2017. október 16., hétfő

Kelly Creagh: Oblivion ​– Ébredés (Nevermore 3)

Bonjour! ^-^ Egy roppant régóta várt, hihetetlenül izgalmas, minden várakozásomat és elvárásomat beváltott befejező kötetet fogok értékelni az alábbiakban, az egyik legkedvesebb sorozatom, a Nevermore-sorozat harmadik részét, az Obliviont, mely után őszintén sajnálom, hogy nem ismerkedhetek meg újabb kalandokkal Varen álomvilágában Isobel és Pinfeathers társaságában Soha már. Gótikus, horrorisztikus, lenyűgöző, elbűvölő - megszakíthatatlan, véget nem érő szerelmet előidéző történet, Kelly Creagh tollából.

Fülszöveg:
Az élet és a halál közötti vékony határ már rég elmosódott Isobel Lanley számára. A Varennal történt kis híján halálos összecsapást követően Isobel retteg visszatérni az álomvilágba, arra a kihalt, mégis életveszélyes helyre , ahol egymás ellen fordultak. Amikor azonban újra kísérteni kezdik, majd véres valósággá válnak a rémálmai, nem marad más választása. Varen sötét világa lassan utoléri őt és a való világot, hogy mindent felemésszen.

Isobel számára csupa félelem a világ. Fél, hogy nem bírja ép ésszel, és attól is retteg, hogy Varen fog megőrülni. Különösen, hogy a fiút nem régen súlyos veszteség érte. Ráadásul Lilith is magának akarja Varent, és bármit megtenne, hogy végleg megszerezze őt. Bármit.
Vajon végül minden jóra fordul Isobel életében? Világok csapnak össze és sorsok pecsételődnek meg a Nevermore-trilógia lélegzet-elállító fináléjában.

Figyelmeztetés: A bejegyzés kisebb spoilereket tartalmaz a korábbi kötetekre vonatkozóan.

Ahhoz, hogy Varent ki lehessen szabadítani Lilith karmai közül és a mi világunkat meg lehessen menteni az álomvilágtól, kétségkívül szükséges volt a címben emlegetett Ébredés, aminek a bekövetkezését olvasóként kénytelen-kelletlen el kellett fogadnom, bármekkora fizikális és lelki kínt jelentett felébredni abból a varázslatos, horrorisztikus, gótikus, festői és a maga módján romantikus és gyönyörű álomból, amit ez a könyv és a Nevermore-sorozat jelentett a számomra.
Kérlek, nézzétek el nekem, ha kicsit szellősen vagy zavarosan esetleg rám nem jellemző csöpögősséggel fogok fogalmazni, de habár nevetségesen hangzik, momentán egyedül azon képes teljes erőbedobással kattogni az agyam, hogy felcsapjam az Obliviont és azonnal újraolvassam, azonnal újra átéljem ezt a bámulatos élményt, amire bizton állítom, megérte végeláthatatlannak tűnő ideig várni.
Kelly újra és újra ámulatba tudott ejteni, minden egyes fejezetben olyan szinten le tudott nyűgözni ennek a káprázatos világfelépítésnek a kártyalapjainak a kavargatásával, amire bevallom, óriási Nevermore-fanatikus létemre se számítottam, szépen sorjában varrogatta el a szálakat és emellett tudott újat, ismeretlent mutatni. Valamit, ami… leírhatatlan, hacsak nem bánik az ember olyan mesterien a szavakkal, mint Kelly vagy Mr. Poe. Ilyen egy tökéletes trilógia zárás; Az írónő felszínre hozta a feledés homályának közeléből a rajongásomat, új köntösbe bújtatta, a régi, már bevált szabásmintát követve és egyúttal megsokszorozta ezt a rajongást. Megdobogtatta kis könyvmolyszívemet, kétségbe ejtett, katarzisba, elérzékenyülésbe és szentimentalizmusba kergetett, kegyetlenül összetört, darabokra szaggatott, félrevezetett, olyan érzelmi hullámvasútba ültetett, ami még a leszállás pillanatában is képes visszafordíthatatlanul megrázni és úgy kínozni, mint ahogy az a menyasszonynak öltözött, ezernevű démoni nőszemély tette Varennel, Poe-val és a többi szerencsétlenül járt, művészi hajlamokkal, művészi mélységgel bíró férfival. Csakhogy az írónő esetében nem csak szimplán megéri tűrni ezt a kínt, hanem aki egyszer belekóstolt a világának zavaros, félelmetes közegébe, egyenesen keresni fogja, új magasságokba emelve az önpusztítást azzal, hogy a karakterek sorsáért aggódik és hagyja megint, megint és megint kizsigerelni magát, mert tudja, folyamatosan, megfoghatatlan csodákkal jutalmazzák a kitartását, akár a legváratlanabb, leggyászosabb pillanatokban is. Kezd elsodorni a józanságtól és legfőképpen a valóságtól, a saját, külön bejáratú álomvilágom, ami a maga szurkolólányaival, sikoltozva lengeti a kis pomponjait, de az Oblivionra és a megelőző kötetekre is igaz, a Nevermore nem csak három könyvet ad az olvasónak, hanem egy… életérzést. Ami kavargó, bíbor és mély lila tintatengerben, fekete tollfelhőkben, utolérhetetlen, egyszerre ördögi, egyszerre bámulatos démonokban, rémtörténetbe illő erdőkben és kastélyokban, kavargó rózsaszirmokban, Elveszett Lelkekben, egy mindenre elszánt, veszedelmes némberben és egy semmihez sem fogható szerelmi történetben nyilvánul meg. Ugyanis… „A rémisztő dolgok is lehetnek romantikusak”. Én meg ezennel benyújtom az igényemet egy nagy doboz altatóra, hogy visszamerülhessek az álomba, ami remélhetőleg az ébredés után se ér véget.


Az igen csak tekintélyes számot kiadó, kiadási időpont után érdeklődő molyos karcaim a tanúbizonyság rá, mennyire képletes üvegrágásba kergetett az Oblivion megjelenésére való várakozás, annyira, hogy túlzás nélkül, nem akartam elhinni, amikor feltéptem egy olló segítségével a doboza tetejét és kezembe vettem a hőn áhított befejező kötetet, hogy ez a valóság. Hogy, amennyiben ironikus akarok lenni, ez ezúttal nem csak egy álom – mert nem egyszer álmodtam azt a folytatásra elvetemülten áhítozó periódusaimban, hogy olvasom bűvös a harmadik részt. Már a fentebbiekben eléggé direkt módon céloztam rá, mekkora szerelem volt nekem az első, második, majd sokadszori olvasásra is az első két rész, de mielőtt jobban és valamivel konkrétabban kivesézném a zárást, muszáj megosztanom veletek, mennyire sokat jelentettek nekem ezek a könyvek, hogy ez volt az első YA sorozat, ami igazán megfogott, a Soha már meg az első Vörös Pöttyös könyv, ami a rabjává tett, és Varen volt az első könyves srác, akivel szimpatizáltam, khm… akibe belezúgtam ami belevéste magát a tudatomba és számtalan elolvasott regény után se hagyta onnan kimozdítani magát, hiszen bármennyit is olvastam, bármennyi csodás kötetre is bukkantam, ehhez, ilyen formában foghatóra nem találtam. Az első kötetet anno csakúgy az éjszaka közepén fejeztem be, mint az Obliviont micsoda keretet ad ez a történetnek! és emlékszem, úgy éreztem, mintha az írónő kikanalazott volna belőlem egy létfontosságú szervet és nem haboztam azt felébreszteni, akit csak tudtam, hogy a nyakába öntsem a bennem dúló lavinát. A második kötet felpiszkálta és elmélyítette bennem az elsővel való ismerkedésem során támadt benyomásokat, érzelmeket és a megszívtad, barátom, takarodj az első mezőre és perkálj! Monopoly vég recézett élű késsel körbemetszette a már korábban elpusztított szerv éppen csak hegesedő helyét. Keringenek arról szóbeszédek bőven, hogy az utolsó heteire a gótikus irodalom koronázatlan, sötét hercegénél, Edgar Allan Poe-nál kilazultak bizonyos csavarok, nos a költőiség kedvéért Kelly megtette, ami tőle tellett, hogy a részek befejezései hasonló állapotok közé hajtsák a rajongóit, mint amit Mr. Poe megtapasztalt. Épp ezért borzasztóan epekedtem ezután a kötet után, hasonlóan, mint Varen és Pinfeathers Isobel után, Poe és Scrimshaw Virginia után, de egyúttal görcsben volt a gyomrom és rettegtem is, hogy ez a zsenialitása mellett igencsak szadista nőszemély nehogy harmadszorra is képes legyen hoppon hagyni és csontig hatolóan megsebezni. Annyira, hogy csak egy hasonló Elveszett Lélekként tengethessem utána a napjaimat, mint Reynolds, Gordon vagy akárhogyan is hívják valójában azt a kiszámíthatatlan, köpönyegforgató gazfickót… Tehát az Oblivion megkaparintása után megejtettem a szokásos, fotózkodós ceremóniát, aztán bele is vágtam az olvasásba, amit hajnalba nyúlóan se hagytam abba, amikor már hasonlóan dúsan erezetten meresztgettem a szemeimet a lapokra, mint aki beszedett valami igencsak ütős cuccot. És nálam ez a cucc… az Ébredés volt. Ami van olyan ütős, mint az ópium…

Kevés olyan sorozat van, aminél mindegyik kötet fenn tudja tartani azt a színvonalat, amit az első leszögezett és ennél fogva az olvasó megkövetel tőle, de a Nevermore ilyen és nyakatekert egy küldetés lesz kedvenc kötetet választani a három közül, annyira nem bírok az én nézőpontomból zavaró elemekre bukkanni. Ez a zárás mondhatni a mennyei kategóriát súrolta előttem, amiben adott volt a kötelező jellegű borússág, a sorok között folyamatosan ott lapuló kilátástalanság, ami élet-halál harcot vívott az éppen csak le-lecsöppenő reménnyel és az, az igazi, hús-vér, misztikus izgalom, ami sosem engedte meg hosszadalmasabb időre befurakodni a megnyugvást a képbe. De, hogy pontosan hol is tartunk? Az előző kötetben lezajlott, félresikerült Baltimore-i küldetés után Isobel partra vetett halként vergődik a saját világában a szülei vasszabályai alatt és megkeseríti szinte minden lélegzetvételét a Varen megmentésére irányuló terv kudarca. Egy része kezd belenyugodni, hogy feketére festett hajú, zöld munkásdzsekit és bakancsot hordó, piercinges srác testében Lilith végleg elpusztította azt az intelligens, szarkasztikus és gyengéd, gót fiút, akibe a közös tanulás alatt beleszeretett, mégsem tett le róla teljesen, hogy megmentse Varent és egyúttal a teljes valós világot, hiszen… ígéretet tett. A kötet elején folyamatosan záporoztak a különféle kegyetlen szögből érkező döfések, a Bruce-szal kapcsolatos dolognál kicsapódott a biztosítékom amik egyfajta depresszív hangulatot idéztek elő, érzékeltetve a helyzet súlyát és a megoldás lehetetlen mivoltát. Aztán, ahogy egyre jobban előre nyomakodott az álomvilág… beindult a varázslatért felelős gépezett és újra vak ló fordul a gödörbe módon belezuhantam az írónő által teremtett természetfeletti vonulatba, alias Varen elképesztő fantáziájának álomvilágába, aminek megvannak a visszatérő motívumai, egyfajta törvényszerűségei, de képlékenysége és őrültség felé való tendálása miatt örökké rejtélyesség öleli körbe, amiben nem lehet tudni, mi lesz, ha kettőt arrébb lépünk és az se érezheti biztos turistának magát, aki többször bebarangolta a kísérteties vidéket és megvívott annak a kreatívság egy borzasztó és sötét oltárán életre kelt szerzeteivel. Ez az a rémisztő és lélegzetállító fantasy atmoszféra, amit jöhet akármilyen Cassandra Clare a saját démonaival és árnyvadászaival, nem tud más megalkotni és hasonlóan borzongatóan kiteríteni a kőasztalra, csakis Kelly. Azért pedig külön elismerést érdemel, amiért ennyire bravúrosan szőtte bele az Edgar Allan Poe életét övező furcsaságokat, a kevés megszokottnak tekinthető momentumot és a műveit ebbe a szédítő történetbe, annyira helyén volt az összes apró, ide vágó részlet, hogy simán el lehetett hinni, a leírtak megtörtént eseményeket mesélnek el. Nagyon tetszett az a megoldás, amivel a fékevesztett csajozást magyarázta az írónő Poe részéről és az is, ahogy felfedte A vörös halál álarca c. műhez tartozó ihletforrást. :3 Az Oblivion minden pillanatát élveztem és habár nem lett összecsapott vagy rohanós felhangja a történetvezetésnek, sőt, nagyon is összeszedett és kellemesen pattogós lett, valamilyen szinten sajnálom, hogy csak 424 oldalra korlátozódott a csoda utolsó felvonása. Amiben különös, költői és nagyon is reális üzeneteket közvetített az írónő, ha meglehetősen irreális körülmények közé ültetve is; például a beskatulyázást. Ha valaki állandóan csak rosszat kap, állandóan csak degradálva van, mennyire nem jó semmire, mennyire nem szimplán hitvány, hanem egy flepnis szörny, ami bármikor ámokfutásba kezdhet és lekaszabolhatja a jó népet… akkor mennyi szúrás után következik be, hogy akarattal/akaratlanul feladja a küzdelmet és belesimuljon abba a képbe, amit „elvárnak tőle”? Valamilyen szinten itt is egy hasonló téma került feldolgozásra Varen által, mint a mostanság nagy tömeghisztériát kiváltó Tizenhárom okom volt… által, csak nem cirkuszolós, bűnbakokat kereső és felkoncoló megközelítésből, hanem egy egyedi, sodró lendületű álmon keresztül.

Isobel az első részben nem vált a legjobb barátnőmmé, de amint kikerült az idióta, előítéletes, felszínes, bunkó barátainak a hatása alól és meglátta Varenben azt, aminek már első pillantásra is ki kellett volna szúrnia a szemét, fejlődött. A második kötetben tovább javult a leányzó, megerősödött és megkomolyodott, a mentalitásának az állaga feljavult és mostanra egy… egész karakán főhősnővé nőtte ki magát. Ezt nevezem jellemfejlődésnek, a narcisztikus, sekélyes kis pomponlány nem csak egy olyan csajjá alakult, akinek nem az a meggyőződése, hogy csak az ő szőke fürtjeiért nem omlik össze a világgazdaság, ezt az oldalát szerencsére már a Nevermore alatt is levetkőzte bizonyos oldalszám után hanem egy olyan hősnővé, akit nem riasztják meg az árnyak, aki nem sajnáltatja magát és nem nyavalyog, hanem teszi, amit a történet alakulásáért kell, feltalálja magát és harcol azokkal az elképzelhetetlen akadályokkal, amiket az álomvilág, azaz Varen Lilith által megfertőzött elméje gördít az útjába. Adódtak olyan percek, amikor el volt keseredve, amikor rosszul érezte magát, de nem drámázott, nem voltak kirohanásai és szépen összekaparta magát, nem hódolt be a megállító erőknek. Előfordult, hogy meggondolatlanul cselekedett vagy egy hangányit értetlenebbül állt a Reynolds vagy Pinfeathers közvetítésével átadott, rébuszokba foglalt üzenetekhez, mint ahogy azt az üzenet megkövetelte, de ez nem volt irritáló erősségű és az álomvilág leírásai egyértelművé tették, odaát nem adottak a feltételek ahhoz a mérlegeléshez, amit az olvasó lefolytat a könyv mögött. És, mint mondtam, a leányzó begyűjtött egy nagy doboznyi leleményességet is, amit meglepő profizmussal kamatoztatott, úgyhogy nem lehet egy rossz szavam Isobellel és a felvonultatott trükkjeivel szemben, mert előre mozdító erőt képezett, megállás nélkül bizonyította eltökéltségét ebből a szempontból nagyon is jól jött a szurkolólányos lelkesedése, ami nem fordult át bicskanyitogató optimizmusba ha a pomponjait otthon is felejtette és színesítette a komor szürkeséget, méghozzá nem azzal a bizonyos szörnyű, „bugyi rózsaszínnel”, hanem egy jobban bíbor felé hajló árnyalattal. Beletanult abba a lehetőségekhez mérten, hogyan álljon az álomvilághoz, elfogadta és megszerette Pinfeatherst, ezáltal Varen sötét oldalát is. Méltó társává vált Varennek és méltó ellenfelévé Lilithnek, aki kertelés nélkül egy pióca ringyó :P Ha annyira végtelenül ügyes lány, akkor mi szüksége van költőkre meg írókra az álomvilágok megteremtéséhez? Akkor játssza a világuralomra törő Lady-t, ha ehhez önerőből is hozzá tud jutni.

Gwen, Isobel legjobb barátnője a maga nagyszájú és színes, már-már soknak is tekinthető személyiségével csak növelte a történet lüktetését, tetszett, hogy nem volt hajlandó megalkudni Isobel kitérő válaszaival és ki akarta csikarni belőle az igazságot a temetőben történtek és az egész kalamajka kapcsán. Amikor kétségek között volt, akkor is teljes erőbedobással segített, akármilyen balhéba is készül belecsapni az ember lánya, Gwen a létező legjobb bajtárs az ügyben, aki megfelelő időkben nyújtja a támaszt és megfelelő időkben adagolja a fenéken billentéseket. Gwen egy nagyon jópofa karakter és noha Isobel nincsen elragadtatva a szerelmétől, Mikey is azon volt a sajátos eszközeivel, hogy feldobja Isobelt.

Örömmel fogadtam Isobel öccsének, Dannynek ebben az esetben hiába van két „n”-nel dolgom, a könyv elején mindig Daenerys Targaryenre asszociáltam a nevét olvasva a visszatérését a történetbe, mert nagyon élveztem a közöttük végbemenő öcsi-nővér szópárbajokat, de néha kicsit úgy éreztem… túldramatizálja a gyerek a helyzetet. Azzal, hogy Isobel eltűnésekor mennyire megijedt, hogy elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor látta, hogy hazament a nővére, érzékeltetve lett, hogy a kis háborúik ellenére is mennyire szereti a testvérét, de azt nem tartottam fairnek a részéről, hogy a szüleik megromlott kapcsolata miatt Isobelt hibáztatta. Nem Isobel tehetett róla. Az ő megmagyarázhatatlan, szuicid benyomást keltő akciói kavarták fel az állóvizet, de nem konkrétan ő ugrasztotta össze őket, „csak” a nyomást növelte, aminek az elbírásához úgy tűnik, mégsem volt elég erős az a házasság. Ezért meg a kedves anyuka és apuka róható meg és nem a lányuk, amikor kimondták az igent, tudták, hogy az élet nem csupa móka és szivárvány lesz, mint ahogy ez az első és második gyerekük megszületésekor is emlékeztetésre került. Az csakis az ő gyengeségük, ha nem tudnak kijönni egymással úgy, hogy Isobel „zűrösebbé” vált. Ezt leszámítva bírtam Danny-t és jót röhögtem a becenéven, amit Scrimshaw és Pinfeathers ráakasztottak. Azt a jelenetet meg nagyon szívesen elolvastam volna egy rövid, Danny részéről elmondott beszámolón túl is, amiben Pin megpróbált kapcsolatba lépni a fiúval ’:D

Pinfeathers első felbukkanásakor nem is egy kő, nem is egy szimpla szikla, hanem a komplett Eurázsiai-hegységrendszer gördült le a mellkasomról a boldogságtól, kulcsfontosságú figura ő a sztoriban a kezdetektől fogva és ugyanettől az időponttól kezdve rajongok visszafordíthatatlanul Varen fődémonáért. A hiánya betapaszthatatlan űrt képezett volna a történetben, agyafúrtsága, szurokfekete és egyben beteges felhangú humora és az élcelődő piszkálódásai mindig képesek feldobni a hangulatot és ezen felül olyan iránymutatóként szolgált Isobelnek, amit egy iránytű se tudna pótolni. Vérzett a szívem szerencsétlen páráért, amikor kiderült, mit művelt vele Lilith, hogy milyen nyomorúságos sors jutott neki és, hogy ha minden happy lesz és Isobel sikerrel jár, ő akkor is csak veszteségeket szenvedhet el… hiszen az álomvilág nélkül nem létezhet. A szereplése java részében az úgy odarohannék hozzá és szorosan megölelgetném kényszer munkálkodott bennem, annyira… szomorú és igazságtalan, amin keresztül kellett mennie, mégis annyi megmosolyogtató és megindító pillanattal színesítette a történetet, a vallomása… egek, kikészültem tőle! nem beszélve a már emlegetett, elengedhetetlen segítségről a részéről. Kelly a szörnyűségek közepette is azt hiszem, megadta a legtisztességesebb véget a porcelánból készült, karmos lény történetének, aki a borotvaéles fogai ellenére is kevéssé tekinthető szörnyetegnek, mint sok ember. Szívből gyűlölöm a szerelmi háromszögeket, de ebben a nem is szerelmi háromszögnek titulálható, egyedi helyzetben tökéletesen megértettem, miért szerette meg Isobel a démont is és én se tudnék választani közülük, vagyis inkább nem lennék hajlandó választani. Elvégre Pinfeathers is Varen része, ugyanúgy, mint Poe-nak Scrimshaw, ő a fiú sötét oldala, ha úgy tetszik, a külön bejáratú Mr. Hyde-ja, aki a rossz tulajdonságai ellenére se teljesen romlott, nem egy kioperálásra váró rákos daganat… hanem egy ugyanolyan érző lény, mint akárki csak gonoszságra hajlamosabb kivitelben. Az, hogy Isobel egyáltalán nem félt Pinfeatherstől, sőt beleszeretett Pinfeathersbe, azt jelentette, hogy a lány teljes egészében szerette Varent, hogy még a sötétséggel telt, rejtegetett oldalát is képes volt szeretni. Hogy elfogadta a rosszal és jóval együtt, hogy az érme napos és árnyékos oldalával szemben is ugyanolyan érzéssel viseltetett. Pinfeathers egy nagyon szép szimbólumként volt jelen a sorozatban. A lehető legdirektebb formába öntötte „a valakinek a belső démona” szófordulatot és vállalhatatlanul érzelgőssé tett :P Amikor Danny elmondta, mi volt az Isobelnek szóló üzenetében a zárás, akkor már nagyon törő stádiumba billent az a mécses…

Varen Nethers, az egész történetnek a mozgatórugója megérdemli, hogy végre ő is sorra kerüljön, ha már ennyi oldalnyi szöveget elfecséreltem az ömlengés legkülönfélébb módjainak megjelenítésére... ami nála se fog kimaradni, ha már ő volt az első könyves szerelmem. A második résznek a végén kicsit csalódtam benne, azután, hogy mennyit kellett Isobelnek kínlódnia azért, hogy lehozhassa arról az átkozott szikláról, de meg volt a viselkedésében a ráció, amire ebben a kötetben ki is tért bővebben az írónő. Isobel az előző részben mindenféle szörnyűséget összehordott Varenről, annak érdekében, hogy elhiggyék, tovább lépett a Halloween bulin történteken és szerezzen magának egy kis teret és ezeknél az alkalmaknál tett róla Lilith, hogy Varen hallja, ahogy Isobel olyasmiket mond, hogy sosem szerette a srácot, nem jelentett neki semmit és bár sosem ismerte volna meg. Aztán, ahogy a démonnő a magára maradt fiúba mélyesztette a karmait és fokozatosan beférkőzött az elméjébe, úgy forgatta és súlyosbította ezeket a kijelentéseket, ahogyan jól esett, teljesen megfosztva Varen-t a józan ítélőképességétől. Haragudni akartam a fiúra, amiért így kifordult magából, amiért az igazi énjét, a karcos humorú, művészi, okos, időnként kissé lekezelő, de nagyon is törődő és odafigyelő oldalát hagyta elillanni, semmivé foszlani, miközben ő elmerült a szakadékban és Lilith tökéletes kis bábjává vált, de… a körülményeket figyelembe véve nem ment. Onnantól, hogy Varen megismerte Isobelt, egyre kevésbé találta vonzónak azt a létformát, amit Lilith kínált neki az írásért cserébe és próbált küzdeni, megtette, amire futott az eltökéltségéből, de az Isobellel való utolsó találkozása rányomta a bélyeget Varen állapotára. Amikor kicsit kikerült a démonnő befolyása alól és kitisztult a feje, új, az előzőnél sokkalta nyomasztóbb és fájdalmasabb teher szökött a felszabadult helyre, aminek a hatására az álomvilágban a kíntól a fiú kvázi saját magát kergette gondosan kimunkált precizitással az őrületbe. Amiért ráadásul nem is lehet teljes joggal hibáztatni őt, csak sajnálni és vele együtt szenvedni, amiért a lapokon keresztül nem lehet ezen a szenvedésen enyhíteni. Ugyanígy nem lehet azért se hibáztatni Varent, amiért Isobel felbukkanásakor eleinte megint hülyén viselkedett, amiért nem akart hinni a lány valódiságában, miután hosszú heteken keresztül pusztultak el a karjai között Isobel, Varen elméje által kreált változatai. Pinfeathershez hasonlóan ő is egy lehetetlen helyzetbe került, bár reálisan végiggondolva inkább nem is hasonlóságról van szó itt, hanem okról és okozatról. Mivel Pin Varen része, ezért ha Varen a személyre szabott poklában fuldoklik az agónia hullámaiban, akkor ez kihat Pinre is, ahogyan fordítva is működik ez az elv. Nagyon bántott, ami történt velük és tövig rágtam a körmömet az idegességtől akkor is, amikor már Isobelnek sikerült valamennyire megfordítania Varent, szintén gyönyörű jelenetek sokasága, amik sok-sok szentimentális, szirupos érzést gyújtottak lángra a belsőmben… mert tudtam, mennyire sérülékeny is a változás, mennyire könnyen visszazuhanhat Varen a kiindulási helyzetbe, ahol ezek után véglegesen elvész. Nagyon szurkoltam, hogy Isobel támogatásával meg tudjon birkózni a saját démonaival, az idióta környezete által belépumpált, fojtogató karmokként lecsapó önutálatával és Lilith-tel. Piszkosul nagy kár lett volna, ha egy ennyire értékes, különleges emberből csak úgy egy… elveszett valaki válik. Büszke voltam rá, amikor újra felkapta a fegyvert és harcba szállt Isobelért, a világért és természetesen azért, hogy megtarthassa önmagát. <3 A közte és Bruce közötti köteléket már korábban is remekül kidolgozta az írónő, de itt kapott igazán tekintélyes hangsúlyt az a viszony, ami a Poe rajongó, tájékozott srác és a kissé mogorva könyvesbolt tulajdonos között volt.

A „legjobb barátok” kifejezés hirtelen már nem tűnt pontosnak e valószínűtlen páros leírására. Család. Ők ketten egy családot alkottak.
Botcsinálta apa és a beugrós fiú.”


Jót mosolyogtam, amikor feltűnt Varen sziámi macskája, Slipper, még akkor is, ha csak rövid ideig lehetett látni a pufók szőrmókot, a „padláson” tett út is nagyon különleges és mélyre szántó volt, ami után már nem csak Varen apját akartam cafatokra szaggatni, hanem az igazi anyját is. Bár nem tudom, mennyire használhatom rá az anya szót… már azzal is elásta magát nálam a nő, hogy elhagyta a fiát, de hogy új családot alapított, aminek a része volt egy lány gyerek is, az kiverte a biztosítékot >.< A fiát lepasszolta, erre bevállal még egy lányt?! A meglévő gyerekével kellett volna törődnie, ha Varen apját el is hagyta, a fiáról nincs az a mentség, ami miatt lemondhatott! Hálás voltam az írónőnek, amiért akkor sem változtatta meg Varent, amikor hellyel-közben egyenesben volt, hanem meghagyta a már megismert stílust nála, ellenkező esetben vegyes hatást keltett volna, hogy finoman fogalmazzak… :D

A magam részéről én már az első rész végén elvesztettem a Reynoldsba plántált bizalmamat az utolsó száláig, így némileg berágtam Isobelre, amiért azok után, amit művelt, megint bedőlt neki és megint elfogadta a segítségét, rábízta az életét és a Varenét is. Tény és való, hogy Reynolds egy totálisan kiismerhetetlen karakter, akiről sosem lehet tudni, éppen kinek az oldalán áll és, amikor valamivel egyértelműbben körvonalazódik is, kihez húz, akkor se vehetőek készpénznek a szándékai, mivel… előszeretettel kertel, beszél félreérthetően vagy szánt szándékkal félrevezetően, ő egy gigantikus kérdőjel, egy rejtély, amit sosem lehet tökéletesen megfejteni és itt most nem csak arra a részletre gondolok, hogy ő a Poe Köszöntő. Tehát vegyes érzésekkel fordultam az ő segítsége vagy éppen segítségként árusított ténykedésével szemben és, amikor éppen bizonyított, akkor se tudtam gyanakvás nélkül kezelni őt. Mindenestre nagyon jót vigyorogtam, amikor sereget verbuvált a többi Elveszett Lélekből, az egy ritka Pazar rész lett! Amikor meg végre-valahára kiderült, mi köze is van neki konkrétan Poe-hoz, akkor leesett az állam, döbbenetes fordulat volt, a kivitelezés és maga az ötlet mégis annyira, de annyira az írónőre vallott… :3

Az irodalom tanár, Mr. Swanson eddig is sikeresen megmutatta, mennyivel több rejlik benne, mint amit a vaskalapos csoportmunkás feladatai alapján sejteni lehetne, de most észvesztően brillírozott a fickó :D Nagyon jókat nevettem rajta.

Az Oblivion vége felé galoppozva volt jó néhány másodperc, amikor… megállt bennem az ütő és úgy szakadt a nyakamba a letargia és nyers, égő kétségbeesés, mint ahogy komolyabb beázáskor szokott aláhullani a mennyezet csillárostól. Az alatt a néhány oldal alatt úgy éreztem, hogy a korábbi létfontosságú szervem elrablása mellett Kelly Creagh brutálisan összezúzta a mellkasomat és kitépte a bordáim szilánkjai közül a szívemet. Horrorisztikusan kegyetlen periódus volt, turbó fokozatra olvastam és vártam, hogy valami alakuljon, de a fenébe is, a megnyugtatás jeleinek meglebbentését annyira elhúzta, hogy a Ramsay Bolton-féle kínzómesterek is lepacsiztak volna vele. Mintha megfosztottak volna a levegőtől, borzalmas volt. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet, hogy ez történt, hogy ez lesz a vége ennyi minden után… srácok, kibaszottul megijedtem. Amikor kiderült, csak szépen palira lettem véve, amiben végig reménykedtem azokban a megfeszített másodpercekben, ki is csordult a könnyem az örömtől ~.~ Ismételni tudom magam abban, amit leírtam, ritka aljas egy húzás volt, infarktus közeli élményt biztosító szinten. Nem maradtak vakfoltok a végkifejletet illetően, de azért az érdekelt volna, hogy Varen fergeteges famíliájának mi volt a reakciója, ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni. De miért is akarnék az lenni? Úgy, mint Poe és Scrimshaw Virginiát; imádtam ezt a könyvet.

Odaát az USA-ban még odébb van valamivel a Hálaadás napja, de nem fogok annyit várni, hogy hálát adjak ennek a minden képzeletet és várakozást felülmúló könyvnek és a sorozatnak, aminek a részeként eljutott hozzám. Már unhatjátok, hogy az olvasmányaimnál mindig arról papolok „megtaláltam az év kedvencét” vagy „ezt nem tudom, mi fogja túlszárnyalni”, de giccsesnek, avagy klisésnek vagyok kénytelen lenni, nekem ez a No.1. trilógia záró kötet és nem csak a 2017-es évben. Eltöprengtem rajta, volt-e könyv az utóbbi időben, ami ennyire a rabjává tett és elismerem, arattam le kedvenceket, ilyen magasságokba egy könyv se repített. Mindig különleges helyet fog elfoglalni a polcomon és a szívemben is a Nevermore sorozat, ami nem csak a története és a fantasztikus, ravasz és titokzatos karakterei miatt volt meghatározó élmény az életemben, hanem azért is… mert megismertetett a gót szubkultúrával, ami félelmetesen rövid idő alatt kieresztette bennem a szimpátia gyökereit, amik azóta is szilárdan állnak. Bátran ajánlom elolvasásra mindegyik részt, ezt a kötetet még azoknak is, akik némileg szkeptikusan álltak hozzá az elsőkhöz, sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet és szeretetet érdemel ez a sorozat, amint amit megkapott.
Ajánlom azoknak, akik kedvelik Edgar Allan Poe munkásságát, ajánlom azoknak, akiket nem riaszt meg a sötétség, akik szomjaznak a rémisztő hangulatra és az őrült fantasy világokra, ajánlom azoknak, akik egy egyedi, ámulatba ejtő szerelmi sztorira vágynak, ajánlom azoknak, akik vonzódnak a gótikus világhoz és legfőképpen azoknak ajánlom, akik nyitottak egy álomra. Egy álomra… ami néha rémséges, néha gyászos, néha napos, de minden fázisban felejthetetlen.

Borító: 5/5 – Szemet gyönyörködtetően mesés, ami azon kívül, hogy az eredeti és remekül mutat a testvérei mellett, fel lett vértezve egy olyan extrával, ami csak élőben fejti ki igazán a hatását, ez a tükrös beütés egy zseniális ötlet volt, aminek hatására ismételten meghajolok a Könyvmolyképző Kiadó kreatív csapata előtt. Amikor nem azzal voltam elfoglalva, hogy a sorokat faljam vagy a lapokat szagolgassam merthogy pofátlanul isteni az illata ennek a kötetnek, akkor a borítóban, a könyv hátuljában és a rendkívül igényes belső díszítésben gyönyörködtem. Öröm ránézni, olyan, mintha Varen álomvilágának egy darabkáját csempészné be az olvasó a szobájába, kitűnik a környezetéből, nem e világi hatást kelt.
Kedvenc szereplők: Varen, Pinfeathers, Isobel, Gwen
Legutáltabb szereplők: Varen apja, Varen igazi anyja, Lilith
Kedvenc részek: amikor Mr. Swanson elsütötte a beszólásait, amikor Varen szédületes álomvilága megcsillogtatta a fegyvertárát, amikor Pinfeathers először felbukkant, amikor Isobel megküzdött Poe démonával és megjelenítette Virginiát, Pinfeathers monológja az ismeretségről és a vallomása, amikor Gwen paprikasprayt fogott Reynoldsra, amikor az Elveszett Lelkek nekirontottak a démonoknak, amikor Isobel meggyőzte Varent, amikor Isobel és Varen Poe versébe kerültek, amikor Varen küzden kezdett, amikor kiderült, ki is Reynolds és az ő utolsó jelenete.
Mélypontok: amit Varennek és Pinfeathersnek el kellett viselnie, Varen apjának és anyjának a tettei, az a bizonyos félrevezető jelenetsor, a Bruce-ra vonatkozó fejlemény :(
Szerelmi szál: A YA keretei között marad, mégis inkább tizennégy-tizenöt éves kortól ajánlanám a könyvet és magát a sorozatot is, mert ahogy észrevettem… a 12 év körüli, alsó YA korosztály általában nem teljesen és nem rendeltetésszerűen fogadja be a történetet és a mondandóját.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése