2017. augusztus 8., kedd

Jamie McGuire: Something Beautiful - Gyönyörű pillanat (Gyönyörű sorscsapás 2,6)

Helló! Egy még vasárnap kiolvasott, önmagában is élvezhető kiegészítő kötetről hoztam nektek kritikát, ami a Gyönyörű sorscsapásban megismert America és Shepley egy kalandját mutatja be. A sorozat fő részeiben a páros a háttérben munkálkodott, de megkérdőjelezhetetlenül sokat tettek a végkifejlet érdekében. Most kiderül, mire mennek magukban. ;)

Fülszöveg:

Emlékeztek még Americára és Shepley-re? Az elmúlt évek egyik legsikeresebb könyvében, a Gyönyörű sorscsapásban ismerhettük meg őket. Itt az idő, hogy beavassanak titkaikba.
A pimasz Amarica Mason az egyetem első évében ismerkedett meg a romantikus Shepley Maddoxszal, és viharos gyorsasággal egymásba szerettek. A heves érzelmek pedig elhamarkodott cselekedetekhez vezettek, és amikor America másodszor is visszautasította a korai lánykérést, ki kellett találniuk, hogyan tovább, hiszen az elválás szóba sem jöhet, összeköti őket a lángoló szerelem. Egy romantikus esküvőn való részvétel azonban felébreszti a lányban a vágyat, hogy mégis igent mondjon, Shepley pedig elhatározza, tesz egy utolsó próbát. Izgatottan indulnak neki a szülők meglátogatásának, mit sem sejtve arról, hogy mind a ketten ugyanazt akarják, azonban a természet végzetes ereje közbeszól… Hatalmas viharba keverednek, és már nemcsak egymásért és a szerelemért, de a túlélésért is küzdeniük kell.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-08 02:36:03
A címéhez híven bőven okozott gyönyörű pillanatokat az olvasás alatt, de egyúttal bebizonyosodott az is, hogy America és Shepley karaktere sokkal alkalmasabb arra, hogy a békebírók örök, hálátlan szerepét játsszák Abby és Travis mellett, minthogy főszereplőkként elcipeljenek a hátukon egy történetet.
Már a kötet legelején elkapott az a szokásos hangulat, ami csakis Jamie McGuire könyveit olvasva üti fel a fejét nálam, ami elfeledteti, hogy úgy szakad rólam a víz, hogy vödrökbe gyűjtve bőségesen fel lehetne vele locsolni egy nagyobb veteményeskertet, hogy diónyi jégdarabok kopognak a tetőn vagy, hogy a kint süvítő szél úgy cibálja a fákat, mintha fűszálak lennének és egyszerűen csak… magába süppeszt. Körülbelül olyan, mint egy jófajta fotel, amibe napszaktól függetlenül szívesen visszatér az ember. Azonban a szokásos könnyed meghittségem egy része már a prológusnál szertefoszlott, ami kissé… szeszélyesen alakult vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Jó ötletnek találtam, hogy Jamie leírta America és Shepley első közös napját, de a bevett ismerkedési eljáráshoz képest, ahol a rámenősebb fél hosszadalmasan hajkurássza a félénkebbet, már-már bizarrul gyors volt. Vakargattam egy kicsit a homlokomat, ameddig az első fejezethez lapoztam, de úgy voltam vele, hiába az érdekes beütés, az egymásra találást mégse lehet addig húzni, mint máskor, hiszen egyrészt nem ez a fő téma most, másrészt ahhoz rövid is lenne a kötet. Ami… a végső véleményem szerint még a maga 170valahány oldalával is túl elnyújtott lett, akadtak olyan jelenetek, amiket nyugodtan ki lehetett volna ollózni ja, és még mindig nem térek észhez, hogy ezt pont én írom le úgy, hogy máskor 700 oldal felett is azon nyavalygok, rövid az adott könyv. A könyv első fele számomra rendkívül nyögvenyelős volt,a néha kisebb, néha hatalmas ugrásaival az időben, de a lényeg változatlan maradt: America és Shepley mindig szenvedett valami miatt és már én kínosan éreztem magam a közelükben, annyira átragasztották rám az egymással szemben táplált feszengésüket. A másik kínlódó-bajnok párossal, azaz Abby-vel és Travisszel ellentétben náluk nem éreztem azt, hogy a nehézségeik ellenére is  alapvetően boldogok, amikor együtt lehetnek. Hogy ők egy mindenféle ragacsos érzelemben lubickoló, fiatal szerelmespár lennének elméletileg. Még csak némi kémiát se fedeztem fel köztük, nemhogy mély érzelmeket. Aztán jött a történet második fele, amikor a maga otromba eleganciájával beforgott a képbe az a mindent elsöprő tornádó és gőzerővel felfelé kezdett ívelni a sztori. Az, hogy happy enddel fog záródni a dolog, egy másodpercig se képzett kérdőjelet, és szerintem nem is fog senkiben de az események alakulása izgalmas volt, megfeszített figyelemmel szuggeráltam a lapokat és vártam, mikor akadnak egymásra, esetleg mikor csap le egy villám az írónő keze által, ami újabb áthágandó gátat képez. Kijelenthetem, hogy ez a szakasz meghozta azt a szerelmet, amit az elejétől kezdve vártam. És most már az is biztos, az írónő valamiféle katasztrófa-függő; autóbaleset, tűzesetek, tornádó… Előre félek, mivel sújtja a karaktereit a későbbi könyveiben xD



A Gyönyörű sorscsapás és a Veszedelmes sorscsapás olvasásának az időszakából is szerethető mellékszereplőkként maradtak meg bennem Shepley-ék, akikre kétségkívül szükség volt hozzá, hogy az a két idióta akiket amúgy elmondhatom, hogy csípek, ha Abby-t erősebb fenntartásokkal is kezelem ne nyírja ki egymást vagy tegyen tönkre maga körül mindent, amit a civilizációnk történetének bogyógyűjtögetést túllépő éveiben sikeredett felépítenünk, a háborúk során lerombolnunk, majd felújítanunk… Szóval a lényeg, hogy annak a méltán sorscsapásnak nevezett, őrületes kapcsolatnak az egyengetéséhez kellettek, Shep a nyugodtságával, ami Travis kezelésének a tekintetében elengedhetetlen volt, America meg a tüzességével, amire viszont Abby noszogatásában volt szükség. Ezek alapján nekem egy olajozottan működő csapatnak tűntek, akik ha ezt a két jómadarat is képesek voltak hatékonyan pesztrálni, bizonyára a saját közös ügyeikben is hasonló professzionizmussal és harmóniával boldogulnak. Nos, tudtommal most éppen nincs vadászidény, de én a magam részéről nagy bakot lőttem a kettőjük szerelmét illetően. Nem értettem, hogy miért így viselkednek, amikor nekik kéne lenni a megtestesült álompárosnak, az überelhetetlenül tökéletes összhangban futó kettősnek. Az ő viszonyuk nekem valahogy az elejétől kezdve mesterkélt volt. Az még hagyján, hogy Shepley az elején sík ideg volt és annyira zavarba jött, hogy csoda, nem tört össze semmit vagy nem hajtott az árokba, miközben piknikezni vitte Americát, ennek az állapotban persze Travis módszeres, kis segítséggel kiegészített cseszegetésének is szerepe volt, amit mellesleg kifejezetten nagy élvezettel olvastam de miután már évek óta együtt voltak… nem is furcsának hatott ugyanennek a fennállása, hanem elkeserítőnek. A közeljövőben biztosan nem nyitok valamiféle giccses rádióműsort, amiben szerelmi tanácsokat osztogatok a betelefonálóknak, mialatt az autójukkal dugóban ragadtak hallgatnak, de szokásomhoz híven nem fogok lakatot tenni a számra: nekem ez a kapcsolat nem tűnt valódinak. Hiányzott belőle az, ami mindenféle kapocsnak az alapját képezi, azaz az őszinteség. Travis és Abby vívódása alatt lehet, hogy egyes térségekben leszakadt az ég is, de ők legalább nem hantáztak a másik előtt, ők nem azt csinálták, hogy folyamatosan tolattak vagy éppen félve oldalaztak csak, hogy véletlenül se legyen karambol, hanem mentek egyenesen, majd jön, aminek jönnie kell alapon. Ez általában erősen pusztító konfliktusban nyilvánult meg, de a maga enyhén beteges módján valódi volt, természetes, őszinte és nem megjátszott. Shepley és America ehhez képest annyira görcsösen került mindenféle konfliktust, mindenféle minimális súrlódási pontot is, hogy nem kell pszichológusi diploma, hogy az ember kisüsse, pont ez okozta a gondot. Annyira megszállottan rettegtek attól, hogy olyat mondjanak vagy tegyenek, amin a másik megbántódik, ami netalántán szakításhoz vezet, hogy totálisan kiveszett minden mozdulatukból a természetesség. Vannak olyan párosok, akik pont ezekkel a megtervezett, „taktikai” lépésekkel lefolytatott keringőkkel, ha úgy tetszik, miniatűr harcokkal érzik jól magukat, de náluk nem ez az eset érvényesült, hanem az, hogy… menekültek egymás és a felmerülő gondok elől, a necces szituációk elől. Akkora kimértséggel fordultak a másik irányába, amilyenről még sose olvastam szerelmes párok esetében, pedig a Blood, Tear, Dust feelingű sztorikhoz való húzásom ellenére rengeteg romantikus fordult meg a kezeim között. Egész jól elvegetáltak egymás mellett és a végére sínre került, aminek sínre kellett kerülnie, de szerintem egy olyan duó rég pusztulásra van ítélve, ahol mindkét embernek ennyire aprólékosan kell figyelnie a viselkedésére, ahol ennyire nem lehet egymás szemébe bökni, hogy mivel a fő gócpont.

Ez a gócpont, pedig a Gyönyörű pillanatban a fülszövegben is beharangozott lánykérési kérdés volt. Erről ennél háromszor hosszabb posztban is tudnám fejtegetni a véleményemet, de rövidre fogva, sosem értettem azt a hisztit, amit a házasság köré szoktak gerjeszteni a párok. Hogy miért kell halálra szekálni az egyik félnek a másikat azzal egy bizonyos idő után, hogy kérje meg a kezét/menjen hozzá feleségül, mintha nem lehetne létezni e nélkül az egekig magasztalt „választópillanat” nélkül, amit egyesek olyan különleges státuszként lobogtatnak, mintha legalább egy bárói cím lenne. Feltételezem, ha újjászületnék, akkor se lennék képes felfogni, mi annyira különleges két gyűrűben meg egy papírban, hogy legtöbbször megérjen ennyi veszekedést, ennyi gyötrelmet, amikor előtte amúgy tök jól elvolt a szóban forgó pár, különben bizonyos pszichiátriai kórképek hiányában nem akarnák ilyen módon összekötni az életüket. Nemrég az 1 perc és nyersz c. ügyességi vetélkedő ismétlésében is láttam egy csajt, aki azért jelentkezett a játékba, hogy pénzt gyűjtsön a nászútjukra, ami szép is jó… de nem házasodott össze a párjával zárójelben megjegyezve, a pasi meg se kérte a kezét és nem is célzott rá előtte, hogy ilyesmire szeretne vetemedni. Ez a nő mégis lufikat kerget, csavarokból épít tornyot egy hurkapálca segítségével és hasonló marhaságokat művel, hogy meglegyen a pénz a nászútra, mert ő eldöntötte, hogy most már szintet akar lépni, feleség akar lenni és össze is szedi a kérdéses eseményre a pénzt, mert biztos ez a legfőbb akadálya annak, hogy még ígéret szintjén se került gyűrű az ujjára. A közönség soraiban ülő pasijának a fején látszott a totális megkönnyebbülés, amikor a csajszi komolyabb összeg bezsebelése nélkül kiesett, amit a műsorvezető is megjegyzett. Ez egy kifejezetten kettyós forrásból hozott példa volt, de biztosra veszem rengeteg ilyen van, olyan fajtából is, ahol a férfi erőltetné a dolgot és olyanból is, ahol a nő. Kérdezem én, mi a jó ebben? Hogy belekényszerítse valaki az embert, akit elméletileg mindennél jobban szeret, ha már így hozzá akarja kötni magát, hogy belemenjen egy olyan szituációba, amit ő nem akar? Hol van itt a szerelem, amikor a saját erőszakoskodásom fontosabb, mint az, hogy mit szeretne állítólagos szerelmem? Hol vannak az őszinte érzelmek, amikor annak a fehér ruhának/szmokingnak és a gyűrűknek a felhúzásába úgy kell belekergetnem a páromat, mint egy tyúkot az ólba? A megfelelő drámai atmoszféra előkészítése után közlöm: sehol. Az ilyen esetekben nem szerelemről van szó, nem a másik embert szeret a buzgó kezdeményező, hanem egy életmodellt, egy jövő ideát, amihez foggal-körömmel ragaszkodik még akkor is, ha ezzel teljesen elmarja magától menet közben a másikat. Itt nem a klasszikus, az egyik fél nagyon akarja, a másik meg nagyon nem alaphelyzet létezett, ebből kifolyólag pedig egyik felet se értettem igazán, de attól még tartom magam ahhoz, amit itt fejtegettem. Ha akármelyik fél szerint is annyira nagy szükség van arra a kicseszett esküvőre a boldogsághoz, ha a sima együttélés nem biztosítja szerinte azt, akkor nem elég erős, nem életképes az ami közte és a partnere között van.

America karakterét a Gyönyörű/Veszedelmes sorscsapás alatt egy tűzről pattant, de erősen szeszélyes, teátrális jellemnek tartottam és ezek az alapvonások megmaradtak, de mikor lehetősége adódott volna normálisan kibontakozni, akkor…csődöt mondott. Egyik főszereplő személyisége se tartogatott annyi pluszt, egyik se volt annyira kidolgozott, hogy dobjanak valamit a történeten, hogy az olvasó ne csak azért szeresse a történetet, mert egy izgalmas, várakozással teli helyzet teremtődik, hanem azért is, mert ez az Ő történetük, mert Ők vannak benne és nem Lily meg James Potter, nem Katy és Daemon, nem Cassie meg Evan, hanem America és Shepley, akik a maguk közegében felülmúlhatatlanok. America határozott fellépése a prológusban Shepley-nek imponálhatott, de nekem nem jött be és, ha más szavakat is használtam volna, de körülbelül az volt róla a véleményem abban a pillanatban, amire azt mondta a srácnak, nyugodtan vágja csak a képében. Nem volt szimpatikus a húzása, de még ott szorult belé spiritusz, amit értékeltem… és hiányoltam a jelenbe való visszacsusszanás után, ahol vagy meghúzta magát, nehogy valami bántót cselekedjen, „nehogy zsarnokoskodjon” vagy elégedetlenkedett. Azt is még megértettem, hogy ő nem akart csak azért beleugrani egy házasságban, mert a legjobb barátnője és a pasija unokatestvére azt tették, nem akart a levegőben levegő nyomás hatására meghozni egy ilyen döntést, nincs belőle semmi gond. De onnantól már nem igazán tudtam belepréselnem magam America szemléletmódjára, amikor a kétszeres kikosarazás után meg azon nyavalygott, hogy Shep most már nem próbálkozik megkérni a kezét és lehet, soha nem is fogja, de ő nem kérheti meg, mert régimódi srác létére rosszul esne neki, hogy nincs nála a kezdeményezés. Ez nekem kicsit… huh, magas volt. És kísértetiesen hasonlított arra, amikor egy kisgyerek el akarja magát vitetni Disneylandbe, aztán amint átlépik a kaput és elkezdenek nézelődni meg beköpi, hogy már ez nem is érdekli és haza akar menni. Ami még egy gyereknél oké, de egy huszonvalahány éves felnőttnél… Ennél a momentumnál nekem az is egy ellentmondásos elem volt, hogy egy ilyen határozott, tökös csaj létére a világért se merné kiborítani a bilit és Shepley-re zúdítani mindent, amin majdnem az egész kötet ideje alatt malmozott. Ahányszor kölcsönösen egymás tudtára adták, hogy pont azért szeretik egymást, amilyenek, minden hülyeségükkel együtt, szerintem Shep se haragudott volna meg érte, ha tiszta vizet önt a pohárba és rövidre zárja a kínos epizódokat.

Shepley egy elragadó fickó, de… De. Hiába ugyanaz a vezetékneve, mint Travis Fuckin’ Maddoxnak, Trentonnak, Tylernek, Taylornak és Thomasnak, belőle hiányzott az a tipikus, Maddox temperamentum, ő nekem olyan tipikus mellékszereplő srác, aki arra megfelelő egy történetben, hogy ütközőként szolgáljon a Travis habitusú haverja és a külvilág törékeny elemei között, de ahhoz kevés, hogy ő legyen a pasi, aki körül ez az egész forog. A szokásos megfogalmazásommal élve, szobanövény. Alice Cooper beszélt arról a legutóbbi interjújában, hogy a zeneipart egyre inkább ellepik a kis óvatos, félénken meghúzódó, bocsánat-hogy-a-színpadon-vagyok típusú előadók és Shep is pont ilyen… könyvszereplő kivitelben. Nem azt mondom, hogy legyen minden karakter Itt vagyok, hát istenítsetek! alkat, de a megragadó kisugárzás az elengedhetetlen. Ahhoz, hogy beleessek nekem ő egyrészt túl visszafogott volt, más megközelítésből meg nagyon régimódi és… meggondolatlan. America sem egy két lábon járó racionalitás bomba, de Shepley feltűnően ide-oda kapkodott és átgondolatlan feltevéseket dobott be a levesbe, amikor kicsit is szorulni kezdett a nyakán a hurok. De mindent leszámítva, elnézve és benyelve az biztos, hogy róla az ordított, hogy bolondul Americaért és akadtak ezen a téren egészen… aranyos megnyilvánulásai… :D

„– Nem láttak egy csinos szőke lányt? A húszas évei elején jár, és kábé ilyen magas – emeltem fel a kezem szemmagasságba.
– Egy csomó szőke lányt láttam ma, haver.
– Ő nem csak egy a sok közül. Igazi bombázó, sugárzóan szép!
A mentős vállat vont.”


Tehát a főszereplők nem nőttek különösebb mértékben a szívemhez, olyanformán, hogy műtéti úton kelljen őket eltávolítani a közelemből a könyv végeztével, annyira a részemmé, örök barátaimmá váltak, akiktől nem lehet csak úgy elbúcsúzni, de a tornádós részek minden pénzt megértek! ^^ Magának a katasztrófának a bekövetkezése, az érkezése, az autópályáról mindenfelé menekülő emberek, majd a szerencsétlenül járt sebesültek, a szeretteiket tébolyultan keresők és a kórházban uralkodó fejetlenség mind hihetetlenül érzékletesen lettek megjelenítve, ezért elismerésem az írónőnek és elképzelhetetlennek tartom, hogyan képes valaki ilyen övezetben élni. Ahol a hasonló szörnyűségek mondhatni a mindennapok részei az időjárási tényezők miatt, ahol akár hetente többször érkezhet egy olyan szélvihar, ami jó esetben csak a háztetőt szakítja le a falakról. Ameddig tartott az időlegesen szünetet tartó, olvadjunk az utolsó köbcentinkig is folyékonnyá időjárás alatt jelentős mennyiségű plusz hőt termeltem a mérgelődéstől, de azért örülök neki, hogy errefelé nem produkál hasonló jelenségeket a környezet. Nagyon kíváncsi voltam, melyik karakter lesz az, aki először felteszi a pontot az elszakadásukra és megtalálja a másikat, amikor már biztosra vettem, ki lesz a befutó, viszont bedobott az írónő egy fordulatot, amit nem lehetett előre megjósolni és fenekestől felfordította a számításaimat :D Ameddig keresték egymást, talán akkor szerettem a legjobban a szereplőket, a körülöttük számára idegesítő lehetett, hogy képtelenek voltak nyugton maradni a seggükön, de ekkor végre már-már kézzelfoghatóan érződött, hogy kötődnek egymáshoz.

Ez a kis kiegészítő kötet önmagában nem fogott meg annyira, pláne nem a Gyönyörű lángolás nyújtotta hihetetlen élmény után, de a Gyönyörű sorscsapás sorozat elkötelezett rajongóinak kötelező beszerezniük ;)

Borító: 5/5- Hazudnék, ha azt mondanám minőségromlás állt borítóügyileg, ugyanolyan gyönyörűséges, mint a többi, ezekkel az élénk, nyárias kék színekkel még határozottan jó érzés is rá nézni ilyenkor :D A szokásos pillangó szerepel a megfelelő színnel, a legfontosabb elemek is felfedezhetők, nem túlzsúfolt, nem is snassz. Elegáns és dekoratív. A belseje pedig a szokásoshoz híven bámulatosan néz ki *-* Az üvegdarabok az intenzívebb kéken bámulatosan festenek.
Kedvenc szereplők: Travis, Reyes, Shep, America
Legutáltabb szereplők: -
Kedvenc részek: a tornádó lecsapása utáni jelenetek, illetve Travis beszólásai a prológusban
Mélypontok: a tornádó előtti végtelennek ható vergődés a szerelmesek között
Szerelmi szál: volt nem is egy, erősen erotikus jelenet, de a már említett steril távolságtartás miatt nekem nem jött úgy át a szikraeső és a felhevültség, mint ahogy azt az írónő tervezte… mindenesetre a részletesség miatt áll a 15-ös/16-os karika.  
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése