A fülszövegindító figyelmeztetés, miszerint Jorgtól -
akibe ambíció és kurázsi bőven szorult, de a zsenialitástól azért még messze
áll- tanácsos óvakodni, egy fejezet se kell és megalapozottságot nyer, amiből
következik, hogy a Tövisek Hercegétől szimpátiatéren is irtózni kellene… Az
érzés gyökeret verésének a kedvéért annyi okot is szolgáltat erre szerény
hősünk, mint tövisbokron a tövis, de kövezzetek meg: én csíptem a kölyköt! :D
Tekintve pedig, hogy Jorg az elbeszélő és, hogy akármilyen körülmények között képes azonnal a középpontba fészkelődni,
vezérré avanzsálnia magát, ez már egy erőteljes félsikernek is elkönyvelhető. Az
elején hangyányit idegenkedtem a sztoritól a nyelvezete miatt, ami még jobban rásegít
a hangulatra és az elmerülésre ebben a darkos feudális világban… de első
szusszanásra nekem szokatlan volt, az agyam autmatice ki akarta javítani a
szavakban az igéket a mostanság használatos verziójukra. Amikor Jorg és a
legényei még csak céltalanul fosztogattak és bóklásztak a birodalomban, az
időben való ugrálásokkal se békéltem meg, ugyanis örömmel olvastam Jorg
múltjáról és hasonló lelkesedéssel tudtam meg, miért vált ilyenné, mi faragott
belőle ennyire fiatalon egy ilyen kegyetlenül rafinált haramiát, de ezek után
kissé kiábrándító volt visszatérni a jelenbe, amikor kvázi csak meneteltek. Viszont
onnantól, hogy láthatóan megindult Jorg a
tizenöt évesen már király leszek típusú tervének a megvalósítása felé és
nem csak beszélt róla, hogy ő bizony fel fog kapaszkodni a szamárlétrán,
elkapott a gépszíj és nem tudtam szüneteltetni az olvasást. Kíváncsi voltam,
hogyan fogja megejteni a kivitelezést Jorg a gátlásai erősségének az ismeretében,
milyen lépései lesznek a játszmában. Apropó játszma… Nagyon bejött a sakkos párhuzam!
Már csak azért is, mert imádom ezt a játékot. Szemléltetve lett vele,
hogy bár Jorg gyakran folyamodik a rögtönzéshez és a meggondolatlan
kirohanásokhoz attól függően, éppen merrefelé ing meg a hangulata, alapvetően
taktikus gondolkodású és célzás volt arra is, hogy Jorg hogyan tekint a
körülötte mozgó személyekre – bábukként, amiket kedve szerint tologathat és
feláldozhat a nyerő lépés kedvéért. Remekül szórakoztam tehát a nagy cél
elérésének a folyamatán, Jorg pszichológiai hadviselésein és polgárpukkasztó
megmozdulásain, amit azzal a pappal művelt, ritka rohadék, de eszméletlen
húzás volt xD de a természetfeletti szerzetek hiánya miatt bennem volt az
űr. Jorg lényének önnön sötétségén kívül azért szívesen fogadtam volna egy dark
fantasy-ba több sötétséget, több rémséget, egy épkézláb szörnyeteget. A mágia
képbe kerülésével teljesült is ez a kívánságom, a poros utakról végre
borzongató közegbe jutottam, pedig el sem fújtam a gyertyákat a megfelelő
tortán. Lawrence emlékezetes lényeket tárt elém és nagyon örültem neki, hogy nem
kapásból a „kaszaboljuk le a szörnyeket, mert… ők a szörnyek” klasszikus
megoldás mellett döntött velük kapcsolatban. A csavar Jorg tetteinek a
mozgatórugóját illetően fergeteges lett, már az elején is utalgatott rá, mégis
elsöprő erejű volt és a felszínre kerülése után is rendesen megszaporította a
kérdőjeleket, amikben persze addig sem volt hiány. Egy előre láthatóan érdekes
kis trilógiának léptem át az első kapuját, mely stabil, számtalan titkot és
lehetőséget rejtő világfelépítésen és egy egyszerre szétesett, egyszerre
összeszedett főszereplőn nyugszik. A Tövisek Hercegének a ténykedése engem
meggyőzött, részben félve, részben kíváncsiságtól fűtve várom, milyen vérfürdőt
és egyéb felfordulást fog rendezni a Tövisek Királyaként Jorg… A maximális
hódolást Honorous Jorg Ancrath herceg még nem vívta ki, de tartok tőle, a
következő kötet végéig már nem leszek képes tartani a bástyáimmal a védelmemet...
Mint előttem többen is rámutattak, Jorg egy tipikus
antihős. A figura, akit az értékrendje, a cselekedetei és a komplett
személyisége miatt utálnunk kéne, amire egy másik történetben bizonyára
lehetőségünk is adódhatna, hiszen ha nem Lawrence szabadul a billentyűzet elé,
Jorg valószínűsíthetően egy rétegesen felépített fő gonoszként lenne kénytelen
folytatni a pályafutását, de mégis megragadja az olvasókat. Adódtak olyan
alkalmak, amikor még saját magához képest is csalódtam Jorgban, de ha hasonlóan
csavaros észjárásúra vannak megalkotva, én még mindig százszorta szívesebben
olvasok ilyen részben szennyes lelkű karakterekről főszereplőként, mint Havas
Jonokról és Harry Potterekről, akikben ott a világmegváltó szándék, a helyes
irányba való menetelés, de az aranyszívük kissé… korlátolttá teszi őket ahhoz, hogy kellően izgalmas vezetői
legyenek a cselekménynek. Jorggal egy fél oldalt se lehet unalmasnak tekinteni,
ami annak a szintén nem igazán pozitívnak elkönyvelhető jellemvonásának köszönhető,
hogy szeszélyes: nem találhatjuk ki előre, mi lesz a következő lépése, mivel
nem egyszer ez előtte is menet közben derül/alakul ki. Végeredményként pedig
valamilyen szinten mindig kiveszi a részét a Széthullott Birodalmon belüli
népességszabályozásban, ha a Légy jó mindhaláligban ja, az a könyv akkora
trauma volt, hogy a mai napig nem sikerült kihevernem azt kihívás
összeszámolni, Misike hányszor sírta el magát, akkor a Tövisek Hercegében az
jelent egyenrangú feladatot, hogy megszámoljuk, hány szereplőt segített
Jorg másvilágra és hánynak szegezett kés
a torkához. Az ifjú, ám annál dörzsöltebb herceg nem szívbajoskodik irtani a jó
népet, hogy közelebb verekedje magát a céljához, a saját emberei
félrevezetésétől se retten vissza, nem törődik vele, milyen globális
veszteségeket eredményezhet a tetteivel, az útjába kerülők rangjára fittyet
hány, a sötét erők törvényei se izgatják túlságosan, mondhatni nem pattanhat ki
a fejetekből olyan dolog, amit Jorg nem lenne hajlandó bevállalni/beáldozni a
tervének az oltárán. Félidőben, a pihenők alatt meg egy kis gonoszkodásra és
mesterien kimunkált félelemkeltésre természetesen tud időt szakítani…
„–
Te magad vagy az ördög!- Gomst atya hátralépett, és megmarkolta a nyakán a
keresztet.
– Ha kell, az leszek.- Nem vitatkoztam vele.- De meggyóntam neked, tehát fel
kell oldoznod.
– Szentségtörés… – zihálta halkan.
– Még annál is több- helyeseltem.- És most oldozz fel!
Gomst atya végre összeszedte magát, de engedni még nem engedett.- Mit akarsz
Lucifer?
Jó kérdés. – Győzni akarok- mondtam.”
… ami a maga vállalhatatlanul szemét módján bizonyítja, hogy humorérzéke is van
a pofátlanság mellett Jorgnak, ha megalázásokban megnyilvánuló, icurka-picurkát
betegesféle is. A fentebbi idézethez hasonló akciói adnak a személyiségének egyfajta
pikánsságot, ízesebbé és… lehengerlőbbé válik tőlük, ami csakis jó kiegészítése
lehet egy alapvetően kifejezetten eszes, könyveket kedvelő karakter
egyéniségének. Aki ugyanakkor se perc alatt kést repít annak a torkában, aki
egy kicsit is idegesíti, majd hosszasan mérgelődik rajta, hogy mérges lett. Néha-néha
kísértetiesen emlékeztetett a Trónok Harca Joffrey-jára, akit a GoT rajongók
99%-ával karöltve gyűlöltem és tűkön ülve vártam a kis mocsok halálát, még Jorg narrációjánál Joffrey magyar
hangját is hallottam. Mégis az, az érdekes eset áll fenn, hogy míg
Joffrey-t egy sakkfigurával is ájulásig tudtam volna ütlegelni, addig Jorgon
jókat mulattam, Jorgot megkedveltem. Aminek az, az egyszerű oka, hogy Jorg a
kínzásokon kívül is képes kamatoztatni azt, ami a fejében van és, hogy… önálló. Ameddig Joffrey állandóan Cersei
szoknyája mögé bújt, amikor valami nem tetszett neki, Jorg képes volt megállni
a saját lábán már a négy évvel korábban
részeknél is feltalálta magát és sajátosan rendezte a problémáit, megragadta a
lehetőségeket, hogy a maga útjára lépjen és lerázza azokat, akik ebben meg
merészelnék őt akadályozni. És ezek a különbségek Jorgot jelentősen megemelik a
másik J betűs fiatalemberhez képest, akire nem is szándékozok több betűt
pazarolni. Ezen kívül Jorg már csak azért is egy érdekes karakter, mert a
félelmetessége és a kegyetlensége ellenére bizonyos szituációban képes az
önmagáról kialakított kép paródiájává válva annyira gyerekesen dölyfös lenni,
hogy éppen csak toporzékolni nem kezd közben, ilyenkor pedig jókat lehet rajta
nevetni. A kevélysége legalább annyira hatékony fegyver, ami még a
legembertpróbálóbb helyzetekben is talpra tudja őt állítani, a puszta
akaratereje küzdésre buzdítja a végsőkig, tipikus parancsnok, ’ENTJ’
személyiség mint gyengeségi és röhejességi pont.
„Még
hogy tizenöt! Hát dúlnék én falvakat, ha tizenöt volnék?
Tizenöt évesen Király leszek!”
Néhányan kifogásolták Jorgban, hogy a korához képest túlságosan idősnek hat,
inkább tűnik tizenhét, mint tizennégy évesnek, de szerintem pontosan olyan,
mint amilyennek egy középkori körülmények között nevelkedett, az átlagnál
fejlettebb szellemi és fizikai adottságokkal rendelkező tizennégy évesnek
lennie kell. Mert az elismerésre méltó szelleme azért hordozott jó néhány
éretlen vonást is, ami betudható az „enyhe” narcizmusának is, de a kora is
kiveszi belőle a részét, tud tervezni és, ha szóbeli, pszichológiai játszmákról
van szó, akkor az ellenfele ott is vakarózhat, ahol nem viszket, de amikor
élesben kell cselekedni, hajlamos nagy sebbel-lobbal cselekedni. Az más kérdés,
hogy ezeknek a hadműveleteknek egyszer se lett katasztrofális kimenetele amiatt
a szerencsemennyiség miatt, amit ha a teljes létszámú rablóbandájában
szétosztana, akkor is maradna még… de nekem nem tetszett, amikor átváltott
Griffendéles mentalitásba és meglehetősen agyamenten rögtönzött. Akinek ilyen
krízisfelmérő készsége van, annak semmi szüksége kamikaze-akciókba bonyolódnia,
a legjobbakat remélve. :P Parancsnokként egyelőre a megfontoltság erősítésre
váró oldala, aminek a hirtelen természete és a habitusa, illetve a
nyilvánvalóan látható szociopatikus vonásait figyelembe vételében nem lesz
könnyű munka a kiépítése… de igazából én nem féltem Jorgot. Bizonyította már a
kötet fele előtt, hogy nem kell ő miatta aggódni egy másodpercig sem,
ellentétben azokkal, akik keresztezik az útját vagy nem tűnnek eléggé erős és
használható játékosnak ahhoz, hogy ne áldozza be őket.
Na, és, hogy pontosan mire is megy ki ez a komoly veszélyességi pótlék
kiutalását indokoló játszma? Minő meglepetés… egy trónért. Ami kényelmetlen
és legalább az esetek felében ronda is, de mindenkinek képes vérszemet
növeszteni. Első körben céltudatos barátunk az apja trónjára akarja rátenni
a mancsát, hogy királyként szállhasson ringbe a főnyereményért, A háború megnyeréséért, azaz a
Széthullott Birodalom császári címéért, ami elképzelhetetlen mértékű hatalmat
és…elképzelhetetlen méretű kihívást jelent már csak a posztra jelentkezők
számából kiindulva is. Mark elegendő információt bocsájtott rendelkezésre
ahhoz, hogy az olvasó ne érezze magát totálisan elveszettnek a világban, amibe
pottyant, de használható konkrétumokkal még nem szolgált a birodalom
széthullásának körülményeiről, többnyire az itt
és most lényegesnek számító momentumokra koncentrált az író, miközben
elejtett olyan célzásokat, amiknek a mibenlétével a szereplők tisztában vannak,
de nekünk nem mondanak túlzottan sokat elsőre, megjáratja vele az
agytekervényeiket. Itt vannak például az Építők. Amennyit emlegették őket akár
dicsérő, akár becsmérlő környezetben, nagyon kíváncsi vagyok rájuk bővebben is.
Az író mentalitása Jorgon is érzékelhető, előre tervez a fiú, de nem rohan
hajmeresztően előre, mindig az éppen következő lépés lehető leghatékonyabb
megtételére koncentrál, fenntartva az esélyt az új lehetőségek befogadására,
tervbe építésére is. Ami fenekestől felforgathatja az eredeti tervet, amire a
legszembeötlőbb példa, hogy amikor az inkább gyerek, mint tinédzser cipőben
járó Jorg az apja tömlöcéből kiszabadított rabokkal kereket oldott, az anyja és
a kisöccse gyilkosán akart bosszút állni, de később ettől a céltól elfordult és
megcélozta a világuralomra törést, mint testhezállóbb feladat. Amikor a
haramiái oldalán bevonult az egykori otthonába, bevallom, tartottam tőle, hogy
leragad majd az udvarban és kapok egy szokásos palotai majomparádét, de
megnyugodtam, amikor a kötelező jellegű vérfürdő után az apja egy olyan
feladatot bízott rá, amihez elengedhetetlen házon kívülre kerülni és, ami
teljesíthetetlen… ha nem Jorg kezébe kerül. A Magasvárba érkezése előtt egy
faluban már megmutatta, maroknyi emberrel is képes elsöprő sikert aratni, ami
igazolja azt, hogy jó tervezéssel és utánajárással hatékonyabban lehet
dolgozni, mint egy húszezer fős sereggel, aminek az élén egy idióta van, aki
úgy vezeti össze-vissza az osztagát, mint egy méhet hessegető forgalom irányító
rendőr az autókat. Maga az oda út és az akkor érkező akadályok szerintem
érdekesebbre és izgalmasabbra sikerültek, mint a minden tekintetben
szokatlannak számító ostrom… de én értékelem az egyéni megoldásokat, úgyhogy az
ellen se lenne ellenvetésem, ha egy gyűszűvel próbált volna nekigyürkőzni a
feladatnak Jorg és az általa egyáltalán nem diszkrét módon idiótának titulált,
de megfelelő útmutatással eredményes rablói.
A rablóbandában két személyt leszámítva egy különösebben épkézlábnak vagy
emlékezetesnek nevezhető ember se adódott, de az író gondot fordított rá, hogy
a legények mind egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek, hogy meglegyenek a
sajátos jellegzetességeik, ha úgy adódott gúnyneveik még akkor is, ha inkább
gyomlálható létszám, mint személyi szempontból voltak fontosak. A két kimagasló
egyént leszámítva inkább csak egy rendelkezésre álló csürheként funkcionáltak,
aminek a tagjai vagdalkozni tudnak, de a gondolkozás nem épp az erősségük, így
ha nem Jorg rángatná a zsinórjaikat, minden esélyük meglenne rá, hogy a
feldúlttól számító következő falu végében lefüleljék őket. Ennélfogva nem is
annyira megfoghatatlan, hogy hogyan hagyhatták, hogy egy tizenhárom-tizennégy
éves kölyök ugráltassa őket, a nagy szájak és a nagy izmok fő pillérei nem észkombájnok,
de annyi eszük van, hogy valamennyire felmérjék, egy agyafúrt vezetőre van
szükségük ahhoz, hogy megmaradhassanak. A csapatból a kedvencem a Núbai lett, a
csendes, rejtélyes, „idegen”, aki egyetlen pillantással is többet tudott
mondani, mint mások egy kész litániával – ha éppen ki óhajtott lépni a
rejtélyesség ködéből. A háttérbe húzódott legtöbbször, mégis központibb emberré
vált, mint a folyton patáliát csapó Rike, olyan volt, mint egy stabil szikla,
amire minden körülmények között lehet alapozni. Szívesen olvastam volna bővebben is a népének
a kultúrájáról, mert már csak az el-elejtett apróságok és a holtak
visszatéréséről adott magyarázata miatt is érdekes témáról van szó, ami
kiszakítja az embert a dísztelen, szürke kövek világából. A hozzá és a népéhez
való hozzáállást nevetségesnek találtam a legtöbb ember, főleg Gomst atya
részéről, mintha ők felsőbbrendűek lennének azért, mert egy felsőbb erőben
hisznek több helyett és fehér a bőrük, nem sötétbarna ahogy Jorg enyhe
gúnnyal rámutatott, ő is ugyanannyira az uruk báránya, mint akárki más, csak
van némi színbeli eltérés. A másik kedvenc Makin lett, akit lehet akár tipikus
legjobb barát alapanyagnak is venni, mert a végsőkig hűséges és emellett
rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik elősegítik, hogy amennyire ilyen
egyáltalán elképzelhető, kezelni tudjon egy olyan mentalitású és vérmérsékletű
valakit, mint Jorg. Meglátszott rajta, hogy lovag volt és, hogy legbelül mélyen
jobban ragaszkodik a lovag, mint az útonálló szerepéhez, mert bár kivette a
részét a fosztogatásból és a testvérek egyéb ténykedéseiből, harc közben kardot
rántani meg végképp nem okozott neki problémát, visszafogottabban űzte az
ipart. Megmaradt a másik higgadt félnek Jorg oldalán, inkább az eredeti
pozíciójához illően védelmezőként funkcionált és igyekezett visszahúzni Jorgot,
mikor átesett a ló túloldalára. Az egyes szereplőknek a kidolgozottsága, mint
minden más, Jorgra, vagyis az ő E/1-es elbeszélésre vezethető vissza, Makin és
a Núbai azért kaptak nagyobb teret, azért kaptak összetettebb jellemet, mert
Jorg őket kedvelte vette… emberszámba. A rablóbandából hozzájuk
kötődött, az ő kötődési készségeinek a kereteinek gátjaival, míg a többieket
haszontalan, gyengeelméjű barmoknak tartotta, így ilyen módon is jelentek meg.
Az élettörténetük nem érdekelte Jorgot, ezért egy-két felületesebb kivételt
számítva nem is kerültek bemutatásra a fejezetek előtti rövid jellemzésen túl. Neki
ők csak olyan bábuk voltak a sakkfigurán, amiket az ember nem védelmez annyira
bőszen, mint mondjuk egy királynőt vagy egy bástyát, de ettől függetlenül azt
belátta, mikor érdemes szüneteltetnie az aprításukat…
„Szörnyek
emelkedtek föl sorra a tábor körül, némelyik megdöbbentően közel hozzánk. Ha a
nagy katedrálisokról minden vízköpő és egyéb rémség leválna, és sereget
alkotna, a leucroták képeznék ezt a megelevenedett hadat.”
A világfelépítés leglenyűgözőbb elemeivé a leucroták váltak, megfogott a sokszínűségük,
hogy habár egy fajhoz tartoznak, mégis nincsen közöttük kettő egyforma, hanem
olyanok, mint…a hópelyhek. Különleges, a társaktól akár drasztikus mértékig is
eltérő megjelenés és hasonlóan egyedi adottságok, amik egy-egy leucrotán belül
is kiaknázhatatlan mélységekig terjedhetnek. Jane kissé parás, mégis bájos
beütésével tökéletes szereplője lett volna egy komolyabb horrorfilmnek is,
Gorgoth egyértelműen az ő ellentétének nevezhető, mégis harmonikusan mozogtak
együtt, jó csapatot alkotva… Góg meg a rövid kibontakozási ideje alatt is
olyanokat mutatott, amik rendesen felcsigázták a fantáziámat, remélem a
következő részekben lesz alkalma rá, hogy megcsillogtassa a képességeit, amik jelenleg
is súrolják azt a szintet, amitől egy állig felfegyverzett katona is barnává
varázsolja a páncélját. A nekromanták megjelenítése is elnyerte a tetszésemet,
beillettek a környezetükbe, a kötet messze legbriliánsabb szakaszában, úgy
gondolom, ha akadhat is olyan társ Jorgnak, aki felér mellé és nem kerül
automatikusan az elnyomott zónába, az csakis nekromanta lehet…
Ezt a kis fejtegetést nem véletlenül hoztam fel, ugyanis a kilátásban lévő
párjelölt, Katherine szerintem édeskevés ahhoz, hogy nyomokban is egyenrangúnak
lehessen nevezni Jorggal… Oké, hogy van egy figyelemreméltóan dekoratív pofija,
de momentán ezzel kis is merültek Jorg apja újdonsült feleségének a testvérének
a kimagasló vonásai. Már irtózok a gondolattól, hogy netalántán ezt a részben
gyilkolási vágyban, részben vonzódásban megnyilvánuló érdeklődést Jorg
irányából a hölgyemény felé valami… komolyabbá és krémesebbé formálja Lawrence
a közeljövőben. Akik olvasták a második és harmadik kötetet: könyörögve
kérlek titeket, nyugtassatok meg, hogy ezek ketten NEM fognak összejönni, aztán
ellovagolni a naplementébe! T.T Nem mintha el tudnám képzelni Jorgról, hogy
majd szerelmes lesz, hacsak nem vetkőzik ki magából teljesen, de akkor már inkább
egy nekromantát, mint ezt a tyúkot :P
Jorg apjától csakúgy, mint az életben maradt fia, nem voltam hasra esve, fel
tud sorakoztatni bőven olyan tetteket, amik kimerítik a csótányság fogalmát, de
a fia mellett szerintem ő… eltörpül. Egyelőre azon a véleményen vagyok, hogy ez
a kolosszális szerencse örökletes a családban, különben tippem sincsen, hogyan
bírta megtartani a trónját ennyire érdekes uralkodási politikával… O.o Totálisan
megértettem Jorg dühét ezzel a férfival szemben és a csalódottságát, lehet egy
korona a fején, de micsoda alja ember az, aki pár lóval meg egy kereskedelmi
egyezménnyel kiváltja a halott feleségét és a halott kisfiát!? Ez nem királyhoz
méltó viselkedés. Ha nem is hatotta meg az elvesztése, legalább a tekintélye
megőrzése érdekében eszközölnie kellett volna egy olyan színvonalú megtorlást,
amiről évtizedek után is beszélnek…
Epekedve várom, Jorg további rendezkedését, akinek a sikerének a titka saját
maga előtt is ingoványos talajt képez, de kő kövön nem marad, ha valamit a fejébe
vesz. A Tövisek Királya és a Tövisek Császára repült is a kívánságlistámra,
Mark másik sorozatának, a Bolondok Hercegének a társaságában. Ha a Fumaxosok
így folytatják a fantasztikus történetek kiadását, hamar csődbe fognak
juttatni…
Borító: 5/5 – Nem túl csicsás, figyelemmegragadó és a színeivel remekül
közvetíti a hangulatot, mint ahogy a zöld köpenyes, hullahegyen ácsorgó figura
is érzékletesen szemlélteti, mire számíthat az ember, ha Jorg egyszer beindul…
:D A kötet hátuljának is nagyon szép a kivitelezése, annak meg külön örülök,
hogy Jorg kiemelkedik valamennyire.
Kedvenc szereplő: Honorous Jorg Ancrath herceg, a Núbai, Makin, Gorgoth
Legutáltabb szereplők: Rike, Jorg apja, Hanna, Katherine
Kedvenc részek: amikor Jorg arra kényszerítette a papot, hogy adjon feloldozást
a rablóbandája összes tagjának, a leucroták felbukkanásához köthető jelenetek,
amikor Jorg összeverekedett Rike-vel, a felfordulás, amit Jorg a trónteremben
végzett, Jorg rendezkedése az erdőőrségben, a Núbai és Jorg első közös estéje.
Mélypontok: az, ami a Núbait érte, Jorg meggondolatlan húzásai, Jorg apjának a
vélekedése az elégtételről, illetve a fiával szembeni viselkedése.
Korhatár: Nem selymes lelkületűeknek való, a disztópia, a posztapokaliptikus
műfaj, a horror, a low fantasy és a dark fantasy keveréke a Tövisek Hercege,
ami röviden annyit tesz, vérre és durvaságra bőven lehet számítani. Tizenöt-tizenhat
éves kortól ajánlanám olyanoknak, akik nem rettennek meg a pszichotikus
tüneteket mutató főhősöktől… :D