2017. október 1., vasárnap

Alexandra Bracken: The Darkest Minds - Sötét elmék (Sötét elmék 1)

Üdv, éjjeli baglyok! A jól átgondolt ütemtervemet parádésan arcul köpve, az októberi hónapba átcsúszva jelentkezek az utolsó szeptemberi olvasmányom értékelésével: a Sötét elmék egy olyan YA disztópia, ami még azoknak is megmelengeti a szívét, akik úgy gondolják, kiöregedtek ebből a műfajból.
Nem szeretném előre spoilerezni a mai ténykedésemet, de biztosíthatlak titeket, ezen a napon nem ez lesz az egyetlen bejegyzésem és ennek nem csak az, az oka, hogy fiatal még az idő ;)

Fülszöveg:

Egy ​nap titokzatos betegség üti fel a fejét, mely a tizenéves gyerekeket támadja. A kór gyorsan terjed, és félelmetes pusztítást végez. Csak kevesen maradnak életben. Ám amikor kiderül, hogy a megmaradt fiatalok mellékhatásként különleges, de egyben veszélyes képességekkel rendelkeznek, megkezdődik a „rehabilitációs táborokba” gyűjtésük, ahol kutatók és orvosok dolgoznak azon, hogy a gyerekek újra egészségesek legyenek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben megy, hisz az elnök fiát már meggyógyították. És bár a közvélemény úgy tudja, hogy ezeket a helyeket a gyerekek megmentésére hozták létre, valójában kegyetlen eszközökkel próbálják féken tartani őket.
Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik.


A Narancsvörösök eleme-manipuláló képességei a lapokon keresztül is működőképesek lehetnek, ugyanis a legutóbbi Könyvfesztiválon képtelen voltam ellenállni ennek a szépségnek, ami garantáltan visszaönti a lelket mindazokba, akiknek kivesző félben van a hitük a YA disztópiák kapcsán.
Az alapséma nem egy eget rengető újdonság annak, aki már barangolt ebben a műfajban; világunk sokadszorra is kötéltáncosokat megszégyenítően egyensúlyozik a totális zűrzavar és a pusztulás között, miután beütött egy gigászi krach,- amit most nem angyaloknak, zombiknak vagy marslakóknak hívunk, hanem egy IAAN nevezetű vírusnak- amivel szemben a felnőtt társadalom újfent annyira inkompetensnek bizonyult, hogy a YA korosztály, illetve az annál pár évvel fiatalabbak egyedül kényszerülnek boldogulni a nagy világban ha voltak olyan szerencsések, avagy szerencsétlenek, hogy túlélték a fincsi kis vírusunkat és megmenteni minél több szerencsétlen lakóját ennek a világnak. Tudom, tudom, sokszor láttuk ezt, sokszor reménykedtünk, hogy valami eddig megszellőztetetlen oldalát ismerjük meg a témának, majd sokszor csalódtunk és olyan lerágott csont ez már, hogy a legtöbb jóérzésű kutya visszadobja. Mégis olyan csemegével kedveskedik Alexandra az olvasóinak, amivel fellobban a nosztalgia és felidéződik bennük, miért is szerették meg az ilyen típusú történeteket. A Sötét elmék világfelépítésében vannak ugyan hézagok, de érződik már csak abból is, hogy Ruby gyerekebb kiadásán keresztül értek minket az első ingerek az állapotokat illetően, az egyszerű visszautalgatások, utómagyarázatok helyett, hogy az írónő törődött a megfelelő háttér, megfelelő atmoszféra megteremtésével. Ennek eredményeképpen, pedig noha ennél én azért durvább sztorira számítottam, a komolyság súlya megkerülhetetlenül ott lebegett a lapokon, a nyers valóság érzete, hogy ez most nem csak mese habbal, egy gyerekes ál-disztópia, ahol minden sarkon egy önkéntes szőke herceg vár rátok, hogy megmentsen titeket, hanem valami olyan, ami élesben megy. Meglepően erős komfortérzet uralkodott el rajtam az olvasás elejétől kezdve az abnormális körülmények ellenére is, hiszen annyira igazinak hatott ez az egész, fenntartások nélkül hihetővé vált, hogy ez megtörténhet és meg is történt. Az akció, a menekülés, a nyugalmi helyzetben is folyamatosan ott motoszkáló feszültség a fejvadászok, a PSF-esek és a többi elvetemült, hatalomra törő szervezet miatt, a képességek kiismerése, a főszereplő önfelfedezése, a barátságok alakulása és az én shippelési dugattyúimat nem túlzottan megmozgató szerelmi szál mind biztosítják a maguk módján a szórakozást, a lehető legoptimálisabb arányban, de engem mégsem ezek fogtak meg. Hanem a regénynek az ironikus, mondhatni Monopoly-jellege: bármennyire is igyekszik először Ruby, majd a kis csapat, amibe betársult, végül mindig szinte ugyanabba esnek vissza, amiből ki akartak jutni, csak másmilyen körítéssel. Ez számomra még életszagúbbá tette a történetet, nincs totális megváltás és jól megérdemelt Kánaán egy adott mértékű kínlódás letételével, csak az alattomos, állandóan lecsapó, visszatérő párhuzamok, melyekkel karöltve érkezik az elmaradhatatlan déja vu érzés; Here we go again. Zseniális és egyben kegyetlen történetvezetési technika ez, ami az első oldaltól az utolsóig fennáll, miközben a szereplők csak futnak és futnak a mókuskerékben annak a reményében, egyszer csak elérik a közelbe kifüggesztett kis vizes tartályt.



Az út, amit a Sötét elmék során bejártak a főszereplők, bár az átlagoshoz képest jelentősen felnagyítva, de szépen szemlélteti a mai világban végbemenő önállóságkeresésnek a menetét is, amit keveseknek sikerül a terveik szerint kivitelezniük a kötelező jellegű mellékvágányok miatt. Egy bizonyos kor után az óvodások kétségbeesetten vágynak az iskolába, mert ott majd nagyobb terük lesz és nem mondják meg nekik, hogy délután X órától Y-ig aludni kell, majd általánosban ugyanez a helyzet a középiskolával, ahol előre láthatóan még egyenrangúbbak lesznek koruknál fogva a felnőttekkel, aztán a következő kecsegtető állomás a munkahely, ahol viszont legtöbb esetben ugyanaz az alapprobléma köszön vissza, mint az óvodában: az a néni vagy bácsi az íróasztal mögött a sarokba akar engem ültetni, akkor is, ha szerintem nem csináltam semmi rosszat, velük meg ugyanezt csinálja, akinek nagyobb az íróasztala. A ketrec mérete növekedhet annyira, hogy már-már úgy érezzük, nincsenek körülöttünk rácsok, de ugyanúgy megvannak azok a korlátok, amiket már megszoktunk és idegesítőnek és feleslegesnek gondoltunk, csak nem délutáni szunyókálásnak vagy csoportos házinak hívjuk őket, hanem valami másnak. Ruby érzi, hogy sokkal jobban is tengethetné a napjait, mint a Thurmond „rehabilitációs tábor” szürke monotonságában, ahol a PFS fegyvereseinek gyerekek feletti basáskodása, brutális büntetési módszereik ugyanúgy a napi rutin részei, mint egy boltban a nap végi elszámolás, de ha valaki ki akar törni a mókuskerékből, annak megvannak a maga kemény következményei, amik még súlyosabbak, ha valaki egyedül vág bele ebbe a vállalkozásba. A látszólag PSF-esektől merőben különböző, kedves, törődő, nem csak beszéddel, hanem tettekkel is segítséget biztosító doktornő meglengett Ruby előtt egy jobb élet lehetőségét a Gyerek Ligával, ami pont a Thurmondhoz hasonló létesítményekben zajló események ellen harcol és ahelyett, hogy sanyargatná, kísérleti patkányként használná vagy engedetlenség esetén likvidálná az IAAN vírust túlélő lányokat és fiúkat, felkarolja őket, biztonságot ad nekik és harcol értük. Túl szép, hogy igaz legyen? Naná, hogy az. De aki majdnem ugyanannyit élt bezárva egy táborba, korlátozva életének minden apró mozzanatában, mint amennyit szabadon, a családja körében, nem hibáztatható, ha csábítónak találja ezt. Viszont, ha más előnyös vonzata nem is volt a Thurmondnak… belenevelt a növendékeibe olyan fokú bizalmatlanságot a felnőttekkel szemben, hogy a valóra vált álom fátyla sem akadályozza a tisztán látást tartósan és, amikor félretolódik, hamar világossá válik, ha kakaókrém helyett sár került a palacsintába… Ruby fényes páncélú lovagnője pedig le se tagadhatná, könyökig beletúrt ebbe a sárba a jólszituált és barátságos képet mutató, ám könyörtelen társával együtt, úgyhogy marad a sokat emlegetett könyörtelen valóságban való, partra vetett halként való evickélés, ameddig képbe nem kerül az új Kánaán-jelölt; East River. Egy tábor, amit nem hazug felnőttek irányítanak, hanem egy nagy hatalommal rendelkező, de ugyanúgy poklok-poklát megjárt gyerek, mint Ruby vagy bármelyik másik túlélő. Nem hiába mondják évtizedek óta, hogy a „nép fia/lánya” beütésű közszereplők a legkelendőbbek, ebben a történetben is ennek a Szökött Kölyök nevezetű gyereknek és az ő birodalmának szavaznak a legtöbb bizalmat. Ahol a kerítés bár nem szögesdrótból van, hanem kolbászból… de a fő funkciós elem változatlan és a kerítés mindig kerítés marad. Ezzel nem árulok el spoilert, hiszen már a fülszöveg is céloz rá, valami East Riverrel sem fog stimmelni, hogy pontosan mi is az, abba nem megyek bele, de abba igen, az írónő, hogyan is vezette rá a gyanakvásra az olvasókat. Ügyesen csinálta nagyon, mert bár égbekiáltóan nagy hasonlóságok vannak a rehabilitációs táborok és a Szökött Kölyök birodalmának a működési elve felett, mégis olyan szóhasználattal, olyan magyarázatokkal látta el az egyezéseket, hogy ami Thurmondban feketének tűnt, az East Riverben nem szimplán fehér, hanem egyenesen rózsaszín lett. Ahogy Jonathan Rhys Meyers mondta a Csontváros mozifilmben: „Minden csak nézőpont kérdése”. Thurmond a zártsága miatt börtön, East River ugyanezért biztonságosan elszigetelt a rosszakaróktól. Az ottani dolgokról be lett etetve, hogy jó célt szolgálva működnek úgy, ahogy és ez a szemellenző varázsolós taktika sokkal hosszabb ideig működhetett volna, ha valaki nem kezdi el pedzegetni a, mint írtam látható, de a mindennapok ügyes-bajos teendői között elvesző hasonlóságokat. Emellett a csöbörből vödörbe szituációsorozat mellett már csak az a kérdés merül fel; Létezhet egyáltalán biztonságos, kiegyensúlyozott élet a vírus utáni világban, létezhet-e olyan nagyobb tömb, ami valóban jót akar vagy mégis a dzsungel törvényei szerinti, egyik-napról a másikra lét az egyetlen vállalható, teret biztosító alternatíva? Lévén ez egy disztópia, valószínűsíthetően nincsen, de ne rohanjunk annyira előre és ne legyünk egyelőre a szükségesnél negatívabbak. Aha, ezt tényleg én írtam le :P

Rubyval még mindig nem tudom eldönteni hányadán állok azt leszámítva, hogy a nevét és a képességét imádom *.* A legröhejesebb az őt érintő döntésképtelenségemben, hogy a megrögzött önutálat-mániáját leszámítva egy olyan főszereplő alany lenne, mint ami a nagykönyvben meg van írva, amit minden történetbe kíván az ember, a molyok álma: érzékeny, törődő, de a bizalmát ki kell érdemelni, senkinek se ártana, hacsak nem muszáj, viszont tud kemény és drasztikus lenni, ha a társai biztonságáról és testi épségéről van szó, ergo nem veszélyesen balek az empatikus természete ellenére se. Vészhelyzetben nem blokkol le, hanem ha folyamatos rögtönzéssel is, de úszik kifelé a problémából és persze tud gondolkodni is, amikor a szituáció azt kívánja meg. Az, az adottságaim miatt szörnyeteg vagyok, akit mindenki elhagy és meggyűlöl, ha rájönnek, mire is vagyok képes rögeszméjétől eltekintve ami egy bizonyos fokig megérthető azután, ahogy a szüleivel elváltak az útjaik, de nekem már sok volt ez az „gonosz vagyok” önmarcangolás ekkora dózisban tényleg egy nagyon szerethető csaj lenne Ruby. Csak… nekem hiányzott belőle valami. Egyelőre még nem tudnám megnevezni, hogy pontosan micsoda, de feltétlen rokonszenvem közepén tátong momentán még egy ágyúgolyó ütötte lyuk, ami remélhetőleg a következő két rész során befoltozásra kerül majd. Visszakanyarodva a képesség-kérdéshez, az IAAN és a táborok említésekor elsiklottam egy nagyon fontos részlet felett: mégpedig, hogy a vírus túlélői… megváltoztak. Különleges, emberfeletti képességeket szereztek és ez a valódi oka annak, hogy elszállították őket a Thurmondhoz hasonló táborokba, a kormányzat erői el akarták különíteni a társadalomra veszélyt jelentő rémkölyköket. A táborban a képességeik függvényében színek szerint elosztották őket; a Zöldek a legártalmatlanabbak, fotografikus memóriát szereztek és más, bonyolult feladatok megoldásához szükséges adottságokat, a Kékek főleg tárgyak mozgatásához értenek, a Sárgák az elektromosságot manipulálják, a Narancsvörösök adottságai az elmére hatnak… a Vörösökről pedig nagyjából annyit lehet tudni, hogy kezelhetetlenek. Őket és a Narancsvörösöket igyekeztek kigyomlálni a táborokból az illetékesek, fokozatosan begyűjtötték és elszállították őket, aztán sosem kerültek elő… Ruby az első szűrésnél elhitette az őt kezelő orvossal, hogy Zöld, de a történet indulásakor lezavart újabb szűréskor hat rá az a Fehér Zaj, amit csak a Narancsoknak lenne szabad hallaniuk és közvetlen veszélybe kerül az élete... A megmentőjére vonatkozó történetet nem szeretném elismételni, a lényeg, hogy menekülés közben Ruby belebotlik egy három fős társaságba, amit két hozzá hasonló korú fiú és egy tizenegy éves lány alkot és hosszú idő óta… Ruby-nak társasága akad. Bevallom, nem volt ínyemre, ahogy Ruby a kezdet kezdetén viselkedett Liammel, Dagival és Zúval, a bizalmatlanságát megértem, de sebtében olyan hazugságokat kreált, amiktől a fülem is ketté állt és az elhangzásukkor tudtam, ezek az elhamarkodott kijelentések még vissza fognak neki ütni. O.o Már a szó szoros értelmében könyörögtem magamban, hogy érkezzen el az, az óvatlan pillanat, amikor Ruby képességeinek a természete lelepleződik a hármas előtt, hogy túlugorhassuk végre a végeláthatatlan „mi lesz, ha rájönnek, mi vagyok” malmozásokon és…nem is tudom, haladhassunk valamerre. Ez a fordulat beteljesítette a várakozásaimat, Ruby utána ritkábban folyamodott az önostorozós elméletéhez, leomlott vele a fal, amit Zúék és maga közé emelt és elkezdett megszületni a szövetség, majd a barátság. Szerettem ezeket a részeket olvasni, ugyanis azon kívül, hogy fokról-fokra meg lehetett ismerni közelebbről Zút, Dagit és Liamet, Ruby is elkezdett kinyílni, megerősödött, magára talált és ledobott néhány kilót a vállán cipelt tonnányi bűntudatból.

„Szörnyűségesnél szörnyűségesebbnek képzeltem magamat anélkül is, hogy rájöttem volna, egyszerűen nincs meg az alapvető képességem ahhoz, hogy másokkal normálisan kommunikáljak.”

Ehhez pedig pusztán az kellett, hogy elfogadja a tagadhatatlan tényt, hogy ő bizony Narancsvörös és, ami a kommunikációs berkeket illeti; valószínűleg introvertált a magának valóbb kategóriából. Ruby esete is azt bizonyítja, hogy lehet minden önjelölt Okos Tóninak mindenfelé arról papolnia, hogyan kell viselkednie és kinéznie egy ideális embernek; hogy azt találják vonzónak az emberek, aki sokat mosolyog, hogy az egészség érdekében igenis keményen fogyóznia kell annak, aki túlsúlyos, ettől nem fogja jól érezni magát senki, mert így vagy úgy, de másmilyenné változtatja magát, megöli azt, ami egyedivé tehetné. És ez elpocsékolása annak, ami alapból adott – mondaná Kurt Cobain.

A kedvencem a brigádból Charles Meriwether, alias Dagi lett <3  Nagyon tetszett, ahogy a kezdeti ellenségeskedés közte és Ruby között, a főhősnő barátságkarkötőkre vonatkozó szarkasztikus megjegyzése ellenére is egy rendkívül erős barátsággá alakult át. Sokkal érdekesebbnek találtam az ő kapcsolatukat, mint a szerelmi szálat és nagyon örültem neki, hogy az írónő nem repítette át a fiú-lány barátságnak ezt a gyönyörű példáját egy elcsépelt, idegszaggató szerelmi háromszögbe. Bár azt egy részem még mindig nem képes megérteni, hogy Ruby hogyhogy nem Dagiba szeretett bele. Az én érdeklődésemet sosem a tömeg epicentrumában ragyogó társasági csillag ragadja meg, akihez engedelmes kis molylepkeként repülnek oda az emberek, hogy kapjanak egy kicsit édes személyiségének negédes melegéből hanem az, aki undok és távolságtartó, ameddig érdemesnek nem találja a másikat a megbecsülésére, amit egyáltalán nem ingyen ad… de nem vagyunk egyformák… és legalább így ő megmarad nekem :P. Mindenesetre nálam Dagihoz nem ért fel senki se; nagyon okos, logikai beállítottságú, zseniálisan feltalálja magát, előre tervez és megfontoltan cselekszik, a humora kissé karcos és gunyoros, a butaságot nem tolerálja, nem ködösít, hanem kimondja, amit gondol, mégsem megy fejjel a falnak és rengeteget olvas… :3 A Frankenstein landolt is a talán elolvasom listámon. Már akkor odáig voltam érte, amikor mogorván viselkedett és alig vártam, hogy szerepeljen még többet, hogy meg lehessen ismerni a krach beütése előtti életét. A módszer pedig, aminek a segítségével a szüleivel kommunikált, valami hihetetlenül leleményes megoldás *o* Az utolsó jeleneteinél piszkosul megijedtem, mi fog történni vele és még mindig nem nyugodtam meg teljesen, mert kicsit furcsára és homályosra sikerültek a róla szóló utolsó információk O.o

Másodikként a leginkább Suzume, azaz Zu nőtt a szívemhez, remélem, feltűnik majd a második kötetben is, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, mit fog mondani elsőnek, ha végre valahára megszólal :-) Az ő képességét is nagyon érdekesnek találtam, bár azt furcsának találtam, hogy ennek a kisülését éppen egy egyszerű gumikesztyű fogja fel… kicsit emlékeztetett arra, ami Kirának van a Teen Wolfban kitsune-ként ebben közrejátszhatott az is, hogy mindkét karakternek japánok is szerepelnek a felmenői között. A kis csaj egyenesen elragadó volt, képtelenség nem szeretni őt és ez az érzés ráadásul magától értetődően jön az ő kapcsán és nem annak a hatására, hogy lépten-nyomon az van hangsúlyozva, mennyire elvarázsolja az embereket Zu, mennyire imádni való stb. Az sajna nem derült ki, mit is csinált vele a családja, csak utalva lett rá, de így is villamosszékbe tudnám ültetni őket… Vicces volt, ahogy öltöztetős babává avanzsálta Ruby-t, jóleső érzés volt látni, hogy a táborban töltött idő nem ölte ki belőle a kislányos vonásokat. Megedződött ehhez a gyerekeket hamar felnövesztő világhoz, de attól még gyerek maradt és szeretett volna fejlődni a szokványos, iskolás területeken is. Ezen a ponton érződött, hogy az írónő is szerethet tanulni, mert hiába erősítem én is ezt a tábort, azt nem hiszem, hogy a gyerekek/tinik ennyire lelkesen és örömmel folytatnák a tanulást kivétel nélkül, ha a központokból kijutva lehetőségük adódna rá. A statisztika jelentősebb hányada még normalizált keretek között is lusta hozzá, hogy felemelje azt a bizonyos tankönyvet :P De szép elképzelés volt Alexandra részéről ez azért.

Liam Stewart, aki a hármas fogat vezetője, ahová Ruby betársult és kizárásos alapon a főszereplő szerelmévé vált karakter… nem nyűgözött le, bandavezérként és pasiként se. Hőskomplexus bőven szorult a csávóba és ehhez mérten a szándék a világmegváltás, illetve a másokon való segítés irányába gőzfokozatra kapcsolva bugyog benne, ameddig a szíve egyetlenegyet is dobbanni bír…de nekem az elejétől kezdve valahogy kevés volt ő. Kiugróan tolerálhatatlan tulajdonságokat nem mutatott, de számomra mégse volt annyira tökéletes és csodálatra méltó, mint amilyennek mindenki más beállította, őszintén szólva, nem bírtam átérezni, hogy mi volt Liamben annyira nagy szám, hogy ekkora felhajtást csaptak körülötte. Jó, kedves, jó szépfiús, jó nyájas és víg kedélyű, akit az optimizmus hajt, na és? Vártam, mikor mutat fel végre valamilyen extrát, ami világossá teszi, mitől annyira nagyszerű ő, de hoppon maradtam. A problematikus pontokat ecsetelhetném hosszadalmasan, de a legbeszédesebben a következő idézetek fejezik ki a fő ellenérzéseimet Liam személyét illetően:

„Liamről sok mindent el lehetett mondani, de a kiszámíthatatlanság és a titokzatosság nem tartozott ezek közé.”

                                                       ***

„– Megbízom Liamben- mondtam halkan.- Jó ember, de mások nagyon könnyen le tudják olvasni az érzelmeit az arcáról… olyanok, akik nem a legjobb szándékkal viseltetnek iránta.
– Pontosan. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy másokba lásson, és megtalálja bennük a jót; így nem látja meg, ha kés van a kezükben.
– És ha megtalálná is, valószínűleg önmagát hibáztatná, hogy a másik kést fog és elnézést kérne, hogy olyan nagy kísértést jelent ő, mint célpont.
Ez zavart leginkább engem. Ha Liam egy fokkal jobban megbízna az emberekben, és egy fokkal jobb érzésű volna, cserkész lenne.”


Annyiban maradtunk, hogy Ruby nem veszélyesen balek, de… Liam kimeríti ennek a kifejezésnek a fogalmát, már-már szánalomra méltóan nagy pancser, akinek egyszer a naivitása lesz a veszte és biztosra veszem, nekem egy nap alatt többször is próbára tette volna a türelmemet, ha Ruby, Dagi vagy Zu helyébe kerültem volna. Engem egyszerűen taszít, ha valaki ennyire mérhetetlenül idealista. Ha valaki álmokból felépít egy pofás kis várat, csökönyösen védelmezi a várat a csúf valóságtól és a racionális megközelítéstől, aztán meg órákig ápolgatni kell a kis lelkét, amikor ez a vár végül összedől és leülepedik rá annak a ténye, hogy a nem küld neki senki jegyet Willy Wonka csokigyárába, a fogtündér nem tesz érmét a párnája alá a fogaiért és, hogy az unikornisok se fognak táncot lejteni Black Betty, a teherautójuk előtt. :P Azt értem, Liam miért hat inspirálóan az emberekre, de a céljaiban, ezeknek a kivitelezéséről szóló elképzelésében és a „minden szép és jó lesz” eszme terjesztésében nincsen túl sok reálisság, megfoghatatlan, hogyan veheti be mindenki azt a maszlagot, hogy majd Liam a puszta jó szándékával felszerelve elvezeti őket az oázisba… Valamiért mégis szerencséje vannak a könyvben mellékelt példák alapján, merthogy nem a megfontolt tervezés és a gondolkodás vezeti célra, az hamar egyértelművé válik. Liam az a fajta, aki felelőtlenül fejest ugrik akármibe, aztán a legjobbakat reméli és nevetségesen az érzelmeinek a rabja, olyan teátrális kirohanásokat vágott le, hogy csak lestem. O.o Tisztára, mint egy kis primadonna, akinek nem adtak pénzt a szülei új tűsarkúra. Egyedül azt találtam értékelhetőnek benne, ahogy a barátaiért kiállt és törődött velük, bár néha-néha mind a kettőt nagyon esetlenül végezte és olyan is adódott, hogy a nagy védelmező gyagyájától vezérelve nagyobb bajt kevert, mint amekkora alapjáraton adódott. Mielőtt elkezdtem a könyvet és végigolvastam a hozzá feltöltött idézeteket, ellepett az aggodalom, hogy nagyon nyálas lesz a szerelmi szál és, hogy túlságosan központi szerepet kap majd, de szerencsére diszkréten meghúzódott a háttérben ez a vonal, a kibontakozása egészen a vége felé zajlott le. Aranyosak voltak Ruby-val és végül is összeillettek… de nem győztek meg együtt, tartok tőle Liam gyöngyvirágos természete rossz hatással lesz Ruby-ra és idővel kinyírja belőle az egészséges gyanakvást.

A Szökött Kölyöktől a hírneve alapján nagyobb durranásra számítottam, nem hatott se félelmetesnek, se keménykezűnek, de a személyének a megoldása tetszett: a kiléte egyszerre volt meglepő és valamilyen szinten magától értetődő. Élveztem arról olvasni, ahogy tanítgatja Ruby-t a képességei használatára, de attól már kevésbé voltam hasra esve, ahogy Ruby a közelében kezdett viselkedni… Nekem az a benyomásom volt vele kapcsolatban, hogy sokat akar, de attól még kis pont :D A vége felé ráncba szedte magát, de még van hová fejlődnie, nem eléggé elvetemült ahhoz, hogy komolyan vegyem őt.

A zárás egy erőteljes WTF pillanatot okozott, osztom Ruby döntésének megítélésben a közvéleményt, világos volt a motivációja, de oda nem illően mártíros húzás volt könyörgök, éljem már meg, hogy egy YA könyvben szívügyekben önző lesz valaki! >.< és nem ezt nem dönthette volna el egyedül, pláne azért, mert nem akárkit érintett a választása. Nem kegyetlenül függővéges, de bőven maradtak nyitva szálak, amiknek érdekel a továbbvitelének a módja a későbbiekben. Imádtam a zenés utalásokat a kötetben, örömmel fogadtam, hogy Alexandra ennyire szereti a rock ’n’ roll műfaj olyan régi motorosait, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Pink Floyd és Jim Morrison meg a Doors *--* Liam természete és annak kihatása a cselekmény alakulása kicsit rontott az élményen, de a szőrszálhasogatást félretéve nagyon elégedett vagyok. Ha nem csal az emlékezetem, lassan két éve nem olvastam egy ennyire igényes, a vicces momentumok mellett is komoly fantasy-t a Maxim Kiadó gondozásában, ahol nem gyerekes marhaságokkal és szerelmi nyűglődéssel megy el az idő, hanem kerek, épkézláb, izgalmas cselekménnyel. ^.^ A legutóbbi élményeim némileg elbátortalanítottak a kiadó fantasy-jaitól, de a Sötét elmék kellemes meglepetést nyújtott.

Borító: 5/5 – Skacok, ebbe a borítóba már akkor szerelmes voltam, mikor csak képről ismertem, de amikor megláttam a Könyvfesztiválon a Maximos standon, ahogy a betűkön megcsillant a napfény… az valami káprázatos volt *o* Sosem hittem volna, hogy a szögesdrót ennyire dekoratív díszítőelemmé tud válni, de elképesztően mutatós :3 A lényeg jól kivehetően ott virít középen, a fénylő felületek gyönyörűek. Képtelen vagyok rosszat mondani a kialakításáról és ez igaz az egész kötetre, példátlanul jó fogása van ennek a könyvnek :D Jó érzés kézbe venni.
Kedvenc szereplők: Dagi, Zu
Legutáltabb szereplő: a Szökött Kölyök
Kedvenc részek: amikor Ruby még kicsi volt és ismertette, mi folyik a világban, miután Ruby és a csapat kezdtek összecsiszolódni, amikor Dagi a macskákról beszélt, amikor Ruby elkezdte elfogadni a képességét, amikor Ruby és Liam zenéről beszéltek, amikor Suzume és Ruby körbejárták a boltot, amikor Dagi helyreigazította Ruby-t a tévedéseikor, amikor Dagi szembeszállt a Szökött Kölyökkel.
Mélypontok: Ruby önostorozása és hajmeresztő hazugságai az elején, amikor Zu eltávolodott a többiektől, Liam álomvilág szemléletmódja, ahogy Ruby a Szökött Kölyökkel töltött időben viselkedett.
Korhatár: Keményebb sztori, mint a szokásos langyos, kirakat-disztópiák, amikben a szerelem a fő, de egyáltalán nem brutális, simán olvasható tizenhárom-tizennégy éves kortól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése