadt és ez az ág mélyrepülésbe kezdett, lesüllyedt arra az Elena-Damon drámára, amivel a Vámpírnaplók hatodik évadában sújtották a készítők a nézőket. Innentől már nem arról volt szó, hogy Rhys kikéri Feyre véleményét és nem nyomja el őt, hanem függetlenségre biztatja és egyenrangú félként kezeli, hanem arról, hogy Feyre akármilyen bunkón viselkedik Rhysszel, akármit csinál, Rhys lógó nyelvvel, csaholva fut utána, mint egy kis pincsi, hátha kap egy kis simit a fáradozásáért. Az egy nagy hazugság volt, hogy ez egy olyan kapcsolat, ahol egyenrangúság működik, Rhys és Feyre nem voltak egyenrangúak, hanem Rhys alá lett rendelve Feyre-nek, aki ugyanúgy büntetlenül rúghatta és püfölhette képletesen, ahogy vele tette ezt Tamlin. Az 50valahanyadik fejezetben Rhysand „Nagy Vallomása”, végképp betette nálam a kaput és a párosukkal szembeni minden szimpátiámat elorozta, tönkre lett vele téve az, a felnőttebb egymásra találás, amit a regény elejétől kezdve építgetett az írónő. (Spoiler) Ezt a társ-dolgot szerintem hiba volt belevonni a képletbe, mert nem azt mutatta, hogy azért jöttek össze, mert megértik egymást és hasonlítanak, hanem, mert „úgy rendeltetett”. Tisztára ugyanaz, mint az Alkonyatban a bevésődés, oda a valódisága a szerelemnek tőle (Spoiler vége) Lealacsonyította vele Rhyst azokra a tökkelütött, csöpögősen nevetséges hősszerelmeseknek a szintjére, mint akik után anno Rhysand a felüdülést jelentette nekem.

A megváltoztatásában pedig az szúrta a legjobban a szememet, hogy nem éreztem a rációt abban, amit az írónő, ezáltal Feyre állított Rhys-t illetően, hogy ennyire „megjátszott Mr. Hyde-ra” és „természetéből fakadóan lágy Dr. Jekyll-re” különítette el Rhysandet, amikor ennél sokkal összetettebb a jelleme. Nem értettem, miért muszáj Rhysnek csak fehérnek vagy csak feketének lennie, hogy miért nem lehet egyszerre egy olyan valaki, aki a barátai között volt és, akibe beleszeretett Feyre és egy olyan valaki, a Rémálmok udvarában és az ellenségeivel kemény és kegyetlen, ha  arra van szükség anélkül, hogy utána hetekig keseregne rajta, milyen szörnyű dolgokat tett, mennyire nem érdemli meg Feyre-t, amiért ilyen rongy ember... Miért?? Miért kellett most kényszeresen egy földre szállt angyalt csinálni belőle? Hiába dolgozott a sztoriban buzgón az írónő, Feyre és Rhysand is azon, hogy ez a szőnyeg alá legyen söpörve, az álarcnak feltüntetett, kevésbé gentleman vonásai is ugyanannyira Rhys részei, mint az alapvető társadalmi értékrendszer szerinti jó tulajdonságai, ha nem lenne legalább részben olyan, mint amilyennek megismertem korábban és, amilyennek szerettem, nem is alakítaná őket annyira meggyőzően a „szerepeit”. Annak a tagadása, hogy az is Rhys, amit a világ tud róla és az is Rhys, amit rejteget a világ felé, számomra csak szükségtelen önámítás volt és az a strucc politika, amit ugyannyira gerjesztett Sarah, Feyre és Rhys is. Hébe-hóba megráztam volna mind a hármat, hogy fogadják már el olyannak, amilyen és ne hímeljenek-hámoljanak annyit azzal, hogy ami nem patyolat tiszta, az csak megjátszás :P Úgyhogy összességében elvonatkoztatva a ködösítéstől, amin végül csak sikerült átlátnom azt tudom mondani… hogy Rhysandnek mindent egybevetve annyi a hibája, hogy van némi megfelelési kényszerrel vegyes önértékelési problémája, ami ezzel a fura tagadásos szindrómával ütközik ki.

Rhys belső körének a tagjait nagyon szerettem… de ez a megfoghatatlan önutálat bennük is kivétel nélkül ott fortyogott és egy-két gonoszkodóbb másodpercemben beötlött, hogy ebben a bagázsban talán egy macskát se lehetne találni, aki titkon nem veti meg magát valamiért. Ez nekem már elég erőltetett lett, de felvéstem azoknak a hibáknak a listájában, amiknek tudatában vagyunk, viszont még elfogadjuk őket és tovább ugrottam rajta. Mind a négy új karakternek nagyon érdekes és nehéz előélete van, mindannyian tele vannak további, még legalább két köteten át kiaknázható rejtett mélységekkel, de nem estem dilemmába egy szempillantásig se, hogy ki nőtt a legjobban közülük a szívemhez. :3

Rhysand jobb keze, Amren vett meg magának a leginkább, méltóságteljes, kemény és meg van benne az, az enyhe félelmetesség, ami titokzatossá és érdekessé teszi még azután is, hogy ha ködösen is, de kiderült róla, hogy micsoda… Remélem a folytatásban lehet kapni majd konkrétumot arról, milyen lény Amren, mert felcsigázta a kíváncsiságomat a csaj rendesen, megtaláltam a kedvenc női szereplőmet a sorozatban ^.^ Az amulettes jeleneténél sejtettem, hol van a kutya elásva, így nem is voltam annyira felháborodva rajta, mint Feyre… hiszen várható volt, ki tudta volna találni ő is, ha szegény nem reszket annyira attól, hogy elmenjen a Csontfaragó lakhelyére.

Mort lehet a belső körben a napsugárnak nevezni, annak a típusú szereplőnek, aki valójában maga köré vonzza az embereket, nem erőltetetten vagy mesterkélten és nem tűnik tőle királykisasszonyosnak… csak eléri, hogy keressék a társaságát. Neki is fel van annyira vágva, mint a többieknek és megvan a múltjában a sötét folt, amitől összeugrott a gyomrom, de még őt lehet a viszonylagos ütközőnek tekinteni a többiek között, aki simítja, amit simítani kell… :D

Cassian forrófejűségét először gyerekesnek találtam, de idővel ő is megkedveltette magát velem és a társával Azriellel kapcsolatban se volt ez másként. Róluk is meg lehetett tudni ezt-azt, de csakúgy, mint Amren homályban is maradtak, mint különálló, Rhysand körétől független karakterek. Cassiant még jobban meg lehetett ismerni a beszédessége miatt, de Azriel a becenevéről állandóan a Stephen King-es AZ ugrott be… úgy érzem, nem egy meglepetést fog tartogatni.

A kötelék, ami Rhysand és a belső köre, illetve e között az öt tündér és Feyre között volt, nagyon megragadóra sikerült, akik az első részben mosolyogtak Lucien és Tamlin barátságán, most hideg zuhanyként fogják tudomásul venni, Rhys családjához viszonyítottan az mennyire egy felszínes kapocs is volt. Nagyon szerettem a csapat közös jeleneteit, a viccelődéseiket, azt a lenyűgöző profizmust, amivel együtt dolgoztak. Egymás között olyanok, mint egy nagy, boldog, hangos, veszekedős család, de a maguk módján mind képesek félelmetesek lenni és egyiküket se kell félteni. Bár Feyre-vel nem egyszer álltam hadilábon, amikor épp végleg kiveszett volna belőle a hitem, minding megcsillogtatott egy olyan észbontóan badass húzást, amire nem tudtam mással reagálni csak elismeréssel, ide tartozott a közös jelenete Suriellel. A belső kör együttes tevékenységei megmutatták, mennyit nyom a latba a jó tervezés, az izgalom fenntartása végett akadtak váratlan fordulatok, nem várt gubancok, de nem éreztem azt se amikor a Nyár udvarában akarták meglovasítani azt a… tárgyat, amire szükségük volt, se Hybern királyának az udvarában, hogy „úristen, mi a fenét művelnek ezek, az ajtón dübörög a katasztrófa és mindent elcsinálnak rövid időn belül!”.

Amarantha távozásával tartottam tőle, hogy az írónő nem bír majd egy olyan új fő gonoszt teremteni, akivel überelni tudja, azt a démoni nőszemélyt… de Hybern királya méltó utódja neki ebben a pozícióban. Kellően alattomos és gyalázatos, de nem egy olyan habzó szájú szerencsétlenség, akit túlságosan maga alá temetett az önnön gonoszsága ahhoz, hogy valódi, veszélyes ellenfélnek lehessen tekinteni. Sarah gonosz karaktereiben szerintem az a legjobb, hogy olyanra vannak megírva, hogy az olvasó utálhassa őket és nehéz dió legyen a legyőzésük, de valahogy mégsem képes őket teljes mellszélességgel gyűlölni, mert annyira jól vannak kidolgozva, hogy bizonyos szinten „jó karakternek” minősülnek. Meg lehet kövezni, de bár Amaranthát gyűlöltem azért, amit Rhysszel tett, Hybern királyát bírom :D Nagyon tetszik a humora, amikor a királynőkkel beszélt a társas dologról, akkor könnyeztem a nevetéstől. :D

A jelentéktelenebb szereplők tekintetében a véleményen velősen: Ianthe egy ribanc. Nesta pont olyan kemény és csípős, mint amilyennek szerettem és Elain… ő nekem még mindig egy szánalmas kis virágszál, akibe körülbelül annyi túlélési ösztön szorult, mint egy újszülött nyúlba. Kíváncsi vagyok, az ACOWAR-ban mi lesz velük, bár Elainnek nem sok jót jósolok az ő idétlenségével.

A cselekményről szívesen mesélnék még többet, de ilyen szempontból sajna, olvasói szempontból viszont egyáltalán nem sajna, a sztori egy logikusan felépített dominósort képez, aminek egyik eseményéből következik a másik, így majdnem minden spoilernek minősül az elkövetkezőkre. Akik olvasták az előző részt, azoknak úgy hiszem, úgyse kell az akkori élményeknél nagyobb biztatás ahhoz, hogy kézbe vegyék a Köd és harag udvarát ;) A Drámaszaurusz Rex résznél lelohadt a lelkesedésem és sok karakter kihúzta nálam a gyufát ideiglenesen, de hála az égnek, rövidesen összekapták magukat és az év legütősebb kötetzáráshoz tudott dübörögni a gépezet. Ha nem is tökéletesen azt kaptam, mint amit vártam… a jövő év eleje tájékán biztosan újra fogom még olvasni.

Borító: 5/5 – Káprázatosan gyönyörű ^^ Az elsőé is nagyon tetszett, de szerintem ez még jobban sikerült és az eddigi köteteket elnézve, ez is a legjobb mind közül, a gerince és a belső díszítés is figyelemre méltó.
Kedvenc szereplők: Rhys, Amren, Cassian, Azriel, Mor, a Csontfaragó, Hybern királya
Legutáltabb szereplők: Tamlin, Lucien, Ianthe
Kedvenc momentumok: amikor Rhys először elvitte Feyre-t az Éjszaka udvarába, azok az üzenetek, amikkel Rhys olvasni tanította Feyre-t, amikor Mor és Rhys kiszabadították Feyre-t, amikor Rhys és Feyre elmentek a Csontfaragóhoz, Amren története, amikor Feyre elküldte Lucient a fenébe, a Velaris ellen intézett támadás, Feyre és Rhys üzenetezése, a Rémálmok udvarában játszódó jelenet, amikor Feyre és Suriel megint találkoztak, amikor először együtt evett a belső kör, Hybern királyának a vicce, Feyre és Rhys utolsó csele
Mélypontok: Rhys vallomása, a Drámaszaurusz Rex időszak, az, hogy mindenáron földre szállt angyalt akartak csinálni Rhysből, Tamlin viselkedése Feyre irányába, amikor Feyre igazságtalanul bánt Rhysszel.
Szerelmi szál: Ó… az erotika kedvelői odáig lesznek a gyönyörűségtől… csak győzzék kivárni a megfelelő pillanatot ;)
A legkedvencebb idézeteim:

„– Gyere csak, Feyre! Nem harapunk, kivéve, ha megkérsz rá minket.
Meglepődve elindultam.
– Ha jól tudom, Cassian, eddig még senki nem vette igénybe az ajánlatod. – jegyezte meg Rhys zsebre tett kézzel.”

***

„– Hallottál valamit a főúrról? – kérdezte.
Ianthe ledermedt, és Bron tekintete is a tetoválásomra villant.
– Nem – feleltem, és álltam Hart pillantását.
– Valószínűleg fejvesztve menekül, mivel Tamlin visszanyerte a mágiáját.
– Akkor egy kicsit sem ismered Rhysandet.”

***

„A fejemet ráztam.
– Tamlin nem fogja engedni.
– Ő nem a dadusod, és ezzel te is tisztában vagy.
– Az alattvalója vagyok, ő az én főuram.
– Te
senkinek sem vagy az alattvalója.
Dermedten láttam, hogy kivillannak a fogai és kinőnek füstszerű szárnyai.
– Ezt most hallod tőlem először és utoljára – dorombolta, és a falon függő térképhez lépett. – Élhetsz bábuként, Tamlin ajándék kiscicájaként, és egész halhatatlan életed eltöltheted azzal, hogy hajbókolsz, csúszol-mászol mások előtt, eljátszhatod, hogy kevesebbet érsz nála, Inathe-nél vagy bármelyikünknél. Az is rendben van, ha ezt az utat választod. – A szárnyak árnyéka fodrozódott. – De én ismerlek. Jobban, mint azt te el tudod képzelni.”


***

„Nem mosolyogtam.
– Semmi cipődobálás? – Szinte láttam a szemében csillogni a kimondatlan szavakat.
Gyere! Játsszunk!”


***

– Másold le ezeket a mondatokat – búgta az asztal túloldaláról, és egy darab papírt nyújtott át.
Ránéztem, és hibátlanul felolvastam:
Rhysand fantasztikus ember. Rhysand a világ közepe. Rhysand a legjobb szerető, akiről egy nő álmodhat.”


***

A lelkem mélyén nem igazán akartam tudni, pontosan miféle lény is Amren.
– Szóval, ha összekapunk és letépem róla a nyakláncát, akkor ő pecsenyét süt belőlem és felfal engem?
Nevetett.
– Nem, Amren ennél sokkal rosszabb dolgokra képes. Amikor Morral legutóbb összevesztek, porig égették a kedvenc hegyi nyaralómat. – Felvonta a szemöldökét.- Akármit is jelentsen az, hogy én vagyok Prythian történetének legerősebb főura, az elmúlt évszázadban
egyszer vágtam Amren szavába.
A legerősebb főúr a történelemben.
A sok-sok évezted alatt, mióta itt élnek Prythianben, a vigyorgó, gúnyos, sármos
Rhys lett volna a….”

***

„– Én arra gondoltam, hogy mennyire elvakított a szerelem: elfogadtam, hogy csak keveset mutatnak meg nekem a Tavasz udvarából. A terület nagy részét nem is nézhettem meg, de még csak nem is hallottam róla semmit. Az idők végezetéig olyan tudatlanságban éltem volna, mint egy háziállat.”

***

„– Amikor beleegyeztem, akkor arra volt szükségem, hogy ne legyek halott.
– Arra volt szükséged, hogy ne legyél egyedül.
Találkozott a tekintetünk, de túl sötét volt ahhoz, hogy olvasni tudjak az övéből. Én kaptam el a pillantásom.”


***

„Rhysand a nyugalom álarcát öltötte magára.
– Hová rejtették?
– Mondj egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom neked az enyém.
Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt:
– A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj.
A Csontfaragó elröhögte magát, én pedig döbbenten bámultam Rhysre.
– Mindig is te voltál a kedvencem.”



Ha eddig még elmulasztottátok megrendelni a könyvet, ITT tehetitek meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése