2017. november 4., szombat

M. J. Arlidge: Eeny Meeny - Ecc, pecc (Helen Grace 1)

Sziasztok! ^^ Ma M. J. Arlidge lendületes bemutatkozó thrillerének kritikáját hoztam el nektek, amelyben egy népszerű gyerekmondóka újragondolásával szedi áldozatait egy sorozatgyilkos, akit lehet, hogy nem is a szimpla őrület vagy gyilkolászás általi boldogságszerzés hajt, hanem valami más... Valami személyesebb...

Fülszöveg:

Ez ​él, az meghal.
Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből.
A története hihetetlen volt. Mégis igaz.
Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.
Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?
Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra.
A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegérre, repíts golyót a  rabtársadba és fuss! – Rímelni nem rímel, nem is fogják ugrókötelezve kisgyerekek kántálni…de leegyszerűsítve ezek ennek a büdös helyzetnek a játékszabályai. Kiegészítve azzal, hogy aki ki akar maradni a pszicho-játék rá eső fordulójából… az éhhalállal és/vagy szomjhalállal lakol büntiből.
És, hogy mire megy ki a játék? Ezt csak azok tudhatják meg, akik túlélnek és a józan eszüket is megőrzik... ők pedig kizárólag a játékon kívüli harmadik személyek lehetnek.

Hibát követtem el ezzel a könyvvel, ugyanis nem egészen azt kaptam, amit a fülszövegen, a borítón és a regényt övező hype-on alapuló előkövetkeztetéseim után vártam. Azt gondoltam, ez ennél betegebb lesz, megrázóbb, drasztikusabb, véresebb, hogy olyan erősen fel ken a falra, hogy utána össze lehessen téveszteni a tapétával, ám nem ez történt. Ahogy egy karakter rávilágított a történet során,„Mindenkinek van ingerküszöbe. Egy határ, amelyet nem lehet átlépni” és ott kezdődik a haladéktalan lekezelésre szoruló bibi, hogy az Ecc, pecc brutalitásfaktora nálam kényelmesen ez alatt lavírozott. Lehet én találkoztam már túl sok alkotással a műfajban és azért pergett valamennyire rólam a helyzet súlyossága, de az alapötlet fényében egy igazi hardcore elmebetegre számítottam, egy olyan sorozatgyilkosra, akit zsigerből gyűlölhetek. Ehhez képest a kiindulási problémáját illetően, végül neki adtam igazat és nem annak, akinek szurkolnom kellett volna a szerző szempontjából. Fura egy szituáció. Mint ahogy az is, hogy sokszor az a benyomásom támadt, hogy nem a bűntény itt a lényeg, hogy ez az eset is csak egy a száz közül, amit a szokásos séma szerint, valamennyi szakmabeli közönnyel igyekszik megoldani Helen és a csapata és nem egy olyan ügy, ami megragad és nem ereszt, bemászik a bőröm alá, aminek valakinek az életében nagyon is jelentős súlya van. Mindezzel pedig arra akarok kilyukadni, hogy nagyon érződött, hogy M. J. Arlidge eredetileg bűnügyi sorozatok epizódjainak a forgatókönyvét írja és nem regényekre van berendeződve, magában a felépítésben és a szereplők kibontásában, érzések közvetítésében egyaránt. Többnyire olyan volt, mintha a könyv szereplői, az események és köztem lenne egy üvegfal, amit se átmászni, se megkerülni, se áttörni nem lehet. Az áldozatok lelki kínja, Helen személyisége és cselekedeteinek a mozgatórugója, a sorozatgyilkos tetteinek a miértjei… ezek mind a falon kívül maradtak amit egy sorozat esetében a színészek alakítása lebont. Tehát hibát követtem el, mert rosszul álltam olvasás előtt az Ecc, pecc-hez, mert úgy tekintettem rá, mint egy „átlag,” krimi műfajú könyvre, miközben úgy kellett volna kezelnem, mint a Hawaii Five-0, a Doktor Csont vagy bármelyik műfajbeli tévésorozat egy könyvbe ültetett részét. Ennek ellenére élveztem a sztorit, a lendületességét. Mi nem igazolja ezt jobban, mint hogy pár nap alatt kivégeztem? De a rossz megközelítésem miatt végig kísért egyfajta eltüntethetetlen hiányérzet. A hiányérzet oka meg az, hogy emiatt a tévésorozat hangulat miatt nem kaptam meg azt, amit a legjobban imádok a krimikben; az eszmefuttatásokat. Azt, hogy együtt tornáztatom az agyam a főszereplővel, az eset megoldásán töprengve, gyártva és elvetve az elméleteket. Sajnos nem kellett sokat gondolkoznom rajta, ami enyhén kiszámíthatóvá tette a dolgok alakulását, az Ecc, pecc-ben tényleg arról van szó, hogy az ember magához veszi a könyvet, kikapcsol és jót szórakozik a műsoron. A folytatásokhoz már így fogok hozzákezdeni merthogy igen, kíváncsi vagyok rá, a fickó a következő kiszámolós játékának a végén milyen bűntényt tol a szemem elé.



Hiába tocsogtak az eddig leütött soraim nagyrészt csalódottságtól, sad story, túlságosan szeretek agyalni és elméleteket gyártani nagyon szerettem ezt a könyvet, fejest tudtam bele ugrani és úgy elmerülni, hogy ha nem törekedtem volna arra, hogy a befejezését egy olyan napra időzítsem, amikor lesz időm kritikát írni, akkor kiolvastam volna egyszerre. A nem enged el érzés nem magának a megfeszített, rejtély megoldása feletti izgalomnak volt betudható, de attól még jelen volt. Nem tudnám egyértelműen megmondani, pontosan mitől, de egyszerűen sodort magával a történet, félelmetesen gyorsan haladtam vele és nem akartam tőle kevés időre se megválni. Noha annak a bizonyos olvasók és történet közé ékelt falnak a leépítésén még dolgoznia kell majd az írónak, a rövid fejezetek ördögi erejét első próbálkozásra is a kezei közé kapta. Pont tegnap hajnalban néztem meg egy videós formában megválaszolt Book Tag-et, amiben a vlogoló páros arról beszélt, hogy a rövid fejezetek keltenek egy olyan érzéki csalódást, amitől az olvasó azt hiszi, pörgősebb a sztori tempója és, hogy ő maga is gyorsabban halad vele. Az elvre a létező legjobb példa az Ecc,pecc, amiben komoly kutatómunkát kéne végezni ahhoz, hogy találjunk egy tíz oldal feletti fejezetet, bár a tízes is szép kihívás lenne és ezért nem az a helyzet áll fent, hogy akkor még ezt a fejezetet befejezem és becsukom, amikor az olvasó kezd fáradni vagy más okból félretenné a könyvet, hanem jön a még csak ezt az egyet, még csak ezt az egyet típusú időhúzás. Szóval van itt bőven rafináltság, amit azért jobb helyekre is lehetne összpontosítani, mint például a gyilkos felé, aki egy igencsak egyedi munkavégzési mód mellett tette le a voksát, mégsem állta meg előttem a helyét, mint teljes értékű pszichopata, hiszen az őrületet felülírta a részéről a vendetta. Nem sikerült megetetni velem, hogy ha az nem létezne, akkor is mondókák átértelmezésével és megrendezésével szórakozna… de jobb, ha most már bővebben kitérek erre a kiszámolós játékra, ami lehetett volna ennél betegebb és jobban kiaknázott is, de így is ütős volt. A gyilkos párban rabol el embereket, gondosan kiválasztva őket, azt majd ti meglátjátok, milyen szempontokat alkalmazva nem csak találomra összefogdosva az utcáról, elkábítja őket és egy olyan zárt térben hagyja őket, ahol nem juthatnak élelemhez és folyadékhoz és, ami a legfontosabb, ahonnan nem szabadulhatnak ki. Bent hagy velük egy telefont, amin keresztül ismerteti a játékszabályokat és egy pisztolyt, benne egy golyóval. Csak akkor lehet megmenekülésre számítani, ha a páros egyik tagja megöli a másikat. A túlélőt ezután a gyilkos vagy jobban mondva a felbujtó… egyszerűen kiengedi ebből a térből, mehet, amerre lát. Látszólag az is tök mindegy neki, hogy a párosból ki kerül ki győztesen a nagy viadalból. Első kérdésként most az merülhet fel bennetek, vajon miért ölik meg egymást a bezártak. Erre az egyszerű magyarázat az, amit a kezdő bekezdésben is leírtam, mivel máshogyan nem juthatnak ki, előbb-utóbb éhen halnak a cellájukban az elraboltak és akár két-három napos masszív éhezés és szomjazás is csodákat…. vagy inkább borzalmakat képes tenni az emberekkel. Ha üres a hasatok, szét van hasadva a szátok, fel van dagadva a nyelvetek és a torkotok a szomjúságtól és a totális legyengülés felé evickéltek, átértékelődik bennetek ez meg az. Például, hogy ha véget lehet venni ennek a lassú kínnak, akkor miért ne tennétek meg? Ha megteszitek, legalább egyikőtök megmarad, másik esetben meg mindketten feldobjátok a talpatokat. A gyilkos kiforgatja magukból az embereket és arra kényszeríti őket, hogy szépen lesétáljanak azokon a lépcsőfokokon, amiken az evolúciós fejlődésünk során felmentünk, ameddig el nem érünk az ölsz vagy téged ölnek meg ösztön létfontosságához. Ezt végiggondolva érthető, miért öli meg egyik fél előbb vagy utóbb a másikat, viszont amire nem találtam választ az, az volt, hogy a játékszabályok nem elfogadása miért csak az éhenhalást/kiszáradást jelentheti, miért nincs egy harmadik opció?

Értem ez alatt azt, hogy számomra megfoghatatlan volt, hogy nem próbált meg egy páros se szembeszállni a gyilkossal, még az elején, mielőtt legyengültek volna. És itt nyomakszik a képbe egy másik kérdés a kiszámolós játék kapcsán; honnan tudta, hogy még mindketten élnek-e vagy, hogy valamelyik elfogadta-e a szabályait és lepuffantotta a másikat? Ha lettek volna kamerái a kis egyedi zárkáiban, azt feltételezem a rendőrség megtalálta volna, ha pedig nem voltak… akkor miből jött rá, mikor kell kiengednie a győztest? Hogyha nem követte nyomon egy telefon vagy számítógép monitorán keresztül, hogy mi zajlik le a párok között, akkor szerintem valahogyan csak sikerült volna kijátszaniuk. A legjobb esélyük akkor lett volna, ha megtartják a pisztolyt és végül a golyót visszaszolgáltatják a feladójának, viszont, ha a lövés hangja indította el a gyilkost, akkor még mindig belelőhettek a falba és aztán ketten nekieshettek volna a nőnek. Két jó erőben lévő ember csak nagyobb valószínűséggel nyomhatta le, mint egy, aki már annyira meg van akkora zakkanva, hogy csak megy előre, mint egy zombi. Hasonló könyvekben és filmekben azért annál több küzdőszellem és élni akarás szokott lángolni az áldozatokban, mint az Ecc,pecc-ben, ahol tömören a nyilvánvalóan kinyithatatlan ajtó püfölésében, a segítségért kiáltozásban és a masszív kétségbeesésben kimerültek a kijutásért tett erőfeszítéseik. A magam részéről ezt a belenyugvást és tunyaságot főleg a rendőr párostól nem tudtam mire vélni, akik ahelyett, hogy a munkájuk során szerzett gyakorlatuk miatt még elszántabbak lettek volna, mert tudták, kivel is állnak szemben, csak még jobban leblokkoltak, mint a civil áldozatok. What the hell? Mindenesetre az elraboltak és öldöklésre felbujtottak lényegtelenek voltak igazából az erőfeszítéseikkel együtt, hiszen ennek az egész őrületnek a kulcsfigurája a sorozat névadója, Helen Grace.

A nyomozónő első jeleneteinél, leírásokból álló bemutatásánál hasonló mértékű, örül, mint majom a farkának típusú elégedettség áramlott szét bennem, mint amikor a napokban végre rászántam magamat, hogy meghallgassak egy Powerwolf számot az Army Of The Night a metál zene minden kedvelőjének KÖTELEZŐ!. Szinte éreztem a számban a győzelem ízét, amiért találtam egy megközelíthetetlen, kemény, tekintélyt parancsoló, rendíthetetlen női karaktert, akivel… ne pazaroljuk az időt a kertelésre és a virágnyelvre; nem lehet szarakodni. Egy Jessica Lange-féle alfanőt. Viszont, ahogy egyre behatóbban kezdtem megismerni Helen Grace-t a feldobottságom kezdett elpárologni, a feltétlen szimpátiám pedig megcsappanni, ugyanis… a megnyilvánulásai nekem ellentmondtak a hírének. Nem egy tökkelütött, elveszett kislány volt, aki azonnal a macijáért sír, amikor valami nem megy egyről a kettőre, de nem ahhoz a kőszívű, katonás fellépésű, könyörtelen parancsnokhoz híven viselkedett, mint aminek mindenki tartotta a környezetében. Egyáltalán nem, sőt a maga módján kifejezetten tyúkanyóskodó alkatnak volt, ha ez nem is úgy nyilvánult meg, hogy hosszadalmas bájcsevejeket és ölelkezéseket folytatott le a kollégáival. Nem éreztem azt, hogy neki valóban annyira pitizni kéne a kegyeiért és, hogy annyira nagy szám lenne, ha valaki ezeket megkapja, hogy annyira oda kell figyelni a jelenlétében, ki-mit mondjon. A tökössége fokról-fokra átalakult előttem egy művi elemmé, amit olvasóként nem tudtam valóságosnak felfogni, ezért nem is ért váratlanul, amikor Helen egyszer csak bevallotta magának, hogy ez az én vagyok a női Rambo imidzs csak egy kényelmes álca. A színlelés ténye akkor nyomot volna valamennyit a latba, ha legalább Arlidge úgy alakítja a karakterét, hogy hitelesen játssza a nagy leleplezésig Rambót. A szakmai utolérhetetlensége is egy túlidealizált mítosszá tömörült a szememben, mint ahogy a Harry Potter sorozatban Lily személyisége egy szentével és egy angyaléval vetekszik. Ha annyira profi lenne, mint amilyennek tartják… akkor nem vesztegetett volna el ennyi időt arra, hogy a gyilkos kézre kerítésének szempontjából teljességgel érdektelen dolgokra koncentráljon, fecsérelje ezekre az idejét. Nekem úgy tűnt, a besúgó megtalálása neki fontosabb volt, mint a sorozatgyilkos elkapása, ami magával vonja, hogy egy lojális természet, akinek nagyon fontos a csapata és nem tűri el az ellene vagy a csapat ellen irányuló árulást, de érdekes volt ez a fontossági sorrend ’:D Viszont, ha nem is könyveltem el egy emlékezetes főhősnőként, arra komolyan kíváncsi voltam, mi baja van magával, hogy miért érzi szükségesnek azt a szabadidős tevékenységet művelni, amit, amikor hamar kiderült, hogy neki ez nem olyan célt szolgál, mint másoknak…

A mellékszereplők közül Helen fő társai a munkában, Charline és Mark lettek kiemelve annyira, hogy kapjanak némi háttért és ne csak egy-egy névként legyenek jelen, akik az olvasónak nem mondanak annyira sokat. Mark karakterében szimpatikus volt, hogy mennyire odáig volt a kislányáért és mennyire padlóra küldte az, hogy a válás végén úgy ítélték meg, a felügyelet terén ő húzza a rövidebbet, de azt azért muszáj megjegyeznem, hogy a megindító és egyben elkeserítő felhangja ellenére is elég bizarrak voltak a kocsiból kukkolós hadjáratai. Charline egy jópofa szereplő volt, akiben nem tudok sok kivetnivalót találni, kellemes volt az ő jeleneteit olvasni, ha egy bizonyos változás után kissé hamar is sokallt be a rá nehezedő nyomások alatt. Remélem, fel fog tűnni a következő részekben is, mert nagyon érdekelne, hogyan alakul majd a sorsa és a jelleme azok után a fordulatok után, amik a kötet vége felé érték őt.

Az elenyésző számú E/1-es fejezeteket volt a legrémesebb nyomon követni, nem minőségbeli problémák merültek fel, mielőtt félreértés történne mégis azokat vártam a legjobban, mert nálam mindig pozitívumot szokott jelenteni, ha egy ilyen történetnél ki lehet szabadulni a nyomozás korlátai közül néha-néha és bele lehet látni a gyilkos fejébe is. Meg lehet valamennyire ismerni, lehet róla egy hozzávetőleges képet kapni, hogy mik a szándékai vagy milyen hatások érték, aminek a végkimeneteleként nekiállt emberekre vadászni. A legjobban arra szerettem volna választ kapni, amire ezekben az úgynevezett „dőlt betűs részekben” nem került még utalás se, hogy mégis mi baja van az igazi célszemélyével, hogy miért csinálja ezt. Azt a regény fele előtt sikeresen megfejtettem, hogy milyen kapcsolat fűzi a célszemélyéhez, de hogy mivel hergelte fel annyira, hogy megindítsa ellene ezt az ügyben nem érintett személyek életét is rendesen megkeserítő kis vendettát, nem találtam ki előre. Most térnék arra vissza, amit a legeleje körül emlegettem, hogy a gyilkos fő sérelmének a tekintetében igazat adtam neki és még mindig vegyes érzések kavarognak bennem, ha arra gondolok, hogy basszus, a sorozatgyilkos pártján állok. Mondjuk néhány napja a halloween-i utóborzongásként feltettek a molyra egy „Ki lennél egy bűnügyi regényben?” című tesztet, ahol egyelőre én lettem az egyetlen, akinek az jött ki, hogy a gyilkos lenne, így lehet a pakliban egy új keletű, szakmai szolidaritás is… de viccet félretéve, nekem ez szokatlan volt, vagyis pontosítva még mindig szokatlan. Az alapötletével, az ecc-pecc-kimehetsz újragondolásával, olyan embereknek a büntetésével, akik nem tehetnek a gondjáról, nem értettem egyet, de a haragját a fő célpontja felé, jogosnak tartottam. Nem elég, hogy min kellett keresztülmennie kisgyerekként, de akinek a védelmében megtette a vízválasztó lépést, az nemhogy mellé állt volna és mutatott volna némi hálát, hanem szemen köpte. Normális keretek között nincsen rendben az, amit csinált, de a dőlt betűs részekben felvázolt felállásban ez volt az egyetlen kiút. Ebben a szálban a dilemma előidézése tetszett a legjobban, hogy az író teremtett egy olyan szituációt, amiben nem lehet egyértelműen megítélni, mi a helyes vagy éppen azt mutatja helyesnek, aminek helytelennek kéne lennie és azt állítja be helytelennek, aminek helyesnek kéne lennie. Nem hibáztatlak érte titeket, ha ezt kezditek vállalhatatlanul zavarosnak találni, de ennél világosabban nehéz spoilerezés nélkül elmagyarázni. Ha elolvassátok a könyvet vagy már olvastátok, akkor értitek/értitek majd, mit szerettem volna mondani ezzel.

Faramuci és kirívó szituáció alakult ki ezzel a történettel, nem azt kaptam tőle, amit kapni akartam és ezer és egy milliárd pont adódik, amibe képes lennék belekötni, mégsem érzem jogosnak, hogy lehúzzam, hogy negatív túlsúlyba billentsem a mérlegét. Ha elengedem az előzőleges elvárásaimat és azok nélkül szemlélem csak a regényt, akkor egy egész jól sikerült első könyvnek tudom nevezni, ami kizökkenthet egy kicsit a latyakos időjárás áldásaiból. Akadt benne akció, egy különleges sémára épülő bűntény és egy sorozatgyilkos, akit nem lehet annyira könnyen megítélni, mint a „pályatársait” és nem csak azért, mert történetesen a műfaj női művelőinek néptelenebb ligájának a tagja. Az utolsó fejezetekben lévő pörgés hevében a vége elkapkodottnak és gyorsnak hatott, nem panaszkodtam volna, ha kap egy keretet a történet és bejön egy „Két héttel később” kezdetű zárás az utóhatások taglalásával, de nem lett függővég, így nem morgok nagyon :D.

Borító: 5/5 – Bombajó a kidolgozása az elülső és hátsó fedőlapnak is, habár ez a figyelemfelkeltő és kíváncsiságfelcsigázó vérmennyiség egy csöppet félrevezető is. Különösen a domború, kicsit göcsörtös kialakítása miatt tetszik a címet körülvevő vérpaca, ha megfelelően esik rá a fény, akkor tényleg úgy néz ki, mintha igazi vér lenne, ami bármikor lecsuroghatna valamelyik oldalt. Azt külön értékelem, hogy a háttérre is gondoltak a borítótervezők, kár lett volna, ha csak egy snassz, fehér alapra kerül a paca ehelyett az erdős kép helyett.
Kedvenc szereplő: ??? Nem azt mondom, hogy mindenki utálatos volt, mert akkor hazudnék, de Helenen kívül nem nyertek teret a szereplők annyira, hogy kedvencet választhassak közülük.
Legutáltabb szereplő: a dőlt betűs rész szülői
Kedvenc részek: a harmadik párosnak a rabsága és a győztesének a szabadulása, amikor Jake beszélgetni próbált a kliensével, a dőlt betűs részek, amikor a pszichológusnőt hajszolták a rendőrök, amikor Marianne és Jodie szembe kerültek egymással
Mélypontok: nem volt megadva a lehetőség az elméletek gyártására, az események és a résztvevői is valamennyire távolinak érződtek, az amit a dőlt betűs részekben el kellett szenvednie a mesélőnek
Korhatár: Akadnak durvaságok és kifejezetten perverz adalékanyagok… tizenhat éves kortól ajánlom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése