2017. október 5., csütörtök

Abbi Glines: Ceaseless - A jövőm (Existence trilógia 3)

Hi! :) Egy szellemes/Halálos-trilógia zárásának értékelését hoztam el most nektek, aminek kiolvasásával a KMK-s rendelésem befutásáig el is fogyasztottam a polcom fantasy könyveit. Egy sorozat befejezésekor illene az olvasónak ürességet, bánatot éreznie, de bennem csak a megkönnyebbülés árad szét. A végzetem se volt tökéletes, de jókat ígért, A sorsom láttán már némileg elkeseredtem, viszont maradt még remény, de A jövőm... sokkal silányabb és borzasztóbb lett, mint amiről álmodni mertem volna. Száz szónak is egy a vége, nekem nem adatott happy end...


Fülszöveg:
Dank ​vajon magába tudja bolondítani a lányt… újra?
Amikor Pagan Moore bebizonyította, hogy méltó a Halál szerelmére, esélyt kaptak arra, hogy együtt maradjanak, ha teljesítenek egy próbatételt.
Azonban azt senki sem ígérte meg Danknek, hogy a lány továbbra is akarni fogja őt…
Amikor egy lélek megteremtetik, annak párja is megszületik. Ezek a lelkek pedig minden életükben egymásra találnak. Beteljesítik egymás sorsát. Pagan számára ilyen lélek a voodoo király. Eljött hát az idő, hogy a lány eldöntse, mire vágyik jobban: együtt lenni a Halállal az örökkévalóságig, vagy amellett a lélek mellett maradni, akit neki teremtettek.
Dank sosem gondolta, hogy aggódnia kellene a választás miatt. Tudta, hova húz a lány szíve. Azonban rá kellett jönnie, hogy semmi sem biztos, miután a lánynak törölték az emlékeiből minden csókjukat, érintésüket, minden közösen eltöltött pillanatukat. Így hát újra el kell nyernie Pagan szerelmét, és bebizonyítania a lány lelkének, hogy pontosan ő az, akihez tartozik.
Mindezzel nem is lenne gond, ha Pagan lelki társa nem állna az útjában.


„Miközben összetört a szívem és lángra lobbant az elmém, nem tehettem mást, csak sírva vergődtem a földön.” – Ez az idézet foglalja össze a könyvhöz fűződő legintenzívebb érzéseimet, amiket átélt Pagan is, csak az ő agóniája pusztán pár sor erejéig tartott, míg az enyém 264 oldalig és félreértés ne essék, Pagan szolgált rá jobban a szenvedésre. Szóval, gyere csak Peggy Ann, van számodra egy kis olvasnivaló meg egy kényelmes villamosszék, amibe leülhetsz vele! :P
Nem bírok rájönni, mégis milyen őrült szeszélytől vezérelve írhatta meg az írónő ezt az úgynevezett „trilógiazáró kötetet”, merthogy kicsit is reálisan megközelítve, ez a rész megcsúfolása ennek a fogalomnak. Ez a regény olyan mélységben elüt a megelőző részektől, kilóg a kötetek sorából, mintha egy flamingó keveredne egy sereg holló közé, madár mind a kettő és mind a kettő repül, de más hasonlóság aligha lelhető fel. Az első két könyv esetében adott volt valamiféle kapocs, a történet rendes továbbvitele, de ez… Ez mi volt?! Milyen szert szedett be Abbi, aminek a hatása alatt az pattant ki a fejéből, a trilógia-vezetési szabályokat sutba dobva megír valamit, ami annyira nincs köszönőviszonyban az előzőekkel, annyira nincsen semmilyen szinten előkészítve, hogy akár önálló kötetnek is titulálható?! Gyanítom nem ugyanattól vásárolja a cuccot, mint anno King bácsi, mert nála építő jelleggel hatott. Nem köntörfalazok, számomra ebből a sztoriból olyan szinten volt felesleges trilógiát kerekíteni, mint Axl Rose-t totálisan leszedálva kilökni a színpadra; merthogy erőlködünk, mint a meszes és mutatjuk, ilyenünk is van, de az elvárható teljesítményszint Pagan emlékeihez hasonlóan…hiányzik. Ha mindenképpen kellett az írónő lelki békéjének ennek a megírása, akkor egy kiegészítő kötetként kellett volna eladni, ami csak a legfanatikusabb rajongókat célozza be, mert ahogy az ajánlásban is említette Abbi, ezt a könyvet Dank imádóinak hozta össze. Ezért nem lehet köveket hajítani a nőre, de azért már érdemes felszedni a kis sziklakertünket és katapultba pakolni, amiért kizárólag erre, a Dank könyves pasiként való éltetésére alapozta egy TRILÓGIA BEFEJEZÉSÉT. Amiből, ha csak kettővel több agysejtünk van, mint Pagan Ügyefogyott Moore-nak, ki tudjuk következtetni, hogy még dedósabb beütést kapott A jövőm, mint amit A sorsom ígért és mutatott. Az egyetlen ígéretes momentum, ami eléggé motiváló volt ahhoz, hogy a folytatások elolvasására kárhoztassam magam, a fantasy vonulat volt, amit a zárókötetben pfú, de utálom ezt  valamit így hívni Abbi Glines egy kőasztalhoz kötözve, levágott disznófejekkel körbevéve henteseket ámulatba ejtő alapossággal és sorozatgyilkosokat leköröző brutalitással kivégezett egy ördögi szertartás keretében, miközben olyan romlott varázsigéket kántált, mint; Ó, végeláthatatlan agybaj istene! Küldj szerelmi vergődést! Küldj szerelmi nem is háromszöget, négyszöget! Küldj hisztériázást! Küldj degradáló előítéletesség megfogalmazására fordítható ihletet! Küldj ócska, kis csoportos óvodás beszólásokat! Küldj bugyuta megoldásokat a bolhából elefánt problémákra! Ha pedig ez nem rontotta volna meg eléggé az élményt biztos, ami biztos alapon Abbi kigyomlálta vagy leépítette a mellékszereplőket, hogy véletlenül se lehessen Dank és Pagan partra vetett hal szánalomtáncán kívül másra koncentrálni. Csak eszerint ez nem egy YA fantasy, hanem egy fárasztó instant love mikroszkopikus nagyságú természetfeletti körítéssel. És a gerinctelenség teteje volt Abbi részéről az előző kötetekben vudu szellemeket meg a Halált és a lelkeket belekeverni ebbe a maszlagba, mikor a végkifejlet szempontjából annyi jelentőségük volt, mint egy full pornós könyvben annak, hogy amivel a leányzónk az ágyban az időt mulatja angyal, vérfarkas vagy ember. Semmi. Egyfolytában javulást vártam a trilógia alatt, de ehelyett három kötetnyi színtiszta hitegetést kaptam.


A moly Off-topicot látogató molyok előtt menet közben leadtam az olvasás közben felgyülemlett feszültségem javát öt (1, 2, 3, 4, 5 – akit érdekelnek, kattintson a megfelelő sorszámra) körben, de még így sem bírom tökéletesen higgadtan megközelíteni ezt a történetet, ugyanis azon túl polgárpukkasztóan selejtes lett az alapötlet a kivitelezéssel karöltve, kinyitotta a bicskát a zsebemben a könyv. Kezdésként azon csesztem fel a forráspont duplájára az agyamat, amilyen képet festett le rocksztárokról, rockerekről és a stílushoz köthető más szubkultúrák tagjairól az írónő; buták, drogoznak, isznak, felszínesek, erőszakosak és hűségre képtelenek, egyik kapcsolatból ugranak a másikba. Az még hagyján, hogy annyira nincs tisztában a fogalmakkal a fordítóval egyetemben, hogy az emo szót egyszer se sikerült jól leírni. Ennek a valóságtól elrugaszkodott előítéletektől tocsogó hozzáállásnak a terjesztése önmagában is minősíthetetlen, de az már egyenesen röhejes, hogy Abbi mekkora terjedelmet szentelt a háromszáz oldalt se kitevő művén belől a téveszméi bizonygatását kifejező pattogásra. Hosszasan merengtem rajta, vajon mi lehet ennek az elvetemült rocker-gyűlöletnek az oka és arra jutottam, valamikor lehetett egy rocker pasija az írónőnek, aki pofára ejtette és most „ő így áll bosszút” mindenkin, aki tisztában van vele, hogy a Pink Floyd nem egy rúzsmárka és a Ramones nem egy valóságshow. Pagan mentalitását alapul véve, nem irreális ilyen kicsinyességet és gyerekességet feltételezni a csaj megalkotójáról se. Mint rocker, pedig kikérem az ide vágó leírtakat az összes többi rocker, metálos, punk, goth és emo nevében, mert én sem drogozok, nem iszok, nem mászkálok pisztollyal, hogy szegény nyárspolgárokra lövöldözzek, ha rossz passzban vagyok, nem vagyok egy férfifaló ribanc és az egoizmus tetőfoka: értelmes emberi lény vagyok, akinek van esze és használni is képes azt egyes főszereplőkkel ellentétben. És merem feltételezni, a felsorolt stílusirányzatok követőinek jelentős hányadánál is inkább ez jellemző, mint az Abbi általánosító hadjáratában papírra vetettek. Zárójelben megjegyezve pedig azt se kell kapásból agyilag visszamaradottnak tekinteni, aki drogozott: Marilyn Mansonnál és Nikki Sixxnél intelligensebb előadókat a kevésbé mostoha megítélésű, „tisztességes” műfajokban se nagyon lehet találni.

Na, de, hogy ezen a korlátolt szemléletmódon kívül hol volt elásva a hiba? Legszívesebben azt írnám, hogy sehol, ezt leszámítva elégedett voltam, de már az első hasáb alátámasztja, koránt sem ez a helyzet. Már maga a kiinduló elgondolás is egy olyan pont, ami után megkérdőjelezem az írónő kreativitását és ép elméjét is, hiszen nagyon szép és nagyon jó lehet az a bizonyos „a főszereplő nem emlékszik semmire” felállás, ha egy megfelelő alkotóhoz kerül, aki nem klisét klisére halmozva dolgozik vagy, ha ezt is teszi, visz bele valamiféle egyediséget, DE zárókötetben nem szokták ezt az ötletet elsütni. E tekintetben pedig a válasz egyszerű; nincs értelme. Egy valamire való befejezésben ki kell csúcsosítani egy igazi nagy durranással, amit az előző kötetek története mellett előre vetített az író ezért szoktak ilyenkor megtörténni a nagy kaliberű összecsapások például és emellett le kell zárni minden szálat, el kell rendezni, hogy ne maradhassanak nyitva kapuk, hogy kiderüljön, kivel mi lett és kapjon egy keretet az egész, egy boldog vagy szomorú vég kivitelezésével, ami jelzi, véget ért a történet által bemutatott korszak a karakterek életében. Ha meg valaki mindezt normálisan megteszi, akkor nem marad rá idő, hogy a főszereplő lepkehálóval rohangászva próbálja befogni az emlékeit vagy jelen esetben a körülötte lévő X szereplő kergesse az emlékeket a hálóba, amit meg is fognak a főszereplő helyett, hogy biztosan ne sérülhessen a folyamat során. Vagy, ha mégis marad, akkor csak mellékszálként, ergo semmiféleképpen nem lehet a teljes kötet alatt húzni ezt az emlék visszakapásos huzavonát, ha összeszedett sorozatzárást óhajtunk kiadni a kezünkből. Abbi arra döntött, ő nem óhajt és a fináléban rácsap egy bazi nagy RESET gombra annyi változtatással, hogy, mint említettem, eltakarítja a mellékszereplőket az útból és agyonnyomja a szerelmi szállal a fantasy részeket, mert arra úgyse kíváncsi senki ép lény, ha ott van nekünk Dankmar Fuckin’ Walker is a mélabús, magára hagyott kiskutya tekintetével, a kockás hasával és a szexi te jó szagú ég, eljutottam arra a pontra, hogy a jövőmben herótom lesz ettől a szótól mosolyával. Logikus, ha valakinek nem terjed túl az érdeklődése egy könyvben a főszereplő hím hatáskörén kívülre eső zónákra is és, mivel én nem ezeknek a valakiknek a számát szaporítom, hát derekasan megszívtam. Nem feltételeztem, hogy megteremti előző részben a Vilkont azért, hogy itt említést sem tegyen róla, a fő lakóit a kézirat közelébe se eressze. Leifet pedig bár visszahozta a történetbe a nekünk ilyen is van elvet követve, de annyi mozgásteret adott neki, mint egy elhessegetésre váró légynek, így hiába lehetett volna az ő személyéből sokat kihozni, ha nem a szükséges rosszként van kezelve, idegesítőnek hatott. Komolyan olyan beütése volt ennek a helyzetnek, mintha nem egy befutott írónő könyvét olvasnám, hanem egy hat-hétéves gyerek előtt ülnék törökülésben a szőnyegen, aki szépen sorban megmutatja nekem a játékait anélkül, hogy bármi komolyabb terve lenne a polcokról lepakolt cuccokkal a szemrevételeztetést leszámítva. Itt egy Monster High baba, ott egy interaktív hörcsög, itt egy helikopter, ott egy póniló aztán a pónilóval és a bemutató többi résztvevőjével nincs törődve csak bizonyos idő után elő vannak véve egy-két másodperc erejéig, hátha elfeledkezett róla a célközönség, hogy az a helikopter fehér volt és nem zöld. Fatális hiba nagy extrára számítani a befejezéstől, ez nem lett komolyabb versenyzője a mezőnynek, mint egy gagyi, „romantika-központú” A végzetem retelling az olyan lehetetlenül sok sebből vérző kategóriából, amit nincs a világon annyi nyomókötés, ami meg tudna menteni akár a műtőbe gurításig is. Merész leszek és azt mondom, a kórházba szállítást se húzná ki. Annyira hihetetlenül egyszerű és álomszerű az egész, hogy ezt képtelen voltam komolyan venni és el is vesztettem, így ezt a játszmát.

Pagannak az egyetemre menéssel se sikerült végre megragadnia azt az istenverte kötéllétrát és kimászni az idegesítő liba szerepkörével együtt járó, mély sötét gödörből, amiben tizennyolc éve bóklászik, miközben az a meggyőződése, hogy ura a helyzetnek és olyan fasza csaj, akihez fogható nem született még erre a bolygóra, annyira okos, hogy az ő szintjénél csak lejjebb van és akkora pasimágnes, aki mellett Marilyn Monroe elszégyellheti magát a sírban. Szóval nálam ez a csaj változatlanul nagyobb üzemben gyilkolja az agysejteket, mint anno a tisztaságra való tömeges igény előtt a pestis az embereket, képtelen vagyok lenyelni az idiótaságait kezdve azoktól a pillanatoktól, amikben azt szajkózza, mennyire független ő és mennyire nincs szüksége senkire, de aztán bőgve kuporog a polc tövében az áruházban, ha magára van hagyva a zöldségeknél, ameddig a másik bedob a kosárba egy doboz tejfölt, egészen Abbi általa prezentált: utáljuk együtt a motoros pasikat, a fekete szín, a piercingek, a bakancsok és a rock zene kedvelőit! világmegmentő küldetésben levágott rizsájáig. Pagan éretlen, beszűkült, ítélkező, álszent és birtokolja azt a hulla jó tulajdonságot, amitől minden esetben eldobom az agyam: B-U-T-A. A körülötte lévőknek meg ajánlott lenne megjelenni egy-egy neurológiai rendelésen, hogy biztosan rendben van-e annak a fejükben lévő valaminek a működése, mert szüntelenül azt hangoztatják, Pagan milyen okos. Pagan minden helyzetben egy zseni és a zsenisége olyan megalapozott tényekre alapul, minthogy ha éppen nem figyel másfelé is, akkor megáll az út szélén, amikor pirosat mutat a jelzőlámpa és csak akkor lép a zebrára, ha zöldre vált. Bizony. Aki erre, vagy valami isteni csoda folyamán még többre képes, annak jár egy Halálnak nevezett szolga, akit úgy ugráltathat 0-24 órában és úgy gyötörhet, ahogyan csak jól esik, miközben a szolga örömmel fogadja ezt a bánásmódot. Én jelenleg bőszen nézelődök a szobába mindenfelé és keresem a saját példányomat, de valamiért nem szállította még ki a GLS a fickót… O.o Tudjátok, fűztem azért valamennyi reményt egy emlékek elvesztéséből fakadó jellemfejlődés kialakulásához Pagan részéről, ami be is teljesült olyan tekintetben, hogy a mi még éppen csak isteni sorba nem emelt rakás szerencsétlenségünk felkelt, ha csörgött a vekker Dank hiányában nem volt rászorulva arra, hogy kiráncigálja valaki a bokájánál fogva az ágyból és, hogy saját magának vitte a táskáját de amint Dank egyszer is átvette tőle, már felháborodottan állapította meg magában, mekkora csapás neki, amikor nem tesz így és neki kell fognia a tulajdon táskáját, amikor nagy szenvedés árán ügyesen fel is kelt. Haladás a köbön, srácok! De amennyit javított ez a mesebeli önállósulás, annál százszor többet rontott az így keletkezett űr betöltésére szolgáló tudálékoskodás. Ahogy meg Dankkel bánt… előttem ez az újszülött őz mozgáskultúrájával összevethetően bukdácsoló szösszenet nem azt igazolta, hogy Pagan mennyire szereti a Halált, amiért fokról fokra visszavette az emlékeit, hogy még a kijelölt lelki társánál is szorosabb kötelék fűzi hozzá, hanem, hogy a drága emlékei nélkül szarba se nézi Danket, ha nem emberként játssza neki a papucsot, hanem felvállalja az igazi valóját. A csajt nem a Halál hódította vissza, hanem egy szépfiú, aki kezét-lábát törve, lényét alárendelve igyekezett inaszakadtáig megfelelni a művésznőnek.

Dank felváltva idegesített fel és felváltva váltott ki belőlem sajnálatot, amikor a fentebb ecseteltekről ejtődtek el célzások, hogy ahogy arra egyszer Dank is rámutatott: Pagan a körülmények sodrásában szeretett belé és, ha csak egy szimpla ismerkedés folyik, aminek a végén benyögi Dank, mi a munkája, akkor csak távol akarja tudni magától őt az ő csodás Paganja. De túlsúlyban azok a részek voltak, amikor kihozott a sodromból, nem bírtam megérteni a belső vívódását, a döntéseiben rejlő rációt meg végképp nem tudtam kihámozni, akármennyire is iparkodtam. Oké, akarja a lányt, tiszta sor, de ha eljutott a tudatáig a kesergés rengetegében, mit is jelent, hogy az Istenség elvette Pagan emlékeit, akkor máshogy kellett volna közelítenie hozzá. Bármennyire fájdalmas is úgy, hogy Dank tudja mi zajlott le kettőjük között. Gee megint tisztán látott: Dank félidőben úgy viselkedett, mint egy őrült, mániákus zaklató a hátam közepére se kívánom Pagant, de megértettem, amikor az ilyen jeleneteknél megijedt tőle és félidőben úgy, mint egy szánalmas pancser, aki ahelyett, hogy felállna és próbálkozná, ha már annyira fontos neki az a nő, inkább adja a mártírt és sajnáltatja magát, amiért a sors elvette tőle az ő kis degenerált hercegnőjét. Vagy túlságosan nyomult, vagy becsukta az ajtót egy feladom felszólalással. Igazából nem is ő szerezte vissza Pagant magának, ő lopta be magát a szívébe és emlékeztette arra, amit a tudata nem tárolt el, de a lelke igen, hanem Gee. Ő végezte el a piszkos munkát, ő rakott rendet e között a két használhatatlan marha között erre Dank hogyan köszöni meg? Jól lecseszi Geet, amiért szegény pici Pagannak meggörbült egy hajszála és kicsit kiakadt, mialatt végbement ez a helyretétel. Az nem volt probléma, amikor ő hozta rá a szívbajt a szerelmére vagy kergette sokkos állapotba? Azt ő csinálta, az ő sokkal erőteljesebb jó szándékával, úgyhogy feltételezhetően nem gond a következménye. Ezzel a beteges féltékenységgel se zsebelt be nálam sok jó pontot, amikor olyanokat mondott, hogy ha együtt lennének, rászólna Paganra, hogy menjen vissza a szobájába és öltözzön át, mert ebben a ruhában nem láthatja más srác meg ezt a szerelést törvénybe ütközőnek kéne nyilvánítani és elzárni a nyilvánosság elől. Ez a „csak én láthatom rövidnadrágban és feszülősebb pólóban a csajomat” mentalitás az Existence szürrealizmusán kívül egy nagyon brutális thriller kezdete lehetne, ami ronda véget érne valószínűsíthetően. Ha beleszól a párotok, mit vegyetek fel, „nehogy valaki szemet vessen rátok” az egy villogó figyelmeztetés a menekülésre, ilyenkor tovább kell állni, mielőtt elfajulnak a dolgok, mert ez nem normális, nem vall tiszta elmére. De Pagan számára ez a korlátozós birtoklás csak izgalmas volt, úgyhogy újfent bebizonyosodott; Pagan fejében sem klappol valami. Az első köteten belüli hivatalos randijuk se repített az egekbe, még csak fél méterrel se hagytam el a hatására a talajt, bármennyire is olvadozott Pagan a gyönyörűségtől. Ez a legszembeötlőbben felszínességre alapuló szakasz volt, mert a főhősnőnk nem a limuzin, a pavilon és az oda rendelt pincér mögött húzódó tervezési időt és energiát látta meg, hanem, hogy: basszus, ennek a pasinak kellek annyira, hogy limuzint fogadjon nekem! Nem azon volt a hangsúly, hogy Dank szervezkedett és arra törekedett, hogy különleges legyen az alkalom, hanem a külsőségekben, azt üzenve ezzel, aki természetfeletti mivoltának hiányából fakadóan nem rendelkezik olyan anyagi korlátlansággal, hogy elsős egyetemistaként kibéreljen egy komplett tisztást, felhúzasson oda egy kidekorált pavilont, rendeljen oda luxus étterembe illő vacsorát egy pincérrel, aki kiszolgálja őket és nem szerez egy limuzint, ami elviszi ide őket, az nem igyekszik eléggé, annak nem tetszik eléggé az elhívott fél, ezért nem is rúghat labdába. Vettem Dank részéről az szándékot és az írónő részéről is kapizsgáltam, de az üzenet nem jött be és az esemény megjelenítése is nagyon mesterkélt volt. Érződött a sorok között, hogy azért ilyen nincsen, hiába vár esetleg ezek után az olvasó, hogy valaki ekkora felhajtást rendez neki. Annak örülhettem volna, hogy a banda, amiben Dank főleg csak duma szempontjában van jelen, azaz a Cold Soul végre meg lett a csekélynél egy fokkal bővebben említve, de az itt sem tetszett, ahogyan a téma elő lett véve. Arról most már inkább nem beszélek, mennyire sztereotíp és lebutítottan egysíkú volt a bandatagok kidolgozása, de Dank hozzáállása a bandához és a bandának a tagjaihoz, az bökte a csőrömet. Dank látványosan lenézte a zenésztársait és nem is jött le nekem az, hogy neki annyira a létszükséglete a zenén keresztüli önkifejezés, mint azoknak a csodálatos személyeknek, akik közül a Red Sun Rising tagjai most is biztosítják az aláfestő zenét a bejegyzés íráshoz. Ezért is volt erőltetett ez a rock bandában zenélés és rocksztár „imázs”, mert Danket a Paganhez írt nyálas vackait leszámítva nem érdekelte a zene, nemhogy nem hozta lázba. Megint Nikki Sixxszel példálozok, de az,az áhítat, amivel ő nyilatkozik a zenéről, mindent elmond, abból lehet érzékelni, mennyit jelent neki, hogy nem tudna nélküle létezni. Danknek meg… egy kényszerszerű hobbi a zenélés, ami azonnal elveszíti azt a pici varázsát is, amikor Pagan besasszézik a képbe, nem érdemli meg, hogy rocksztárnak legyen nevezve. Hiszen náluk a tehetségen és megfelelő kisugárzáson kívül, a zene iránti elkötelezett, szenvedélyes szeretet a fő alapkövetelmény. Visszatérve pár pillanatra a bandatagokhoz való viszonyulására pedig… a rockbandákban is szoktak lenni konfliktusok és súrlódások, de a bemutatottnál jóval bajtársiasabb a légkör, mert ott tagok toborozzák a további tagokat és nem mesterségesen vannak összeállítva a csapatok, mint a fiúbandáknál. Ehhez képest Dank annyira megvetette a bandatársait, mint Pagan ezt a teljes zenei irányzatot.

Gee volt az egyetlen értékelhető szereplője ennek az őrületnek, ami még a trilógián belül is lerágott csont, jót mulattam a beköpésein és határozottan értékeltem, amikor végre a kezébe vette az irányítást és cselekedni kezdett a változás szorgalmazásának az érdekében, ha már a két infantilis főkarakter akkor se lenne képes megfelelő irányba mozdulni, ha a képes útmutató az orruk elé lenne vetítve. A fejmosásai alatt jókat mosolyogtam, totálisan igaza volt és mind Paganra, mind Dankra ráfért, hogy valaki csak úgy útmutató jelleggel jól fenékbe rúgja őket, hogy ébredjenek már fel. A nyakamat tenném rá, hogy az ő közreműködése nélkül ez a két balfék képes lett volna még plusz 400 oldalt végigkínlódni, mire eljutott volna a tudatukig, hogy hogyan lehet helyrehozni az Istenség megindokolatlan szarkavarását ennyi erővel már az első rész végén is eljátszhatta volna ezt az amnézia okozást, akkora is jóval többet látott Pagan, mint kellett volna. Bánom, hogy nem kapott nagyobb hangsúlyt a karaktere, hogy nem teremtett neki az írónő egy rendes társat vagy adott rá lehetőséget, hogy meg lehessen ismerni a jelenlegit, Gee érdemelt volna egy happy endet a három résznyi bébicsőszködéséért.

Miranda egy akkora vicc, ahogy van, a szókincse valamit javult az előző kötet óta, de a személyisége ugyanakkora nulla, mint volt és ez a gyors továbblépés is olyan álságos volt. Mint számtalan pontot ebben a sorozatban, Abbi az ő pasijának a halálát és annak utóhatásának kezelését se gondolta át komolyan. Ne próbáljon meg engem senki átvágni a palánkon azzal a szöveggel, hogy ha valaki elveszíti az „élete szerelmét”, akkor pár hétnyi mély depresszió és még pár hétnyi eszeveszett plázázás után túllendül annyira a veszteségen, ami érte, hogy újra más srácok felé kacsintgasson és elenyésző találka után össze is gabalyodjon vele annyira, amennyire ez anatómiailag lehetséges. Még akkor is, ha Nathan az volt, aki. Nem volt ebben semmi realitás, Mirandának évekig komolyan gyászolnia kellett volna a barátja halálát követő első hetekben mutatott reakciója alapján. Nekem is fogyott a türelmem, amikor mindig csak a friss kapcsolata és a szex mellesleg azt is piszkosul untam, hogy folyton ennél a témánál lyukadt ki Pagan is, mintha képtelen lenne bírni a vérével felé tudta terelni a szót, de Pagan részéről rohadtul nagy álszentség volt, amiért ezért leteremtette vagy gúnyolta a barátnőjét. Ő is pont úgy „tüzelt” Dank közelében, mint ahogy Miranda csinálta Nathannel, szóval semmi joga se volt leszólnia miatta Mirandát, mikor ő vígan és dalolva hagyta volna, hogy fényes nappal gerincre vágják ráadásul az lett volna az első alkalom egy könyvtár asztalán, ha nem zavarják meg őket :P

Jay, az a társ, akit a Teremtő eredetileg Pagan mellé rendelt egy szánalmas, link alak, aki annyira összecsapott és kidolgozatlan karakter, hogy csoda, hogy Abbi vette a fáradtságot arra, hogy nevet adjon a csávónak. Nyilvánvaló volt az elejétől fogva, hogy Jaynek nincsen esélye, hogy Jayt se Pagan, se Dank, se az írónő nem tartja szimpatikusnak, méltónak arra, hogy a teljes értékű részét képezze a sztorinak. Mint Leif, az egy telefon erejéig szereplő Pagan-anyu és, mint a folyton kettyinteni akaró Miranda, Jay is csak azért volt, hogy meglegyen a létszám. Szerintem nincsen olyan hülye, akivel az írónő el tudta hitetni, hogy ebben a nagy Paganért folyó harcban Jay véletlenül is győztesen jöhet ki. Ez a túlspilázott szerelmi sokszög lett volna ennek a regények a centruma, de Jay szembeötlően negatív bemutatásával ez is elveszítette a hitelességét. Mondhatni nem volt tétje a történetnek csak az, hogy végig bírom-e kínlódni vagy sem.

A kötet elejétől kezdve borítékolható volt a nyálas happy end, ezért nem kergettem illúziókat arról, hogy más fog kisülni belőle a végén. A magam részéről akkor lettem volna elégedett, ha az jön ki, amit ésszerű átgondolással ki is mutatott az események alakulása, hogy Pagannak az emlékei nélkül nincsen onthatatlan szerelme a Halál iránt, hogy ezek között a körülmények között nem szeretne bele. Sajnáltam volna Danket, mert nem ezt érdemelte volna… de kizárólagosan ezzel a felállással nyert volna értelmet, miért írta meg ennyire kibírhatatlannak a főhősnőjét Abbi és, hogy miért tüntette el az emlékeit a befejező részben. Akkor talán kapott volna mélységet, mondanivalót, egyediséget a trilógia, de így csak maradt a nevetséges cukormáz, amire nem szolgáltak rá a cukros bolt előtt sorakozó dinkák :P Mindenesetre örülök neki, hogy csak három fő kötet van és ezáltal nem lett hosszú a közös jövőm a szereplőkkel.

Borító: 5/2 – A háttér még itt mutat a legjobban, de a maradék elemek úgy borzasztóak, ahogy vannak és fáj rájuk nézni, mert égetik a retinámat. Ott az alapprobléma: ez a két félmeztelen szerencsétlen, akiknek a félmeztelensége felett a harmadik köteten túljutva se vagyok képes napirendre térni. Jó, most volt vetkőzős jelenet, de könyörgök: nem a nyílt utcán estek egymásnak, akkor minek kell két épület között, az út közepén melltartóban és csupasz mellkassal domborítani?! -.- Nem szúrt szemet egyetlenegy embernek se, akinek a kezén átment a terv, hogy mennyire vállalhatatlanul nevetséges és perverz, ahogy ezek ágyban végzendő tevékenységhez készülve, felül lecsupaszítva állnak kint az utcán? Ha már ennyire irtózik a két jómadár a felsőruházattól legalább nem lehetett volna egy-egy másik farmert rájuk adni, a csajra meg egy másik melltartót? Nem hiszem el, hogy csak ez az egy van neki… O.o A hab a tortán meg nem kevesebb annál, hogy hiába szép nagyon a háttér, annyira látszik, hogy a két nudista-jelölt csak rá lett szerkesztve, hogy még azt a kis dekoratívságot is minőségtelenséggé alacsonyítja. A hozzá nem értés élő szobra ez a borító és valaki sürgősen felvilágosíthatna róla, miért nem lehetett megtartani az ízléses, eredeti verziót.
Kedvenc karakter: Gee
Legutáltabb karakterek: Pagan, Dank, Jay, Miranda
Kedvenc részek: amikor Gee kiosztotta Danket
Mélypontok: Minden más, hadd ne soroljam el újra, mert nem lesz ember, aki újfent hajlandó lenne végigolvasni ’:D
Szerelmi szál: Kivergődtünk valamennyire a YA kereteiből, de csak kisiskolás szinten, azaz ez a szextéma emlegetés és művelés oldalról is akkora sláger lett A jövőm alatt, mint idén nyáron a Despacito…15-ös karika.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése