2017. november 1., szerda

J. R. Moehringer: Sutton

Sziasztok! ^^ Megszakítva a vártnál hosszabbra nyúlt alkotói szabadságomat, a mai nap az Alexandrás akció keretében lebonyolított vásárlási ámokfutásom egyik gyümölcséről, Amerika leghíresebb és legkedveltebb bankrablójának zseniális életrajzáról hoztam értékelést.
Nem szeretek mentegetőzni, de az utóbbi idők elhúzódott inaktivitása miatt úgy érzem, megérdemeltek némi magyarázatot arról, miért is tűntem el. Körülbelül fél órája az ősz utolsó hónapjában fürdőzünk, azaz kifelé evickélünk lassan, de biztosan ebből a förtelmes évszakból, viszont néhány hete elkapott a szezon első komoly megfázása és... mondjuk úgy, taccsra vágódtam. Egyszerűen képtelen voltam blogolni, ezen a kritikán is négy napot kotlottam mire kiköhögtem a nulla teljesítmény miatt mellette parádésan elviselhetetlen is voltam a napokban és az arról szóló ígéretemet is megszegtem, hogy hozni fogom az utolsó októberi 5TW bejegyzést. Per pillanat azt se tudom, az első novemberivel mit fogok kezdeni, mert bár kezdem összekapni magam, még most is úgy hasogat a fejem, mint a kis balta. :P  Szóval még benne van a pakliban, hogy kisebb csúszások esnek még meg a megfázás miatt, de azon vagyok, hogy lenyomjam a rohadékot.

Fülszöveg:
Willie ​Sutton Brooklyn mocskos, ír nyomornegyedében született, a huszadik század első évében. Mire nagykorú lett, a bankok teljesen elvadultak. Ha éppen nem csődöt jelentettek, ami miatt számtalan amerikai vesztette el munkáját és vált otthontalanná, akkor állami gyorssegélyekért folyamodtak. A tőzsdekrachok, válságok és az elszabadult munkanélküliség ördögi köréből Sutton csupán egyetlen kiutat látott, egyetlen lehetőséget arra, hogy elnyerje álmai hölgyét.

Így kezdődött Amerika legsikeresebb bankrablójának a pályafutása. Sutton három évtized alatt olyannyira tökélyre vitte a bankrablást, akkora mestere lett a szökéseknek, hogy a rendőrség az egyik legveszélyesebb New York-iként kezelte, az FBI pedig a legkeresettebb bűnözők listájának élére helyezte.
A nyilvánosság azonban Suttonnak szurkolt. Hiszen soha egyetlen lövést sem adott le, áldozatai pedig kizárólag a vérszívó bankok voltak. Amikor 1952-ben végleg elfogták, tömegek vették körül a börtönt, és a nevét kántálták.
Kiterjedt kutatásait és élénk képzelőerejét kombinálva, a Pulitzer-díjas J. R. Moehringer megkapóan kelti életre Willie Suttont.
A szerző által újraírt történetben Sutton tetteit több vezérelte a puszta szegénységnél vagy a társadalom elleni dühnél. Mégpedig egy feledhetetlen nő.
Bármennyi bűntettet követett el, akárhányszor esett rabságba – első szerelme (és első cinkostársa) sohasem járt távol gondolataitól. Amikor pedig végleg kiszabadult – meglepő kegyelemnek köszönhetően 1969 karácsonyán –, azonnal elindult megkeresni őt.
A Sutton szívbemarkoló, vicces, tempós, telis tele tényekkel: gazdasági válságok történetét meséli el, és ezáltal kísértetiesen modernnek tűnik – miközben a háttérben egy elátkozott, örök szerelem története bontakozik ki.
Noha Willie Sutton a bankrablásra specializálódott, játszi könnyedséggel és elragadó furfangossággal lopja el az olvasók szívét is, akik észre se veszik, valójában milyen mélységben is lettek megkopasztva.
Vallomást kell tennem, mielőtt hónapokkal ezelőtt rábukkantam a kiadó weboldalán az Arany Pöttyös kollekcióban nézelődve a könyvre, nem hallottam Willie Suttonról. Ha az amerikai gengsztereket emlegetik, legtöbben Caponéra asszociálnak és ezzel én is így voltam. Nem lehet a két embert egy lapon említeni, mert egyértelműen „más műfajt képviseltek a szakmában”, ahogy arra valamennyi csalódottsággal a történetben frissen szabadult Suttont kísérő fotós is rávilágított, de Sutton is legalább annyira megérdemli a figyelmet, mint a véresebb módszereket preferáló kollega. Összesen két fejezet kellett ahhoz, hogy arról ábrándozzak, milyen jó lenne megnézni egy Sutton életéről szóló filmet is kiegészítésként és ennek a gyorsan feltörő, erős gyökeret vert szimpátiának Sutton megragadó személyisége az oka, amit az író remekül megformált minden szükséges rétegével. A jelenben azaz a hippi korszak sűrűjében játszódó részeknél egy sokat látott, sok mindent megélt, mégis végtelenül romantikus beállítottságú vén rókát kapunk, akiből az évekkel egyáltalán nem szivárgott ki a ravaszság a látszat ellenére se és, aki előszeretettel használja arra az egyedi, némileg karcos humorérzékét, hogy a szabadulási utáni első napjában nyakába sózott fiatal riportert és fotóst szekírozza. Az ehhez járuló sztorizgatós, életbölcsességeket osztogató pillanataiban emlékeztetett egy kicsit Rocky Balboa öreg kiadására ’:D A múltban az őt ért hatásokkal arányosan, folyamatosan alakuló jellem kalauzolja el az olvasót Sutton életének meghatározó állomásain, egy kétségkívül szeretnivaló, a munkája ellenére is szilárd elveket valló és ezáltal brutális körökben is tiszteletnek örvendő, intelligens, tudásra vágyó, kreatív szereplő formájában. Sokszor sajnáltam Suttont, amiért sorozatosan a humánus hozzáállása és amiatt ütötte meg a bokáját, mert az élet idióta szövetséges-jelölteket sodort felé, akiknek az aranyköpésein mondanom se kel, milyen jót nevettem egyszer se azért kapták el, mert ő volt amatőr, mindig valamelyik társa miatt kellett szívnia. Emiatt lehetne mondani, hogy bármennyire is édes pofa volt, Sutton egy született balek és, hogy sokadik alkalomra kellett volna lennie annyi eszének, hogy ne hagyja magát újra és újra csőbe húzni. Nem állna messze tőlem ilyen kijelentésekkel dobálózni, a reálisság meg is követelne a fickó számára egy jó kis fejmosást… de aki elolvassa a könyvet és közben ismerősévé fogadja Willie-t, képtelen lesz kiosztani ezt a kritikát. Ezt teszi Sutty veszélyes karizmája, nincs mit tenni. Emellett Moehringer rendkívül olvasmányosan ír, egy másodpercig se éreztem azt az unalmat, amire az értékelésekben sokan panaszkodtak, sőt nagyon tetszetősnek és történelem guruként érdekesnek találtam az éppen terítéken lévő évtized bemutatását, a válságok hatásával, a bankokkal szembeni közutálattal, az adott korszak nagy neveinek és a hétköznapi élet elemeinek a beleszövésével. Ezekre szükség volt egy szilárd, átfogó kép kialakításához. Számomra megadta a Sutton mindazt, amit egy jól elkészített életrajzi regénytől elvárok, lassabban haladtam vele, mint terveztem, de ezért egyáltalán nem az élmény a ludas hanem a nátha.


Amerika gengszter hősének lebilincselő, humoros, elgondolkodtató, egyben elkeserítő és viszontagságos története megérdemli, hogy a hazai közönség is szélesre tárja előtte az érdeklődése kapuit. <3

A regény kulcsfigurája és fő húzóereje természetesen a New York-i, Irish Town negyedben született Willie Sutton, akire a média az évek során számtalan jobbnál jobb vagy éppen borzalmasabbnál borzalmasabb becenevet aggatott. A fickó, aki pofátlanul sok pénzintézményt rövidített meg elképesztően rövid idő alatt is, a fickó, aki minden munkát művészi alapossággal tervezett meg és hajtott végre anélkül, hogy a „rossz helyen volt rossz időben” kategóriába eső járókelőknek baja esett volna és a fickó, aki bár nem egy pénzosztó Robin Hood volt, mégis népi hőssé emelkedett, amiért szembeszállt a válságok alatt sokak életét romba döntő, tolvaj bankokkal. Egy világban, ahol a gazdag rétegen kívül esőknek egy hajszálon függött az élete…

„Egyetlen rossz mozdulat – tűz, betegség, sérülés, bankcsőd –, és a járda a párnád.”

Sutton karakterének az összeszedettsége és dinamikussága az író jól tervezett, okos tálalásban rejlik, ennek köszönhetően a felbukkanása első oldalától az utolsóig mindig képes volt valami újat mutatni Willie és képes volt megmaradni egyfajta kiaknázatlan kaméleon-jelenségként. Eleinte a Sutton körüli mítosszal ismerteti meg az olvasókat Moehringer, azt a képet mutatja meg, amit a média festett le róla, a nagy dörzsölt gengsztert, egy élő legendát, miközben egyértelműen kicseng a sorok közül, mennyire szeretett ezen a könyvön dolgozni az író, mennyire megszerette a munka során Suttont akit rengetegen éltetnek és piedesztálra emelnek, mások meg elhordanak mindennek és megkérdőjelezik a körülötte lengő dicső hírt, hiszen mégiscsak egy mocskos bűnöző, a társadalom ellensége.

„Sutton elveszi az újságot, karnyújtásnyira tartja magától, a szemöldökét ráncolja.
– A Télapó- mondja.- Jézusom, sohasem fogom megérteni, miért ilyen jó a sajtója. Egy dagadt besurranó. A betörés nem törvényellenes, ha vörös bársonyruhát visel az ember?”


Aztán, ahogy az idős Sutton, a riporter és a fényképész elindulnak a hotelből, ahol Sutton első szabad éjszakáját töltötte, hogy körbejárják a térképen a híres bankrabló által bejelölt helyszíneket a róla szóló exkluzív interjú elkészítéséhez, hamar elkezd lefoszlani az a máz Suttonról, amit az újságírók rákentek- többek között a Sutton védjegyévé vált, „mert ott volt a pénz” mondatról is kiderül, hogy csupán egy riporter fantáziájának a jól hangzó szüleménye. De a valódi Willie-nek és az ő életének megismerése se megy egyről a kettőre, ugyanis mint ahogy egy embernek háromféle személyisége van, amit másoknak mutat, amilyennek hiszi magát és, amilyen valójában Sutton sztorijának is három verziója van; az, amit másoknak előad, amire ő emlékszik és, ami tényleg megtörtént. Az pedig, hogy ezek a verziók milyen gyakran metszik egymást vagy metszik-e egyáltalán, felgöngyölíthetetlen rejtély, ahogy arra a riporter rámutatott. Mindenesetre mi olvasók kénytelenek vagyunk úgy kezelni a helyzetet, hogy az, az igazság, ami a visszaemlékezésekben derült ki…

„Ez nem lehet az a hely. Ránéz egy utcanévtáblára. Gold Street. Mégis az a hely.
– Követett itt el bűnt, Mr. Sutton?
– Mondhatni. Itt születtem.”


Nekem ezek a részek jelentették a történetnek a fűszereit, ezek adtak ízt az eseményeknek és formálták kézzel foghatóvá, így nagyon örültem neki, hogy egy idő után látványosan előtérbe nyomultak a jelenben zajló császkálással szemben. Sutton gyerekkoránál főleg az elszörnyedés uralkodott bennem, a testvéreit szívből utáltam és a szüleiről se tudtam sokkal jobb véleményt alkotni, amiért hagyták, hogy a két idősebb srác kedve szerint verje cipóvá a legkisebbet. Az anyja és az apja vakságára nem találtam elfogadhatónak az indokaikat, csak egyszerűen kényelmesebb volt nem csinálni semmit és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A családi élete kapcsán legfőképpen az tetszett Suttonban, hogy ahogy nőtt és komolyodott, a szülei köré emelt álomvárának is leomlottak a falai és onnantól nem úgy látta őket, mint gyerek a „szent és sérthetetlen felnőttet”, hanem, mint egyik ember a másikat. Apa nem a csendes, nyugalmat árasztó hős volt ezután, hanem egy gyenge alak, akit annyira leköt a munkája meg a saját kis világa, hogy a családban csak létszámügyileg van jelen és nem mozdulna még akkor se, amikor nagyon kéne. A háttere nyújtotta indulócsomaggal mondhatni borítékolható volt, hogy Willie előbb-utóbb a törvény árnyékosabb oldalára fog kerülni, a nemtörődöm apa + vallásőrült anya sablonnal nem egy sorozatgyilkos büszkélkedhet, azonban Suttont az empátiakészsége és a művészies személyisége megmentette attól, hogy erre az útra kanyarodjon. Még a legszorultabb helyzetekben is az volt neki az elsődleges, hogy úgy végezze a dolgát, hogy azzal ártatlanoknak ne ártson, bár az évek során az erkölcsei a nyomástól függően valamennyit lazultak, ez az aranyszabály, illetve az, hogy nem válok patkánnyá, nem vallok az ismerőseim ellen állandó maradt. Mint ahogy a töretlen imádata egy bizonyos Elizabeth „Bess” Edner iránt, aki megadta neki az első lökést vagy sokkal inkább erőteljes hátba rúgást a bűnözővé válás szakadékán, mégis mindenkinél többet jelentett Sutton számára, annyira, hogy a szabadulása után, a halál küszöbén állva is az volt az elsődleges célja, hogy amint végzett a riporterrel és a fényképésszel, felkutassa az ő Bess-ét, hogy még egyszer utoljára láthassa, miután annyi éven át, annyi reménytelen helyzetben kapaszkodott a nagybetűs szerelme emlékébe. Nos, igen, mint már említettem, Sutton tagadhatatlanul romantikus alkat volt, akinek a szerelem egy földi mércével nem mérhető csoda és ez a vonás végigkísérte az egész pályafutásán keresztül.

„– Az isten szerelmére, Willie fiam, mi a kénköves nyavalyára gondoltál?
– Bocsánat, Doki, a gyűrű beszélt hozzám.
Willie kiveszi a gyűrűt a mellényzsebéből, és a tavaszi fénybe tartja.
– Dugd el azonnal!- sziszegi Doki.- A rohadt fenébe, azt hitem, a csirkéd külföldön van.
– Kérlek, ne hívd csirkének! Igen, külföldön van. De szeretném megtalálni. És amikor megtalálom, készen akarok állni. Hogy nálam legyen a gyűrű.
(…)
– Oké, oké. A gyűrűt levonom a legközelebbi részedből.
Úgy tesz, mintha bevinne egy jobbegyenest Willie állkapcsára.
– De a jövőben- teszi hozzá-, ha egy darab” beszél
hozzád”, ne válaszolj, Willie fiam! Megértettél?”

A bűnöző élet fontos előzményeinek bemutatásával szilárd alapot fektetett le az író, ami a létező legérzékletesebben és legelevenebben adott magyarázatot Sutton későbbi jellemének az alakulásáról, cselekedeteinek mozgatórugóiról, így onnantól, hogy beindult ez a bizonyos bűnözői gépezet, csupán annyi dolgom volt, hogy hátradőljek a fotelben, felvegyem az anatómiailag kivitelezhető legkifordultabb testhelyzetet és élvezzem az eseményeket. A könyv fűszerét nekem egyértelműen azoknak az éveknek a megjelenítése adta, amikor Willie éppen nem ült börtönben vagy a helyes útra lépéssel bajlódott, merthogy nem is egyszer komolyan elhatározta, hogy felhagy a bűnözéssel és tisztességes életet fog élni csak a munkanélküliség és az éhezés közbeszólt hanem tevékenykedett abban a szakmában, aminek az utánozhatatlan mesterévé vált. Jókat mosolyogtam rajta, ahogy Willie a rablásról nyilatkozott, nem hiába van az a mondás, hogy abban a munkában fog remekelni az ember, amit örömmel végez, Sutton esetében ez különösen erősen érvényesült. Mindenestől szerette csinálni, attól függetlenül, hogy tudta, egyáltalán nem helyes, amit csinál, az meg végképp nem helyes, hogy szereti csinálni. A Doki melletti tanulási időszakát is örömmel követtem nyomon, Sutton széfnyitó tanárának kisebb-nagyobb rigolyái ezekben az első orgazdája is bővelkedett ellenére is, mert Sutton-t és barátját, Eddie-t nem csak szimplán a széfek kinyitására tanította, hanem arra nevelte rá őket, hogy okosan dolgozzanak, okos bűnözőket nevelt. Mivel bankot rabolni alapvetően nem nagy kunszt, de ezt vérfürdő nélkül elérni és azt elérni, hogy ne kapják el a vállalkozásba belefogókat… az már más tészta. És értelemszerűen azt nem kapják el, akinek van esze. Suttonban a megnyerő személyiségén kívül az fogott meg a leginkább, hogy az elejétől kezdve ott buzgott benne a tudásvágy, aminek a kanócát csak a megfelelő embernek lángra kellett lobbantania, hogy megfelelően kinyílhasson. Kivétel nélkül és kimagaslóan értékelni szoktam, ha egy szereplő tanulni akar, fejlődni akar és mindenek felett szereti a könyveket. Suttont pedig egy teljes értékű könyvmolynak lehet tekinteni, aki a szabadulásai, szökései vagy sikeres munkái után gyakran fordult meg a könyvesboltban, rendszeresen látogatta a helyi könyvtárakat.

„Ölni tudna egy könyvért, bár úgyis haszontalan lenne a sötétségben. Ha a kezében tarthatna egy könyvet, ha csak elképzelhetné, miről is szólhat, már az vigaszt nyújtana. Megfogadja, ha valaha kijut a sötétcellából, kívülről megtanul könyveket, verseket, hogy mindig a fejében legyenek a biztonság kedvéért.”

Minél többet olvasott, annál ravaszabb lett, annál jobban kihasználta azokat a lehetőségeket, amiket egy tájékozott, intelligens ember kamatoztatni tud és ezáltal nagyon sokra viheti. Megfigyelte a kiszemelt bank vagy ékszerbolt körül a mozgást, gyakran órákat állt a hidegben, hogy kitapasztalja a napi rutinjukat, máskor egy közeli kávézóban ülve jegyzetelt a füzetébe és tervezte meg, hogyan pakolhatná ki a célpontot a leghatékonyabban. A becenevei között helyet kapott a „Willie, a színész” elnevezés is, de ez egyáltalán nem arra utalt, hogy Sutton nagy hercehurcát csapott volna a bankokban, éppen ellenkezőleg járt el, a legtöbb esetben nyitás előttre, az alkalmazottak megérkezésére időzítette az akciókat. Egyrészt azért, mert így lehetett a legkevésbé feltűnésmentes, másrészt pedig, mert minél kevesebben vannak a helyszínen, annál kisebb a kockázati tényező is, ergo négy alkalmazottat sokkal könnyebb szemmel tartani, mint húsz embert, akik között akadhat több problémát okozható önjelölt hős is, akik felboríthatják az egész tervet. Ráadásul Willie még arra is ügyelt, hogy ez a kevés ember ne azonosíthassa be őt és a társait, előszeretettel használt különféle jelmezeket, álcázó sminkeket és parókákat, az akciók számának növekedésével arányosan ezeknek az álruháknak a kidolgozottsága is aprólékosabbá vált, fenntartva közben a változatosságot is.

„A zsarukat megdöbbentik Willie egyenruhái. Azt hiszik, egy banda munkanélküli postás randalíroz. Aztán, hogy egy csapat csalódott Western Union-fiú. Később, miután Willie ácsként, majd ablakmosóként hajt végre rablást, a zsaruk megvadult szakmunkásokra gyanakszanak.”

A leírtakat latba vetve, azt gondolhatnánk, ennyire átgondolt, rafinált szervezéssel nem lett volna szabad egyszer se kézre keríteniük a zsaruknak Suttont, ami jogos feltevés is, de ki lehet hajítani az ablakon a világ összes kreativitását is, ha valaki sorozatosan idióta közegbe keveredik… Hatalmasakat nevettem rajta, micsoda szerencsétlen tökfilkók keresztezték Willie Sutton útját, egyik röhejesebb és félcédulásabb volt, mint a másik, de a sokadik ilyen eset után már némileg rosszul éreztem magam, amiért ennyire jót mulatok a helyzet iróniáján, miközben Suttont folyton akadályozzák vagy egyenesen a víz alá nyomták ezek a szép példányok. ’:D A kedvenceim között szerepelt a Deszka néven futó marha, akit Sutton és Eddie sofőrként vettek be a csapatba, de ahelyett, hogy arra ügyelt volna, hogy ne szórja látványosan a pénzt konkrétan ne vegyen egy luxusautót és tartsa a háza előtt, amikor a szomszédok tudják, hogy nincsen munkája, azzal volt elfoglalva, hogy ő mégis miért nem kaphat jelmezt, amikor Sutton és Eddie beöltözhetnek, noha sofőr létére ő nem hagyja el az autót, vagyis nem is láthatja senki rablás közben a jelmezében. A legnevetségesebb pedig ebben a jelmez mizériában az volt, hogy valahányszor szerepelt Deszka, mindig kitért rá, méghozzá egy beszélgetés alatt többször is, gyakran amúgy is röhögtető egyéniségének a saját paródiáját hozva így. A másik selejtes ember, aki nem egy migrént és gutaütés közeli élményt okozott szegény Willie-nek és hasonló mértékben szolgáltatta a humort, mint deszka, Johnny Egan volt, egy srác, akivel Willie az egyik börtönből szökött meg. Egan kapcsán a kattantság nem került annyira hamar felszínre, mint Deszkánál, de amikor lehullott a függöny, nem egyszer mondogattam magamban, hogy ilyen nincs, nem létezik, hogy valaki ennyire hülye és fárasztó legyen, miközben természetesen rázkódtam a nevetéstől, viszont, ha nekem kellett volna vele idétlenkednem, akkor biztos nem fogtam volna ennyire poénosra a figurát. Egan két-három húzása után mély, kiapadhatatlan tisztelet ébredt bennem Sutton iránt, amiért nem eresztett golyót a gyerek fejébe... Szerintem nem hibáztatta volna érte senki néhány Eganről szóló beszámoló után.

„– Vegyél át tőlem valamit! Valamit, ami lelassít.
Willie a bár felé int a fejével. Bo szemöldöke felszökken.
– Viccelsz.
– Bár viccelnék! Iszákos, és talán elmebajos is. A családja nem kér egyetlen porcikájából sem, én meg kezdem érteni, miért.”


Nem úgy, mint Arnold Schuster ügyében, amit sokan még Sutton ’60-as évek végebeli szabadulásakor se bocsájtottak meg a hírhedt bankrablónak, a sztori kiindulási pontját szolgáltató interjúnak is az volt a fő célja, amit a riporter és a fotós még csak nem is próbáltak leplezni Sutton előtt, mivel folyamatosan ezzel nyaggatták hogy valamiképpen beismertessék Suttonnal ennek a fiúnak a meggyilkolását, akinek a közreműködése által került utoljára, eredeti feltételek szerint haláláig börtönbe Sutton, ha azon a bizonyos karácsonyon nem esik meg az írek szavazataira való nagy szükség közepette a kormányzó szíve a betegeskedő, hatvanas éveit taposó Willie-n. A történetnek ez a szelete bebizonyította, hogy a közvélemény is igazán gerinctelen és képmutató képes lenni, a nép Willie-t illetően is hasonlóan parasztként viselkedett, mint a Trónok Harcában, amikor a verebek végigvezetették az utcán Cersei-t, csak fordítva. Sutton bebörtönzésekor az emberek összegyűltek a börtön körül és a nevét kántálták, biztosítva a szeretetükről, hogy mellette állnak és, hogy mennyire nem tartják fairnek az elzárását, miközben a buzgó kiscserkésznek, Arnold Schusternek konténernyi ócsároló és fenyegető levelet küldtek, amiért patkány volt, azaz a rendőrök kezére adta Willie-t, a Színészt. Aztán meg, miután ezt a patkányt, akinek a halálát kívánták, megölték, Willie Sutton volt a rossz, a mocskos gyilkos és a többi, ami a csövön kifér, úgy, hogy még a szabadulására se derítették ki egyértelműen a nyomozók, hogy benne volt-e Schuster halálában Sutton keze vagy sem. Ha követjük a könyvben uralkodó bajtársiassági elvet és becsületkódexet, akkor ahogy az emberek Sutton irányába száznyolcvan fokos fordulatot írtak le, az is patkányságnak tekinthető…

„– Tényleg ki lehet rabolni harminchét bankot, hogy elnyerjünk egy nőt?
– Jobb kérdésem van, kölyök: elég harminchét bank, némely nőnek?”


Mikor Sutton a fényképész és a riporter válogatott galádságokkal megtűzdelt ugratása megkoronázásaként lezavarta az évtized leghatalmasabb cselét és elérkezett az ő Bess-éhez, valami összeomlott bennem. Ez Sutton életének korábbi állomásait megismerve részben várható, pontosítva törvényszerű volt, de mégis a sorsnak egy olyan duplázottan kegyetlen fintoraként öltött testet, amit egyáltalán nem érdemelt Sutton azok után, hogy mennyi ideig istenítette a nőt és, hogy minden cselekedete szigorúan véve rá volt visszavezethető, hogy még a New York körüli emlékezőút alatti állapotában is csakis Bess lebegett a szeme előtt. Nem vagyok egy érzelgős alkat, tehát szentimentális kifejezésekkel is utálok dobálózni, az olyanokkal, mint a szívfacsaró, de az ide vágó jelenetsorra jobb szót aligha lehet találni. Igazi letaglózó, padlóra nyomós pillanatot idézett elő, aminek az emléke az ezt követő oldalak és az olvasás befejezése után is ott motoszkál az olvasóban, még élénkebben hatva amiatt, hogy itt nem szimpla fikció esete áll fenn, hanem egy sokat szenvedett, reménytelenségből reménytelenségbe zuhanó ember élete. Épp ezért furcsálltam némileg, hogy mennyien mutattak rá a Sutton élettörténetének részét képező események időnkénti monotonságára is. Egy életrajz, az életrajz egy krimi vagy egy thriller pedig teljesen már kategória, ha az előbbinél hitelességre akar törekedni a sorok levetője, akkor bizony nem ollózhatja ki azokat a részleteket, amik nem biztosítanak fékevesztett izgalmas. Úgy gondolom, Willie Sutton életébe így is jóval több érdekes és különleges momentum jutott, mint egy hétköznapi emberébe, szóval azzal se lehet vádolni, hogy nem volt megfelelő életrajzi regény alany.

„– Tehát, Mr. Sutton, milyen érzés híresnek lenni?
– Azt hiszem, nem értettél, kölyök. Egész életemben híres voltam.
– Mondjuk inkább, hírhedt.
– Szőrszálhasogatás.”


A Sutton nem egy krimi, nem egy kalandregény vagy egy vérpezsdítő, lövöldözős gengsztertörténet, a Sutton „csak” egy elhíresült rabló életrajza, ami szabályszerűen olvastatja magát, humoros és tele van érdekes gondolatokkal az életről, a szerelemről ééés… a Yankee Stadium söreinek az áráról :D. Képtelen lennék belekötni, engem megvett magának kilóra, nagyon élveztem az utazást Willie-ékkel és belül azt kívánom, bárcsak hosszabbra nyúlt volna, bárcsak több állomást osztott volna meg Sutton az életéből a riporterrel és a fényképésszel. Remélem, a jövőben a KMK több életrajzot is megjelentet ^^

Borító: 5/5 – Ne higgyetek a képnek, a valósággal össze se hasonlítható a szépsége, főleg azért mert a színek sokkal sötétebbek és mélyebbek. A betűk tényleg úgy néznek ki, mintha aranyból lennének. Egyszerűen lenyűgöző, olvasásra ösztönző az összkép, ami ontja magából a történet hangulatát a háttérben lévő New York-i városképpel és a papírpénzből hajtogatott kis hajóval. Az olvasás első rövid megszakításakor rákerestem Suttonra és a Google képtára alapján nem volt annyira sármos, mint a borítón lévő úriember… de nem panaszkodok… :D
Kedvenc szereplők: Willie Sutton, a riporter
Legutáltabb szereplők: Bess, Sutton szülei, Marcus Bassett irónia a köbön, ugyanaz a családneve, mint a kedvenc színésznőmnek :P
Kedvenc részek: amikor említésre került Al Capone, amikor Sutton a riportert és a fényképészt ugratta kiváltképp az autós, kamerás eset, amikor Deszka a jelmezek miatt sápítozott, Sutton szökése Egannel és az azt követő napok, Sutton tanulása Dokinál, amikor Sutton és Doki az orgazdánál voltak, Sutton első jelmezes rablása, amikor Sutton a munkákról és a rablásról beszélt, amikor a turisták elkezdték fotózni Suttont.
Mélypontok: amikor Suttont a társa miatt kapták el és verték össze a rendőrök, a Bess mítosz végződése
Korhatár: Van benne minimális káromkodás, de korhatárra való tekintet nélkül ajánlom azoknak, akiknek felkeltette a figyelmét a sztori és érdeklik a terítékre került témák.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése