2017. szeptember 15., péntek

Amy Gentry: Good as Gone - Ki ez a lány?

Helló-helló! :) A mai nap két poszttal is készültem a számotokra, az elsőben Amy Gentry debütáló regényét, a Ki ez a lány?-t veszem kritikus nagyítóm alá, melyben egy házaspár 8 éve elrabolt lánya egyszer csak feltűnik az ajtajuk előtt, mégsem lélegezhetnek fel igazán, hiszen a lány körül rengeteg a nyugtalanító részlet... A csodálatos módon megkerült lány egy aljas, személyiségeit ruhaként váltogató csaló vagy az, akit majdnem egy évtizede keresnek égen-földön? Logikai nyaktörések, rajongás, illúziógyilkolás és izgalommal övezett út várnak rátok, amit mégis felemelnék a kötelező olvasmányok közé...

Fülszöveg:

Retteghet-e egy szülő jobban bármitől, mint hogy eltűnik a gyereke?
A houstoni Whitaker-Davalos házaspár számára ez a rémálom válik valósággá, amikor egy hajnalon Julie-t, a tizenhárom éves lányukat elviszi a házukból egy ismeretlen férfi. Az egyetlen szemtanú Julie húga, aki a félelemtől dermedten lapult egy szekrény mélyén.
Nyolc év elteltével, egy májusi kora estén becsöngetnek a házba. A küszöbön egy fiatal nő áll, aki azt állítja magáról, hogy ő Julie.
Ámde Anna Davalosban rettenetes gyanú ébred, amikor felfedezi, hogy néhány részlet hibádzik Julie történetében…
De akkor ki ez a nő?
És mit akar a családtól?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-15 15:06:00
Nem mostanság volt szerencsém olyan könyvhöz, aminek ennyire találó lett volna a címe, mint a Ki ez a lány? c. thrillernek. Minél inkább fogytak a hátralévő oldalak, minél közelebb rágtam magam a rövidke köszönetnyilvánításhoz, annál gyakrabban és kétségbeesettebben szajkóztam a címadó kérdést.
A végső ítélet pedig egy, a nevetségességet rendesen súroló kettősségben nyilvánul meg, egyszerre állt fenn az, hogy világosodásig olvastam, annyira sodort magával a sztori  egy bizonyos pont után amiből következik, hogy egy szakaszban bizony imádtam és egyszerre éreztem egyfajta csalódottságot, mindamellett, hogy az elejétől a zárásig motoszkált bennem némi hiányérzet. Maga az ötlet és, ami ki lett belőle sütve, elismerésre méltó, ahogy a rejtély leplének a felrántásának a beadagolása is nagyon érdekes. Azzal, hogy a Julie-ként megjelent lánynak múltját visszafelé mesélte el az írónő, végig fenntartotta az izgalmat és a kérdőjeleket, hiszen hiába lehetett megtudni ezt-azt, ami formálta a véleményemet a titokzatos hölgyeményről, azt nem lehetett egyértelműen tudni, mi köze is van Julie-hoz. Bár egy idő után sikeresen megtippeltem, miről lehet itt szó. Adott egy határozottan jól sikerült, erős történetvonal, mégsem érzem magam elégedettnek, az olvasás közben sem volt maradéktalan az örömöm és ez bosszantott, úgy nézett ki, mintha teljesen eltérő frekvencián működnének az antennáink a könyvvel, avagy Amy Gentry-vel. Régen okozott ekkora gondot, hogy belerázódjak egy írásmódba, mint most. A fogalmazás is idegennek hatott, de a legnagyobb gondot az okozta, hogy átgondolatlannak és furának éreztem, hogy van egy E/1-es szemszög, amiből Julie mamája, Anna mesél, aztán ott van E/3-ban A Lánynak a szemszöge, ami volt, amikor átváltott E/1-be… Nem abszolút követhetetlen, de kusza ez így és személy szerint igaz, hogy jobban komálom az E/1-es írásmódot, de következetesebb lett volna, ha akkor már az egész kötet E/3-ban van megírva. Főleg, mert Anna E/1-es fejezeteiben nem is történtek annyira nagy dolgok. A történet eleje nekem kissé elkapkodott volt és mesterkélt, röviden felvázolták, hogy hogyan hatott ki a Whitaker-Davalos család életére a 13 éves lányuk elrablása, aztán durr bele bumm módon fel is tűnt az ajtóban a fülszövegben ígért, megfelelő korú, magát Julie-nak valló nő. Az oké, hogy nem akarta az írónő a múlt ecsetelésével húzni az időt, de Julie megjelenése nekem nagyon valószerűtlen és mű volt, elmaradtak azok a reakciók a családtagoktól, pláne az édesanyától, amik életszagúbbá formálták volna az ide vágó jelenetsort. Nem kenyerem a sok csöpögés, de egy ilyen szituációba, pláne az előzmények ismeretében azért több és mélyebb érzelem kellett volna. Talán ezért nem tudtam egy darabig kellően belemerülni a könyvbe, a Julie felbukkanásával kapcsolatos első szusszanások, beleértve a kórházas és rendőrséges jelenetek, mind távolinak és merevnek tűntek, mintha egy másik térsíkon játszódnának. De egy idő után ennek a merevségnek egy része hál’ az égnek, tovaszállt és kezdett alakulni a molekula, benyomódtak a képbe azok a bravúrosra sikeredett E/3-as fejezetek, amik lényegesen érdekfeszítőbbnek bizonyultak, mint Whitaker-Davalosék nyűglődései. Az utolsó negyven oldal előtt biztosra vettem, hogy révbe ért a könyv, hogy jó pozícióba tornázza magát az idei olvasmányaim között, aztán jött az említett negyven oldal, az írónő megragadott egy kamionnyi radírt és lazán összemaszatolva kitörölte a korábban megkapott piros pontjainak a jelentős részét. Kicsit olyan benyomásom volt a zárás kapcsán, mintha Amy felképelte volna azt, amit korábban felépített. Egy ilyen kaliberű illúziórombolásból meg nem lehet egyenes háttal felállni…



Thriller-imádói szempontból kétségkívül idegesítővé és muszáj lesz összetörnöm valamit, mert nem létezik, hogy mindezt EZÉRT történt beütése lett Julie családjának a kálváriájának az utolsó kirakós darabnak a helyre kerülésével, jobb, ha nem sorolom fel, mit tudnék tenni a kis csaj 13 éves énjével és a körülötte lévőkkel, mert az élet már változatos eszközökkel megtépázta őket a végkifejlet kikerekedésére, kiváltképpen Julie-t… de még mindig bugyog bennem a harag. Nyugodtan hozhatjátok a répát, zellert és a többit, van annyira magas hőfokon, hogy főzni lehessen benne egy jó kis levest. Anna szerint súlyos inkompetencia jellemezte a lánya ügyében folytatott nyomozást, na legalább ugyanekkora inkompetencia keringett náluk a négy fal között is, amiért ilyen előfordulhatott. Szokták mondani, előbb-utóbb mindenki tanul a hülyeségéből, náluk ez a tanulás egy rendkívül brutális lecke eredményeként történt meg, az egészben meg az a legbosszantóbb, hogy ezt kis odafigyeléssel simán el lehetett volna kerülni, egy-két normális beszélgetés kellett volna csak hozzá és némi törődés. Jane-t leszámítva mindenkinek bőven van vaj a füle mögött, de ettől függetlenül az elrabló a legnagyobb és legbetegebb szörnyeteg ebben a helyzetben, ha nem rohangálnának szabadon ilyen emberek a világban, akkor még az emlegetett családon belüli inkompetencia se okozott volna egy ilyen bőrleszaggatóan durva rémálmot, ami valamilyen szinten mind a négy résztvevő családtag életére rányomta a bélyeget. A Lányról nem is beszélve… Ironikus, hogy pont az iskolakezdés hónapjában, de ezúton ünnepélyesen növelem a Ki ez a lány? hozzáadásával az Alternatív Kötelező Olvasmányok listámat, amin olyan könyvek kapnak helyet, amik sokkal aktuálisabb témát dolgoznak fel, mint Nyilas Misi meg az ő, némi ésszerű gondolkozással és objektív hozzáállással elkerülhető világrengető drámai, olyat ami tényleg érinti a fiatalokat. Akik ismernek, tudják, hogy torony magasan van az ingerküszöböm, olvastam ennél sokkal brutálisabb, véresebb és pszichotikusabb szörnyűségeket felvonultató köteteket és épp egy olyat tervezek a közeljövőben kézbe venni mellesleg… de A Lány múltját olvasva szabályszerűen görcsbe rándult vagy tótágast állt a gyomrom, nem is egyszer. Zsigeri viszolygást uralkodott el rajtam és, bár a felbukkanásakor erősen unszimpatikus volt a csaj, hamar fellobbant bennem az empátia a múltja részleteit látva, egy idő után a hányinger is kerülgetett, miközben annyira, de annyira sajnáltam, hogy már milyen fiatalon mik történtek vele, hogy nehéz lenne kellően érzékletesen leírni. És ezek után még mindig fenntartom-e, hogy kötelező olvasmánynak való-e? Természetesen. Szerintem kevésbé hat kártékonyan a nebulók lelki csipkéjére és kevésbé fekszi meg a gyomrukat, mint Szent Péter Esernyője vagy annak a bizonyos kőszívű embernek a három fia… Ez a maga borzalmaival egy olyan könyv, amiből tényleg lehet tanulni, amit ebben a technológiai csodákban fürdőző, csillogó-villogó évszázadban is lehet hasznosítani és nem csak 50 évvel ezelőtt vagy még régebben. Azt vettem észre a különféle oldalakon, hogy a 10-13-as korosztály használja a legfelelőtlenebbül az internetet, mivel a 13 év alattiaknak azért sok lenne, ami a Ki ez a lány?-ban történik, azt mondom, 7. osztály második félévben vagy 8. osztályban lenne a legjobb szétosztani ezt a történetet. Jók nagyon a modern világunknak a vívmányai, ezt bizonyítja az is, hogy nélküle nem tudnék blogot írni és, hogy a blogger-és molytársaim személyében rengeteg fantasztikus embert ismertem meg, de csak ÉSSZEL. És a mellékelt példa is bizonyítja, hogy ez az ész és a vele járó következetesség nem annyira magától értetődő, mint ahogy annak kellene lennie…  Nem csak az említett korosztály, hanem a felnőttek részéről is. Kedves szülők lehet, hogy az ilyen technikával kapcsolatos vívmányok terén a tiltás telefonok és számítógépek elzárása vagy a totális struccpolitika a legkényelmesebb módszer, de hosszútávon, a nem fojtogatós odafigyelés kifizetődőbb…

Ezzel vissza is kanyarodnék Annához, az E/1-es részeket birtokló anyához, akivel annyi problémám, ha úgy tetszik nézeteltérésem adódott a közös, 303 oldalas pályafutásunk során, mint égen a csillag. Komolyan mondom srácok, nem vagyok babonás, de ezen a néven valamilyen átoknak kell ülnie, aminek a súlyossága vetekedik azzal, amit anno a Dumbledore-hoz állásért folyamodó, fiatal Voldemort vetett ki a Roxfortban az SKV tantárgyra, mert eddig talán még egy normális Anna nevű karakterrel se hozott össze a sors… O.o Fel-felvázolta, hogy mennyire nehéz neki, hogy bármerre néz is, Julie hiányát látja, de nekem nem egy megtört anyának, hanem egy nagy mamlasznak tűnt, aki az idősebb lánya elrablására azzal válaszolt, hogy a masszív letargiában dagonyázva elhanyagolta a kisebbet, aztán meg csodálkozott, amikor a megmaradt gyereke egyre jobban elhidegült tőle, lassacskán hébe-hóba látott, távoli rokon, majd idegen szintre csúszott. És mindeközben végig szent meggyőződése volt, hogy ő jó anya. Ez az a kis vallomás, amitől talán a legjobban a plafonra kerültem és elgondolkoztam rajta, miket szedhetett be a nehéz időkben a nő, mert egy doktori címmel nem rendelkező, ép eszű embernek is össze kellett volna raknia, hogy sok mindennek lehetett mondani Julie elvesztése után, de jó anyának semmiképpen. Ezt igazolják a részeges periódusát bemutató oldalak és az, hogy egyáltalán nem vette észre, mennyire szenved Jane, hogy mennyire rosszul érzi magát a házban, ahonnan egy késes idegen elragadta a nővérét, ameddig ő sírva egy szerkényben kuksolt és, hogy még anélkül is épp eléggé bűntudata volt, amiért nem mert az idegen távozása előtt kimászni abból a szekrényből, hogy ezt az orra alá dörgölnék. Fogalmam sincs, ilyen szituációban mi játszódik le egy emberben, de ha lennének gyerekeim és az egyikkel ilyen történne, akkor még jobban odafigyelnék a másikra, még jobban vigyáznék rá, még több szeretetet kapna és a többi, hogy amennyire az erőmből telik megakadályozzam, hogy megismétlődjön a szörnyű eset. Nem egy én most padlón vagyok, hagyjatok hát békén! felkiáltással hagynám, hogy a napfény meg a levegő felnevelje, miközben a férjem meg kész nyomozóirodát nyit a dolgozószobájában, szervezetekhez rohangál és alapot hoz létre a hasonlóan járt családoknak. Tomról is megvan a véleményem, de ha választanom kéne valakit a szülők közül, akit jobban megráztak a Julie-val történtek és, aki jobban igyekezett a megtalálásában, illetve a megmaradt lánnyal való foglalkozásban az inkább Tom volt, mint Anna. Anna számomra csak egy száj volt, aki mondja, hogy ezt meg tesz meg azt meg tesz és összességében minden tekintetben nagyon tud beszélni, de tettet felmutatni, ami alátámasztja a levegőbe hablatyolást nem tud és eléggé el is van telve azzal, hogy ő egyetemi tanár, két gyerekes édesanya, a poklot is megjárt szülő meg, amit el tudtok képzelni. Anna a regény alatt végig nagy jelentőséget tulajdonított saját magának, mindannak, ami őt érte és kimagaslóan vaskos öntudatossággal büszkélkedett úgy, hogy nem is volt ennek az öntudatosságnak alapja. Az a tipikus dacosságát keménységnek hívő, szeszélyes, áldozati alany, aki több millió társával meg van róla győződve, hogy a Föld tengelye miatta forog csak azért, hogy őt érjék jó vagy rossz ingerek. Ezt a röhejes, modoros narcisztikusságot a nyakamat teszem rá, hogy tőle örökölte Julie… Nem tudtam megérteni a nőt. Eltűnik a lánya, aztán megkerül és nem azon pörög naphosszat, hogy úristen, szerencsétlen gyerek mi mindenen mehetett át a távol töltött évek alatt, hanem azon, hogy az eltűnése, majd varázslatos megkerülése hogyan hat RÁ. Mindennek róla kellett szólnia, pedig elvileg Julie volt az, aki számított ebben a nem éppen szokványos történetben. Amikor A Lány körül elkezdtek lassan felbukkanni a furcsaságok; a hézagok az általa előadott sztoriban, a tetoválás a bordáin vagy éppen a mobiltelefon és a terápia rendszeres kihagyása, amire szerény véleményem szerint Annának, Jane-nek és Tomnak is el kellett volna mennie, hiszen az elkóborolt bárányka megkerüléséig bennük is felgyülemlett nem kevés traumatikus élmény, mivel együtt mentek át a Julie elvesztésével járó változásokon akkor ő volt az, aki meghúzta a derekán az övet és intézkedni kezdett, de szerintem még ekkor se igyekezett igazán, ekkor se akarta tudni, hogy mi van a lánnyal, aki a házában él, már ha ő az ő lánya… Csak folytatta a nyavalygást, ami nyolc év alatt nem hozott eredményt, szóval nem éppen jó taktika… Azt vártam először, hogy rendesen akcióba fog lendülni és a cselekménynek erre is lett volna szüksége, de sajnálatos módon ez a nő túlzottan totya-motya egy ilyen intézkedéshullám megindításához és lefolytatásához… De biztos nekem nagyok az elvárásaim abból fakadóan, hogy az én anyukám egyáltalán nem ilyen és nem is volt ilyen :P Annával a legnagyobb gubancot az jelentette a nyomozás tekintetében, hogy képtelen volt a fontos részletekre koncentrálni és a jelentéktelen elemeken szőrözött. Mint azon a hajfestésen. Öregem, azok után, amin keresztülmentetek, ki nem szarja le, hogy milyen színű annak a gyereknek a haja, ha hellyel-közzel egészséges? -.- Még örülnie kellett volna, hogy egyben van annyira, hogy külső átalakításokon tudjon gondolkozni, ez egy pozitív jel volt. Amit meg Jane ellen elkövetett, amikor Julie-val visszatértek arról a hajfestésről, azért mélységesen elítélem és igaza van Tomnak abban, hogy erre nincs mentség, bármennyire aggódott is és bármennyire ki is volt akadva. Az egyetlen értékelhető és badass húzása az volt, amit a szökőkutas fejezetnél tett, az nagyon ott volt, kár, hogy nem nyújtott végig hasonló színvonalú teljesítményt.

Tom a szülői összetételből a megfelelőbbnek mondható fél, nem csoda, hogy Jane is felé nyitott jobban, de ő is követett el szarvas hibákat, olyanokat, amiket szívesen megosztanék veletek… de spoilernek minősül. Maradjunk annyiban, hogy habár Anna megértette, sőt, örült is neki, hogy a férfi akivel él, hordoz magában tökéletlenségeket, de az ő cselekedeteinek indokai sem álltak túl szilárd lábakon. Az érthető, amit az alappal tett, de az nem fér a fejembe, hogy hogyan lehetett elfogadható, sőt, egészen természetes színben feltűntetni azt, amit a segítségért cserébe várt el… Mármint…ne értsetek félre, de nem elég a másiknak, ami a gyerekével kapcsolatos, amit ő is megtapasztalt a saját bőrén de még meg is kell alázni? Azért, hogy az ő irányába pótlódjon, ami hiányzik neki…? Ebben a famíliában komolyan mindenki ennyire önző vagy csak a hajnal 3-4 körül olvasott részeknél az én szövegértelmezésem tompult el végzetesen? A lányaival Tom volt a normálisabb, de ez az alapos húzása egy mocsok megmozdulás volt.

Julie-ról, a kiskamasz lányról, akit tizenhárom éves korában egy késes fickó a tulajdon otthonából vitt el csak hasonlókat tudok mondani, mint amiket A Lány is megfogalmazott vele kapcsolatban az utolsó fejezetekben buta volt és hiszékeny, ami súlyos következményekkel járt. Ő a szó klasszikus értelmében igenis tökéletes volt, megfelelt minden ízben annak a képnek, amit a világ felé mutatott magáról… csak mély üresség társult ehhez. Valami nagyon nagy baj volt az ő fejével kislányként és szomorú, hogy nem ismerték ezt fel a szülei, mert igenis segítségre szorul az, akinek az kell ahhoz, hogy teljesnek érezze magát, hogy valamilyen felsőbb hatalom kiválasztottja legyen. És itt most tök mindegy, hogy istenről, egy akármilyen transzcendens lényről, egy szuperintelligens szervezetről vagy egy ördögi szektáról van szó a lényeg szempontjából. A fő, hogy súlyos lelki defektre enged következtetni az, ha valaki a belső űrt nem tudja egy örömet okozó tevékenységgel, zenével, a szeretteivel, egy kisállattal vagy bármilyen hobbival kitölteni, mint akárki más. Ha ez az űr csak akkor foltozódik be, ha egy világmegváltó valaminek a középpontjába kerül, ha olyan szinten különlegesnek, FONTOSNAK kell éreztetnie magát, mintha az összes nagyhatalom gazdasága összeomlana, ha ő nem lenne... ’’ -.- Ez beteges. Kimeríti a súlyos narcizmus fogalmát, ami, mint ahogy rámutattam nemrég, a kedves mamánál is jelen van. Mint embert és, mint áldozatot, sajnálom őt, de mint szereplőt, nagyon nem kedvelem.

Jane, Julie húga viszont már sokkalta szimpátiavadászabb karakter lett és nagy kár, hogy nem kapott több teret, hogy Anna helyett nem ő kezdett nyomozgatni a házukban feltűnő Lány után, belőle egy kevésbé defektes, önjelölt detektív alapanyag gyúródott volna ’:D Az anyja úgy kezelte, mintha egy másik bolygóról érkezett volna, de szerintem teljességgel logikus volt a viselkedése, az őt ért ingerekre adott reakciója, mindenből, amit csinált magas fokú figyelemhiány ordított. Bevallják Annáék vagy sem, annyira el voltak Julie keresésével és az őket ért tragédián való kesergéssel, hogy őt totálisan háttérbe szorították, annyira elhanyagolták, hogy mondhatni saját magát nevelte fel, minden tekintetben egyedül boldogult az évek során. így nem csoda, ha nincsen tőle hasra esve, ha ennyi mellőzöttség után vagy folytatják a tömény távolságtartást az irányába, vagy derült égből villámcsapás, úgy döntenek, mindenbe bele óhajtanak szólni, basáskodni akarnak felette, mint egy nyolcéves felett, ameddig új szél nem fújja meg őket. Csakúgy, mint az írásmódból, a szülők nevelési módszereiből is hiányzott a következetesség, még egy kutyával vagy egy macskával se lehet azt játszani, hogy egyszer nagyon kell, aztán meg nem és mehet a saját útján, nemhogy egy gyerekkel… Egy gyerekkel, aki a nagyvilágba való kilökésekor épp egy kényes kor kapujában áll… Azzal, ami Julie-t, illetve A Lányt érte, össze se lehet hasonlítani azt, amin Jane-nek kellett átmennie, de a normálistól ez is messze áll. Jane nyugodtan beugorhatott volna egy New Adults regénybe főszereplőnek.

Alex Mercadóval, az egyetlen jelentősebb, családon kívül eső karakterrel ért a legintenzívebb pofára esés. Hozzájárult ugyan a homály eloszlatásához, de egy magánnyomozótól azért többet vártam volna annál, amit Alex nyújtott rövid szereplése alatt. A szándék megvolt benne, de pontos, hatásos, előre mozdító információkból nem tudott annyit nyújtani, mint amennyit kellett volna… Nem ártott volna, ha ő és Anna jobban összedolgoznak, ha közös erővel jutnak el a Kapuhoz és göngyölítik fel, honnan is érkezett A Lány és mi célból. Ezeknek a hiányában a jelenben folytatott „nyomozást” inkább lehet szerencsés véletlenek sorozatának venni és az igazi nyomozást a múltba való visszanézések jelentették.

Gretchen, Starr, Violet és az a számtalan álnév, amit az életed során használtál te, A Lány; Meghajolok előtted, egy igazi fuckin’ survivor vagy! Egy olyan túlélő, aki minden akadállyal megbirkózik és folyamatosan megy és megy tovább, dacolva a Mount Everest nagyságú hegyekkel, amik akadályt akarnak képezni előtted. A módszereid sokszor nem a legtisztábbak, csomóan elítélhetnek miattuk és bizonyára meg is fogják tenni, de a helyedbe kerülve biztosra veszem, így az elején elvéreztek volna, nálad jobban meg végképp nem bírták volna ezt végigcsinálni, alig alkalmazva jelentősebb külső segítséget. Akadtak döntéseid, amik csöbörből vödörbe löktek, ezektől még jobban megszenvedtél, de a végeredményt tekintve én tisztellek és azt kívánom, bár ne kellett volna átélned mindezt.

Tekintélyes halmot lehetne építeni a különböző logikai hibákból és a lezárt se tartom megfelelőnek, hiszen az írónő visszahozta vele azt az elkapkodottságot, ami a regény elején is jelentkezett és az időközben felfedezett logikai bakikra szolgáltatott magyarázatoknak nagyon mondvacsinált jellege volt… de első könyvnek ez egész jó volt. A fantázia, az ütős történetek kiötléséhez szükséges hajlam az adott, de bőven van még itt mit csiszolni, ha Amy a későbbiekben is le akar ragadni a regényírásnál. Kezdve azzal például, hogy ebben a műfajban vegyes hatást kelt az a nyakatekerten lírai fogalmazás, ami pár oldalon felütötte a fejét. ’:D Az író és az olvasó egyaránt azt várja tűkön ülve, hogy belecsaphasson a cselekmény sűrűjébe, de egy jó, megfelelő hosszúságú és minőségű felvezetés az alapja mindennek, emellett a lezárást is jobb bővebb lére ereszteni, jobban kimunkálni. A könyv nem karakterépítésre vonatkozó hibái nagyrészt a meglátásom szerint kapkodásból fakadtak és egy valóban odafigyelő, tapasztalt szerkesztővel ki lehetett volna küszöbölni… de legközelebbre remélhetőleg érzékelhető lesz némi fejlődés. Kíváncsi vagyok, mivel rukkol el következőleg Amy.

Borító: 5/3 – Unalmas leszek és egekig magasztalom a betűket, amik a szokatlan, de mutatós elrendezésen kívül már csak azért is nagyon bejönnek, mert ha egy bizonyos szögben esik rájuk a fény, olyan, mintha csillognának. Maga a kis csaj,  nos… köntörfalazás nélkül eléggé para xD Okosabb döntés lett volna nem ennyire ráközelíteni az arcára, mert az üldözési mániásabb egyénekben könnyen keltheti azt az érzést, hogy a veséjükbe lát és így túl…nagy is az arca. Zavaró hibának tartom, hogy a borítómodell szeme egyértelműen sötét árnyalatú, fekete vagy barna, míg a könyvben egyértelműen leírták, hogy Julie-nak és A Lánynak is kék szemei vannak. Ezen kívül a hajuk alapvetően szőke, így a sötét szemöldököt se tudom hová tenni, de ez még nem annyira feltűnő, mint a szem. Amúgy, ami az arcberendezést illeti, a leírásokat figyelembe véve jobb lett volna, ha egy törékenyebb, Amanda Seyfried típusú lányt keresnek a borítóra ha készülne film netalántán a könyvből akkor ő vagy Taissa Farmiga tökéletesek lennének A Lány szerepére.
Kedvenc karakterek: A Lány, Jane
Legutáltabb karakterek: Az elrabló, Anna
Kedvenc részek: Az E/3-ban játszódó jelenetek, amik által meg lehetett ismerni A Lány életútját.
Mélypontok: a kezdés és a vége elkapkodott volt, akadtak ellentmondásos részletek és sok szituáció tűnt megrendezettnek, műnek, Anna énközpontúságától a falra másztam és bár a maga nemében remek kis történet keveredett ki az ötletből, csakis mélypontként értelmezhető az, ami Julie-val és A Lánnyal történt.
Korhatár:  Nem egy vidám olvasmány és a leírtak megterhelőek, de 14 éves kortól már ajánlanám, mert nagy szükség van a kötet üzenetére.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése