2017. augusztus 19., szombat

Dan Wells dedikálásán + a Titanic kiállításon jártam... (2017)


Sziasztok! Gatyába ráztam magam annyira, nem is kellett hozzá egy hónap, csak majdnem hogy leüljek és összekörmöljek nektek egy beszámolót a legutóbbi, nagyszabású Bon Voyage Gothic akciómról, aminek során, ha nem is az Orient Expressen akkor izgalmasabb lett volna az út , de feldöcögtem Pestre, hogy meglátogassam a Titanic kiállítást és Dan Wells, amerikai író dedikálását ^^
 
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-16 22:17:21
Kezdeném az előzmények felvázolásával, mégpedig, hogy az indulást megelőző napokon olyan hajszát indítottam Dan, John Cleaver sorozatának második és harmadik kötetéért, amit a Mágiaügyi Minisztérium se vetett be Voldemort kézre kerítésének az érdekében. És az eredmény? Nulla, gyerekek. Egy hatalmas nagy nulla. Amióta kijött ez a három az egyben kiadása a Nem vagyok sorozatgyilkosnak, ami a Nem vagyok sorozatgyilkoson kívül magába foglalja a Szörnyeteg úr és Nem akarlak megölni könyveket is, önmagában konkrétan beszerezhetetlen a Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni. Én nagy megfontoltsággal már ennek a hármas kiadásnak a beharangozásakor eldöntöttem, már csak azért is külön kellenek a részek, egyrészt azért, hogy ha az első kötet esetleg nem nyeri el a tetszésemet, az ITT elérhető kritikám bizonyítja, hogy egyáltalán nem így történt akkor ne kelljen átrágni magam még két részen, másrészt meg... kellett annak a két résznek a borítója is a polcomra, na... Tudjátok, hogy megy ez... Szóval ezt így ördögien kiterveltem, csak ekkor még nem számoltam vele, hogy a könyvesboltokban megtalálhatatlan a legtöbb webshopban meg készletfigyelés címkével "lehet várni a csodára" felállás van a második és harmadik rész kapcsán. Úgy voltam vele, na nem baj, akkor megveszem a Részlegesek trilógia maradék két részét, hogy ha már dedikáltatok, akkor csak minél több könyvet tudjak szignóztatni. És tudjátok, mi történt? Ezek se voltak. Úgyhogy maradt a B terv, a vonat befutása után a nyakamba veszem a Pesten lévő üzleteket...

Az út a szokásos szemfestés, zenehallgatás és felspanolt várakozás forgatókönyve szerint zajlott odafele, újdonságként annyi járult a képlethez, hogy utazott a kocsiban még egy könyvmoly. A lány a Böszörményi Gyula: Bitó és borostyánt olvasta és a közepe tájékán erősen megfeszített fordulatot vett a figyelme. Ez valószínűleg egy égi jel arra nézve, hogy bele kéne végre vágnom az Ambróczy báró esetei sorozatba is. Az előző napot a könyvek kergetése mellett tervezéssel is töltöttem, összeírtam a telefonomon minden állomást, ahol meg szeretnék fordulni, hogy azokat milyen utca köti össze, milyen tömegközlekedési eszközökkel lehet elérni, illetve, hogy ezekre hol lehet le és felszállni. A mendemondákkal ellentétben szerintem egyáltalán nem bunkók a pestiek, ha eddig útbaigazítás lett kérve tőlük, mindig normálisan válaszoltak, de az év harmadik könyves utazásakor már nem szerettem volna a mindenkit megállító turista szerepkörében mozogni, ha nem muszáj. Tehát volt egy csodálatos, részletes útvonaltervem...ami a gyakorlatban fele részt mégsem bizonyult használhatónak...

Az első fennakadást közvetlenül a pályaudvaron éltem meg, ugyanis a kinézett metró nem csak, hogy nem állt volna meg az illetékesek szerint az első célnál, hanem annak a közelébe se ment. o.o Szeretlek, Google Maps. Úgyhogy némi kóválygás és egy hasonlóan elveszetten nézelődő punk csapat elhagyása után buszra pattanva lassan, de biztosan haladtam afelé a könyvesbolt felé, ahol órákkal később Dan dedikált. Zárójelben megjegyezve annyira kerestem a leszállást követően a boltot, hogy simán elsétáltam előtte elsőre. Enyhe pofára esésemre a Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni ott se volt jobban elérhetőbb, mint otthon, így végül Dan új megjelenésű könyve, a Szellemváros és a Részlegesek trilógia második kötete mellett tettem le a voksomat.



Miután a kicsikéimet biztonságba helyeztem a táskámba a Nem vagyok sorozatgyilkos és a Részben ember mellé, következett a Titanic kiállítás megkeresése... ami sokkalta szebb menet volt, mint a Lírához való elevickélés. Elméletileg két utcát kellett volna talpalni és máris a helyszínül szolgáló Király utcában kötöttem volna ki... de ez a két utca a világ minden kincséért se akart volna előkerülni. A nap gőzerővel tűzött, a beton szinte megolvadt a bakancsom talpa alatt, már minden hullámzott a szemem előtt és kiderült: a viszonylag rövid utat sikeresen megnégyszereztem. Minimum. És ennek az volt az oka, hogy minden valószínűség szerint a megkérdezettek által megadott tájékozódási pontok után kutatva szépen megkerültem a megfelelő háztömböt, méghozzá jó nagy ívben. De a lényeg, hogy révbe értem, éppen csak egy pár méteres sor meg a jegypénztáros csajszi választott el a célomtól, a kiállítástól, ami már az első, tévében felbukkanó bemutatója óta birizgálja a fantáziámat és a klimatizált helyiségektől.

Elöljáróban annyit mondok, mielőtt elragad a megszállott ömlengés, hogy le a kalappal a tárlat szervezői előtt, egyszerűen fenomenális lett! Precízen, gondosan összeállított állomások és hihetetlen hangulat kíséri azt az útján, aki vált egy jegyet a hajóra, amiről el sem tudták képzelni, hogy elsüllyedhet, mert a modern hajóépítés már túllépte ezt a szintet - nos, gratulálok, bejött ez a számítás... :P Ez sokkal több, mint egy szimpla kiállítás, nem lengi körbe az a tipikus, múzeumi hangulat, aminél örül az ember, hogy látja, amit, de érzi, hogy ha nem is egy világ, de jó pár évtized szab gátat közé és a kiállítási tárgyak közé. Itt viszont ez a gát eltűnik, olyan az egész, mint egy időutazás, az első perctől az utolsóig. Már a beszállás is nagyon ötletesen van megoldva, mielőtt elértek ahhoz a hat-hét méteres lépcsősorhoz, ami levisz a pincetérbe, ahol az egész tárlat található, kaptok egy ugyanolyan beszállókártyát, mint amilyen az igazi utasoknak volt, egy valódi utas nevével, illetve információkkal erről a bizonyos utasról. A kiállítás végén pedig megtudhatjátok, hogy túlélte-e az utasotok a katasztrofális kimenetelű utat, avagy nem. Úgyhogy gondolatban átváltoztattam magam Miss. Dagmar Jenny Ingeborggá, Svédországból mekkora poén már, hogy oda meg vissza vagyok A tetovált lány könyvért és filmekért és egy svéd nőt kapok! :D és elindultam lefelé a meglehetősen nyaktörő benyomást keltő fémlépcsőn.



Leérve meglepetés ért, hiszen azt hittem, a tárlat csak konkrétan a Titanickal fog foglalkozni, ezzel szemben viszont első körben bemutatta az 1900-as évek összes jelentős eseményét a hajó építési munkálatainak megkezdődése előtti évekből. Ezekhez az információkhoz kétféleképpen lehetett hozzájutni, a falra szerelt táblákkal lerövidítve, illetve hosszabban azzal a tárlat vezető, távirányítószerű szerkentyűvel, amit a lépcső aljánál adtak. Amint megláttam az első vitrineket, azonnal elkapott a fotózhatnék és ennek a kényszernek az oltárán több, mint 400 remekül vagy éppen borzalmasan elmosódottra sikeredett fényképet lőttem. Ezek közül a legjobban sikerülteket válogattam ki a bejegyzésbe, mértékkel, hogy azoknak is maradjon újdonság, akik ezek után fognak elmenni a kiállításra :) A fentebbi montázs legalsó elemei közül a bal oldali területet meglátva kilométeres vigyor terült szét a képemen, ugyanis a vitrinben látható vasaló, amit a roncsok közül mentettek ki, pontosan úgy néz ki, mint ami otthon, képletes értelemben porosodott a kamra egyik polcán! :D A jobb oldali képen láthatjátok is az említett saját darabot, aminek eredetileg volt még egy "anyja" meg néhány "kistestvére", de azokat nem sikerült előkaparnom.



Ennek a képnek az egyik fő szereplője egy első osztályról megmentett gyertyatartó, amin azért látszik a közepénél, hogy némileg megszenvedte a strandolást, de még mindig bámulatos látványt nyújt. Azon a részlegen, ahol tárolták, talán aköré gyűlt össze a legtöbb, telefonokkal felszerelt bámészkodó :D De a legnagyobb durranást azt kétségkívül a felső sávban látható "mini" Titanic jelentette, néhány briliáns elme összedugta a fejét és megépített egy olyan professzionizmussal elkészített makettet, ahol a szó szoros értelmében minden részletre ügyeltek. A mentőcsónakok deszkái is egyenként be voltak karcolva, a fedélzeten pedig sürgölődtek az utasok, egyesek kutyával sétálgattak, mások egy padon ücsörögtek könyvvel vagy ennivalóval a kezükben és mindezt aprólékosan megjelenítették. Egy ideje már kinőttem a fürdős játékokból, de ezt a hajót, ami egy száznyolcvan centis ember karfesztávolságánál is hosszabb volt, azért szívesen hazavittem volna, estére a fürdőkádba vagy medencébe :D Az oldalsó fotókon a már említett kalauzolós kütyüt tartom a kezemben és azoknak a jelzéseknek az egyikét látjátok, amik tudatták, hogy éppen hányas gombot kell megnyomni az odavágó részlet meghallgatásáért.



Már az első állomásokon is le voltam nyűgözve, főleg az első montázson lévő ruha, zsebkendők és csipkekesztyűk láttán. Ezek évtizedekig az óceán mélyén poshadtak a rozsdásodásnak indult hajóalkatrészek között és mégis, szinte kifogástalan állapotban voltak. Ez pedig.... bámulatos. Gondoljatok csak bele, micsoda minőséget jelent ez. Egy New Yorkerben vagy Tescoban vásárolt blúzt meg bele se kell hajítani az óceánba ahhoz, hogy tönkremenjen, rendszeres használat mellett maximum fél év leforgása alatt lebomlik a tulajdon szekrényetek belsejében. Tehát lelkendeztem, mint az óvodás, aki először jár állatkertben, de az igazi áttörést az első osztályhoz köthető részek adták, gyönyörűen mutattak be minden apróságot. A folyosó, amin a termek között átsétálhattok, pontosan olyanra van berendezve, mint amilyen a hajón volt, ugyanolyan, kész műalkotásnak beérő lámpákkal és elegáns szőnyegekkel. *.* Egy kis részem folyamatosan azt várta, hogy mikor tör elő az egyik kanyar mögül a vízözön, mint a filmben. Semmihez se hasonlítható érzés, tényleg olyan, mintha egy másik világba csöppennétek. Az első osztályon utazók kabinja pedig... nos, egy álom. Nézzétek meg, se leírás, se képek nem adják vissza egészben az élményt!



Ha már az élménynél tartunk... a különféle látványelemeken kívül a hanghatások és a fények is emelik a hangulatot, mindegyik teremben a témához megfelelő zene szól, például az első osztállyal foglalkozó részeken a korszaknak megfelelő, arisztokrata körökben népszerű zenét lehet hallani, míg a hajó motorjának a környékén kazánok hangját imitálják, a vége felé a jéghegynél meg a hullámokon kívül bálnaénekkel teszik még valósághűbbé a hatást. Az ehhez a hasábhoz társított képen egy étkezőhelyiséget láthattok, ahol felállítottak néhány olyan fonott széket és asztalt, amit nem csak nézni lehetett, hanem amire le is lehetett ülni! :D Bőven akadt látnivaló, eddig a pontig rengeteget mászkáltak és ácsorogtak a látogatók, így a leggyorsabbak azonnal lecsaptak a pihenési lehetőségre.



A legtöbb helyen azt mondják, körülbelül fél, legfeljebb egy óra alatt be lehet barangolni a kiállítást, akik ezt állítják, vagy villámgyorsan fogják be és dolgozzák fel ezt a rengeteg ingert, vagy felületesen nézelődnek. Megkockáztatom, hogy lassú, komótos tempóban haladva egy alkalom se elegendő ahhoz, hogy mindent meg lehessen hallgatni, mindent el lehessen olvasni és mindent meg lehessen nézni. A montázson látható tárgyak közül többnek az állapota is csodával határos, a kétszer is felbukkanó, aranyozott mintával ellátott, széfnek megfelelő szekrényke konkrétan úgy fest, mintha vadi új lenne, a hajótest lemezeit összetartó szegecsek is meglepően jól megúszták a búvárkodást, de ami ezek közül az összest lepipálja, az az a fadarab. Hölgyeim és uraim, az egy lépcsőfok a hajóról. Amikor belevágtam a nézelődésbe meg nem fordult volna a fejemben, hogy ennyire vállalható állapotban lesz egy lépcsőfok is. Tisztelet a kivételnek, de ezek azért akkor is az idők múlásával masszív korhadásnak kezdenek, ha nincsenek több kilométer mélyen és nem szakad rájuk egy több tonnás hajótest. O.o



Az egész kiállítás nagyon tetszett, de a legnagyobb kedvencem mégis az a szakasz lett, ami magát az elsüllyedést és annak előzményeit mutatja be. ^^ Igazi borzongató atmoszféra uralkodott a szinte teljesen besötétített teremben, ahol kék, zöld és sápadt, fehér fények biztosították, hogy a látogatók azért ne totális feketeségben tapogatózva csámborogjanak előre. Érkeztek a már említett bálnás hangok, emellett fokozatosan csökkent a hőmérséklet, ami a kinti Kalahári éghajlat után természetesen jól esett, de a közeg miatt mégis... libabőrösséget váltott ki. A falakon pedig egyre sokasodtak a túlélők, világító fehér betűkkel megjelenített nyilatkozatai az ütközésről és a vízbe kerülésről. Az egyben misztikus, egyben elkeseredettséggel teli horrorisztikus beütés annyira élethű lett, hogy miközben a montázson látható tárgyak egyikét igyekeztem a lehető legjobb szögben megörökíteni, egy maximum harmadik osztályos kisfiú megrángatta az anyja kezét és halál komolyan, már-már beletörődően megkérdezte:
"- Anya, akkor ennek a végén most mi is meg fogunk halni?"
Szerencsétlenről ordított, hogy mennyire megijedt, de nem bírtam megállni kuncogás nélkül. Az anyja biztosította róla, hogy "Nem, szívem. Ez csak egy kiállítás, ez nagyon régen történt", de ez nem győzte meg elsőre, mert megjegyezte, hogy "...de az indulásnál azt mondák, amikor nekünk adták a jegyet, hogy a végén kiderül, hogy túléltük-e". Ekkor már többen is mosolyogtak körülötte, nagyon beleélte magát a dologba a kis srác... xD Miután sikerült meggyőzni róla, hogy ezt ők ketten biztosan túl fogják érni, arrébb álltak annyira, hogy a jéghegy közelébe merészkedhessek. Merthogy azok a gigászi zsenik, akik a kiállítást megtervezték, bevittek ebbe a terembe, egy valódi jéghegyet! :D Nem műanyag, nem más utánzat, hanem igazi fagyott víz! A látogatók rögtön megrohamozták, nekinyomták a tenyerüket vagy a homlokokat, hogy hűljenek, mialatt ugyanezen ügyködtem pedig észrevettem, hogy a gyilkos jéghegyünk talpazatán ott vigyorog több papír is, ami arra figyelmezteti az embereket, hogy ne üljenek a talpazatra és dőljenek neki a hegynek. Bizonyára a korábbi csoportok tagjai között akadtak olyan bevállalós egyének, akik ezt is megtették. Ejtenék néhány szót a kedvenceimről a montázsról, egy pár cipő, egy bőr aktatáska és egy kalap, ruhadarabok, amik szintén meglepően jó bőrben kerültek ki a vízből, egy fantasztikusan elkészített, életnagyságú mentőcsónak, egy modell az elsüllyedt Titanicról és...parfümös üvegcsék. Olyanok, amikben manapság a tesztszereket szokták osztogatni. És mindegyik sértetlen, nemhogy nem törtek el, hanem repedés sincs rajtuk! :D Azt hittem lehidalok, amikor közelebbről is szemügyre vettem őket.  Ugyanígy patika minőségű maradt a korábbi állomásokon egy halom papírpénz, kártyalapok, nagyobb parfümös üvegek, egy magazin és... egy szemüveg, aminek megvan mindkét lencséje.



És elérkezett az igazság pillanata ezek után, amire mindenki vált, a fal, ahol fel vannak sorolva az osztályok és azoknak a túlélő, illetve áldozat utasai. Mint, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, Miss Dagmar Jenny Ingeborg, svédországi lakos a Titanic másodosztályáról, TÚLÉLTE! *o* Megúsztam úgy, hogy nem is tudok úszni! Az igaz, hogy a pasim meg a bátyám, akikkel együtt indultam el Amerika felé, nem maradtak meg... mindig is mondtam, hogy a férfiak rosszabbul tűrik a hideget de ez részletkérdés... Ahhoz az izgalomhoz, ami ezen a pár méteren felütötte a fejét, semmi sem hasonlítható, mindenki úgy be volt sózva, mint a kisgyerekek karácsony reggel. Gyerekek, tinédzserek, felnőttek és idősek ugyanakkora lázban égve ugrándoztak a fal előtt és keresgélték a saját meg az utastársaik nevét, aztán ezerrel ujjongtak, amikor kiderült, hogy megmenekültek. Itt is hangzottak el aranybeköpések, egy huszonéves csaj például még a keresgélés megkezdése előtt megjegyezte, hogy karon ülő, kicsi gyerek voltam, biztos nem maradtam meg. Egy másik csaj meg elégedetten konstatálta, hogy túlélte, aztán a beszállókártyájára pillantva eluralkodott rajta a pánik: "De nincsenek meg a gyerekeim! Nem találom őket a listán!", a pasija mondta neki, hogy hagyja és menjenek már, mire még idegesebben olvas és odavetette, "Hát, nem érted, hogy nincsenek meg a gyerekeim?! Nem mehetünk úgy el, hogy nem tudom meg, mi történt a két velem utazó fiammal!" xD

Kifelé menet még adódott néhány meglepetés... de aki ezekre kíváncsi, nézze meg személyesen ;) Életre szóló élmény, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a történelmet, érdeklődik a Titanic tragikus története iránt vagy csak szimplán kedveli az 1900-as évek elejét.

A kiállítás végeztével két dolog következett: a telefonom hozzácsapása a betonhoz, miközben átböngésztem az útvonaltervet és egy kitérő a Burger Kingbe, ahol a több, mint 2000 négyzetméteren lefolytatott futkorászást ki lehetett pihenni és pótolhattam a kigyalogolt energiát. A kínálatuk legújabb sztárjait, a hot dogokat mindenkinek ajánlom, eszméletlenül finomak *.* Az már más kérdés, hogy lehetnének kétszer ekkorák... A Líra Fókuszhoz való visszatalálásig még összehoztam egy laza eltévedést, mialatt a kezdésig fennmaradó idő eltöltésére padot kerestem, számomra felfoghatatlan, hogy több, mint öt utca terjedelemig nem raktak egyetlen egyet se, szegény, kitikkadt vándoroknak de öröm az ürümben, találtam egy fagyizót is, úgyhogy egy narancs méretű gömb citromos csoda kíséretében vánszorogtam vissza a könyvesbolthoz... ahol elkezdtek gyülekezni az emberek...

Kettő sor alakult ki, ameddig Dan megérkezett, ez idő alatt fokozódó izgalommal szorongattam az aláírásra váró könyveimet és kölcsönösen lestük egymást az egyik polc mögül egy szemüveges, Alice Cooper pólós, szakadt farmeres lánnyal, aki épp arról mesélt a barátnőjéről, hogy konkrétan megállt benne a pumpa, amikor a FEZEN-es fellépésén "lefejezték" a shock rock atyját. Végtelennek tűnő várakozás után befutott a dedikáláshoz felállított asztalhoz Dan, majd miután A. M. Aranth aki nagyon ismerős volt valahonnan, de nem bírtam volna megállapítani, hogy honnan, pedig beszéltünk párszor a molyon felkonferálta, munkához látott. Az asztalra a szervezők terítettek egy kék terítőt, ami már az első szignózáskor folyamatosan gyűrődött és hozzáragadt Dan ingéhez, aki nem vacakolt, lerántotta, összehajtogatta és szépen félrerakta, nem fogsz te végig akadályozni engem alapon.



Viszonylag hamar sorra kerültem és a Dan közvetlen társaságában eltöltött idő, nem is én lennék, ha nem... nem alakult éppen... szokványosan. Leültem a vele szemközti székre, köszöntem, ő biccentett és néztük egymást. Hosszadalmasan. Ő nézett engem, én néztem őt és egyikünk se akaródzott megmukkanni, hogy haladjunk, csak bámultunk. Azt hiszem, ez a tipikus példája annak, amikor két olyan embert eresztenek össze, aki inkább nem kezdeményez, ameddig nem szorítanak fegyvert a halántékához. Kezdett túlmenni a határon ez a kis szemezés, a Dan oldalán ülő A. M. Aranth egyikünkről a másikunkra sandított, aztán, amikor felmérte, következő nap reggelig is elgyönyörködnénk így egymásban, ha nem lép valaki, óvatosan megköszörülte a torkát és megkérdezte, hogy akkor milyen név legyen beleírva a könyvbe. Elmondtam, ő lekörmölte a kis noteszébe és Dan elé tartotta, aki a hangzása ízlelgetése végett kimondta, majd magához húzta a Nem vagyok sorozatgyilkost. Ha azt hiszitek, innen ment úgy minden, mint a karikacsapás, tévedtek. Ugyanis, amikor Dan kinyitotta a kötetet és belefirkantotta, hogy For XY, rávigyorgott az a Nem vagyok sorozatgyilkosos könyvjelző, amit még a Könyvfeszten szereztem be. Kézbe vette, több szögből is áttanulmányozta, forgatta az ujjai között, elmosolyodott, majd visszatette a helyére.  Becsukta a Nem vagyok sorozatgyilkost és tolta volna vissza felém anélkül, hogy beleírta a nevét, amikor egy hangos "Oh!" kíséretében észbe kapott és visszavette a könyvet, hogy pótolja a dedikálást xD A maradék három regényemnél már nem volt hasonló attrakció, de ez emlékezetes lett :D









A hazafelé tartó vonatút is megért egy misét, nem fogok fukarkodni, megosztom veletek az egyszerre gyötrelmes és röhejes órák részleteit... Az egy dolog volt, hogy amint a szerelvény elhagyta Pest környékét, annyira lelassult, hogy megkockáztatom, gyalog simán lehagytam volna, az szintén egy dolog, hogy a megállók előtt minimum fél órát kellett várni, mire beengedtek, de az a töménytelen szarszag, ami az ablakon beáramlott, amikor jó félúton járt a vonat... az tolerálhatatlan volt! >.< Förtelmes! Nem tudom, szánt szándékkal tervezték-e így a sínek vonalát, de hogy elgurultam az ország sertéstelepeinek a fele előtt az biztos. Ennélfogva pedig nem is az a tűrhetőbb körülmény állt fenn, amikor ugyan megtölti a kocsit az ominózus szag, majd néhány perc után kiszellőzök, hanem az, amikor folyamatosan csak jön és jön. Feltartóztathatatlanul. Nem túlzok, ha azt mondom, borítékoltam, hogy el fogom magam hányni. Ráadásul minden egyes telep után egyre intenzívebb, egyre orrfacsaróbb lett a szag. Az utolsó húsz perc alatt már kínomban énekeltem a totálisan kihalt kocsiban, hogy valahogy eltereljem a figyelmemet erről a...gáztámadásról ~.~

De eredményesen zárult a nap, láttam egy lélegzetelállító kiállítást és négy könyvemet is dedikálta egy igazi, húsvér, amerikai író! :D ^^
A bemutató kódolása a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése