Book Tag: Újraolvasnám, újraírnám, vagy elégetném? (Book Tag #25)

Bonne Soirée! :) Tekintettel a napokban uralkodó nem éppen gatyarohasztó melegre, arra döntöttem a mostani csütörtököt a blogon egy kis kora őszi fűtésre szánom annak az ördögien kegyetlen Book Tagnek és a húzásokat megsínylő könyveknek a segítségével, amire Réta, a HaBár, a könyves kocsma bloggerinája volt olyan kedves, vagy szadista? hogy meginvitált a Book Tagekhez való abnormális vonzódásom, avagy fetisizmusom tudatában :D
A nemsokára elkezdődő kétségbeesett vergődésem ellensúlyozásaként megosztanék veletek nyitásként egy briliáns sikerélményt, amit Nektek köszönhetek: A Roxfortosok a HP univerzumon kívül 2 című bejegyzésemet alig három nap alatt több, mint 100-an néztétek meg! ^^ 

A Tag kitöltésének emberpróbáló "vasszabályai":

Ahogy az a fentiekből már kiderült ez egy kézügyességet és papírvágó olló kezelési készséget megkövetelő, kedvencem-féle kérdéssor. A kitöltéshez ki kell választanotok az olvasmányaitok közül 30 darab könyvet, ezeknek a címét fel kell írnotok egy-egy papírdarabra, amiket aztán összegyűrve/összehajtva egy kalapba, tálba, dobozba, vagy akármilyen tetszetősen kiválasztott "sorsolós bödönbe" szórtok. Minden körben kivesztek a bödönötökből 3 papírdarabot, majd választanotok kell, hogy a körbe került könyvek közül melyiket olvasnátok újra, melyiket írnátok újra és melyiket égetnétek el.
Fontos! Mindenképpen kell választani, nincs mellébeszélés, nincs malmozás, nincs olyan, hogy egyiket se égetitek még akkor se, ha éppen három kedvenceteket húzzátok ki! Kibúvó nélkül döntenetek kell mind a tíz, testi-lelki erőt próbára tevő körben.

Mielőtt belevágok az izzasztó feladatba, szeretnék némi muzikális felhangot is adni a témának a rohamosan közeledő zene világnapjára hangolódva,  a három lehetőséghez (újraolvasás, újraírás, égetés) párosítok egy-egy zeneszámot. Így legalább a szerencsés megmenekülők és szerencsétlen elbukók legalább kapnak egy-egy dalt a papírszaggató idegállapotba hajszolásukért cserébe ':D
Szóval....

Újraolvasnám: Skillet - Comatose

'Your touch is what I'm missing
And the more I hide I realize I'm slowly losing you
Comatose
I'll never wake up without an overdose of you'



Újraírnám: Sixx: A.M. - Better Man
'Give me a second chance, I'm gonna make it last
I'll do the best I can trying to be a better man'

Elégetném: Slash - World On Fire

'I think it's time to set this world on fire (this world on fire)
I think it's time to push it to the edge (to the edge)'


A húzásokat, amikhez a könyveket változatosan válogattam ki a kedvencek és a nem annyira preferált olvasmányaim közül már tegnap előtt estefelé megejtettem, lássuk, a véletlen, avagy a saját kezem mennyire lökött lehetetlen helyzetbe...

Az első kör veszélyzónájának a tagjai -> Jennifer L. Armentrout: Függőség * George R. R. Martin: Trónok Harca * J. M. Darhower: Mindörökké *
Komolyan, nem is én lennék, ha elsőre nem három kedvenc-kategóriás könyvet halásztam volna ki :P Merenghetnék a monitor előtt órákat és ecsetelhetném közben, hogy miért nem akarnám tűzre vetni egyiket se, de ehhez nekem sincs türelmem, nemhogy nektek. Marad a kőkemény, gyakorlatias megközelítés: A Targaryenek tűzállók, úgyhogy a Trónok harca fog égést szenvedni. Amit a lapokon művel az író, azok után egy kis pörkölődés úgy gondolom, még az északiaknak se fog megkottyanni. A Függőségben Hunter parancsolgatása bizonyos periódusokban súrolta a tolerálhatatlanság határát, úgyhogy most segítek neki egy újraírással jobb emberré vagy földönkívülivé válni. Kizárásos alapon marad az újraolvasásra érett könyv a Mindörökké, amit valószínűsíthetően mindörökké imádni fogok annak hangos, gesztikulálós olasz maffiózóival és a normális világban boldogulni próbáló, rabszolgának született főhősnővel együtt :)
A második kör veszélyzónásai -> C.S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény * Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg * Debora Geary: Modern boszorkány *
Ez nem képez kérdőjelet, az Egyetlen méreg egy olyan fantasztikusan megírt, egyaránt életképes női és férfi főszereplőt felvonultató regény, amit egyszer már újraolvastam, úgyhogy tutira megmenekül a korrigálástól és a megsemmisítéstől. Ami a Modern boszorkányt illeti... a céltalan, fő cselekményvonal nélküli történet, az agyatlan, kétdimenziós szereplők és az alapvető undorítóan cukros, mégis okoskodó közlésmód miatt bőven megérett rá a leányzó, hogy máglyára vessék egy varázsszertartás keretében. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény lenne az, amit újraírnék, hogy  a célközönségnél valamivel idősebb fejjel is könnyebben fogyasztható legyen.

A harmadik kör veszélyzónásai -> Melissa Grey: A lány éjfélkor * Katie McGarry: Szívkarambol * Ania Ahlborn: Vértestvérek *
A legjobban a Szívkarambolt szerettem a mezőnyből, nem vagyok a kocsik megszállottja, de ebből a történetből akkor se léptem ki szívesen, amikor nem éppen a szereplők abnormális családi életének vonzatai voltak a középpontban, hanem a csikorgó gumik és a fényszórók :3 A lány éjfélkort nem utáltam annyira megátalkodottan, mint a többség a hibái ellenére se, de ha a Vértestvérek a másik lehetőség, akkor sajna a Tűzmadár keresői lesznek kénytelenek a lángok közé repülni... A Vértestvérek a főszereplő kissé mamlasz természetétől és a homályos zárásától eltekintve viszont egy szuper-bizarr, nagy WTF pillanatot okozó sztori, ami csak kis változtatást igényel itt-ott. Ezen kívül hülye lennék felhergelni egy sorozatgyilkos családot azzal, hogy megsütöm őket...
A negyedik kör veszélyzónájába bekerültek -> Holly Seddon: Lélegzet-visszafojtva * Jeanne Ryan: Idegpálya * Stephen King: Tortúra*
Újfent roppant kellemetlen felállás alakult ki, hiszen két szereplőt, az Idegpályát és a Lélegzet-visszafojtvát megegyező pontszámmal tettem vissza a polcomra... Maradjunk a biztosnál: amit újraolvasnék és egy jelenleg futó molyos kihívás miatt újra is fogok olvasni az a Tortúra. Az Idegpályát a mondanivalója miatt nagyon szerettem, ha Vee karakterét át lehet dolgozni kevésbé életképtelenre, akkor nincs probléma vele, úgyhogy az Idegpálya kap egy második esélyt. A Lélegzet-visszafojtva nem váltotta be a várt reményeimet, de nem is lett annyira borzalmas, hogy elégessem... de mivel már csak ő maradt: a főszereplőjéhez idomulva ezúttal belőle lesz áldozat.
Az ötödik kör veszélyzónásai -> On Sai: Miogin bázis * Kresley Cole: Méreghercegnő * L. J Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója *
A Miogin bázis megépítése nem volt egyszerű menet és a fenntartása során se sétagaloppot él meg Artúr, ha csak Márk pénzügyekkel kapcsolatos tehetségét is vesszük alapul, úgyhogy nem sújtom a fiúkat még több veszedelemmel. A Miogin bázis épségben marad és újraolvasásra kerül. A Méreghercegnő tipikusan az az eset, amikor kevesebb hisztizéssel és egy elviselhetőbb főszereplő nővel valami fenomenálisnak mondhatóhoz juthat az ember. A fantasy szál miatt kap tőlem a könyv lehetőséget a fejlődésre, Evie pedig a közreműködésemmel beutalót kap egy sokkalta eredményesebb kimenetelű agymosásra, mint amilyen az előző volt. :P Figyeljétek csak meg, mire végzek vele, keményebb lesz, mint Keith Richards feje. Az egy űrállomás-takarító naplója a leggyengébb láncszeme a képletnek és kissé szarul érzem magam, hogy nem mondhatok sok jót róla, miután recenzió útján olvashattam el, de az a fair, ha nem leszek ettől elnézőbb vele. Az alapban itt is van fantázia, de azon kívül annyi a csorba és az unatkozásra késztető elem benne, hogy talán csak a tisztítótűz segíthet rajta ebben a felállásban...

A hatodik kör veszélyzónásai -> Michelle Hodkin: Mara Dyer eszmélése * Cassandra Clare: A herceg * Mellissa Landers: Összefonódva *
A Mara Dyer első kötetét nagyon szerettem *.* Megragadott a különös, enyhén borzongató atmoszféra és a folyamatos rejtélyesség, hogy természetfeletti húzódik-e a háttérben vagy a főszereplő PTSD-je produkálja a furcsaságokat. Biztosan újraolvasnám! A herceg ezúttal a lángok hercege lesz, amennyire imádtam az első kötetet, annyira utáltam a folytatást, a végén már félbe is akartam hagyni, annyira az agyamra ment Tessa az egoizmusával, az okoskodásával és a két srác ágya között való ugrálásával :P Az Összefonódva szerintem gyengébb a sorozat korábbi részeinél,  egy ilyen színvonalas trilógia-zárástól többet vártam volna. Hébe-hóba elkapkodottnak tűnt a történet vagy éppen nyaktörőbb rohanásba kezdett, mint a fénysebességgel cikázó űrhajók, ráférne az a kis utómunka, hogy felérjen az első két részhez.

A hetedik kör veszélyzónájába belépőjegyet nyertek -> Dan Wells: Szellemváros * Katie Alender: A rossz lányok nem halnak meg * On Sai: Esővágy *
Szép kis patthelyzet ez ám... Két kedvenc és egy olyan könyv, amivel nincsen különösebb bajom, csak hiányzott belőle valami, hogy annyira kiemelkedővé váljon, hogy hónapokkal az olvasás után is állandóan emlegessem. A szeptemberi fő kedvencem a Szellemváros, tehát azt mindenképpen újraolvasás csoportba kerül, távol a tűztől és a belepiszkálástól. A rossz lányok ezúttal meghalnak, méghozzá tűzhalált halnak, mert az Esővágyban egyedül annyi kivetnivalót tudok csak találni, hogy lemaradt egy 0 az utolsó oldalszám mögül... :D
A nyolcadik kör veszélyzónájának bátor harcosai -> Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt * Kylie Scott: Taktus * Stieg Larsson: A tetovált lány *
Három kedvenc! Pompás! Miért is nem a csalódtam kupacból válogattam inkább... Gyors helyzetfelmérés után a Csitt, csitt lesz az, ami eleget tesz a címének és örökre elhallgat a bagázsból, mindig szép emlékek fognak hozzá fűzni, de ebből a hármasból a bukott angyaloknak kell újra bukniuk. A Taktus sodort magával, mint a tenger és emberek, a szereplők ROCKSZTÁROK! Nem szívesen bánok szőrös szívűen a drágával, de a rock zene-erotika mérlegen billentenék egy kicsit a zenei műfajok királyának az irányába és ilyen formán újraírnám. Lisbeth Salander filmes verzióit rongyosra néztem, a papír alakú kiadása is megérdemli ugyanezt, a kis millió újraolvasásokkal tűzdelt bánásmódot ^.^ Imádom a csajt :3 Ha pasi lennék, biztos ő lenne a könyves álomnőm :D
A kilencedik kör veszélyzónájába három romantikus lélek szorult -> Jamie McGuire: Gyönyörű lángolás * Tammara Webber: Édesem * Jay Crownover: A tetovált srác *
A címe arra sarkall, hogy gyújtóssá változtassam, de a Gyönyörű lángolás kerül ki érintetlenül ebből az ütközetből, hogy utána újraolvashassam. A tetovált srác és az Édesem között nehezebb választani, mert hellyel-közzel hasonló arányban vannak pozitívumaik és negatívumaik. Hiába imádom Jay-t, Tammara története ebben az esetben jobban megfogott és legalább a főszereplő pár mindkét tagja jó pofa, annyi átírást eszközölnék, hogy a vége felé azt az orbitális nagy, hirtelen jött és hirtelen távozott gubancot kibogoznám és fokozatosan adagolnám. A tetovált srác veszte a barátnője és a gengszteres zár kimenetelének a kissé túl rózsaszín és túl gyors véget érése okozta. Egyedül abban bízok, hogy ha Bax kiszabadult a sittről, akkor a lángok közül is ki tud valahogyan jutni.
Ki hitte volna? Itt a finálé, a tizedik kör, amiben egy roppant vegyes társaság vesz részt -> Abbi Glines: A sorsom * Josh Malerman: Ház a tó mélyén * M. Leighton: Rajtam áll *
A sorsomat lángra vetni valószínűleg öngyilkosságnak minősülne, ezért megkegyelmezek ennek a pszichiátriai kezelésre szoruló kompániának és egy alapos átírásra ítélem őket. Elsősorban intelligencia, önállóság és erős személyiség kerül kiutalásra, majd fel lesz rázva a fantasy szál, ami bőven rejtene potenciált, ha az idióta karakterek nem nyomnák el. A Ház a tó mélyén számomra is az első szerelem, az első szerelem Josh szerzeményeinek az irányába, pár óra alatt olvastam ki és szívesen megtenném ezt újra ;) És végezetül, ha ebben az agyrémben van valami, ami valóban Rajtam áll, akkor fogom a Rossz fiúk kettőt és egy elegáns mozdulattal a kandallóba röpítem, miközben elindítom neki a World On Fire-t.

Figyelem, minden fentebb leírt történés csak fikció, egy elvetemült, a bejegyzésírás alatti internetkimaradás miatt egészen zabossá vált blogger agyának a szüleményei, a kérdések megválaszolása során egy könyvnek sem esett baja!

Most pedig, hogy kijelenthetem, I'am survive és megmaradt mind a három kerekem is ennek az elérése közben...*sátáni vigyor* lássuk... melyik mazochista hajlamú ismerőseimet boldogítom a kitöltés terhével...

A kihívottjaim:
~ Virág, a Never Let Me Go blogtól.
~ molly_ , a Coffee and Manga blogról.
~ CsakSimánDorka, az Anya olvas blogtól.

Kellő szenvedni vágyással bárki a magáévá teheti a feladatot, amennyiben forrásmegjelöléssel közli, én voltam az a nem egészen normális elme, aki a feladathoz vezette. :'D

Könyvkarakterek, akiket a Mardekárba osztana a Teszlek Süveg (Roxfortosok a HP-univerzumum kívül 2)

Helló ^^ Elérkezett a várva várt pillanat, aminek az elérkezését néhányan már sürgettétek, aminek nagyon örülök, hiszen azt jelenti, mégsem volt annyira borzalmas ötlet belevágni ebbe a projektbe. Utólagosan is köszönöm a türelmeteket!  az első Hollóhátas diákok után kutató bejegyzésemhez mérten pár hónapos késéssel meghoztam a Roxfortosok a HP univerzumon kívül elnevezésű posztsorozatom második részét, melyben a második kedvenc Roxfortos házamba, a Potter rajongók körében egyik legnépszerűbb és legmegosztóbb ház: a Mardekár kötelékébe toborzok nebulókat az általam olvasott regényekből! :D
A ház Rowling világának a keretei között olyan híres/hírhedt boszorkányoknak és varázslóknak adott otthont, mint Merlin, kedvenc orr nélküli gonoszunk; Voldemort Nagyúr, Perselus Piton, Bellatrix Lestrange, Narissa Malfoy, Horatius Lumpsluck és Andromeda Tonks.

Nyitásként csakúgy, mint a Hollóhátas posztom esetében, bemutatnám nektek röviden a szóban forgó házat, hogy ismerjétek a szelektálási szempontjaimat és, hogy segítsen a bizonytalanoknak dűlőre jutni abba, hogy a Mardekárba szánta őket a sors, avagy sem. A Mardekár házzal kapcsolatosan állnak fenn a legvaskalaposabb tévhitek a varázsvilágban, amiket főként a több generáció óta Griffendéles varázslók terjesztenek örömmel; az első kötet alatt Ron Weasley is örömmel felvázolta a finoman fogalmazva sarkos megítélését a smaragdzöld és ezüst színű házról a frissen varázsvilágba csöppent Harry-nek, akinek a későbbi látásmódját erősen befolyásolta a Mardekárosokat illetően ez a kis... "bemutatás". A Mardekár ház a közhiedelemben úgy él, mint a "gonosz ház", mivel nem tagadják ők se, az évek során nem egy sötét varázsló és boszorkány került ki a soraikból, de ez nem azért van, mert a Mardekár a velejükig romlott tuskók háza lenne. A Mardekár ház a legnagyobb értéknek a ravaszságot, az ambíciózusságot és a találékonyságot tartja, a diákoktól általánosságban el van várva, hogy siker-orientáltak legyenek, ne féljenek megvalósítani a nagyratörő terveiket. Ezeknek fényében pedig arra nevelik őket, előbb gondolkozzanak, mint cselekedjenek. Elmondható, hogy a szép karrier befutásához szükséges tulajdonságokat gondozzák a leginkább, ami ahogy a Teszlek Süveg is kitért rá, biztosítja, hogy sokra vigyék az innen kieresztett tanulók. Persze, mint mindenhol, a Mardekárosok között is ezerféle képességű diák van, de arra törekszenek, hogy mindenkiből kihozzák a maximumot. Az, hogy a varázsló/boszorkány növendék ezt a maximumot végül jó vagy rossz célja fordítja, hogy a következő Merlin vagy a következő Lord Voldemort lesz belőle az képlékeny és nem a ház tehető érte felelőssé, ha objektívan gondolkozunk. Ha szeretnéd sokra vinni az életben, buzog benned a versenyszellem és egy erős közösségbe szeretnél kerülni, aminek a tagjai nem hagyják, hogy a nálad idősebbek vagy "nagyobb legények" szekáljanak vagy eldugdossák a holmijaidat, remek helyen jársz! A Mardekárosok bár ellenzik, hogy kizárólag sötét fényben tüntessék fel őket, de az ebből fakadó előnyöket, irányukba tanúsított félelemmel vegyes tekintélyt nem utasítják el, ha előnyt, könnyedséget szerezhetnek belőlük a mindennapokban miközben jót neveknek rajta, hogy ok nélkül félnek tőlük az előítéletes diákok és ügyelnek rá, a kastély trükkös pontjai ne fogjanak ki a társaikon, odafigyelnek az újakra. Őrizgetik a saját kis titkaikat, például 700 éve nem eresztettek be külső házból senkit a klubhelyiségükbe, de nem vállalhatatlanul zárkózottak, nyitnak más házak tanulói felé is. Igen, megvan a véleményük a többi ház mentalitásáról, na és? A többiek is ítélkeznek a másik három házban lévők felett mindenféle mondvacsinált ok miatt csak nem mondják ki egyenesen. A Mardekárosok büszkék a hovatartozásukra és a házuk értékeire, emiatt valamiféle elitnek tűnhetnek és megvan a képességeikből fakadó rátartiságuk, de nem sznobok, a közhiedelemmel ellentétben tárt karokkal fogadják a mugli vérrel rendelkező boszorkányokat és varázslókat is, a tehetséget sokkal többre becsülik, mint az aranyvérűséget ;)

Most pedig jöjjenek azok a könyvszereplők, akik csatlakoznának a Mardekár kötelékébe, ha a Teszlek Süveget elkapná az őszi influenza...

                            Honorous Ancrath Jorg herceg
                        (Mark Lawerence: Tövisek Hercege)

Talán nem véletlenül visel a könyv borítóján Jorg zöld köpenyt, már ezzel is igazodva a Mardekár házhoz... szerintem nem is kéne a Süvegnek teljesen a fejéhez érnie, hogy döntsön. Habár az erkölcs és hasonló lebéklyózó, korlátoló "gyengeségek" hiányoznak belőle, a bizalmasaihoz... mondjuk úgy, ragaszkodik. Fergeteges, akadályokat nem ismerő profizmussal menetel a célja felé, hogy tizenöt éves korára király, majd húsz éves korára császár legyen belőle és reszkethet, aki csak gondolati szinten is megpróbálja hátráltatni ebben. Jorg nagyon agyafúrt, imádja a könyveket, remekül taktikázik és játszi könnyedséggel fordít ki feldühödött embereket is a meggyőződésükből, a pszichológiai harcokból kivétel nélkül győztesen kerül ki, ráadásul a fellépése minden helyzetben tekintélyt parancsoló. Nem véletlenül lett már tizenhárom éves korára egy vérszomjas rablóbanda vezére, ahol bár vannak, akik időnként a maguk módján hőbörögnek, de tartanak Jorgtól és engedelmeskednek az utasításainak. Mondhatni született vezető :D

                                               Lucy
                                        (On Sai: Lucy)

Lucy a Szivárgó sötétség sorozatban egy megosztó karakter, egyszerre ijesztő és egyszerre zseniális, egyértelműen siker-orientált, minden téren tökéletességre törekszik.. Vannak, akik utalják, mert törtető, hideg fejjel mérlegel, az érzelmek legcsekélyebb bevetése nélkül és kevésre becsüli az emberi fajt...  amit a kegyetlenül erős egyenességéből fakadóan be is vállal, de a kötetek alatt megfigyelhető nála fejlődés nekem személy szerint az egyik kedvenc karakterem a sorozatban. A mentálok között fiatalnak számít, mégis felküzdötte magát a legmagasabb pozíciókba, a tanuló mentálok versengenek egymással a kegyeiért, a tanácsában nagyobb tekintélye van talán a Főmentálnál is. Egy nagyon összeszedett, kemény nő, akinek a motivációiban találhatunk kivetnivalókat, de biztosra vehetjük, hogy ő is talál a miénkben se perc alatt :D Könnyedséggel és nem kevés élvezettel forgatja ki mások szavait, ami a Bibliás részeknél mutatkozik meg a legélesebben. Mindig eléri a kitűzött célját, krízishelyzetben is vág az esze és racionálisan gondolkozik. A kemény páncél mögött pedig ő is ugyanannyira igényli a törődést és a szeretet, mint bárki mást, az időnkénti érzéketlensége, hidegsége csak védekezőreakció.

                                       Cloé Beauchamp
                          (Karine Giébel: Csak egy árnyék)

Cloé a rátartiság élő szobra és elvárja, hogy hódoljanak neki, a legjobb barátnője is irigy rá, amiért mindig magához vonzza az emberek figyelmét és kisajátítja a rivaldafényt. Egy reklámügynökségnél dolgozik, ahol a vezérigazgatói poszt várományosa, illetve kollégái utálatának a tárgya, a nála alacsonyabb beosztású munkatársakat örömmel egzecíroztatja, mert úgy gondolja, akiben nincs elég tehetség és kitartás ahhoz, hogy feljebb tornázza magát a szamárlétrát, avagy nem elég hatékony, megérdemli, hogy szekálják. Hihetetlen erővel és elszántsággal rendelkező nő, az a típus, akivel nem lehet teketóriázni. Túlélt egy brutális férjet, aki többször is kórházba juttatta és a legalább annyira elmebeteg, mint rejtélyes zaklatója ellen is a történet oroszlánrészében tartja a frontot a rendőrség idiótaságának következtében. Cloé harcos természet, ameddig egyetlen ujját is bírja mozdítani, addig küzd, nem hagyja magát elnyomni, megtörni meg pláne nem. Épp az erős, céltudatos, eltántoríthatatlan és megközelíthetetlen személyisége miatt pécézte ki magának az Árnyék is... Sokszor kiosztó és hatalmaskodó, azonban ő sincsen fából, ha valakit méltónak talál rá, hogy a falai mögé eresszen, akkor bármire képes érte.

                                  Petyr Balish, "Kisujj"
                      (George R. R. Martin: Trónok Harca)

Láttam nemrégiben egy képet, amin Varys és Kisujj szerepeltek a következő feladattal: "igazából e között a két férfi között zajlik a trónok harca". A megállapítás helytálló, ugyanis mindketten nagyon dörzsölt gazfickók, akiknek a legkisebb mozdulataik is gigászi hatásúak... de jelen esetben maradjunk csak Kisujjnál. Egy viszonylag kisebb házból egészen az uralkodó Kistanácsáig jutott, mint pénzmester, de alacsony termete ellenére is ennél sokkalta messzebbre elér a keze valójában. Petyr egy intelligens, körmönfont ember, akit nehéz kiismerni, sosem lehet biztosra venni, hogy nem szúr-e hátba a következő lépésével titeket, még akkor se, ha épp az előbb megmentett valamitől. Mint Jorgnak, neki is vannak szociopatákra jellemző vonásai... de George R. R. Martin világában ezek inkább előnynek nevezhetőek, mint hátránynak. Kisujjnál az elsődleges az, hogy az ember életben maradjon és minden szituációból a lehető legnyerőbben kerüljön ki, így az olyan becsületesség korlátai között vergődő, ettől beszűkültebben gondolkozó embereket, mint szívszerelmének a férjét, Ned Starkot megveti.

                                                Éjúr
                      (Leigh Bardugo: Árnyék és csont)

Éjúr, azaz a könyves háremem Rhysand melletti másik leginkább kivételezést élvező tagja... történet szerint a birodalom második leghatalmasabb embere, de hamar felszínre kerül, hogy a cár helyett is ő tartja kezében a gyeplőt, ami az említett uralkodó léha és inkompetens kormányzási módszereit latba vetve nem is csoda, tekintve, hogy Ravka még mindig egyben van... Tekintélyt parancsoló és titokzatos, aki azok számára is egy megfejthetetlen talány marad, akik valamennyire a közelébe tudtak férkőzni. Márpedig az enyhén sötét kisugárzású karizmatikussága miatt nagyon is sokan epekednek a kegyei után. A szerepjátszás nagy mestere, a szándékai kifürkészhetetlenek, mint ahogy azt is, kinek az oldalán áll... Nem válogat az eszközök közül, a kegyetlenség bevetése nem szab gátat neki, ha a céljairól van szó, tele van ambíciókkal és tesz róla, hogy az embereinek eszükbe se jusson ellene fordulni. Mindezt meg büszkén vállalja, egy másodpercig se érzi magát rosszul a tettei, a módszerei miatt, mint ahogy attól se, hogy örömmel hozza megalázó helyzetbe azokat, akik nem érnek fel hozzá. A képességei páratlanok, ha a vezetői adottságairól van szó, ha a grisa erejét vesszük alapul.

                                               Luc
                    (Jennifer L. Armentrout: Opposition)

Luc fiatal kora ellenére is a Luxen sorozat egyik legnagyobb befolyással és legerősebb különleges képességekkel rendelkező szereplője, akitől még az igazi kétajtós szekrény termetű luxenek vagy arumok is icipici E.T.-kké zsugorodva futnak a sarokba. A főszereplők az első találkozásuk során maffiakölyökként hivatkoznak rá, hiszen azon kívül, hogy egy komplett szórakozóhelye van, olyan titkos kormányzati adatokhoz van hozzáférése, olyan helyeken vannak téglái, amit jó néhány békebeli fő gonosz megirigyelhet tőle. A segítségének és a támogatásának megvan az ára, de ha megszerzitek szövetségesnek, akkor úgy vehetitek, mintha lenne egy őrangyalotok, Luc a létező legbiztosabb védelem. A stílusa finoman szólva provokatív és szeret mások idegrendszerével játszadozni, emellett pedig hihetetlenül okos és rafinált egyén, eszméletlen figura, akivel egyetlen perc se unalmas :D


                                    Enterno Ferrero
      (On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál)

Calderon kapitány apja még ördögibb bábmester, mint a fia, bámulatos taktikai érzékkel van megáldva és a fergeteges észjárásával halálközeli helyzetekből is ki tudja vágni magát, totálisan ellentétes meggyőződésbe lökdöshet egy embert, mint amiben eredetileg volt úgy, hogy a kezelésbe vett egyénnek ez fel sem tűnik.
"– Apám, muszáj? A gróf szavai nyomán a fehérből is fekete lesz. Mire befejezi, nem csak a lányt viszi, de hálából még egy bolygót is neki adsz." 
Ez a tehetség persze a Ferrero ház összes tagjánál öröklődött, de a briliáns játékosoknak egyértelműen Enterno a vezetője. :D Az első felbukkanásaikor egy szívtelen alakként tetszeleg, akit nem érdekel a fia, de igazából végig egyengette az útját diszkréten a háttérből, majd amikor komolyabb vész támadt, akkor bevetette az összes titkos fegyverét és akcióba lendült. Szenvedélyes, viharos természet és páváskodó benyomást kelthet, de ha valaki alábecsüli és ujjat húz vele, az lesz az utolsó hibája...

                         Julie Whitaker-Davalos/A Lány
                           (Amy Gentry: Ki ez a lány?)

Egy házaspárnak 8 évvel a történet kezdete előtt elrabolják az idősebb gyerekét, majd egyszer csak feltűnik az ajtajuk előtt A Lány, aki bár Julie-ként mutatkozik be és igyekszik elhitetni a párral, hogy ő az elveszett csemetéjük, annyi gyanús körülmény van körülötte, mint égen a csillag. Nem lehet tudni ki ő, de az biztos, hogy nem ez az első személyisége, mondhatni a személyazonosságait úgy cserélgeti, mint a kígyó a bőrét. Egészen fiatal korától kezdve embertelen sors jutott neki, de mindig talpon maradt és megpróbált feljebb törni, jobb körülmények közé tornázni magát. A módszerei nem szépek, a módszereitől sokan húzzák az orrukat és még többet ítélkezhetnek felette, de ez a lány egy igazi túlélő, aki akkora lelki erővel van megáldva, amiről mások csak álmodozhatnak. Folyamatosan megy, megy és megy előre, semmi és senki se állhat az útjába, dacol a poklok poklával is és szerintem mindenképpen tiszteletet érdemel azért, amit végrehajtott.

                                         Amarantha
               (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara)

Amarantha bár egy abszolút szerethetetlen nőszemély és utálatra méltó, álnok fő gonosz, egy nagyon rétegelt karakter is, akit annyira lehet jó színben feltüntetni, mint Voldemortot, de bír azokkal a vonásokkal, amiket Mardekár Malazár oly nagyra becsült - nem véletlenül tartott ott a történetben, ahol, nem véletlenül tudta az uralma alá hajtani az összes udvart és úgy ugráltatni a főurakat, mint ahogy Gordon Ramsay a kuktákat. Egy régi, de annál mélyebb seb miatt zsigerből gyűlöli az embereket, gyenge, szánalmas lényeknek tartja őket és nem rest szórakozásból halálra kínozni őket, majd úgy mutogatni a maradványaikat, mint a vadásztrófeákat. Feyre próbáinál bebizonyosodik, hogy azon kívül, hogy egy félelmetes vezető, Amarantha nagyon találékony és agyafúrt is, az általa összeállított feladatsor egyszerűnek tűnik, de pont úgy van kitalálva, hogy Feyre ne teljesíthesse... és még ott van a fejtörő is vésztervként. Tehát a taktikus gondolkozás, a kreativitás és a felkészültség mindenképpen adott, ahogy a becsvágy is, különben nem ülne Prythian trónján.

                                  Az Interjúvezető Fickó
                            (Sylvain Neuvel: Alvó óriások)

Nem kell a homlokotokat ráncolnotok, nem vagyok olyan debil, hogy amióta a könyvet olvastam, elfelejtettem az úriember nevét, hanem az a nagy helyzet, szépségeim... hogy nem derült ki a neve annak ellenére, hogy ő a legerősebb és legösszetettebb szereplője az aktaszerűen elmesélt, Alvó óriásoknak. Ez a pasi egy nagy kérdőjel és nem csak azért, mert homály fedi a nevét, hanem mert hiába van ott a kis cinikus megjegyzései társaságában mindenhol, nem tudjuk, kinek dolgozik, miért segít a karaktereknek, mi a célja ennek a kutatásnak a szponzorálásával és, hogy hogyan tudja megszorongatni vagy éppen eltávolítani az USA elnökéhez közeli embereket is. Úgy tűnik, semmitől se riad vissza, de többször is bizonygatja, hogy érdeklik hőseink...ameddig van hasznuk. Állandóan terveket gyárt, sosem vág bele vakon semmibe se, még a vészterveire is kidolgoz, minimum háromféle vésztervet, hogy biztosan ne érhesse készületlenül semmi.

                                             Bálás Arlen
                            (Peter V. Brett: A Rovásember)

Mint a legutóbb is, most is akadt egy szereplő, aki fejtörést okozott... Arlen szerintem a Griffendélbe is ugyanannyira beillene, mint a Mardekárba, de még egyszer átvizsgálva a vonásait, a küldetéstudata ellenére is, mégis a Mardekár az ő háza szerintem. Arlen egy kis faluban született, ahol az emberek többet adtak a saját babonáikra és téves meggyőződéseire, mint a tényekre és reszkettek az éjszakánként előbújó démonoktól. Ám, amikor a faluba érkezik egy Fullajtár a levelekkel és egyéb árukkal és Arlen beszélgetni kezd ezzel a Fullajtárral, kinyílik a szeme, rádöbben mennyire sarkítottak voltak a világról alkotott elképzelései és felébred benne a tudásvágy. Miután hatalmasat csalódik egy éjszaka az apjában, elhatározza, hogy ő tanulni fog, fejlődni fog és nem fog a rovások mögött bujkálva félni a démonoktól, hanem harcolni fog. Nagyra törő tervek... és a megfelelő szellemi és testi adottságoknak, tehetségnek köszönhetően Arlen rohamos fejlődésnek is indul, amint a megfelelő közegbe kerül. Falja a könyveket és egyre többet és többe tud meg a világról, bejárja a vidékeket, hogy elsajátítsa a különböző népek harcmodorait és el nem éri a gyerekként kitűzött célját: olyan eszes, tájékozott, profi harcossá válik, aki méltó ellenfele a démonoknak. Arlen is a körmeszakadtáig küzd, sosem adja fel, sosem hagyva magát eltéríteni vagy lebéklyózni.

No, ők lettek volna azok a könyvszereplők, akiket én a Mardekárba szántam. Szembeötlően kevés közöttük a nő és kevés közöttük az olyan, akit általánosságban pozitív karakterként lehet elkönyvelni és... én igazából ezt nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy tisztelet a kivételnek, sok könyv esetében az ambícióval rendelkező, agyafúrt karaktereket csak mumusként tüntetik fel. A YA, NA és egyéb, erősebb romantikus vonulatot tartalmazó műfajoknál meg olyan ritkaság a céltudatos női karakter, mint a fehér holló. Bánom, hogy nem mernek ilyen női szereplőkhöz nyúlni sokan, mert rögtön "törtető" és "viperakígyó" az olyan női szereplő, akinek van egy stabil terve az életre, amiből nem hagyja magát kibillenteni :/  Ha ajánlanátok a könyveket, ahol hasonló csajok vannak, azt megköszönném, mert tele a bakancsom a jámbor kis angyalkákból, akik inkább a földbe döngöltetik magukat, minthogy esetleg valami elítélendőt téve előrébb jussanak :P

Következő körben a Mardekár ház fő riválisaként és a dicsőség meg a bátorság bajnokaként elhíresült, Griffendél házba fogok újdonsült tanulókat szemezgetni az olvasmányaimból ;)

Mark Lawrence: Prince of Thorns - Tövisek Hercege (A Széthullott Birodalom 1)

Sziasztok! :) Hála Sol zseniális közreműködésének, sikerült orvosolni a felmerült problémát a bejegyzés kódolásával kapcsolatban, Mark Lawrence: Tövisek Hercege című könyvéről szóló bejegyzésem most már a megszokott formában érhető el. De, hogy miről is szól ez a könyv? Egy mindenre elszánt, agyafúrt hercegről, aki bár jelenleg egy haramiabanda vezetője, a fejébe vette, hogy tizenöt éves korára király lesz belőle és ebben senki sem akadályozhatja meg... ha kedves neki az élete...

Fülszöveg:
Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.
Tizenöt évesen király akar lenni…
Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.
Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-17 19:00:44

A fülszövegindító figyelmeztetés, miszerint Jorgtól - akibe ambíció és kurázsi bőven szorult, de a zsenialitástól azért még messze áll- tanácsos óvakodni, egy fejezet se kell és megalapozottságot nyer, amiből következik, hogy a Tövisek Hercegétől szimpátiatéren is irtózni kellene… Az érzés gyökeret verésének a kedvéért annyi okot is szolgáltat erre szerény hősünk, mint tövisbokron a tövis, de kövezzetek meg: én csíptem a kölyköt! :D
Tekintve pedig, hogy Jorg az elbeszélő és, hogy akármilyen körülmények között  képes azonnal a középpontba fészkelődni, vezérré avanzsálnia magát, ez már egy erőteljes félsikernek is elkönyvelhető. Az elején hangyányit idegenkedtem a sztoritól a nyelvezete miatt, ami még jobban rásegít a hangulatra és az elmerülésre ebben a darkos feudális világban… de első szusszanásra nekem szokatlan volt, az agyam autmatice ki akarta javítani a szavakban az igéket a mostanság használatos verziójukra. Amikor Jorg és a legényei még csak céltalanul fosztogattak és bóklásztak a birodalomban, az időben való ugrálásokkal se békéltem meg, ugyanis örömmel olvastam Jorg múltjáról és hasonló lelkesedéssel tudtam meg, miért vált ilyenné, mi faragott belőle ennyire fiatalon egy ilyen kegyetlenül rafinált haramiát, de ezek után kissé kiábrándító volt visszatérni a jelenbe, amikor kvázi csak meneteltek. Viszont onnantól, hogy láthatóan megindult Jorg a tizenöt évesen már király leszek típusú tervének a megvalósítása felé és nem csak beszélt róla, hogy ő bizony fel fog kapaszkodni a szamárlétrán, elkapott a gépszíj és nem tudtam szüneteltetni az olvasást. Kíváncsi voltam, hogyan fogja megejteni a kivitelezést Jorg a gátlásai erősségének az ismeretében, milyen lépései lesznek a játszmában. Apropó játszma… Nagyon bejött a sakkos párhuzam! Már csak azért is, mert imádom ezt a játékot. Szemléltetve lett vele, hogy bár Jorg gyakran folyamodik a rögtönzéshez és a meggondolatlan kirohanásokhoz attól függően, éppen merrefelé ing meg a hangulata, alapvetően taktikus gondolkodású és célzás volt arra is, hogy Jorg hogyan tekint a körülötte mozgó személyekre – bábukként, amiket kedve szerint tologathat és feláldozhat a nyerő lépés kedvéért. Remekül szórakoztam tehát a nagy cél elérésének a folyamatán, Jorg pszichológiai hadviselésein és polgárpukkasztó megmozdulásain, amit azzal a pappal művelt, ritka rohadék, de eszméletlen húzás volt xD de a természetfeletti szerzetek hiánya miatt bennem volt az űr. Jorg lényének önnön sötétségén kívül azért szívesen fogadtam volna egy dark fantasy-ba több sötétséget, több rémséget, egy épkézláb szörnyeteget. A mágia képbe kerülésével teljesült is ez a kívánságom, a poros utakról végre borzongató közegbe jutottam, pedig el sem fújtam a gyertyákat a megfelelő tortán. Lawrence emlékezetes lényeket tárt elém és nagyon örültem neki, hogy nem kapásból a „kaszaboljuk le a szörnyeket, mert… ők a szörnyek” klasszikus megoldás mellett döntött velük kapcsolatban. A csavar Jorg tetteinek a mozgatórugóját illetően fergeteges lett, már az elején is utalgatott rá, mégis elsöprő erejű volt és a felszínre kerülése után is rendesen megszaporította a kérdőjeleket, amikben persze addig sem volt hiány. Egy előre láthatóan érdekes kis trilógiának léptem át az első kapuját, mely stabil, számtalan titkot és lehetőséget rejtő világfelépítésen és egy egyszerre szétesett, egyszerre összeszedett főszereplőn nyugszik. A Tövisek Hercegének a ténykedése engem meggyőzött, részben félve, részben kíváncsiságtól fűtve várom, milyen vérfürdőt és egyéb felfordulást fog rendezni a Tövisek Királyaként Jorg… A maximális hódolást Honorous Jorg Ancrath herceg még nem vívta ki, de tartok tőle, a következő kötet végéig már nem leszek képes tartani a bástyáimmal a védelmemet...

Mint előttem többen is rámutattak, Jorg egy tipikus antihős. A figura, akit az értékrendje, a cselekedetei és a komplett személyisége miatt utálnunk kéne, amire egy másik történetben bizonyára lehetőségünk is adódhatna, hiszen ha nem Lawrence szabadul a billentyűzet elé, Jorg valószínűsíthetően egy rétegesen felépített fő gonoszként lenne kénytelen folytatni a pályafutását, de mégis megragadja az olvasókat. Adódtak olyan alkalmak, amikor még saját magához képest is csalódtam Jorgban, de ha hasonlóan csavaros észjárásúra vannak megalkotva, én még mindig százszorta szívesebben olvasok ilyen részben szennyes lelkű karakterekről főszereplőként, mint Havas Jonokról és Harry Potterekről, akikben ott a világmegváltó szándék, a helyes irányba való menetelés, de az aranyszívük kissé… korlátolttá teszi őket ahhoz, hogy kellően izgalmas vezetői legyenek a cselekménynek. Jorggal egy fél oldalt se lehet unalmasnak tekinteni, ami annak a szintén nem igazán pozitívnak elkönyvelhető jellemvonásának köszönhető, hogy szeszélyes: nem találhatjuk ki előre, mi lesz a következő lépése, mivel nem egyszer ez előtte is menet közben derül/alakul ki. Végeredményként pedig valamilyen szinten mindig kiveszi a részét a Széthullott Birodalmon belüli népességszabályozásban, ha a Légy jó mindhaláligban ja, az a könyv akkora trauma volt, hogy a mai napig nem sikerült kihevernem azt kihívás összeszámolni, Misike hányszor sírta el magát, akkor a Tövisek Hercegében az jelent egyenrangú feladatot, hogy megszámoljuk, hány szereplőt segített Jorg  másvilágra és hánynak szegezett kés a torkához. Az ifjú, ám annál dörzsöltebb herceg nem szívbajoskodik irtani a jó népet, hogy közelebb verekedje magát a céljához, a saját emberei félrevezetésétől se retten vissza, nem törődik vele, milyen globális veszteségeket eredményezhet a tetteivel, az útjába kerülők rangjára fittyet hány, a sötét erők törvényei se izgatják túlságosan, mondhatni nem pattanhat ki a fejetekből olyan dolog, amit Jorg nem lenne hajlandó bevállalni/beáldozni a tervének az oltárán. Félidőben, a pihenők alatt meg egy kis gonoszkodásra és mesterien kimunkált félelemkeltésre természetesen tud időt szakítani…

„– Te magad vagy az ördög!- Gomst atya hátralépett, és megmarkolta a nyakán a keresztet.
– Ha kell, az leszek.- Nem vitatkoztam vele.- De meggyóntam neked, tehát fel kell oldoznod.
– Szentségtörés… – zihálta halkan.
– Még annál is több- helyeseltem.- És most oldozz fel!
Gomst atya végre összeszedte magát, de engedni még nem engedett.- Mit akarsz Lucifer?
Jó kérdés. – Győzni akarok- mondtam.”

… ami a maga vállalhatatlanul szemét módján bizonyítja, hogy humorérzéke is van a pofátlanság mellett Jorgnak, ha megalázásokban megnyilvánuló, icurka-picurkát betegesféle is. A fentebbi idézethez hasonló akciói adnak a személyiségének egyfajta pikánsságot, ízesebbé és… lehengerlőbbé válik tőlük, ami csakis jó kiegészítése lehet egy alapvetően kifejezetten eszes, könyveket kedvelő karakter egyéniségének. Aki ugyanakkor se perc alatt kést repít annak a torkában, aki egy kicsit is idegesíti, majd hosszasan mérgelődik rajta, hogy mérges lett. Néha-néha kísértetiesen emlékeztetett a Trónok Harca Joffrey-jára, akit a GoT rajongók 99%-ával karöltve gyűlöltem és tűkön ülve vártam a kis mocsok halálát, még Jorg narrációjánál Joffrey magyar hangját is hallottam. Mégis az, az érdekes eset áll fenn, hogy míg Joffrey-t egy sakkfigurával is ájulásig tudtam volna ütlegelni, addig Jorgon jókat mulattam, Jorgot megkedveltem. Aminek az, az egyszerű oka, hogy Jorg a kínzásokon kívül is képes kamatoztatni azt, ami a fejében van és, hogy… önálló. Ameddig Joffrey állandóan Cersei szoknyája mögé bújt, amikor valami nem tetszett neki, Jorg képes volt megállni a saját lábán már a négy évvel korábban részeknél is feltalálta magát és sajátosan rendezte a problémáit, megragadta a lehetőségeket, hogy a maga útjára lépjen és lerázza azokat, akik ebben meg merészelnék őt akadályozni. És ezek a különbségek Jorgot jelentősen megemelik a másik J betűs fiatalemberhez képest, akire nem is szándékozok több betűt pazarolni. Ezen kívül Jorg már csak azért is egy érdekes karakter, mert a félelmetessége és a kegyetlensége ellenére bizonyos szituációban képes az önmagáról kialakított kép paródiájává válva annyira gyerekesen dölyfös lenni, hogy éppen csak toporzékolni nem kezd közben, ilyenkor pedig jókat lehet rajta nevetni. A kevélysége legalább annyira hatékony fegyver, ami még a legembertpróbálóbb helyzetekben is talpra tudja őt állítani, a puszta akaratereje küzdésre buzdítja a végsőkig, tipikus parancsnok, ’ENTJ’ személyiség mint gyengeségi és röhejességi pont.

„Még hogy tizenöt! Hát dúlnék én falvakat, ha tizenöt volnék?
Tizenöt évesen Király leszek!”

Néhányan kifogásolták Jorgban, hogy a korához képest túlságosan idősnek hat, inkább tűnik tizenhét, mint tizennégy évesnek, de szerintem pontosan olyan, mint amilyennek egy középkori körülmények között nevelkedett, az átlagnál fejlettebb szellemi és fizikai adottságokkal rendelkező tizennégy évesnek lennie kell. Mert az elismerésre méltó szelleme azért hordozott jó néhány éretlen vonást is, ami betudható az „enyhe” narcizmusának is, de a kora is kiveszi belőle a részét, tud tervezni és, ha szóbeli, pszichológiai játszmákról van szó, akkor az ellenfele ott is vakarózhat, ahol nem viszket, de amikor élesben kell cselekedni, hajlamos nagy sebbel-lobbal cselekedni. Az más kérdés, hogy ezeknek a hadműveleteknek egyszer se lett katasztrofális kimenetele amiatt a szerencsemennyiség miatt, amit ha a teljes létszámú rablóbandájában szétosztana, akkor is maradna még… de nekem nem tetszett, amikor átváltott Griffendéles mentalitásba és meglehetősen agyamenten rögtönzött. Akinek ilyen krízisfelmérő készsége van, annak semmi szüksége kamikaze-akciókba bonyolódnia, a legjobbakat remélve. :P Parancsnokként egyelőre a megfontoltság erősítésre váró oldala, aminek a hirtelen természete és a habitusa, illetve a nyilvánvalóan látható szociopatikus vonásait figyelembe vételében nem lesz könnyű munka a kiépítése… de igazából én nem féltem Jorgot. Bizonyította már a kötet fele előtt, hogy nem kell ő miatta aggódni egy másodpercig sem, ellentétben azokkal, akik keresztezik az útját vagy nem tűnnek eléggé erős és használható játékosnak ahhoz, hogy ne áldozza be őket.

Na, és, hogy pontosan mire is megy ki ez a komoly veszélyességi pótlék kiutalását indokoló játszma? Minő meglepetés… egy trónért. Ami kényelmetlen és legalább az esetek felében ronda is, de mindenkinek képes vérszemet növeszteni. Első körben céltudatos barátunk az apja trónjára akarja rátenni a mancsát, hogy királyként szállhasson ringbe a főnyereményért, A háború megnyeréséért, azaz a Széthullott Birodalom császári címéért, ami elképzelhetetlen mértékű hatalmat és…elképzelhetetlen méretű kihívást jelent már csak a posztra jelentkezők számából kiindulva is. Mark elegendő információt bocsájtott rendelkezésre ahhoz, hogy az olvasó ne érezze magát totálisan elveszettnek a világban, amibe pottyant, de használható konkrétumokkal még nem szolgált a birodalom széthullásának körülményeiről, többnyire az itt és most lényegesnek számító momentumokra koncentrált az író, miközben elejtett olyan célzásokat, amiknek a mibenlétével a szereplők tisztában vannak, de nekünk nem mondanak túlzottan sokat elsőre, megjáratja vele az agytekervényeiket. Itt vannak például az Építők. Amennyit emlegették őket akár dicsérő, akár becsmérlő környezetben, nagyon kíváncsi vagyok rájuk bővebben is. Az író mentalitása Jorgon is érzékelhető, előre tervez a fiú, de nem rohan hajmeresztően előre, mindig az éppen következő lépés lehető leghatékonyabb megtételére koncentrál, fenntartva az esélyt az új lehetőségek befogadására, tervbe építésére is. Ami fenekestől felforgathatja az eredeti tervet, amire a legszembeötlőbb példa, hogy amikor az inkább gyerek, mint tinédzser cipőben járó Jorg az apja tömlöcéből kiszabadított rabokkal kereket oldott, az anyja és a kisöccse gyilkosán akart bosszút állni, de később ettől a céltól elfordult és megcélozta a világuralomra törést, mint testhezállóbb feladat. Amikor a haramiái oldalán bevonult az egykori otthonába, bevallom, tartottam tőle, hogy leragad majd az udvarban és kapok egy szokásos palotai majomparádét, de megnyugodtam, amikor a kötelező jellegű vérfürdő után az apja egy olyan feladatot bízott rá, amihez elengedhetetlen házon kívülre kerülni és, ami teljesíthetetlen… ha nem Jorg kezébe kerül. A Magasvárba érkezése előtt egy faluban már megmutatta, maroknyi emberrel is képes elsöprő sikert aratni, ami igazolja azt, hogy jó tervezéssel és utánajárással hatékonyabban lehet dolgozni, mint egy húszezer fős sereggel, aminek az élén egy idióta van, aki úgy vezeti össze-vissza az osztagát, mint egy méhet hessegető forgalom irányító rendőr az autókat. Maga az oda út és az akkor érkező akadályok szerintem érdekesebbre és izgalmasabbra sikerültek, mint a minden tekintetben szokatlannak számító ostrom… de én értékelem az egyéni megoldásokat, úgyhogy az ellen se lenne ellenvetésem, ha egy gyűszűvel próbált volna nekigyürkőzni a feladatnak Jorg és az általa egyáltalán nem diszkrét módon idiótának titulált, de megfelelő útmutatással eredményes rablói.

A rablóbandában két személyt leszámítva egy különösebben épkézlábnak vagy emlékezetesnek nevezhető ember se adódott, de az író gondot fordított rá, hogy a legények mind egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek, hogy meglegyenek a sajátos jellegzetességeik, ha úgy adódott gúnyneveik még akkor is, ha inkább gyomlálható létszám, mint személyi szempontból voltak fontosak. A két kimagasló egyént leszámítva inkább csak egy rendelkezésre álló csürheként funkcionáltak, aminek a tagjai vagdalkozni tudnak, de a gondolkozás nem épp az erősségük, így ha nem Jorg rángatná a zsinórjaikat, minden esélyük meglenne rá, hogy a feldúlttól számító következő falu végében lefüleljék őket. Ennélfogva nem is annyira megfoghatatlan, hogy hogyan hagyhatták, hogy egy tizenhárom-tizennégy éves kölyök ugráltassa őket, a nagy szájak és a nagy izmok fő pillérei nem észkombájnok, de annyi eszük van, hogy valamennyire felmérjék, egy agyafúrt vezetőre van szükségük ahhoz, hogy megmaradhassanak. A csapatból a kedvencem a Núbai lett, a csendes, rejtélyes, „idegen”, aki egyetlen pillantással is többet tudott mondani, mint mások egy kész litániával – ha éppen ki óhajtott lépni a rejtélyesség ködéből. A háttérbe húzódott legtöbbször, mégis központibb emberré vált, mint a folyton patáliát csapó Rike, olyan volt, mint egy stabil szikla, amire minden körülmények között lehet alapozni.  Szívesen olvastam volna bővebben is a népének a kultúrájáról, mert már csak az el-elejtett apróságok és a holtak visszatéréséről adott magyarázata miatt is érdekes témáról van szó, ami kiszakítja az embert a dísztelen, szürke kövek világából. A hozzá és a népéhez való hozzáállást nevetségesnek találtam a legtöbb ember, főleg Gomst atya részéről, mintha ők felsőbbrendűek lennének azért, mert egy felsőbb erőben hisznek több helyett és fehér a bőrük, nem sötétbarna ahogy Jorg enyhe gúnnyal rámutatott, ő is ugyanannyira az uruk báránya, mint akárki más, csak van némi színbeli eltérés. A másik kedvenc Makin lett, akit lehet akár tipikus legjobb barát alapanyagnak is venni, mert a végsőkig hűséges és emellett rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik elősegítik, hogy amennyire ilyen egyáltalán elképzelhető, kezelni tudjon egy olyan mentalitású és vérmérsékletű valakit, mint Jorg. Meglátszott rajta, hogy lovag volt és, hogy legbelül mélyen jobban ragaszkodik a lovag, mint az útonálló szerepéhez, mert bár kivette a részét a fosztogatásból és a testvérek egyéb ténykedéseiből, harc közben kardot rántani meg végképp nem okozott neki problémát, visszafogottabban űzte az ipart. Megmaradt a másik higgadt félnek Jorg oldalán, inkább az eredeti pozíciójához illően védelmezőként funkcionált és igyekezett visszahúzni Jorgot, mikor átesett a ló túloldalára. Az egyes szereplőknek a kidolgozottsága, mint minden más, Jorgra, vagyis az ő E/1-es elbeszélésre vezethető vissza, Makin és a Núbai azért kaptak nagyobb teret, azért kaptak összetettebb jellemet, mert Jorg őket kedvelte vette… emberszámba. A rablóbandából hozzájuk kötődött, az ő kötődési készségeinek a kereteinek gátjaival, míg a többieket haszontalan, gyengeelméjű barmoknak tartotta, így ilyen módon is jelentek meg. Az élettörténetük nem érdekelte Jorgot, ezért egy-két felületesebb kivételt számítva nem is kerültek bemutatásra a fejezetek előtti rövid jellemzésen túl. Neki ők csak olyan bábuk voltak a sakkfigurán, amiket az ember nem védelmez annyira bőszen, mint mondjuk egy királynőt vagy egy bástyát, de ettől függetlenül azt belátta, mikor érdemes szüneteltetnie az aprításukat…

„Szörnyek emelkedtek föl sorra a tábor körül, némelyik megdöbbentően közel hozzánk. Ha a nagy katedrálisokról minden vízköpő és egyéb rémség leválna, és sereget alkotna, a leucroták képeznék ezt a megelevenedett hadat.”

A világfelépítés leglenyűgözőbb elemeivé a leucroták váltak, megfogott a sokszínűségük, hogy habár egy fajhoz tartoznak, mégis nincsen közöttük kettő egyforma, hanem olyanok, mint…a hópelyhek. Különleges, a társaktól akár drasztikus mértékig is eltérő megjelenés és hasonlóan egyedi adottságok, amik egy-egy leucrotán belül is kiaknázhatatlan mélységekig terjedhetnek. Jane kissé parás, mégis bájos beütésével tökéletes szereplője lett volna egy komolyabb horrorfilmnek is, Gorgoth egyértelműen az ő ellentétének nevezhető, mégis harmonikusan mozogtak együtt, jó csapatot alkotva… Góg meg a rövid kibontakozási ideje alatt is olyanokat mutatott, amik rendesen felcsigázták a fantáziámat, remélem a következő részekben lesz alkalma rá, hogy megcsillogtassa a képességeit, amik jelenleg is súrolják azt a szintet, amitől egy állig felfegyverzett katona is barnává varázsolja a páncélját. A nekromanták megjelenítése is elnyerte a tetszésemet, beillettek a környezetükbe, a kötet messze legbriliánsabb szakaszában, úgy gondolom, ha akadhat is olyan társ Jorgnak, aki felér mellé és nem kerül automatikusan az elnyomott zónába, az csakis nekromanta lehet…

Ezt a kis fejtegetést nem véletlenül hoztam fel, ugyanis a kilátásban lévő párjelölt, Katherine szerintem édeskevés ahhoz, hogy nyomokban is egyenrangúnak lehessen nevezni Jorggal… Oké, hogy van egy figyelemreméltóan dekoratív pofija, de momentán ezzel kis is merültek Jorg apja újdonsült feleségének a testvérének a kimagasló vonásai. Már irtózok a gondolattól, hogy netalántán ezt a részben gyilkolási vágyban, részben vonzódásban megnyilvánuló érdeklődést Jorg irányából a hölgyemény felé valami… komolyabbá és krémesebbé formálja Lawrence a közeljövőben. Akik olvasták a második és harmadik kötetet: könyörögve kérlek titeket, nyugtassatok meg, hogy ezek ketten NEM fognak összejönni, aztán ellovagolni a naplementébe! T.T Nem mintha el tudnám képzelni Jorgról, hogy majd szerelmes lesz, hacsak nem vetkőzik ki magából teljesen, de akkor már inkább egy nekromantát, mint ezt a tyúkot :P

Jorg apjától csakúgy, mint az életben maradt fia, nem voltam hasra esve, fel tud sorakoztatni bőven olyan tetteket, amik kimerítik a csótányság fogalmát, de a fia mellett szerintem ő… eltörpül. Egyelőre azon a véleményen vagyok, hogy ez a kolosszális szerencse örökletes a családban, különben tippem sincsen, hogyan bírta megtartani a trónját ennyire érdekes uralkodási politikával… O.o Totálisan megértettem Jorg dühét ezzel a férfival szemben és a csalódottságát, lehet egy korona a fején, de micsoda alja ember az, aki pár lóval meg egy kereskedelmi egyezménnyel kiváltja a halott feleségét és a halott kisfiát!? Ez nem királyhoz méltó viselkedés. Ha nem is hatotta meg az elvesztése, legalább a tekintélye megőrzése érdekében eszközölnie kellett volna egy olyan színvonalú megtorlást, amiről évtizedek után is beszélnek…

Epekedve várom, Jorg további rendezkedését, akinek a sikerének a titka saját maga előtt is ingoványos talajt képez, de kő kövön nem marad, ha valamit a fejébe vesz. A Tövisek Királya és a Tövisek Császára repült is a kívánságlistámra, Mark másik sorozatának, a Bolondok Hercegének a társaságában. Ha a Fumaxosok így folytatják a fantasztikus történetek kiadását, hamar csődbe fognak juttatni…

Borító: 5/5 – Nem túl csicsás, figyelemmegragadó és a színeivel remekül közvetíti a hangulatot, mint ahogy a zöld köpenyes, hullahegyen ácsorgó figura is érzékletesen szemlélteti, mire számíthat az ember, ha Jorg egyszer beindul… :D A kötet hátuljának is nagyon szép a kivitelezése, annak meg külön örülök, hogy Jorg kiemelkedik valamennyire.
Kedvenc szereplő: Honorous Jorg Ancrath herceg, a Núbai, Makin, Gorgoth
Legutáltabb szereplők: Rike, Jorg apja, Hanna, Katherine
Kedvenc részek: amikor Jorg arra kényszerítette a papot, hogy adjon feloldozást a rablóbandája összes tagjának, a leucroták felbukkanásához köthető jelenetek, amikor Jorg összeverekedett Rike-vel, a felfordulás, amit Jorg a trónteremben végzett, Jorg rendezkedése az erdőőrségben, a Núbai és Jorg első közös estéje.
Mélypontok: az, ami a Núbait érte, Jorg meggondolatlan húzásai, Jorg apjának a vélekedése az elégtételről, illetve a fiával szembeni viselkedése.
Korhatár: Nem selymes lelkületűeknek való, a disztópia, a posztapokaliptikus műfaj, a horror, a low fantasy és a dark fantasy keveréke a Tövisek Hercege, ami röviden annyit tesz, vérre és durvaságra bőven lehet számítani. Tizenöt-tizenhat éves kortól ajánlanám olyanoknak, akik nem rettennek meg a pszichotikus tüneteket mutató főhősöktől… :D

Josh Malerman: A House at the Bottom of a Lake - Ház a tó mélyén

Hi, földlakók! :) A napokban vettem egy kis búvárleckét Josh Malerman: Ház a tó mélyén c. magával ragadó, misztikus horror könyvének főszereplőivel, miközben legalább annyira a sztori rabja lettem, mint Amelia és James a háznak. Ami a tó alatt van. Tökéletes állapotban. Bebútorozva. És, amiben minden jel szerint lakik valami... ami egyszerre akarja ott tartani és elüldözni a hősöket. Megtaláltam a hónap második kedvencét, alig várom, hogy még többet olvashassak Joshtól. ^^

Fülszöveg:

Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis mindketten igent mondanak.
Tökéletes első randinak tűnt: végigkenuzni az ikertavakon, szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban. Ám a két tizenéves, Amelia és James felfedeznek valamit a víz felszíne alatt, ami örökre megváltoztatja az életüket.
Két emelet.
Egy kert.
És a bejárati ajtó nyitva áll.
Egy ház a tó mélyén.
A fiatalok egyetlen szabályhoz ragaszkodnak: nem kérdőjeleznek meg semmit. Így teljes természetességgel veszik birtokukba ezt a mesés otthont. Persze, hogyan is létezhetne egy ilyen lenyűgöző hely ellenszolgáltatás nélkül? Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Miközben Amelia és James lépésről lépésre felfedezik a házat és egymást a hullámok között, egy örök igazság könyörtelenül bebizonyosodik:

Attól, hogy egy ház éppen üres, még nem biztos, hogy senki sem lakja.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-17 19:00:44

Nekem… azt hiszem… össze kell egy kicsit szednem magamat, mert most még képtelen vagyok összefüggően értelmesen meg pláne fogalmazni. Egyelőre csak tátogok, mint egy hal és őszintén tartok tőle, hogy ezután a nagy vödör hideg víz az arcomba típusú élmény után valaha is menni fog-e a százfelé lebegő gondolatfoszlányaim összeterelése… Huh! Még jó, hogy Joshnak momentán további két regénye elérhető magyarul, mert innentől kezdve nincs megállás. Egyedül vagyok. Előre félek. Mégis igent mondok -> A FOLY-TA-TÁS-RA.
Ez… hihetetlen volt. Az olvasás megkezdése előtt feltétlen keressetek valamilyen segédeszközt, amivel ki lehet peckelni a szemeteket, mert amikor elérkezik a pillanat, amikor a főszereplőkkel együtt lemerültök a mélybe, csak ti nem a tóéba, hanem a történetébe, akkor a kötelező jellegű, pislogás miatti megszakításokat is kész kínszenvedésnek fogjátok megélni. Kevés ehhez hasonlóan addiktív történetet hordott a hátán a föld. Csak olvastok, olvastok és mire felocsúdtok, a légzéshez hasonló létszükségletté válik, hogy megkaparintsátok a tó mélyén lévő ház titkának a kulcsát és illúziókat kergettek, ha azt hiszitek, az utolsó mondat előtt képesek lesztek szabadulni. Mert a ház nem enged. A függőjévé tesz, mint a legaljasabb, legpusztítóbb drog, a hatása alól kikerülve tett első mozdulataitok pedig olyanok lesznek, mintha vízben járnátok. Malerman ördögi profizmussal végzi a hangulatteremtést, ami egyúttal a legveszélyesebb fegyvere is a történetnek, az alapfelállás annyira nem kimagaslóan különleges, mégis egy semmihez sem hasonlítható sztori kerekedik belőle, ami ízig-vérig creepy. Elegyét képezi annak a felfoghatatlan, lúdbőrözős katarzisnak, amit akkor érez az ember, ha igazán átszellemül egy zeneszámba és annak az egyszerre lenyűgöző, egyszerre baljós élménynek, ami a Tropicárium egyes termeiben kaphat el. Amikor nézitek, ahogy az alagútban a fejetek fölött úszkálnak a cápák, de megtapad az agyatokban a feltevés, mi van, ha kilazul egy csavar vagy megreped az üveg?, vagy amikor a krokodilokat nézitek a több tíz méteres magasságban lévő függőhídról és beugrik, a kötélzet vagy egy deszka akár be is dobhatja a törölközőt… Fantasztikus, mi mindenre képes az emberi agy. Még egy reálisan nézve biztonságosnak mondható helyzetben is annyi hülyeséggel tudjuk traktálni magunkat, hogy utána rendesen reszkessen az ülepünk. Ez a veszélyforrást kutató radarunk valódi veszélyeket rejtő körülmények között meg még inkább bekattan, szünet nélkül adagolja a borzalmasabbnál borzalmasabb rémképeket. Ha könyvkarakterek vagyunk, ha hús-vér emberek. Őrjítő idegszál-gitározásba kergeti Malerman az olvasóit, aminek a végén precízen ki is filézi őket a pengetőjével, hogy csak az üresség maradjon fenn na meg annak a bizonyos radarnak a kattogása. Komolyan, mi az isten volt ez a záráskor?! Ha moly-másnaposságra vágytok, épp most bukkantatok rá a tökéletes társra a bulihoz.  

De, hogy mi is a Ház a tó mélyén? Ezt legalább annyira nehéz az élmény átélése nélkül, pusztán beszámolóban átadni, mint a szóban forgó, rejtélyes háznak a kinézetét, a benyomásokat, amik odalent érnek annak a félig leszakadt szárnyú ajtaja előtt. Eleinte bosszúsan doboltam magam mellett az ujjaimmal, amiért annyira idétlen, vérszegény leírásokat adnak egymásnak az egyedül elvégzett merüléseik után a főszereplőink, de most már kezdem megérteni őket. Vannak dolgok, amiket át kell élni ahhoz, hogy teljességében be lehessen fogadni a lényegét, ilyen ez a misztikus thriller és horror pikáns keverékét képező könyv is, amit olvasva rövid leírások mellett is annyira elevenen a sztori részének érzi magát az olvasó, mintha egy akváriumban forgatná a takaros kis kötetet és nem egy kanapén, egy ágyon vagy egy busz ülésén. Az pedig, hogy ennyire erős átszellemülés-faktort alkotott Malerman mindenképpen elismerésre méltó, a könyvvel közös randitok elején eltűnik a valós környezetetek és csak a víz mély sötétsége marad a hullámzás hangjával, a kékes, hátborzongató fényekkel és a körbe-körbe úszkáló halakkal, amiknek a felbukkanása bármennyire is törvényszerűnek tűnik egy tóval, a borzongató nyomás miatt jelentősen megemeli a pulzusotokat. Szóval a Ház a tó mélyén elsősorban mindenképpen egy nehezen felejthető, horror, amiben nem kell kaszákkal és láncfűrészekkel rohangászó zombiknak irtaniuk a népet, hogy ijesztő legyen. Emellett egy nagy önbeteljesítő jóslatnak is tekinthető az alapján, amit Amelia elmondott ezekről, csak spekulálni lehet az igazságot illetően, de valójában Amelia és James aggodalmai okozták a vesztet, ők generálták ki az egyre elferdültebbé forduló elemeket. Mint egy kapcsolatban, ahol annyira rágörcsölnek a felek, hogy vége lesz a boldogságuknak, hogy meg is történik… És, ha már említésre került a kapcsolatkérdés, a Ház a tó mélyén egyúttal egy gyönyörűen felépített, érzékletes, mégis némileg morbid metafora a szerelemről.

A főszereplőkről, Ameliáról és Jamesről túl sok mindent nem lehetett megtudni, mint személyekről, hiszen az epicentrumot a ház képezte. Nem annyira emlékezetes személyiség a két tizenhét éves, fokozatosan szerelembe eső fiatal, akikhez foghatót nem találhattok még egy könyvben, sőt, valószínű, hogy a következő olvasmányotokban rögtön belebotlotok egy ütősebb párosba. Lehet erre mondani szőrszálhasogatásként, hogy nincsenek kidolgozva mélyen, ami valamilyen szinten helytálló megállapodás is, csak annyi a különbség, hogy ennek nem az író a lustasága az oka, hanem az, hogy olyan érzetet akart kelteni, mintha ez bárkivel megtörténhetne. Mintha veletek is megtörténhetne. Ugyanannyit foglalkozott Jamesszel és Ameliával is, egyenlő mértékben tártak fel részleteket a ház kapcsán, így nemtől és kortól függetlenül nyugodtan behelyettesítheti az olvasó magát és a párját vagy azt, akivel valami hasonló tervei vannak a fő karakterek helyébe. Nincs akadálya, hogy közelinek érezhesse magát az olvasó a párocskánkhoz már csak azért se, mert nem képeznek visszahúzó erőt, nem szőröznek jelentéktelen problémákon, a cselekedeteikkel semmiféle időhúzást nem eszközölnek, nyugodtan folyhat tőlük a történet. Egyedül ezt a semmi miért és semmi hogyan aranyszabályt nem voltam képes megérteni a részükről. Mármint ez is hülyeség igazából, mert pontosan tudom, miért kreálta ezt így Josh, a rejtély és a misztikum megtartásának az érdekében, tényleg tiszta sor. De az én mindent megkérdőjelező és indokokra éhes gondolkodásomat alapul véve a helyükben KÉPTELEN lettem volna nem agyalni a miérteken és hogyanokon, képtelen lettem volna csak úgy magyarázat nélkül elfogadni, hogy a földszinten semmi se engedelmeskedik a fizika törvényeinek és elmozdíthatatlanul áll a helyén, míg az emeleten a ruhák úgy úszkálnak a plafon közelében, mint az akváriumban az aranyhalak. O.o Ropogós kis szellemi kihívásnak találtam volna az okok kiokoskodását és benne van a pakliba, hogy az ezer és egy elméletem közül egy se fedte volna a valóságot, de túlságosan birizgálta volna a fantáziámat ez a „jelenés”, hogy egy ez van és egy vállrándítás kíséretében elfogadjam a furcsaságokat. Basszus, még úgy se tudtam, hogy csak nézője voltam Amelia és James kalandjának! Majd’ megőrültem, hogy megtudjam, mi áll a háttérben, hogy mi eredményezi azt az akkora rakat bizarr, horrorisztikus kérdőjelet, amikből nyugodtan lehetne egy akkora piramist építeni, ami Kheopsz fáróénál is magasabb.

A házon kívül a könyv egy bimbózó románc alakulásáról is szól, ami közel sem ragadott meg annyira, mint maga a rejtély, eltörpült mellette és nem is érzékeltem úgy, mintha ezt a két kamaszt bármi is összekötné a közös kis titkukon kívül, ami a graffitizett alagút mögötti harmadik tó mélyén lapult az emeletes, viktoriánus stílusú ház személyében. Higgyétek el, ennek a helynek összetettebb és erősebb személyisége van, mint sok embernek. Olyan szaga volt a szerelmüknek, mint egy olyan házasságnak, amit csak az tart össze, hogy a válással „ne sérüljenek” a gyerekek. Ameddig nem került képbe a ház csak felszínesen csevegtek, azt sem túl bőven, ami persze betudható az első randi elején fellépő kötelező jellegű esetlenségnek és idegességnek, de egy idő után azért fel kellett volna engedniük egymás társaságában, ha tényleg működik köztük, aminek működnie kell. Félreértés ne essék, azt nem tagadom, hogy James és Amelia szerelmesek voltak… de nem egymásba, hanem a házba. A házat övező titok súlyába, hogy van egy közösen felfedezett kuckójuk, amiről csak ők tudnak, amiből csak ők ketten nyertek tapasztalatokat, a nagy ismeretlen létezésébe, amit közösen fedeztek fel. Ez majdnem hasonló történet, mint az akciófilmekben és thrillerekben megjelenő, úgynevezett „válsághelyzetekben született kapcsolatok”. Mert ugyan ki ne akarta volna, hogy Sylvester Stallone meg Sharon Stone összejöjjenek A specialistában, vagy szintén Stallone és Julien Moore a Bérgyilkosokban vagy Sandra Bullock-ék a Féktelenülben? Arra a nézők többsége legalább annyira vágyott, mint hogy épp bőrrel megússzák és feltételezhető, ha egy ilyen csöppet sem hétköznapinak nevezhető, rázós helyzetben képesek összedolgozni és harmóniában mozogni, akkor a szürke taposómalomban is menni fog. De sajna ez nincs így… Ahogy arra James és Amelia is rámutatnak, az ilyesféle kapcsolatokban hamar eljön az úgynevezett „csúcspont”, ami után az „átlagos” már kevés. Bántam, hogy annyira idétlenül funkcionáltak a házon kívüli világban, mert nagyon is jelentős lépésekre szánták el együtt magukat… és ebből kiindulva szintén arra következtetne az ember, hogy ha az ilyen lépésekhez eléggé különlegesnek értékelték a másikat, akkor nem a kezdeti, felszínes csevegés és feszengés fog áramlani köztük, amikor éppen nem a ház hálójában ragadva lubickolnak a csodában… De, mint kitértem rá, ennek a háznak személyisége van, egyszerre rémisztő, egyszerre csábító kisugárzása. Hiába rettegsz, hiába fagy meg az ereidben a vér, nem tudsz elfutni/elúszni, méghozzá azért, mert önszántadból akarsz maradni.

A ház vonzásának az erősödésében szép fokozat érződik, eleinte óvatosan szemlélték a kenuban ülő tinédzserek a vízfelszín alatti, tetőszerű formákat és fenntartásaik voltak azt illetően, jó ötlet-e lemerülni. Majd megtörtént a lemerülés a részükről egyenként a biztonság kedvéért, de olyan hosszú időtartamig maradva, hogy mind a kettőjükben megfogalmazódott a felfelé úszás közben, hogy nem sok lehet hátra a fulladásig. Aztán kerítettek egy búvárruhát és szintén egyenként mentek le, miközben egyikük ügyelt arra, hogy az oxigént szállító csővel minden rendben legyen, majd ketten vállalkoztak a lemerülésre. Eleinte ritkábban mentek a tóhoz, majd valamivel gyakrabban, később kint is aludtak és a tetőpontként elvonási tünetek jelentkeztek náluk, amikor valamiért nem mehettek el. Ami nem kicsit durva tekintve, hogy ez azért mégiscsak egy ház és nem alkohol vagy színes kis pirulák. A lemerüléseik természete mondhatni egészen ellentmondásos, ugyanis az alkalmak sokasodásával egyre felkészültebbek lettek, bizonyítja ezt a búvárruhák beszerzése, de egyre óvatlanabbak is, mert nem tartották számon úgy az idő múlását, ahogy ajánlott lett volna, az oxigéncsőre se figyeltek megfelelően, eszükbe se jutott, hogy beakadhat valahova, ezáltal kihúzódhat, majd mindketten lementek, hogy véletlenül se maradhasson egy „mentőember”, aki akcióba lép, ha valami történik a lentivel, túl sokáig nem ad magáról jelet. Nagy vonalakban amennyi előrelépést tettek, az kiütközött visszaesés formájában is, ergo körülbelül ugyanott tartottak. Nekem meg ilyenkor vékony, lelógó cérnaszálakká változtak az idegeim és legszívesebben úgy ráncigáltam volna ki a vízből ezt a két szerencsétlent, mint ahogy a kötelességtudó mentőkutyák szokták a bajbajutottakat. Adódtak pillanatok, amikor már legszívesebben eltakartam volna a szemeimet vagy leálltam volna velük kiabálni, hogy mi a bánatért csináljátok azt, amikor már annyira be vagytok szarva ti is, hogy idegileg totálisan taccsra vágódtatok?! Lehet azért ment végbe mennem ez a vészmadárkodás és túlkombinálás, mert a magam részéről soha nem tudtam normálisan megtanulni úszni, nem is vágyok rá, hogy ez változzon, mert szerencsére el tudom kerülni az ominózus területeket, a Titanic kiállításon kerültem a legközelebbi kontaktusba egy hajó részeivel ezért az elsüllyedéstől való tartás nálam még erősebb, mint az Ameliánál és Jamesnél hasonló embereknél, de húzósak voltak azok az épp egy hajszál híján pillanatok. Még kicsit le is izzadtam tőlük.

A vége kegyetlen és felhalmozódott bennem annyi kötekedés és dühöngés irányába megnyilvánulni készülő indulat, hogy akár kétszer ennyit is írhatnék róla, mint amit már eddig legépeltem… de bármennyire is úgy érzem, mintha a ház, avagy az író kikosarazott volna… ennek így kellett lennie. Akik olvasták már a Ház a tó mélyén-t, pontosan tudják, mire célzok, azoknak meg akik nem olvasták, nem akarok többet elárulni. A cselekmény csak úgy tud magával ragadó maradni, ha megmarad a rejtélyesség…

Josh Malerman megvett magának és ehhez TÉNYLEG semmi köze annak, hogy rockbandában is énekel az írás mellett ezzel a művével és nagyon kell iparkodnom a kezeim türtőztetésében, hogy ne kapjam le most azonnal a polcról a Madarak a dobozban-t, hogy megszerezzem az újabb dózist. De mivel botor módon A végzet tébolyult kerekét nem szereztem be a másik két könyve mellé a Könyvhéten, mégis várnom kell egy kicsit, mert ha hihetek a kritikáknak, amikben a Madarak a dobozban-t még ennél is jobbnak írják le…akkor nagy szószban leszek és még ennyire se tudok majd bírni magammal. Ha minden igaz, az elmúlt héten nyílt a városban néhány új könyvesbolt, a bebarangoló körutamon, amit tervezek talán meg is tudom kaparintani a kis vöröset.

Borító: 5/5 – Kevesebbet nem is lehet adni rá, gyönyörű munka, Pye Parr valami frenetikust alkotott! *.* Rendkívül részletes és igényes alkotás, mindig képes vagyok elcsodálkozni rajta egy-egy ilyen kép láttán, hogy egyesek milyen varázslatos dolgokra képesek a szerkesztőprogramokkal. A hangulat első ránézésre is ordít, bővebb tanulmányozással meg főleg és az kiemelkedően tetszik, hogy nem csak a ház lett megjelenítve, hanem a kenuban ülő Amelia és James is.
Kedvenc szereplők: Nos… ha szereplőnek lehet tekinteni, akkor egyértelműen a ház ’:D
Legutáltabb szereplők: -
Kedvenc részek: Elutasítom a válaszadást, az egész tökéletes úgy, ahogy van, darabokra szétbontva nem az igazi… :P De a legeslegjobban kétségkívül az a jelenetsor jött be, amiben csúnya dolgokat művelt az a hódos borstartó… ^^
Mélypont: A szerelmi szál esetlensége és házon kívüli életképtelensége.
Korhatár: Félőseknek egyáltalán nem ajánlom, de aki szeret borzongani, örömét leli a creepy témákban az kortól függetlenül belevághat. Aki meg kérdőjeles az ingerküszöbét illetően, annak azt tanácsolom, hogy tizenöt éves kor alatt ne nagyon próbálkozzon vele azért. És az én aranyszabályom: Viharban, egy kis olvasólámpa mellett az éjszaka közepén NE olvassátok. Ja, jól tippeltek, ennek a kis figyelmeztetésnek az oka, hogy én pontosan ezt tettem és utána minden sejtemmel azon voltam, hogy ne nagyon kacsintgassak a tükör felé fogmosás közben...

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Book Tag: Oscar-díj (Book Tag #25)

Üdv, újra! ^^ A beígért folytatásban egy Book Taggel készültem nektek, nevezetesen az Oscar-díj TAG-gel, amelynek keretében az év eddigi legjobb könyveit fogom a megfelelő bánásmódban részesíteni olyan módon, hogy hozzájuk vágok egy-egy aranyszobrocskát. A kérdéssorra Levandra hívott ki a Bookhunters-től és Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma blogról. Köszönöm az invitálás, lányok ^^

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-13 16:56:32

Legjobb film ~ Legjobb könyv (ever)
Minden műfaji és földrajzi megkötés nélkül, úgyis mondhatnám, hogy Életed Könyve. Ha ez nehéz, legyen az Év Könyve.

Jelöltek:
- Karine Giébel: Juste une ombre - Csak egy árnyék
- Stieg Larsson: A tetovált lány
- Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Adott tehát egy pszicho-thriller, egy skandináv krimi ééés életem első dark-fantasy-ja. Valamilyen szinten nálam mind a három könyv nyertes, a végtelenségig tudnék áradozni róluk és műfajbeli különbözőségként meg főleg utálok kedvencet avatni... de a befutó marad a CSAK EGY ÁRNYÉK marad.


A Könyvmolyképző kiadó első kristály pöttyös könyve az első oldaltól az utolsóig borzongással teli, idegtépően izgalmas élményt tár a molyok elé, ami után szükség van az erős idegzetűeknek is néhány másodpercre, hogy magukhoz térjenek...


Legjobb rendező ~ Legjobb író
Számodra az utóbbi egy évben, vagy összességében a legjobb szerző. Nehézség esetén megoszthatod posztumusz, – és kortárs-életmű díjakra.

Jelöltek:
- On Sai
- Dan Wells
- Jennifer L. Armentrout

Ismét nagy a műfajbeli különbség, On Sai alapvetően sci-fiket ír és a könyveivel sikeresen megszerettette velem a műfajt, aminek az irányába korábban nem igazán nyitottam. Dan Wells a paranormális thrillerek koronázatlan királya, Jennifer pedig a luxenek, arumok, originek, továbbá Daemon Black és Luc megalkotásáért mindig páholyos helyet fog elfoglalni a kedvenceim között a Luxen sorozattal. A győztes pedig nem más, mint... Dan Wells! :)


Legjobb férfi és női főszereplő
Legjobban megformált, leghitelesebb. Hozzád legközelebb álló szereplők bármely könyvben.

Jelöltek (Női főszereplők):
- Lisbeth Salander (Stieg Larrson: A tetovált lány)
- Alexia Tarabotti (Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen)
- Lena Morrisey (Kylie Scott: Lead - Szóló

Mindhárom lányban a sajátos temperamentumok, a keménységük és természetesen az eszük, illetve az elszántságuk fogott meg, mind a hármuknak különféle típusú és súlyosságú krízishelyzetekben kell helyt állniuk és egyaránt fantasztikusan teljesítenek. Ééés a győztes... LISBETH SALANDER!


Jelöltek (Férfi főszereplők):
- Rhysand (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara)
- John Wayne Cleaver (Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos)
- Tyrion Lannister (George R. R. Martin: Trónok harca)

John egyszerre őrült és zseniális, Rhysanddel szemben pedig képtelen vagyok objektivitást mutatni, hiszen ő az én kétdimenziós, nyomtatott szerelmem... de ha igazságos akarok lenni, ezt a futamot Tyrion Lannister nyerte. George R. R. Martin sorozatának minden karaktere nagyon alaposan kidolgozott, de a rendkívül éles eszű kis fickó, aki közvetlen életveszélyből is képes kidumálni magát, messze vezeti a mezőnyt. :)


Legjobb forgatókönyv ~ Legjobb cselekmény

Jelöltek:
- Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd
- Dan Wells: Szellemváros
- Susan Ee: A vég napjai
 
Egy briliáns "piroska és a farkas" típusú történet, amiben a farkas elriasztani akarja a kérdéses háztól Piroskát, egy őrületesen megírt összeesküvés-elmélet, paranormális thriller, egy skizofrén szereplő kalauzolásával és egy angyalos- apokaliptikus trilógia zárása küzd a szoborért... Aminek büszke tulajdonosa.... A KÖZELEBB, MINT HINNÉD! ^^


Legjobb látványtervezés / díszlet ~ Legjobb világépítés

Jelöltek:
- Rick Yancey: Az utolsó csillag
- Peter V. Brett: A Rovásember
- George R. R. Martin: Trónok harca

Az idegenek által megszállt, pusztulásra ítélt világ, amelyben nem lehet senkiben se bízni, mert bárki Közéjük tartozhat. A világ, amelyben éjszakánként rovások védelmébe kell húzódni a magúrok ellen, akik szintén el akarják törölni a bolygó felszínéről a fajtánkat. Az ikonikus világ, melyben hét uralkodóház küzd a Vastrónért, nem válogatva a piszkos eszközök közül sem, miközben jégzombik is fenyegetik az életüket. És számomra a nyertes... A ROVÁSEMBER :)


Legjobb nem angol / amerikai eredetű könyv

Jelöltek:
- On Sai: Szürke szobák
- Stieg Larrson: A tetovált lány
- On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Egy szuperképességű, emberfeletti lények által tervezett börtönben játszódó kiegészítő kötet, amelyben a Galaktika legveszélyesebb bűnözői között kénytelen boldogulni a főhős. Egy vérfagyasztó skandináv krimi, amelyben egy sorozatgyilkos leleplezése mellett a főhősnőnek meg kell küzdenie a perverz gyámjával is. Egy sziporkázóan szórakoztató, amellett hihetetlen sci-fi világban játszódó folytatás, melyben a főszereplők játszmái minden képzeletet felülmúlnak. És szoborral gazdagodik... a... CALDERON, AVAGY FELSÉGÁRULÁSHOZ BRICSESZ DUKÁL! :D

Nagy tapsot a győzteseknek és repítsétek őket a kívánságlistáitokra, mert mind megérdemlik a figyelmet ;) Illetve írók esetében nézzenek utána a munkásságuknak, mert sok trükköt tartogatnak a tarsolyukban.

A TAG kitöltésére meghívom Fancsalit, a Szubjektív Archívum bloggerét, amennyiben érdeklik a hasonlók :)

Forrásmegjelöléssel bárki bátran viheti, akinek megtetszett.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01