Malorie két gyerkőcével vakon vág bele a 30 km-es
utazásba a folyón, de nektek tágabbak a lehetőségeitek, nem kell
felkészületlenül kezdeni a kalandot, ugyanis a Madarak a dobozban olvasása
különleges óvintézkedéseket kíván meg:
1.
-> A megfelelő indulási időpont kiválasztása elengedhetetlen; ez lehetőleg szürkület utánra essen, a legjobb az
éjszaka közepe.
2.
-> Szabaduljatok meg minden zajforrástól a tíz-tizenöt méteres
körzetetekben, se zene, se tévé, se háttérben diskuráló családtagok, a
figyelemmegoszlás végzetes kimenetellel hathat az élményre.
3. -> Keressétek meg a saját dobozotokat, amibe belemászhattok. A legtökéletesebb a célra egy kiürített
ruhásszekrény, melynek optimális esetben nem Narniába nyílik a hátulja, Aslan
és a fehér boszorkány csak szükségtelen zavaró tényezők lesznek de elegendő
egy zárható helyiség, ami kellően apró ahhoz, hogy előcsalogassa a klausztrofóbia
mumusait – az ablakokat fokozott óvatossággal kezeljétek ebben az esetben!
4.
-> Csökkentsétek minimálisra a fényforrást magatok körül, kis olvasólámpa
vagy fejlámpa bőven elegendő.
És végezetül; jól szervezzétek meg a percbeosztásotokat, hogy lehetőleg
egyszerre gyűrhessétek le könyvet, mert ha egyszer a doboz fedele rátok zárult,
a kijutást követően nem lesztek a régiek. A lényekre nézés nélkül is
megőrültök, mégpedig a várakozástól és ameddig nem tudtok visszatérni a doboz
biztonságába, olyan lesz, mintha szemfedővel bóklásznátok a napirendetek rubrikái
között.
Én leszek valószínűleg az író rajongói között az ügyeletes fekete bárány… de
jobban padlóra terített engem a Ház a tó
mélyén. A Madarak a dobozban is egy olyan atmoszférát önt az olvasó
nyakába, amitől ha nem is fordul le a bolygó a tengelyéről, de a lakóinak
kilazulnak és messzire gurulnak a kerekei, csak egyedül azt bánom, azon
kívül, hogy a főszereplő sokszor az agyamra ment hogy nem éreztem azt a
zsigerekből fakadó, elemi rettegést, amire számítottam, amire úgy ítéltem, fel
kell készülnöm a kezdés előtt. Jobban belegondolva nem tudok visszaemlékezni
arra, hogy féltem volna, de mikor a
fentebbi instrukcióknak megfelelően olvastam, Para Herceg aki mellett Jorg
egy nevetséges kezdő azért munkába lendült és tett róla, hogy minél
kevesebbet nézelődjek, ha kikeveredtem a folyosóra. A lények bevallom, nekem
viszolygás helyett inkább…rendesen felcsigázták az érdeklődésemet. :D Meg
akartam őket fejteni, éheztem a teóriákra és fénysebességgel cikáztak bennem a
miértek meg hozzájuk csatlakozó bájos kis kérdőjelek, ami azt jelenti, az elsők
között lettem volna, akiket a menedékházak lakói bolondnak titulálva szélnek
eresztettek. :P A kíváncsiságomból fakadóan emberesen frusztrált, hogy nem
firtatta megfelelő mélységben senki, hogy micsodák ezek a valamik, amikre
ránézünk és pukk: becsavarodunk és, hogy mit akarnak, csak kapásból
alkalmazkodtak. Viszont mondhatni törvényszerű volt, ahogy az emberiség lereagálta
a lények érkezését és hatását. A történelem folyamán mindig az ismeretlentől való
rettegés vonta maga után a legnagyobb problémákat, ezért lettek távol tartva az
idegen kultúrák, ezért lettek őrültnek tartva, akik repülőgépet és más
masinákat kezdtek tervezni vagy, akik nőként azt mondák, független, férjnélküli életet fogok élni. Josh pedig
bebizonyította, elég X mennyiségű aggasztó hír és a modern korban is működik az
évszázados bevált sablon. Zseniális és csavaros a koncepció, ami akár egyfajta
társadalomkritikának is beillhet, de az íróra jellemző önbeteljesítő jóslat
jellege vitathatatlan: ha kinyitjátok a
szemeteket, a lények miatt őrültök meg, ha nem nyitjátok ki és vakoskodva
élitek az életeteket, folytonos bezártságban, paranoiával küszködve, akkor
azért kattantok meg. Valóban fergeteges. Na, meg ördögi. De könyörgök, már
megint mi a jó élet volt ez a szörnyszülött befejezés???
Könyvmolyként különös volt elgondolkozni ezen a történeten, bőven kellett hozzá
idő, hogy emésztgessem az egyes részleteket és az egészet, amit ezek kiadtak,
nem hiába kotlottam a szokásosnál kicsivel többet ezen a kritikán. Persze
megtehettem volna, hogy csak egy szimpla disztópiaként vagy thrillerként
kezelem a Madarak a dobozban-t és a
cselekmény meg a szereplők szimpla véleményezésén túl nem mélyedek el a lapok
között, nem görgetem tovább a felmerülő kérdéseket és nem állok neki
filizofálgatni, hiszen lévén nem vagyok filozófus, nem ez a dolgom… mégis az
egyértelműen idő-és munkaigényesebb feldolgozási folyamat fényében is az lett
volna a nehezebb. Nem tudom, csak rám vannak-e ilyen hatással Josh könyvei, de
képtelen vagyok egy-egy kötet után szabadulni a feltételezéstől, a
nyilvánvalóan leírtakon kívül valami többet akart az olvasó tudtára hozni, hogy
a mondatok mögött húzódik plusz mondanivaló, aminek a teljes feltérképezése jár
annyi merengéssel, hogy például nyáron kellemesen iható hőmérsékletűre üljön a
fürdővíz, amiben éppen ültök. De megint nagyon elkalandoztam…az alap
kérdéskörhöz visszatérve, bizony érdekes volt könyvmoly nézőpontból
végiggondolni a lényeket és a körülményeket is, amit a felbukkanásukkal a
mindennapokba olvasztottak.
A lények tekintetében azért, mert egy nem csak szimplán hobbi, hanem már-már
életvitelszerűen olvasó ember epekedve várja, hogy új morzsákhoz juthasson a
jelenleg olvasott világfelépítése kapcsán, ergo dolgozik benne az
információéhség, a vak foltok betömésére és a kérdőjelek kitörlésére irányuló
igény, ergo, mint említettem én nem bírnám megállni, hogy ne gyűjtsek össze
minden rendelkezésre álló információt ezekről a valamikről, lehetőleg
anélkül, hogy közben egy hentelős elmebeteggé váljak amik alapján el
lehetne indulni abba az irányba, hogy fel lehessen velük venni a harcot. Nagy
igazságban az ismerd meg az ellenségedet
mondásban és ezt alátámasztja ez a könyv is, ugyanis, ami nem teljesen
ismeretlen és idegen számunkra, az ellen felléphetünk valahogyan, azt megpróbálhatjuk
kezelni valahogyan. Gondolok itt arra olyan egyszerű esetekre, mint ha valaki
olyannak egerek lepik el a házát, akinek életében nem volt dolga egérrel és az
ismerőseinek se, az nagyobb sikeraránnyal szabadulhat meg a kellemetlen
rágcsálóktól, ha utánanéz az egérirtás módjainak, mintha nekiállna egy vödörrel
ugrálva kergetni őket, annak reményében, egyszer csak egyesével csapdába ejti
így őket, mint a mesében. Annál meg végképp nagyobb eséllyel kerül ki győztesen
a menetből a tájékozódós módszerrel, mintha beletörődne, hogy mától vele fognak
lakni a kis bajszosok, szétrágják, amit csak találnak, majd erőiket egyesítve
egyszer csak kizavarják a tulajdon otthonából; haver, nekünk van több jogunk itt lenni alapon. Ez az információ
gyűjtés járhat kockázatokkal, kiderülhet, hogy az egerek gyilkos fenevadak,
akik egyetlen harapással is végezhetnek egy emberrel, de meg is lehet találni
az ellenszert a problémára és még az is benne van a pakliban, fény derül rá,
nem is rosszak az egerek, ha megfelelően viszonyulnak hozzájuk. És ezzel nem
azt akarom mondani, fittyet hányva a szóba jöhető veszélyre ugorjunk fejest a
dologba és rontsunk neki azoknak az egereknek, hanem… kis tervezésre, kis
elővigyázatosságra van szükség. Nem se nem lát, se nem hall, beletörődő
bezárkózásra. Nekem ez a magatartás már csak azért is némileg fura volt, mert a
könyv Detroitban játszódik, Amerikában.
És az amerikaiaknak egész jó a válsághelyzet kezelési készségük tekintve, hogy
a keretek között nem annyira vészesen úszták meg a világháborúkat, mint mondjuk
mi. Mindenen felül, pedig az amerikaiak nem arról hírhedtek, hogy mindent csak
úgy benyelnek, ha a megismer és
feltérképez elvet nem is követik. Ők azok, akikre talán az összes nép közül
a leginkább jellemző, hogy kiállnak, ha valami nem tetszik és megmondják a
tutit, akik harcolnak az igazukért, harcolnak az életükért vagy az életről
alkotott elképzelésükért. Nézzük csak a tavalyi elnökválasztást. Micsoda badass
és őrült fellépéseket produkáltak a két jelölt szimpatizánsai! Micsoda
fellépést tettek, hogy védelmezzék a saját álláspontjukat, hogy ne hagyják
magukat lenyomni! Na, és hová lett itt ez a nagy amerikai… „temperamentum” és
„küzdőszellem”? Szépen fülüket-farkukat behúzva elmenekültek, mert az
ismeretlen mértéke és az ebből adódó félelem meghaladta azt a fokot, amit
képesek lennének ezzel a temperamentummal kezelni. Mert itt nem teszem azt
indiánokról van szó, akik eltérőbb életformát űztek, mint a drága jó turisták,
alias telepesek. Akik bármennyire is „ismeretlent” képviselnek, mégiscsak emberek voltak, hozzánk hasonlóak, hanem valami homlokegyenest
idegenről. Ami annyira eltér a megszokottól, hogy az agyunk fel se bírja
dolgozni a látványát. Ez a tény pedig kellően el tudja borzasztani a kedélyeket
ahhoz, hogy az ésszerű megközelítésből leghatékonyabb védelmi rendszer
kiépítéseként ne elkezdjék kutatni a lényeket, kilökdösve őket a totálisan
ismeretlen státuszból. Hanem a lehető legrosszabb megoldásként elbújjanak
előlük, elzárkózzanak már csak a jelenlétük gondolatától is, etetve a probléma
metaforikus szörnyetegét, a Nem Tudjuk Mivel Állunk Szemben-t. Az emlegetett
önbeteljesítő jelleg itt is visszaköszön, hiszen ezt a mentalitást figyelembe
véve nem dönthető el egyértelműen, hogy konkrétan a lények mérték a legnagyobb
csapást az emberiségre a saját két kezükkel már ha van nekik vagy maguk
az emberek okozták saját maguknak a végzetes károkat.
A körülmények tekintetében meg az, az érdekes, hogy valamilyen szinten
könyvmolyként pont az után vágyakozik az ember, amibe belekerültek a könyv nagy
részében karakterek és, amit kivétel nélkül piszkosul nehezen viseltek. Mert,
mit akar a könyvmoly, ha egy jó regénybe belekezd vagy megérkezik a legújabb
szerzeményeivel? Egy lezárt teret, ahol nem zargatja senki és semmi, csak ő van
a könyveivel a korlátlan idővel, amit olvasásra fordíthat. És mit kaptak a
karakterek abban a szakaszban, amiben Malorie a menedékházban volt? Hát egy
nagy, berendezett házat, zárható ajtókkal, villannyal és tetemes
ételkészlettel, ami bár idővel fogy, de azért kitart egy darabig. Egy dobozt,
amibe vissza lehet vonulni. Mégis a négy fal között mind azonnal a szabadság
után kezdtek kapálózni, a régi életük után, ahol noha gyűlölhették az adott
munkahelyüket és napjában kétszer is panaszkodtak amiatt, hogy sosincs idejük szabadnapot kivenni,
amikor ott a végeláthatatlan szabadidő, nem kell. Akarják vissza a munkát, hogy
csinálhassák, akármennyire is utálatos. Az ok pedig egy aprónak tűnő, de annál
jelentősebb erejű részletkérdésben lakozik: az akaratban, hogy önszántából
veszi ki valaki azt a hónapokra szóló „pihenést” vagy jönnek ezek a lények és
megakadályozzák benne, hogy bemenjen. Hogy azért ültök abban a letakart ablakú
helyiségben a csendben, mert aznap ki szeretnétek olvasni négy könyvet vagy
azért, mert nem mehettek ki a szabadba, különben nektek annyi. Nem csak az nyom
sokat a latba, hogy mit csinálunk, hanem, hogy miért csináljuk. Nem elképzelhetetlen, hogy egy örökösen „szobakukac”
beállítottságú ember két nap után rángatni kezdi a rácsokat, hogy ki akar
menni, ha börtönbe kerül, mert abban a felállásban nem ő választotta azt, hogy
bent marad. Kényszeres cselekvésnek pedig nem szokott gyümölcsöző kimenetele
lenni… tehát nem meglepő, hogy a menedékházat jelképező doboz kis madarai se
voltak idegileg éppen toppon…
A Madarak a dobozban egyszerre két
idősíkon dolgozik, a jelenben, ahol Malorie egy házban él a két négyéves
gyerekével akiket szimplán Fiúnak és Lánynak nevez, amit én maradjunk
annyiban, felháborítóan elfogadhatatlannak tartottam egy anyától és a
cókmókjukat összepakolva elindul a fülszövegben is beharangozott csónakban a folyón
egy jobb életet ígérő új menedék felé és a múltban, ahol Malorie még csak épp
rájön, hogy terhes,a rémhírek elkezdenek áramlani a tévében és beindul az egész
folyamat. Eleinte mondhatni haragudtam a jelenben játszódó szálra,
tyúklépésekben haladt és nem is mutatott fel sok érdemleges történést, gyakran
ismételgette önmagát, amit végül nem is róhattam fel hibának, hiszen hamar
kiderült a múltban lefolyó részek alatt, hogy Malorie-tól alapvetően se áll
távol saját magának az ismételgetése, a rugózás újra és újra ugyanazon a dolgon
csak úgy „szabadidős tevékenységként”. rövidre fogva nagyon nem akart
beindulni a gépezet. Onnantól vált izgalmassá, amikor végre felbukkant az a
valami, ami a kis csónak három utasát követni kezdte a folyón, ami lehetett egy
a lények közül vagy egy hód is, de nem lehetett meggyőződni afelől, melyik és
szerencsés esetben megnyugodni,
hiszen nem nyithatja ki odakint a szemét, akinek kedves a józan esze... de erre
sokat kellett várni. Egyébként egy pillanatra visszaugorva a „kedves neki a
józan esze” részre, többször megjegyezték a könyvben, hogy az új világ az őrülteké, de én kezdetektől azon a véleményen
voltam, hogy az új világ a vakoké. Akik vagy úgy születtek, vagy azzá váltak
egy baleset miatt, de kénytelen-kelletlen, beleszoktak, hogy nem láttak és más
érzékszerveikre támaszkodva boldogultak. Őket nem érte nagy érvágásként a változás,
nekik nem árthattak a lények és ez
biztosabb lábakon áll annál az elméletnél, hogy az elmebajtól szenvedők védve
vannak, bármennyire is izgalmas elgondolás. Ezzel szemben, ami a múltban
játszódott le, az sokkalta könyvhöz szegezőbb és mozgalmasabb volt már csak
azért is, mert jobban kielégítette a kíváncsiságomat, így vagy úgy szóba
kerültek feltételezések a lények szándékairól, természetéről és nem bántam
volna, ha a főszereplő fogékonyabb ezekre. Fel lett vázolva, hogyan is dőlt
romba a modern civilizáció és pusztult ki a népesség nagy része, az előzmények
bemutatását pedig mindig értékelem a hasonló műfajú regényeknél, úgyhogy
elégedett voltam. Bemutatásra került, az összeverődött embercsoportok hogyan
boldogulnak, élik túl egyik napot a másik után, hogyan gyártanak ötleteket a
maguk keretei között… Leginkább George-ról és Tom elméleteiről, kísérleteiről
szerettem olvasni Malorie múltbéli lakótársai közül, ugyanígy szerettem Gary
megközelítéséből is csemegézni, amit kevésbé elvetemülten radikális lépésekkel
még hasznosítani is lehetett volna a túlélésért vívott harcban. Bírtam Julest
és a szeretetet, ahogy a kutyákhoz fordult és igen, én nagyon kedveltem Dont
is, aki bár a főszereplő szemszögéből egy érzéketlen tuskó volt, de józanul
gondolkozott. Bármennyire is nem csigázott fel első blikkre a jelen
történéssorozata, az viszonylag hamar elkezdett érdekelni, mi történhetett a
két időszak között, hogyan jutott el Malorie A-ból B-be. Nem voltak róla
illúzióm, hogyan végezhették a lakótársak és egy idő után kezdett összeállni a
kép a gyerekekre vonatkozóan is, főleg Olympia feltűnésekor, de tudni akartam
mi zajlott le Malorie házba érkezése és a csónakba ülés között.
Malorie-t őszintén igyekeztem kedvelni, nem, ez most nem szarkazmus vagy más
show elem, csak a fájdalmas, zátonyra futott igazság megérteni és táplálni
az irányába mindenféle érzést, amit a helyzete és a főszereplő munkaköre által
fel kéne mutatnom felé, de csúfos kudarcot vallottam. A jelenben játszódó
fejezetek elején még sajnáltam a nőt, mert élesen kiütközött, mennyire fáj
neki, hogy csak egy ilyen ingerszegény, elfajzott világot tud biztosítani a
gyerekeinek, hogy nem adhat nekik többet, hogy nem adhatja meg nekik legalább
azt, ami neki biztosítva volt fiatal korában; normális játékok, takarosan
berendezett szoba, barátok, háziállat, biciklizni tanulás… és a többi. Ebben
volt valami megérintő. De, ahogy haladtam előre, egyre több ellenszenvességet
gerjesztő részletre derült fény Malorie múltjából és hiába szajkóztam magamnak,
valószínűleg te se tudnád, mit csinálj,
nem biztos, hogy jobban teljesítenél, mégis kiverte nálam a biztosítékot
Malorie, méghozzá egyre nagyobb rendszerességgel. Az utolsó száz oldal
környékén már a múltban játszódó részek alatt is úgy voltam vele, őrüljön meg a
nő és vegyünk egymástól búcsút, hiába tudtam, hogy a jelenben való szereplése
miatt ez nem fog megtörténni. Főként felelőtlen embernek tartottam Malorie-t,
akiből a következetességnek még a csírája is hiányzik, de a legirritálóbb az
volt benne, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonított saját magának, Olympiával
karöltve. Sokszor már megráztam volna a vállainál fogva, hogy megkérdezzem
tőle: Te mégis ki a fenének képzeled
magad?! Aztán jött volna Olympia, erőteljesebb rázással, mert ő
mindennek a tetejében még egy féleszű kis kirakatfeleség is volt. Elvileg ő
volt az, aki jót röhögött a markában a nővére logikátlan, szeszélyes
viselkedését látva, ameddig még együtt tudtak maradni az igazi otthonukban, ő
lett volna a realista nézőpontú csaj. Ehhez képest meg nem csak szimplán elvárta, hogy mindenki hozzá igazodjon
csak, mert terhes, hanem a maga módján ki
is követelte. Félreértés ne essék, ez működik egy normális világban, ahol
nem csámborognak a lények, ahol nem őrjítette meg a rettegés a még megmaradt
embereket, ahol nem leselkedik ott a veszély minden bokorban, de abban a világban
nem, ami a regényben van. Kezdjük azzal, hogy valamilyen szinten Malorie csak
bele tette a fenekét a menedékházba, aminek a
lakói voltak olyan kedvesek és befogadták, noha csúnyán hangzik vagy sem,
az állapota miatt ő inkább jelent koloncot, mint segítséget. Beszerzőúton és
vízhordásban nem tud segíteni, ha meg kell magukat védeni, nem tud segíteni,
két ember helyett eszik, segíteni kell majd neki a szülésnél és utána még ott
lesz plusz személynek a gyereke is, aki szintén plusz törődést igényel a lakók
részéről még akkor is, ha ez csak úgy nyilvánul meg, hogy még jobban kikímélik
Malorie-t. Tehát az ő betársulásával nem nyertek semmit, csak veszítettek
úgymond. Másrészt ez még mindig egy működőképesebb felállás lenne, ha Malorie
rokonokhoz vagy barátokhoz megy és ott játssza el a First Lady-t, de a házban
vadidegenek voltak, akiknek Malorie se kutyájuk, se macskájuk nem volt, akit a
büdös életben nem láttak. Azaz annak is
kurvára kéne örülni, hogy befogadták, fekhelyet biztosítanak neki és etetik,
mert még a mai világban se ugrálnák körbe idegen emberek és adnák meg neki
mindezt, nemhogy a lények világában. És ezért nem arról kell még szövögetni a
terveket, hogy micsoda jó fogást
jelentenek a lakók, mert majd ők segítenek felnevelni az Ő gyerekét nem
ő az egyetlen kilátások szerint egyedülálló anya a bolygón a család segítsége
nélkül és azon hisztériázni, orvos
hiányában milyen vállalhatatlan körülmények között kell majd világra hoznia azt
a gyereket, hanem értékelni a szerencséjét. Ja, szomorú, hogy éppen akkor
kapta be a legyet egy sehová se tartó, nulla kötődéssel járó kapcsolatban, de
azt már tényleg nem várhatta el, hogy csakis
az ő kedvéért és szolgálatáért lesz a házban egy nőgyógyász komplett
rendelővel és három 0-24 órában rendelkezésére álló nővérrel :P Ez a röhejesség
teteje. Így is nagy mákja volt, hogy nem agresszív vadállatok voltak a házban,
akik napjában többször megverték és megerőszakolták, mert lássuk be, erre is
megvolt az esély tekintve, mennyire kifordultak magukból a normális emberek is.
Illett volna ezt felmérni és értékelni, ha mással nem is tudott hozzájárulni nagyon
a házban lévő működéséhez, nem is tudom, hogyan vette a bátorságot hozzá, hogy
fejben valamiféle pótvezérnek kiáltsa ki magát, akinek csak Tom számít, akire
nyugodtan rá lehet akaszkodni a kedves természete miatt a pofátlanság végső
határáig csak azért, mert Malorie van annyira szánalmas, hogy belezúg az első
férfiba, aki kicsit is törődik vele mindenki mást meg éppen elvisel maga
mellett, hiszen ők csak kímélik és nem ajnározzák mellé. Elszaladt vele a ló
finoman fogalmazva és a viselkedése ráadásul még fair se volt, amikor
előléptette magát a menedékhely Úrnőjévé, a szintén terhes Olympia be van
fogadva zokszó nélkül és még akkor is tutujgatva van, amikor nem lehet tagadni,
a butasága miatt minden tekintetben használhatatlan, de Gary-t azonnal ki kell
hajítani, amikor felbukkan körülötte valami gyanús tényező. Nem hibáztatom a
gyanakvásáért, jól tette, hogy elkezdett vizsgálódni, amikor érzékelte, hogy
valami nem kerek, de ez a vizsgálódás realitás helyett színtiszta ellenszenvből
és féltékenységből fakadó most már nem ő a kiskirálynő, nem csak az ő
kegyeit keresi mindenki spekuláció volt, aminek a kiteljesedése után meg se
lett adva az esély a fickónak, hogy kimossa magát. Ha bezzeg őt készültek volna
kidobni a házból, akkor rögtön ömlöttek volna a krokodilkönnyek és alávaló
szemétláda lett volna mindenki, aki ebben segédkezik :P Azok után, hogy őt a
körülményei ellenére is befogadták, másmilyen hozzáállást kellett volna
mutatnia, hiszen ő is fél nap után megdöglött volna, ha azt mondják; köszi, de nem kellesz. De Malorie
létjogosultságnak érezte, hogy vele nem tehetnek ilyet, mert ő különb. Annyira,
hogy egyenesen kikérte magának, hogy hogyan
merészelnek vészhelyzet esetében kiabálni a földszinten és nem sutyorogva
küzdeni a gonddal, miközben két terhes nő vajúdik a padláson! Ha a lények
nyúzzák le az arcukról a bőrt, akkor is legyenek kussban, mert az nem mérhető
össze azzal, amit ő szülés közben érez :P Érhető, hogy neki ez volt a
legfontosabb, megkérdőjelezhetőek is lettek volna az anyai ösztönei, ha nem, de
az szerintem az adott helyzetet tekintve tűrhetetlen volt, hogy nem létezett az
a katasztrófa vagy személyes tragédia, ami felérhetett az ő várandósságához. Az,
hogy Tom felvágott erekkel a kádban találta meg a kislányát, smafu ehhez mérten,
mint ahogy a többiek kis történetei is, amiket annyira se méltatta, hogy
rájuk kérdezzen. Amikor meg kiderült, hogy a jelenben folyó utazás kapcsán
is ki akarta követelni magának, hogy az
új menedékhely emberei menjenek Ő érte, megint nem visz ő semmit az okos
fején kívül, megint vad idegenek biztosítanak neki élelmet és lakhatást puszta
humánus jó szándékból akkor csak röhögni bírtam; Ezt tényleg komolyan gondolod, Malorie, amikor te két gyufaszálat se
tennél keresztbe másokért?
Olympia irritált a legjobban, nála a kezdetektől szurkoltam annak, hogy gyorsan
végezzen vele valami, mert tolerálhatatlanul sötét volt a nő; ott van az orra
előtt egy papír, de ahelyett, hogy elolvasná, a másikat faggatja róla, hogy mi
áll benne. Ráadásként meg van annyira nyápic, hogy mindenkire rátelepszik a
végsőkig, mert ő fél egyedül aludni. Aztán
meg kibeszéli a lakótársakat, hogy milyen mocskok, amiért nem érdemrendeket
aggatnak a nyakába a közeledő gyereke miatt, hanem idegesek, hogyan fognak
gondoskodni róla és, hogyan fogják világra segíteni. :P Erről úgy érzem, neki
illett volna gondolkodnia, nem rásóznia az idegenekre, akik így is
körbeugrálják, amennyire lehet… de ő túl cuki, cicababás és elesett ehhez.
Ugyanazt tudom rá mondani, mint Malorie-ra, nem tudta használni a fejét és
akkora piedesztálra állította magát, amilyet még az Olümposz lakói se pipáltak.
Azon felvontam a szemöldökömet, amikor Malorie-val élből elutasította megtűzdelve
a szokásos, „hogy lehetsz ilyen kegyetlen” cirkusszal Donnak azt az
ötletét, hogy a legemberibb az lesz a gyerekekkel szemben, ha megvakítják őket.
Oké, elsőre tényleg brutálisnak és kegyetlennek hangzik ez a feltevés, de ha
gondolkozunk, mivel sérülnek azok gyerekek kevesebbet: Ha újszülöttként
megvakulnak, egyszeri fájdalmat átélve, amire nem fognak emlékezni vagy, ha
egész életüket azzal töltik, hogy attól rettegjenek, mi lesz, ha rosszkor
nyitják ki a szemüket? Mi az emberibb bánásmód; ha bármekkora kín is a szülő
számára, egyszer megbillenti azt a savas kannát és védetté teszi a
szerencsétleneket vagy, ha már pár hetes koruktól fogva veri és éhezteti, terrorizálja őket, így nevelve rá őket arra, hogy ne nyissák ki a szemüket? A
józan ész szerint az első opció, azaz Don verziója a humánusabb eljárás,
Malorie szerint viszont az utóbbi, amivel anyaként akkorát süllyedt a szememben,
ahonnan, ha újjászületett volna se tudta volna magát felkaparni. Inkább az
éveken át tartó, halmozott megfélemlítésben megnyilvánuló brutális nevelés,
mint az egyszeri kegyetlenebb lépés… Egyértelmű… ._.
Akadtak olyan momentumok, amikkel nem értettem egyet, de az kötet és ezáltal a
történet értékéből ezek az én szájízemnek nem ízletes részletek csupán fél
csillagot vontak le, voltak olyan lényegesebb történések és kérdéskörök, amik a
Madarak a dobozban oroszlánrészében elnyomták a két hölgyemény szeszélyes
megmozdulásait. Victort nem fogom tudni megbocsájtani ettől függetlenül.
A feszültségteremtés istenire sikeredett, mind a házban, mind a vakon evezés,
vezetés és felfedező túra tevése terén, azt pedig szerintem nem kell
bekezdéseken keresztül fejtegetnem, mennyire vigyorogtam, mint a vadalma,
amikor felszínre került, miért is ez a könyvnek a címe a hangzatos metaforán
kívül… :D Tetszett, hogy a jelképes oldalon kívül kézzelfoghatóan is szerepet
kapott a cím a történetben ^.^ Ami a befejezést illeti…. felkészítettek rá,
hogy okozni fog egy kisebb WTF pillanatot, de nem arra számítottam, hogy ilyen
formában, ez nekem valahogy… nem illett a képbe, elütött attól, amit Josh
előtte mutatott. Lehet, azért van ez, mert időközben elkezdtem újraolvasni
King-től a Tortúrát, de valami durvábbat, oda csapósabbat vártam, bár
valamilyen szempontból nekem azért ez is termetes érvágás volt. Epekedve várom
a filmet, amiben ha minden igaz, Sandra Bullock fogja játszani a főszerepet,
akinek az alakításaival kivétel nélkül elégedett szoktam lenni és még nagyobb lelkesedéssel várom, hogy
megszerezzem és olvashassam Josh harmadik könyvét, A végzet tébolyult kerekét :3 Közben meg remélem, hogy belehúz és
ír még regényeket, amiket a Fumax Kiadó lesz olyan előzékeny és megjelentet,
mert nagyon érdekel, más témákból mit tud kihozni az író. Akinek a zsenialitása
talán éppen abban rejlik, hogy egyszerű kiindulási pontból, egy „egyszerűbb”
félelemből kerít valami világraszóló reszketést. A Ház a tó mélyén-ben a
fulladás félelme került a rivaldafénybe, itt a látás elvesztése, ha jól
tudom, A végzet tébolyult kerekében a hallást veszi elő az író ezek
tűnhetnek annyira hétköznapi félelmeknek, hogy ne rémisszék meg annyira az
embereket, de megfelelő körítéssel az ilyen alapból lehet igazi fejbe verős
horrort gyártani. Le a kalappal.
Borító: 5/5 – Nagyszerű, sötét, vészjósló és nagyon tetszik a kialakítása, még
sosem találkoztam hasonló könyvvel. Szerintem rendkívül ötletes, hogy az a kör
a madarakkal nem csak rá van nyomtatva a borítóra, hanem egy lyuk van oda
vágva, ami alá az első oldal madarai esnek. Erősíti a bird box beütést, nagyon
kreatív. A fejezetek tetején lévő fás díszítés is gyönyörű, minden adott a
hangulatteremtéshez már csak azzal is, hogy az olvasó kézbe veszi a kötetet.
Kedvenc szereplők: Tom, Don, Jules
Legutáltabb szereplők: Malorie, Olympia
Kedvenc részek: amikor a híradó által figyelemmel lehetett kísérni a Vész
terjedését, amikor Tom beszámolt George elméleteiről, amikor Jules és Tom elmentek
kutyákat keresni, amikor Malorie elolvasta Gary füzetét, amikor feltűnt a
folyón a kis csónakos trió követője, amikor vízhordás közben Felixék felfedezni
véltek valamit a kertben..., a teóriák a lényekről.
Mélypontok: a vége hiába volt ütős és meglepő, nekem érdekesen hatott, Malorie
és Olympia viselkedésével, döntéseivel képtelen voltam zöld ágra vergődni, a
jelen szál eleinte monoton volt. És…Victor
:(
Korhatár: Tudjátok, utálok korlátokat állítani thriller/horror besorolású
könyveknél, hiszen az ingerküszöböm messze túl van a plafonon, nem nagyon
létezik olyan borzalom, ami kiverhetné a biztosítékot. Ha valaki hasonlóan
acélidegekkel bír, sőt, egyenesen a megszállottja, ennek a creepy, hát
borsództató légkörnek, akkor 14 éves kortól már ajánlom neki :D A
bizonytalanabbak szerintem 16-17 éves kortól próbálkozhatnak vele.
