2017. december 2., szombat

Lewis Carroll: Through the Looking-Glass - Alice Tükörországban (Alice 2)

Sziasztok! ^^ Éjszaka ismét beletemetkeztem a klasszikus irodalom egyik legérdekesebb színfoltjába, ami során főszereplőnk vesztét nem véletlenül mondtam az előző részben, hogy ez a lány nem tanul a saját hibáiból ezúttal nem egy nyúlüreg, hanem egy tükör okozta... Az Alice Tükörországban kötetben fellelhetőek ugyanazok az érzékletes, karikatúraszerű jelképek, mint az Alice sorozat nyitásában, ha valamivel gyengébb kivitelben is.


Fülszöveg:

Minden ​tükör kész varázslat: megkétszerezi a világot! Szinte kedvünk támad belépni és körülnézni abban a másik világban. Bizonyára mindenki érezte már ezt a vágyat, legalábbis gyermekként. Ám amire mi csak vágyunk, azt Alice véghez is viszi. A kandalló fölötti nagy tükörben ez a bájos és talpraesett leányka átlép egy különös, bolondos birodalomba. Itt a megelevenedett sakkfigurákon kívül olyan fura lények fogadják, mint a zsemlepke, a hintalódarázs, aztán Subidám és Subidú, no meg Dingidungi, hogy az Egyszarvúról meg Gyilkanyesszről ne is beszéljünk. Sok veszély közt, sok mókás kalandon át jut el Alice odáig, hogy királynővé koronázzák. A gyermekirodalom nagy angol klasszikusa, Lewis Carroll mellesleg a matematika professzora volt. Alice alakjaként barátja kislányát, Edith Lidellt tette halhatatlanná.



Aki egyszer megtapasztalta a varázslatot, az utána nehezen egyezik ki azzal, ami a tükörbe nézve fogadja… Csodaországba szívesen visszatérnék egy rövid kirándulásra, de Tükörországba egy első osztályra szóló jeggyel és egy lefoglalt szállodai lakosztály ígéretével se lehetne visszatoloncoltatni.
Az első részben nyújtott borongós, őrületes tivornyához képest nekem ez egy gyenge eresztés lett, mondhatni Carroll bármennyire is a jelképgyúrás mestere, itt megbetegítette az úgnyevezett második könyv szindróma. Többen méltányolták, hogy jóval átláthatóbb és kevésbé kaotikus az Alice Tükörországban, de előttem a sorozat ezzel el is veszítette azt a különös báját, amit kedveltem benne, a sajátos káosz gyönyörűségét. E nélkül pedig, noha egymás után bukkannak fel a mögöttes jelentést hordozó momentumok, amiken órákon át lehet elmélkedni és akkor se teljesednek ki maradéktalanul, még könnyebben hajlik abba az irányba a történet, hogy ez egy aranyos mese, amin nincs mit továbbgondolni. Érdekes, minden ízükben hóbortos szereplőgárdát teremtett meg újfent a szerző, de Subidu és Subidam a maguk módján bármennyire jópofák is  Dingidungival együtt, nem akadtak olyan ikonikus karakterek, mint a korábbi Bolond Kalapos, a Szívkirálynő, a Fehér Nyúl vagy örök kedvencem, a Vigyorgó Kandúr és így a jelképezős rendszer is erőltetettebb, élettelenebb lett.



Alice megfeledkezve róla, korábban mennyire nehezményezte, hogy Csodaországban lépten-nyomon minden állat kiosztotta, épp a macskája fordítási WTF, hogy második kötetre miért lett a Dinah nevű cicusból Dorka egyik kölykén gyakorolja a szigorú felnőttesdit, amikor beüt a lányra jellemző nagy elkalandozások egyike és felveti, mi lenne, ha azt játszanák, hogy a kandalló felett lógó tükör mögött van egy másik ház és egy másik világ, majd a tükröt megérintve kedvenc meggondolatlan hősnőnk átzuhan az üvegen és újabb slamasztikába kerül…  A tükrök a művészetekben mindig is különös mágikus erővel bírtak, a művészek előszeretettel játszottak el a gondolattal, hogy mi lenne, ha belenézve nem magunkat látnánk, hanem valaki/valami mást, ezt a trükköt főleg a horrorosok tartották meg, egyszerűbb riadalom, mint megteremteni egy hüllőszerű, vak, hegyes fogú bestiát, ami embert eszik, de annál ütősebb egy másik helyen zajló eseményeket vagy egyenesen a jövőt, így bőven rejlettek a Tükörország témában lehetőségek, amiket egy Carrollhoz hasonló fantáziájú és elvetemültségű ember zseniális és nem kevésbé beteg szintre emelhetett. Azonban menet közben hiba csúszott a gépezetbe és a végeredmény sokkal világosabb és napsugarasabb vizuális képet teremtett, mint amit elvártam volna ettől a manustól a Csodaországban után…

Alice nem sokat változott a korábbi részhez képest, maximum annyit, hogy érzékeltem egy kevéske okoskodó felhangot a leányzó megnyilvánulásaiból, amivel szemléltetve lett az, amikor a legtöbb gyereket elkapja az a szeszély, hogy a kora és az addig szerzett tudása okán lekezelő és nevetségesen fontoskodó kezd lenni a nála kisebbekkel még akkor is, ha pusztán egy-két év van köztük. Aztán a fagyi visszanyalt, ugyanis jelen esetben Alice bármennyire jól ki is élte a felnőtteskedő, basáskodó ambícióit az egyik macskáján, aki számára Alice viselkedése ugyanannyira fura és érthetetlen, mint a gyerek számára a felnőtteké, amitől ő hasonlóan szenvedett, mint Alice a felnőttek szidalmaitól… Alice megint egy olyan közegbe kerül, ahogy nem érezheti képben magát. Ahol megint ő lesz az értetlen, az idegen és a fura, akit mások lehurrognak azért, mert nem igazodik kapásból az észjárásukhoz vagy megjegyzi, vajmi kevés reálisság van benne.

A jelképrendszer ismételten a felnőtt-gyerek kapcsolatra épül, ám most belevegyül néhány extra is, ami közül jó néhányat az egyház elvakultabb tagjainak kritizálásaként értelmeztem. Alice a logika hiányát sérelmező vitáit Tükörország lakóival azokkal a vitákkal lehet azonosítani, amit a tudományos, szilárdabb nézőpontot preferálók és a birka módra hívők folytatnak gondolok itt az olyan bigottabb, főként régen terjedelmes réteg képviselőire, akik Carroll korában olvasták Darwin bácsi elméleteit a világról egy újságban és aztán feltartották a középső ujjukat mondván: ezt neked evolúció, nem létezhetsz! le egymással, ugyanannyira eredménytelenül, mint a könyvben. A legtöbb karakter viselkedésmódja, Alice kijelentéseinek a nevetségességig szó szerinti értelmezésével visszavezethető azokra az emberekre, akik anno kezükbe vették a Bibliát, elolvasták és minden szót a legprimitívebb, legkézenfekvőbb módon értelmeztek, majd ahhoz tartották magukat és bőszen tovább terjesztették az igét.

Dingidungi már a fanatikusoknak egy rafináltabb és jóval kártékonyabb közösséget testesít meg, nem fél kijelenteni, hogy nála minden szónak az a jelentése, amit ő akar. Minden az ő elképzeléséhez igazodik és a mondandójához fűzött tekintélyelvűség kinyilatkoztatásához az Alice-hez hasonló gyengébb jellemek ezt szépen be is kajálják. Ő egyfajta metafora a felvilágosulás és modernizálás előtti papokra, akik minden egyes tant úgy csűrtek-csavartak, ahogy az jól esett nekik, éppen azt magyaráztak bele, ami igazodott az ő, legtöbb esetben botrányosan sarkos világnézetükhöz. Ezen a vonalon maradva pedig hasonlóan azonosítható Dingidungi személye azokkal a homofób/előítéletes emberekkel is, akik az Úrra és a vallásra hivatkozva vetik meg és közösítik ki a saját nemükhöz vonzódó embereket és mindenkit, aki nekik nem szimpatikus, miközben ott van egy olyan nehezen átformálható alaptétel is, minthogy mindenki az Úr gyermeke, akiket ő egyformán szeret.

Jobb, ha elszögezem, a vallásos olvasóknak mindezek ellenére se kell úgy érezniük, Lewis Carroll csakis ellenük indított direkt támadást, a tudós alkatokat se kímélte, a sakk készlet fehér huszárja és a furcsa ikerpár Subidu és Subidam karakterein keresztül nagyon érzékletes karikatúrákat készített róluk is, habár, mint nem győzöm hangsúlyozni, ezek nem értek fel az Alice Csodaországban kötetben megjelenítettekhez. A huszár azt a szórakozott feltaláló típust hivatott megtestesíteni, aki tele van újszerű és döntő hányadban haszontalan ötletekkel, amiket szívesen villogtat, de még ő sem vetemedett rá, hogy megkísérelje kivitelezni őket a valóságban. A lováról való folyamatos, szinte lépésenkénti leesések azt a vakvágányokkal tarkított utat szimbolizálja, amit a feltalálóknak kell bejárniuk, mire a temérdek kivitelezhetetlennek bizonyuló ötletük tengerében akad egy olyan, amivel létrehozhatják a nagy áttörést. Subidu és Subidam könyvbeli megismerése után a Tim Burton-féle Alice adaptációra utólagosan nagyon haragszok, ugyanis az ottani verziójuk annyira vérlázítóan buta és idétlen lett, hogy a szereplők valódi értéke, azaz a csavaros, néha még számukra és követhetetlenül komplex észjárásuk odalett. A könyvben ők formálják meg azokat a tudósokat, akik zseniális lángelmék, elképesztő logikával, fejtörővé növekvő, bonyolultabbnál bonyolultabban cikázó gondolatmenetekkel, viszont ha összekerülnek és valamiben nem értenek egyet… akkor a két nagy koponya, hamar visszafejlődik az összetört játék miatt marakodó kisgyerekekké. Akik előtt már egy aprónak tűnhető vétség is háborús bűn, komplett megtorlást kívánó hadüzenet. Az ő kettősségükön mosolyogtam a legjobbat, az összes karakter közül talán még ők sikerültek a legelevenebbre.

A kertben növő virágok azok a megkeseredett, lepcses szájú asszonyságok és uraságok, akik szabadidős elfoglaltságként szívesen kerekítenek apróságokból is akkora pletykákat, amik a környezetükben nem egy életet tesznek tönkre, nem egy embert utáltatnak ki az adott közösségből, ameddig valaki erélyesebben rájuk nem pirít, hogy vegyék észre magukat és fogják be a szájukat. Ez az embertípus még ma is nagyobb szaporulatnak örvend, mint kellene… de Alice és Lewis korában ennél is többen voltak és nagyobb hatalommal rendelkeztek, amibe a Napernyő Protektorátus steampunk sorozat harmadik regényét olvasva én is betekintést nyerhettem, amikor az előkelő hölgyemények éppen csak el nem verték Alexiát a teaházban a feltételezett hűtlensége miatt. Ezek a pletykagépek pedig a két ropogós hír közti szünetben ugyanúgy nem szégyellnek másokat a megjelenésük miatt szapulni, ahogy a virágok is kedvesebbnél kedvesebb jelzőkkel illették Alice-t.

A sakkfigurák közül a futók és a királynők által azt szemléltette az író, hogy az egyes társadalmak mennyi nagyrészt felesleges és más kultúrából érkező számára értelmetlen, berögződött szokáshoz ragaszkodnak foggal-körömmel. A királynői szertartás nem vont magával semmilyen pluszt, amit az utolsó mezőre érkezés után Alice nem kapott meg a koronával, a kacifántos és mindenféle alapot nélkülöző illemszabályok csupán időpazarlást és a főszereplő elveszettségének a fokozását szolgálták a történetben, praktikus előnyt nem adtak a kislánynak. Mint ahogy a valóságban sincsen logika az etikettnek azoknak a kikötéseiben, minthogy az esernyőt nem illik kinyitva a földre tenni, ha megérkezünk valahová, hanem összecsukva a tartóba kell állítani vagy, hogy nyilvánosan nem lehet sminket igazítani. Egy szétázott esernyő összecsukva, bezsúfolva a többi szétázott esernyő közé legalább kétszer annyi idő alatt szárad meg, mintha nagyobb felületen éri az anyagát a levegő. Ha valakinek pedig elkenődik a sminkje, akkor kevésbé fog égni a nap folyamán az elkövetkező fontos állomásain, ha várakozás közben egy zsebkendővel felitatja a felesleget, mintha úgy jelenne meg, mint aki egy kiadós bőgésen vagy alváson van túl. Az ésszerűség és a gyakorlati használhatóság nem az illő kitételek mellett áll, de mégis azokhoz kell tartani magunkat, mert csak.

A karaktereken túl az apróbb részletekben is felfedezhetőek szimbólumok, Carroll ismételten szívesen nyúlt az idő és a rohanás témájához, a Fekete Királynő és Alice kimerítő, kvázi egyhelyben futásával azt szemléltette, az emberek a napjuk vagy nagyobban gondolkozva az egész során mennyire kétségbeesetten igyekeznek utolérni magukat a teendőikben, mindhiába. Hiszen bár tepernek, mint az állat, valamilyen szinten mindig ugyanott tartanak, ugyanannyira el vannak havazva, mert ha a valóságban az a terület, amit lehagyni készülünk, nem is fut utánunk… a teendők mókuskereke pörög. A házzal szemközti domb és annak kanyargós útja a lehető legtalálóbb példa az elérhetetlen célok felé kapálózásra és az élet kiszámíthatatlanságára, amikor már úgy néz ki, karnyújtásnyi távolságra van, amit akarunk, az út fordul egyet és visszatérünk a kiindulási mezőre, Alice esetében a házhoz.

Érdekes és kreatív dolgok kerülnek terítékre és, ha több időt szánnék ezeknek a kielemzésére, a kritika összerakására, valószínűleg még több rejtett nyalánkságot fedeznék fel a részletekben, de nem szeretnék újabb regényt írni a jelképek fejtegetéséből és annak is szeretnék hagyni meglepetéseket, aki ezután fogja elolvasni a könyvet ;) A közhiedelem úgy hivatkozik erre a kötetre és az előző részére, mint egy fejtörő, aminek nincsen megoldása. Nagyon is van megoldása, sőt, ebből a néhány száz szóból, amit megosztottam veletek kiderül, hogy a határ a csillagos ég… csak ezeknek a feltárásához jobban kell használnunk a fejünket, mintha csak értelmetlen mesének titulálva olvasnánk. Az Alice Csodaországban előttem a No.1 Carroll könyvei közül, de kicsit hagyva, hogy ülepedjen, ez se volt rossz, egy hozzávetőlegesen közepes mű. Bár tartok tőle, a további folytatás még tovább gyengült volna az előzőekhez képest, azért sajnálom, hogy Carroll nem írt több Alice történetet. Utálhatják ezrek és ezrek, de én személy szerint kedvelem ezt a stílust, megmozgatja az agytekervényeket, gondolkodásra késztet… olyan az egész, mint egy fantasy-ba ültetett logikai játék, amin főként azok szórakozhatnak jól, akik azon az állásponton vannak, kinőttek már a játékból.

Összességében mind a két részt ajánlom, de arról sürgősen el kell feledkeznetek, hogy behódolva az emberek génjeibe kódolt, külsőségekkel törődő ösztönének csak a legnyilvánvalóbb értelmét nézitek a sztorinak és a szereplőknek.

Borító: 5/3 – Egyik verziótól se vagyok elájulva, de az ide csatolt, Helikon-féle kék alternatíva néz ki a legtűrhetőbben mind közül eszem a kefét rendesen, amiért nem készítettek ehhez a kötethez is egy olyan borítót valamelyik kiadónál, mint amelyik az elsőnél volt a kedvencem. A fő elemek, Subidu és Subidam, Alice, illetve a sakktábla kockái fellelhetőek rajta, de nekem ez a kivitelezés snassz.
Kedvenc karakterek: Subidu és Subidam, Dingidungi
Legutáltabb karakterek: Alice, a Fehér Királynő ritka ügyefogyott, esetlen egy nőszemély…
Kedvenc szimbólumok: a huszár ténykedése, Dingidugni okfejtései és az ikrek vitája által szemléltetettek
Mélypontok: kevésbé sötéten groteszk, mint a Csodaországban és az első részben is utált adalékanyagaimból, azaz a versikékből nem csak az én ingerküszöbömnek, hanem arány szempontjából is indokolatlanul nagy mennyiség kapott helyet a történetben. A kis mondókákkal, dalokkal és versekkel kitöltött oldalakat lehetett volna világépítésre és további szimbólumok kreálására fordítani.
Korhatár: Nem tudok sok újat mondani ahhoz képest, amit az Alice első részéhez írtam, bődületesen nagy hibának tartom, hogy meseként kategorizálták. Inkább tinédzsereknek és felnőtteknek való vagy, ha maradunk a gyerekebb korosztálynál, akkor tizenhárom éves kor felett, hogy a rejtett megoldásokat tudja mivel azonosítani az olvasó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése