2017. augusztus 14., hétfő

Holly Seddon: Try Not to Breathe - Lélegzet-visszafojtva

Hi! Ezt az értékelést a Könyvmolyképző Kiadó, Kristály pöttyös gyűjteményének legfrissebb sztárjának, a Lélegzet-visszafojtva c. regénynek szentelem. Egy "zöldség" állapotba esett tizenöt éves lány, egy élete mélypontján lavírozó újságíró és egy titokzatos férfi, aki tizenöt éves lányt kórházba juttatta és, akit az említett újságíró le szándékozik leplezni a nyilvánosság előtt...
Plusz hírként ígérem, hogy amint sikerül a Titanic kiállításról készül 400 fotómat feltölteni a laptopomra és beigazítani, hogy stimmeljenek a fények, akkor hozok arról és Dan Wells dedikálásáról egy élménybeszámolót ;)


Fülszöveg:

Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-14 02:22:07
A kristály pöttyös sorozat első regénye, a Csak egy árnyék, óriási katarzist nyújtott a számomra, ezért majd’ kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam a kiadó weboldalán, hogy érkezik a második kristály pöttyös könyvük és aztán lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megkaparinthassam a Könyvhéten. ^^
Van ennek a könyvnek egy olyasféle adottsága, ami bizonyítja, rászolgált a címére. Ha belekezdtek, rögtön magával sodor titeket a betűk hada és képtelenné váltok a letevésére, csak lélegzet-visszafojtva olvassátok, miközben azt hajtogatjátok magatokban a rátok váró teendőket felidézve, hogy „még befejezem ezt a fejezetet, még öt oldalt, még egy oldalt, még ezt a fél oldalt, a következő fejezet nem is olyan hosszú… na ugorjunk neki…” Egy szóval ragadós. Mint a rágó a cipőtalpon, az utolsó oldalig nehéz megejteni a leválást. Ennek pedig nem feltétlenül a megfeszített izgalom az oka, egyszerűen ilyen hipnotikus Holly írásmódja. A felvillogtatott alapötlet érdekes, sok potenciált rejtő, borzongást ígérő és összességében egy élvezetes olvasmány ez a regény, de a pszicho-thrillerként való bekategorizálása cseppet sem indokolt. Nem éreztem egyszer se azt a tipikus, pszicho-bizsergést, amit az ilyen típusú könyvek adni szoktak, amikor a történet kitépi az ember zsigereit, belehajítja őket az aprítógépbe, jól megtapossa őket, aztán megpróbálja visszagyömöszölni a ragacsos, megkínzott masszát az eredeti helyére. Roppantul hiányoltam azt az igazi kemény, kegyetlenül földhöz csapós érzést, amitől se köpni, se nyelni nem lehet jó darabig. Elmaradt a mindent megrengető, talajt kitépő nagy BUMM. Ha a valósághoz híven akarnám megnevezni a Lélegzet-visszafojtva műfaját, akkor én azt mondanám krimi, abból se egy nagyon beteg példány, hanem egy lazább. Sok volt a felesleges rizsa, például Jacob és a többiek sanyarú magánéletének a fejtegetése totálisan irreleváns volt a fő szál, azaz Amy megtámadójának az előkerítésének a szempontjából. Reméltem, hogy ennek a gazembernek a kézre kerítése is valamivel bonyolultabb lesz, de már az ominózus ember első említésénél tudtam, hogy ő volt a támadó, nem ártott volna valami élénkebb félrevezetés, mert az már az elterelő hadművelet első sorainál nyilvánvaló volt, hogy úgyse az lesz a hunyó, akit az írónő minden erejével be akar mártani. Több titokzatosságot és több is betegességet el tudtam volna viselni és akkor se panaszkodtam volna, ha van néhány fejezet szentelve a támadó indítékainak. A kómaszerű állapot megjelenítése tetszett, mint ahogy az is, hogy bent maradt valamilyen szinten Amy szemszöge is a történetben, így általa plusz morzsákhoz juthattam azt illetően, mi történt vele és meg lehetett tudni, hogy miközben Alex nyomoz, addig ő hogyan érzékeli a külvilágot. Ezek alatt a részek alatt az is bebizonyosodott, amit már az első oldalakon is sejtettem, hogy a sztori áldozata egy kis… khm… sarkcsillag. Amynek az az egyetlen óriási szerencséje van, hogy alapból nem volt magánál, különben biztos addig csapkodtam volna egy serpenyővel, ameddig nem áll be valami hasonló állapot… :P ’xD Nem tudom, hányadik könyve ez az írónőnek, de szerintem eléggé szárnypróbálgatás szaga volt még a dolognak. Ez nem zárja ki a jól szórakozást, mert alig vártam, hogy folytathassam az olvasását, de ez nem pszicho-thriller és túl nagyok voltak vele szemben az elvárásaim az első KP könyvem után. A maga, krimis nemében egy jó kis könyv, de nem kell tőle olyasmit várni, hogy megrágjon, aztán kiköpjön, mert ahhoz könnyűsúlyban játszik.



A legjobb lesz magával Amyvel indítanom, aki az egész könyvnek a mozgatórugója, mivel ő szolgáltatja a nyomozás… tárgyát. Az már rendkívül rövid idő alatt világossá vált, hogy habár nem fog tudni szervesen szerepelni a vele történtek miatt, nagyon nem fogom komálni én ezt a csajt, hiába lehetne szimpatikus a zene iránti megszállottsága miatt. Előre utálom, hogy azt fogom leírni, amit nemsokára ti is megláttok, mert hasonló felállásokban az áldozat mégis áldozat, ő az akit mindenkinek kötelező sajnálnia és megértenie, hiszen durva, ami vele történt…. de ez a nő… valami észbontó és közel sem jó értelemben, mint például a mai nap során felfedezett Battle Beast zenekar énekesnője, Noora Louhimo. Amy egy felszínes kis ringyó. És ami a legbosszantóbb a felszínes ringyóságában, hogy ha éppen a múltban, ha a jelentben tartózkodunk senki sincs vele tisztában, hogy micsoda egy ügyefogyott cemende is ő, aki azt hiszi, létjogosultsága, hogy minden az ölébe hulljon. Mindenki ajnározza, hogy mennyire jókislány, mennyire okos, mennyire csodálatos, mennyire érdemes arra, hogy akkora kultusz övezze, mint amit a diktátorok kényszerítettek ki maguknak. A különbség annyi, hogy Amyt saját döntésükből és örömmel istenítik az emberek, mert ő egy… elragadó teremtés és kész. Nincs vita, nincs olyan, aki ezt megkérdőjelezné még a tettei fényében is, Amy sosem tehet semmiről, Amy mindenkinek a szeme fénye. Nem számít, hogy hazudik a szüleinek, ájulásig issza magát és, hogy remete létbe vonuló szégyennek éli meg, hogy ő TIZENÖT ÉVESEN még szűz és, hogy mindegy, hogy kivel csak túl akar már esni ezen a szex témán, bármelyik felé vetődő hím egyed megfektetheti, csak ő legyen az első a barátnői közül, akivel ez megtörténik. Amyt mindenki szereti, Amy mindenki szemében ártatlan. Amy szemrebbenés nélkül megcsalja a pasiját, mert neki nem elég egy gimnazista korú kisfiú, neki egy felnőtt férfi kell, aki mellett különlegesnek meg kívánatosnak érezheti magát és tarja magát elég nagylánynak ahhoz, hogy mindenféle felnőttes dolgot is tegyen ezzel a felnőtt férfival, mérlegelés nélkül. Aztán meg megállás után sír az anyukája után, mert neki ez sok. Mint áldozatot sajnálom, de mint embert, rohadtul nem. És ne ijedjetek meg, amiket felsoroltam jellemábrázolás céljából Amyt illetően, az nem számít spoilernek, a megcsalás és a Ki dugatja meg magát elsőnek? verseny is nagyon hamar felszínre kerül a csaj visszaemlékezései által. Mint ahogy az is, hogy Amyt eszesnek tartják, akik ismerték, az érdeklődési köre mégis addig terjed, hogy ki smárolt kivel, az ő szavaival élve, mik a legújabb pletykák. Ami a gimnáziumon kívül történik és nem a szerelemhez és vonzataihoz köthető, ami esetleg értelmesebb téma, az…nem fontos. Eleinte bosszantott a kis csökött agyú hisztérika, de rövid időn belül eljuttatott egy olyan pontra, amikor jól mulattam rajta. Nem felidegesített, hanem egyszerűen röhögtem rajta, hogy hogyan lehet valaki ilyen. Amikor 15 éve kómában fekve is azon morfondírozott, hogy majd felnőttként hogyan csalja meg az éppen beújított pasiját valami híres énekessel, akitől előtte persze elmarja a barátnőjét előtte, azon már csak tiszta szívből röhögni tudtam. Figyelmeztettelek titeket, nem kispályás a leányzó. xD Annyira abszurd módon nevetséges volt, hogy valakinek még ilyen körülmények között is csak ezen jár az esze, miközben bizonygatja, hogy amúgy szereti a barátját! És erre nem mentség a kora, ha tizenöt éves vagyok és van egy pasim, akit szeretek, akkor felőlem felbukkanhat Andy Biersack is, hogy bepróbálkozzon nálam, azon túl, hogy zenél egy kicsit meg ad egy aláírást, nem érdekelne. Eszméletlen! Nem tudok jobb szót rá :D Amy támadójának a kiléte természetesen idővel kiderült, de a fő rejtélyről, hogy milyen infantilis barmok lehettek Amy körül, hogy nem vették észre, milyen is valójában, arról nem sikerült lerántani a leplet. Annyit lehet csupán értékelni a lány részéről, hogy mialatt a kómában feküdt, ha több, mint tíz évbe is telt, rádöbbent mennyire vállalhatatlanul idiótán viselkedett :P

Eltekintve a szokásos leosztás-körből álló karaktervélemény formálásomtól, rettentően bosszantó, ahogy Amy ügyét kezelték vagy pontosítva nem kezelték még úgy is mérhetetlenül trehányul jártak el, hogy többször kihangsúlyozták, gimnazista cukipofa kislány mivolta miatt nagyobb figyelmet kapott, mint mondjuk egy szakközépbe járó, intézetekből szökött, „züllött lány”. Merthogy a történet a következő: ahogy a fülszövegben is említik, Amy egy nap felszívódik az iskolából hazafelé tartva, majd napokkal később félholtra verve találnak rá egy parkban. A rendőrség becibálja a kapitányságra a tipikus gyanúsított alapanyagokat, azaz a mostohaapát aki kapásból csak valami pedofil, perverz vadállat lehet, ha közel áll a lányához és törődik vele annak ellenére, hogy biológiailag nem az ő lánya és az áldozat pasiját, kikérdezi a közelebbi ismerőseit a lánynak és átfésüli a helyszínt. A nyomozást körülbelül eddig a pontig mutatták be, a tévések meg a riporterek csináltak hírverést egy ilyen eset miatt, ami nagyban hozzájárult a felhajtás méretéhez, de ez már nem a rendőrség érdeme. Nem vagyok nyomozó és nem is tervezek az lenni, de ennél azért tágabb körben kellett volna végezni a munkálatokat, én biztos megkérdeztem volna a barát rokonait és szomszédjait is, mint ahogy az áldozat szomszédjait, az iskola környékén élőket stb. Amire pedig később Alex is rámutatott, keresni kellett volna hasonló ügyeket, mert nem csak benne van a pakliban, hanem nagyon sanszos is, hogy aki megtámadta Amyt, annak nem ez volt az első ilyen húzása. A hasonló ügyeknél szedett nyomok és az Amy eseténél összeszedett támpontok pedig együttesen többet hatottak volna… De már a történet fő idősíkjában, azaz 2010-ben is értelmetlen volt a Mi lett volna ha…? kérdéseket ragozni, a múlton nem lehet vele változtatni. Amy esete megoldatlan maradt, a lány az intenzívről átkerült egy hozzá hasonló állapotban lévőknek fenntartott elfekvőbe és ahogy az évek teltek, mindenki elfeledkezett róla, azzal, ami vele történt. Az élet ment tovább, Amy viszont maradt, az őt ért szörnyűséget illető igazságszolgáltatás nélkül, öntudatlanul, olyan mértékű agyi aktivitással, ami a semminél lényegesen jobb, de nem teszi számára lehetővé, hogy úgy kommunikáljon a környezetével, mint ahogyan azt mi megszoktuk. Ezzel akár le is zárulhatott volna Amy Stevenson élete és annak maradványai, egy tragikus történet kíséretében, amivel senki se hajlandó már látszólag foglalkozni és besüppedt volna a többi „zöldségnek” nevezett beteg közé. De csakis akkor, ha nincsen egy alkoholista újságíró, aki legalább akkora csődtömegnek tekinthető, mint Amy, csak más értelemben…

Alexszel, a történet szervesen is cselekvő főszereplőjével kapcsolatban bemelegítésként megszeretnék osztani veletek egy apró kis félreértést a részemről… mégpedig, hogy a fülszöveget olvasva abban a meggyőződésben voltam, hogy Alex férfi. Az első oldalak olvasását is ebben a tévhitben töltöttem egészen addig, ameddig nem utalt rá az író úgy, mint újságírónő, majd tíz oldalakkal később tudatta az olvasóval, hogy a szereplő igazi neve Alexandra és az van becézve Alexnek, akárkivel is beszél éppen. Ilyen szempontból sokkal praktikusabb, hogy az angolban ott vannak a she/he utalások, amik elkerülhetővé teszik a hasonló gubancokat a karakterek nemével. Tehát ezzel a kis meglepetéssel indult a közös életünk Alexszel, akiről ezáltal némileg át kellett maszkíroznom a lelki szemeim előtt megjelenő képet… Alex az első felbukkanásakor abban a kórházban tartózkodik, ahol Amy is fekszik, hogy interjút készítsen az illetékes orvossal az osztályról, annak működésről, céljáról stb. Majd meglátja Amyt, aki mivel annyi idős, mint Alex, a nő tinédzserkorának a sötét foltjává vált a lány esete, akinek a támadóját sosem sikerült előkeríteni, úgy elnyelte a föld. Alex hosszú ideje nem érezte a kihívás örömét a munkájában, azt az érzést, amikor egy téma megragad és nem ereszt el, ameddig az ember nem ül billentyűzet elé, hogy összeállítson róla egy vázlatot, kutakodjon, majd megírja róla a cikket. Ugyanis Alex életére a romokban van szófordulat enyhe kifejezés, az alkoholizmusa miatt elvetélt, a férje elhagyta és őt jobban leköti az ivás meg az önsajnálatban való dagonyázás, mint a munka. Amit inkább csak muszájból végez, hogy fenntarthassa magát, megtartsa a normalitás illúzióját és, hogy az esetleges részeg, ámokfutó vásárlásai után se égjen le annyira, hogy komoly problémái legyenek. Amy esete azonban fellobbantja benne a régóta kihunyt szikrát, az osztályról szóló cikkéhez hozzá szeretné csapni a szerencsétlenül járt lány történetét és bár saját bevallása szerint nem vonzotta sose az oknyomozó újságírás, ahogy belemerül a történetbe, eltökéli, hogy a lehetőségeihez mérten minden követ megmozgat azért, hogy kiderítse, pontosan mi is érte Amyt és, hogy ki ezért a felelős. Amikor az ember a nyakába veszi egy majdnem húsz éves rejtély kibogozását, általában bolondnak nézik a környezetében lévők, Alexnek klasszikus értelemben nem kellett ettől félnie… Az ivásból fakadó tombolásai során az ismerősei java részét elmarta magától, így egyedül a rendőr volt férje oszthatja meg vele az ellenérzéseit, akit egyrészt azért csörget fel, hogy az Amyhez köthető egykori nyomozásról adatokat gyűjtsön, másrészt meg azért, mert… nem bír szabadulni a férfitől. Noha az már továbblépett és nemhogy új felesége van, de nemsokára gyerekük is lesz… Alexszel sokáig hadilábon álltam, hiába ő tekinthető a leginkább épkézláb szereplőnek, a viselkedése többnyire taszított. A Gyönyörű lángolásról írt kritikámban megjegyeztem többször, hogy Ellie egy erős szereplő, egy olyan alkoholista, aki próbálkozik a leszokással, aki küzd. Ez a folyamat egy bizonyos pont után megindult Alexnél is, de nagyrészt beletörődött abba, amit az ivás tesz vele és nem volt azon, hogy változtasson. Neki tökre megfelelt, hogy órák esnek ki a napjából, hogy minden nap ágyneműt kell mosnia, mert bevécézik, hogy dél után konkrétan használhatatlan, mert akkor viszi magába a legnagyobb mennyiséget és, hogy éjszaka paranoia gyötri, ami miatt rettegve várja a nappal közeledtét. Úgy is fogalmazhatnék akár, hogy Alex kényelmesen berendezkedett erre az életmódra, megszokta és… ez így el is ment, mert a gyakorlat azt mutatta, hogy bármennyire szar neki, ezekkel a körülményekkel is el lehet vegetálni, mert az kizárt, hogy a piáról lemondjon. Ezzel még nem volt akkora nagy gondom, bár kétségkívül szánalmasnak tartottam, hogy ő beletörődött abba, hogy így félresiklott a karrierje és az egész élete, ha úgy tetszik, miközben ért hozzá, amit csinál. Beleszoktam a kis rutinjaiba és onnantól, amikor amennyire önerőből telt, rálépett a leszokás ösvényére, akkor egészen büszke voltam rá. Amivel nagyon nem tudtam azonosulni a részéről az a sajnálkozása volt meg a ragaszkodása, avagy kétségbeesett kapálózása a volt férje felé. Ez a magatartás a szánalmassági skálán túllőtt a mély alkoholista fázison, gyanítom sosem fogom megérteni, hogyan dobhatja valaki ennyire sutba minden méltóságát, hogyan alacsonyodhat le arra a szintre, hogy így csorgatja a nyálát valaki után, akit ő már rég nem érdekel. Ez… számomra visszataszító. Nem olyankor volt az én nézőpontomból a leggyengébb Alex, amikor ivott, hanem amikor Matt miatt siránkozott. Bántam, hogy az írónő egy ennyire önálló működésre képtelen valakiként jelenítette meg Alexet, utálom az olyan nőket, akik ennyire függenek a „Nagy Férfitól Az Életükben”. Amit Alex csinált az kimerítő a társfüggőség fogalmát, az elkeserítőbb kategóriából. Előre féltem, hogy mikor nyúl megint a telefonhoz, hogy ugrassza Matt-et, akinek a csodálatossága egy hasonló felmagasztalásnak köszönhető, mint ami Amyt is magasságos Csipkerózsikává emelte. Ebben a Matt-hez való ragaszkodásban meg az a vicces… hogy Alex nyomozásának minden fontosabb állomásához a férfi segítette hozzá, ímmel-ámmal tette, de ő adta meg azoknak a neveknek a nagy részét, amikkel Alex elindult valamerre. Jobban szerettem volna, ha kicsit önállóbb a nő és, ha segítséget is kér, akkor néha mástól és nem mindig csak Matt-től. Az egy szimpatikus húzás volt a részéről, hogy Alex a nyomozás során nem egy szimpla cikkalanyként, hanem egy személyként tekintett Amyre, leült az ágya mellé, beszámolt neki, hogy hol tart, összeállított egy lejátszási listát a lány kórtermében lógó poszterek alapján a kedvenc zenéivel, amikor megláttam a Siouxsie and the Banshees nevét a könyvben, kis híján felsikítottam az örömtől ^^ azaz megadta neki azt, amit már régóta nem tapasztalt senkitől az ápolókon kívül. Intenzíven törődött vele, Alex nem könnyen szokta meg az egyoldalú beszélgetést, de úgy kezelte Amyt, mintha ugyanúgy lenne jelen, mint ő maga. Rá is terápiás jelleggel jutott a dolog és eljuttatta a lány látogatása egy kulcsfigurához, ahhoz a bizonyos baráthoz, akit a kis csaj megkerülése után bevittek kihallgatni.

Időszerű megemlítenem, hogy a történet négy szemszögön keresztül fut, Amyén, Alexén, Amy egykori barátján és ennek a barátnak az anyjáén, a rendszeres szemszögeket Alex és ez a barát, Jacob birtokolják, Amyé eleinte ritkábban vannak, majd egyre sűrűbben bukkannak fel, Jacob anyjáé meg hébe-hóba bukkan fel. Jacob karakterének a porondra vezetéséről először egy nagy negatívumot említek meg, nem értettem, miért kellett ennyi időn keresztül titokban tartania az írónak Alex előtt, hogy kicsoda ő. Ha mi olvasók se tudtuk volna, akkor lehetett volna rejtélyes és izgalmas a dolog, találgathattunk volna, miért járkál oda ez a férfi Amy kórházi ágyához rendszeresen, de így csak… elnyújtott lett. Hiszen az az első fejezetekből kiderül, hogy Amy barátját Jake-nek hívták, miután pedig felbukkant egy Jacob névvel ellátott fejezet, nem kellett hozzá sok ész, hogy ki legyen sütve, az a Jacob, aki mesél, nem más, mint Amy Jake-je. Aki egy szánalomra méltó balek és az időhúzásra szolgáló, oktalan rizsázás fő gerjesztője fél-félállásban. Visszagondolva az Alexről írt rosszakat jobb lenne visszavonnom, mert a hibái ellenére a nő egy simulékony szereplő volt és a problémát jelentő viselkedési formáit számba véve, Jacob többszörösen túlteljesítette őt. Jacob egy pancser, aki nulla emberismerettel rendelkezik, szereti játszani az elesett, elnyomott felet és annyira vakon hisz benne, hogy nem esztelenség minden emberről a legjobbat feltételezni, hogy lepipálja azt a hitet, amit a gyerekek a télapóval, a húsvéti nyúllal meg a fogtündérrel kapcsolatban tanúsítanak. Folyton csak sír, mármint képletesen mint egy először menstruáló, alacsony fájdalomküszöbbel rendelkező kislány, hogy „ennyire vacak az életem, ilyen boldogtalan vagyok, olyan boldogtalan vagyok, ilyen szörnyű a nejem, olyan szörnyű a nejem” és a többi… Baszd meg, felnőtt ember vagy,hát tegyél ellene! „>.< Nem, nem bírom én az ilyen örök mártír alkatokat, akik ahelyett, hogy megoldást keresnének a gondjukra, bátran vállalják a szenvedő alany szerepét, miközben totális mélabúban tengetik a napjaikat. Megváltozott a felesége és már nem az a szeretnivaló nő, mint amilyen az esküvőjük előtt volt, hanem egy házisárkány? Váljon el akkor! Váljon el és ne azon picsogjon folyamatosan, hogy Fiona az őrületbe kergeti a kitöréseivel, amiket tényleg nem egyszerű meló bírni cérnával mellékesen. Fiona egy igazi, prózai hárpia, előre rettegek tőle, hogy ne adj úristen ér majd valami, kapok egy komolyabb napszúrást mondjuk és egy nap én is ilyen leszek o.o De visszakanyarodva Jacobra, untam őt és a fene nagy gondjait, a letargiát, amibe saját magát kergette, hol a felesége és a születendő gyereke miatt nyűglődött, hol a hasonlóan parádésan szar, felmenőivel töltött évei miatt panaszkodott, hol azért, hogy Amy megtámadása után mennyire eltávolodott az öccsétől. Nagyon megérett rá, hogy lecsapják egy telefonkönyvvel, annyira életképtelen, málé alak és azt is változatlanul fenntartom, hogy lényegtelen volt a karakterek nagy lelki mocska. A pszicho részleg itt nagy bánatomra úgy érvényesült, hogy ezeknek a sanyarú epizódoknak az olvasása alatt pszichológusnak éreztem magamat, akinek a rendelésére becsörtetett Jacob, Jacob anyja és időnként Alex. A szürke hétköznapok terheinek,a vágyottól eltérő magánéleti pokol fejtegetése nem illik bele egy ilyen könyvbe. Meglátásom szerint az írónő időről-időre annyira belemerült a fél rész agóniából, fél rész általános elégedettségből álló dráma papírra vitelébe és a többi haszontalan információ megosztására, hogy megfeledkezett az igazán fontos dolgokról, arról, miért is írja ezt a regényt. Például miért kellett majdnem mindenkinek gyereket várnia? Még az egyszer felbukkanó mellékszereplőknek is? Mivel az embereknél nincsen olyan párzási idény, mint az állatoknál ez nem is életszerű és nem is több, mint betűpazarlás ebben a műfajban, mert nem volt semmilyen hatása ezeknek a tényeknek a cselekmény fő vonalára azt leszámítva, hogy Jacob anyja által mindenkinek a tudatába lett vésve, hogyha egy nő, aki éppen várandós, elviselhetetlen picsaként kezd el viselkedni, az ellen nem lehet szót emelni, mert a hormonok teszik és amúgy is nehéz neki. A véleményem szerint ha valaki hisztériás alkat, ha nő, ha férfi, akkor nem ilyen tényezőktől függ ennek a hisztériának a kibukása. Az, hogy valaki influenzás, törött testrésszel kúrálódik vagy terhes az még nem mentség rá, ha olyan üvöltözésben meg csapkodásban megnyilvánuló cirkuszt csap a környezetében lévők minden mozzanatára, amit még a Broadwayen se láttak. De mindegy, Jacob anyjának az idióta csőlátásában úgyse találnék rációt. Például milyen elmebeteg gondolkozás az, hogy akármi is történik, akármennyire elcseszett is egy kapcsolat, a problémákat minden körülmények között MEG KELL oldani, mert tilos szétszakítani a családot még akkor is, ha jobb lenne a párnak és a körülöttük lévőknek is, hogy külön folytassák, mert az elválás az olyan… közönséges szeszély, ami nem méltó tisztességes emberekhez?! O.o A kedves mamának kéne egy beutaló a zizifarmra, ha ezt terjeszti és így nem is meglepő, hogy egy ekkora teszetosza paprikajancsi lett a középső fiából. Szóval Jacob rövidre fogva nem egy jelentősnek mondható személyiség és egy gyáva, határozatlan nyúlbéla… de szükség volt rá, hogy Alex nyomozása gyümölcsözővé váljon.

Nem fognak ők ketten a kedvenc nyomozópárosaim közé emelkedni abból kifolyólag, hogy egyik szereplőt se nevezhetném teljesen jogosan a kedvencemnek, de elvoltam velük. A tevékenykedésük nem csapott az ég felé gigantikus izgalomhullámokat, de azok a részek tagadhatatlanul érdekesek lettek, amikor a vallomások kezdtek ellentmondani egymásnak. A történtekről nekem az első fejezetben támadt egy horrorisztikusan beteg elméletem és végül sajnáltam, hogy nem ezt választotta ki az írónő is, mert ütős lett volna… de Alexnek is akadt egy jó elmélete :D Az első, ami Amy vérszerinti apját is magába foglalja. A második nagyon erőltetett lett és elkönyveltem magamban, hogy hasonló hajtépést fogok majd végezni a sztori végeztével, mint annak az osztálynak a vezető orvosa, ahol Amy fekszik, hogyha ennél a verziónál maradunk. Fellélegeztem, amikor kiderült, hogy az a hunyó, akire én gondoltam és nem az, akit gőzerővel be akartak feketíteni. Tetszett, hogy a sok eredménytelen utazás után, amit Alex megtett, pont az hozta meg a várt eredményt, amit az tett lehetővé, amit Matt-nek B-tervként vázolt fel a nő a rendőri háttérből származó segítségek közül. Jelentéktelennek, utolsó mentsvárnak tűnt ez a felvetés, mégis a leghasznosabbá lépett elő és picit idegtépő is volt, hogy megtehette volna Alex, hogy ezzel indít, végül mégse tette. Gondolom ez a „sors iróniája” :D A tárgyalás megoldása nagyon ötletes, örültem neki, hogy így lett kivitelezve, hogy valamilyen formában Amyt is sikerült belevonni a végeredmény kialakulásába.

Szőrszálhasogatás vagy sem lesz, amit készülök itt kifejteni… de attól bevállalom, mert nem szokásom tartani tőle, mennyire tűnök kötözködőnek és meg is őrülnék, ha nem adhatnám ki magamból. Szóval a helyzet az, hogy Holly beszippantós írásmódját hiába szerettem, néhányszor nem voltam vele kibékülve, amit az írónő üzent. A mezőnyt vezeti Jacob öccsének, Tomnak a bemutatása, aki bár jelentősebben visszaemlékezésekben szerepelt, mégis nagyon szimpatikus lett nekem. A srác a kamasz évei alatt egy rocker/emo időszakot élt, hosszú bőrkabátot hordott, kihúzta a szemeit, Nine Inch Nailst hallgatott, borongós könyveket olvasott bár Jacob nyilatkozata ellenére, nekem a róla született értékelések alapján nem tűnik egy sötét, depressziós sztorinak a Zabhegyező és ez Jacob szemszögéből egy akkora traumaként volt megjelenítve, mintha Tomot legalább hasonlóan elkalapálták volna, mint anno Amyt. Nem értettem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Miért kell ujjal mutogatni rá pusztán azért, mert miután a testvérei meg a szülei szartak egy nagyot a fejére, magának való, társaságkerülő ember lett belőle? Ami egyáltalán nincs összefüggésben amúgy azzal, hogy milyen zenét hallgat és mit ken a szemére. Ez nekem eléggé konzervatívnak csúfoltan beszűkült megközelítése volt annak, hogy valaki a keményebb zenéket és a hozzá kapcsolódó stílust preferálja. Mintha attól valami érthetetlen működési mechanizmusú csodabogár válna belőle, amiért ő nem azokat az alternatív rock címen eladott pop csapatokat hallgatta, mint Jacob hőn imádott Amyje és amiért nem várta tárt karokkal a testvérét, miután kilábalt Miss. Sarkcsillag elvesztéséből valamennyire. A másik unszimpatikus dolog Holly részéről meg az volt, hogy… a karakterei nagy része minősíthetetlen tettek halmazát vitte véghez, egyszer sem érződött az írásából elítélés. Mindenki tiszta megértő volt mindenkivel és ezt a megértést ő is közvetítette az E/3-as mesélésében, ebből az jött le, hogy szerinte például totálisan elfogadható, hogy Amy megcsalta Jacobot azért, hogy egy idősebb férfival kavarjon, mert az ilyen korú lányok nem tudnak ellenállni egy ilyen tapasztalt, felnőttes valaki figyelmének, amitől ők is nagynak érzik magukat. Ugyan már… nem most jöttünk le a falvédőről :P Ez nagyon kétségbeesett mentegetés és alaptalan is, mert nem minden tizenöt éves ennyire felszínes. Az oké, hogy olyan embereket teremtett meg, akik sokat hibáztak, de szerintem elengedhetetlen lett volna, hogy egyúttal azt üzenje, sajna rengeteg hasonló felállás van, de ő nem ért egyet azzal, amit csináltak. Mivel ez elmaradt, azt a benyomást sugározta, miszerint rendben van, ha egy lány megteszi mindazt, mint Amy, akkor is vétlen, hogy Jacob anyjának az életről alkotott elképzelése helyes és a többi… Ezekből kiindulva meg eléggé… érdekes lehet az értékrendje.

A kritikámban felsoroltam nektek csupa olyan okot, ami azt igazolta, csalódtam ebben a könyvben és nem nyerte el a tetszésemet és ennyi negatívum mellett én se igazán értem, hogy miért, de mindezekkel együtt is… tetszett. Nem egy megfeszített figyelmet követelő, kifürkészhetetlen és pörgős könyv, de nem ereszt el és a nyomozási folyamat is érdekes, korrektül bemutatott. Akik a Csak egy árnyék után olvassák, azoknak annyit tudok mondani, hogy ne viszonyítgassák hozzá és, ami a legfontosabb, ne várják, hogy úgy odavágjon, mint az a regény. A Lélegzet-visszafojtva egy jó középkategóriásnak titulálható, nem is idegesítően rossz, nem is langyos, de nem is lebilincselő történet. A jónál helytállóbb jelzővel nem illethetem, olyasmi, ami egyszer elolvasva pozitív élményt hagy maga után, de nem kapkodja le az ember a polcról pár havonta, hogy ismét elmerülhessen benne.

Borító: 5/5- Erre lehetetlen is kevesebbet adni, egyrészt a betűtípusa passzol a másik kristály pöttyös könyv betűihez, másrészt a hangulata rejtélyességet sugároz és borongást. Nagyon jól mutatnak az egybemosott részletek és az esőcseppek kidomborítása… az korszakalkotó húzás volt! *o* Egy meleg napon valami elképesztő érzés ránézni, bámulatosan szép. Egy a hétköznapitól nyomokban eltérő világot mutat, mégis olyan, mintha akármelyik másodpercben megmozdulhatnának az egyes elemek.
Kedvenc karakterek: -
Legutáltabb karakterek: Amy, Jacob
Kedvenc részek: amikor zenéről volt szó, amikor Alex eldöntötte, hogy kideríti, mi történt Amyvel, amikor Alex elkezdett bejárogatni Amyhez beszélgetni, amikor Alex arra kelt fel, hogy változások történtek a lakásában, amikor Alex elment Caroline-hoz.
Mélypontok: sok haszontalan elem belevegyítése az egyenletbe, a nyavalygások, a rejtély kitalálhatósága
Korhatár: Annyiban maradtunk, hogy ez egy lazább krimi és nem egy pszicho-thriller ezért bátran ajánlom a gyengébb idegzetű könyvmolyoknak is, akiknek megragadja a fantáziáját Amy sztorija, 13-14 éves kortól nyugodtan kézbe vehető. Egyáltalán nem durva.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése