2017. szeptember 5., kedd

Dan Wells: The Hollow City - Szellemváros

Üdv, skacok!
Elhalmoztak a teendők, ezért némileg felszívódtam, jóval hamarabb készültem jelentkezni, így rengeteg mondanivaló halmozódott fel bennem. A legjobb lesz, ha a legégetőbb kérdést tisztázom elsőként, ami miatt a leginkább szarul érzem magamat, ami nem más, mint a blogon uralkodó anomália ügye, amit már ti is megtapasztalhattatok, ha a korábbi bejegyzéseim között nézelődtetek. Nos, mint Bookhunters Blog Soljának ha esetleg erre tévedsz, még egyszer köszönöm! segítségével kiderült, a szövegdobozos képem kódja ütötte a blogon működő kódrendszert, így ezek a képek... felszívódtak, olvashatatlanná téve a rájuk került szöveget. Megvan a megoldás és eléggé pepecselős, de dolgozok rajta, hogy mindent visszaállítsak az eredeti formájában. Eddig az idei év, május környékéig rendeztem a posztokat, az akkori és az után lévő bejegyzések újra elérhetőek. A mai nap folyamán nekiülök újra a javítgatásoknak és bízom benne max. 1-2 nap alatt helyreáll a rend. Utólagosan is elnézést az ebből fakadó kellemetlenségekért! :/
A másik, lemaradásos ügyem a Book Tagek és a Roxfortosok a HP univerzumon kívül posztsorozatomat illetik, amint magamhoz ráncigálok valamivel több szabadidőt, ezeket a blogger elmaradásaimat is pótolni fogom ;)
Örömtelibb hír, hogy ma fog kezdődni az American Horror Story: Cult című évada, nem ígérem biztosra, de valószínűsítem, hogy jelentkezni fogok még ma egy összesítővel az évadról való tudnivalók kapcsán és egy "első benyomás az első részről" típusú irománnyal, ha találok normális feliratos videót.
Most pedig... érkezzen a jelenlegi bejegyzés legfontosabb része, az a fantasztikus thriller, amit már korábban említettem nektek a Dan Wells dedikálásáról írt beszámolómban. :D Meggondolatlanságnak tartom, hogy a hónap elején már kedvenceket kiáltsak ki, de a későbbi választottjaimnak fel kell kötniük a gatyájukat, ha túl akarják szárnyalni a Szellemvárost. Az író legfrissebb, itthon megjelent regényében egy skizofrén srác kerül a főszerepbe, aki a megfelelő kezelés megkapásakor se veheti biztosra, csak a feje szórakozik vele vagy Ők, egy szervezet... aminek a tagjai nagyon akarják őt. Tébollyal, izgalommal és váratlan fordulatokkal teli olvasmány, amiben semmi se az, ami látszik és bármelyik pillanatban megváltozhat minden.

Fülszöveg:

Dan Wells hazánkban is óriási sikert aratott a később hatkötetesre bővült Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiával, mely John Wayne Cleaver, egy potenciálisan sorozatgyilkos tini rendkívül egyedi hangulatú története.
A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.
Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-05 02:44:03
Ez a fickó vagy egy megveszekedett zseni vagy nagyobb őrült, mint az összes általa teremtett karakter együttvéve és megszorozva még minimum tízzel, de az vitathatatlan, hogy ez a könyv ÉSZVESZEJTŐEN jó volt! :o Respect, Mr. Wells és készüljön fel rá, a következő dedikálásakor alaposan, csontropogtatóan megölelgetem – ezt veheti fenyegetésnek, hiszen…nos… a Terv része. *gonosz vigyor*
Vannak azok a videók, amin a magukat rém ügyesnek hívő emberek biciklivel/snowboarddal produkálják magukat, majd belezuhannak végül egy gödörbe, egy tóba meg, amit el tudtok képzelni. Én is egy megközelítőleg hasonló séma alapján estem bele ebbe a történetbe, nem is esett le nagyon, mikor ütött be a „nagy áttörés”, de mire észhez tértem már eltűntek a körülöttem lévő falak és ott voltam a főszereplővel ennek az egésznek a sűrűjében. Nem, nem szedtem be olvasás előtt semmit, csak azt próbálom érzékeltetni mennyire könnyen és visszavonhatatlanul szellemül bele az ember ebbe a sztoriba. Ennek a még Danhez képest is bizarr és eszelős egésznek a sűrűjében. Fogalmam sincs, hogyan tudja ennyire valósághűen, ennyire élőn megjeleníteni E/1-es szemszögből az olyan, sokakból alapvetően ellenérzéseket kiváltó betegségeket ez az ürge, mint a szociopátia és a skizofrénia, de nagyon tud, már-már félelmetes mértékben. Amennyire az őt sújtó nyavalya korlátai engedték, Michael Shipman is legalább annyira összeszedett karakter volt, mint mindenki kedvence: John Cleaver, bár az elején élesebb fenntartásokkal kezeltem a srácot, mint anno John-t. Ami szintén az író bravúros zsenialitását tükrözi. A Szellemvárosban zajló briliáns elmejátékot azt teszi ennyire ütőssé, megragadóvá és szórakoztatóvá, ahogy Dan képes bármikor totálisan körbefordítani a tengelye körül az olvasó meggyőződését az addig történtekről. A könyv első felénél biztosra vettem, hogy szerencsétlen Michael fejében óriási a zavar, hogy nem fenyegeti veszély a betegsége súlyosbodásán kívül, hiszen minden, amit összehordott és, ahogy összehordta azt, röhejes volt. Logikátlan. Aztán felbukkantak a gyanús jelek, amiket mégsem lehetett annyira helytállóan megmagyarázni, a felmerülő magyarázatok hasonló mellébeszélésnek hatottak, mint azok a szónoklatok, amiket Michael korábban az elméletei mellett tartott a skizofréniával szemben és beütött az első fordulat; a regény második felében minden zsigeri megérzés és ésszerű megközelítés afelé kezdett mutatni, hogy Michael barátunknak mégse csak a saját agya az ellensége és tényleg léteznek Ők, akiknek valamilyen rejtélyes oknál fogva nincsen jobb dolguk, mint őt szívatni… És az a legfenomálisabb, hogy a nézőpont fordításoknál nem derültek ki újdonságok, konkrétan ugyanazt mondta Dan és ezáltal Michael, mint korábban is, de a tálalással sikerült mégis gyökeresnek ható változást eredményezni. Ezeknek a változásoknak a folyamatos fenntartásával pedig egy pillanatig se lehetett unatkozni, végig az ölemben volt az állam és bár alvás helyett is azon filóztam sokszor, mi lesz a végkifejlet, nem bírtam kitalálni, mivel rukkolhat még elő Dan, ami túlteljesíti azt, amit eddig mutatott. Hogy egyáltalán lehetséges-e überelni a látottakat. Nos, lehetséges volt és még mindig ámuldozok, ha rá gondolok. Csodálatos, szavakkal leírhatatlan, garantált izgalom, karöltve az örökkön-örökké hajszolt: megrág, kiköp és brutálisan összetapos érzettel. Még hónap eleje van, de azt hiszem, megvan a szeptemberi kedvencem *.* Köszönöm, Dan! Köszönöm, Fumax Kiadó! És köszönöm Michael Shipman, eszméletlen élmény az agyadban lenni, akkor is, ha a kémiai működése kissé rendellenes :D



Ez a rendellenesség, amit rengeteg ember félreértelmez nagyon örültem neki, hogy végre normálisan el lett magyarázva, mivel is jár a skizofrénia, kitérve a téves beidegződésekre is, mint a „többszörös személyiség” egyszerre jelentkezett áldásként és átokként a főszereplőnél, egyszerre mozdította előre a cselekményt és húzta vissza. Ez a kettősség a Szellemváros alatt végig fennállt minden téren, nem lehet róla száz százalékos egyértelműséggel nyilatkozni, vegyes, gyakran egymásnak ellentmondó, mégsem zavarosnak vagy kuszának tűnő történések sora van benne felvonultatva, amik szintén vegyes, kettős érzéseket válthatnak ki az olvasóból. A regény felülírja azokat a bevett „igazságokat”, amik alapján általánosságban bírálni szoktunk a körülöttünk lévő világot, rámutat, hogy valami nem csak fehér vagy fekete lehet, hogy bizony létezik a szürke is, aminek ha nem is épp ötven… de rengeteg külön árnyalata van. Az őrültség alapjáraton kizárja a normalitást, itt mégis van olyan karakter, aki őrült, de attól még nem tekinthető őrültségnek az összes meredek dolog, amiről beszél, ugyanannyira van igaza, mint amennyire nincsen. Van egy brutális, csonkításokkal dolgozó sorozatgyilkos, akit azt nézve, mit művelnek az áldozatai még a legcsekélyebb, felszínt súroló információkat is latba vetve, mégse ítélünk el, hanem valamilyen szinten szimpatizálunk is vele. A teljes igazságot látva pedig meg merem kockáztatni, sokan neki adnának igazat már csak emberi szolidaritás, avagy csordaszellem miatt is. Ja, húzós helyzet, az író bevetett minden ördögi fortélyt annak érdekében, hogy megmozgassa az olvasó agytekervényeit, hogy árnyaltabb gondolkozásra késztesse és nálam az szédületesen nagy pozitívum könyvek, sorozatok és filmek terén is, ha ilyen reakciót vált ki az emberből. Ha nem csak szimplán olvassa/nézi, hanem elméleteket, kérdéseket, malmozásokat kelt benne, ha még a befejezése után is foglalkoztatja az éber és kevésbé éber pillanataiban egyaránt. Szerintem ez az, ami azt jelzi, egy alkotásnak sikerül igazán megérintenie valakit. Ilyen tekintetben pedig fantasztikus munkát végzett a Szellemváros, ugyanis hiába sodródtam az erős, lendületes árral úgy, mintha úszásra képtelen személy létemre belelöktek volna egy mélyebb hullámmedencébe, Michael fogsorához hasonlóan, amikor a gyógyszerei mellékhatása drasztikusabbra fordult, megállás nélkül kattogtak a kis fogaskerekeim. Számtalan vakfolton járattam a tekervényeimet, hogy ki a már említett sorozatgyilkos és mi köze a mészárlásának a főszereplőhöz, hogy mik lennének az Arctalan Emberek, már ha léteznek… hogy mi történt az alatt a két hét alatt, amire a sztori kezdetekor nem emlékszik Michael és, hogy mi fog még történni, amivel kiérdemelte a kötet a Szellemváros címet, amikor több, mint a fele egy elmegyógyintézetben játszódik és szó sincsen Michael saját bejárású démonain kívül semmilyen fura lényről. Bevallom őszintén, az alaprejtély is borzongató és kíváncsiságra sarkalló volt, de a leginkább a cím megfejtésén rugóztam sokat :D Bele lehet őrülni a várakozásba, mire egyértelműen lehull róla a lepel, milyen szellemváros is kap helyet  a könyvben, de megéri tövig rágni a körmötöket eddig a pillanatig, mert… valami eszméletlen az a szál, ami megmagyarázza a címet :D

Ami meg ennél is eszméletlenebb, hogy micsoda nagy franc volt ez a fickó, miközben a történetet szövögette, teljes nyugalommal lövöldözi már a könyv elején a későbbiekre nézve nagyobbnál nagyobb spoilereket, a fentebb említett kettősség miatt mégse lehet kitotózni elsőre a kijelentések mögöttes jelentését még akkor se, amikor egy annyira orbitálisan hatalmas spoilert dug a képetek elé, hogy utólagosan visszagondolva nevetni fogtok biztosan, amiért nem jöttetek rá, mire is utalt vele. A fő poén meg, hogy ezek az utalások ráadásul egyszerű, jelentéktelennek tűnő kis mondatokban vannak elrejtve, hogy nem annyira megfeszítetten koncentráló olvasásnál talán fel se tűnnének, elsiklunk felettük, nem tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget, mégis annyi mindent mondanak el… O.O Nincs mese, ez színtiszta zsenialitás vagy pofátlanság, még nem tudok dönteni, melyik… talán mindkettő. Amikor írtam ki a kedvenc idézeteimet és újra belefutottam az ilyen kis meglepetés spoilerek közül a legnagyobba, elgondolkoztam raja, hogyan is zongorázódhatott le az írási folyamat: elképzeltem, ahogy Dan ül a számítógépe előtt, pergő ujjakkal gépel és közben jót röhög a markában, amiért már a százvalahányadik oldalon vagy még korábban elmond mindent, kvázi kiszúrja a titok kulcsával a szemünket, mi meg mégse fogjuk érteni a megfelelő pillanatig. Pedig a dedikálás alatt olyan ártalmatlan ember beütését tette ez a hapsi, aki nem olvasta a könyveit, pláne ezt a könyvét, fel nem tételezné róla, micsoda pimasz gazfickó, nem csak a karaktereivel, hanem az olvasóival is szünet nélkül szórakozik. Rettentően kíváncsi vagyok ezek után, mihez kezdene egy olyan történettel, aminek a főszereplője bipoláris vagy durván PTSD-s. A Mara Dyer utóhatása.’:D Már csak a műfaj tekintetében is a bolondját járatja velünk, mert ez a könyv egyszerre nevezhető thrillernek, össze-esküvés elméletnek, sci-finek és paranormális regénynek. És mindezért minek lehetünk hálásak? Michael Shipman skizofréniájának, hiszen ha a hallucinációi nem is felelnek meg a megszokott értelemben vett valóságnak, azért formálják a cselekményt és belegyúrnak mindenféle finomságot. Ennek a határtalan kettősségnek, bekategorizálhatatlanságnak meg az a humoros oldala, hogy épp egy ellenpólust alkotott vele az író annak a kijelentésnek, amit Michael ejtett a betegségével kapcsolatban az elején:

„Hallottam már a skizofréniáról, és ez semmi jót nem jelent. Ez a diagnózis olyan, akár egy halálos ítélet.”

Egy skizofréniás beteget ugyanúgy megbélyegeznek, mint azt, akinek antiszociális személyiségzavara van, mivel egyiket se lehet gyógyíthatónak mondani, csak… kezelhetőnek. Ha időben látnak ehhez hozzá persze. Mivel Michael a kórházba kerülésétől kezdve élete végéig nem vakarhatta le magáról a skizo címkét, Dan úgy ügyeskedett, hogy a könyvére ne lehessen úgy címkét akasztani, mint ahogy az orvosok raktak egyet a főszereplőre.

Ééés…ha már ennyiszer emlegettem Michaelt és ajnároztam az írót, illene megismertetnem veletek azt a fiatalembert is, aki a legjelentősebb résztvevője ennek a játszmának, aki végigkalauzol minket ezen a hihetetlen világon, ahol az is hátrány, ha valaki túl paranoid és az is, ha nem eléggé az, ahol a túlélés és az épelméjűség érdekében ajánlott lenne bizalmasokat gyűjteni, de más szempontból megközelítve meg ugyanannyira kockázatos ezt tenni. Csak úgy, mint a Nem vagyok sorozatgyilkosban, itt is a főszereplőre helyeződik a legnagyobb hangsúly, van Michael mellett még egy nagyon kidolgozott, ügyesen felépített karakter és rajtuk kívül is számtalan ember megfordul még a történetben, de Michael, illetve, ha már kitértem rá is, a fő mellékszereplő mellett ők elhalványodnak. A történet egy Prológussal indul, amiben FBI ügynökök az úgynevezett Vörös Vonalas Gyilkos legújabb áldozatánál végzik a nyomozást, majd rábukkannak valamire… amire nem igazán létezik ésszerű magyarázat. Aztán hagyjuk a francba a rendfenntartás erőit és ugrunk egy nagyot, ami által egy kórházba kerülünk, ahol épp most tért magához a húsz éves, paranoiától, hallucinációktól és egyéb tévképzetektől szenvedő, meglehetősen zavart fiatalember, Michael Shipman akit zárójelben megjegyezve úgy képzeltem el, mint Evan Peterst/Kit Walkert a legújabb évadát ma startvonalra helyező, American Horror Story, Asylum c. évadából. Michaelnek fogalma sincsen, mi történt vele, hogy hogyan került a kórházba és, mint kiderül, nem csak annak a balesetnek a körülményeivel nem tud elszámolni, ami a kórházba jutatta, hanem két teljes héttel és bárhogy erőlködik, képtelen rájönni, milyen információkat veszített el az emlékezetkiesésével. Az első benyomás nem végleges, bár kétségkívül fontos két ember ismerkedésekor… és a Michaellel kapcsolatos első benyomást egy szóval lehet leírni: zavart. A nyomozós környezetből az ember hirtelen belecsöppen egy olyan egyénnek a gondolatai közé, aki olyan éles üldözési mániától szenved, hogy nem tudja, nevetségesnek találja-e vagy elkeserítőnek. Michael hajmeresztő „tényekkel” kezdi traktálni a körülötte lévő orvosokat, hogy Arctalan Emberek üldözik, akik meg akarják ölni vagy meg akarnak szerezni tőle valamit, mi több, a barátnőjét talán már el is tették láb alól a Tervük keretében, amiről nem tud semmit, de valószínűsíthetően ellene irányul és… megrögzötten retteg a technológia vívmányaitól. A srác elméletei is eléggé gubancosabbak, de mégis ez az elektronika fóbia mutatkozott a legsúlyosabbnak, Michael ha egy telefont lát, hasonló reakciót produkál, mint a legtöbb ember, ha észreveszi, hogy a falon egy nagy, kövér, szőrös lábú pók rohangászik, a mobilok, a rádiók és a televíziók hangjától rohamszerű fejfájást kap, már annak a gondolata is hasonlóan letaglózza, hogy egy bekapcsolt tévé vagy mobiltelefon közelében kénytelen tartózkodni és összességében minden modern szerkezettől kiveri a víz, ami jeleket közvetít, beleértve a kórházban használt  műszereket is, amik a szívdobogását és hasonlókat mérnek, az MRI géb meg egyenesen a plafon. Komolyan sajnáltam Michaelt a problémája miatt, mert a mai világban, ahol még éppen csak okos fénymásolópapírt nem találtak fel, lehetetlenség boldogulni ilyen félelmekkel. Nekem, mint egy olyan alaknak, aki most is az ölében a laptopjával, az oldalán a tévéből kiszűrődő zajokkal írom nektek ezt a bejegyzést, szerkesztem meg hozzá a képet és végzem el a kódolást, egyenesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valakinek menekülnie kell ennek a tevékenységnek az eszköze elől. És tegyük félre azt a részletet, hogy én speciel imádom ezt csinálni még akkor is, amikor gőzerővel szitkozódok és morgolódok, amiért nem úgy alakulnak a mondatok, ahogy akarom, amiért nem tűnik úgy, túl fog mutatni a saját magammal szemben felállított maximalizmusomon is. Nem csak azért súlyos ez, hogy mennyi mindenről maradhat le így Michael, amikor ennyi erővel lehetne egy blogja, ahol mások által fikciónak vélt történetben figyelmezteti az emberiséget a „nagy veszélyre”, hanem mert a naponta használatos kütyüink mennyiségeiből ítélve talán úgy kerülheti el valaki teljesen az ilyen masinákat, ha a Michael által felvázolt terveknek eleget téve; kiköltözik a világ végére egy elszigetelt farmra. No, de lényeg a lényeg, miután az orvosok, akik Michael felmérése szerint talán nem a Terv részei, nem hiszik el neki, amit mondd… bevadul és visszakerül arra a pszichiátriára, ahol korábban már eltöltött egy kis szabadságot. Valamennyire vicces, hogy pont nemrégiben említettem meg egy értékelésemben, hogy a pszichiátriák, mint helyszínek nem a szívem csücskei és tekintve, thrillerszerű könyvről van szó… felkészültem a legrosszabbra. De kellemeset csalódtam és nagyon örülök neki, hogy bár csomó állatságot követnek el az ilyen helyeken a nem kiszolgáltatott, zavart emberekről való gondoskodásra való orvosok és ápolók… Dan nem úgy állította be azt az intézményt, amibe Michael került és a benne lévő személyzetet, mint mumusokat. Lehet, hogy részben az is ennek az oka, hogy nem akarta, hogy ha esetleg egy olyan olvasóhoz jut a könyv, akinek magának is segítségre van szüksége, nehogy a leírtak hatására ne merjen kérni ebből a segítségből… de jól jött az, az újdonság, hogy kivételesen azt csinálták a szóban forgó pszichiátria dolgozói, ami a feladatuk volt. Egy-két elemen így is fel-felhúzogattam a szemöldökömet, de üdítő volt, hogy még a kis szökési manőverei ellenére is normálisan közelítettek Michael felé, dr. Little is, dr. Lina is és Devon is és nem úgy, hogy baj van az agyával, hát forduljon fel és vegye megtiszteltetésnek, hogy tetőt rakunk a feje fölé!, mi több az elismerésre méltó vonásai, például a ravaszsága és az intelligenciája elismerésre kerültek. Amikor nagyon szétesett és rögeszmés beütése volt a fiúnak, akkor nem voltam annyira odáig érte, de mikor a gyógyszerek külön tetszett, hogy ezek annak lettek nevezve, amik valójában voltak: drognak. Mert igenis, tudatmódosítást végeznek, ha serkentően hatnak az agyműködésre, ha kiegyenlítik az egyes általa termelt anyagokat, a lényeg változatlan, belepiszkálnak a rendszer alapvető működésébe. Aki szimplán drogozik, az azért csinálja, hogy „mindenféle szépet” lásson a szer hatására, aki meg skizofrén, mint Michael, az azért veszi be, hogy ne lássa ezeket a szépségeket. A mechanizmus ugyanaz, hiába építő jelleggel megy végbe az utóbbi esetben. szedése után kezdett kitisztulni a kép, egyre jobban megkedveltem. Ahogy egyre józanabb lett, amit ő maga is érzékelt, ahogy egyre világosabban látta, mi is zajlik körülötte, felszínre kerültek a pozitív, értékes tulajdonságai, amiből nagyon is sok volt, kezdetnek az, hogy kimagaslóan eszes, ami mindig az alapot képezi nálam egy karakter megszeretésével kapcsolatban.

– Várjon! – Előrelendülök, már amennyire a szíjak engednek. – Nem hallucinálok, doktor úr, hinnie kell nekem. Ha ekkora zavar van a fejemben, mégis hogyan juthattam ki innen?
– Magának tévképzetei vannak Michael, de ez nem jelenti azt, hogy ostoba. Ami azt illeti, nagyon is intelligens, ahogy a legtöbb skizofrén.”


Az idézetbe belegondolva még elkeserítőbb, hogy ezeket az embereket mondhatni a saját agyuk támadja hátba, hiszen nagyon intelligensek, nagyon sokra vihetnék az életben, ha nem lenne a betegség. Ahogy tapasztaltam, a legtöbb esetben legyintenek az ilyen emberekre, hogy ilyenek meg olyanok, de egyértelmű szerintem, hogy a többségük okos. Ha hülyék lennének, akkor az agyuk nem is tudna olyan részletes, külső logikai beavatkozásoknak is ellenálló hallucinációkat és elméleteket gyártani, amikről azt hiszik, hogy a valóság. Valamennyire egy rugóra járhat a paranoiánk, mert egy idő után én is belevontam az egyenletbe az UFÓkat is jobb ötlet híján. Ha pedig már a hallucinációknál és a külső megítélésnél tartunk… nagyon sajnáltam szegény Michaelt Lucy miatt :( Már az elején éreztem, hogy valami nem kóser a csajjal, olyan… furcsa volt… de óriási csapás lehetett neki, amikor rájött, mi is ez a valami… Főleg, mivel Lucy-n és egy enyhén szólva érdes modorú pszichiáteren kívül nem volt senkije Michaelnek, amikor az apja olyan volt, amilyen.

Lehet, hogy mivel a saját barátnőm nem látogat meg, kreáltam magamnak egy hamisat?”

Ebből kifolyólag Michaelnek sok hallucinációja értelmet nyert, bőven adódtak olyanok is, amik nem magához a Tervhez kapcsolódtak, hanem a magányhoz. Szerencsétlen csávónak nagy szüksége volt rá, hogy valaki szeresse és ne csak a hibákat keresgélje benne, neki meg megvolt rá a lehetősége, hogy megteremtse maga köré ezeket a személyeket…

– Ne hallgass rá, Michael… szeretlek!
– Maga egy nedves tinédzserálom – vicsorogja Vanek, aztán rám mutat: – Maga pedig egy narcisztikus idióta, aki a saját hallucinációján keresztül vall szerelmet önmagának. Elképesztően kínos.”


Szurkoltam neki nagyon, hogy Michael a történet nevetségessé, önmaga paródiájává válása nélkül egyenesbe jöjjön egy kicsit, hogy belekezdhessen egy viszonylag normális életbe, miután egyértelműen kiderül végre, hogy az általa látott dolgok hallucinációk vagy külső emberek számára is igaziak. Epekedve vártam, Dan a fordítgatásai közepette melyik verziójára teszi majd a voksát, hiszen lássuk be, az is nagy megrázkódtatás, ha az ember rájön, ami körülötte zajlik az csak hallucináció, de az meg még nagyobb, hogy ha bebizonyosodik, azok az őrületes, rémisztő képek, amik gyötörték mégis valódiak, hiába hajtogatták neki az ellenkezőjét ’:D

Dr. Ambrose Vanekhez, a már emlegetett, fő mellékszereplőhöz is vegyes érzésekkel álltam kezdéskor, ugyanis jót szórakoztam a férfi nyers, már gúnyolódásba hajló stílusán, de egy olyan személyhez, akit megállás nélkül Arctalan Emberek meg óriásférgek tartanak félelemben, azért valamivel több megértéssel és türelemmel kellett volna fordulni… ’:D Mint szereplő nem mondom, hogy nem szerettem meg, mert a kedvenceim között landolt, de aki ennyire… hogy is fogalmazzak… érzéketlen, az inkább ne menjen pszichiáternek, mert többet ront, mint használ. Oltári nagy szerencse, hogy Michel esetében ezeknek a szúrásoknak inkább egy kölcsönös oda-vissza labdázgatás lett a végeredménye aminek mint kiderült, szintén megvolt a maga magyarázata és, hogy a keménységével valamennyire ki tudta billenteni túlságosan felnagyított feltételezéseiből, de továbbra is úgy gondolom, hogy pályát tévesztett.

– Miért érdeklem magát hirtelen ennyire?
– Mert maga… egy érdekes rejtvény, és nem akarom, hogy összeomoljon, mielőtt megoldom.
– Mint mindig, csak úgy árad magából a szeretet.”


Megvannak azok a területek, ahol Vanek stílusa nem csak elfogadható, hanem egyenesen kifizetődő, de ezek között nem szerepel az, ahol közvetlenül emberekkel, pláne valamilyen szinten sérült emberekkel kell foglalatoskodni. Az esze, az eltökéltsége és, mint a mellékelt idézet is mutatja, a kutatással, fejtegetéssel kapcsolatos érdeklődés adott, de a szociális oldal finoman szólva szellős az alapvetően durvább fellépése miatt. Mindenesetre jól megállta a helyét a történetben, tipikusan az a szereplő, akit bár a viselkedése miatt utálni kéne, mégsem lehetséges így érezni, mert van benne valami, ami ezt nem engedi, ha merész lennék azt mondanám, ő ennek a történetnek a Severus Snape-je valamilyen szinten. Már csak azért is, hogy ahogy okoskodtam, ugyanolyan típusnak kellene lennie, maximum pici eltérés van. Már az elejétől kezdve gyanítottam, hogy fontos szerepe lesz a végkimenetelt tekintetve, hogy nagy befolyással lesz Michael útjára és nagyon élveztem olvasni a közös jeleneteiket.

A hallucináció vagy nem hallucináció? Üldöznek vagy nem üldöznek? kérdéskört illetően meg szeretném osztani néhány gondolatomat, túlságosan döbbenetes az elméletek tengerében meglapuló valóság ahhoz, hogy magamban tartsam, de SPOILER, CSAKIS AZ OLVASSA EL, AKI MÁR OLVASTA A KÖNYVET: Szégyen, nem szégyen, icipici félelem legyintett meg, amikor lehullt róla a lepel hozzávetőlegesen, hogy mik is a Föld Gyermekei. Ironikus, hogy ez volt az a téma, amitől óvodás koromban a frász kerülgetett, amikor elcsíptem egy olyan „mesét”, amit már pár órás visszagondolási távlatból sem kellett volna megnéznem a saját magam érdekében :P xD  De eltekintve ettől a röhejes párhuzamtól, lehet mondani, hogy már beledobott Dan mindent ebbe a könyvbe, mint egy levesbe, de szerintem ez megkoronázta az egész regényt. Helyére került vele minden, Michael mobilfóbiájától kezdve a legkisebb tisztázatlan pontig. Mesteri munka volt ^^ (SPOILER VÉGE)

A lezárásnál aminél nagyon paráztam azon, hogy Dan fogja és kijelenti, maga a történet is Michael egy hallucinációja volt, sőt egy másik Powell-beli beteg hallucinálta Michaelt, a Vörös Vonalas Gyilkost, a szektát és a többit és a többit újra visszacsapott az a már végső unalmatokig ismételgetett kettősség, ugyanis az epilógus közli, mi történt… mégsem tudjuk, mi történt :P Enyhén szólva zavaros és homályos befejezés, de ez nem von le semmit a könyv értékéből, ezt is egy olyan petárdának lehet tekinteni, ami akkorát durrant, hogy lesöpört mindenkit a lábáról. Pont a bizonytalanság miatt. Panaszkodhatnék, hogy de jobb lett volna valami kézzel foghatóbb vagy, ha megint egy E/3-as nézőpontú ember letisztázná, Michael fején kívül mi is az ábra, de nem teszem. Mert, ha nem lennének meg a fennmaradt kérdőjelek, akkor nem lenne ennyire fantasztikus az össz élmény. Egy darabig biztosan megint mindenbe bele fogom szőni az American Horror Story-t, de muszáj újra megemlítenem, mivel olvasás közben olyan érzésem volt, mintha egy kevésbé láthatóan véres és kevésbé szexuális tartalmú évadot néznék a sorozatból *.* Nagyon ajánlom nektek. Olvassátok, ha szeretitek a thrillereket, olvassátok, ha érdekelnek a pszichés betegségek és az elmegyógyintézetben játszódó történetek, olvassátok, ha érdekelnek titeket a szekták vagy a sorozatgyilkosok, olvassátok, ha rajongtok az összeesküvés-elméletekért, olvassátok, ha megragad titeket a paranormális világ. Rövidre fogva a lényeg: toljátok be a hátsótokat a boltba és vegyétek meg, aztán merüljetek el a felejthetetlen élményben! :D És az elmaradhatatlan jelige: Üdvözlet a skizofréniában!

Borító: 5/5 – Mérföldekkel túlszárnyalja az eredeti borítót, sokkal jobban közvetíti a creepy hangulatot is és ott sorakoznak szépen azok a bizonyos Arctalan Emberek… gratulálok a borítótervezőnek, rendesen kitett magáért :D A cím elrendezéséért is külön piros pont jár, tetszik, hogy eltér a megszokottól a pozíciója.
Kedvenc szereplők: Michael, Vanek
Legutáltabb szereplők: Ellie, Michael apja
Kedvenc részek: amikor Michael a Tervről beszélt, amikor Michael és Vanek szócsatáztak egymással, amikor olyan fordulatot vett a cselekmény, hogy megkérdőjelezhetővé vált a hallucinációk mennyisége, amikor Michael megpróbált először elszökni, amikor Michael utoljára találkozott a riporternővel, a címadó szellemvárosban játszódó jelenetek, amikor kiderült az igazság Vanekről.
Mélypontok: Húha… negatív elemet nem tudnék mondani… olyat, ami a könyv rovására ment. Egyedül Michael magára maradottsága az, ami rosszabbul érintett, de ez is szükséges volt az egész tekintetében…
Szerelmi szál: Kifejezetten egyedi a szerelmi szálak rengetegében, de nem hoz magával semmiféle vonzatot, ami korhatárossá tenné… :D Ami a korosztályokra vonatkozó részt illeti, bár ezt a könyvet felnőtteknek ajánlják, szerintem 15-16 évesen simán olvasható, ha valaki szereti a thrillereket és nem ijedős típus.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése