2017. szeptember 1., péntek

Abbi Glines: Predestined - A sorsom (Existence trilógia 2)

Sziasztok! :-) Beköszöntött néhány órája a szeptember és ezzel együtt meghoztam a Goodbye Agony első őszi bejegyzését, amiben azt az olvasmányomat értékeltem, amellyel a nyarat búcsúztattam. Gyakran megesik az emberrel, hogy tetszik neki egy könyv, ám valami hiányzik belőle a tökéletesen felhőtlen élményhez, az viszont már ritkábban esik meg, hogy abban akadályozza néhány apróság, hogy úgy utálja az adott történetet, ahogy megérdemli. Az Existence trilógia második részét forgatva kénytelen-kelletlen elfogadtam, hogy az lesz A sorsom, hogy tétlenül nézzem a Halálnak és annak inkább fojtogatnivaló, mint szeretnivaló barátnőjének bolond ámokfutását...

Fülszöveg:

Pagan Moore számára semmi sem egyszerű. Lelkeket lát, és a pasija, Dank maga a Halál. Miután szerelmét megmentette attól, hogy az örökkévalóságig a Pokolban ragadjon, azt hitte, a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. De tévedett.
A női szívek megdobbantója, az iskolai hátvéd, Leif Montgomery eltűnt. Amíg a város beleőrül az aggodalomba, Pagan más okokból lesz idegroncs. Úgy tűnik, hogy Leif nem egy átlagos tinédzser, még csak nem is ember. Neki nincsen lelke.
Dank már a kezdetektől tudta Leif titkát, de nem kezdett el aggódni egyetlen lelketlen teremtmény miatt. Azonban most tudatosul benne, hogy mekkora hibát követett el.
Pagan lelkét már születésekor megjelölték, kielégítve ezzel egy olyan sötét erőt, amit a Halál meg sem közelít. Dank tudja, Pagan lelkének megmentése nem lesz könnyű, de a lány az övé, azt pedig már bebizonyították, hogy akár meg is tagadja a Mennyet azért, hogy vele maradhasson. Így, ha most a Pokol akar belőle egy darabot, nem jelenthet problémát…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-01 02:31:09
Furcsa nevek, még furcsább jellemek és ebből kifolyólag drasztikusan bizarr kimenetelű fordulatok… A leginkább egy szép tágas, az újfent megbolondultakat köztük olvasókat is nonstop tárt ajtókkal váró diliházat tudnék hasonlítási mérceként e mellé a sorozat mellé állítani, amit az üzemeltető a legutóbbi őrült orgia után felszerelt jó néhány spéci újítással… de még így sem az igazi. Pedig agyilag kevésbé korlátolt karakterekkel ez egy igazán pofás kis történet is lehetne.
Az első kötetet hozzávetőlegesen két éve olvastam, amikor épp takaró és párnatengerben búvárkodva, hű társaimmal, a zsebkendős dobozzal és mindenféle náthaelűző csodaszerrel körbebástyázva igyekeztem agyonütni egy kis kikapcsolódással az időt. Valószínű, hogy az értékelés írása közben is lázas lehettem, mert utólagosan visszaolvasva röhejesen pozitív lett. Úgy rémlett, a szereplőkkel, kiváltképp a főhősnővel, akadtak gondjaim, de maga a fantasy vonulat tetszett, így nem láttam akadályát, hogy a Könyvhéten megvegyem a folytatást, majd a nyár zárásaként, augusztus utolsó napjaiban elolvassam. Az emlékeim alapján felállított előzőleges feltételezéseim be is igazolódtak, bár Pagan, Dank és a többiek idegesítőségének a mértékét könnyelműen lebecsültem… De nézzük elsőként egy jó dolgot, aminek hatására eleinte biztosra vettem, A sorsom jobb lesz, mint A végzetem: világépítés és paranormális történetteremtés terén Abbi láthatóan fejlődést produkált! ^.^ A vudu szellemek és a Vilkon történetbe szövése kifejezetten épkézláb, érdekes és üdítő ötletnek minősültek, annyira, hogy mindkét témáról szívesebben olvastam volna többet, hosszabb leírásokkal, háttértörténetekkel és némi mitológiával fűszerezve, Pagan hisztijeinek a nyomon követése helyett, amik alatt változatosan kínlódó pofákat vágva, hol magamban, hol hangosan kimondva sütöttem el gonoszkodó kommenteket. Dühös vagyok Abbi-re, mert képtelen helyzetbe hajszolt: a hátam közepére se kívánom ezt a sztorit a kis utasaival együtt, mégsem enged szabadulni a történet, mert a kibontatlansága ellenére is, a világ, amiben játszódik, tetszik… Nem hagy nyugodni és bármennyire is nem akarom ezek után, látom benne a fantáziát. Körülbelül az a probléma állt fenn a fantasy szállal, mint amit a Teen Wolf 6B évadának elején is tapasztaltam, kinyitnak egy csomó ablakot, ide-oda kapnak több újdonsághoz, aztán nem fejtik ki őket kellő részletességgel, hanem hagyják őket lógóban. Pedig, ha több figyelmet fordított volna az írónő az alaposságra és a szereplőket elviselhetőbbé tette volna, akkor még megkockáztatom, hogy egy kedvencemmé is lehetett volna gyúrni ezt a Halál-vudu-lélek masszát. Szentül hiszem, hogy ez a nő ennél többre képes. De a legnagyobb érvágást az olvasási élmény szempontjából nem is ezek jelentették, hanem a fülszöveg, ami kapásból megöli a sztori titokzatosságát, és így az unalmasabb fejezetek alatt arra kárhoztatja az embert, hogy jobban felidegesítse magát a szereplők idiótaságán, mint alapjáraton, amikor akár találgatással is leköthetné magát ha valaki ezt elolvassa, rögtön tudni fogja, mi történik az első 60-100 oldalon, ami elég szomorú tekintve, hogy nem egy nagy terjedelmű regényről van szó. És ezért nem a Maxim kiadót hibáztatom, az eredeti fülszöveg megalkotói tolták el nagyon a felvezetést. :P Hatalmas nagy csavarok nincsenek a könyvben, így legalább ezeket védelmezhették volna addig, ameddig el nem jön a leleplezés ideje… Ami meg a nyelvezetet illeti… ha csak egy becézett kifejezést látok vagy hallok a közeljövőben, fogom a cókmókomat és beköltözök az első mondatokban emlegetett őrültek házába.



Az első hasábomból sütő pokróc hangulatomat látva felmerülhet bennetek, mi a fenéért fejeztem be a könyvet mert sosem hagyok félbe könyvet a kis csilivili mazochista aranyszabályom szerint és mi a fenéért adtam rá ennyi pontot. Nos, az az elborult, csúf igazság gyerekek, hogy minden agyzsibbasztó hibája ellenére is olvastatta magát és tudni akartam, mi fog kisülni ebből, sőt még nagyon sokszor élveztem is a közös történetemet ezzel a könyvvel, amikor kellően el tudtam magam szeparálni Pagantól, Danktól és Mirandától és úgy állni hozzájuk, hogy csináljatok felőlem ti hülyék, amit akartok, engem csak a történet kimenetele érdekel. Ettől függetlenül kihoztak a sodromból és, amikor kevésbé voltam jó passzban, a kigúnyolásuk felett érzett örömömet elhomályosította a gyengeelméjűségben és szentimentalizmusban megnyilvánuló személyes bájuk eredményezte harag… de viszonylag huzamos időn keresztül képes voltam úgy tekinteni rájuk, mint önmaguk paródiájára. Ezek a személyek, a cselekedeteik és az azokból fakadó fordulatok például az a „Nagy Összecsapás” mégis mi volt? Ha odatolta volna valaki azt a néhány oldalt G. R. R. Martin orra alá, az öreg rögtön szörnyet halt volna és nem a kora vagy a súlya miatt, hanem a röhögéstől. Oké, a Trónok Harcát nem fair egy YA sorozattal összevetni, de ez volt a legérzékletesebb kép, amivel leírhattam a helyzetet és fogadok, hogy Sarah J. Maas, Susan Ee vagy Elizabeth Richards is hasonlóan reagáltak volna annyira röhejesek voltak sokszor, hogy megkockáztattam, Abbi ezt az egészet csak poénnak szánta és direkt csinált mindenkit ennyire selejtesen agyalágyultra. Talán kevésbé hatott volna sokkolónak az összhatás, ha a szereplők nem végzősök, hanem 14-15 évesek, akik most kezdték a gimnáziumot. Akkor a drámázásaik és az életszerűtlen megnyilvánulásaik legalább betakarhatóak lettek volna azzal, hogy még nagyon gyerekek, bár már abban a korban is kéne lennie egy minimális intelligenciának, ami nem engedi megtörténni azokat, amik itt sorozatosan előfordultak… Rengeteg olyan szófordulat és beköpés adódott, amitől azt hittem, kettéválnak a füleim vagy leesik az orrom, hogy aztán én legyek a következő Lord akarom mondani Lady Voldemort, aki nem a muglikat és a mugli születésű varázslókat, hanem az ilyen zakkant könyvkaraktereket irtja. Itt egy példa ezekre a sok közül:

„–Na, Dank, menj szépen, és legyél valahol máshol dögös meg szexi. Ma muszáj, hogy Pagan csakis velem foglalkozzon. – közölte Miranda ellentmondást nem tűrően.”


Ennél a pontnál leragadtam egy kicsit és próbáltam elképzelni, hogy hogyan történhetne meg ez a jelenet a valóságban, hogy megeshet-e az, hogy valaki odaálljon a legjobb barátnője és annak pasija elé és ezt mondja. O.o Eddig abban a hitben éltem, hogy van képzelőerőm, de ezt a szituációt nem sikerült úgy a lelki szemeim elé önteni, hogy ne hasson természetellenesen vagy egyenesen groteszkül a szó legnemesebb értelmében. Ki is vert a víz a gondolatra, hogy létezhet egy olyan hely, ahol olyan életformák rohangásznak, akik a mindennapokban így viselkednek, így beszélnek. Beszédnek lehet ezt nevezni egyáltalán? És kérlek szépen, ezek fognak a következő részben egyetemre menni… hogy hogyan jutottak be, az bizonyára egy olyan misztikus rejtély, minek felgöngyölítésére két rész se lenne elég. A hab a tortán már csak az volt, amikor kénytelen-kelletlen beletörődtem, Abbi annyira görcsösen fiatalosat/fiatalosan akart alkotni, hogy összetett, netalántán többszörösen összetett szavakra, némileg modorosabb vagy értelmesebb fogalmazásmódra bizony nem fogok bukkanni, csak a mindent átható szleng kínoz, aminek ráadásul egy igencsak gyerekes vonulata kísértett a lapokon. Mint a smacizás. Most komolyan? Tizenkét év fölött mégis ki használja ezt a szót?! o.o Azt már meg se kérdezem, hogy röhögés nélkül ki merné-e bárki jelentené, hogy ha a Halál nem egy elvont fogalom lenne, hanem egy személy, mondaná-e azt, hogy „csak smacizni akartam a csajommal”. Aki tizennyolc éves, az szerintem inkább használná azt, hogy smárolás, ami kevésbé is hangzik dinkán, ha már az érzékletesség kedvéért a csók helyett mást akarunk használni. Szóval a smacizás, muris, furi és társai szavaktól már én kaptam meg azt a drámai, idegronccsá válást, ami Pagan-t fenyegette a fülszövegben. A visszaemlékezős részekben már a hülye és annak ragozott formáitól is a frász kerülgetett, most jut eszembe az átolvasásnál: a totál is csatlakozhat a brigádhoz szerintem azért egy kilenc évesnek van már ennél változatosabb a szókincse, például ott lett volna még a vacak, a béna és a haszontalan, hogy megszakadjon már ez az érdekfeszítő monotonság, ami során Pagan egy oldal alatt minimum hatszor elsütötte ezt a szót, méghozzá egymás után. Konkrétan minden hülye volt már neki saját magát leszámítva pedig, ha belesorolta volna szerény személyét is az osztagba, akkor akadt volna egy helytálló megállapítása. Tehát a jövőre nézve Abbi és most már a fordítók is: SZI-NO-NI-MÁK, könyörgök! Nem bántanak, nem harapnak, nem kell tőlük félni. Ebből a silány nyelvezetből magától értetődő, hogy a sértések verdesik azt a szintet, amire még egy óvodás is horkantva legyintene. Kapaszkodjatok meg, a legundorítóbb, legszívbemarkolóbban megalázó szitokszó a következő volt: hülye liba. Ennél már komoly döntésképtelenségbe kerültem azon a téren, hogy sírjak-e vagy esetleg az asztalt csapkodva röhögjek, de amikor még azt fejtegették később, hogy Pagan ezen mennyire megbántódott, hogy számára ez mennyire durva volt, hogy hogyan is mondhattak neki ilyen csúnyát, akkor kész voltam és követeltem, hogy adjon már nekem valaki abból a szerből, aminek a hatása alatt Lewis Caroll megírta az Alice Csodaországban-t, mert józanul, ép ésszel ezt nem lehet bírni.

Ami Pagant, ennek a diliháznak a legelvetemültebb betegét, avagy koronázatlan hercegkisasszonyát illeti… mondhatnám, hogy nem is találok rá szavakat, de sajnos nem így van. Nagyon is sok szavam van ő méltóságához… és nem lesznek szépek, nem lesznek dicsőítőek, bár ti valószínűleg pontosan arra a pillanatra vártatok eddig, amire én is, hogy elkezdjem a lábujjaitól feje búbjáig beledöngölni a művésznőt a földbe muhahahahaha. Kezdeném azzal, hogy a karakterek megalkotásából süt, hogy az írónőben lehet valamiféle abnormális mértékű kényszer a mainstream társadalom sekélyes értékeinek való megfelelés tekintetében, ugyanis mindegyik karakterének mennyei külsőt alkotott meg, amit nem rest olyan leírásokkal erősíteni, mint haja tökéletesen borzas volt és hasonlók. És itt nem az a lényeg, hogy ha már valami borzas, ergo kócos az üti a tökéletes fogalmát, ami általában esztétikára és rendezettségre utal, hanem, hogy Abbi örömmel nyúlt a tökéletes, szexis, csodás, isteni és gyönyörű jelzőkhöz, amikor épp azt ecsetelte, valaki hogyan néz ki. Mert mindenkinek látomásszerűen megálmodottan hibátlan külső adottságokkal kell rendelkeznie. Ami nem lenne még probléma, ha nem ilyen erőltetetten tálalná és nyújtana mellé használható belsőt is. Ám ez nem adott, ami Paganen keresztül érződik a legdrasztikusabban. Folyton hangsúlyozva van milyen gyönyörű, milyen szép nagy zöld szemei, milyen selymes sötétbarna tincsei, puha szája és angyali teste van, amitől Pagan nálam inkább egy viaszbábú, mint egy pasimágnes, bombacsaj benyomását keltette személyiség hiányában. Ki nem állhatom, amikor az író Mary Sue-kat helyez vezető pozícióba, amikor lépten-nyomon az dörgöli az olvasó képébe, hogy mennyire tökéletes a főszereplő, hogy mennyire szeretetre méltó. Hát, nem dumálni kell, hanem teljesíteni, én azt mondom :P Ha valaki főz, akkor nem neki kell hajtogatnia, milyen finomat készített, hanem azoknak, akik vele együtt esznek, ezt az elvet követve pedig egy könyvkarakter esetében se az írónak kell bizonygatnia, hogy az ő szereplője most tökéletes, kedves, önzetlen, okos vagy olyan pasi, akitől hasra esnek a lányok, hanem érzékeltetnie kell ezt, olyanra kell megírnia azt a szerencsétlen embert, hogy az olvasó magától jusson a vágyott álláspontra és ne a szerző unszolására örüljön a gyerek, igaza van alapon. Pagan esetében meg csak a masszív, gyengébb jellemek megingatására szolgáló agymosó szöveg által érzékeltem, mennyire tökéletes leányzóval is van dolgom. Kezdjük azzal, hogy ez a lány hiába válik lassan felnőtt nővé, totálisan életképtelen, olyan Sarka Katás szinten, akit nemrég láttam a Széf ismétlésében és meg kell mondjam, parádésan bugyuta nőszemély egyfolytában csak Dank után sírt, mert azt akarja, hogy Dank vele legyen, szüksége van Dank segítségére, Dank nélkül ezt nem bírja ki, Dank nélkül ezt nem tudja megcsinálni bla-bla-bla. Ez nem szimplán társfüggőség, hanem olyan mértékű hígvelejűség, hogy az már büntetendő. Csessze meg, legyen már kicsit önállóbb, elvégre nemsokára már egyetemre megy! Vagy oda is mindig utána fog szaladni Dank engedelmes pincsikutyaként, hogy kitörölje a kis fenekét, esténként betakargassa és sebtapaszt ragasszon a bibis ujjacskájára? Ha valaki ennyire szánalmas mértékben függ a párjától, az kezeltesse magát, mert komoly baj van. Csoda, hogy éppen arra nem rendelte magához Danket, hogy kösse be helyette a cipőjét vagy mossa meg neki a fogát és, ami a legfontosabb: előtte nyomja is a fogkefére a fogkrémet, mert egyedül képtelen megbirkózni egy ilyen kaliberű teherrel a művésznő. Fel nem foghattam, mégis mit képzel magáról a csaj. Elméletileg tudatában van annak, hogy a pasija a Halál, akinek nem annyiból áll a feladatköre, hogy őt pesztrálja reggeltől estig, mégis el volt képedve minden alkalommal, amikor Dank a dolgát végezte az ő iskolatáskája cipelése helyett. Halál komolyan mondom lányok, olvassátok el ezt a könyvet és utána törekedjetek arra, hogy homlokegyenest máshogy viselkedjetek, mint Pagan, mert nincs normális ember, aki ezt a magatartást tolerálja. o-o Ha már kitértem Dank dolgára… azt sem tudtam mire vélni, amikor Pagan amiatt rinyált több fejezeten keresztül, amiért Dank a munkáját végezve elvitt magával egy lelket, egy olyan lelket, amit Pagan korábban ismert. Ismét jön az örökzöld kérdés: Mégis mit képzelt ez a nőszemély? Csak azért, mert egy gyenge pillanatában Dank minden szabály felrúgott az ő úri valagáért, most már minden ismerőse kedvéért megteszi ezt, örökké kivételezni fog mindenkivel, aki kontaktusba került vele, hogy Pagan kicsi lelke ne sérüljön?? O.o Nem akartam elhinni, hogy csak az ominózus jelenet beütésekor tudatosult benne, hogy Danknek, mint a Halálnak, mit kell tennie. Korábban nem szőrözött ezen, hiszen ha a csávó gödröcskés és dögös, akkor minden más tény elhanyagolható. Milyen alapon sértődött meg azon, hogy az általa elméletileg mélységesen imádott pasija a feladatát végezte, amikor nemrég épp azért került majdnem a pokolba, elképzelhetetlen letargiát kiváltva nála, mert nem tette azt, amit a Halálnak tennie kellett? Vagy semmi nem számít csak, hogy ő ki legyen kímélve? Érdekes… És ezzel elérkeztem a következő napirendi ponthoz, ami azt bizonyítja, az írónő szándéka ellenére micsoda rongy ember is Pagan: álszent, erre a vonásra meg kb. annyira kinyílik a bicska a zsebemben, mint Marilyn Mansonnak. Leifre megállás nélkül azért köpködött, hogy mennyire önző és gyenge, ezáltal soha a büdös életben nem lesz méltó Pagan Fuckin’ Moore-hoz, közben ő fikarcnyit se különb. Csakis addig érdeklik mások, addig számítanak neki a szerettei, ameddig a velük való törődés nem akadályozza meg, hogy körülötte forogjon a világ. Az átgondolatlan, önfeláldozó hadjáratait is kizárólagosan azért indítja el, hogy fetrenghessen az önsajnálatban, mint szegény kis elesett áldozat, de megoldáson a világ minden kincséért se törné a fejét, mert azok már puszta létjogosultság alapján az ő bájos, erényes, mérhetetlenül nyájas és törődő pofikáját illetik.  Ezen kívül felelőtlen és visszataszítóan rosszindulatú is. Amikor hagyta, hogy Miranda teljesen taccs állapotban még igyon is, legszívesebben páros lábbal löktem volna bele a borítón megjelenített fejfák egyikéhez tartozó sírba. A rosszindulati rész meg… mégis milyen ember az, aki azon pampog, hogy milyen szörnyű lesz, ha öreg korára neki is annyi ránca lesz, mint az anyjának, miközben éppen azt a villásreggelit eszi, amit a szóban forgó vén, satrafa anyuka készített neki, hogy tartalmas étkezésben legyen része az órák előtt? Undorító. >.< Nagyon elkeserítő volt az a gonoszság, amivel az anyukájához viszonyult és nem az, az eset állt fenn, hogy nehezen fejezi ki az érzelmeit Pagan és emiatt félreértések adódhatnak, a gondolataiban tombolt a rosszmájúság, azon tudott kattogni az agya, hogy milyen jó lesz, ha olyan szituáción kapja az anyját, amit aztán a képébe vághat, ha úgy adódik, de értelmes agytevékenységre nem futotta. Akkor is lekevertem gondolatban egyet az önjelölt Teréz anyunak, amikor az utolsó fejezetben fel volt háborodva, hogy Dank nem ébresztette fel és ezért kelt fel későn O.o Miért a barátja kötelessége arról gondoskodnia, hogy ne késsen el? O.o Mert túl retardált ahhoz, hogy beállítsa a vekkerét, hogy csörögjön? Fura ez a párhuzamos univerzum, amiben Pagan él… nagyon fura. Ja, és a hab a tortán, amit a felsoroltakból már ti is kikövetkeztettetek biztosan: Pagan vállalhatatlanul buta és ez minden más bajnak a forrása. Erre vezethetőek vissza az olyan hisztis kitörések, amiket még a hülye picsák univerzumában is Arany Glóbusszal jutalmaznának, a logikátlan húzások, amik közül még mindig az vezeti a pálmát, hogy a legjobb stressz kezelési taktika egy teátrális elrohanás, az oktalan, nem elszántságból vagy elvhűségből, hanem szimpla balgaságból adódó, gyerekes öntörvényűség és az a mérhetetlen arrogancia, aminek a tudatában sincsen Pagan és azok, akik a rabjaivá váltak ennek a hígagyú csirkének. És tudjátok mi az, amit igazán, szívből gyűlölök az ilyen papírmasé női karakterekkel kapcsolatban, akik a való világban harminc éves korukra maximum egy vén milliárdos Playboy nyuszijai lehetnek? Azt, amikor az író van annyira pofátlan és beviszi a legfájóbb kegyeletdöfést: az állítja, hogy márpedig ez a szereplő okos. Mi több, kiemelkedően okos. Azt még beveszi a gyomrom, ha a külsőbeli tökéletességet ragozzák az egekig, mert mivel regényről van szó, nincs előttem egy fotó az adott szereplőről, hogy a kijelentést megcáfoljam, de azt képtelen vagyok elviselni, amikor egy olyan égbekiáltóan eszefogyott valakiről akarják nekem bemesélni, hogy egy akkora IQ bajnok, hogy azt számokban ki se lehet fejezni, akinek a visszamaradottsága úgy süt a lapokról, hogy már-már vakítóbb hatású, mint a nemrégiben lezajlott napfogyatkozás. Ettől maximális mértékben eldurran az agyam! >.<

Miranda teljes mértékben méltó rá, hogy Pagan legjobb barátnője legyen, ugyanolyan sekélyes, porcelánlelkű, cicamicás, objektivitásra képtelen, dőre szuka, mint amilyen Pagan. Egy gyenge személy, akit emiatt a gyengeség még inkább ajnározni kell, mert az idétlensége nem úgy van feltüntetve, mint egy elfogadhatatlan vonás, hanem úgy, hogy ő a törékeny virágszál, akivel finoman kell bánni és, akit mindenkinek a tenyerén kell hordoznia. Fájdalmasan unintelligens nőszemély, aki ráadásul még egészen feslett is, figyelembe véve, hogy bár nagyon szerelmes a pasijába, minden jó külsejű srácot úgy stíröl, hogy éppen csak árvizet nem okoz a nyáladzásával, ha lehetősége adódik rá, flörtöl is vele és ez is rendben van, mert Miranda ilyen. Ezt normálisabb körökben nem szerethető hóbortnak, hanem ribancosságnak nevezik :P De, mint az elején is letisztáztam, ez egy diliház. Ahogy Gee-hez viszonyult csak azért, mert az ő cuki, virágos csinibabasága nem bírja feldolgozni, hogy vannak olyan emberek, akinek piercingjük van, bakancsuk és fekete rúzst kennek a szájukra, az minősíthetetlen volt. Felfordult a gyomrom azoktól az előítélettől és értelmi szegénységtől tocsogó felvetésektől, amikkel Pagan-t bombázta azt illetően, miket tehet Gee, ha elszabadul. Az ilyen csőlátású emberekben az nem merül fel, hogy minden sorozatgyilkos, rendes, tisztességes becsületes kis nyárspolgárnak tűnik, ameddig rajta nem kapják, hogy könyékig turkál egy hullában? Ez alapján meg azoktól kéne „félni”, akik átlagosnak és visszahúzódónak tűnnek, nem pedig azoktól, akik Martens bakancsot viselnek és biztosítótűt szúrnak a fülükbe, ha kicsit használjuk a fejünket az is leesik, hogy az extrém külső miatt könnyen megjegyeznék őket, azaz a puskájuk első elsütése után lebuknának. Ha valaki tömeggyilkosnak vagy sorozatgyilkosnak akarna felcsapni, nem hordana olyan kirívó kiegészítőket, amiket ismertetőjegyekként kezelhetnének ha már minden áron attól kell félnünk, hogy valaki ellopja a cuccainkat és elvágja a nyakunkat :P Szóval valóban érdekes természetek fordulnak meg itt… ha a pasik leséséről van szó, akkor rögtön modern és haladó szelleműek a leányzók, ha meg egymás elfogadásáról és az előítéletek mellőzéséről, akkor visszafordulnak olyan szintű bigottságba, amit még a világháború előtt is megirigyeltek volna. Ha már ragaszkodnak a karót nyeltséghez, akkor legyenek azok minden téren; nincsenek csinos, rövid ruhácskák és nem vetünk egy pillantást se hímnemű egyedekre, csak a barátunkra, rá is óvatosan :P Nevetséges magatartás úgy, ahogy van. És még egy kérdés, minden nőtársamhoz: Milyen barátnő az olyan, aki rád szól, ha enni akarsz, hogy ne tedd, mert nem fogsz tetszeni plusz két grammal a szuperkockás hasú pasidnak? Ha ez kiszeretésre ad okot, az említett pasi is elmehet oda, ahová gondolom.

Dankkal kapcsolatosan a legnagyobb pozitívum, hogy végre kiderült, ez a prüszkölésre hajazó név csak egy becenév és a Halál teljes, becsületes neve Dankmar, ami még mindig nem az igazi… de elfogadhatóbban hangzik. Dank ebben a kötetben kapott egy külön szemszöget is, aminek olyan szempontból örültem, hogy olyan eseményekre is rálátás nyílt, amikhez nem kúszott oda a főszerepben tetszelgő Bella Swan Imposztor… de abban a tekintetben meg sajnáltam, hogy Abbi papírra vetette Dank gondolatait, hogy az iránta táplált szimpátiám is meghalt. Az első részben még őt tartottam a legösszerakottabb, legnormálisabb szereplőnek most meg bebizonyosodott, fikarcnyit sem különb, mint a szerelme. Ő nem a Halál volt, hanem csak egy szerencsétlen, nyálas szépfiú, aki nem lát tovább az orránál, avagy a barátnője árnyékánál és csakis arra tud gondolni, csakis azon tud nyafogni, hogy Pagannal akar lenni és minden tekintetben Pagant akarja, mintha legalábbis össze lennének nőve. Csalódtam Dankben, mert a Halál ezért egy olyan tisztség lenne, aminek a birtoklójától az olvasó egy sötét herceg feelingű, kissé kőszívű karaktert várna, aki idővel lassacskán felenged és felfedezi az érzelmekben, azon belül is a szerelemben rejlő jó dolgokat… de nem vált át ettől egy elcseszett hősszerelmessé. Danknek ez nem jött össze, sőt, megbocsájthatatlanul leragadt az elveszett, ütődött Rómeó szintjén, akibe annyi ambíció és munkájával szembeni szorgalom se szorult, mint egy első osztályosba, aki a padtársáról másolja le a leckét. :/ Kiábrándító volt a fejében lenni, nagyon is. A plusz részletek, amikhez ilyen módon hozzájutottam, hogy hogyan is működik a Halál ellátogatása a haldoklókhoz, hogy az írónő világában mi történik a haláluk után a lelkekkel az, hogy az új életükben az egymáshoz közel álló emberek lelkei mind újra egymásra találnak, egy nagyon szép gondolat volt mind csak szilárdabbá tették a fantasy vonalat és ezáltal kellemesebbé tették az élményt, de Dankmar, mint pasi, mint karakter, mint a Halál, a szememben végzetesen elkaszálta magát. Nagyon… labilis volt a hozzáállása. Egyszer sajnálta, hogy el kell szakítani a lelkeket az éppen folyamatban lévő életükben körülöttük lévő szeretteiktől, amit értékeltem azért, hiszen bizonyította, hiába ő a Halál, ő sincsen fából és, amit tesz az csak egy elengedhetetlen állomása az életnek, nem pedig szórakozás, de máskor meg ez az együttérzés oda lett teljes nyugalommal hagyta volna, hogy elszaporodjanak a bolyongók, mert az, hogy egy ijedt lelket esetleg tovább kell győzködni, miért érdemes vele mennie, késleltette abban, hogy újra találkozzon a félcédulás csajával. Ahhoz képest, hogy Pagannak talán három órával tovább kell megpróbálnia nélküle lélegeznie, tényleg elhanyagolható dolog az, hogy a kapkodása és az érdektelensége miatt a földön ragadhatnak szellemek, akiktől ezáltal meg lesznek vonva a következő életek és sosem lehetnek többet a számukra fontos lelkekkel. Fáj, hogy ezt kell leírnom, de számomra Dank is egy éretlen, link alakká vált, aki nem érzi át a feladatának a súlyát, akiben nincsen meg a kellő elkötelezettség és alázat a szakmája iránt olyan szinten, hogy a Teremtő ne rakja ki úgy a Halál szerepköréből, mint macskát szarni. A féltékenykedése is idegesítő volt és irreális méretű, egy bunkóval rohangáló ősember jobban tud uralkodni a birtoklási vágyán, mint ő, szerintem nincsen abban semmi vonzó, hogy valaki állandóan morog, mint egy vadászkutya, ha a szerelme közelébe mennek. Mikor megemlítette, hogy már gyerekkorában is különlegesnek találta Pagant, hogy már kislányként is mennyire megfogta, akkor úgy voltam vele… ezzel elég is volt az ingerküszöbömnek. Ez számomra nem romantikus volt vagy aranyos, hanem némileg perverz. Egyedül az menthette volna meg még valamennyire Danket, hogy gitározik és énekel egy rockbandában, de ebben a részben ez a „rocksztár” ágazat is nagyon…erőltetett és merev lett. Dank fejezetei alatt nem éreztem azt egy betű erejéig se, hogy Dank élvezné a zenélést, hogy fontos lenne neki a zene, hogy a csöpögős, saját kreálású szerelmes számain kívül hallgat-e zenét vagy nézi-e egyáltalán valamibe a bandájának a tagjait. A meglehetősen gyatra mondanivalójú dalszövegek alapján pedig azt szűrtem le, hogy a Cold Soul inkább mehetne el egy töketlen kis fiúbandának, mint egy rock bandának. A félreértések elkerülése mellett meg, Dank NEM ROCKER, se életfelfogásban, se megjelenésben nem az, úgyhogy kevés választott el a hajtépéstől, amikor rockernek nevezte valaki. A rocksztár jelző meg legalább ennyire nevetséges. Csak azért mert van pár számuk és hébe-hóba adódik egy kisebb turnéjuk, még nem lehet őket rocksztárnak titulálni. Nikki Sixx rocksztár, Andy Biersack rocksztár, Joan Jett rocksztár, Slash rocksztár, Korey Cooper rocksztár, de egy kis mezei bandának a frontembere nem rocksztár, csak ha  az a csakis a külseje miatt érte rajongó libákon kívül más rajongói is lesznek és elismerik a szakmában. Tudom, túlreagálom, de mostanság annyira könnyelműen mindent rocknak vesznek, ami keményebben hangzik, mint a Hit me baby, one more time… hogy az botrányos :P Benned még bíztam Dankmar, de csúfosan elvesztetted a tiszteletem és megbecsülésemet.

Dank fő segítője, Gee se nevezhető teljesen százasnak, de még rá mondanám a legtöbb alappal, hogy egy használható szereplő. Valami megmagyarázhatatlan csoda folyamán kedveli Pagan-t, de ő legalább a maga módján leosztja ezt a frenetikus népséget, amikor kezdenek magukhoz képest is hülyék lenni. Ha ő néha nem lendíti fenéken Danket, valószínűleg egyetlen lélekkel se bánt volna a feladatkörének megfelelően, ameddig Pagannak akadt egy lekezelendő pattanása is. Remélem, a későbbiekben is megtartja jó szokását a csaj és nem hagyja magát megrontani ^^

Leiftől és az ő tökéletes, babakék szemű, végletekig lovagias és sportos amerikai álompasis beütésétől az első kötet során a falra másztam, de most…kellemes meglepetést okozott nekem. Valami az ő fejében se klappolhat, ha ennyire ragaszkodott hozzá, hogy megszerezze ezt a gyalázatos nőszemélyt és kivívja még a rokonszenvét is…de Pagan látszólag egy olyan gyógyíthatatlan betegség, ami ellen védtelenek a férfiak a megfelelő védőoltás összekotyvasztásáig. Az ő szála hordozta magában a legtöbb potenciált, a legtöbb értékelhető elemet, ezért kimondhatatlanul sajnálom a kötet lerakása után napokkal is, hogy a főhősnő agybajossága miatt nem lehetett bővebb ismereteket szerezni a Leifhez hasonló lényekről azokon a nem éppen objektívnek nevezhető fröcskölődéseken kívül, amikkel Dank traktálta Pagant és persze azért is ettem a kefét rendesem, amiért nem került sor a vudu szellemek birodalmában arra a bizonyos városnézésre, amit nem egyszer felajánlott Leif és, ami a Vilkonról szóló kis morzsák alapján egyszerűen mesés lett volna… *.* De a benne rejlő lehetőségek ellenére történő háttérbe szorítása nem is volt annyira meglepő, hiszen már a könyv elejétől kezdve érthetetlen, nevetséges mértékű diszkriminációt tanúsított az összes szereplő az irányába csak azért, mert az apja egy sötét teremtmény, akit a vuduban hívő emberek energiái éltetnek. Arra egyetlen cselekedete vagy nyilatkozata se utalt, hogy ő is egy velejéig romlott alak lenne, sőt, kifejezetten normálisan is viszonyult Paganhez, hihetetlen mértékű türelemmel és óvatossággal próbálta neki értelmesen, békésen felvázolni, hogy mi a helyzet,  az már más kérdés, hogy a dühkitöréses kis hisztérika ebben mennyire volt partner de kapásból gonoszként kezelték csak azért, mert az apja a rosszak között játszik. Nem hallgatták meg, nem mutattak rá hajlandóságot, hogy kulturáltan kommunikáljanak vele, egyszer se kérdezték meg tőle, miről is van szó konkrétan, csak a saját, elhamarkodott következtetéseik alapján és az alapján ítélték meg, micsoda az apja. Aki egyébként a leírások alapján az American Horror Story: Coven-beli Papa Legba-ra emlékeztetett és érdekes figurának tűnt, ezért kíváncsi lettem volna rá bővebben is. Megint csak gratulálni tudok ehhez az ésszerű eljárásmódhoz. Ha mindenkit elkaszálnánk, akinek valamelyik felmenője alávaló alak, akkor a lakosság felét nyugodtan elzárhatnánk a külvilágtól, hogy a becsület előítéletes bajnokai védve legyenek :P Mi van akkor, ha Leif vudu szellem? Attól, hogy a fajtáját tekintve egy „gonosz” lény még lehet egy értékes személy, attól azok a tulajdonságai, amiket korábban kedveltek benne, nem párologtak el. Épp ezért volt ostoba magatartás Pagan részéről, amiért masszívan utálta azután, hogy kiderült, mi is Leif, miközben azt hajtogatta, miért nem lehet az a rendes, kedves, törődő srác, mint akinek megismerte. Ki mondta, hogy nem lehet a kettő egyszerre? Hogy nem lehet vudu szellem és jó fej, gondoskodó fiú egyszerre? Ahogy Leift kezelte, arról nekem rögtön az ugrott be, ahogy a konzervatív családoknál azokhoz a rokonokhoz szoktak állni, akikről kiderül, hogy melegek. Mintha minden jó ettől a kis részletkérdéstől oda lenne, ami miatt addig kedvelték azokat az embereket… Ez nem egy személyiséghasadás, az istenért -.- Leif egész életében azon volt, hogy támaszt nyújtson Pagannek, hogy minél boldogabb éveket biztosítson a számára és, hogy megvigasztalja, ha arra van szükség, sosem bántotta, mondhatni a tenyerén hordozta. Akkor miért kellett kapásból ilyen bunkónak lenni vele? O.o Rém igazságtalan volt a bánásmód, amiben részesítették, nagyon sajnáltam emiatt a srácot és reménykedek, a harmadik részben talál valakit, aki képes értékelni őt. A Pagan és az ő kapcsolatában meg az volt a legkétségbeejtőbb, amire maga Leif is kitért: a kettősmérce…

„– Mégis mit kell még tennem, hogy végre megbízzál bennem? A Halálban bezzeg fenntartás nélkül bízol. A Halálban, Pagan. Dankmar maga a Halál. Mégis hogyan bízhatsz egy olyan lényben, akinek az a dolga, hogy lelkeket vigyen el a földről, de bennem nem? Én sosem hagytam, hogy bántódásod essen. Sosem hagytalak magadra. Erre felbukkan ő és gondolkodás nélkül a rabja leszel. Mégis mit tett ő valaha, hogy megérdemeljen téged? Nem mentette meg az életed. Simán elvitte volna a lelked, amikor gyerek voltál. Hagyta volna, hogy anyád gyászolja az elveszített gyermekét, és többé nem is gondolt volna rád.”

Most őszintén, mivel érdemelt ennyi erővel nagyobb bizalmat Dank? Semmivel. Ha Pagan ennyire vakon bízott Dankben az első pillanattól kezdve, akkor Leifnek is járt volna egy esély, hogy megmutassa, nem egy olyan álnok gazfickó, mint amilyennek fel akarják tüntetni. Ja, és, hogy önző lenne, amiért csak a megállapodásra gondolt és arra nem, hogy Pagan mit akart? Megfordítva a helyzetet meg Pagan is legalább ugyanannyira önző, mert ő meg azt nem vette figyelembe, hogy Leif mit akar. Lehet nyugodtan adogatni a labdát, de feleslegesen vádaskodik, mert minden vádpontot elkövetett ő is :P

Így esett a nagy eset, hogy a hibái ellenére is egészen megszerettem ezt a történetet, bár ebből adódóan nekem is megárthatott valami, talán a meleg… Egyedül a kíváncsiság hajtott előre, az, hogy megtudjam, mi lesz ennek a vége és, hogy mit fog az írónő kihozni a fantasy szálban. Tehát röviden úgy lehetne jellemezni ezt a könyvet: nagyon idegesítő, mégis képes magával ragadni. Ne számítsatok arra, hogy nem lesznek hullámzó érzéseitek, ha arra vetemedtek, hogy belevágtok.

Borító: 2/5 – Nem, nem, nem és NEM! >.< Ez úgy borzasztó, ahogy van. Miért nem lehetett meghagyni azt a gyönyörűséges, eredeti borítót? Miért kellett lecserélni Pepe Tothot és azt a barna hajú, lángoló szemű csajt ja, a mutatósságon kívül még utalt is volna a sztorira erre a félpucér, márványszerű, Chaplin bajszos pacákra és a nagy fülű kolléganőjére?! A másik 1 000 000 forintos kérdés, hogy mi a fenéért nem lehetett rájuk adni legalább egy-egy trikót, amikor EGYETLENEGY erotikus jelenet sincs a könyvben… Csupasz mellkassal és melltartóban kiülnek a temetőbe? Ez egy vicc O.o A háttér még egész jól néz ki, de Amerikában nem így néznek ki a sírkövek, szóval ez is egy bazi nagy öngól.
Kedvenc karakterek: Gee, Leif
Legutáltabb karakterek: Pagan, Dank, Miranda
Kedvenc részek: amikor Leif felbukkant Valentin napkor az ajándékaival, amikor Gee beszólt Mirandának, a Vilkonban játszódó jelenetek és azok, amikben Vilkonhoz kapcsolódó információkat ejtettek el, a lélektelen lények jellemzőiről szóló részek, amikor Leif felvázolta Pagannak a bemásolt idézetben, hogy milyen igazságtalanul viselkedik
Mélypontok: a nagy összecsapás nevetségessége, hogy Pagan lehetetlen ügyefogyottsága egy csomó érdekességtől megfosztott, Dank hozzáállása a melójához és a birtoklási mániája, hogy Pagan képtelen volt Dank nélkül létezni, a Leiffel szembeni viselkedési mód, a röhejes fogalmazás, Miranda viszonyulása Gee-hez.
Szerelmi szál: Annyira sügér a mi elcseszett Rómeónk és Júliánk, hogy nagyon csókolózni se tudnak teljes biztonsággal, úgyhogy minden a YA berkeiben marad ’:D


Furcsa nevek, még furcsább jellemek és ebből kifolyólag drasztikusan bizarr kimenetelű fordulatok… A leginkább egy szép tágas, az újfent megbolondultakat köztük olvasókat is nonstop tárt ajtókkal váró diliházat tudnék hasonlítási mérceként emellé a sorozat mellé állítani, amit az üzemeltető a legutóbbi őrült orgia után felszerelt jó néhány spéci újítással… de még így sem az igazi. Pedig agyilag kevésbé korlátolt karakterekkel ez egy igazán pofás kis történet is lehetne.
Az első kötetet hozzávetőlegesen két éve olvastam, amikor épp takaró és párnatengerben búvárkodva, hű társaimmal, a zsebkendős dobozzal és mindenféle náthaelűző csodaszerrel körbebástyázva igyekeztem agyonütni egy kis kikapcsolódással az időt. Valószínű, hogy az értékelés írása közben is lázas lehettem, mert utólagosan visszaolvasva röhejesen pozitív lett. Úgy rémlett, a szereplőkkel, kiváltképp a főhősnővel, akadtak gondjaim, de maga a fantasy vonulat tetszett, így nem láttam akadályát, hogy a Könyvhéten megvegyem a folytatást, majd a nyár zárásaként, augusztus utolsó napjaiban elolvassam. Az emlékeim alapján felállított előzőleges feltételezéseim be is igazolódtak, bár Pagan, Dank és a többiek idegesítőségének a mértékét könnyelműen lebecsültem… De nézzük elsőként egy jó dolgot, aminek hatására eleinte biztosra vettem, A sorsom jobb lesz, mint A végzetem: világépítés és paranormális történetteremtés terén Abbi láthatóan fejlődést produkált! ^.^ A vudu szellemek és a Vilkon történetbe szövése kifejezetten épkézláb, érdekes és üdítő ötletnek minősültek, annyira, hogy mindkét témáról szívesebben olvastam volna többet, hosszabb leírásokkal, háttértörténetekkel és némi mitológiával fűszerezve, Pagan hisztijeinek a nyomon követése helyett, amik alatt változatosan kínlódó pofákat vágva, hol magamban, hol hangosan kimondva sütöttem el gonoszkodó kommenteket. Dühös vagyok Abbi-re, mert képtelen helyzetbe hajszolt: a hátam közepére se kívánom ezt a sztorit a kis utasaival együtt, mégsem enged szabadulni a történet, mert a kibontatlansága ellenére is, a világ, amiben játszódik, tetszik… Nem hagy nyugodni és bármennyire is nem akarom ezek után, látom benne a fantáziát. Körülbelül az a probléma állt fenn a fantasy szállal, mint amit a Teen Wolf 6B évadának elején is tapasztaltam, kinyitnak egy csomó ablakot, ide-oda kapnak több újdonsághoz, aztán nem fejtik ki őket kellő részletességgel, hanem hagyják őket lógóban. Pedig, ha több figyelmet fordított volna az írónő az alaposságra és a szereplőket elviselhetőbbé tette volna, akkor még megkockáztatom, hogy egy kedvencemmé is lehetett volna gyúrni ezt a Halál-vudu-lélek masszát. Szentül hiszem, hogy ez a nő ennél többre képes. De a legnagyobb érvágást az olvasási élmény szempontjából nem is ezek jelentették, hanem a fülszöveg, ami kapásból megöli a sztori titokzatosságát, és így az unalmasabb fejezetek alatt arra kárhoztatja az embert, hogy jobban felidegesítse magát a szereplők idiótaságán, mint alapjáraton, amikor akár találgatással is leköthetné magát ha valaki ezt elolvassa, rögtön tudni fogja, mi történik az első 60-100 oldalon, ami elég szomorú tekintve, hogy nem egy nagy terjedelmű regényről van szó. És ezért nem a Maxim kiadót hibáztatom, az eredeti fülszöveg megalkotói tolták el nagyon a felvezetést. :P Hatalmas nagy csavarok nincsenek a könyvben, így legalább ezeket védelmezhették volna addig, ameddig el nem jön a leleplezés ideje… Ami meg a nyelvezetet illeti… ha csak egy becézett kifejezést látok vagy hallok a közeljövőben, fogom a cókmókomat és beköltözök az első mondatokban emlegetett őrültek házába.

Az első hasábomból sütő pokróc hangulatomat látva felmerülhet bennetek, mi a fenéért fejeztem be a könyvet mert sosem hagyok félbe könyvet a kis csilivili mazochista aranyszabályom szerint és mi a fenéért adtam rá ennyi pontot. Nos, az az elborult, csúf igazság gyerekek, hogy minden agyzsibbasztó hibája ellenére is olvastatta magát és tudni akartam, mi fog kisülni ebből, sőt még nagyon sokszor élveztem is a közös történetemet ezzel a könyvvel, amikor kellően el tudtam magam szeparálni Pagantól, Danktól és Mirandától és úgy állni hozzájuk, hogy csináljatok felőlem ti hülyék, amit akartok, engem csak a történet kimenetele érdekel. Ettől függetlenül kihoztak a sodromból és, amikor kevésbé voltam jó passzban, a kigúnyolásuk felett érzett örömömet elhomályosította a gyengeelméjűségben és szentimentalizmusban megnyilvánuló személyes bájuk eredményezte harag… de viszonylag huzamos időn keresztül képes voltam úgy tekinteni rájuk, mint önmaguk paródiájára. Ezek a személyek, a cselekedeteik és az azokból fakadó fordulatok például az a „Nagy Összecsapás” mégis mi volt? Ha odatolta volna valaki azt a néhány oldalt G. R. R. Martin orra alá, az öreg rögtön szörnyet halt volna és nem a kora vagy a súlya miatt, hanem a röhögéstől. Oké, a Trónok Harcát nem fair egy YA sorozattal összevetni, de ez volt a legérzékletesebb kép, amivel leírhattam a helyzetet és fogadok, hogy Sarah J. Maas, Susan Ee vagy Elizabeth Richards is hasonlóan reagáltak volna annyira röhejesek voltak sokszor, hogy megkockáztattam, Abbi ezt az egészet csak poénnak szánta és direkt csinált mindenkit ennyire selejtesen agyalágyultra. Talán kevésbé hatott volna sokkolónak az összhatás, ha a szereplők nem végzősök, hanem 14-15 évesek, akik most kezdték a gimnáziumot. Akkor a drámázásaik és az életszerűtlen megnyilvánulásaik legalább betakarhatóak lettek volna azzal, hogy még nagyon gyerekek, bár már abban a korban is kéne lennie egy minimális intelligenciának, ami nem engedi megtörténni azokat, amik itt sorozatosan előfordultak… Rengeteg olyan szófordulat és beköpés adódott, amitől azt hittem, kettéválnak a füleim vagy leesik az orrom, hogy aztán én legyek a következő Lord akarom mondani Lady Voldemort, aki nem a muglikat és a mugli születésű varázslókat, hanem az ilyen zakkant könyvkaraktereket irtja. Itt egy példa ezekre a sok közül:

„–Na, Dank, menj szépen, és legyél valahol máshol dögös meg szexi. Ma muszáj, hogy Pagan csakis velem foglalkozzon. – közölte Miranda ellentmondást nem tűrően.”


Ennél a pontnál leragadtam egy kicsit és próbáltam elképzelni, hogy hogyan történhetne meg ez a jelenet a valóságban, hogy megeshet-e az, hogy valaki odaálljon a legjobb barátnője és annak pasija elé és ezt mondja. O.o Eddig abban a hitben éltem, hogy van képzelőerőm, de ezt a szituációt nem sikerült úgy a lelki szemeim elé önteni, hogy ne hasson természetellenesen vagy egyenesen groteszkül a szó legnemesebb értelmében. Ki is vert a víz a gondolatra, hogy létezhet egy olyan hely, ahol olyan életformák rohangásznak, akik a mindennapokban így viselkednek, így beszélnek. Beszédnek lehet ezt nevezni egyáltalán? És kérlek szépen, ezek fognak a következő részben egyetemre menni… hogy hogyan jutottak be, az bizonyára egy olyan misztikus rejtély, minek felgöngyölítésére két rész se lenne elég. A hab a tortán már csak az volt, amikor kénytelen-kelletlen beletörődtem, Abbi annyira görcsösen fiatalosat/fiatalosan akart alkotni, hogy összetett, netalántán többszörösen összetett szavakra, némileg modorosabb vagy értelmesebb fogalmazásmódra bizony nem fogok bukkanni, csak a mindent átható szleng kínoz, aminek ráadásul egy igencsak gyerekes vonulata kísértett a lapokon. Mint a smacizás. Most komolyan? Tizenkét év fölött mégis ki használja ezt a szót?! o.o Azt már meg se kérdezem, hogy röhögés nélkül ki merné-e bárki jelentené, hogy ha a Halál nem egy elvont fogalom lenne, hanem egy személy, mondaná-e azt, hogy „csak smacizni akartam a csajommal”. Aki tizennyolc éves, az szerintem inkább használná azt, hogy smárolás, ami kevésbé is hangzik dinkán, ha már az érzékletesség kedvéért a csók helyett mást akarunk használni. Szóval a smacizás, muris, furi és társai szavaktól már én kaptam meg azt a drámai, idegronccsá válást, ami Pagan-t fenyegette a fülszövegben. A visszaemlékezős részekben már a hülye és annak ragozott formáitól is a frász kerülgetett, most jut eszembe az átolvasásnál: a totál is csatlakozhat a brigádhoz szerintem azért egy kilenc évesnek van már ennél változatosabb a szókincse, például ott lett volna még a vacak, a béna és a haszontalan, hogy megszakadjon már ez az érdekfeszítő monotonság, ami során Pagan egy oldal alatt minimum hatszor elsütötte ezt a szót, méghozzá egymás után. Konkrétan minden hülye volt már neki saját magát leszámítva pedig, ha belesorolta volna szerény személyét is az osztagba, akkor akadt volna egy helytálló megállapítása. Tehát a jövőre nézve Abbi és most már a fordítók is: SZI-NO-NI-MÁK, könyörgök! Nem bántanak, nem harapnak, nem kell tőlük félni. Ebből a silány nyelvezetből magától értetődő, hogy a sértések verdesik azt a szintet, amire még egy óvodás is horkantva legyintene. Kapaszkodjatok meg, a legundorítóbb, legszívbemarkolóbban megalázó szitokszó a következő volt: hülye liba. Ennél már komoly döntésképtelenségbe kerültem azon a téren, hogy sírjak-e vagy esetleg az asztalt csapkodva röhögjek, de amikor még azt fejtegették később, hogy Pagan ezen mennyire megbántódott, hogy számára ez mennyire durva volt, hogy hogyan is mondhattak neki ilyen csúnyát, akkor kész voltam és követeltem, hogy adjon már nekem valaki abból a szerből, aminek a hatása alatt Lewis Caroll megírta az Alice Csodaországban-t, mert józanul, ép ésszel ezt nem lehet bírni.

Ami Pagant, ennek a diliháznak a legelvetemültebb betegét, avagy koronázatlan hercegkisasszonyát illeti… mondhatnám, hogy nem is találok rá szavakat, de sajnos nem így van. Nagyon is sok szavam van ő méltóságához… és nem lesznek szépek, nem lesznek dicsőítőek, bár ti valószínűleg pontosan arra a pillanatra vártatok eddig, amire én is, hogy elkezdjem a lábujjaitól feje búbjáig beledöngölni a művésznőt a földbe muhahahahaha. Kezdeném azzal, hogy a karakterek megalkotásából süt, hogy az írónőben lehet valamiféle abnormális mértékű kényszer a mainstream társadalom sekélyes értékeinek való megfelelés tekintetében, ugyanis mindegyik karakterének mennyei külsőt alkotott meg, amit nem rest olyan leírásokkal erősíteni, mint haja tökéletesen borzas volt és hasonlók. És itt nem az a lényeg, hogy ha már valami borzas, ergo kócos az üti a tökéletes fogalmát, ami általában esztétikára és rendezettségre utal, hanem, hogy Abbi örömmel nyúlt a tökéletes, szexis, csodás, isteni és gyönyörű jelzőkhöz, amikor épp azt ecsetelte, valaki hogyan néz ki. Mert mindenkinek látomásszerűen megálmodottan hibátlan külső adottságokkal kell rendelkeznie. Ami nem lenne még probléma, ha nem ilyen erőltetetten tálalná és nyújtana mellé használható belsőt is. Ám ez nem adott, ami Paganen keresztül érződik a legdrasztikusabban. Folyton hangsúlyozva van milyen gyönyörű, milyen szép nagy zöld szemei, milyen selymes sötétbarna tincsei, puha szája és angyali teste van, amitől Pagan nálam inkább egy viaszbábú, mint egy pasimágnes, bombacsaj benyomását keltette személyiség hiányában. Ki nem állhatom, amikor az író Mary Sue-kat helyez vezető pozícióba, amikor lépten-nyomon az dörgöli az olvasó képébe, hogy mennyire tökéletes a főszereplő, hogy mennyire szeretetre méltó. Hát, nem dumálni kell, hanem teljesíteni, én azt mondom :P Ha valaki főz, akkor nem neki kell hajtogatnia, milyen finomat készített, hanem azoknak, akik vele együtt esznek, ezt az elvet követve pedig egy könyvkarakter esetében se az írónak kell bizonygatnia, hogy az ő szereplője most tökéletes, kedves, önzetlen, okos vagy olyan pasi, akitől hasra esnek a lányok, hanem érzékeltetnie kell ezt, olyanra kell megírnia azt a szerencsétlen embert, hogy az olvasó magától jusson a vágyott álláspontra és ne a szerző unszolására örüljön a gyerek, igaza van alapon. Pagan esetében meg csak a masszív, gyengébb jellemek megingatására szolgáló agymosó szöveg által érzékeltem, mennyire tökéletes leányzóval is van dolgom. Kezdjük azzal, hogy ez a lány hiába válik lassan felnőtt nővé, totálisan életképtelen, olyan Sarka Katás szinten, akit nemrég láttam a Széf ismétlésében és meg kell mondjam, parádésan bugyuta nőszemély egyfolytában csak Dank után sírt, mert azt akarja, hogy Dank vele legyen, szüksége van Dank segítségére, Dank nélkül ezt nem bírja ki, Dank nélkül ezt nem tudja megcsinálni bla-bla-bla. Ez nem szimplán társfüggőség, hanem olyan mértékű hígvelejűség, hogy az már büntetendő. Csessze meg, legyen már kicsit önállóbb, elvégre nemsokára már egyetemre megy! Vagy oda is mindig utána fog szaladni Dank engedelmes pincsikutyaként, hogy kitörölje a kis fenekét, esténként betakargassa és sebtapaszt ragasszon a bibis ujjacskájára? Ha valaki ennyire szánalmas mértékben függ a párjától, az kezeltesse magát, mert komoly baj van. Csoda, hogy éppen arra nem rendelte magához Danket, hogy kösse be helyette a cipőjét vagy mossa meg neki a fogát és, ami a legfontosabb: előtte nyomja is a fogkefére a fogkrémet, mert egyedül képtelen megbirkózni egy ilyen kaliberű teherrel a művésznő. Fel nem foghattam, mégis mit képzel magáról a csaj. Elméletileg tudatában van annak, hogy a pasija a Halál, akinek nem annyiból áll a feladatköre, hogy őt pesztrálja reggeltől estig, mégis el volt képedve minden alkalommal, amikor Dank a dolgát végezte az ő iskolatáskája cipelése helyett. Halál komolyan mondom lányok, olvassátok el ezt a könyvet és utána törekedjetek arra, hogy homlokegyenest máshogy viselkedjetek, mint Pagan, mert nincs normális ember, aki ezt a magatartást tolerálja. o-o Ha már kitértem Dank dolgára… azt sem tudtam mire vélni, amikor Pagan amiatt rinyált több fejezeten keresztül, amiért Dank a munkáját végezve elvitt magával egy lelket, egy olyan lelket, amit Pagan korábban ismert. Ismét jön az örökzöld kérdés: Mégis mit képzelt ez a nőszemély? Csak azért, mert egy gyenge pillanatában Dank minden szabály felrúgott az ő úri valagáért, most már minden ismerőse kedvéért megteszi ezt, örökké kivételezni fog mindenkivel, aki kontaktusba került vele, hogy Pagan kicsi lelke ne sérüljön?? O.o Nem akartam elhinni, hogy csak az ominózus jelenet beütésekor tudatosult benne, hogy Danknek, mint a Halálnak, mit kell tennie. Korábban nem szőrözött ezen, hiszen ha a csávó gödröcskés és dögös, akkor minden más tény elhanyagolható. Milyen alapon sértődött meg azon, hogy az általa elméletileg mélységesen imádott pasija a feladatát végezte, amikor nemrég épp azért került majdnem a pokolba, elképzelhetetlen letargiát kiváltva nála, mert nem tette azt, amit a Halálnak tennie kellett? Vagy semmi nem számít csak, hogy ő ki legyen kímélve? Érdekes… És ezzel elérkeztem a következő napirendi ponthoz, ami azt bizonyítja, az írónő szándéka ellenére micsoda rongy ember is Pagan: álszent, erre a vonásra meg kb. annyira kinyílik a bicska a zsebemben, mint Marilyn Mansonnak. Leifre megállás nélkül azért köpködött, hogy mennyire önző és gyenge, ezáltal soha a büdös életben nem lesz méltó Pagan Fuckin’ Moore-hoz, közben ő fikarcnyit se különb. Csakis addig érdeklik mások, addig számítanak neki a szerettei, ameddig a velük való törődés nem akadályozza meg, hogy körülötte forogjon a világ. Az átgondolatlan, önfeláldozó hadjáratait is kizárólagosan azért indítja el, hogy fetrenghessen az önsajnálatban, mint szegény kis elesett áldozat, de megoldáson a világ minden kincséért se törné a fejét, mert azok már puszta létjogosultság alapján az ő bájos, erényes, mérhetetlenül nyájas és törődő pofikáját illetik.  Ezen kívül felelőtlen és visszataszítóan rosszindulatú is. Amikor hagyta, hogy Miranda teljesen taccs állapotban még igyon is, legszívesebben páros lábbal löktem volna bele a borítón megjelenített fejfák egyikéhez tartozó sírba. A rosszindulati rész meg… mégis milyen ember az, aki azon pampog, hogy milyen szörnyű lesz, ha öreg korára neki is annyi ránca lesz, mint az anyjának, miközben éppen azt a villásreggelit eszi, amit a szóban forgó vén, satrafa anyuka készített neki, hogy tartalmas étkezésben legyen része az órák előtt? Undorító. >.< Nagyon elkeserítő volt az a gonoszság, amivel az anyukájához viszonyult és nem az, az eset állt fenn, hogy nehezen fejezi ki az érzelmeit Pagan és emiatt félreértések adódhatnak, a gondolataiban tombolt a rosszmájúság, azon tudott kattogni az agya, hogy milyen jó lesz, ha olyan szituáción kapja az anyját, amit aztán a képébe vághat, ha úgy adódik, de értelmes agytevékenységre nem futotta. Akkor is lekevertem gondolatban egyet az önjelölt Teréz anyunak, amikor az utolsó fejezetben fel volt háborodva, hogy Dank nem ébresztette fel és ezért kelt fel későn O.o Miért a barátja kötelessége arról gondoskodnia, hogy ne késsen el? O.o Mert túl retardált ahhoz, hogy beállítsa a vekkerét, hogy csörögjön? Fura ez a párhuzamos univerzum, amiben Pagan él… nagyon fura. Ja, és a hab a tortán, amit a felsoroltakból már ti is kikövetkeztettetek biztosan: Pagan vállalhatatlanul buta és ez minden más bajnak a forrása. Erre vezethetőek vissza az olyan hisztis kitörések, amiket még a hülye picsák univerzumában is Arany Glóbusszal jutalmaznának, a logikátlan húzások, amik közül még mindig az vezeti a pálmát, hogy a legjobb stressz kezelési taktika egy teátrális elrohanás, az oktalan, nem elszántságból vagy elvhűségből, hanem szimpla balgaságból adódó, gyerekes öntörvényűség és az a mérhetetlen arrogancia, aminek a tudatában sincsen Pagan és azok, akik a rabjaivá váltak ennek a hígagyú csirkének. És tudjátok mi az, amit igazán, szívből gyűlölök az ilyen papírmasé női karakterekkel kapcsolatban, akik a való világban harminc éves korukra maximum egy vén milliárdos Playboy nyuszijai lehetnek? Azt, amikor az író van annyira pofátlan és beviszi a legfájóbb kegyeletdöfést: az állítja, hogy márpedig ez a szereplő okos. Mi több, kiemelkedően okos. Azt még beveszi a gyomrom, ha a külsőbeli tökéletességet ragozzák az egekig, mert mivel regényről van szó, nincs előttem egy fotó az adott szereplőről, hogy a kijelentést megcáfoljam, de azt képtelen vagyok elviselni, amikor egy olyan égbekiáltóan eszefogyott valakiről akarják nekem bemesélni, hogy egy akkora IQ bajnok, hogy azt számokban ki se lehet fejezni, akinek a visszamaradottsága úgy süt a lapokról, hogy már-már vakítóbb hatású, mint a nemrégiben lezajlott napfogyatkozás. Ettől maximális mértékben eldurran az agyam! >.<

Miranda teljes mértékben méltó rá, hogy Pagan legjobb barátnője legyen, ugyanolyan sekélyes, porcelánlelkű, cicamicás, objektivitásra képtelen, dőre szuka, mint amilyen Pagan. Egy gyenge személy, akit emiatt a gyengeség még inkább ajnározni kell, mert az idétlensége nem úgy van feltüntetve, mint egy elfogadhatatlan vonás, hanem úgy, hogy ő a törékeny virágszál, akivel finoman kell bánni és, akit mindenkinek a tenyerén kell hordoznia. Fájdalmasan unintelligens nőszemély, aki ráadásul még egészen feslett is, figyelembe véve, hogy bár nagyon szerelmes a pasijába, minden jó külsejű srácot úgy stíröl, hogy éppen csak árvizet nem okoz a nyáladzásával, ha lehetősége adódik rá, flörtöl is vele és ez is rendben van, mert Miranda ilyen. Ezt normálisabb körökben nem szerethető hóbortnak, hanem ribancosságnak nevezik :P De, mint az elején is letisztáztam, ez egy diliház. Ahogy Gee-hez viszonyult csak azért, mert az ő cuki, virágos csinibabasága nem bírja feldolgozni, hogy vannak olyan emberek, akinek piercingjük van, bakancsuk és fekete rúzst kennek a szájukra, az minősíthetetlen volt. Felfordult a gyomrom azoktól az előítélettől és értelmi szegénységtől tocsogó felvetésektől, amikkel Pagan-t bombázta azt illetően, miket tehet Gee, ha elszabadul. Az ilyen csőlátású emberekben az nem merül fel, hogy minden sorozatgyilkos, rendes, tisztességes becsületes kis nyárspolgárnak tűnik, ameddig rajta nem kapják, hogy könyékig turkál egy hullában? Ez alapján meg azoktól kéne „félni”, akik átlagosnak és visszahúzódónak tűnnek, nem pedig azoktól, akik Martens bakancsot viselnek és biztosítótűt szúrnak a fülükbe, ha kicsit használjuk a fejünket az is leesik, hogy az extrém külső miatt könnyen megjegyeznék őket, azaz a puskájuk első elsütése után lebuknának. Ha valaki tömeggyilkosnak vagy sorozatgyilkosnak akarna felcsapni, nem hordana olyan kirívó kiegészítőket, amiket ismertetőjegyekként kezelhetnének ha már minden áron attól kell félnünk, hogy valaki ellopja a cuccainkat és elvágja a nyakunkat :P Szóval valóban érdekes természetek fordulnak meg itt… ha a pasik leséséről van szó, akkor rögtön modern és haladó szelleműek a leányzók, ha meg egymás elfogadásáról és az előítéletek mellőzéséről, akkor visszafordulnak olyan szintű bigottságba, amit még a világháború előtt is megirigyeltek volna. Ha már ragaszkodnak a karót nyeltséghez, akkor legyenek azok minden téren; nincsenek csinos, rövid ruhácskák és nem vetünk egy pillantást se hímnemű egyedekre, csak a barátunkra, rá is óvatosan :P Nevetséges magatartás úgy, ahogy van. És még egy kérdés, minden nőtársamhoz: Milyen barátnő az olyan, aki rád szól, ha enni akarsz, hogy ne tedd, mert nem fogsz tetszeni plusz két grammal a szuperkockás hasú pasidnak? Ha ez kiszeretésre ad okot, az említett pasi is elmehet oda, ahová gondolom.

Dankkal kapcsolatosan a legnagyobb pozitívum, hogy végre kiderült, ez a prüszkölésre hajazó név csak egy becenév és a Halál teljes, becsületes neve Dankmar, ami még mindig nem az igazi… de elfogadhatóbban hangzik. Dank ebben a kötetben kapott egy külön szemszöget is, aminek olyan szempontból örültem, hogy olyan eseményekre is rálátás nyílt, amikhez nem kúszott oda a főszerepben tetszelgő Bella Swan Imposztor… de abban a tekintetben meg sajnáltam, hogy Abbi papírra vetette Dank gondolatait, hogy az iránta táplált szimpátiám is meghalt. Az első részben még őt tartottam a legösszerakottabb, legnormálisabb szereplőnek most meg bebizonyosodott, fikarcnyit sem különb, mint a szerelme. Ő nem a Halál volt, hanem csak egy szerencsétlen, nyálas szépfiú, aki nem lát tovább az orránál, avagy a barátnője árnyékánál és csakis arra tud gondolni, csakis azon tud nyafogni, hogy Pagannal akar lenni és minden tekintetben Pagant akarja, mintha legalábbis össze lennének nőve. Csalódtam Dankben, mert a Halál ezért egy olyan tisztség lenne, aminek a birtoklójától az olvasó egy sötét herceg feelingű, kissé kőszívű karaktert várna, aki idővel lassacskán felenged és felfedezi az érzelmekben, azon belül is a szerelemben rejlő jó dolgokat… de nem vált át ettől egy elcseszett hősszerelmessé. Danknek ez nem jött össze, sőt, megbocsájthatatlanul leragadt az elveszett, ütődött Rómeó szintjén, akibe annyi ambíció és munkájával szembeni szorgalom se szorult, mint egy első osztályosba, aki a padtársáról másolja le a leckét. :/ Kiábrándító volt a fejében lenni, nagyon is. A plusz részletek, amikhez ilyen módon hozzájutottam, hogy hogyan is működik a Halál ellátogatása a haldoklókhoz, hogy az írónő világában mi történik a haláluk után a lelkekkel az, hogy az új életükben az egymáshoz közel álló emberek lelkei mind újra egymásra találnak, egy nagyon szép gondolat volt mind csak szilárdabbá tették a fantasy vonalat és ezáltal kellemesebbé tették az élményt, de Dankmar, mint pasi, mint karakter, mint a Halál, a szememben végzetesen elkaszálta magát. Nagyon… labilis volt a hozzáállása. Egyszer sajnálta, hogy el kell szakítani a lelkeket az éppen folyamatban lévő életükben körülöttük lévő szeretteiktől, amit értékeltem azért, hiszen bizonyította, hiába ő a Halál, ő sincsen fából és, amit tesz az csak egy elengedhetetlen állomása az életnek, nem pedig szórakozás, de máskor meg ez az együttérzés oda lett teljes nyugalommal hagyta volna, hogy elszaporodjanak a bolyongók, mert az, hogy egy ijedt lelket esetleg tovább kell győzködni, miért érdemes vele mennie, késleltette abban, hogy újra találkozzon a félcédulás csajával. Ahhoz képest, hogy Pagannak talán három órával tovább kell megpróbálnia nélküle lélegeznie, tényleg elhanyagolható dolog az, hogy a kapkodása és az érdektelensége miatt a földön ragadhatnak szellemek, akiktől ezáltal meg lesznek vonva a következő életek és sosem lehetnek többet a számukra fontos lelkekkel. Fáj, hogy ezt kell leírnom, de számomra Dank is egy éretlen, link alakká vált, aki nem érzi át a feladatának a súlyát, akiben nincsen meg a kellő elkötelezettség és alázat a szakmája iránt olyan szinten, hogy a Teremtő ne rakja ki úgy a Halál szerepköréből, mint macskát szarni. A féltékenykedése is idegesítő volt és irreális méretű, egy bunkóval rohangáló ősember jobban tud uralkodni a birtoklási vágyán, mint ő, szerintem nincsen abban semmi vonzó, hogy valaki állandóan morog, mint egy vadászkutya, ha a szerelme közelébe mennek. Mikor megemlítette, hogy már gyerekkorában is különlegesnek találta Pagant, hogy már kislányként is mennyire megfogta, akkor úgy voltam vele… ezzel elég is volt az ingerküszöbömnek. Ez számomra nem romantikus volt vagy aranyos, hanem némileg perverz. Egyedül az menthette volna meg még valamennyire Danket, hogy gitározik és énekel egy rockbandában, de ebben a részben ez a „rocksztár” ágazat is nagyon…erőltetett és merev lett. Dank fejezetei alatt nem éreztem azt egy betű erejéig se, hogy Dank élvezné a zenélést, hogy fontos lenne neki a zene, hogy a csöpögős, saját kreálású szerelmes számain kívül hallgat-e zenét vagy nézi-e egyáltalán valamibe a bandájának a tagjait. A meglehetősen gyatra mondanivalójú dalszövegek alapján pedig azt szűrtem le, hogy a Cold Soul inkább mehetne el egy töketlen kis fiúbandának, mint egy rock bandának. A félreértések elkerülése mellett meg, Dank NEM ROCKER, se életfelfogásban, se megjelenésben nem az, úgyhogy kevés választott el a hajtépéstől, amikor rockernek nevezte valaki. A rocksztár jelző meg legalább ennyire nevetséges. Csak azért mert van pár számuk és hébe-hóba adódik egy kisebb turnéjuk, még nem lehet őket rocksztárnak titulálni. Nikki Sixx rocksztár, Andy Biersack rocksztár, Joan Jett rocksztár, Slash rocksztár, Korey Cooper rocksztár, de egy kis mezei bandának a frontembere nem rocksztár, csak ha  az a csakis a külseje miatt érte rajongó libákon kívül más rajongói is lesznek és elismerik a szakmában. Tudom, túlreagálom, de mostanság annyira könnyelműen mindent rocknak vesznek, ami keményebben hangzik, mint a Hit me baby, one more time… hogy az botrányos :P Benned még bíztam Dankmar, de csúfosan elvesztetted a tiszteletem és megbecsülésemet.

Dank fő segítője, Gee se nevezhető teljesen százasnak, de még rá mondanám a legtöbb alappal, hogy egy használható szereplő. Valami megmagyarázhatatlan csoda folyamán kedveli Pagan-t, de ő legalább a maga módján leosztja ezt a frenetikus népséget, amikor kezdenek magukhoz képest is hülyék lenni. Ha ő néha nem lendíti fenéken Danket, valószínűleg egyetlen lélekkel se bánt volna a feladatkörének megfelelően, ameddig Pagannak akadt egy lekezelendő pattanása is. Remélem, a későbbiekben is megtartja jó szokását a csaj és nem hagyja magát megrontani ^^

Leiftől és az ő tökéletes, babakék szemű, végletekig lovagias és sportos amerikai álompasis beütésétől az első kötet során a falra másztam, de most…kellemes meglepetést okozott nekem. Valami az ő fejében se klappolhat, ha ennyire ragaszkodott hozzá, hogy megszerezze ezt a gyalázatos nőszemélyt és kivívja még a rokonszenvét is…de Pagan látszólag egy olyan gyógyíthatatlan betegség, ami ellen védtelenek a férfiak a megfelelő védőoltás összekotyvasztásáig. Az ő szála hordozta magában a legtöbb potenciált, a legtöbb értékelhető elemet, ezért kimondhatatlanul sajnálom a kötet lerakása után napokkal is, hogy a főhősnő agybajossága miatt nem lehetett bővebb ismereteket szerezni a Leifhez hasonló lényekről azokon a nem éppen objektívnek nevezhető fröcskölődéseken kívül, amikkel Dank traktálta Pagant és persze azért is ettem a kefét rendesem, amiért nem került sor a vudu szellemek birodalmában arra a bizonyos városnézésre, amit nem egyszer felajánlott Leif és, ami a Vilkonról szóló kis morzsák alapján egyszerűen mesés lett volna… *.* De a benne rejlő lehetőségek ellenére történő háttérbe szorítása nem is volt annyira meglepő, hiszen már a könyv elejétől kezdve érthetetlen, nevetséges mértékű diszkriminációt tanúsított az összes szereplő az irányába csak azért, mert az apja egy sötét teremtmény, akit a vuduban hívő emberek energiái éltetnek. Arra egyetlen cselekedete vagy nyilatkozata se utalt, hogy ő is egy velejéig romlott alak lenne, sőt, kifejezetten normálisan is viszonyult Paganhez, hihetetlen mértékű türelemmel és óvatossággal próbálta neki értelmesen, békésen felvázolni, hogy mi a helyzet,  az már más kérdés, hogy a dühkitöréses kis hisztérika ebben mennyire volt partner de kapásból gonoszként kezelték csak azért, mert az apja a rosszak között játszik. Nem hallgatták meg, nem mutattak rá hajlandóságot, hogy kulturáltan kommunikáljanak vele, egyszer se kérdezték meg tőle, miről is van szó konkrétan, csak a saját, elhamarkodott következtetéseik alapján és az alapján ítélték meg, micsoda az apja. Aki egyébként a leírások alapján az American Horror Story: Coven-beli Papa Legba-ra emlékeztetett és érdekes figurának tűnt, ezért kíváncsi lettem volna rá bővebben is. Megint csak gratulálni tudok ehhez az ésszerű eljárásmódhoz. Ha mindenkit elkaszálnánk, akinek valamelyik felmenője alávaló alak, akkor a lakosság felét nyugodtan elzárhatnánk a külvilágtól, hogy a becsület előítéletes bajnokai védve legyenek :P Mi van akkor, ha Leif vudu szellem? Attól, hogy a fajtáját tekintve egy „gonosz” lény még lehet egy értékes személy, attól azok a tulajdonságai, amiket korábban kedveltek benne, nem párologtak el. Épp ezért volt ostoba magatartás Pagan részéről, amiért masszívan utálta azután, hogy kiderült, mi is Leif, miközben azt hajtogatta, miért nem lehet az a rendes, kedves, törődő srác, mint akinek megismerte. Ki mondta, hogy nem lehet a kettő egyszerre? Hogy nem lehet vudu szellem és jó fej, gondoskodó fiú egyszerre? Ahogy Leift kezelte, arról nekem rögtön az ugrott be, ahogy a konzervatív családoknál azokhoz a rokonokhoz szoktak állni, akikről kiderül, hogy melegek. Mintha minden jó ettől a kis részletkérdéstől oda lenne, ami miatt addig kedvelték azokat az embereket… Ez nem egy személyiséghasadás, az istenért -.- Leif egész életében azon volt, hogy támaszt nyújtson Pagannek, hogy minél boldogabb éveket biztosítson a számára és, hogy megvigasztalja, ha arra van szükség, sosem bántotta, mondhatni a tenyerén hordozta. Akkor miért kellett kapásból ilyen bunkónak lenni vele? O.o Rém igazságtalan volt a bánásmód, amiben részesítették, nagyon sajnáltam emiatt a srácot és reménykedek, a harmadik részben talál valakit, aki képes értékelni őt. A Pagan és az ő kapcsolatában meg az volt a legkétségbeejtőbb, amire maga Leif is kitért: a kettősmérce…

„– Mégis mit kell még tennem, hogy végre megbízzál bennem? A Halálban bezzeg fenntartás nélkül bízol. A Halálban, Pagan. Dankmar maga a Halál. Mégis hogyan bízhatsz egy olyan lényben, akinek az a dolga, hogy lelkeket vigyen el a földről, de bennem nem? Én sosem hagytam, hogy bántódásod essen. Sosem hagytalak magadra. Erre felbukkan ő és gondolkodás nélkül a rabja leszel. Mégis mit tett ő valaha, hogy megérdemeljen téged? Nem mentette meg az életed. Simán elvitte volna a lelked, amikor gyerek voltál. Hagyta volna, hogy anyád gyászolja az elveszített gyermekét, és többé nem is gondolt volna rád.”

Most őszintén, mivel érdemelt ennyi erővel nagyobb bizalmat Dank? Semmivel. Ha Pagan ennyire vakon bízott Dankben az első pillanattól kezdve, akkor Leifnek is járt volna egy esély, hogy megmutassa, nem egy olyan álnok gazfickó, mint amilyennek fel akarják tüntetni. Ja, és, hogy önző lenne, amiért csak a megállapodásra gondolt és arra nem, hogy Pagan mit akart? Megfordítva a helyzetet meg Pagan is legalább ugyanannyira önző, mert ő meg azt nem vette figyelembe, hogy Leif mit akar. Lehet nyugodtan adogatni a labdát, de feleslegesen vádaskodik, mert minden vádpontot elkövetett ő is :P

Így esett a nagy eset, hogy a hibái ellenére is egészen megszerettem ezt a történetet, bár ebből adódóan nekem is megárthatott valami, talán a meleg… Egyedül a kíváncsiság hajtott előre, az, hogy megtudjam, mi lesz ennek a vége és, hogy mit fog az írónő kihozni a fantasy szálban. Tehát röviden úgy lehetne jellemezni ezt a könyvet: nagyon idegesítő, mégis képes magával ragadni. Ne számítsatok arra, hogy nem lesznek hullámzó érzéseitek, ha arra vetemedtek, hogy belevágtok.

Borító: 2/5 – Nem, nem, nem és NEM! >.< Ez úgy borzasztó, ahogy van. Miért nem lehetett meghagyni azt a gyönyörűséges, eredeti borítót? Miért kellett lecserélni Pepe Tothot és azt a barna hajú, lángoló szemű csajt ja, a mutatósságon kívül még utalt is volna a sztorira erre a félpucér, márványszerű, Chaplin bajszos pacákra és a nagy fülű kolléganőjére?! A másik 1 000 000 forintos kérdés, hogy mi a fenéért nem lehetett rájuk adni legalább egy-egy trikót, amikor EGYETLENEGY erotikus jelenet sincs a könyvben… Csupasz mellkassal és melltartóban kiülnek a temetőbe? Ez egy vicc O.o A háttér még egész jól néz ki, de Amerikában nem így néznek ki a sírkövek, szóval ez is egy bazi nagy öngól.
Kedvenc karakterek: Gee, Leif
Legutáltabb karakterek: Pagan, Dank, Miranda
Kedvenc részek: amikor Leif felbukkant Valentin napkor az ajándékaival, amikor Gee beszólt Mirandának, a Vilkonban játszódó jelenetek és azok, amikben Vilkonhoz kapcsolódó információkat ejtettek el, a lélektelen lények jellemzőiről szóló részek, amikor Leif felvázolta Pagannak a bemásolt idézetben, hogy milyen igazságtalanul viselkedik
Mélypontok: a nagy összecsapás nevetségessége, hogy Pagan lehetetlen ügyefogyottsága egy csomó érdekességtől megfosztott, Dank hozzáállása a melójához és a birtoklási mániája, hogy Pagan képtelen volt Dank nélkül létezni, a Leiffel szembeni viselkedési mód, a röhejes fogalmazás, Miranda viszonyulása Gee-hez.
Szerelmi szál: Annyira sügér a mi elcseszett Rómeónk és Júliánk, hogy nagyon csókolózni se tudnak teljes biztonsággal, úgyhogy minden a YA berkeiben marad ’:D
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése