2017. november 22., szerda

Holly Black: White Cat - A Fehér Macska (Átokvetők 1)

Namaste! ^.^ Az Átokvetők-trilógia első része varázslatos képességekkel felvértezett svindlerek és a hierarchia csúcsára törő, gátlástalan gengszterek világába vezeti be az olvasót. Kapaszkodjatok meg, legyetek résen és ne bízzatok senkiben, ha a szélhámosok játszmáiba keveredtek. Csodás kezdése egy még csodásabbnak ígérkező sorozatnak.

Fülszöveg:
Cassel ​átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lilát.
Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lilával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.

Tiltott mágia, erre épülő gengszterhálózat, megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb átverések és egy csavaros észjárású, szinte már kényszeresen hazudozó főhős, aki egy született szélhámos… Számomra ilyen az átkozottul nagyszerű recept egy urban fantasy-hoz! <3
Hajnalban kezdtem el olvasni, úgy voltam vele, megnézem, milyen az első fejezet, aztán tűzök aludni. Én és a nagy számításaim… Maradjunk annyiban, biztos nem válna annyira ügyes bukméker belőlem, mint Casselből, legalábbis, hogyha jó könyvekről van szó, mert a terv négyszeresének a ledarálása előtt nem sikerült letennem a kötetet az éjjeliszekrényemre. Egyre csak törtem a fejemet és nem értettem, miért nem alakult ki olyan hype a White Cat körül, mint a kiadó más, hasonló besorolású kötetei körül, hogy miért ennyire mellőzött ez a regény merthogy a KMK webshopján kívüli területeken még nem hallottam róla. Már a kezdés is annyira ütős, amilyennel régen találkoztam, egy nagyon hatásos, lendületes in medias rest kapunk az írónőtől, ahol nincs idő kimerítő elmélkedésekre az élet nagy dolgain; a főszereplő srác a kollégium tetejének a szélén állva ébred és, mint az ilyen esetekben magától értetődő vagy mondhatni elvárt, fogalma sincs róla, hogyan került oda. Az egy-két meddő, lejutó próbálkozás után felbukkannak az első diákok, akik meg akarják örökíteni a telefonjaikkal a nagy eseményt, ahogy a társuk a levegőben a lóg, az elengedhetetlen jópofák ugrásra biztatják és mire Cassel felocsúdik, ott is a kolesz igazgatója és ideiglenesen felfüggesztik. A neves magániskola ugye nem akarja azzal rontani a hírét, hogy esetleg egy óvatlan félrenézéskor az ő felelősségükre hajtson végre egy eredményes szuicid akciót a flepnis, hullajelölt kölyök abból az átokvető családból, aki ráadásul még a „furák” közül is kilóg emberfeletti adottságok hiányában… Szóval igen, az indulás nagyon ott volt, Cassel csöppet morbid humora pedig csak még sziporkázóbbá tette. :D Az érintés útján varázsló, de képességeiket csak illegálisan használható csodabogarak ötletét nagyon izgalmasnak találtam, a leginkább az fogott meg, ahogy beledolgozta Holly őket a világunkba. Mi sem teszi valósághűbbé, hogy a kedvenc történeteink különleges adottságú emberei nyíltan köztünk élnek, mint az, hogy hozzáköthetőek olyan történelmi momentumokhoz, mint például a szesztilalom és, hogy a jelenben politikai mozgalmakat indítottak értük/ellenük? Annak, hogy kedvenc legyen, csak az szabott gátat, hogy a briliáns svindlerek és elvetemült maffiózók ellenére is elég kiszámítható volt a két kvázi fő mozzanat. Nem is ez a helytálló kifejezés erre, mert sokszor kapkodtam a fejemet és vigyorogtam utána az elégedettségtől a zseniális, váratlan húzásoktól, hanem inkább a cselekmény adagolásával volt egy enyhe túlnyújtás az első felében. Sokáig húzta az írónő olyan titoknak a leleplezését, amiket gondtalanul kisakkozott egy olyan olvasó, akinek nem ez az első YA-regénye, például azt, hogy milyen kapcsolat van Lila és a macska között és, hogy ki a ritka, átváltoztató átokvető, aki felbolygatta a bűnöző rétegeket. Megkönnyebbültem, amikor ezeknek a kiderülésén túlugorhattam és belemerülhettem jobban a remekül megalkotott, szövevényes cselszövésbe. Ennek a csavarjai mindig képesek voltak elképeszteni, mikor nem is reméltem, hogy érkezhet, egy olyan „HŰHA” pillanatot az arcomba tolni, amitől megfordult a fejemben, hogy talán nekem is elvitte az a bizonyos heterokrómiás, fehér cica a nyelvemet… Példaértékű trilógia indítás. A karakterek pedig… nos, ők egytől-egyig megérnek egy külön misét :D Casselnél ravaszabb sráchoz nem emlékszem, hogy John Wayne Cleaver óta volt-e szerencsém, szerelmes lettem a lenyűgöző észjárásába, de a családtagjait se kell félteni. Még azok is kupán vágással felérő meglepetéseket tartogatnak, akiket elsőre botor módon lebecsül az ember.



A varázslás illegálissága mozgatta meg a világot érintő kérdések közül a legélesebben a fantáziámat, az A Fehér Macska forgatása alatt nem egyszer ejtett gondolkodóba a téma, mert az sértette az alapvető „elveimet”, egy szélhámosokról szóló könyvnél illúzióromboló és oda nem illő bevallani, hogy vannak nekem ilyenjeim, ha nem is a standard fajtából hogy azért érje hátrányos megkülönböztetés az átokvetőket, mert ők tudnak varázsolni, míg az átlagember nem, de valamilyen fokon megértettem, miért ítélték úgy, hogy az adottságok használatának nem szabad zöld utat adni. Az már más kérdés, hogy a tiltás pont a kívánttól ellentétes hatást vált ki  az emberi pszichének olyan gyönyörűségei miatt, mint a zsigeri ellenkezés az ellen, amiben nem lát értelmet és a tiltott dolgok irányába táplált megsokszorozódott vonzás. Vegyük csak azt alapul, hogy egy +18 figyelmeztető jelzéssel ellátott internetes cikkre elsők között a kiskorúak, köztük is a korhatártól minimum 5 éves távlatra lévők klikkelnek rá... Ez tényleg egy olyan kérdés, amit érdemes jó alaposan átrágnia és kiköpnie egy vitacsoportnak, remélem, a későbbiekben Daneca anyjának a mozgalma nagyobb teret fog nyerni és meg lesz ejtve egy ilyen párbeszéd. A diszkrimináció egyértelműen elítélendő a részemről és, mivel az átokvetők jobb megfogalmazás híján „nem tehetnek róla”, hogy természetfeletti képességeik vannak az emiatti, képességnélküli embereknél keményebb korlátozásuk se fair, ugyanis ugyanúgy nem tudnak változtatni az átokvető mivoltukon, ezáltal a megkülönböztetés okán, mint ahogy egy fekete ember nem tud fehérré válni, egy meleg nem tud heteróvá változni, és egy gyógyíthatatlan betegséggel született ember se tudja magát úgy összekapni, hogy totálisan egészséges legyen. Az lényeges pont, hogy az átokvetőknek nem létszükségletük az átokvetés, ergo figyelmen  használaton kívül hagyhatnák a képességeiket, de felmerül a kérdés, miért tennék? Miért kötelezhetnék erre őket, amikor egy írói vénával rendelkező embert se kötelezhetnek arra, hogy ne írjon regényeket, egy festészeti érzékkel bírót se kényszeríthetnek arra, hogy ne fessen és egy jó hanggal megáldott egyénnek se mondhatják azt, hogy bocs, de tilos énekelned? Nem lenne igazságos, hacsak hirtelen nem kezdenék el hasonlóan kezelni a nem mágikus vonatkozású adottságokat átlagosék körében is, ami hellyel-közzel megegyező arányban lenne nevetséges és felháborító. Ha meg nem korlátozzák be ilyen téren az embereket is, akkor megint ott az a kettős mérce, ami az összehatás szépséghibája… Viszont Cassel családja által nem egyszer megmutatkozott, hogy ezeknek a képességeknek a kény-kedv szerint használata nem vezethet jóra még akkor se, hogyha jó szándékkal cselekszik az átokvető. Cassel mamája amennyire elsimíthatja a családon belüli feszültségeket az érzelem manipuláló tehetségével, annyi kárt is okozhat azzal, hogy a képessége által bűntudatot kelt vagy olyan kötődés kicsikarását indítja el a gyerekeiben, amire maguktól nem hajlanának és ezek csak a kisebb dolgok. A legkézenfekvőbb az lenne, ha kidolgoznának egy nagyon alapos, nagyon részletes törvénykönyvet az átokvetők részére… de ott a bibi, hogy a képességek mibenléte miatt így se használhatnák őket túlzottan jobban, mint a teljes zárlattal. Az érzelemvetők meg lennének lőve, mert mások érzelmeinek a manipulálása, mesterségesen alakítása hason súlyban van a megerőszakolással vagy a zsarolással, kis differenciával ez van az álomvetőknél is. A szerencsevető, ha nemes célból is cselekszik, például egy esküvőn szerencsét ad a közös életükre az ifjú párnak, azzal is igazságtalan előnyöket biztosít, ugyanez áll fenn az átváltoztatásnál is. Az emlékezetvetés talán mind közül a legkényesebb adottság, hiszen az könnyebbséget jelenthet az embereknek, ha megszabadítják őket a kellemetlen élményeik emlékétől… de az emlékek, bármennyire is fájdalmas eseményeket égetnek az ember tudatába, tapasztalatot is adnak. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy jó esetben óvatosabb lesz egy ilyennek a hatására a kellemetlen élmény elszenvedője. Banális szemléltető szituációt fogok használni, de aki például megbotlik a járdaszegélyen és eltöri a bokáját, a gyógyulás után meg elfeledtetik vele magát az esést vagy azt, mennyire fájt is az a boka a dolog megtörténtekor és a gyógyuláskor, akkor következőleg se fog odafigyelni a járdaszegélynél és megint botlik, megint törik a boka. A halálvetés problematikájába meg szerintem nem kell belemerülnöm… :D A trilógia befejezésére lehet, hogy szilárdabb véleményem lesz az ügyben, de egyelőre nem tudok úgy állást foglalni ebben, hogy az átokvetők se szívjanak és az emberek se.

Az A Fehér Macskában egy valaki, viszont kétségtelenül egyre nagyobbakat „szív” ne gondoljunk rosszra, pusztán felsülésre céloztam, nem tudatmódosító szerekre a cselekmény kibontakozásával az átokvető-ember együttélés kérdéskör pillanatnyi eredményétől függetlenül és ez nem más, mint Cassel Sharpe. Emlékszem, hogy amikor elkezdtem érdeklődni a könyv irányába, akkor elsőként Cassel karaktere fogott meg és a molyra feltöltött monológjai. YA-regényeknél nem annyira gyakori megoldás, hogy az első számú főszereplőnek fiút választ a szerző, a páros férfi tagjának szempontjából újramesélős köteteket most hagyjuk egy ennyire különleges, elsősorban rafináltságával hódító fiú meg majdnem olyan ritka, mint a fehér holló. Hibátlan mintamájereket, akik max. annyiban ütnek el a mindenki könyökén kiütődő Mary Sue-któl, hogy nem szoknyát hordanak, mosolyukkal szívelégtelenséget kiváltó szépfiúk és a szokásos kis különcök, akikről néhány fejezet lefolyása alatt kiderül,  hogy nem annyira rendhagyóak, mert mégiscsak a mintamájer vagy szépfiú kategóriába tartoznak, akadnak. De olyan 17 éves srác karakterek, akiknél nem azt hangsúlyozzák, hogy mennyire jól néznek ki, mennyire csodásak és ezért mennyire rajong értük mindenki, hanem az eszükkel kenyerezik le az olvasót, kevesen vannak. Túl kevesen és a magam részéről talán ezért is zárom őket fénysebességgel a szívembe. Cassel örök kívülálló a saját családjában és nem csak azért, mert ő a legkisebb, akit kimondatlanul, de mindenki a pátyolgatásra szoruló kölyökként tart nyilván, hanem mert ő nem átokvető. Kiskorától kezdve arról ábrándozik, hogy mikor derül ki valami csoda folytán, ő sem varázslat-analfabéta, sőt, valamilyen kirívóan ritka képességet birtokol. És ez a vágy nem csak szimpla csordaszellemben gyökerezik, ami hatására kényszeresen fel akar érni a többiekhez, hogy ugyanúgy kezeljék, miközben rajta kívül senki se csinál ügyet a másságából, mert a mássága miatt… igencsak sok mindenből kihagyják mind a testvérei, mind az anyja és a nagyapja. Még a legalapvetőbb átokvető ügyekről se világosították fel Casselt, mondván, őket ezek úgyse érintik, így előtte is kis híján ugyanakkora rejtély az a világ, amiben a tulajdon családja mozog, mint az átlag embereknek. Időről-időre felszínre kerül, hogy zavarja Casselt, ő a kakukktojás, akit nem avatnak be semmibe, de igyekszik nem keseregni, ha már sajnálatos módon normálisnak született, arra törekszik, hogy az iskolában kiépítsen egy normális életet és ezzel együtt egy profilt magáról. Ez az élet és ez a kép, pedig félelmetesen hamar megreped és teljes összetöréssel fenyeget azon az éjszakán, amikor Cassel a tetőn köt ki, miután egy furcsa fehér macskával álmodott, ami ellopta a nyelvét. A fiú a felfüggesztése után hazautazik és nekiáll azon ügyködni, hogy szerezzen róla egy papírt, miszerint nincsen semmi baj a fejében és kezelik az alvajárását, hogy visszamehessen a biztos közegében, de a macska újra és újra felbukkan, már nem csak álmában és segítséget kér Casseltől, mondván, elátkozták és egyedül ő mentheti meg. Mindeközben meg a fiú egyre többször gondol Lilára, a gyerekkori barátjára, akit minden bizonnyal megölt… viszont nem emlékszik rá, hogyan tette vagy miért. Amint Cassel rájön, mi lehet az összefüggés a macska és Lila között, elkezd felrepedezni egy régi, mocskos átverésnek a kérge, ami nagyobb lavinát indíthat el, amire a fiú számított, ami több életet is veszélybe sodor. Nagyon élveztem a nyomozást és azt, hogy Cassel fejezetről fejezetre le tudott nyűgözni az agyafúrtságával, ha az adottságok vízzé is válnak, a vér semmiképpen, emberükre leltek benne a gengsztereknek dolgozó átokvető családtagjai :D Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, sosem aggódtam a rizikós helyzeteknél, hogy Cassel fogja a rövidebbet húzni, de nem kellett csalódnom benne, az összeszedett tervezés és az óvatosság simán felveheti harcot az olyan erőkkel, amikkel szemben egy varázstalan egyén védtelen. Szólóban is parádésan alakított a srác, de azért örültem, amikor megnyílt a barátai felé és bevonta őket is a buliba, habár az irányítói szereppel járó teendők továbbra is főleg az ő kezei között nyugodtak.

A mellékszereplők nem lettek annyira alaposan megformálva, mint Cassel, de a barátai, Sam is Daneca is hamar megszerethető, jópofa karakterek lettek így is. :) Samben a legjobban a kreativitását szerettem, a tanárok számára hajmeresztő ötletei az átverés leleplezése és a másik átverés megszervezésében tökéletesen megállták a helyüket, nélküle ha nem is futott volna zátonyra Cassel szervezkedése, de sokkal nehezebben került volna sínre. Daneca pedig… nos, ő nekem olyan volt, mint egy kis Hermione :D Általa sokat meg lehetett tudni az átokvetők helyzetéről és a gengszterbirodalomról és a leleményességével ő is remek kiegészítése lett a hármas fogatnak. A közös jeleneteik közül az első hadműveletüket, azaz a macska megszerzését szerettem, lehet, van aki majd azt fogja rá mondani, túlzottan körülményesen végezték el azt az örökbefogadást. Szerintem viszont szükség volt a pepecselősebb részletekre is, hogy hihető legyen a történet, amit előadtak a műszakba osztott fickó előtt, ugyanis a kidolgozatlan vakfoltok hamar gyanakvásra adhatnak okot és ezáltal végzetessé válhatnak.
Cassel börtönben ülő, nagyjából mítoszként létező anyjának a csekély jeleneteinél fura déjá vu érzésem volt, mintha ismerném valahonnan ezt a nőt, aztán az utolsó telefonbeszélgetésnél leleplezett legőrültebb húzásánál megvilágosodtam, miért is… Nyomokban egy kiskori barátnőmnek az anyjára emlékeztetett a hebrencsebb megmozdulásaikor. Cassel anyja felnőttebb volt valamivel, mint az említett barátnőm anyja, aki többek között leugrott a lakásuk melletti pékségbe reggeliért a barátnőmnek, de mire hazaért a papírzacskóval, megette, ami benne volt, mert „olyan jó volt az illata” viszont nem egy mókás párhuzamra bukkantam. Nem mondom, hogy nem akart jót azzal a kis ajándékkal, amivel meglepte a végén a legkisebb fiát, de basszus… ilyet nem csinálhat egy felnőtt ember! xD

Cassel bátyjait ki nem állhattam, ha mostantól borzalmas könyves testvéreket kell felsorolni, vezető helyet fognak elfoglalni a listámon. Philiph már a feleségét illető üggyel leírta magát előttem és Barron se volt különb, amiért benne volt a buliban és ugyanolyan undorítóan viszonyult Casselhez, mint az elsőszülött. Epekedve vártam, hogy mikor jut el arra a pontra Cassel, hogy nem hagyja, hogy az egy család vagyunk szöveg felmentse őket a mocsokságaik miatt. Barronon és a füzetén azért mindent egybevetve jót röhögtem, főleg azt követően, hogy a benne álló adatokat itt-ott kicsit kiszínezték.

Desi, Cassel nagyapja volt az a famíliából, akit eleinte lebecsültem, elolvastam az ódákat az öreg múltjáról, de mégsem váltam tőle annyira sokat, amit a megfelelő időben derekasan megbántam, miközben lázasan kutattam azok után a részletek után, amiknek meg kellett volna akadályozniuk abban, hogy alábecsüljem az idős halálvetőt, akinek a korábbi munkájának ott vannak a nyomai az ujjai… vagyis azoknak a hiányában. Említettem már nektek, hogy az átokvetésnek vannak visszahatásai? Az egyes adottságok kidolgozásában nagyon értékeltem ezt az apró betűs részt is, mert még realisztikusabbá tette a varázslást, megmutatta, hogy az átlagos emberek hiába álmodoznak róla, hogy kiderül, lakozik a testükben valami természetfeletti, a mágia nem fenékig tejfel. A használatát meg kell szenvednie az átokvetőnek, ami által már egyáltalán nem annyira vonzó az ilyesféle különlegesség, mint a Harry Potterben, aminek az elolvasása után nem egy moly várta, hogy meghozza egy bagoly a Roxfortos levelét. Az érzelemvetőre úgy csapnak vissza az érzelmek, hogy labilis lesz, minél több manipulációt hajt végre, annál jobban elhatalmasodik felette ez a szeszélyesség, ami nagyon szépen érzékelhető Cassel anyjánál. Az emlékezetvető a varázslataiért a saját emlékezetével fizet egy átváltoztató meg az átváltoztatás mértékétől függően változik meg ideiglenesen… ami nem kicsit fájdalmas. Desi halálvetései során az ujjai sorvadtak el és ezzel rögtön tudatosult abban, akivel találkozott, hogy egy gyilkossal áll szemben. A mindent eldöntő jelenetnél begurultam, amikor feltűnt Cassel nagyapja és levakarhatatlanul lábatlankodott a srác közelében, sík ideg lettem, hogy mindent el fog rontani. Amikor ő is megmutatta a nehéztüzérségét, elégedetten mosolyogtam a lapok felett. A Red Glove-ban most már résen leszek a jeleneteinél, kétszer nem fog átvágni :D

Lila durva fejtörést okozott, ő volt az a résztvevője az A Fehér Macskának, akivel még az utolsó fejezetekre se tudtam volna biztosra, hányadán állok. Voltak olyan vonásai, amik tetszettek és olyanok is, amik ellenszenvet csiholtak. Bánatomra ezek  körülbelül megegyező arányban jelentkeztek. A visszaemlékezésekben nem zsebelt be nálam túl sok jó pontot a lány, hiába rajongott érte annyira Cassel, akiért pedig nem túl burkoltam a tudtotokra adtam, én rajongtam. Úgy tűnt a legtöbb közös jelenetüknél, mintha ez nem egy egyenrangú felekből összetevődő barátság lenne, hanem egy olyan hatalmi rendszer, ahol Lila kihasználja reálisabb az a klasszikus szóhasználat, hogy úgy bánt szerencsétlen sráccal, mint egy darab szarral Casselt és azt a rózsaszín ködöt, amit a fiú köré fújt. Rejlett Lilában keménység és szúrósság, amit szeretni szoktam egy női karakterben, de a csajnak egy kissé interaktív játékcica beütése volt, hogy nagyon vérengző és nagyon Lara Croftosan vagány akar lenni… de nem természetesen jön, hanem valamelyest erőlködve akarja felvergődni magát a rettenetes maffia hercegnő pozíciójába. Nem tudtam komolyan venni a múltban se az „ambícióit”. Leginkább az ominózus, fülátszúrós jelenetnél volt nekem olyan fekvése a leányzónak, mintha egy Kylie Jenner-klón lenne, akit elhalmoz apuci pénze és jó módjában nem tudja mit csináljon, a különleges és acélos vagyok maszlag meg csak valótlan púder, amit az én arcomra nem tudott sikeresen ráhinteni. Még folyamatban volt az olvasás, mikor leültem és életemben először, elejétől végégig megnéztem A keresztapa első részét, így valószínűleg képtelen voltam elvonatkoztatni a megfelelő maffia örököstől várható követelmények terén a Michael Corleone szinttől, de Lila ezt a meccset akkor is elbukta volna szerintem, ha Michael által nem ismerek meg egy élő-lélegző, méltóságteljes gengszterpalántát. A sérelmét nem vitattam, átéreztem a dühét, mert (spoiler) mégiscsak évek lettek elvéve az életéből Anton miatt (/spoiler vége) , de az ahogy Cassellel viselkedett, az legalább annyira igazságtalan és minősíthetetlen volt, mint ami vele történt, (spoiler) nem a Cassel a közvetlen felelőse a macskává változásának, még így is neki köszönheti, hogy életben maradt. Cassel azzal, hogy macskává tette, lehetőséget biztosított neki, hogy elmenekülhessen, ami nem adódott volna meg, ha követi a parancsot és egy összetörhető tárggyá alakítja a lányt(/spoiler). Mindenesetre a rá vonatkozó részletek záródása miatt kíváncsi vagyok, miket fog alakítani a következő kötetben… ’:D

Lila apját, Ivan Zacharovot viszont imádtam <3 Cassel átverései se voltak piskóták, de mindet überelte az, amit ő hajtott végre, hihetetlenül frenetikus és egyben ironikus is volt. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, még egy kicsit talán meg is sajnáltam Antont egy icipicit bizarr hatása volt a jeleneteinek, mert kivétel nélkül Anton Kabanen képe tűnt fel a lelki szemeim előtt, amikor róla volt szó ennek fényében, az a sok ármánykodás, ami csak úgy kirepült a kukába… Áh, mégsem tudom, sajnálni, nem vagyok ennyire jószívű, a káröröm erősebb :D

Beváltotta a hozzá fűzött reményeimet ez a könyv, bár Cassandra Clare közeli barátnőjétől nem is számítottam kontár munkára, természetesen kíváncsi vagyok a második és a harmadik kötetre is, a varázserejű szélhámosok világában nem elég csak egyszer elmerülni. Különleges YA-történet, ami nélkülözi azokat a nyavalygásokat, amik a plafonra küldik a műfaj ellenzőit. Azt nem értem csupán, hogy nem csapott le még egy rendező se az adaptációkészítés jogaira, baromi jó mozifilm lehetne belőle, ha megfelelően eltalálják Cassel karakterét :D

Borító: 5/5 – Egy szó: igéző. Nem láttam eddig ehhez fogható stílusút, olyan, mintha a minta bármelyik pillanatban kiemelkedhetne és mozgásba lendülhetne, a „White Cat” felirat meg csak tovább fokozza a 3D-s hatást. Nem túlzsúfolt és nem is jellegtelen, a hátsó borító és a gerince is csodaszép.
Kedvenc szereplők: Cassel, Daneca, Sam, Ivan, Desi
Legutáltabb szereplők: Anton, Barron, Philiph
Kedvenc részek: a nyitójelenet és az azt követő órák, az amikor Cassel végrehajtotta Sammel és Danecával a menhelyes átverést, az amikor Cassel megszerezte az amuletteket, amikor Cassel beleírt Barron füzetébe, amikor Cassel az orvosnál járt, amikor lelepleződött Ivan átverése, Cassel anyjának az utolsó telefonja
Mélypontok: az, ahogy a testvérei és Lila Cassellel bántak, a két kapásból kitalálható momentum nyújtása
Szerelmi szál: Most még nagyon enyhe és a romantikánál sokkal lényegesebb ügyek kerülnek terítékre, fiúknak is szívesen ajánlanom :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése