2017. december 1., péntek

Pierre Lemaitre: Robe de marié - Téboly

Bonjour! Ma egy tenyérizzasztó, idegszálakat megfeszítő, francia pszicho-thrillert mutatok be nektek. A Téboly bekerült a thriller szentháromságomba, mint az egyik legütősebb mű a műfajban, amit olvastam. Az író egy zseni, a fordulatok lebilincselőek, a karakterek mind megérik a pénzüket. Kihagyhatatlan.

Fülszöveg:

Sophie csinos, szép, fiatal és mindene megvan: szerető férj, remek állás, tágas lakás egy párizsi luxusbérházban. Ám egyre több nyugtalanító dolog történik vele: elhagyja a holmijait, melyek aztán a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő, mindent elfelejt és összezavar, úgy érzi, kezd megőrülni. A baljós események sűrűsödnek körülötte, az élete darabjaira hullik. Van-e valami köze az anyósa és a balesetben nyomorékká vált férje halálához? És ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyeknél minden ellene vall, de különös módon semmilyen emlékképe nincs róluk? Kétségbeesetten menekül városról városra a ránehezedő árnyak és a rendőrség elől, és egy új házasság révén akar új személyazonosságot szerezni magának. De valóban jó megoldást választott? Mit tud voltaképpen arról a férfiről, akivel összeköti az életét?
Az ördögi cselekményszövésű pszicho-thriller Hitchcock és Brian de Palma rémálomszerű filmjeit idézi. Letehetetlen.


A világ összes értelmező kéziszótárjában le kéne cserélni a „téboly” kifejezéshez kapcsolt leírást ennek a könyvnek a borítójára. Százszorta testközelibb élményt nyújt a fogalomról, mint két-három száraz szó. Személyes tapasztalatot ad arról, milyen is megtébolyodni; érzi az olvasó minden egyes másodpercben a bőrén, amikor nem tud a történetbe temetkezni. Érzi, amikor szépen-lassan elveszíti az időérzékét, miközben olvas. És érzi az őrület végső, visszafordíthatatlan tetőfokát, amikor az utolsó soron is végighaladva tudatosul benne, ennyi volt, nincs több. A magam részéről mit tanácsolnék három szóban, annak aki mérlegeli a regény elkezdését, miután átéltem a felsoroltakat? Merj őrült lenni!


Pierre Lemaitre nem más, mint egy aljas svindler. Egy visszaeső szélhámos. Az öreg fiú mocskos módon átvert engem ezzel a regénnyel, méghozzá nem is egyszer, hanem permanensen. Az átverések legnagyobbika, így a leginkább elsőbbséget élvező a listáról az, hogy abba az álságos hitbe ringatott a kötet első harmadával, hogy a Téboly egy közepes sztori lesz, tudjátok, az a fajta, ami nem rossz, de azért tisztában vagyunk vele, olvastunk már nála jobbat és fogunk is. Hatalmasra tátott szájjal ráharaptam a csalira, ráérősen rágcsáltam, aztán amikor a legkevésbé vártam volna, előbukkant a belsejéből a horog és menthetetlenül fennakadtam rajta.  Megállíthatatlanná, sőt, MEGSZÁLLOTTÁ váltam. Az ölembe dobta az író a kibiztosított kézigránátot, amire annyira vártam, aminek az érkezéséről belül le is mondtam és robbanás keltette katarzisban lubickolva faltam a sorokat. Kigúvadt szemekkel, nagyokat tátogva, sűrűn pislogva, izzadó tenyérrel, „ez zseniális!” felkiáltásokkal, mint egy holdkóros, mint egy tébolyodott. Ez a nagy áttörés a másik szemszög felbukkanásával vágtázott be a képbe, ami totálisan új, megfoghatatlanul briliáns megvilágításba helyezett mindent, amit azelőtt elolvastam és megmutatta, vannak itt ám sokkal betegebb dolgok is, mint a főhősnő skizofrénszerű tünetei, ha megkapargatjuk a felszínt…  Miközben pedig az új ismereteim fényében átértékeltem a helyzetet… csendben szégyenkeztem is. Szégyelltem, hogy olyan könnyen leírtam magamban a történetet és, hogy még annál is könnyebben elkaszáltam Sophie-t, aki a fordulat utáni teljesítményével bekerült a kedvenc női karaktereim közé, hogy elkönyveltem magamban, ő itt a szörnyeteg. Pierre bámulatos tehetséggel vezeti úgy az orránál fogva az olvasót, hogy a végén képesek vagyunk azt is megkérdőjelezni, volt-e egyáltalán orrunk, aminél fogva felültethetett minket. Nagyon érzékletesen mutatta be a szereplőket, E/3-ban is azonnal le lehetett venni, mikor van dolgunk egy teljességgel zavart elmével, egy tiszta elmével és egy olyannal, ami tisztának és pengének tűnik, de valójában sokkal zavarodottabb, mint az, aki a tiszták számára nevetségesnek tűnő részletekbe kapaszkodva próbálja egyben tartani széteső tudatát. A Téboly egy zseniális, a feszültséget és az izgalmat újra és újra újabb magasságokba emelő mestermunka, megkaptam tőle mindent, amit egy pszicho-thrillerben keresni szoktam. Azt az érzést, ami kitépi a zsigereiteket a helyéről és ezért szerfelett hálás vagyok Monsieur Lemaitre-nek.
A fickó létező legélesebb váltásokkal kényezteti és kínozza az olvasóit és nem vagyok benne még most se biztos, a főszereplőket mely célzattal teremtette meg a kettő közül. A hasonlóan ütős thrillereknél a karakterek jelleme nem szokott akkora durranás lenni, de itt annyira dinamikus, ravasz és megragadóan erős duó van a reflektorfényben, ami már önmagában is dicséretes. Tudtam én, hogy nem helyes… de képtelen voltam nem imádni mind a kettőjüket, noha az egyértelmű volt, kinek szurkolok és milyen végkifejletben reménykedek. ;)

Sophie Duguet a fülszövegben egy olyan nőként van bemutatva első körben, aki jókor lépett ki egy verőfényes napon a kertjébe és megfogta az aranytojást tojó tyúkot, amit azóta se eresztett ki a kezei közül. A munkájában sikeres, dekoratív és van egy hasonló tulajdonságokkal bíró férje, aki odáig van érte, illetve egy apja, aki nem kevésbé rajong érte és, akinek Sophie a harmincas éveit betöltve is a kis hercegnője maradt. Mondhatni pontosan olyan az élete, amiről a legtöbb nő irigykedve álmodozik, amikor egy bögre teát fogva, takaróval a vállán ül egyedül a lakásában, miközben az álláshirdetéseket bújja a neten. Viszont az író már az első oldalakon meghazudtolja azt, amit kötet hátuljára nyomtatott bemutatás alapján várunk, ugyanis első kézből nem a tündöklő Sophie-val ismertet meg minket, hanem egy sosem volt erősségem a tapintatosság pszichikai ronccsal. Azzal a Sophie-val aki már megfakult és kiégett, akivé fokról-fokra a történetet megelőző évek alatt változott az a Sophie, akit a fülszöveget olvasva elképzeltünk. Egy nő, aki csak egy végtelen álmát keresztülkóborló alvajáró a saját életében. Piszkosul ötletesnek találtam, hogy kivételesen fordítva lett a sorrenden és nem azt tárta fel először a szerző, hogy honnan jutott hová az őrültnek titulált karakter, hanem, hogy milyen most és azt csak jóval később árulta el, milyen is volt előtte. Akkor, amikor már felhagyunk a bizakodással abba az irányba, hogy volt-e valaha is előtte állapot. Ez az egyik legpompásabb fegyvere annak a kelepcének, amibe Pierre bele tervezte vezetni a gyanútlan olvasóit és, amibe az én esetemben garantáltan bele is vezetett egyet. Nem csak a karakterek pszichéjével történik itt játszadozás, hanem a miénkkel is, akik elsattyogunk a könyvtárba a regényért vagy kiadjuk rá a pénzt a boltban, hiszen egyértelműen könnyebben ébred bennünk szimpátia egy olyan főszereplő irányába, akit láttunk csúcsformában, akiről tudjuk, hogy milyen háromdimenziósan, amikor még van ereje dacolni az őt fenyegető veszéllyel, ami jelen esetben az őrület… mint egy olyan karakter felé, akinek minden mozzanatából csak az süt, hogy beteg. Hogy minden porcikájában, minden gondolatában zavarodott, elveszett, legyőzött és, hogy kezelésre szorul, bár bizonyos szinten érezzük, hasztalan lenne már az orvosi segítség is, annyira mélyen van. Sophie-nak rémálmai vannak, hasonló megrekedései az időben, mint amit már a thriller műfajában jártasabbak figyelemmel kísérhettek a King bácsiféle Tortúra Annie Wilkesénél és komoly emlékezetkiesései. Ritkaság számba megy az olyan alkalom, amikor meg tudja mondani pontosan, hogy mit csinált egy közepes időintervallum alatt, hová tette bizonyos holmijait vagy éppen, mióta teszi azt, amibe legutóbb belekezdett. Az érzelmei kimerítik azt, amit az átlag ember labilisság alatt ért, egyik másodpercben még hellyel-közzel jól van, majd letargiába süpped, feldúlt lesz vagy hajmeresztően, elviselhetetlenül ellenszenvesnek érzékel olyan embereket, akikkel korábban semmi problémája nem volt. Ez a hébe-hóba kitörő gyűlölethullám a sztori kezdetekor azt a kisfiút támadja meg, aki mellett Sophie dadaként dolgozik, a fiatal nő egy kitörése közben felpofozza az utcán a gyereket a főnökei házához tartó úton. Amikor kicsit magához tér, a házban igyekszik kiengesztelni valamiképpen a kisfiút, mesét olvas neki és hasonlók, bízik benne, elfelejthetik az esetet, megenyhül a gyerek az irányába és másnap minden mehet úgy, mint azelőtt. Viszont, amikor reggel Sophie felébred, valami szörnyűséges fogadja: a kis Léo holtan fekszik az ágyában, összekötözött végtagokkal, a nyakán az ő bakancsából származó cipőfűzővel. Sophie összeroppan, mihelyst beszivárog a tudatába a tény, hogy ezt csakis ő követhette el, noha nem emlékszik egy nanoszekundumra se a fiú meggyilkolásából. A nő bepánikolva elhagyja a munkahelyét, hazarohan, összepakolja a bőröndbe a legszükségesebb cuccait és rohan is a bankba, hogy felvegye az összes készpénzét és eltűnhessen még, mielőtt Léo szülei hazaérnek, felfedezik mi történt a fiukkal és Sophie-t elkezdi körözni a rendőrség gyerekgyilkosság miatt.

Nos, tömören a fentebb leírtak testesítik meg Sophie belépőjét a történetbe és az olvasók szívébe. Személyeskedés nélkül leszögezhetjük, ha létezne egy könyv, amibe a legszerencsésebb kezdéseket gyűjtenék, Sophie esete nem kerülhetne bele. Az író derekasan kitett magáért, hogy az olvasók az ismerkedési fázis legelején megutálják vagy, ha azt nem is, erős ellenérzésekkel kezeljék, részben megvessék Sophie-t. Annyira kézenfekvő az egész… a kis filmszakadásai és az előzmények alapján egyszerű, mint az egyszeregy, hogy hiába nem rémlik neki semmi, ő ölte meg azt a fiút és őszintén, ki az a nem elmebetegek közül, aki nem borzad el egy gyerek meggyilkolásától? Ez egy olyan súlyú tett, ami még a bűnözők egyes rétegeiben is kiveri a biztosítékot, nemhogy egy olvasóban, aki lehet, hogy nem szereti a gyerekeket, de azért közel se ért egyet a megölésük „helyességével”. Így Sophie olyan könnyen bezsebelhet magának egy mumus kártyát, mint amilyen könnyedén eltaposhatják az embert Black Friday-kor a Media Marktban. A szökésének további körülményei pedig csak még inkább befeketítik ezt a lapot. A tálalásnak köszönhetően, amit az író alkalmaz, Sophie ravaszságát, elszántságát a kreatív rögtönzési képességét nem értékelhető, imponáló vonásokként kezeli az olvasó, mint szokványos szituációban, hanem kellemetlen, szinte rosszindulatú szájízzel. Valahogy úgy, hogy; az elmebeteg tyúk nem tud magán uralkodni vagy nem képes azt megjegyezni, hová tette a tárcáját, de arra van esze, hogy kiagyaljon egy menekülési tervet sebtében és másodpercre pontosan tartsa is magát hozzá, hogy az akadályok felmerülésekor rögtön előálljon egy segítő hazugsággal

Sophie végrehajtja a tervét és meglóg a törvény keze elől, miközben egyre csak halmozódnak mögötte a Léo túlvilágra küldéséhez hasonló, az ő emlékezetében nem élő gyilkosságok, aminek a következtében a nő rövid idő alatt Franciaország legkeresettebb sorozatgyilkosaként fut be karriert. Nomád életmódot él, egy hulla után mindig felhúzza a nyúlcipőt és tovább áll, senkivel se lehet őszinte a kilétét illetően, sehol se tud megszokni és emellett maradéktalanul magára van utalva a világban, ugyanis a férje jóval a történet kezdete előtt meghalt, körözött gyilkosként pedig az egyetlen mentsvárához, az apjához se fordulhat tartós segítségért. Igencsak gyötrelmesen és kilátástalanul telnek a mindennapjai, a lebukástól való folyamatos félelemmel és az egyre súlyosbodó tünetekkel átitatva. Bekövetkezik az újabb vízválasztó pillanat, megegyező kaliberű, mint Léo halála; Sophie mérlegelve a nyomora mértékét elhatározza, nem fogja ezzel a monoton agóniával beérni. Új ideiglenes személyazonosságot szerez magának egy névvel, aminek nincsen olyan sötét, vérrel áztatott múltja, mint a Sophie Duguetnek, majd egy tökéletes minőségű papucs férjet, aki által tartóssá válik a neve feddhetetlensége és végre szabad lesz, mint a madár… A szakadatlan ámokfutó üzemmódban pörgése miatt Sophie bőven ébresztett bennem viszolygást és a rafináltságát többnyire visszataszító számítóságként kategorizáltam be, de ezen a ponton nem tudtam nem elismerően fejet hajtani a nő képességei előtt. Gonosz hasonlatként azt hoztam fel magamnak, miközben mosolyogtam rajta, hogy képtelenség eltaposni, akár egy csótányt, de ezen a véleményen finomítva is a lényeg állandó. Sophie páratlan túlélési ösztönnel rendelkezik, egy igazi kemény csaj, aki nem hagyja, hogy az élet nehézségei lenyomják a süllyesztőbe. Ha a játszma lapjait osztó igazságtalan fortélyokhoz nyúl, akkor ő sem fél bepiszkítani a kezét, és itt most nyomatékosan kijelentem, NEM az amnéziás gyilkolásra céloztam hogy a saját pályáján vegye fel a versenyt a nehézséggel. Sophie stratégiája mint mindig, most is gyümölcsözőnek bizonyul, hamar ráakad egy kiszámítható, teszetosza, unalmas kis katonára, akit mindenféle erőlködés nélkül az ujja köré csavarhat és a kirakat férjévé alakíthat.

Azonban majdhogynem lehetetlen egy embert százszázalékosan kiismerni még akkor se, ha számtalan együtt töltött év van a hátatok mögött vele. Valakinek a félreismerése viszont kolosszálisan könnyen megeshet....

Két rossz közül választhat. Ennyi az élete.”
Előfordulhat, hogy Sophie a józan belátás ellenére akaratlanul a kiindulási pontnál rosszabbik verziót választotta? Hogy a kilátástalanságot, ami napról-napra, alattomosan fojtogatta, valami sokkal rosszabbra cserélte le, amivel szemben nem biztos, hogy úgy fel tudja venni a kesztyűt, mint ahogy hónapokig lavírozott a városok, a munkahelyek és a kitalált személyiségek között…? Annyit a fülszöveg is sejtetni enged, hogy Sophie egyszerű és irányítható választottja körül valami bűzleni fog, így ezzel nem rondítottam bele a várható élménybe. Spoilerezés nélkül azt jegyezném meg a téma kapcsán, hogy ennek az érdekes, kilátásban lévő házasságnak mindkét résztvevője emberére talált :D

A naplóbejegyzéseket és gyors előre lapozásokat bevetve a mennyiségüket látva először megrettentem csak úgy finoman. A jelentős terjedelemben lefolytatott naplós meséléstől mindig is ódzkodtam, mert ez többnyire egyet jelent a trehányul összecsapott, rövid, felületes jelenetekből összetevődő, száraz történetvezetési formával, „hiszen egy naplótól mégse várhatja azt el az a hülye olvasó, hogy részletes és frappáns megfogalmazású legyen”. De igen, elvárhatja. Ezen felül Pierre Lemaitre pszicho-thrillerje rá a fekete-fehér, nyomtatott példa, hogy ez nem is egy olyan légből kapott, teljesítetlen elvárás, minthogy a következő szellőztetéskor az ablakpárkányunkra repüljön egy bagoly, a csőrében a megkésett Roxfortos levelünkkel, hanem egy reális igény. Elegendő volt pusztán két-három rövidebb naplóbejegyzést elolvasnom, hogy kiderüljön, mennyire igényes munkával lettek megírva ezek is és, hogy a történetben a kedvenc adalékaimmá váljanak. Imádtam őket! *o* Annyi döbbenetes, elborzasztó és beteg részletet fedtek fel, szarkasztikus, sokszor kifejezetten morbid, pszichotikus humorral megkenve hogy nem is érezhettem volna máshogy velük kapcsolatban. A bejegyzések olvasása alatt ismételtem a legállhatatosabban a környezetemnek, hogy micsoda lehengerlően zseniális csemegét kaparintottam meg az Alexandra októberi akciójának keretében. A kötet a megjelenésükkel jutott fel nálam a csúcsra és a Téboly fő fénypontjai között is maradt, pedig az se volt semmi, amit még utánuk tartogatott Monsieur Svindler… :D

A visszaemlékezések több olvasmányomban is komoly jelentőséggel bírtak már, de egyben se bizonyultak annyira perdöntőnek, mint a Tébolyban, talán még valamilyen szinten fontosabbak voltak a történet szempontjából, mint maga a jelen. Meg lehetett ismerni Sophie korábbi életét, amire a fülszövegben is utaltak és kivétel nélkül új értelmet nyert, minden egyes cselekményrészlet. A legnagyobbaktól kezdve a legapróbbakig. Sophie pedig újra és újra ámulatba ejtett, amikor kettyósan viselkedett a jelenben, akkor is megfellebbezhetetlenül érződött, hogy ő egy harcos természet, de a múltban ez sokkal intenzívebb volt. Kifejezetten a noteszes esetnél, amiben a feljegyzéseit tartotta. Eltűnt az a zavarodott vesztes, akit a könyv feléig megismertem és berobbant a helyére egy olyan karakter, aki nagyon szerethető, akinek reflexből segíteni akar a lapokon keresztül az olvasó és, aki legvadabb rémálmában se gondolta volna, egyszer oda jut, mint ahol jelenben tart… Ezt a verzióját látva átértékeltem, amit eddig tudtam róla és mindenféle pozitív érzésekkel fogadtam ezt követően azt a Sophie-t, aki a harmadik fő rész során tűnt fel, az igazi, Motherfuckin’ Amazont. Elképesztő volt, amit ott nyújtott és visszavonhatatlan tiszteletet ébresztett bennem a kitartásával, a benne lakozó erővel és a keménységével, hiába akadnának olyanok is biztosan a nálam erkölcsösebb közegből, akik ferde szemmel néznének rá azután, amit a tündöklése során végrehajtott ahelyett, hogy a társadalmi szempontjából jó megoldásra tette volna le a voksát. Ami Sophie szerint és szerintem is kevés lett volna.

A múltban meg lehetett röviden ismerni néhány barátján kívül a férjét, Vincent-t is, akit eleinte nagyon nem kedveltem a hozzáállása miatt, amiért ennyire hitetlen volt a történtekkel kapcsolatban, amiért korábban is olyan mentalitást mutatott a felesége felé, ami alapján nem akarta beavatni. A narrátornak nem volt szimpatikus a férfi és elérte, hogy az olvasó se tarthassa annak. Aztán jött a baleset és annyira, de annyira megsajnáltam a fickót… főként azoknál az alkalmaknál, amikor a lakásban hirtelen fel-felkiáltgatott és Sophie elszörnyedve tapasztalta, hogy a szerelme a semmivel üvöltözik, annyira rossz állapotban van… (Spoiler) Pedig, mint kiderült, Vincent nem a semmi miatt kiáltozott, hanem mert látta Sophie életének a megrontóját a lakásban ólálkodni, csak a bénulásából következő „zöldségléte” miatt nem tudta ezt rendesen Sophie tudtára adni :( Sophie kínlódott a legtöbbet az említett személy jóvoltából, de Vincentnak is förtelmes lehetett, hogy most már látta, valaki elrakja/kicseréli/elrontja dolgaikat és úgy általánosságban a felesége megőrjítésére játszik, mégsem tehetett ellene semmit. (/Spoiler) Volt az ő melléktörténetében is valami gyomorszorító, nehezen emészthető, ami belülről marcangolja és feszegeti a tűréshatárotokat. Az ilyen kisebb pszicho löketek közül már csak a macska akasztott ki ennél jobban ami egyszer s mindenkorra megmutatta, bármennyire is imádom Stephen King írásait, az Állattemetőt jobb lesz, ha messziről kerülöm. :c

Nálam egy pszicho-thrillernél az adja meg a tökéletes, festői eufóriát, ha kisebb-rövidebb időtartamra is, de valamiképpen bele lehet kukkantani a pszichopata fejébe is. Sokkal élvezetesebb úgy gyártani a teóriákat a cselekedeteiknek a mozgatórugóiról, Miért teszi ezt?, Miért pont VELE teszi ezt?, ha a könyv során közel kerül hozzánk, ha őt is tüzetesebben meg lehet vizsgálni, miközben a homályosságának egy része attól még fennmarad, mint amikor nem kap nagyobb kibontakozási lehetőséget a személye annál, hogy ő az X milliomodik galád elkövető a Helyszínelők új évadának 10. részében. Csakúgy, mint más kedvenc regényeimben, a Tébolyban is érdekes kettősség jellemezte a pszichopata karaktert, bámulatosan leleményes, hihetetlenül okos és elvetemült a javából… de egyben nevetséges is egy kicsit :D Az ilyen szereplőknek a narcizmusa, a paranoiája és az egyéb kis rigolyái a normálisak számára semmihez se hasonlítható humoros momentumokat tudnak szerezni, itt sem győztem nevetni ezeken azokban a másodpercekben, amikor nem akartam megfojtani egy telefontöltővel vagy egy felsőmből lefoszlott cérna darabkával a jómadarat.  

Franz észjárását és tervezőkészségét egy kis részem elismeréssel illette, de jelentősebb hányadban gyűlöltem és gőzerővel drukkoltam neki, hogy kapja meg, amit megérdemel, noha úgy, ahogy a nagykönyvben megvan írva, mégse voltam képes gyűlölni, hiszen egy példaértékűen jól megírt szereplő. Egy profin összerakott jellem, akit minden egyes utálható vonása ellenére se lehet a FÚJ kispadra küldeni, annyira összetett és élő. Tipikusan az a fajta, aki emberként még motoros fűrésszel se nagyon piszkálnánk meg, de karakterként mégis… nem is kedveljük… hanem úgymond, jónak tartjuk. A nagy fordulatot, ami a vége tájékán elkapta őt, nem tudtam először hová tenni, még magamban átkozódtam is egy sort, amiért lesz olyan kegyetlen az író, hogy egy betegséggel lezavar mindent, amikor ott van az a rengeteg szervezés meg az elégtétel, amire éhezek… Meglepődtem, hogy az történt, ami és erre nem igazán számítottam, de polgárpukkasztóan odacsapósan fenomenális egy csavar volt! :D Leesett az állam és magamban mindenféle dicsőítő jelzőkkel illettem az író elméjét és ugyanennyi pocskondiázóval is, miután rákerestem a molyon és azt voltam kénytelen látni, ez az egyetlen thriller, amit írt.

A két kulcskarakteren kívül Patrick Auverney-t, Sophie apját szerettem meg a legjobban. Fényévekkel lenyűgözőbben teljesített, mint amit kinéztem volna belőle Sophie bemutatásai alapján, bravúros pasas, meg kell hagyni. Eddig rendre lebecsültem a tenyerén hordja az ő icipici lányát, akinek még a Holdat is lehozná az égből apuka figurákat a könyvekben, mert vagy túl papucsok voltak alapjáraton, vagy a szerepkörük arra korlátozódott, hogy ezzel az imádott csemetéjük életét is megkeserítve igyekezték eltávolítani színről a jelenlegi pasi jelöltet, aki valamilyen jelentéktelen marhaság miatt unszimpatikus volt a számukra. Patrick megmutatta, hogy ezt rosszul tettem, ő testesítette meg az üdítő kivételt az unalmas, felejthető apa szereplők körében, nála nyert igazán értelmet a fentebb leírt szófordulat. Nagyon ravasz az öreg, egy igazi, brutális lángelme! ^.^ (Spoiler) Mi más lenne az, aki képes lelkileg így padlóra küldeni egy pszichopatát? (/Spoiler) Ó, hogy mennyire nagyot vigyorogtam a kis magánakcióján, észbontó az ürge! A karaktere még órákkal az olvasás után se ment ki a fejemből és végiggondolva a könyvbeli cselekedeteit, elkezdett gyökeret verni bennem az, az elmélet, hogy az író valamiképpen magáról mintázta Sophie apját. Túl gyanúsak a hasonlóságok ahhoz, hogy ne ez legyen a dologban.

A kritikámba beleöntött mondatok fényében senkinek se fogok meglepetést okozni azzal, hogy újabb kedvencet arattam, a novemberi hónap során a negyediket a hat könyv közül, amit abban a hónapban letudtam… de azért leírom: KEDVENC. ^-^ Mától a thriller szentháromságom a Csak egy árnyék, a Közelebb, mint hinnéd és a Téboly lesz, maximálisan meg vagyok vele elégedve és a műfaj minden szerelemesének ajánlom, illetve azoknak is, akik meg szeretnének ismerkedni vele. Higgyétek el, csakúgy, mint minden más műfajban, a thrillereknél és pszicho-thrillereknél is ezerszer áttörőbb élményt nyújt egy könyv, mint egy film ;) Amikor a francia irodalom irányába kezdtem még korábban érdeklődni, orrba-szájba azt kaptam, hogy mennyire röhejesen teátrálisan és érzelmesen írnak ők, de az a két könyv, amit eddig elolvastam francia szerzőtől, egyáltalán nem ezt mutatja, hanem azt… hogy, ha egy thriller-t francia írt, akkor az előre láthatóan hibátlan lesz, így a helye a kívánságlistámon, majd a polcomon van ;D

Borító: 5/5* - Már az olvasás megkezdése előtt is tetszett, de amikor kiderült, valójában mekkora szerepe is van annak a mennyasszonyi ruhának többszörös értelemben is, akkor végleg beleszerettem. IMÁDOM, amikor nem csak mutatós a borító, hanem egy ilyen rejtett üzenetet is hordoz.
Kedvenc szereplők: Sophie, Patrick, Valerié, a pszichopata
Legutáltabb szereplők: a pszichopata
Kedvenc részek: a naplóbejegyzések, amikor szépen-lassan összeállt Sophie előélete, a noteszes eset, amikor Sophie elment az apjához, Patrick magánakciója, a harmadik fő rész egésze
Mélypontok: Nincsenek. Visszagondolva, ha  a könyv egészét nézem, hibát felróni nem tudnék, ami pedig olvasói szempontból durva hatású elem, az spoilernek minősülne.
Korhatár: A borítón, ha jól emlékszem, az áll, hogy felnőtteknek ajánlja a kiadó, de én azt mondom, egy tizennégy-tizenöt éves bátran belekezdhet, ha megfogja a fülszöveg vagy esetleg ez az értékelés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése