Andrew Lucas McIlroy: Árnyból ​az angyal

Sziasztok! ^^ Ebben a posztban az Alexandrás ámokfutásom egy másik gyümölcséről, a 2012-es Aranymosás pályázat győztes művéről, az Árnyból az angyalról írtam egy értékelést, ami remélem, titeket is olvasásra fog ösztönözni, hiszen a fantasy rajongóknak vétek lenne kihagyni az utazást abba a varázslatos, sokrétű világba, amit az író megnyitott. Kár lenne tagadnom, új kedvencet arattam.

Fülszöveg:

„Lásd ​meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…”
Amikor az első és egyetlen keresztes háború elsöprő győzelmet aratott, a világra homály borult. Azóta az Örökkévaló egyháza vasmarokkal szorítja híveit, a 19. század végén az emberek még mindig inkvizíciótól, boszorkányoktól és démonoktól rettegnek.
Cailie Jacobs különleges fiú: az éjszaka teremtményei a védelmére kelnek, a farkasok szelíd kutyaként viselkednek a közelében. Híre azonban eljut az inkvizícióhoz: családját megölik, és ő maga is kínhalált halna, ha életét nem mentené meg egy furcsa társaság.
Brod Walters és ifjú társai kisstílű szélhámosok, eszük ágában sincs ujjat húzni az egyházzal. Ám ahogy keresztezi útjukat ez a különös fiú, addigi kényelmes életük fenekestül felfordul. Csatlakozik hozzájuk Dorien, az elf ifjú, és Eline, egy felfegyverzett asszony, aki a legrettenetesebb bűnt követte el az Örökkévaló egyháza ellen: megtanult varázsolni.
Hogy Cailie-t megóvják, fel kell fedniük az évszázadok óta a homályban rejtőző igazságot. De kicsoda ez a fiú valójában? Vajon a fény, vagy a sötétség uralja-e sorsát? Miért védelmezik egy elfeledett istennő, Balora szent állatai, a farkasok? Ki az a titokzatos angyal, aki mind gyakrabban bukkan fel álmaikban? Mi köze mindennek a Vatikánhoz és a közelgő pápaválasztáshoz?
A vándorokat egy varázslatos ereklye szólítja a messzeségből, és a jövendölés, hogy Balora prófétája újból a földet járja majd, aki reményt hoz a halandóknak. Reményt egy szabadabb világra, ahol az Elfeledettek újból visszatérhetnek.
Lásd meg a jelet, mert hamarosan eljön az idő.
Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…

Aki nyitott lesz és megadja rá a lehetőséget, hogy eljöhessen az életébe az Árnyból az angyal, egy nem mindennapi, bámulatos képzelőerő 500 oldalnyi átgondolt, a mágia központi szerepe ellenére is logikusan felépített megelevenedésével találja majd szembe magát, amiben a fantasy műfaj kedvelői egytől-egyig ráakadnak a személyes, kedvenc csemegéjükre. No, és mi vár azokra, akik ennek a vonalnak az összes eleméért, lényéért teljes szívvel és lélekkel rajonganak? Irodalmi édességboltban fogják érezni magukat.
Azt, hogy a kedvenc hazai íróm ajánlása díszeleg a káprázatosan gyönyörű borítón, már egy biztató jelnek vettem, amikor meghozta a könyvet a futár, de azért azt még így sem mertem feltételezni, hogy ennyit fog nekem adni ez a történet. Azt gondoltam, adott lesz egy furcsa képességekkel bíró kisfiú, akit a védelmezői hozzásegítenek a kellő mennyiségű nehézségek után, hogy a habzó szájú, vallási őrülteket megfékezve megváltsa a világot… és az alapfelállás fájdalmasan leegyszerűsítve ez is. Viszont hamar megvilágosodott, hogy amit leírtam, mégiscsak a legkülső matrjoska baba, aminek a belsejében egy kisebb regimentnyi további baba rejtőzik, arra várva, hogy az olvasó elérjen hozzájuk és kihúzza őket. Hopp egy kis elf történelem, hopp egy kis boszorkányság, hopp egy kis vérfarkas átok, hopp egy kis politeizmusos mitológia, hopp egy őrző-védő angyal, hopp egy kis démonok szőtte ördögi terv, hopp egy titkos rend, hopp egy világok sorsát átformáló háború, hopp egy mindent új nézőpontba helyező csavar és nem győztem felkaparni az államat könyv középső, ragasztott részéről, hogy folytathassam a sztori olvasását. Nem egy gyors lefolyású történet ez, aki azzal a céllal akar belevágni, hogy gyorsan végigrohanjon rajta és aztán vegye is elő a következőt, jobb ha még mérlegeli a témát, mert az Árnyból az angyal nagyszerűségéhez hozzá járul az a várakozás is, aminek a során aprólékosan kinyílik, aminek ki kell nyílnia. Mert habár maga az utazás se unalmas, az egyes részletek akkor ragyognak a legfényesebben, ha eljön a megfelelő idő. Őszintén meghökkentem, mennyi fantázia szorult ebbe a fickóba, hogy mennyi önmagukban is izgalmas, sokrétű egészet adó, de együttesen is harmonizáló világ került a könyvbe. Ekkora mennyiségű varázslat simán elegendő lett volna másik hat (!) regény megtöltéséhez is, így egybe sűrítve pedig az Árnyból az angyal lett a fantasztikum Szent Grálja. Utólagosan őszintén sajnálom a 2012-es Aranymosás többi pályaművét, nem volt velük szemben sportszerű ezzel a könyvvel, ezzel a profizmussal versenyre kelni. A legjobban kétségkívül a vérfarkasos szál kivitelezése tetszett és az, hogy az író elengedte azt az évezredes, csontig rágott klisét, hogy a sötétség/az éjszaka erőinek a birtoklói csak a gonoszok lehetnek. Üde és szimpatikus színfolt volt, hogy kivételesen sokkal… szürkébben lettek megközelítve a szembenálló oldalak, mint általában. A sötétség pusztíthat a fénybe és a tisztaságba burkolózva, álszenteskedve, míg az igazi világosság képviselői is rejtőzhetnek az árnyak között. Sokszínű, ámulatba ejtő, elgondolkodtató, fordulatos, tele könyörtelenséggel a Vörös Pötty senkit se riasszon el a valami drasztikusabbra vágyók közül se, a Hard Selection kategóriába is beleillene és nem kevés iróniával. Az író egyértelműen azoknak a magyar tehetségeknek a sorát erősíti, akik figyelemért kiáltanak, mint ahogy az Árnyból az angyal egy második kötetért… Érdeklődnék, merre találom a folytatást? Nem lett félbe vágva a történet, de na… ezt nem lehet pont így pont itt annyiban hagyni! Az elemésztő bizonytalanság ütős stratégiai elem volt, de most már azért lehetne hozni azt a maradék három-négy kötetet… :D

Kilenc hónapja írtam, hogy innentőlkezdve, ha magyar írótól veszek a kezembe egy könyvet, On Sai-nál van az amérce, amit meg kell ugrani és ha Lucas még éppen nem is ugrotta át ezt a bizonyos mércét, erősen súrolta ezzel az alkotásával. Egyedül azért került levonásra az a feles, mert bár a karakterek a helyükön voltak, valamennyire mind hozzám nőttek és beteljesítették a rájuk bízott feladatot, mégsem akadt köztük egy annyira kivételesen kiemelkedő jelenség, akire totális meggyőződéssel rámondhatnám, hogy kedvencem lett, hogy a többi olvasmányom viszonylatában is emlékezetes egyéniség. De ez nem is tekinthető nagy hibának, ugyanis Eline keménysége és harciassága, Dorien mély gondolkozása és titokzatossága, Brod atyáskodása, Jew és Quentin hajtépős vitatkozásai mind hozzátettek a maguk módján ahhoz, hogy az Árnyból az angyal kerek legyen, hogy egy élő-lélegző dologgá alakuljon, viszont nyilvánvalóan a világfelépítés és az abból fakadó cselekményszálak viszik el a hátukon a történetet. Ilyen szempontból a sztori résztvevői mondhatni elhanyagolható tényezőként játszanak közre abban, hogy végbemehessen, aminek végbe kell mennie.

Az induláskor még nem jósoltam akkora sikert ennek az olvasásnak, mint amekkora ovációval vegyes rajongás kering jelen pillanatban is a vénáimban. Hiszen kezdésként egy klasszikus, megszámlálhatatlanul sok történet alapozásaként felhasznált kis falut kaptam, aminek megvan a kis rendje, ahol minden folyik a megszokott kis medrében, miközben a falu lakói nem is sejtik, micsoda nagy tettekre rendeltetett, különleges fiút látnak rohangálni a házaik előtt… ameddig el nem érkezik a nagy áttörés és ki nem fordul a világ a négy sarkából. Egy szkeptikus pokróc vagyok, de ekkor még nem láttam rá nagy esélyt, hogy ezzel a kötettel mi ketten bankot fogunk robbantani. Abban biztos voltam, hogy tetszeni fog, abban biztos voltam, hogy szeretni fogom olvasni és abban is biztos voltam, hogy kellemes szájízt fog hagyni maga után, szép emlékeim lesznek, mikor visszagondolok rá, de nem néztem volna ki belőle jó darabig, hogy ennyire hasra leszek esve tőle. Pedig tagadhatatlanul ez történt.

Az előző értékelésemben leecseteltem nektek a rövid fejezetek ördögi erejét, most pedig elérkezett az ideje, hogy megosszam veletek annak egy tipikus példáját, amikor a hajmeresztően hosszú fejezetek is konkrétan etetik magukat a könyvmollyal. Amikor annyira érdekes, amit olvastok, annyira jól meg van írva, amit olvastok, hogy hiába gyűrtetek le egy fejezetben épp 50 oldalt és érzitek úgy, hogy majd’ kifolyik a szemetek, mégis belevágtok a következőbe, ami akár 70 oldalt is magába foglalhat és az meg sem fordul a fejetekben, hogy félbehagyjátok a szöveget az újabb fejezet ledarálása előtt vagy, hogy felületesebben olvassatok. Ez még talán veszélyesebb, mint azok a pár oldalas fejezetek, amik elhitetik az emberrel, hogy gyorsan halad, ezért már csak azért se akar leállni, főleg, mivel a most is érvényesült felállás elérése követel meg több melót az író részéről. Tehát, ha megtetszik nektek az Árnyból az angyal, amit erősen pedálozok elérni a már monitorra vetett és ezután elkövetkező mondataimmal ne számítsatok rá, hogy sebtében, itt-ott elolvasott oldalakkal megúszhattok majd egy napra jutó olvasási adagot. Mert egy fejezet ugyebár sose elég és, mint említettem, itt egy fejezet is bőven von magába papírt és történéseket.

Egyre csak fokozódott és fokozódott az élmény és nem győztem vele betelni, a fejezetek közötti illusztrációval megspékelt kis gyöngyszemek meg már csak felfújták a habot a tortára. Azon kívül, hogy nagyon jól adagolták a soron következő fejezethez szükséges alaphangulatot, rengeteg olyan plusz információhoz is juttattak, amik a világfelépítés szilárdítása és a végkimenetel szempontjából is jelentősek voltak, ám a cselekmény közé nem lehetett volna úgy beékelni őket, hogy ne keltsenek oda nem illő, furcsa hatást. Meg persze azok a kis ábrák se elhanyagolhatóak, amik megmutatták, hogy az írónak nem csak a meséléshez van érzéke, hanem az illusztrációk készítéséhez is ^^ Ilyen az, amikor egy kiadvány kívül-belül gyönyörű.

Cailie Jacobs, a történet fő mozgatórugója és a világrengető lavina elindítója körül már az első oldalakon megszaporodnak a furcsaságok, amik először még csak az akkor keresésére induló bátyja és egy diszkrét falubeli lány előtt mutatkoznak meg. Ám később kifigyeli egy sokkal lepcsesebb szájú és fanatikusabb tűzben égő település szomszéd, ahogy a tíz éves fiúval úgy viselkednek a mindenkiből félelmet kiváltó, vérengző vérfarkasok, mint a simogatásra és játékra vágyó kölyökkutyák és azonnal patkány-üzemmódba kapcsolva rohan az egyházmegye prefektusához az illető, hogy beszámoljon róla, micsoda abnormális, sőt sátáni jelenet főszereplőjévé vált Cailie. Fontos ezen a ponton megemlítenem, hogy a világ, amiben a karakterek élnek nem szimplán erősen vallásos, hanem egyenesen fanatikus őrültek gyülekezete, ráadásul olyan tanokban hisznek kérdezés és kételkedés nélkül, hátborzongató elvakultsággal, amiktől egy normális embernek garantáltan nem csak kettéállna, hanem le is esne a füle. Egy nagyon szűk, nagyon korlátolt nézőpont uralkodik és a hatalom birtokosai, az inkvizíció erői mindenkit könyörtelenül kézre kerítenek és elpusztítanak, aki nem fér bele ebbe a szemléletmódba valami miatt, pl. természetfeletti vér csörgedezik az ereiben vagy, akik meg találták szegni valamelyik minősíthetetlen, kockafejű szabályt. Piszkosul gyűlöltem az egyház képviselőit a könyvben, amiért ilyen mocskosul bekorlátozták és terrorizálták a névtelen arcokból álló tömeget, de ennél is jobban már csak az emberekre haragudtam, amiért voltak annyira elvakult birkák, hogy a legcsekélyebb ellenállás nélkül igazodtak ahhoz az elferdült létformához, amit le akartak nyomni a torkukon és, hogy nem tettek semmit, hogy véget vethessenek ennek az elmebeteg hajszának. Mert ameddig nem érintett egy családot konkrétan a kivégzés vagy a megkínzás lehetősége, addig a játékfeltételek mindenkinek megfeleltek. Az meg még akkor is tök normális, sőt egyenesen elvárt volt, hogy egy családfő  rendszeresen agyba-főbe verje a feleségét és a gyerekeit, mert a nők a „sátán eszközei a dicső férfiak megrontására teremtettek, a gyerekek meg eredendően romlottak, amiért a nők szülik őket”. Ezen a ponton megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy; Akkor a férfiak hogyan lehetnek az egyedüli tiszta létformái az emberiségnek, amikor ők is voltak valamikor gyerekek, ergo őket is anya szülte…? o.o Később értelmet nyert, hogy miért plántálták ezt az emberekbe, de nekem akkor is ellentmondásosnak tűnt a szentemberek részéről ez az eszme. Azt meg pláne nem értettem, miért nem fordult meg az emberek fejében, hogy ha a gyerekek eleve romlottak, akkor a felsőbb rendű férfiak is azok, vagyis hiba van a gépezetben. Épp ezért akkor se történt semmi a férfival, ha megerőszakolt egy nőt/lányt, mert nem hibáztatható érte, ha használja az orra előtt sündörgő húsdarabot, de a nő/lány kegyetlenül meg lett büntetve, amiért megerőszakolták, mert ha egy nő házasságon kívül folytat nemi életet, akkor a sátánnal hál és az bűn még akkor is, ha kényszerítették rá. Ami meg talán a legundorítóbb az egészben, hogy a hívek körében kapásból megszűnik létezni az, az ember, akire ezáltal a feddhetetlen rendszer által rá akarnak bizonyítani valamilyen vétket. Nem számít, ha annak a kisgyereknek minden kedden adtak egy süteményt, amikor feléjük ment, nem számít, ha ők vigyáztak rá és játszottak vele, amikor a szülőknek dolguk volt, nem számít, ha az anyával évtizedes barátnők voltak és együtt jártak le a folyóhoz minden nap mosni, nem számít, ha az apa javította meg előző héten a tetőjüket, segített nekik rakodni vagy együtt sörözgettek a kocsmában. Onnantól, hogy egy prefektus, aki soha a büdös életben nem ismerte a „problémás” családot bevágtat a faluba és kijelenti, ezek bizony ördögfajzatok és mocskos bűnösök, az ismerőseik számára nem számítanak az együtt töltött évek, a rengeteg emlék és kölcsönös szívességek, a személy megszűnik és csak a bűnös marad, akit kapásból izzó indulattal gyűlöl a tömeg. Ó, én balga miket beszélek! Nem is csak szimplán gyűlölködik a nép, hanem még vasvillával vonulnak a házuk előtt és minden alkalmat megragadnak, hogy hetet-havat összehordva növelhessék a szerencsétlenek bűnlajstromát, hogy mindenféle valótlan mesékkel hozzájárulhassanak a szent tisztogatáshoz, fiatalok, középkorúak és öregek egyaránt. Hányingerkeltő egy viselkedés. Remekül jelenítette meg az író az elvakultságot és a kis gúnyolódó felhangú monológjaiból világosan sütött, hogy ő, mint narrátor mennyire elborultnak és felháborítónak tartja azt, amit a könyvben hit címszó alatt zajlik. Nem bírtam egy szemvillanás erejéig se komolyan venni a megjelenített tanokat és képtelen voltam elgondolkozni rajta, hogy valóban a pápának és a követőinek van igaza és tényleg démonok laknak a nőkben és a gyerekekben, így bennem nem is indult el az a mások által lefutott dilemmázási kör, hogy vajon a hősök azok, akik a rossz oldalra kerültek tudtukon kívül?. Visszakanyarodva Cailie-hoz és az ő farkasokkal táncoló produkciójához, amint elterjedt a híre a bejelentő árulkodása után, hogy a kisfiú az ördöggel cimborálhat, a családtól olyan mértékben fordultak el a falu lakói és olyan módon kiáltották ki őket bűnbakká, mint ahogy azt az előbb leírtam nektek, úgy záporoztak a bizarrabbnál bizarrabb történetek a Jacobs családról, hogy a prefektus és az írnokai alig győzték őket lejegyezni. Viszont nem veszett ki mindenkiből a józan ész, a fiú családja szembeszálltak a házukban állomásozó vallatókkal, hogy próbálják menteni Cailie-t és később a fülszövegben emlegetett utazók is kiálltak a fiú mellett, így ha teljesen elárvulva és megkínozva is, de Cailie-nak aki egyébként tényleg egy nagyon szerethető, aranyos gyerekként lett megjelenítve, amikor rá is jött az 5 perc, az indokolt volt, egy szóval nem úgy viselkedett, mint az átlagos gyerek kiválasztottak lehetősége adódott elmenekülni a hit katonái elől. És itt bukkant fel az egyik legmeghatározóbb fordulat, ugyanis, amikor a kisfiú egy romváros falai között bujdosott… feltűnt egy Árny, ami lemészárolta az őt üldöző katonákat és innentől kezdve a fiú nyomába szegődött…

Az Árny tekintetében jó ötletnek találtam, hogy bár felemésztett vele kapcsolatban a kíváncsiság, sokáig nem lehetett készpénznek venni, mik is a lénynek a szándékai. azt meg még ezután se lehetett megtudni jó sokáig, hogy konkrétan mi is lenne. Egy démon, egy troll, egy farkasember, egy angyal vagy a mikulás. A rejtélyessége ügyesen homályban tartotta Cailie küldetését is, ugyanis hiába világosodott meg hamar, hogy a fiú páratlan tulajdonságai nem csak azzal a céllal léteznek, hogy a hit erői számára céltáblát jelentsen a kölyök, hanem valami nagy dolgot kell végrehajtania, azt szinte a fináléig nem lehetett totális egyértelműséggel kihámozni, hogy pontosan mit is kell ahhoz tennie Cailie-nak és a védelmezőinek, hogy le lehessen taszítani a trónról ezeket a keresztes, habzó szájú bolondokat és a vezérüket… akinek a megalkotása már önmagában is egy roppant briliáns húzás volt. Annyira szeretném bővebben kifejteni, hogy mit is lehet tudni az ifjú pápáról, magukról a pápákról, de vétek lenne lerombolni azt a hatást, amit váratlanul elérhet a titok lelepleződése, úgyhogy igyekszek uralkodni magamon és elzárni az információs csatornát. Annyit viszont mindenképpen meg szeretnék jegyezni, hogy egy igazi What the hell? pillanat volt, ami az új pápa elődjének a temetésén zajlott le. Le voltam nyűgözve, döbbenetes és egy egészen enyhén creepy volt, nagyon bejött :D

Hasonlóan bombasztikusnak találtam Cailie védelmezői egyikének, Doriennek az elfnek a hátterét is. Azt, ahogy az író az elfekhez kötötte egy másik természetfeletti lénynek a legendáját, egyféle „kiméra hatást” teremtve, amivel eddig még egyszer se találkoztam, pedig nagyon különleges és fantáziadús elgondolás. Ráadásul rendesen kidolgozott és van benne értelem is, nem csak úgy találomra össze lett párosítva két természetfeletti faj. Az elf fiúnak a szemléletmódja egész érdekes volt, mint ahogy az elfek kultúrájából becsempészett vékony kis szeletek is és abban egyetértettünk Doriennel, hogy a neve helyett valakit csak asszonynak vagy gyereknek hívni, mint „gyere kutyus!”, eléggé tuskó magatartás. Kár, hogy szegény nem tarthatta meg az igazi nevét, mert valóban nem volt vele semmi baj csak azért, mert valamivel nehezebb kimondani és rögzíteni, mint az emberi neveket…. xD Bántam valamennyire, hogy a mellékszereplők közül mindig csak Eline-re lett helyezve a hangsúly, miközben a legrázósabb helyzetekből mindig Dorien vágta ki a csapatot és a végső kelepcéből való kijutáshoz is ő járult hozzá a legszervesebben. Szerintem megérdemelt volna egy csöppet több rivaldafényt a karaktere, szívesen olvastam volna többet is róla. Nagyon szép zárást adott neki az író, örültem, hogy az ő szála így alakult.

Eline az első felbukkanásakor azonnal szimpatikus lett a törhetetlen, erélyes fellépésével és az áthatolhatatlannak tűnő páncéljával, ami még a legmegátalkodottabb embereket is messzire kergette, egy idő után viszont úgy éreztem, hogy a kérgességével már indokolatlanul át lett esve a ló túloldalára, hogy kezdenek eltúlzott irányt venni a jellemének a jellegzetességei, noha minden körülmények között imádni szoktam a kemény, tökös karaktereket. Ahogy meg lehetett ismerni a múltját és ezáltal rétegesebbé vált a nő, változott az irányába a hozzáállásom és érthetőbbek voltak egyes mozzanatai, vonásai, bár még ezután is előfordult, hogy úgy érzékeltem, az acélossága el van túlozva. Főleg akkor vert bennem gyökeret erősebben ez a megállapítás, mikor hébe-hóba az ő habitusához egyáltalán nem illően szentimentális és érzelmes kezdett lenni, kiváltképp, miután felgöngyölődött a rejtély az Árny kilétét illetően. Az nem zavart, hogy végül csak az lett kihozva ebből a sokat szenvedett, borzalmakon átvergődött szereplőből, hogy a megpróbáltatások ellenére sincsen fából, de ebben valahogyan nem érzékeltem a folyamatosságot. Egy bizonyos pontig hidegen, morgósan és ellenségesen viselkedett az úti társaival, aztán egy hangányit lágyult, majd visszavonhatatlanul hozzájuk nőtt. Annak a gondolatát értékeltem, hogy egy Eline-hez hasonlóan az élet által sokszor megrágott és kiköpött, megkeményedett alak is felengedhet és szeretetre találhat a megfelelő közegben, de egy icipicit hirtelennek tűnt a váltás :D Mindenesetre a képességét nagyon szerettem és a mágia megjelenítését is, ritkán találkozok olyan sztorival, ahol nem úgy van megjelenítve a varázslás tudománya, mint egy kiváltság, ami csak egy szűk körnek adatik meg, hanem kellő gyakorlással akárki elsajátíthatja az alapokat.

„ – (…), a varázslás nem bűn! Természet adta joga minden élőnek. Olyan ez, mint bármely más képesség, például az olvasás. Bárki megtanulhat olvasni, viszont hogy verseket, rímeket tudsz-e faragni, vagy esetleg regényeket írni, az már a te képességeiden múlik.”

Leginkább azokat a varázslós jeleneteket szerettem meg, amikben a nő azzal a kis fehér fény galambjával világított, ami egyúttal utalás is volt arra, hogy a megközelíthetetlen külső alatt egy lágyabb személyiség is lakozik. Ez a szimbolikus megoldás az álmok esetében is kedvemre való volt, rögtön megfejtettem, hogy a harcos, a tölgy, a farkas és a sólymok mire utalnak ^.^

A csoportosulás vezetőjét és ragasztó erejét, Brod-ot a könnyedén a szívembe zártam és szerintem egy olvasó se akad, akit nem tud meghódítani a hozzáállással, amivel a többiekhez viszonyul és, amivel azon volt, hogy a legtöbbet és legjobbat biztosítsa Cailie számára. Néha nem éppen a legjobb megoldás mellett döntött, az indokai reálisak voltak, de egyértelmű volt, hogy Cailie esetében nem lesz működőképes a gondolatmenete, hiszen már akkor megszilárdult a ragaszkodás, amikor bevitte a városba és ruhákat vett neki meg néhány játékot.

Jew-vel kapcsolatban idővel finomodott a véleményem, de nem voltam képes úgy megszeretni a lányt, mint a többieket. Nekem egy műlázadó, hisztis kis hebrencsnek tűnt a csaj, aki nagyon keménynek, nagyon erősnek és nagyon harciasnak akarja mutatni magát, közben meg csak egy pattogós pukkancs, aki ész nélkül kiabál és karmol, amint egy picikét is kibillentik a nyugalmi állapotából. Ahhoz a hőn áhított keménységhez, amit annyira irigyelt Eline-től, szükséges egyfajta méltóságteljes tartás is, ami a kontrolálhatatlan szeleburdisága miatt belőle egyértelműen hiányzott. Nekem inkább… nevetségesnek és gyerekesnek tűnt a viselkedése, mint vagánynak és tűzről pattantnak. Az se volt egy szimpatikus megmozdulás a részéről, hogy az elején meglopta Cailie-t, bár a történet előrehaladásával némileg formálódott a leányzó és Dorienhez is ő állt a legemberibben. Sokkal kedvelhetőbbé vált a személyisége, amikor nem akarta görcsösen játszani a nagylányt, hanem csak felesleges púder és körítés nélkül és körítés nélküli magát adta.

Quentin körülbelül azon a gyerekességi szinten ragadt le, mint ahol Jew is mozgott, nem hiába vitatkoztak el olyan hosszadalmasan és kimeríthetetlenül egymással azon is, ha a másik belerúgott egy kőbe. Csodálkoztam, hogy nem jöttek össze, mert ahogy Eline rávilágított, tényleg úgy viselkedtek a lánnyal, mint egy bosszantó házaspár, akiknek a közelében nem lehet megmaradni. A fináléra a srác is felnőtt egy kicsit a feladatához, de nem annyira, hogy elengedje a pojácás megnyilvánulásait és a hisztizéseit, amikre az ég adta világon senki se volt kíváncsi. Mint Jew esetében, nála is úgy tűnt, hogy játszani akarja a nagypofájú kemény legényt, aztán amikor meg kéne mutatni, hogy mennyire kemény legény is… abban a minutumban inába száll a bátorsága. Ahogy teltek a lapok és a fejezetek, az ő dilijeit és megszoktam és így visszagondolva nem tudnám elképzelni már a könyvet nélküle és a nyavalygásai nélkül, de két ilyen tökkelütött pesztrálására nem akkora nagy csoda, hogy Brodnak ráment az egészsége is… ’:D

A Balorához és Briannarhoz fűződő legendákat imádtam, a démonoknak a megjelenítése is első osztályú volt, ahogy a magyarázatok is, amikkel a történet egyes jelentéktelennek tűnő elemeit is más fénybe helyezte az író, az üzenetről nem is beszélve, amit a cselekmény kicsúcsosodásával küldött az olvasók felé. Eszméletlen jó volt, rendkívül összeszedett történet, ami nem csak a YA korosztályának, hanem a felnőtteknek is pompás szórakozást nyújt. Ha hazai könyveket kell mostantól ajánlani, a bevett listámon a Calderon és Szivárgó sötétség kötetek mellett állandó helyet fog kapni az Árnyból az angyal is ^^

Borító: 5/5* - Mesebelien hangulatos, az egyik legszebb „rajzolt” borító, amit valaha láttam, igazi télies világot teremt, lenyűgöző és Eline is nagyon jól el lett találva. Öröm rá nézni, szinte érzékelem, ahogy felém kavarognak a szélben a hópelyhek *-* Egyedül az a hátulütője, hogy ez a leheletnyi Andersenes beütés elzavarja a felnőttebb közönség javát, ahogy tapasztaltam :/
Kedvenc szereplők: Dorien, Eline
Legutáltabb szereplők: a prefektus, a bíboros, a pápa és a falusiak
Kedvenc részek: amikor a vérfarkasos szál előtérbe került, az etainuk történetének bemutatása, amikor lelepleződött a démonok terve, ami az előző pápa tiszteletére rendezett szertartáson történt, a zárás, amit Dorien kapott, azok a jelenetek, amikor egy családnak nézték a szereplőket, amikor Eline először idézte meg a galambját, amikor Eline bosszút állt, a medalion funkciójának a kiderülése, az, ahogyan az író Victor Hugo-t és Shakespeare-t beleszőtte a történetbe, az árnyjáték során elmeséltek <3
Mélypontok: amit a tanok oltárán a sok ártatlan ellen elkövettek, az, hogy az emberek nem mutattak semmi ellenállást ez ellen a pszichotikus diktatúra ellen, a falusiak hozzáállása a Jacobs család megvádolására, Jew és Quentn gyerekes pattogása.
Korhatár: YA minősítést kapott, de az egyház kegyetlenkedéseivel számtalan durva és sötét momentum is helyet kapott a történetben, az erőszakosságról és azokról a jelzőkről nem is beszélve, amikkel a vélt bűnösöket illették… A befogadáshoz is szükséges bizonyos mértékű érettség, így 14 éves kortól ajánlom.