2017. október 10., kedd

Josh Malerman: Bird Box - Madarak a dobozban

Helló! :) A Halloween hónapjára tekintettel egy borzongató, paranoiát feltüzelő horror/thriller művel jelentkezek, amit ha másért nem is, de pár oldal erejéig mindenképpen érdemes lesz elővenni a töklámpások és rémisztő jelmezek ünnepén :D Josh Malerman megint kitett magáért, a Madarak a dobozban különös atmoszférájával lehetetlen betelni, a bezártságérzet és a lények nyomasztása előhúzza a reakciók gardróbjából mindazt, amire a creepy témák kedvelői vágynak.

Fülszöveg:

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.
A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.
Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.
Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.
Malorie két gyerkőcével vakon vág bele a 30 km-es utazásba a folyón, de nektek tágabbak a lehetőségeitek, nem kell felkészületlenül kezdeni a kalandot, ugyanis a Madarak a dobozban olvasása különleges óvintézkedéseket kíván meg:
   1. -> A megfelelő indulási időpont kiválasztása elengedhetetlen; ez lehetőleg  szürkület utánra essen, a legjobb az éjszaka közepe.

    2. -> Szabaduljatok meg minden zajforrástól a tíz-tizenöt méteres körzetetekben, se zene, se tévé, se háttérben diskuráló családtagok, a figyelemmegoszlás végzetes kimenetellel hathat az élményre.

   3. -> Keressétek meg a saját dobozotokat, amibe belemászhattok. A legtökéletesebb a célra egy kiürített ruhásszekrény, melynek optimális esetben nem Narniába nyílik a hátulja, Aslan és a fehér boszorkány csak szükségtelen zavaró tényezők lesznek de elegendő egy zárható helyiség, ami kellően apró ahhoz, hogy előcsalogassa a klausztrofóbia mumusait – az ablakokat fokozott óvatossággal kezeljétek ebben az esetben!

  4. -> Csökkentsétek minimálisra a fényforrást magatok körül, kis olvasólámpa vagy fejlámpa bőven elegendő.

És végezetül; jól szervezzétek meg a percbeosztásotokat, hogy lehetőleg egyszerre gyűrhessétek le könyvet, mert ha egyszer a doboz fedele rátok zárult, a kijutást követően nem lesztek a régiek. A lényekre nézés nélkül is megőrültök, mégpedig a várakozástól és ameddig nem tudtok visszatérni a doboz biztonságába, olyan lesz, mintha szemfedővel bóklásznátok a napirendetek rubrikái között.



Én leszek valószínűleg az író rajongói között az ügyeletes fekete bárány… de jobban padlóra terített engem a Ház a tó mélyén. A Madarak a dobozban is egy olyan atmoszférát önt az olvasó nyakába, amitől ha nem is fordul le a bolygó a tengelyéről, de a lakóinak kilazulnak és messzire gurulnak a kerekei, csak egyedül azt bánom, azon kívül, hogy a főszereplő sokszor az agyamra ment hogy nem éreztem azt a zsigerekből fakadó, elemi rettegést, amire számítottam, amire úgy ítéltem, fel kell készülnöm a kezdés előtt. Jobban belegondolva nem tudok visszaemlékezni arra, hogy féltem volna, de mikor a fentebbi instrukcióknak megfelelően olvastam, Para Herceg aki mellett Jorg egy nevetséges kezdő azért munkába lendült és tett róla, hogy minél kevesebbet nézelődjek, ha kikeveredtem a folyosóra. A lények bevallom, nekem viszolygás helyett inkább…rendesen felcsigázták az érdeklődésemet. :D Meg akartam őket fejteni, éheztem a teóriákra és fénysebességgel cikáztak bennem a miértek meg hozzájuk csatlakozó bájos kis kérdőjelek, ami azt jelenti, az elsők között lettem volna, akiket a menedékházak lakói bolondnak titulálva szélnek eresztettek. :P A kíváncsiságomból fakadóan emberesen frusztrált, hogy nem firtatta megfelelő mélységben senki, hogy micsodák ezek a valamik, amikre ránézünk és pukk: becsavarodunk és, hogy mit akarnak, csak kapásból alkalmazkodtak. Viszont mondhatni törvényszerű volt, ahogy az emberiség lereagálta a lények érkezését és hatását. A történelem folyamán mindig az ismeretlentől való rettegés vonta maga után a legnagyobb problémákat, ezért lettek távol tartva az idegen kultúrák, ezért lettek őrültnek tartva, akik repülőgépet és más masinákat kezdtek tervezni vagy, akik nőként azt mondák, független, férjnélküli életet fogok élni. Josh pedig bebizonyította, elég X mennyiségű aggasztó hír és a modern korban is működik az évszázados bevált sablon. Zseniális és csavaros a koncepció, ami akár egyfajta társadalomkritikának is beillhet, de az íróra jellemző önbeteljesítő jóslat jellege vitathatatlan: ha kinyitjátok a szemeteket, a lények miatt őrültök meg, ha nem nyitjátok ki és vakoskodva élitek az életeteket, folytonos bezártságban, paranoiával küszködve, akkor azért kattantok meg. Valóban fergeteges. Na, meg ördögi. De könyörgök, már megint mi a jó élet volt ez a szörnyszülött befejezés???

Könyvmolyként különös volt elgondolkozni ezen a történeten, bőven kellett hozzá idő, hogy emésztgessem az egyes részleteket és az egészet, amit ezek kiadtak, nem hiába kotlottam a szokásosnál kicsivel többet ezen a kritikán. Persze megtehettem volna, hogy csak egy szimpla disztópiaként vagy thrillerként kezelem a Madarak a dobozban-t és a cselekmény meg a szereplők szimpla véleményezésén túl nem mélyedek el a lapok között, nem görgetem tovább a felmerülő kérdéseket és nem állok neki filizofálgatni, hiszen lévén nem vagyok filozófus, nem ez a dolgom… mégis az egyértelműen idő-és munkaigényesebb feldolgozási folyamat fényében is az lett volna a nehezebb. Nem tudom, csak rám vannak-e ilyen hatással Josh könyvei, de képtelen vagyok egy-egy kötet után szabadulni a feltételezéstől, a nyilvánvalóan leírtakon kívül valami többet akart az olvasó tudtára hozni, hogy a mondatok mögött húzódik plusz mondanivaló, aminek a teljes feltérképezése jár annyi merengéssel, hogy például nyáron kellemesen iható hőmérsékletűre üljön a fürdővíz, amiben éppen ültök. De megint nagyon elkalandoztam…az alap kérdéskörhöz visszatérve, bizony érdekes volt könyvmoly nézőpontból végiggondolni a lényeket és a körülményeket is, amit a felbukkanásukkal a mindennapokba olvasztottak.
A lények tekintetében azért, mert egy nem csak szimplán hobbi, hanem már-már életvitelszerűen olvasó ember epekedve várja, hogy új morzsákhoz juthasson a jelenleg olvasott világfelépítése kapcsán, ergo dolgozik benne az információéhség, a vak foltok betömésére és a kérdőjelek kitörlésére irányuló igény, ergo, mint említettem én nem bírnám megállni, hogy ne gyűjtsek össze minden rendelkezésre álló információt ezekről a valamikről, lehetőleg anélkül, hogy közben egy hentelős elmebeteggé váljak amik alapján el lehetne indulni abba az irányba, hogy fel lehessen velük venni a harcot. Nagy igazságban az ismerd meg az ellenségedet mondásban és ezt alátámasztja ez a könyv is, ugyanis, ami nem teljesen ismeretlen és idegen számunkra, az ellen felléphetünk valahogyan, azt megpróbálhatjuk kezelni valahogyan. Gondolok itt arra olyan egyszerű esetekre, mint ha valaki olyannak egerek lepik el a házát, akinek életében nem volt dolga egérrel és az ismerőseinek se, az nagyobb sikeraránnyal szabadulhat meg a kellemetlen rágcsálóktól, ha utánanéz az egérirtás módjainak, mintha nekiállna egy vödörrel ugrálva kergetni őket, annak reményében, egyszer csak egyesével csapdába ejti így őket, mint a mesében. Annál meg végképp nagyobb eséllyel kerül ki győztesen a menetből a tájékozódós módszerrel, mintha beletörődne, hogy mától vele fognak lakni a kis bajszosok, szétrágják, amit csak találnak, majd erőiket egyesítve egyszer csak kizavarják a tulajdon otthonából; haver, nekünk van több jogunk itt lenni alapon. Ez az információ gyűjtés járhat kockázatokkal, kiderülhet, hogy az egerek gyilkos fenevadak, akik egyetlen harapással is végezhetnek egy emberrel, de meg is lehet találni az ellenszert a problémára és még az is benne van a pakliban, fény derül rá, nem is rosszak az egerek, ha megfelelően viszonyulnak hozzájuk. És ezzel nem azt akarom mondani, fittyet hányva a szóba jöhető veszélyre ugorjunk fejest a dologba és rontsunk neki azoknak az egereknek, hanem… kis tervezésre, kis elővigyázatosságra van szükség. Nem se nem lát, se nem hall, beletörődő bezárkózásra. Nekem ez a magatartás már csak azért is némileg fura volt, mert a könyv Detroitban játszódik, Amerikában. És az amerikaiaknak egész jó a válsághelyzet kezelési készségük tekintve, hogy a keretek között nem annyira vészesen úszták meg a világháborúkat, mint mondjuk mi. Mindenen felül, pedig az amerikaiak nem arról hírhedtek, hogy mindent csak úgy benyelnek, ha a megismer és feltérképez elvet nem is követik. Ők azok, akikre talán az összes nép közül a leginkább jellemző, hogy kiállnak, ha valami nem tetszik és megmondják a tutit, akik harcolnak az igazukért, harcolnak az életükért vagy az életről alkotott elképzelésükért. Nézzük csak a tavalyi elnökválasztást. Micsoda badass és őrült fellépéseket produkáltak a két jelölt szimpatizánsai! Micsoda fellépést tettek, hogy védelmezzék a saját álláspontjukat, hogy ne hagyják magukat lenyomni! Na, és hová lett itt ez a nagy amerikai… „temperamentum” és „küzdőszellem”? Szépen fülüket-farkukat behúzva elmenekültek, mert az ismeretlen mértéke és az ebből adódó félelem meghaladta azt a fokot, amit képesek lennének ezzel a temperamentummal kezelni. Mert itt nem teszem azt indiánokról van szó, akik eltérőbb életformát űztek, mint a drága jó turisták, alias telepesek. Akik bármennyire is „ismeretlent” képviselnek, mégiscsak emberek voltak, hozzánk hasonlóak, hanem valami homlokegyenest idegenről. Ami annyira eltér a megszokottól, hogy az agyunk fel se bírja dolgozni a látványát. Ez a tény pedig kellően el tudja borzasztani a kedélyeket ahhoz, hogy az ésszerű megközelítésből leghatékonyabb védelmi rendszer kiépítéseként ne elkezdjék kutatni a lényeket, kilökdösve őket a totálisan ismeretlen státuszból. Hanem a lehető legrosszabb megoldásként elbújjanak előlük, elzárkózzanak már csak a jelenlétük gondolatától is, etetve a probléma metaforikus szörnyetegét, a Nem Tudjuk Mivel Állunk Szemben-t. Az emlegetett önbeteljesítő jelleg itt is visszaköszön, hiszen ezt a mentalitást figyelembe véve nem dönthető el egyértelműen, hogy konkrétan a lények mérték a legnagyobb csapást az emberiségre a saját két kezükkel már ha van nekik vagy maguk az emberek okozták saját maguknak a végzetes károkat.
A körülmények tekintetében meg az, az érdekes, hogy valamilyen szinten könyvmolyként pont az után vágyakozik az ember, amibe belekerültek a könyv nagy részében karakterek és, amit kivétel nélkül piszkosul nehezen viseltek. Mert, mit akar a könyvmoly, ha egy jó regénybe belekezd vagy megérkezik a legújabb szerzeményeivel? Egy lezárt teret, ahol nem zargatja senki és semmi, csak ő van a könyveivel a korlátlan idővel, amit olvasásra fordíthat. És mit kaptak a karakterek abban a szakaszban, amiben Malorie a menedékházban volt? Hát egy nagy, berendezett házat, zárható ajtókkal, villannyal és tetemes ételkészlettel, ami bár idővel fogy, de azért kitart egy darabig. Egy dobozt, amibe vissza lehet vonulni. Mégis a négy fal között mind azonnal a szabadság után kezdtek kapálózni, a régi életük után, ahol noha gyűlölhették az adott munkahelyüket és napjában kétszer is panaszkodtak amiatt, hogy sosincs idejük szabadnapot kivenni, amikor ott a végeláthatatlan szabadidő, nem kell. Akarják vissza a munkát, hogy csinálhassák, akármennyire is utálatos. Az ok pedig egy aprónak tűnő, de annál jelentősebb erejű részletkérdésben lakozik: az akaratban, hogy önszántából veszi ki valaki azt a hónapokra szóló „pihenést” vagy jönnek ezek a lények és megakadályozzák benne, hogy bemenjen. Hogy azért ültök abban a letakart ablakú helyiségben a csendben, mert aznap ki szeretnétek olvasni négy könyvet vagy azért, mert nem mehettek ki a szabadba, különben nektek annyi. Nem csak az nyom sokat a latba, hogy mit csinálunk, hanem, hogy miért csináljuk. Nem elképzelhetetlen, hogy egy örökösen „szobakukac” beállítottságú ember két nap után rángatni kezdi a rácsokat, hogy ki akar menni, ha börtönbe kerül, mert abban a felállásban nem ő választotta azt, hogy bent marad. Kényszeres cselekvésnek pedig nem szokott gyümölcsöző kimenetele lenni… tehát nem meglepő, hogy a menedékházat jelképező doboz kis madarai se voltak idegileg éppen toppon…

A Madarak a dobozban egyszerre két idősíkon dolgozik, a jelenben, ahol Malorie egy házban él a két négyéves gyerekével akiket szimplán Fiúnak és Lánynak nevez, amit én maradjunk annyiban, felháborítóan elfogadhatatlannak tartottam egy anyától és a cókmókjukat összepakolva elindul a fülszövegben is beharangozott csónakban a folyón egy jobb életet ígérő új menedék felé és a múltban, ahol Malorie még csak épp rájön, hogy terhes,a rémhírek elkezdenek áramlani a tévében és beindul az egész folyamat. Eleinte mondhatni haragudtam a jelenben játszódó szálra, tyúklépésekben haladt és nem is mutatott fel sok érdemleges történést, gyakran ismételgette önmagát, amit végül nem is róhattam fel hibának, hiszen hamar kiderült a múltban lefolyó részek alatt, hogy Malorie-tól alapvetően se áll távol saját magának az ismételgetése, a rugózás újra és újra ugyanazon a dolgon csak úgy „szabadidős tevékenységként”. rövidre fogva nagyon nem akart beindulni a gépezet. Onnantól vált izgalmassá, amikor végre felbukkant az a valami, ami a kis csónak három utasát követni kezdte a folyón, ami lehetett egy a lények közül vagy egy hód is, de nem lehetett meggyőződni afelől, melyik és szerencsés esetben megnyugodni, hiszen nem nyithatja ki odakint a szemét, akinek kedves a józan esze... de erre sokat kellett várni. Egyébként egy pillanatra visszaugorva a „kedves neki a józan esze” részre, többször megjegyezték a könyvben, hogy az új világ az őrülteké, de én kezdetektől azon a véleményen voltam, hogy az új világ a vakoké. Akik vagy úgy születtek, vagy azzá váltak egy baleset miatt, de kénytelen-kelletlen, beleszoktak, hogy nem láttak és más érzékszerveikre támaszkodva boldogultak. Őket nem érte nagy érvágásként a változás, nekik nem árthattak a lények és ez biztosabb lábakon áll annál az elméletnél, hogy az elmebajtól szenvedők védve vannak, bármennyire is izgalmas elgondolás. Ezzel szemben, ami a múltban játszódott le, az sokkalta könyvhöz szegezőbb és mozgalmasabb volt már csak azért is, mert jobban kielégítette a kíváncsiságomat, így vagy úgy szóba kerültek feltételezések a lények szándékairól, természetéről és nem bántam volna, ha a főszereplő fogékonyabb ezekre. Fel lett vázolva, hogyan is dőlt romba a modern civilizáció és pusztult ki a népesség nagy része, az előzmények bemutatását pedig mindig értékelem a hasonló műfajú regényeknél, úgyhogy elégedett voltam. Bemutatásra került, az összeverődött embercsoportok hogyan boldogulnak, élik túl egyik napot a másik után, hogyan gyártanak ötleteket a maguk keretei között… Leginkább George-ról és Tom elméleteiről, kísérleteiről szerettem olvasni Malorie múltbéli lakótársai közül, ugyanígy szerettem Gary megközelítéséből is csemegézni, amit kevésbé elvetemülten radikális lépésekkel még hasznosítani is lehetett volna a túlélésért vívott harcban. Bírtam Julest és a szeretetet, ahogy a kutyákhoz fordult és igen, én nagyon kedveltem Dont is, aki bár a főszereplő szemszögéből egy érzéketlen tuskó volt, de józanul gondolkozott. Bármennyire is nem csigázott fel első blikkre a jelen történéssorozata, az viszonylag hamar elkezdett érdekelni, mi történhetett a két időszak között, hogyan jutott el Malorie A-ból B-be. Nem voltak róla illúzióm, hogyan végezhették a lakótársak és egy idő után kezdett összeállni a kép a gyerekekre vonatkozóan is, főleg Olympia feltűnésekor, de tudni akartam mi zajlott le Malorie házba érkezése és a csónakba ülés között.

Malorie-t őszintén igyekeztem kedvelni, nem, ez most nem szarkazmus vagy más show elem, csak a fájdalmas, zátonyra futott igazság megérteni és táplálni az irányába mindenféle érzést, amit a helyzete és a főszereplő munkaköre által fel kéne mutatnom felé, de csúfos kudarcot vallottam. A jelenben játszódó fejezetek elején még sajnáltam a nőt, mert élesen kiütközött, mennyire fáj neki, hogy csak egy ilyen ingerszegény, elfajzott világot tud biztosítani a gyerekeinek, hogy nem adhat nekik többet, hogy nem adhatja meg nekik legalább azt, ami neki biztosítva volt fiatal korában; normális játékok, takarosan berendezett szoba, barátok, háziállat, biciklizni tanulás… és a többi. Ebben volt valami megérintő. De, ahogy haladtam előre, egyre több ellenszenvességet gerjesztő részletre derült fény Malorie múltjából és hiába szajkóztam magamnak, valószínűleg te se tudnád, mit csinálj, nem biztos, hogy jobban teljesítenél, mégis kiverte nálam a biztosítékot Malorie, méghozzá egyre nagyobb rendszerességgel. Az utolsó száz oldal környékén már a múltban játszódó részek alatt is úgy voltam vele, őrüljön meg a nő és vegyünk egymástól búcsút, hiába tudtam, hogy a jelenben való szereplése miatt ez nem fog megtörténni. Főként felelőtlen embernek tartottam Malorie-t, akiből a következetességnek még a csírája is hiányzik, de a legirritálóbb az volt benne, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonított saját magának, Olympiával karöltve. Sokszor már megráztam volna a vállainál fogva, hogy megkérdezzem tőle: Te mégis ki a fenének képzeled magad?! Aztán jött volna Olympia, erőteljesebb rázással, mert ő mindennek a tetejében még egy féleszű kis kirakatfeleség is volt. Elvileg ő volt az, aki jót röhögött a markában a nővére logikátlan, szeszélyes viselkedését látva, ameddig még együtt tudtak maradni az igazi otthonukban, ő lett volna a realista nézőpontú csaj. Ehhez képest meg nem csak szimplán elvárta, hogy mindenki hozzá igazodjon csak, mert terhes, hanem a maga módján ki is követelte. Félreértés ne essék, ez működik egy normális világban, ahol nem csámborognak a lények, ahol nem őrjítette meg a rettegés a még megmaradt embereket, ahol nem leselkedik ott a veszély minden bokorban, de abban a világban nem, ami a regényben van. Kezdjük azzal, hogy valamilyen szinten Malorie csak bele tette a fenekét a menedékházba, aminek a lakói voltak olyan kedvesek és befogadták, noha csúnyán hangzik vagy sem, az állapota miatt ő inkább jelent koloncot, mint segítséget. Beszerzőúton és vízhordásban nem tud segíteni, ha meg kell magukat védeni, nem tud segíteni, két ember helyett eszik, segíteni kell majd neki a szülésnél és utána még ott lesz plusz személynek a gyereke is, aki szintén plusz törődést igényel a lakók részéről még akkor is, ha ez csak úgy nyilvánul meg, hogy még jobban kikímélik Malorie-t. Tehát az ő betársulásával nem nyertek semmit, csak veszítettek úgymond. Másrészt ez még mindig egy működőképesebb felállás lenne, ha Malorie rokonokhoz vagy barátokhoz megy és ott játssza el a First Lady-t, de a házban vadidegenek voltak, akiknek Malorie se kutyájuk, se macskájuk nem volt, akit a büdös életben nem láttak. Azaz annak is kurvára kéne örülni, hogy befogadták, fekhelyet biztosítanak neki és etetik, mert még a mai világban se ugrálnák körbe idegen emberek és adnák meg neki mindezt, nemhogy a lények világában. És ezért nem arról kell még szövögetni a terveket, hogy micsoda jó fogást jelentenek a lakók, mert majd ők segítenek felnevelni az Ő gyerekét nem ő az egyetlen kilátások szerint egyedülálló anya a bolygón a család segítsége nélkül és azon hisztériázni, orvos hiányában milyen vállalhatatlan körülmények között kell majd világra hoznia azt a gyereket, hanem értékelni a szerencséjét. Ja, szomorú, hogy éppen akkor kapta be a legyet egy sehová se tartó, nulla kötődéssel járó kapcsolatban, de azt már tényleg nem várhatta el, hogy csakis az ő kedvéért és szolgálatáért lesz a házban egy nőgyógyász komplett rendelővel és három 0-24 órában rendelkezésére álló nővérrel :P Ez a röhejesség teteje. Így is nagy mákja volt, hogy nem agresszív vadállatok voltak a házban, akik napjában többször megverték és megerőszakolták, mert lássuk be, erre is megvolt az esély tekintve, mennyire kifordultak magukból a normális emberek is. Illett volna ezt felmérni és értékelni, ha mással nem is tudott hozzájárulni nagyon a házban lévő működéséhez, nem is tudom, hogyan vette a bátorságot hozzá, hogy fejben valamiféle pótvezérnek kiáltsa ki magát, akinek csak Tom számít, akire nyugodtan rá lehet akaszkodni a kedves természete miatt a pofátlanság végső határáig csak azért, mert Malorie van annyira szánalmas, hogy belezúg az első férfiba, aki kicsit is törődik vele mindenki mást meg éppen elvisel maga mellett, hiszen ők csak kímélik és nem ajnározzák mellé. Elszaladt vele a ló finoman fogalmazva és a viselkedése ráadásul még fair se volt, amikor előléptette magát a menedékhely Úrnőjévé, a szintén terhes Olympia be van fogadva zokszó nélkül és még akkor is tutujgatva van, amikor nem lehet tagadni, a butasága miatt minden tekintetben használhatatlan, de Gary-t azonnal ki kell hajítani, amikor felbukkan körülötte valami gyanús tényező. Nem hibáztatom a gyanakvásáért, jól tette, hogy elkezdett vizsgálódni, amikor érzékelte, hogy valami nem kerek, de ez a vizsgálódás realitás helyett színtiszta ellenszenvből és féltékenységből fakadó most már nem ő a kiskirálynő, nem csak az ő kegyeit keresi mindenki spekuláció volt, aminek a kiteljesedése után meg se lett adva az esély a fickónak, hogy kimossa magát. Ha bezzeg őt készültek volna kidobni a házból, akkor rögtön ömlöttek volna a krokodilkönnyek és alávaló szemétláda lett volna mindenki, aki ebben segédkezik :P Azok után, hogy őt a körülményei ellenére is befogadták, másmilyen hozzáállást kellett volna mutatnia, hiszen ő is fél nap után megdöglött volna, ha azt mondják; köszi, de nem kellesz. De Malorie létjogosultságnak érezte, hogy vele nem tehetnek ilyet, mert ő különb. Annyira, hogy egyenesen kikérte magának, hogy hogyan merészelnek vészhelyzet esetében kiabálni a földszinten és nem sutyorogva küzdeni a gonddal, miközben két terhes nő vajúdik a padláson! Ha a lények nyúzzák le az arcukról a bőrt, akkor is legyenek kussban, mert az nem mérhető össze azzal, amit ő szülés közben érez :P Érhető, hogy neki ez volt a legfontosabb, megkérdőjelezhetőek is lettek volna az anyai ösztönei, ha nem, de az szerintem az adott helyzetet tekintve tűrhetetlen volt, hogy nem létezett az a katasztrófa vagy személyes tragédia, ami felérhetett az ő várandósságához. Az, hogy Tom felvágott erekkel a kádban találta meg a kislányát, smafu ehhez mérten, mint ahogy a többiek kis történetei is, amiket annyira se méltatta, hogy rájuk kérdezzen. Amikor meg kiderült, hogy a jelenben folyó utazás kapcsán is ki akarta követelni magának, hogy az új menedékhely emberei menjenek Ő érte, megint nem visz ő semmit az okos fején kívül, megint vad idegenek biztosítanak neki élelmet és lakhatást puszta humánus jó szándékból akkor csak röhögni bírtam; Ezt tényleg komolyan gondolod, Malorie, amikor te két gyufaszálat se tennél keresztbe másokért?

Olympia irritált a legjobban, nála a kezdetektől szurkoltam annak, hogy gyorsan végezzen vele valami, mert tolerálhatatlanul sötét volt a nő; ott van az orra előtt egy papír, de ahelyett, hogy elolvasná, a másikat faggatja róla, hogy mi áll benne. Ráadásként meg van annyira nyápic, hogy mindenkire rátelepszik a végsőkig, mert ő fél egyedül aludni. Aztán meg kibeszéli a lakótársakat, hogy milyen mocskok, amiért nem érdemrendeket aggatnak a nyakába a közeledő gyereke miatt, hanem idegesek, hogyan fognak gondoskodni róla és, hogyan fogják világra segíteni. :P Erről úgy érzem, neki illett volna gondolkodnia, nem rásóznia az idegenekre, akik így is körbeugrálják, amennyire lehet… de ő túl cuki, cicababás és elesett ehhez. Ugyanazt tudom rá mondani, mint Malorie-ra, nem tudta használni a fejét és akkora piedesztálra állította magát, amilyet még az Olümposz lakói se pipáltak. Azon felvontam a szemöldökömet, amikor Malorie-val élből elutasította megtűzdelve a szokásos, „hogy lehetsz ilyen kegyetlen” cirkusszal Donnak azt az ötletét, hogy a legemberibb az lesz a gyerekekkel szemben, ha megvakítják őket. Oké, elsőre tényleg brutálisnak és kegyetlennek hangzik ez a feltevés, de ha gondolkozunk, mivel sérülnek azok gyerekek kevesebbet: Ha újszülöttként megvakulnak, egyszeri fájdalmat átélve, amire nem fognak emlékezni vagy, ha egész életüket azzal töltik, hogy attól rettegjenek, mi lesz, ha rosszkor nyitják ki a szemüket? Mi az emberibb bánásmód; ha bármekkora kín is a szülő számára, egyszer megbillenti azt a savas kannát és védetté teszi a szerencsétleneket vagy, ha már pár hetes koruktól fogva veri és éhezteti, terrorizálja őket, így nevelve rá őket arra, hogy ne nyissák ki a szemüket? A józan ész szerint az első opció, azaz Don verziója a humánusabb eljárás, Malorie szerint viszont az utóbbi, amivel anyaként akkorát süllyedt a szememben, ahonnan, ha újjászületett volna se tudta volna magát felkaparni. Inkább az éveken át tartó, halmozott megfélemlítésben megnyilvánuló brutális nevelés, mint az egyszeri kegyetlenebb lépés… Egyértelmű… ._.

Akadtak olyan momentumok, amikkel nem értettem egyet, de az kötet és ezáltal a történet értékéből ezek az én szájízemnek nem ízletes részletek csupán fél csillagot vontak le, voltak olyan lényegesebb történések és kérdéskörök, amik a Madarak a dobozban oroszlánrészében elnyomták a két hölgyemény szeszélyes megmozdulásait. Victort nem fogom tudni megbocsájtani ettől függetlenül. A feszültségteremtés istenire sikeredett, mind a házban, mind a vakon evezés, vezetés és felfedező túra tevése terén, azt pedig szerintem nem kell bekezdéseken keresztül fejtegetnem, mennyire vigyorogtam, mint a vadalma, amikor felszínre került, miért is ez a könyvnek a címe a hangzatos metaforán kívül… :D Tetszett, hogy a jelképes oldalon kívül kézzelfoghatóan is szerepet kapott a cím a történetben ^.^ Ami a befejezést illeti…. felkészítettek rá, hogy okozni fog egy kisebb WTF pillanatot, de nem arra számítottam, hogy ilyen formában, ez nekem valahogy… nem illett a képbe, elütött attól, amit Josh előtte mutatott. Lehet, azért van ez, mert időközben elkezdtem újraolvasni King-től a Tortúrát, de valami durvábbat, oda csapósabbat vártam, bár valamilyen szempontból nekem azért ez is termetes érvágás volt. Epekedve várom a filmet, amiben ha minden igaz, Sandra Bullock fogja játszani a főszerepet, akinek az alakításaival kivétel nélkül elégedett szoktam lenni és  még nagyobb lelkesedéssel várom, hogy megszerezzem és olvashassam Josh harmadik könyvét, A végzet tébolyult kerekét :3 Közben meg remélem, hogy belehúz és ír még regényeket, amiket a Fumax Kiadó lesz olyan előzékeny és megjelentet, mert nagyon érdekel, más témákból mit tud kihozni az író. Akinek a zsenialitása talán éppen abban rejlik, hogy egyszerű kiindulási pontból, egy „egyszerűbb” félelemből kerít valami világraszóló reszketést. A Ház a tó mélyén-ben a fulladás félelme került a rivaldafénybe, itt a látás elvesztése, ha jól tudom, A végzet tébolyult kerekében a hallást veszi elő az író ezek tűnhetnek annyira hétköznapi félelmeknek, hogy ne rémisszék meg annyira az embereket, de megfelelő körítéssel az ilyen alapból lehet igazi fejbe verős horrort gyártani. Le a kalappal.

Borító: 5/5 – Nagyszerű, sötét, vészjósló és nagyon tetszik a kialakítása, még sosem találkoztam hasonló könyvvel. Szerintem rendkívül ötletes, hogy az a kör a madarakkal nem csak rá van nyomtatva a borítóra, hanem egy lyuk van oda vágva, ami alá az első oldal madarai esnek. Erősíti a bird box beütést, nagyon kreatív. A fejezetek tetején lévő fás díszítés is gyönyörű, minden adott a hangulatteremtéshez már csak azzal is, hogy az olvasó kézbe veszi a kötetet.
Kedvenc szereplők: Tom, Don, Jules
Legutáltabb szereplők: Malorie, Olympia
Kedvenc részek: amikor a híradó által figyelemmel lehetett kísérni a Vész terjedését, amikor Tom beszámolt George elméleteiről, amikor Jules és Tom elmentek kutyákat keresni, amikor Malorie elolvasta Gary füzetét, amikor feltűnt a folyón a kis csónakos trió követője, amikor vízhordás közben Felixék felfedezni véltek valamit a kertben..., a teóriák a lényekről.
Mélypontok: a vége hiába volt ütős és meglepő, nekem érdekesen hatott, Malorie és Olympia viselkedésével, döntéseivel képtelen voltam zöld ágra vergődni, a jelen szál eleinte monoton volt. És…Victor :(
Korhatár: Tudjátok, utálok korlátokat állítani thriller/horror besorolású könyveknél, hiszen az ingerküszöböm messze túl van a plafonon, nem nagyon létezik olyan borzalom, ami kiverhetné a biztosítékot. Ha valaki hasonlóan acélidegekkel bír, sőt, egyenesen a megszállottja, ennek a creepy, hát borsództató légkörnek, akkor 14 éves kortól már ajánlom neki :D A bizonytalanabbak szerintem 16-17 éves kortól próbálkozhatnak vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése