Book Tag: Summer Days (Book Tag #24)

Ciao! A természetes fénynél olvasást preferáló könyvmolyok rémálmának, a korai sötétedésnek a belopakodása és a naptár augusztusi részénél rohamosan fogyó lapok mind ugyanazt jelzik: félsebességgel menekül a nyárnak nevezett, állandó tikkasztóhőségben való döglődést jelentő agónia, hogy a helyébe érkezzen a másik "nagy kedvencem": a latyakos, sáros ősz! :D Még korábban beígértem nektek, hogy az évszak forró ölelésében hozok még egy nyárral kapcsolatos TAG-et nektek, most ezt a fenyegetésemet váltom be a Könyvvadászok saját kreálású kérdéssorával, amire Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma büszke tulajdonosa, illetve Ligeia és dorina_k_05 hívtak ki a molyról. Köszönöm nektek az invitálást és legfőképp a türelmet :D

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-29 19:53:12

1.) Nyáron mindenkinek kicsivel több szabad ideje van, ezért az új könyvek mellett előkerülnek már a régen olvasott regények is, egy kis nosztalgia erejéig. Te melyik könyvet olvastad a legtöbbször?

Idén hanyagoltam az újraolvasásokat, egyedül az ACOTAR-t vettem elő a már olvasott könyveim közül, amikor március táján rádöbbentem, hogy nem bírok tovább Rhysand nélkül létezni... Ha a tevékenyebb éveimet veszem alapul, akkor egyértelműen a Luxen sorozat első részét, azaz az Obszidiánt olvastam a legtöbbször, molyos puskázás után pontos adattal is tudok szolgálni ezt illetően; 5x olvastam ki. ^^

2. Ha nyár, akkor kötelező olvasmány, vagy tipikus nyári olvasmányok? Ha már nem jársz iskolába, akkor értelmezd úgy a választ, amikor még iskolába jártál!

Egyik sem! Határozottan tartózkodok a választástól eme két fantörpikus lehetőség közül. :P A kötelezőket elolvastam, amikor szükség volt rájuk, utáltam minden oldalukat, el is aludtam néha alattuk... egyedül a VÉGE felirat okozott az esetükben örömet, amennyiben olyan kiadásról volt szó, ahol legalább ennyivel kedveskednek az olvasónak. Tipikus nyári olvasmányt még nem olvastam és nem is tervezek változtatni ezen, hacsak nem találok egy észbontónak ígérkező könyvet. Nem vonzanak a nyaraláson szerelembe esős sztorik, a Dirty Dancingtől is herótom van...úgyhogy nem nyúlok a komfortzónámon kívülre a szezon kedvéért.

3. Szerinted tipikusan nyári olvasmány:

Tipikus nyárit nem tudok mondani még mindig, de amit talán ilyenkor a legjobb olvasni a legutóbbi könyveim közül az Jamie McGuire-től a Gyönyörű pillanat.

4. Ha nyár, akkor szerelem! Kedvenc könyves párosod?

A dobogósaim között nem tudok egyértelműen, szubjektíven kiemelni egy párost, ezúttal Tainára és Calderon kapitányra teszem a voksomat, On Sai: Calderon sorozatából. Mind a ketten okosak, ügyesen keverik a történet nagy kártyapakliját és nem félnek kinyitni a szájukat vagy külső szemlélődő számára őrültséget tűnő lépést megugrani, hogy elérjék a céljukat. És az örök gyagyám: egyenrangúak. A nő se nyomja el a férfi felet és fordítva se, ugyanannyira kemények mind a ketten.

5. Olvasmányaid alapján, te hova utaznál el legszívesebben nyaralni?

Kráziába, a gyönyörű sivatagi városba mennék a Peter V. Brett: A Rovásember című regényéből. ^^ A meleget utálom és női utazóként valószínűleg meglincselnének... de fantasy körülmények között magammal vihetném a Trónok Harcából Daenerys egyik sárkányát, Drogon-t védelemnek, egy Mást pedig járkáló légkondinak.

6. Ez lehűt! Mondj egy borzongató könyvet, amit szerettél:

Nem tetszik a kérdésbe foglalt mennyiség... határozottan nem tetszik... Nagy thriller-imádóként kegyetlenség azt kérni, egyet nevezzek meg. :P Hasra ütéssel a Karen Rose-féle, Közelebb, mint hinnéd-et választom ki válaszként. Nagyon vastag, körülbelül 800 oldalas, az első mondattól az utolsóig izgalmas és érdekes marad, csakis ajánlani tudom :))

7. Ez felpezsdít! Mondj egy érzelmektől túlfűtött, forró szerelmi történetet, amit olvastál!

Legyen mondjuk... a legutóbbi előtti olvasmányom, azaz Jay Crownover: A tetovált srác. Nagyon jól meg van írva benne a szerelmi/erotikus szál és szerettem a páros közös pillanatait, de néha már untam, hogy a gengszteres szál továbbvitele helyett egymást nyalják-falják, ahol csak érik xD Nem nyomja agyon szerencsére teljesen ez a vonal a bűnözős vonalat, de örültem volna, ha valamivel több a lövöldözés :D

8. Idén nyáron melyik könyvet viszed magaddal a nyaralásodra?

Általánosságban sztrájkolok, ha nyaralásról van szó, nem mintha hiányozna, mert jobban szeretek otthon ülni... de idegesítő, hogy mennyire természetesnek van véve, mennyire már-már kötelezővé van téve, hogy ezalatt a három hónap alatt bezzeg el kell utazni valahova, ahol ellő az ember egy csomó képet, amivel villoghat az ismerősei előtt. Nem... ez olyan, mint a grillezés :P Annyira orrba-szájba nyomatják, hogy totálisan elveszik tőle az embernek a kedvét.
Szóval, a nagykönyvben megírt, ottalvós nyaralásban nem volt részem.... nem is vihettem magammal könyvet.

Mivel a drága blogger ismerőseim nem kotlottak annyit a kérdéssorokon mostanság, mint én, valószínűleg már mind sort kerítettek erre :D Nem hívok ki a TAG-re senkit, de forrásmegjelöléssel vihető.

A bemutató kódolása a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Michelle Hodkin: The ​Unbecoming of Mara Dyer - Mara Dyer eszmélése (Mara Dyer 1)

Helló! ^^ A hét zárásaként a legújabb kedvencemről, egy őrült helyen született, még őrültebb rejtély körül forgó, paranormális regényről hoztam nektek ajánlót, ami nem más, mint Michelle Hodkin bemutatkozó könyve; a Mara Dyer eszmélése.

Fülszöveg:
Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.
Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.
Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-27 18:17:01

Kedves Michelle, mivel ez még az első könyved, adok a későbbi fejlődésed érdekében egy abszolút építő jellegű, olvasói tanácsot: Ne verj minket, őszinte híveidet ilyen gyilkos függővégekkel! ~.~
Off: Ha egy jó szándékú idegen/ismerős meg akarja venni nekem a második részt, nem haragszok meg érte nagyon.
Egy időben hatalmas tömeghisztéria övezte ezt a regényt és bevallom, akkoriban tudatosan kerültem, mert valamiért az alakult ki bennem, hogy ez egy magasztos, tragikus nyűglődéssel teli love sztori, aztán olyan fél éve rászántam magam, hogy elolvassak róla egy blogos értékelést és rájöttem két dologra: 1.) én ezt a könyvet megbocsájthatatlanul összekevertem egy másikkal és 2.) most már el akarom olvasni. Haladéktalanul. Ez a haladéktalanul végül némileg csúszott, ami kilométeres kívánságlistával nem meglepő… de az a fő, hogy a napokban rászántam magam a kezdésre és egyúttal beleküldtem szegény fejemet a könyvmolyok ördögi körébe: nem akartam letenni, képes lettem volna egy lélegzetre elolvasni, de azt se akartam, hogy hamar véget érjen, úgyhogy húztam, amennyire a soron következő oldalakért égő kíváncsiságom hagyta. Büszke lehetek az önkontrollomra: képes voltam beosztani négy adagra. Ezzel fel is hagynék a rébuszokban beszéléssel, mert ezt a gyenge hangon homályos fülszöveg is megteszi helyettem, ideje konkrétumokkal szolgálnom a nyilvánvalón kívül, hogy belezúgtam ebbe a történetbe, mint vak ló a gödörbe. A Mara Dyer eszmélésében keveredik egy tipikus, YA gimis sztori, annak kötelező jellegű velejáróival, de emellett ízig-vérig paranormális regény, amiben jobban túlsúlyban van a „para” szekció, mint a „normális” részleg. A thriller besorolást és a „ne olvasd sötétben, mert rettegni fogsz még a saját lábujjaidtól is, ha netalántán meg mernek moccanni és a többi” típusú intelmeket röhejes túlzásnak érzem, mert cseppet sem ijesztő, cseppet sem horrorisztikus, de bír egy olyan különleges, borzongató, rejtélyes atmoszférával, ami kiemeli a többi YA könyv közül, ami emlékezetessé teszi. Nagyrészt olyan érzésem volt, mintha egy bepárásodott ablakú kocsiban gubbasztanék valami elhagyatott útszakaszon az éjszaka közepén és a fantáziám által feltunningolt találgatásomon múlik, mi vehet körbe odakint, ugyanis a pára letörlése után is a sötétség fogad a maga, alaktalan, hát borsódzást előidéző formáival, kevéske, világosságot adó holdfénnyel megtűzdelve. Morgolódhattam volna amiatt, hogy az írónő néha félretette a nagy rejtélyt, ami Maránál poszttraumás stressz szindrómát váltott ki és a szerelmi szálra vagy az őt érő iskolán belüli minősíthetetlen kezelésre koncentrált, de az ütősséget pont a homály adta. Hogy az olvasó nem veheti biztosra a szöveg alapján, hogy szerencsétlen főszereplő valóban kezd begolyózni és mindent csak hallucinál, a véletlenekbe túl sokat lát bele vagy természetfeletti oka van azoknak az eseményeknek, amik körülötte mennek végbe. Kezdve a balesettel, ami három barátját megölte, de őt viszonylag sértetlenül hagyta. A könyvhöz rendelt címkék mindkét eshetőségre megadták a reálisságot, de én azt sejtettem, valamiféle roppant alattomos fantasy hátszélnek kell lennie és epekedve vártam, hogy mikor tárja fel az írónő, hogy jól spekuláltam, mert Marával ellentétben egyszerűen nem akartam könnyen beletörődni abba a lehetőségbe, hogy ő az őrült.

Off 2: A második rész mellé a jótevőm postázhatna egy Noah Shaw-t is az esős napokra.

Az olvasás megkezdése előtt be voltam kissé tojva, hogy lesznek a regényben pszichiátriái osztályon játszódó részek is, ja, az American Horror Story: Asylum első két része betette a kaput hangányit anno, de a közeljövőben tervezem folytatni majd...mondjuk…karácsony körül mert az elmegyógyintézetek az ilyen creepy kategóriás csodákból annyira távol állnak tőlem körülbelül, mint a másik nagy kedvencem, a kannibalizmus, viszolygás a köbön ezért, amikor Mara néhány oldal után kikerült a kórházból, fellélegeztem. A könyv központi témája a Marát kórházba juttató tényezők feltárása, így challange accepted, érdekes feladat lesz spoilerezés nélkül bemutatni nektek ezt a könyvet, amit a YA regények és legfőképpen a YA paranormális regények kedvelőinek kár lenne kihagyni…de az indokok nélküli, ködösítős ömlengés kevés embert győz meg róla, érdemes elolvasni//megvenni egy kötetet. Nekigyürkőzök, ha meg részletezni akarok nem részletezhető dolgokat, megcsípem magamat és meglátjuk, mi sül ki ebből azon kívül, hogy előre láthatóan tiszta vörös lesz a karom a kritika leírásának a végére. Na, szóval indításként kapunk egy figyelemfelkeltő prológust, amiben Mara két barátnőjével, pontosítva a legjobb barátnőjével és annak egy barátnőjével tölti az időt, akit Mara nem kedvel, de hogy a szóban forgó legjobb barátnő ne hidegüljön el tőle, elviseli a nőszemélyt, a lányok egy szellemtáblával szórakoznak. Ez a rövid jelenet elképesztő jelentőséggel bír a később alakuló történet szempontjából, egy nyilvánvaló, hideglelős tényen kívül rengeteg mindent előre vetít, amiből visszagondolva ki lehetett következtetni ezt meg azt a nagy baleset körülményeivel kapcsolatban, a teljes képet nem lehet összerakni, de támpontokat ad. Például azon a téren, hogy egyáltalán Mara miért volt ott, amikor nem egy adrenalin fröccs nélkül létezésre képtelen lány, aki állandóan csak a veszélyt hajszolja és az apjától tudta, hogy a mindent megváltoztató katasztrófa helyszínéül szolgáló régi épület ingatag lábakon áll, mondhatni bármikor összeomolhat. És ezzel el is árultam nektek az egyetlen szilárd nyomot, amit huzamos ideig tudunk a Marával történtekről: a legjobb barátnőjével, Rachellel és a nem annyira kedvelt barátnővel, Claire-rel, illetve Mara akkori pasijával, Jude-dal, elmentek ebbe az épületbe éjszaka, ami micsoda meglepetés, rájuk omlott. A még nagyobb csoda, hogy mindenki odaveszett, egyedül Mara úszta meg az esetet, méghozzá hihetetlenül kevés sérüléssel. Mármint a kívülről látható fajtából, a legjobb barátnője olyan sokként érte, amit sosem bír majd feldolgozni, kialakult nála a már említett PTSD ééés… nem emlékszik rá, mi történt vele azelőtt, hogy a kórházban felébred, ami igencsak nagy aggodalomra ad okot. Hiszen, ha nem tudatmódosító szer befolyása alatt az agy ilyen törlést alkalmaz, akkor az embert valami igazán borzalmas dolog érte, amit nem lenne képes feldolgozni, mert az akkor átélt vagy fizikális, vagy lelki fájdalom annyira erős volt, hogy… egyszerűen sokk lenne neki az emléke, totálisan kikészülne a terhétől. Persze az is egy őrjítő momentum volt Mara számára, hogy nem tudta, mi történt, nem tudta, miért nem volt képes megmenteni legalább egyiküket a hármójuk közül, legalább a legjobb barátnőjét, de sokáig nem erősödött meg annyira, hogy egészben elbírjon azzal, ami aznap történt… csak epizódokra/bevillanó képekre/hallucinációkra szétbontva. Ami így is húzós volt.

Ezeknek az epizódoknak a megjelenítését valami ördögi módon vitte véghez az írónő, ugyanis nem alkalmazott benne olyan könnyítést, mint a legtöbb szerző, aki a látomásokat és álmokat dőlt betűvel írja, hogy egyértelműen elkülönüljön a valóságtól. Nem, Michelle egybemosta a valós, a képzelt és a képzeltnek vélt részeket, hogy egy bizonyos oldalszám után ne csak Mara, hanem az olvasó se legyen képes százszázalékosan biztosra megmondani, hogy mi történt meg valóban és mi játszódott le csak a főszereplő fejében. Akadtak olyan, általam innentől hallucinációként megnevezett részek, amiknél könnyebb volt megmondani, hogy valósak-e, mint például a Mara tányérján megjelenő férgek esete, de voltak olyanok is, amiknél lehetetlenség volt megállapítani az igazságot, pláne a könyv paranormális mivolta miatt és az írónő nem is törte magát össze az igyekezettől, hogy előrántsa azokat a nyomokat, amik megerősítést adhatnának, csak sokkal később. Ettől jelentős időtartamig tojáshéjakon lépkedés beütése volt a cselekménynek és ez nagyon tetszett. Nagyon tetszett, ahogy a borzongatóbb részletek be lettek adagolva, amik közül egyértelműen a tükrös pillanatok viszik a pálmák. Nekem nem különösebb félelmem az, hogy egyszer belenézek egy tükörbe és nem a saját arcomat látom benne, de egy-egy ilyen rész után azért óvatosabban közelítettem meg a lakásban található darabokat, amikor éppen egyik felem olvas, másik felem alszik állapotban pörgettem a lapokat. Mert bár ez az ügy egyértelműen irreális és a pszicho-thriller és horror könyvek idegszaggatásához képest piti trükk, mégis képes nyugtalanságot előidézni, eléri, hogy azt érezzétek, motoszkál valami a bőrötök alatt és ez az egyszerű, de parás kombináció jellemzi az összes ijesztgetős állomást. Tegyétek a szívetekre az egyik kezeteket és emeljétek fel a másikat, ha soha életetekben nem vetődött fel bennetek, amikor éppen holdkórosan vagy betegen az éjszaka közepén ugrottatok be a fürdőbe vizet inni, hogy elhaladtok egy üveges/tükrös felület mellett és nem magatokat fogjátok látni benne! Ugye? Butaságnak tűnik… de van benne megfelelő környezetben lúdbőrözés, mint ahogy egy apró mozdulatban, amit a szemetek sarkából látni véltetek, de meg sem történt igazából vagy, amikor egy ismerősnek tűnő alakot pillantotok meg az utcán, noha tudjátok, hogy nem lehet az, akire ti gondoltok és még sorolhatnám… A Mara Dyer eszmélése rémülettára ilyen elemeket vonultat fel, amik nem teszik nyomokban se rémtörténetté vagy horrorisztikussá a könyvet, de a sorozatos felbukkanásuk felveti az emberben, hogy valami nincs rendben vagy a környezetével vagy saját magával és nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberek döntő hányadának nem az előbbi opció ugrik be legelsőnek. Le a kalappal Michelle előtt, alig várom, hogy megtudjam, hogyan bánik majd ezzel a paranormális eszköztárral a fennmaradó két kötetben ^^

Visszakanyarodva a cselekményhez és Marához… a történtek fényében a lány belül egyáltalán nincs jól, mindenhol Rachel-t, pontosítva Rachel hiányát látja, felé tornyosul az ebből fakadó megrázkódtatás és mivel irtózik minden kórházhoz vagy orvoshoz köthető megoldástól, az új, tiszta lapra teszik a voksot a családjával. Új városba mennek, ahol Marát semmi se emlékeztetheti az elveszett barátaira, új emberek közé egy új iskolába, ahol ennek az új lapnak a kiterjesztésének az ügyes-bajos dolgai lekötik remélhetőleg annyira a lányt, hogy felengedjen és visszazökkenjen egy az előzőtől homlokegyenest eltérő, de viszonylag normális kerékvágásba… Mara karakterével kapcsolatban kellemes meglepetés ért, a szeretteitek elveszett szereplők általában gyámoltalanok, ingatagok és összességében szánalomra méltóan viselkednek, azt sugározva kifelé, hogy bármilyen tragédia is történik a nagy világban, az nem hasonlítható össze azzal, amit ők éreznek. Persze minimális empátiával ez is érthető, de annyira eltúlzott méreteket szokott ölteni a regényekben, hogy minden jóindulat mellett is nehezen tolerálhatóvá válik. Viszont Maráról ennek ellenére nem mondható az el, hogy egy földre kuporodós, sírós alkat, aki annyi profitot hajt be a Zewának és a többi zsebkendőgyártó cégnek, hogy részesedés illetné az eladott termékek után… Visszahúzódó és el van veszve, de ez hál’ az égnek és az írónőnek, nem valamilyen kibírhatatlan formában bukkan fel, ami elszívja az olvasótól az életkedve utolsó cseppjeit is. Marának is megvannak a mag hülyeségei, az tény, de előttem ezek eltörpültek a személyében rejlő pozitívumok mellett. Bírtam a csajt, határozottan szerettem, nem azon a mindenkit a sarokba zavarok módon badass, de van stílusa és ezt főleg az undokság jellemez. Amit jó tulajdonságként értelmezni tényleg érdekes felvetés… nem kell hülyének nézni, köszönöm, a kerekeim mind a négyen el vannak de jelenleg helytálló. :D Rettentően sokat morgolódott, főleg, amikor Noah-val került egy légtérbe, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megállás nélkül nyavalyog, hanem, hogy inkább a pesszimizmus felé billen nála a mérleg és lökdösi a kis szúrós megjegyzéseit, amik szükségesek ahhoz, hogy hellyel-közzel meglegyen a komfortérzete. Ezt a pokrócos stílust a legérzékletesebben úgy írhatom le, hogy nem utálom az embereket, de azért csak hagyjanak békén. És ez annyira beleillett Mara személyiségének a többi alkotóeleme közé, hogy rendkívül élővé tette, sokkal jobban elképzelhető volt, hogy Mara létezik a valóságban, mint a könyvpiacot meghódító, tipikus visszahúzódó egérke alkatok esetében, pedig valamilyen szinten Mara is egy „visszahúzódó egérke”, csak nem a tipikus fajtából. Hanem az élesebb nyelvű, fekete és fehér oldallal is bíró Mara cseppet sem álszent szereplő, nem szégyelli, ha rosszat kíván olyannak, aki szerinte rászolgált erre a rosszra belevaló fajtából, akit csak a megfelelő emberek tudnak kihúzni a gondosan maga köré növesztett, biztonságos kis csigaházából.

Aminek a védelmére egyébként nagy szüksége volt, ugyanis a neves magániskola, ahová a költözés után került…valami rettenet. Én sokáig abban a hitben voltam, hogy az ilyen intézmények csak városi legendák, de ahogy a kedvenc rockzenészeim életéről szóló cikkeket olvasgattam, kénytelen voltam elfogadni, hogy a valóságban is vannak olyan helyek, mint amilyenre Mara került. Ahol az új diákok vagy hangyányit különc diákok úgy vannak kezelve, mintha egy idegen bolygó követsége küldte volna őket a „normálisak” közé, ahol a tanárok nyugodtan kényük-kedvük szerint zsarnokoskodhatnak a tanulók felett, mert az igazgató is örömmel falaz nekik, az objektivitásra való legcsekélyebb hajlandóság nélkül, ahol pokollá teheti valaki egy kiszemelt áldozatnak minden napját, nyilvános megalázásokkal és egyéb finomságokkal fűszerezve, mert az illetékesek egyszerűen… nem tesznek semmit. Vagy, ha igen, akkor azt büntetik meg, aki a szemétkedéseket elszenvedte, mert inkább adnak a közutált személy státuszába vonulását elérő pletykáknak hitelt, mint a leginkább szervesen érintett diák szavainak. Felfordult a gyomrom ettől a helytől és nem értettem, mégis miért nem tett panaszt egyik szülő se az ellen, ami a falak között folyik… O.o Hogy miért nem kapott észbe valaki, hogy Annácska Off 3: Megfigyeltétek már, hogy az Anna nevű karakterekkel mindig van valami gikszer? is egy ugyanolyan tinédzser, mint a többiek, semmivel se szarik illatosabbat, mint az átlag, ezért semmi alapja nincsen basáskodnia az izomagyú pasijának a segítségével, majd nyitotta fel ezekről a tényekről a kisasszony szemét is az említett valaki, hogy végre visszavegyen már egy kicsit. Őrület. Egy ilyen abnormális környezetben még csoda, hogy nem fajult el még jobban Mara PTSD-je… mint ahogy az is, hogy nem tűnt fel a szülőknek, hogy ez az iskola úgy minősíthetetlen, ahogy van.

A YA szülőkről általánosságban elmondható, hogy vagy láthatatlanok és itt bár valamilyen formában végig jelen voltak, mégis idomultak ehhez a láthatatlansági követelményhez. A kedves papáról nagyjából annyit lehetett megtudni, hogy ügyvéd és, hogy nagyon elfoglalt, anyuka valamivel többet szerepelt, de ő sem lett szimpatikus. Nem állítom, hogy nem akart jót, de ahogy Mara viszonyult hozzá, abból nekem az jött le, hogy nincs meg az összhang, hogy Mara anyja a lányához képest, mintha egy teljesen idegen nyelvet beszélne, épp ezért érzékelte Mara a fokozott figyelmet fojtogatásnak, sarokba szorításnak. Ez az idegen nyelven beszélés a megítélésem szerint a lány testvéreinél is érvényesült, érződött, hogy Mara szereti az öccsét és a bátyját és, hogy ez a báty, Daniel nagyon igyekszik, hogy ott segítsen, ahol csak tud, de mintha tőlük is egy láthatatlan fal választotta volna el Marát… Nagyon úgy tűnt, mintha Noah kivételével senki se értette volna az ismerősi és családi körből, hogy hogyan működik a főhősnő, hogy nagy vonalakban mi játszódik le benne. Épp ezért tudott még a masszívan csipkelődős időszak alatt is jobban egymásra hangolódni Mara és Noah.

Noah-tól megnéztem pár idézetet az olvasás megkezdése előtt és eldöntöttem magamban, hogy már csak azért se fogom szeretni. De basszus… nem jött össze! ~.~  Nem egy dark prince beütésű csávó, mint amilyen mondjuk Rhysand vagy Éjúr, nem is nevezném annyira vagánynak, rosszfiúnak meg pláne nem, de… nem lehet védekezni a hatása ellen, Noah olyan, mint a méz. Émelyítően édes, a maga szarkasztikusan humoros módján, ontja magából a melegséget meg a szellemességet és, mire észbe kaptok, már könyékig vagytok a ragacsos, narancs masszában és fülig ér a szátok, mert állandóan megnevettet titeket, már ha felbukkan jókedvetek lesz és ha akarnátok se tudnátok menekülni Tőle, illetve attól a reakciótól, amit kivált. Varázslat. Csúnya, sötét varázslat. Talán ezt a srácot fel kéne venni a főbenjáró átkok listájára, biztos, ami biztos. Logikus magyarázat erre nem létezik. Kivételesen megértettem, hogy az „ügyeletes szívtiprón” mit esznek annyian a Bolondok Háza Iskola női tagjai, de azt a gátlástalan hírnevet, amit Noah-nak kreáltak, azt nem bírtam átérezni vagy megérteni. Sőt,  erőltetettnek találtam. Ami miatt annyian irtóztak Noah-tól, az szimpla ok-okozati összefüggés volt; adott egy jó megjelenésű, erős csáberővel megáldott pasi, akiért emiatt tömegesen csorgatják a nyálukat a lányok, egyértelmű, hogy váltogatni fogja őket és egyértelmű, hogy az éppen váltott csaj ez tragédiaként éli meg, mert…az ő kis iskolán belüli rajongói felszínesek. Oda vannak érte a brit akcentus, a kis borosta meg személyisége felső rétegét képező csomag miatt, így mélyebbre már nem is akarnak ásni, hogy észrevegyék kifejezetten intelligens fiú, hogy kiderítsék mik az ő egyéniségének a keresztjei, az már nem számít. Ezért Noah megunja őket, ők meg pofára esnek emiatt és jön a You say Noah, and I say satan típusú mítosz, amit csak ezerrel hangoztatnak, de érzékelni nem lehet. Érdekes, hogy Marával szemben egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy az imidzse szerint kellett volna, odafigyelt rá és nagyon figyelmes volt vele, megvédte az idióta diákok előtt, a hallucinációnak se kerített nagy feneket. Persze jobban vigyázott miattuk Marára, de nem úgy viszonyult a lányhoz, mint egy zakkanthoz, pedig az a srác, akinek beállították, biztosan azt tette volna hanem megértette és elfogadta, hogy azok után, amik történtek vele, ez a normális és időre van szüksége, hogy abbamaradjanak a kellemetlen tünetek, amik a baleset utóhatásaként jelentkeznek. A párosukat meg egyenesen imádtam, fergetegesek voltak együtt, pont az érvényesült náluk, ami miatt kedvencnek szoktam titulálni egy-egy párt, vagyis kiegyenlítettek voltak közöttük az erőviszonyok *.* Egyik fél sem nyomta el a másikat, nem volt egy vagányabb és keményebb személy, akit a gyengébb visszahúzott, hanem körülbelül egyensúlyban voltak, ennél fogva pedig remekül kiegészítették egymást. Noah üdítő bája az ehhez illő beköpéseivel remekül megfért Mara morcossága, szúróssága mellett… észbontó volt, amikor ezek ketten nekiálltak osztogatni egymást! :’D

„– Seggfő!
(…)
– Nem úgy érted, hogy seggfej? – kérdezte derült képpel.
– Nem – feleltem, ezúttal hangosabban. – Úgy értem, hogy seggfő. A legfőbb segg, aki seggebb minden seggfejnél, seggarcnál, seggdugasznál és segghuszárnál. A csúcsok csúcsa a seggek hierarchiájában – mondtam, mint aki a modern káromkodás szótárából olvas fel.”

Imádtam azokat a részeket, amikor könyvekről tárgyaltak egymással a főszereplők, mint ahogy minden más utalást is örömmel fogadtam a Gyűrűk urából, a Harry Potterből és a Lolitából. Mindig felemelő érzés könyvmoly könyvkarakterekről olvasni, akiknek a fogalmazásmódján is érződik, hogy sokat olvasnak ^.^ Noah és Mara andalgásában a végtelenségig el tudtam volna éldegélni, de felvillanyozóan hatott, amikor kiderült, hogy a kusza családi hátterén kívül Noah élete is tartogat olyan titkokat, amik elütnek attól a napsütéses, tökéletes benyomástól, amit első körben meg lehet tapasztalni vele kapcsolatban. Ezzel benyargalt a képbe az a gyönyörű igazság, hogy az emberek esetében az „elcseszett lelkek” vonzzák egymást és nem az ellentétek. Értékeltem, hogy az írónő így alakította a történetet, nekem személy szerint sokkal jobban bejött, hogy valamilyen szinten mind a ketten egy csónakban eveznek. Azt meg pláne csodás ötletnek találtam, ahogy a szerepeket elosztotta kettőjük között (spoiler, csak az olvassa el, aki már olvasta a könyvet vagy nem kap tőle vérszemet, ha valamit előbb megtud:) felüdülés volt azt olvasni, hogy végre a páros női tagjának a képességére lehet ráhúzni a „gonosz” jelzőt, hogy az ő adottságának van romboló hatása, míg a srácnak van egy gyógyító képessége, amivel „rendbe lehet hozni” azt, amit a másik „elront”. Becsömöltem az ilyen kontrasztos erőknél abba a felállásba, hogy a lány a kis szende, a kis ártatlan, aki az ő szivárványos mindenségével eloszlatja a másik sötétségét. Noah meg is jegyezte, hogy szívesen cserélne Marával, mert túl lányosnak tartja a saját adottságát. (spoiler vége)

A mellékszereplők közül talán Jamie az, akit kiemelnék, a közte és Mara között kialakuló barátság nem kapott annyira nagy hangsúlyt, de tagadhatatlanul jól sikerültek a közös jeleneteik és ő volt az egyedüli diák Noah kivételével, aki emberszámba vette a főszereplőt. A szövege nagyon ott volt és ez valamennyire ellensúlyozta azt, hogy mennyire hülyén viselkedett, amikor a főszereplők szerelme kivirágzott.

Szóval, igen, sikeresen új kedvencet alattam és már csak a függővégben meglibbentett információ miatt is minél gyorsabban hozzá szeretnék fogni a folytatáshoz, ami RENGETEG izgalmat ígér előre láthatóan… :D Szívem szerint maximális pontot adnék neki, de az utolsó 30-40 oldal alatt megszaporodott annyira a nyűglődés, hogy megvonjak tőle egy felest.

Borító: 4/5 – Nagyon szép és a változatosság kedvéért a betűkért bolondulok, de nem tudnám megmondani, melyik jelenetre vagy paranormális részletre is utalna ez a kép. A srác kezeinek az elhelyezkedését nézve elsőre arra tippeltem, hogy ez az a jelent, ahol Noah a visszarakja a vápába Mara kificamodott vállát, de ahhoz meg nem ilyen flamingópózban kéne állniuk az embereknek, mert eldőlnének… O.o
Kedvenc szereplők: Mara és Noah
Legutáltabb szereplők: Anna, a visszaemlékezések alapján Claire és Jude, a spanyoltanár
Kedvenc részek: amikor Mara az étel automatával szerencsétlenkedett, a tükrös részek, az a beszélgetés, aminek egy részét beleidéztem ritka bénán néz ki leírva és kimondva is, de vegyük úgy, hogy van ilyen szó XD a kritikába is, Noah és Mara könyves eszmecseréi, amikor Mara megmentette a pitbullt, az állatkertben játszódó jelenet
Mélypontok: ami a balesetet megelőzően történt, az iskolai zaklatás, az a rövidebb szakasz, mikor Mara mélyponton volt, Noah eltúlzott hírneve
Szerelmi szál: Ízig-vérig YA kategória, kacsintgattak a szintlépés felé a főszereplők az együttléteik során, de csókolózásnál és egyéb lightos vonalnál maradtak.

Kedves Michelle, mivel ez még az első könyved, adok a későbbi fejlődésed érdekében egy abszolút építő jellegű, olvasói tanácsot: Ne verj minket, őszinte híveidet ilyen gyilkos függővégekkel! ~.~
Off: Ha egy jó szándékú idegen/ismerős meg akarja venni nekem a második részt, nem haragszok meg érte nagyon.
Egy időben hatalmas tömeghisztéria övezte ezt a regényt és bevallom, akkoriban tudatosan kerültem, mert valamiért az alakult ki bennem, hogy ez egy magasztos, tragikus nyűglődéssel teli love sztori, aztán olyan fél éve rászántam magam, hogy elolvassak róla egy blogos értékelést és rájöttem két dologra: 1.) én ezt a könyvet megbocsájthatatlanul összekevertem egy másikkal és 2.) most már el akarom olvasni. Haladéktalanul. Ez a haladéktalanul végül némileg csúszott, ami kilométeres kívánságlistával nem meglepő… de az a fő, hogy a napokban rászántam magam a kezdésre és egyúttal beleküldtem szegény fejemet a könyvmolyok ördögi körébe: nem akartam letenni, képes lettem volna egy lélegzetre elolvasni, de azt se akartam, hogy hamar véget érjen, úgyhogy húztam, amennyire a soron következő oldalakért égő kíváncsiságom hagyta. Büszke lehetek az önkontrollomra: képes voltam beosztani négy adagra. Ezzel fel is hagynék a rébuszokban beszéléssel, mert ezt a gyenge hangon homályos fülszöveg is megteszi helyettem, ideje konkrétumokkal szolgálnom a nyilvánvalón kívül, hogy belezúgtam ebbe a történetbe, mint vak ló a gödörbe. A Mara Dyer eszmélésében keveredik egy tipikus, YA gimis sztori, annak kötelező jellegű velejáróival, de emellett ízig-vérig paranormális regény, amiben jobban túlsúlyban van a „para” szekció, mint a „normális” részleg. A thriller besorolást és a „ne olvasd sötétben, mert rettegni fogsz még a saját lábujjaidtól is, ha netalántán meg mernek moccanni és a többi” típusú intelmeket röhejes túlzásnak érzem, mert cseppet sem ijesztő, cseppet sem horrorisztikus, de bír egy olyan különleges, borzongató, rejtélyes atmoszférával, ami kiemeli a többi YA könyv közül, ami emlékezetessé teszi. Nagyrészt olyan érzésem volt, mintha egy bepárásodott ablakú kocsiban gubbasztanék valami elhagyatott útszakaszon az éjszaka közepén és a fantáziám által feltunningolt találgatásomon múlik, mi vehet körbe odakint, ugyanis a pára letörlése után is a sötétség fogad a maga, alaktalan, hát borsódzást előidéző formáival, kevéske, világosságot adó holdfénnyel megtűzdelve. Morgolódhattam volna amiatt, hogy az írónő néha félretette a nagy rejtélyt, ami Maránál poszttraumás stressz szindrómát váltott ki és a szerelmi szálra vagy az őt érő iskolán belüli minősíthetetlen kezelésre koncentrált, de az ütősséget pont a homály adta. Hogy az olvasó nem veheti biztosra a szöveg alapján, hogy szerencsétlen főszereplő valóban kezd begolyózni és mindent csak hallucinál, a véletlenekbe túl sokat lát bele vagy természetfeletti oka van azoknak az eseményeknek, amik körülötte mennek végbe. Kezdve a balesettel, ami három barátját megölte, de őt viszonylag sértetlenül hagyta. A könyvhöz rendelt címkék mindkét eshetőségre megadták a reálisságot, de én azt sejtettem, valamiféle roppant alattomos fantasy hátszélnek kell lennie és epekedve vártam, hogy mikor tárja fel az írónő, hogy jól spekuláltam, mert Marával ellentétben egyszerűen nem akartam könnyen beletörődni abba a lehetőségbe, hogy ő az őrült.
Off 2: A második rész mellé a jótevőm postázhatna egy Noah Shaw-t is az esős napokra.

Az olvasás megkezdése előtt be voltam kissé tojva, hogy lesznek a regényben pszichiátriái osztályon játszódó részek is, ja, az American Horror Story: Asylum első két része betette a kaput hangányit anno, de a közeljövőben tervezem folytatni majd...mondjuk…karácsony körül mert az elmegyógyintézetek az ilyen creepy kategóriás csodákból annyira távol állnak tőlem körülbelül, mint a másik nagy kedvencem, a kannibalizmus, viszolygás a köbön ezért, amikor Mara néhány oldal után kikerült a kórházból, fellélegeztem. A könyv központi témája a Marát kórházba juttató tényezők feltárása, így challange accepted, érdekes feladat lesz spoilerezés nélkül bemutatni nektek ezt a könyvet, amit a YA regények és legfőképpen a YA paranormális regények kedvelőinek kár lenne kihagyni…de az indokok nélküli, ködösítős ömlengés kevés embert győz meg róla, érdemes elolvasni//megvenni egy kötetet. Nekigyürkőzök, ha meg részletezni akarok nem részletezhető dolgokat, megcsípem magamat és meglátjuk, mi sül ki ebből azon kívül, hogy előre láthatóan tiszta vörös lesz a karom a kritika leírásának a végére. Na, szóval indításként kapunk egy figyelemfelkeltő prológust, amiben Mara két barátnőjével, pontosítva a legjobb barátnőjével és annak egy barátnőjével tölti az időt, akit Mara nem kedvel, de hogy a szóban forgó legjobb barátnő ne hidegüljön el tőle, elviseli a nőszemélyt, a lányok egy szellemtáblával szórakoznak. Ez a rövid jelenet elképesztő jelentőséggel bír a később alakuló történet szempontjából, egy nyilvánvaló, hideglelős tényen kívül rengeteg mindent előre vetít, amiből visszagondolva ki lehetett következtetni ezt meg azt a nagy baleset körülményeivel kapcsolatban, a teljes képet nem lehet összerakni, de támpontokat ad. Például azon a téren, hogy egyáltalán Mara miért volt ott, amikor nem egy adrenalin fröccs nélkül létezésre képtelen lány, aki állandóan csak a veszélyt hajszolja és az apjától tudta, hogy a mindent megváltoztató katasztrófa helyszínéül szolgáló régi épület ingatag lábakon áll, mondhatni bármikor összeomolhat. És ezzel el is árultam nektek az egyetlen szilárd nyomot, amit huzamos ideig tudunk a Marával történtekről: a legjobb barátnőjével, Rachellel és a nem annyira kedvelt barátnővel, Claire-rel, illetve Mara akkori pasijával, Jude-dal, elmentek ebbe az épületbe éjszaka, ami micsoda meglepetés, rájuk omlott. A még nagyobb csoda, hogy mindenki odaveszett, egyedül Mara úszta meg az esetet, méghozzá hihetetlenül kevés sérüléssel. Mármint a kívülről látható fajtából, a legjobb barátnője olyan sokként érte, amit sosem bír majd feldolgozni, kialakult nála a már említett PTSD ééés… nem emlékszik rá, mi történt vele azelőtt, hogy a kórházban felébred, ami igencsak nagy aggodalomra ad okot. Hiszen, ha nem tudatmódosító szer befolyása alatt az agy ilyen törlést alkalmaz, akkor az embert valami igazán borzalmas dolog érte, amit nem lenne képes feldolgozni, mert az akkor átélt vagy fizikális, vagy lelki fájdalom annyira erős volt, hogy… egyszerűen sokk lenne neki az emléke, totálisan kikészülne a terhétől. Persze az is egy őrjítő momentum volt Mara számára, hogy nem tudta, mi történt, nem tudta, miért nem volt képes megmenteni legalább egyiküket a hármójuk közül, legalább a legjobb barátnőjét, de sokáig nem erősödött meg annyira, hogy egészben elbírjon azzal, ami aznap történt… csak epizódokra/bevillanó képekre/hallucinációkra szétbontva. Ami így is húzós volt.

Ezeknek az epizódoknak a megjelenítését valami ördögi módon vitte véghez az írónő, ugyanis nem alkalmazott benne olyan könnyítést, mint a legtöbb szerző, aki a látomásokat és álmokat dőlt betűvel írja, hogy egyértelműen elkülönüljön a valóságtól. Nem, Michelle egybemosta a valós, a képzelt és a képzeltnek vélt részeket, hogy egy bizonyos oldalszám után ne csak Mara, hanem az olvasó se legyen képes százszázalékosan biztosra megmondani, hogy mi történt meg valóban és mi játszódott le csak a főszereplő fejében. Akadtak olyan, általam innentől hallucinációként megnevezett részek, amiknél könnyebb volt megmondani, hogy valósak-e, mint például a Mara tányérján megjelenő férgek esete, de voltak olyanok is, amiknél lehetetlenség volt megállapítani az igazságot, pláne a könyv paranormális mivolta miatt és az írónő nem is törte magát össze az igyekezettől, hogy előrántsa azokat a nyomokat, amik megerősítést adhatnának, csak sokkal később. Ettől jelentős időtartamig tojáshéjakon lépkedés beütése volt a cselekménynek és ez nagyon tetszett. Nagyon tetszett, ahogy a borzongatóbb részletek be lettek adagolva, amik közül egyértelműen a tükrös pillanatok viszik a pálmák. Nekem nem különösebb félelmem az, hogy egyszer belenézek egy tükörbe és nem a saját arcomat látom benne, de egy-egy ilyen rész után azért óvatosabban közelítettem meg a lakásban található darabokat, amikor éppen egyik felem olvas, másik felem alszik állapotban pörgettem a lapokat. Mert bár ez az ügy egyértelműen irreális és a pszicho-thriller és horror könyvek idegszaggatásához képest piti trükk, mégis képes nyugtalanságot előidézni, eléri, hogy azt érezzétek, motoszkál valami a bőrötök alatt és ez az egyszerű, de parás kombináció jellemzi az összes ijesztgetős állomást. Tegyétek a szívetekre az egyik kezeteket és emeljétek fel a másikat, ha soha életetekben nem vetődött fel bennetek, amikor éppen holdkórosan vagy betegen az éjszaka közepén ugrottatok be a fürdőbe vizet inni, hogy elhaladtok egy üveges/tükrös felület mellett és nem magatokat fogjátok látni benne! Ugye? Butaságnak tűnik… de van benne megfelelő környezetben lúdbőrözés, mint ahogy egy apró mozdulatban, amit a szemetek sarkából látni véltetek, de meg sem történt igazából vagy, amikor egy ismerősnek tűnő alakot pillantotok meg az utcán, noha tudjátok, hogy nem lehet az, akire ti gondoltok és még sorolhatnám… A Mara Dyer eszmélése rémülettára ilyen elemeket vonultat fel, amik nem teszik nyomokban se rémtörténetté vagy horrorisztikussá a könyvet, de a sorozatos felbukkanásuk felveti az emberben, hogy valami nincs rendben vagy a környezetével vagy saját magával és nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberek döntő hányadának nem az előbbi opció ugrik be legelsőnek. Le a kalappal Michelle előtt, alig várom, hogy megtudjam, hogyan bánik majd ezzel a paranormális eszköztárral a fennmaradó két kötetben ^^

Visszakanyarodva a cselekményhez és Marához… a történtek fényében a lány belül egyáltalán nincs jól, mindenhol Rachel-t, pontosítva Rachel hiányát látja, felé tornyosul az ebből fakadó megrázkódtatás és mivel irtózik minden kórházhoz vagy orvoshoz köthető megoldástól, az új, tiszta lapra teszik a voksot a családjával. Új városba mennek, ahol Marát semmi se emlékeztetheti az elveszett barátaira, új emberek közé egy új iskolába, ahol ennek az új lapnak a kiterjesztésének az ügyes-bajos dolgai lekötik remélhetőleg annyira a lányt, hogy felengedjen és visszazökkenjen egy az előzőtől homlokegyenest eltérő, de viszonylag normális kerékvágásba… Mara karakterével kapcsolatban kellemes meglepetés ért, a szeretteitek elveszett szereplők általában gyámoltalanok, ingatagok és összességében szánalomra méltóan viselkednek, azt sugározva kifelé, hogy bármilyen tragédia is történik a nagy világban, az nem hasonlítható össze azzal, amit ők éreznek. Persze minimális empátiával ez is érthető, de annyira eltúlzott méreteket szokott ölteni a regényekben, hogy minden jóindulat mellett is nehezen tolerálhatóvá válik. Viszont Maráról ennek ellenére nem mondható az el, hogy egy földre kuporodós, sírós alkat, aki annyi profitot hajt be a Zewának és a többi zsebkendőgyártó cégnek, hogy részesedés illetné az eladott termékek után… Visszahúzódó és el van veszve, de ez hál’ az égnek és az írónőnek, nem valamilyen kibírhatatlan formában bukkan fel, ami elszívja az olvasótól az életkedve utolsó cseppjeit is. Marának is megvannak a mag hülyeségei, az tény, de előttem ezek eltörpültek a személyében rejlő pozitívumok mellett. Bírtam a csajt, határozottan szerettem, nem azon a mindenkit a sarokba zavarok módon badass, de van stílusa és ezt főleg az undokság jellemez. Amit jó tulajdonságként értelmezni tényleg érdekes felvetés… nem kell hülyének nézni, köszönöm, a kerekeim mind a négyen el vannak de jelenleg helytálló. :D Rettentően sokat morgolódott, főleg, amikor Noah-val került egy légtérbe, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megállás nélkül nyavalyog, hanem, hogy inkább a pesszimizmus felé billen nála a mérleg és lökdösi a kis szúrós megjegyzéseit, amik szükségesek ahhoz, hogy hellyel-közzel meglegyen a komfortérzete. Ezt a pokrócos stílust a legérzékletesebben úgy írhatom le, hogy nem utálom az embereket, de azért csak hagyjanak békén. És ez annyira beleillett Mara személyiségének a többi alkotóeleme közé, hogy rendkívül élővé tette, sokkal jobban elképzelhető volt, hogy Mara létezik a valóságban, mint a könyvpiacot meghódító, tipikus visszahúzódó egérke alkatok esetében, pedig valamilyen szinten Mara is egy „visszahúzódó egérke”, csak nem a tipikus fajtából. Hanem az élesebb nyelvű, fekete és fehér oldallal is bíró Mara cseppet sem álszent szereplő, nem szégyelli, ha rosszat kíván olyannak, aki szerinte rászolgált erre a rosszra belevaló fajtából, akit csak a megfelelő emberek tudnak kihúzni a gondosan maga köré növesztett, biztonságos kis csigaházából.

Aminek a védelmére egyébként nagy szüksége volt, ugyanis a neves magániskola, ahová a költözés után került…valami rettenet. Én sokáig abban a hitben voltam, hogy az ilyen intézmények csak városi legendák, de ahogy a kedvenc rockzenészeim életéről szóló cikkeket olvasgattam, kénytelen voltam elfogadni, hogy a valóságban is vannak olyan helyek, mint amilyenre Mara került. Ahol az új diákok vagy hangyányit különc diákok úgy vannak kezelve, mintha egy idegen bolygó követsége küldte volna őket a „normálisak” közé, ahol a tanárok nyugodtan kényük-kedvük szerint zsarnokoskodhatnak a tanulók felett, mert az igazgató is örömmel falaz nekik, az objektivitásra való legcsekélyebb hajlandóság nélkül, ahol pokollá teheti valaki egy kiszemelt áldozatnak minden napját, nyilvános megalázásokkal és egyéb finomságokkal fűszerezve, mert az illetékesek egyszerűen… nem tesznek semmit. Vagy, ha igen, akkor azt büntetik meg, aki a szemétkedéseket elszenvedte, mert inkább adnak a közutált személy státuszába vonulását elérő pletykáknak hitelt, mint a leginkább szervesen érintett diák szavainak. Felfordult a gyomrom ettől a helytől és nem értettem, mégis miért nem tett panaszt egyik szülő se az ellen, ami a falak között folyik… O.o Hogy miért nem kapott észbe valaki, hogy Annácska Off 3: Megfigyeltétek már, hogy az Anna nevű karakterekkel mindig van valami gikszer? is egy ugyanolyan tinédzser, mint a többiek, semmivel se szarik illatosabbat, mint az átlag, ezért semmi alapja nincsen basáskodnia az izomagyú pasijának a segítségével, majd nyitotta fel ezekről a tényekről a kisasszony szemét is az említett valaki, hogy végre visszavegyen már egy kicsit. Őrület. Egy ilyen abnormális környezetben még csoda, hogy nem fajult el még jobban Mara PTSD-je… mint ahogy az is, hogy nem tűnt fel a szülőknek, hogy ez az iskola úgy minősíthetetlen, ahogy van.

A YA szülőkről általánosságban elmondható, hogy vagy láthatatlanok és itt bár valamilyen formában végig jelen voltak, mégis idomultak ehhez a láthatatlansági követelményhez. A kedves papáról nagyjából annyit lehetett megtudni, hogy ügyvéd és, hogy nagyon elfoglalt, anyuka valamivel többet szerepelt, de ő sem lett szimpatikus. Nem állítom, hogy nem akart jót, de ahogy Mara viszonyult hozzá, abból nekem az jött le, hogy nincs meg az összhang, hogy Mara anyja a lányához képest, mintha egy teljesen idegen nyelvet beszélne, épp ezért érzékelte Mara a fokozott figyelmet fojtogatásnak, sarokba szorításnak. Ez az idegen nyelven beszélés a megítélésem szerint a lány testvéreinél is érvényesült, érződött, hogy Mara szereti az öccsét és a bátyját és, hogy ez a báty, Daniel nagyon igyekszik, hogy ott segítsen, ahol csak tud, de mintha tőlük is egy láthatatlan fal választotta volna el Marát… Nagyon úgy tűnt, mintha Noah kivételével senki se értette volna az ismerősi és családi körből, hogy hogyan működik a főhősnő, hogy nagy vonalakban mi játszódik le benne. Épp ezért tudott még a masszívan csipkelődős időszak alatt is jobban egymásra hangolódni Mara és Noah.

Noah-tól megnéztem pár idézetet az olvasás megkezdése előtt és eldöntöttem magamban, hogy már csak azért se fogom szeretni. De basszus… nem jött össze! ~.~  Nem egy dark prince beütésű csávó, mint amilyen mondjuk Rhysand vagy Éjúr, nem is nevezném annyira vagánynak, rosszfiúnak meg pláne nem, de… nem lehet védekezni a hatása ellen, Noah olyan, mint a méz. Émelyítően édes, a maga szarkasztikusan humoros módján, ontja magából a melegséget meg a szellemességet és, mire észbe kaptok, már könyékig vagytok a ragacsos, narancs masszában és fülig ér a szátok, mert állandóan megnevettet titeket, már ha felbukkan jókedvetek lesz és ha akarnátok se tudnátok menekülni Tőle, illetve attól a reakciótól, amit kivált. Varázslat. Csúnya, sötét varázslat. Talán ezt a srácot fel kéne venni a főbenjáró átkok listájára, biztos, ami biztos. Logikus magyarázat erre nem létezik. Kivételesen megértettem, hogy az „ügyeletes szívtiprón” mit esznek annyian a Bolondok Háza Iskola női tagjai, de azt a gátlástalan hírnevet, amit Noah-nak kreáltak, azt nem bírtam átérezni vagy megérteni. Sőt,  erőltetettnek találtam. Ami miatt annyian irtóztak Noah-tól, az szimpla ok-okozati összefüggés volt; adott egy jó megjelenésű, erős csáberővel megáldott pasi, akiért emiatt tömegesen csorgatják a nyálukat a lányok, egyértelmű, hogy váltogatni fogja őket és egyértelmű, hogy az éppen váltott csaj ez tragédiaként éli meg, mert…az ő kis iskolán belüli rajongói felszínesek. Oda vannak érte a brit akcentus, a kis borosta meg személyisége felső rétegét képező csomag miatt, így mélyebbre már nem is akarnak ásni, hogy észrevegyék kifejezetten intelligens fiú, hogy kiderítsék mik az ő egyéniségének a keresztjei, az már nem számít. Ezért Noah megunja őket, ők meg pofára esnek emiatt és jön a You say Noah, and I say satan típusú mítosz, amit csak ezerrel hangoztatnak, de érzékelni nem lehet. Érdekes, hogy Marával szemben egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy az imidzse szerint kellett volna, odafigyelt rá és nagyon figyelmes volt vele, megvédte az idióta diákok előtt, a hallucinációnak se kerített nagy feneket. Persze jobban vigyázott miattuk Marára, de nem úgy viszonyult a lányhoz, mint egy zakkanthoz, pedig az a srác, akinek beállították, biztosan azt tette volna hanem megértette és elfogadta, hogy azok után, amik történtek vele, ez a normális és időre van szüksége, hogy abbamaradjanak a kellemetlen tünetek, amik a baleset utóhatásaként jelentkeznek. A párosukat meg egyenesen imádtam, fergetegesek voltak együtt, pont az érvényesült náluk, ami miatt kedvencnek szoktam titulálni egy-egy párt, vagyis kiegyenlítettek voltak közöttük az erőviszonyok *.* Egyik fél sem nyomta el a másikat, nem volt egy vagányabb és keményebb személy, akit a gyengébb visszahúzott, hanem körülbelül egyensúlyban voltak, ennél fogva pedig remekül kiegészítették egymást. Noah üdítő bája az ehhez illő beköpéseivel remekül megfért Mara morcossága, szúróssága mellett… észbontó volt, amikor ezek ketten nekiálltak osztogatni egymást! :’D

„– Seggfő!
(…)
– Nem úgy érted, hogy seggfej? – kérdezte derült képpel.
– Nem – feleltem, ezúttal hangosabban. – Úgy értem, hogy seggfő. A legfőbb segg, aki seggebb minden seggfejnél, seggarcnál, seggdugasznál és segghuszárnál. A csúcsok csúcsa a seggek hierarchiájában – mondtam, mint aki a modern káromkodás szótárából olvas fel.”

Imádtam azokat a részeket, amikor könyvekről tárgyaltak egymással a főszereplők, mint ahogy minden más utalást is örömmel fogadtam a Gyűrűk urából, a Harry Potterből és a Lolitából. Mindig felemelő érzés könyvmoly könyvkarakterekről olvasni, akiknek a fogalmazásmódján is érződik, hogy sokat olvasnak ^.^ Noah és Mara andalgásában a végtelenségig el tudtam volna éldegélni, de felvillanyozóan hatott, amikor kiderült, hogy a kusza családi hátterén kívül Noah élete is tartogat olyan titkokat, amik elütnek attól a napsütéses, tökéletes benyomástól, amit első körben meg lehet tapasztalni vele kapcsolatban. Ezzel benyargalt a képbe az a gyönyörű igazság, hogy az emberek esetében az „elcseszett lelkek” vonzzák egymást és nem az ellentétek. Értékeltem, hogy az írónő így alakította a történetet, nekem személy szerint sokkal jobban bejött, hogy valamilyen szinten mind a ketten egy csónakban eveznek. Azt meg pláne csodás ötletnek találtam, ahogy a szerepeket elosztotta kettőjük között (spoiler, csak az olvassa el, aki már olvasta a könyvet vagy nem kap tőle vérszemet, ha valamit előbb megtud:) felüdülés volt azt olvasni, hogy végre a páros női tagjának a képességére lehet ráhúzni a „gonosz” jelzőt, hogy az ő adottságának van romboló hatása, míg a srácnak van egy gyógyító képessége, amivel „rendbe lehet hozni” azt, amit a másik „elront”. Becsömöltem az ilyen kontrasztos erőknél abba a felállásba, hogy a lány a kis szende, a kis ártatlan, aki az ő szivárványos mindenségével eloszlatja a másik sötétségét. Noah meg is jegyezte, hogy szívesen cserélne Marával, mert túl lányosnak tartja a saját adottságát. (spoiler vége)

A mellékszereplők közül talán Jamie az, akit kiemelnék, a közte és Mara között kialakuló barátság nem kapott annyira nagy hangsúlyt, de tagadhatatlanul jól sikerültek a közös jeleneteik és ő volt az egyedüli diák Noah kivételével, aki emberszámba vette a főszereplőt. A szövege nagyon ott volt és ez valamennyire ellensúlyozta azt, hogy mennyire hülyén viselkedett, amikor a főszereplők szerelme kivirágzott.

Szóval, igen, sikeresen új kedvencet alattam és már csak a függővégben meglibbentett információ miatt is minél gyorsabban hozzá szeretnék fogni a folytatáshoz, ami RENGETEG izgalmat ígér előre láthatóan… :D Szívem szerint maximális pontot adnék neki, de az utolsó 30-40 oldal alatt megszaporodott annyira a nyűglődés, hogy megvonjak tőle egy felest.

Borító: 4/5 – Nagyon szép és a változatosság kedvéért a betűkért bolondulok, de nem tudnám megmondani, melyik jelenetre vagy paranormális részletre is utalna ez a kép. A srác kezeinek az elhelyezkedését nézve elsőre arra tippeltem, hogy ez az a jelent, ahol Noah a visszarakja a vápába Mara kificamodott vállát, de ahhoz meg nem ilyen flamingópózban kéne állniuk az embereknek, mert eldőlnének… O.o
Kedvenc szereplők: Mara és Noah
Legutáltabb szereplők: Anna, a visszaemlékezések alapján Claire és Jude, a spanyoltanár
Kedvenc részek: amikor Mara az étel automatával szerencsétlenkedett, a tükrös részek, az a beszélgetés, aminek egy részét beleidéztem ritka bénán néz ki leírva és kimondva is, de vegyük úgy, hogy van ilyen szó XD a kritikába is, Noah és Mara könyves eszmecseréi, amikor Mara megmentette a pitbullt, az állatkertben játszódó jelenet
Mélypontok: ami a balesetet megelőzően történt, az iskolai zaklatás, az a rövidebb szakasz, mikor Mara mélyponton volt, Noah eltúlzott hírneve
Szerelmi szál: Ízig-vérig YA kategória, kacsintgattak a szintlépés felé a főszereplők az együttléteik során, de csókolózásnál és egyéb lightos vonalnál maradtak.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

American Horror Story TAG

Sziasztok! A mai nap a legeslegkedvencebb sorozatomnak, az immár hat évadot maga mögött tudó, változatlanul sikeres és vérfagyasztó American Horror Story-nak hódolok annak a kérdéssornak a keretében, amire CsakSimánDorka hívott ki az Anya olvas blogról. ^^
Mint láttátok, néhány hónapja a jobb oldali sáv bővült egy AHS-es bejegyzésgyűjtő képpel, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben újra eluralkodnak majd a Goodbye Agony-n az American Horror Story-s posztok. :))
Figyelem! A kérdéssor spoilereket is tartalmaz!

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-23 17:45:48

Szerinted ki lesz a követhető legfőbb?

Mármint a Coven nézése közben kire tippeltem a pozíció betöltését illetően vagy szerintem ki lesz az majd a jelenlegi, 3. évadban munkába állt Legfőbb után a következő? O.o Legegyszerűbb, ha mindkét verzióra választ adok. Tehát, ameddig még ment nagyban a spekulálás, hogy a gyülekezet, melyik ifjú tagja fogja váltani a pályafutása alatt nagyrészt trehány munkát végzett Fionát (Jessica Lange), addig nekem Zoe (Taissa Farmiga), illetve Cordelia (Sarah Paulson) voltak a fő jelöltjeim. Abban meg, hogy kiválasszam a számomra legszimpatikusabb lányt a jelenlegi Legfőbb váltására, igencsak korlátoltak a lehetőségem, miután végignéztem az ötödik évadot.... Ugye a 3. évados boszorkánynövendékek közül Nan-t, elvitte Papa, Madison-t  megölte Kyle, Misty a Hét Csoda teljesítése közben odaveszett, Queene meg elkövette azt a fatális hibát, hogy két évaddal később a szünidejét a Hotel Cortezben töltötte, ahol James March és Ramona Royale közös erővel elintézték, hogy megszerezzék a varázserejét... így a felhozatal egyedül Zoe-ból áll, mint egyedüli survivor. Kizárásos alapon csak Zoe lehet a következő, hacsak nem üti ki a nyeregből egy olyan lány, akit már az évadok hossza miatt nem volt lehetőségünk megismerni... Zoe aranyos csajszi meg minden, de a racionalitást figyelmen kívül hagyva, én szívesebben látnám a vezetői székben Queene-t :D

 Melyik a kedvenc részed?

Emberek, ez meg mégis milyen kérdés?! Momentán 83 részes a sorozat, ebből mégis, hogy a jó életbe lehet kiválasztani egyetlenegy kedvencet?? :o Szerintem maradjunk annyiban, hogy mindegyik évadból kiválasztok egy kedvencet, mert ez azért eléggé igazságtalan feladat így... pláne, mert egyben a legjobbak az évadok, azzal a kerekséggel, amit az a 10/12/13 rész kiad, amit magukba foglalnak.
Murder House:  Halloween Part 1
Asylum: Nem néztem végig, így nem tudok nyilatkozni.
Coven: Mindent a gyülekezetért
Freakshow: Edward Mordrake Part 2
Hotel: Az ördög éjszakája
Roanoke: "Chapter 5"

 Melyik a kedvenc évadod? Miért?

A Coven! ^.^ Tudom, hogy sokan utálják, mint ahogy az összes évadot az első kettő kivételével. Komolyan utálom már azt olvasni, ahogy a híroldalakon mindenki arról picsog az új évadoknál, hogy "az Asylumot meg se közelíti". Csesszék meg, akkor ők nem American Horror Story rajongók, csak Asylum rajongók, ha a Briarcliffben történteken kívül mindent fikáznak :P de nálam az az abszolút felülmúlhatatlan. Mondhatni a Legfőbb :D Nagyon bejött a hangulata a boszorkányos vonalnak a sötétebb, vudu mágiának és a világosabb "gyülekezeti" varázslatnak a kontrasztjával. New Orleansba azóta is szerelmes vagyok, a francia negyed elkápráztató *o* A valós személyekről mintázott karakterek is itt passzoltak össze a leginkább szerintem és persze az is hozzájárul ehhez az imádathoz, hogy ezt az évadot láttam először és, hogy ebben szerepelt a legtöbbet Angela Bassett <3

 Ki a kedvenc karaktered?

Mondhatnám Angela Bassett bármelyik karakterét, Ramona Royale-t, Desiree-t vagy Lee-t, de torony magasan Marie Laveau vezet közülük :3 Igazi kemény, odamondós, tökös nő és olyan tartás járul mind e mellé, hogy az valami eszméletlen. :o A fanatikusa vagyok :D

 Ki a legkevésbé kedvelt karaktered?

Hosszú lenne a lista, mert bőven akadtak utált karaktereim, de első elgondolásra Chester jut eszembe a Freakshowból. Magát a színészt se szeretem, de ebben a szerepkörben halálra idegesített, alig vártam, hogy végre kinyírja valaki, mert még pszichopatának is nagyon balfék volt :P

 Ki a crush-od, vagyis kibe vagy belezúgva?

Tisztában vagyok vele, hogy mindenki fülig bele van zuhanva Evan Petersbe...de nem fogok beállni a rajongóiknak a sorába és jobban belegondolva senkiébe. Bőven akadnak remek karakterek az évadok során, de olyan szereplő, akire azt mondtam volna, hogy "hú, micsoda pasi", még nem született meg Ryan forgatókönyvében. Ami érthető is, tekintve, hogy ez egy horror sorozat és nem valami romantikus széria. Aki a legjobban közelít a kérdésben foglalt feltételhez, az talán még a Hotel-beli Tristan volt.

 Melyik volt a legsokkolóbb pillanat számodra?

Nos, első körben azt hittem, az állam az ölemben fog landolni, amikor Marie Laveau elkezdte kínozni Delphine lányait, nem illett hozzá az, hogy ártatlanokat büntessen azért, mert baja van valakivel >.< Akkor persze megnyugodtam, amikor kiderült, hogy Papa ezt a Poklot szabta ki a számára... de addig is, arra az évre eleget vonogattam a szemöldökömet. Amikor a Freakshowban Chester kettéfűrészelte Maggie-t, azon is erősen lerökönyödtem, de az igazi pofánverést Flora adta a Roanoke végén.

 Mit gondolsz, mi fog következni legközelebb?

A hetedik évad témájáról már le lett rántva a lepel, Murphyék az elnökválasztás köré építenek majd egy elborult történetek, bár azóta is erősen vakargatom a fejemet, hogy mi volt az az utalás a Roanoke során, ami erre mutatott... O.o A hetedik utáni évadokban örülnék neki, ha lenne egy évad, ami egy hajón, esetleg egy szupermarketben játszódik, ahol mindenféle borzalom kísért :D

 Ha egy szereplő lehetnél, ki lennél és miért?

Marie Laveau! Mert ő az istennőm és kész xD Viccet félretéve, azon kívül, hogy nagyon felnézek a karakterére a benne rejlő erő miatt, az örökös mániám, az MBTI teszt szerint is gond nélkül a bőrébe bújhatnék, hiszen ő is INTJ.

 Ha lehetne egy erőd, mi lenne az?

Telekinézis. Tipikus lustaságot igazoló vágy, de akármennyire alapnak is tűnhet az egyszerű tárgylebegtetés, szerintem ezt lehet a legtöbb területen hasznosítani. Kényelmi szempontból is tökéletes, a könyveim maguktól hozzám repülnének továbbá támadó és védekező erőként is hasznosítható. De a gondolatolvasást is elfogadnám, ha van egy résnyire hagyott kiskapu, ami lehetővé teszi a duplázást. Ha meg nincs, akkor betöröm egy zongorával és megszerzem magam ':D

 Szerinted ki a legrosszabb anya?

Vivien Hiszikirálynő Harmon. Most utólagosan szívesen lecserélném Chester-t és beírnám őt, mint legutáltabb szereplő, de nincsen variálás... Fionát támadják talán ilyen tekintetben a legtöbben és valóban nem az anyák gyöngye, de nem hagyta teljesen magára Cordeliát, egy olyan helyre vitte, ahol tudta, hogy törődni fognak vele és megadnak neki minden szeretetet és figyelmet, amit csak tudnak. Ezzel szemben Vivien mit csinált? A költözésük után annyit se foglalkozott Violet-tel, mint egy fikusszal, amit azért csak hébe-hóba kell locsolgatni és amúgy elvan magában. Mert őt a folyamatos cirkuszolás foglalta le, először az volt a baja, hogy nem tud teherbe esni, utána meg a terhesség miatt viselkedett úgy, mint egy hülye picsa, mert vele mindenkinek elnézőnek kell lennie, minden körülmények között, félidőben meg Bennek játszotta a hárpiát. Arra, hogy anyaként viselkedjen azzal a gyerekével, akit már megszült, nem maradt ideje ő nagyságának -.- Az ilyen emberektől annyira undorodok. Bekattan nekik 40 éves fejjel, hogy kell a kisbaba, kell a kisbaba meg a nagy család, de a már meglévő gyereküket leszarják, mert már nem lehet csipkedni a pofikáját meg gügyögni neki és másféle, komplexebb figyelmet igényelnek, mint a pelenkacsere. Az ilyen embereknek nem is engedném, hogy több gyerekük legyen, ha már a tervezéskor is háttérbe szorítják a már meglévőt. >.< Legyen több gyereke, ha azt akarja, de akkor teljesítsen csessze meg és ne csak addig törődjön a nagyobbal, ameddig azon nyavalyog, hogy milyen nehéz neki a terhesség. Violetnek meg nehezek a kamaszévek. És? Érdekelte ez Vivient? Még jó, hogy nem...

A TAG-re kihívom @Angara-t a molyról. :)
És persze a szokásos klisé: Forrásmegjelölés kíséretében bárki nyugodtan elviheti.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Jay Crownover: Better When He's Bad - A tetovált srác (Welcome to the Point 1)

Helló-helló! ^^ Ma egy enyhén szólva érdekes... címfordítással rendelkező, váltott szemszögű romantikussal rukkolok elő nektek egy lepukkant, bűntől átitatott városrésszel és egy szívdöglesztő, csillagtetoválásos autó tolvajjal a középpontban, a Rule szerzőjének, Jay Crownovernek a billentyűzetéből.

Fülszöveg:
Nagy ​különbség van egy rosszfiú és egy olyan srác között, aki a lelke mélyéig züllött – akárcsak Shane Baxter. A szexis, kiszámíthatatlan és veszélyes Bax nem csupán rossz csillagzat alatt látta meg a napvilágot, ő maga a született bűnöző. Kocsitolvaj, verőlegény, ketrecharcos, a bajba keveredés fekete öves bajnoka, mígnem az egyik rossz döntése öt évre rács mögé juttatja. Miután visszanyeri a szabadságát, válaszokat keres, és nem érdekli, mit kell megtennie, kit kell megszorongatnia azért, hogy megtudja, ki csalta csapdába. Csakhogy beszáll mellé a játszmába még valaki, aki túlságosan ártatlan, túlságosan lágy, ráadásul nem hagyja magát lerázni. Dovie Pryce ismeri az élet sötét oldalát, a nehéz körülményekkel járó súlyos döntéseket. Mindig is jó akart maradni, önzetlenül segíteni másokon, nem hagyta, hogy a sötétség lehúzza és elnyelje őt. Az utcát azonban nehéz legyőzni, a dolgok rosszról gyorsan életveszélyesre fordulnak, és az egyetlen ember, aki mellett biztonságban lehet, a Point legfenyegetőbb, legszexisebb, legkiállhatatlanabb nehézfiúja, aki épp most szabadult. Bax közelsége eleinte rettegéssel tölti el Dovie-t, de hamarosan rájön, hogy a tetovált srác sem olyan, amilyennek a külseje alapján hinnénk.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-08-22 12:58:03

Ha arra a szintre jutsz egy íróval, hogy még a köszönetnyilvánításait is képes lennél órákig, élvezettel olvasni, akkor vagy annyira súlyos eset, hogy megbirkózz a Point nehézfiúival. Pláne ha van az ember oldalán egy olyan lovag gengszter, mint Shane Baxter. ♡
Jay ebben a momentán csodák csodájára, agyvérzés nélkül beszerezhető sorozatában elhagyja a tetováló szalonok biztonságát és egy olyan sötét, veszélyes, akármelyik település életébe behelyettesíthető városrészbe kalauzolja el az olvasóit, ahol a dzsungel örök törvényei, mint például az aki kapja marja és az ölsz vagy téged ölnek meg, már a legfiatalabbak napjainak is szerves részét képezik, ahol mindenki kénytelen valahogyan bemocskolnia a kezét előbb-utóbb a túlélés érdekében. Azokról nem is beszélve, akik egy nem kérek ebből többet és normális életet akarok végre, legalább részben felkiáltással ki akarnak mászni a szemétdomb közepéből és egy olyan lakhelyre vágynak, ahol nincs benne a pakliban 0-24 órában, hogy rájuk törik az ajtót és kirabolják őket vagy valami még rosszabbat tesznek velük… Az írónőnek ismételten sikerült azt nyújtania, amivel a Rule olvasásakor megfogott, ellenállhatatlan, kiismerhetetlen, megbízhatatlannak látszó pasi, aki a különleges kiválasztottjáért tűzön-vízen keresztülmenne, egy jókislány karakter, aki mégse a bevett sablon szerint gyártódott le, kellően perzselő közös jelenetek a két jómadárral és az elengedhetetlen váltott szemszög, amivel mindkét karakter gondolatai közé beáshatják magukat a pofátlanul kíváncsi rajongók. A recept tökéletes és bebizonyosodott, másodjára is képes magába rántani az ez alapján főzött, mégis újdonságokkal teli cselekmény, de azt hiszem, nem kevés elfogultsággal mondom, hogy nekem mindig is a Rule marad majd a szívem csücske. ❤ A fülszöveg megtévesztő, ez nem csak egy szimpla romantikus/erotikus könyv, itt kőkeményen érvényesül a lepukkant negyeden belüli küzdelem, bár be kell látnom a szerelmes szál egy bizonyos idő után eltökélten agyon akarta nyomi az ágyon kívülre eső jeleneteket. A főhősök kapcsolatáról is szívesen olvastam, de mivel ezt a „mocskos, utcai élet” hangulatot annyira érzékletesen alkotta meg Jay, szőröstül-bőröstül a korrupt zsarukkal, akiket biztos zsebre tett már a nagy, Gengszter Végzetúr vagy a pitibb kollégái és minden más szükséges adalékanyaggal karöltve, hogy örömmel fogadtam volna valamivel több lövöldözést, több gengszterkedést, mint vetkőzést. Azzal is kiegyeztem volna az az énem, aminek mindig is ez a bűnözős vonal volt a gyengéje, hogyha legalább nem egyenlő arányban vannak felosztva a szemszögek, hanem több fejezet jut Baxnak, aki számomra érdekesebb és szimpatikusabb karakter is volt, mint a barátnője és jobban benne is mozgott a Point sűrűjében, így általa jobban átjött vele ez az… életérzés az illegális bunyókkal, amik sosem fairek, az egymás nyakában álló sztriptíz bárokkal, az utcán lézengő kölykökkel, akik keresik a bajt és tepernek, hogy egy nagykutya felfigyeljen rájuk, bármennyi veszélyt is rejt ez magában… Rövidre fogva a drága börtöntöltelék által lehetett kézzelfoghatóbb információkat szerezni a Point-beli életről és így inkább éreztem kulcsfigurának, mint Dovie-t. :D Benne van minden A tetovált srácban, amire egy romantikus-bűnözős regény után epekedő moly vágyhat, bár a nagy leszámolásos jelenet a megkérdőjelezhetetlen izgalmassága ellenére is kissé nevetséges kimenetellel zárult szerintem.

Bax ,aki fájdalmamra jobban szereti, ha így hívják, pedig a Shane a kedvenc angol/amerikai férfi nevem T.T Annyival dögösebb a hangzása, mint ennek a tüsszentésre hasonlító becenévnek már a bemutatkozó oldalai során levett a lábamról, igazából az alábbi monológ kellett csupán ahhoz, hogy elmozdíthatatlanul bebiztosítsa magát a könyves hárememnek helyet adó VIP terembe:

„A nevem Shane Baxter, a legtöbb embernek csak Bax, és tolvaj vagyok.
Van csajod? Lecsapom a kezedről. Van egy menő verdád, amire a gatyád is ráment? Ellopom tőled. Vannak drága kütyüid, amiket féltve őrzöl otthon? Betörök hozzád és elveszem, mert valószínűleg úgysincs rájuk szükséged. Ami nincs leszögezve vagy hozzád láncolva, azt jó eséllyel megfújom.”

Legyünk őszinték, lányok; ennek mégis ki tudna ellenállni? xD *.*
Komolyra fordítva a szót, az én szennyeslelkű angyalom öt évig poshadt egy cellában egy egyszerű kocsi lopásnak induló, de visszafordíthatatlanul eldurvult balhé után és épp a történet kezdetén jár le a büntetése. Az első útja egy olyan helyre viszi, ahol kielégítheti az öt év során kielégítetlenül maradt igényeit, azonban a Point legnagyobb gengszterének a fogdmegjei rögtön rátörnek és némi csonttörés kíséretében kellemesen elcsevegnek egy s másról, majd Bax útra kell, hogy előkerítse a korábban hallottak hatására a legjobb barátját. A barátját, akivel a börtönbe kerülése előtt együtt keveredtek bele az illegális ügyletekbe, aki hiába egy előkelő környékről csöppent bele a város mocskába, rövid időn belül sokkal inkább a testvérévé vált, mint a valódi bátyja és, akivel az évek során felgyülemlett némi…elszámolnivalója. Ám a szóban forgó barát, Race eltűnt, mint lila szamár a ködben ás Bax régi köréből senkinek tippje sincs róla hová lett,  az egyetlen, aki talán használható nyomokat tud feltárni Bax előtt, egy vörös hajú lány, aki információforrásból hamar átváltozik egy olyan nyakába varrt kolonccá, amitől eredetileg nagyon akar szabadulni, de végül mégis képtelen elereszteni… Tipikus love sztori felhangja van a dolognak és valamilyen szinten az is, de minden kliséje ellenére, nem egy olyan könyvről van szó, ami nem más, mint innen-onnan összeollózott klisék halmazata. Adott Bax, a szar környéken nevelkedett, az átlag ember szemszögéből az életben maradás érdekében szar döntéseket hozott, félelmetes fémszörnyeteggel furikázó, kivarrt csávó, akinél csak a Gengszter Végzetúr és annak tökösebb alárendeltjei fosatják be jobban a népet és adott egy az élet által rendesen megráncigált, de mégis mérhetetlenül tiszta és aranyos maradt lány, aki a bájai krumpli hámozójával szépen, fokozatosan lerántja a páncélként növesztett rétegeket erről a srácról. Várható fizikális és szívbéli fájdalom és rengeteg fülledtség, de többről van itt szó, Jay megmutatja, hogy egy más megközelítésből bemutatva remek negatív szereplővé válható alak se feltétlenül velejéig romlott, hogy azok a körülmények, amikben Bax és Dovie jesszusom, ez a név is, bár Jaynek már-már sajátosságai az ilyen fura választások nevelkedtek, mennyiben hagynak nyomot egy emberben. Akit csak meglegyintett a Pointot belengő romlottságnak a szele, az valószínűleg ki akar törni, némi küldetéstudattal rendelkezve tenni akar azért, hogy mások ne kényszerüljenek átélni azt, mint ő, aki pedig arra kényszerült, hogy bepiszkolja a kezét és rendesen belenyúljon a már emlegetett szemétkupacba… vagy minél magasabbra akar törni ebben az adott élethelyzetben vagy meg akar javulni, amennyire a felsoroltak után ez lehetséges. Mellesleg nagyon tetszett, ahogy Jay ezt a megjavulást Bax esetében kezelte, ki is vitelezte, mégsem forgatta ki a személyiségéből, nem változtatta egy homlokegyenest másmilyen, mamusz emberré. És, hogy milyen téren is szorul erre a megjavulásra akár a saját érdekében is? Hosszú lenne felsorolni, de megpróbálkozok vele, hogy használható képet adjak Baxról. Aki… veszélyes, szeszélyes, félelmet keltő, de megvannak a maga erkölcsi korlátai, amiket nem akar ledönteni, a róla szóló leírások biztosították, hogy körbelengje egy egyszerre sötét és szívdöglesztő atmoszféra, ami egyféle, ne kezdj vele, mert csak minden rendes lányt tönkretesz táblaként is funkcionált és ennek a lengetői mindent meg is tettek az ellenszenves benyomás kialakításáért…de nálam fordított hatást értek el ezek a kis papolós intelmek. Minél aljasabbnak, minél elvetemültebbnek állították be Baxet, annál izgalmasabb lett a számomra, annál inkább vonzott. Kicsit olyan ő, mint a tűz. A lángok játéka megbűvöl titeket és közel akartok kerülni a belőlük áradó hőhöz, miközben totálisan tudatában vagytok annak, hogy megégethet és nagy eséllyel meg is fog, ha nem húzódtok hátrébb, mégse megy ez az elhúzódás, mert vonzz. Avagy egy szó, mint száz; bad boys do it better. A távolságtartásra sarkalló vonásai mellett Bax védelmező és rendkívül törődő alkat, ha van valaki olyan szerencsés, ha le tudja söpörni a pályáról azt a téveszmét, miszerint jobb, ha senki se férkőzik hozzá közel, mert számára a jövő két lehetőséget tartogat: börtönt vagy egy hullazsákot amibe nem végelgyengülés vagy betegség miatt kerül. Kell mellé türelem, mert egy kapcsolat formájában megnyilvánuló kötöttséghez nem szokott egyénnek ezt egyértelműen szoknia kell és, mert időről időre reflexszerűen felhúzza a nyúlcipőt, hogy elmeneküljön attól, aki nem ért vele egyet abban, hogy nem éri meg energiát fektetni belé, ennek a felfogásnak a kialakulásában közrejátszott mindaz, amit a börtönbe kerülése előtt tett, az, hogy az anyja a függőségét választotta a vele való törődés helyett, hogy a testvére egyedül hagyta ebbe a helyzetben és az apjáról jobb lesz, ha nem is nyilatkozok… de megéri, mert elbűvölő tud lenni. Főleg, amikor elfogadja, hogy ő nem csak egy autó tolvaj hullajelölt, aki nem is remélhet semmi szépet vagy jót az életébe vagy valamiféle vírushordozó, aki mindent megfertőz és megront maga körül, ami egy cseppnyi fényt is tartalmaz. Ahogy egyre inkább felszínre kerül a múltja, a viselkedésének a miértjei is világossá válnak. Amikor hangot adott neki és egyéb módon kifejezte, mennyire elfogadhatatlannak tartja, hogy valaki nőre emeljen kezet, még jobban belopta magát a szívembe. Ha úgy vesszük, egy igazi kis úriember, akinek sok tetkója van, megerőltetés nélkül el tud intézni bármilyen zárat és teleszteroidozott monstrumokkal bunyózik :D Nehéz eset a maga nemében, de egy rosszfiúval se könnyű zöldágra vergődni és nem is az ellenkezőjéért szeretjük őket.

„– (…) Tudom, hogy nem vagyok jó választás, sem egy álompasi, de soha senki nem fog úgy küzdeni érted, mint én. Ígérem neked, hogy mindig a tiéd lesz a legjobb részem, amit csak adhatok.”

Dovie, Bax jövendőbeli kis hercegnője és legjobb barátjának a húga is meglepően ütős bemutatkozást rittyentett, ha tudnék fütyülni, biztos fújtam volna egyet az elismerő fajtából a nyitójelenetekor. Ami amúgy úgy zajlott, hogy miután Bax kiderítette a csaj címét és a lakásához menve, Minek kopogtassak vagy csengessek, ha be is lehet törni? alapon beeresztette magát, a lakás sötét kihaltságáól előugrott Dovie és megpróbálta leteríteni a betolakodót egy sokkolóval. Mivel Bax nem kezdő és nem is ejtették a fejére, ez az áram általi támadás nem zárult sikeresen, de attól még nagyon ott volt ez az indítás. Szabály szerint vigyorogtam és elkönyveltem, hogy végre kaptam egy tűzről pattant, belevaló csajt. Dovie karakteréről olvastam hideget és meleget egyaránt, így féltem is tőle valamennyire, huzamos ideig ő gátolt meg abban, hogy A tetovált srácot a molyos kívánságlistámon landoltassam, tehát örültem, hogy már az elején pozitív csalódás ért a lánnyal. És ebben az otthon védelmező fellépésben összességében ki is merültek a használható megmozdulásai. Nem volt kibírhatatlanul idegesítő, nem akartam a szereplése alatt kikaparni a tulajdon szemeimet, hogy szabaduljak tőle és a cselekedeteitől, de szép számmal felsorakoztak a regény során azok az akadályok, amik nem engedték, hogy mi Dovie-val barátnők legyünk… :P Így utólagosan azt mondom, nem zavart sok vizet és nem hatott visszahúzó erőként a cselekményre, ami a javára írható, de az, hogy nem állt a történet útjába, még nem menti fel a kis gyagyái alól. Ha a jellemét kell alapon venni, akkor a fő oka, hogy mi ketten összekötöttük a bajuszunkat, hogy nem is túl érzékeny volt, hanem túl…lágy…túl…puhány… túl tiszta…túl ártatlan…túl naiv… összegezve az róható fel neki a leginkább, hogy a sztorinak helyet adó környezethez képest túlságosan jókislány maradt. Bax mondjuk pont ezt szerette benne, de nekem életszerűtlennek szokott hatni szinte minden esetben, ha egy nyomorban nyakig gázoló szereplő ennyire bolyhos kiscsibe beütésű tud maradni. De hál’ az égnek hiába szorult pátyolgatásra, legalább nem egy önjelölt erkölcscsősz volt, aki mindent mindenkinél jobban tud és küldetésének érzi, hogy mindenkit megtérítsen. A személyisége nekem erősen ellentmondásosnak tűnt, Jay neki is megteremtett egy olyan gyerekkort, amit nincs épeszű ember, aki irigyelne, felvázolta, hogy Race időnkénti törődést leszámítva mennyire magára volt utalva, mennyire saját magát kellett felnevelnie és a felszínen tartania, de a viselkedése sajna állandóan meghazudtolta ezt a múltat. Először is, nem alakult ki benne az a szintű bizalmatlanság és elővigyázatosság, a veszélyes helyzeteket parádésan rosszul mérte fel aminek garantáltan bele kellett volna ivódnia, másodszor pedig elvileg bármennyit is látott, bármennyin is ment keresztül, mégse volt, hogy is fogalmazzak… felkészült. Amikor Bax Race után kutatása során bekerült azokba a körökbe, amikben Bax és a bátyja is mozgott, mindig lerökönyödött, az utcai élet minden durvasága meglepetésként érte, már a sztriptíztáncosnőktől is a plafonon volt, mintha ő nem is egy ugyanilyen kietlen és veszélyes életből jött volna, hanem egy álomvilágból, aminek a biztonságot adó buboréka egyszer csak kipukkadt, amikor beléptek Baxszal a sztriptíz bárba. Mint ahogy egy kedves, blogger ismerősnek már olvasás közben megjegyeztem, nekem ennek a lánynak a keménysége csak egy máz hatását keltette, olyan „engem az utca nevelt, ameddig leugrottam a boltba egy doboz kakaóért” módon. Nagyon keménynek, nagybetűs túlélőművésznek akarta magát mutatni, de a gyakorlatban inkább egy fészekből kiesett kismadárként toporgott és forgolódott a Pointban, ha nem egy regényről lenne szó, ahol főszereplő, biztos meghalt volna. És mindez azért esett volna meg, mert vakon bízik meg emberekben, mindenféle objektivitást mellőzve amikor az első éjszaka Bax negyedszeri elmondására se akarta volna elhinni a világért se, hogy bizony Race se egy ma született bárány és, hogy szabadidejében vetkőzős csajokkal hancúrozik, akkor szívesen megráztam volna, hogy; az ég áldjon, te szerencsétlen! Nem bolondok napja van, nem vicc, úgyhogy dolgozd fel és lapozzunk végre! és életveszélyesen megbocsájtó. Nem baj, ha „puszta jó szándékból” elárulja valaki, ezzel életveszélybe sodorva őt és a szeretteit, ki tudja hány embert meg megölve, ha boci szemekkel elnézést kérnek tőle és odavetik indokként a saját sanyarú életüket ami a Pointban nem számít akkora aduásznak, mert annál csak rosszabb lehet , azonnal meglágyul. Egyértelműen egy Dovie-nál sokkal nyersebb embertípust képviselek, de fordított esetben én előbb mondtam volna, hogy akkor dögölj meg, te görény, minthogy nincs belőle semmi baj, végül is nem lett akkor nagy gáz belőle, jár a buksi simi. De ezek valamennyire lenyelhető ostobaságok, millió és egy főhősnő rendelkezik ezekkel a kétségkívül cuki, mégis kártékony tulajdonságokkal. Amivel viszont a legnagyobb homlokráncolást váltotta ki belőlem az, az volt, hogy mondhatni skizofrén szintre taszította Baxet. Volt Shane, a gyengéd, törődő pasi és Bax a kemény, gátlástalan nehézfiú, és ezt a két embert ő egy szép, sárga rendőrségi szalaggal szépen el is különítette magában és Bax tudtára is adta, aki egy idő után kénytelen-kelletlen átvette tőle a személye két személyiségre való bontását. Szóval röviden és velősen: WTF?! O.o Mi ez a hülyeség? Attól vagyunk emberek, hogy nem csak egyoldalú, nem csak egysíkú a jellemünk, hanem mindenkiben van jó és rossz, az már más kérdés, hogy milyen arányban de ez a kettőség tesz ki egy egész embert és a jó tulajdonságai nem léteznének a rosszak nélkül, mint ahogy fordítva se, ezek tesznek mindenkit teljessé, önmagává. Szóval ezt miért kellett túldramatizálni? Az örökzöld, dr. Jekyll és Mr. Hyde hasonlat vannak olyan felállások, ahol megállja a helyét, de Bax „két oldala” nem ütött el annyira kórosan egymástól, nem voltak annyira látványos hangulatingadozásai, hogy indokolt legyen ezt használni, az ő vonásai kiegészítették egymást, harmonizáltak egymással. Örültem, amikor Dovie végre visszavett egy kicsit ebből a skizo kategorizálásból és elfogadta, hogy a világ nem csak olyan kétdimenziós emberekből áll, mint az ismerősei, hogy vannak komplexebb személyiségek. Egy darabig kapálózott ellene, hogy ilyen meg olyan Bax gengszter oldala, de bebizonyosodott, amit sejtettem is, hogy ő egy pont ilyen védelmező pasira vágyott és, hogy minden hozzá hasonló, valamilyen szinten elesett kislány is ugyanilyet akar. A Skillet után szabadon: „…I need a hero to save me now/I need a hero (save me now)/I need a hero to save my life/A hero'll save me (just in time)…” Az pedig, hogy ennek a külön bejáratú hősnek kívül hordott alsónadrágja és köpenye van vagy csillag tetoválás az arcán, az lényegtelen, bár az utóbbi azért jóval dögösebb :D
A főszereplők közül tehát Baxet imádtam, Dovie-t meg elviseltem, bár együtt a megtalálja a zsák a foltját módon azért jók voltak.

A mellékszereplőket illetően viszont nem éppen rózsásak az érzéseim, hiszen alig lehetett a legtöbbjüket megismerni, egy ilyen dinamikusnak mondható páros mellett elhalványultak és, amit látni lehetett belőlük, az sem volt éppen ínyemre való. Kezdeném azzal a csajjal, Reeve-vel, akivel Dovie együtt dolgozott a központban, na ezt a nőt, a maga jámbor, okoskodó anyáskodásával, akire a kutya se kérte meg, úgy utáltam, ahogy volt és akkor se tartottam jogosabbnak, hogy ő felszólítva érzi magát arra, hogy így belepofázzon Dovie életébe és abba, kivel legyen boldog, amikor kiderültek dolgok az előéletéről. Tipikus, erényes, előítéletes kis okostóni, aki azt hiszi, csak mert vele is történt valami, ami nem pegazusokból meg szivárványból állt, már bárkit kioktathat és bárkinek megmondhatja, hogyan élje az életét, úgy hogy igazából fingja sincs róla, milyen is az, az ember, akit úgy akar terelgetni, mint a juhász a kis birkáit. Az ő jelenetei alatt nagyon viszketett a tenyerem, adjon tanácsot, ha esetleg Dovie megkéri rá, de hogyha nem, akkor kuss. És nem Revee, senkit se érdekelnek a te bölcs fejednek a tapasztalatai, attól, hogy jó akarással akarsz beletenyerelni valakinek a boldogságába a nagy megkeseredettséget következtében, fogd be a szád. Ez a buzgó mócsing, Bax elleni kampány már csak azért is felforralta az agyvizemet, mert Baxet nem is ismerte, nem vele volt rossz tapasztalata, csak levonta az okos, ésszerű következtetést a foglalkozása miatt. Ez olyan, mintha valaki egy kínai alapján ítélné meg az összes kínait. -.- Nem is engedném, hogy az ilyen emberek sérülékeny gyerekekkel foglalkozzanak, mert ugyanolyan korlátolt marhákká nevelik őket, mint amilyenek ők maguk is.
Eleinte Dovie étterembeli kollégájára, Brysen-re is fújtam, mert ő is le akarta beszélni Baxról, de a szőkeségnek legalább volt annyi esze, hogy amikor a saját szemével látta, milyen is Bax, akkor visszavonjon mindent, amit korábban összehordott. Azt a jelenetet különösen szerettem :D Kíváncsi vagyok, hogy a saját kötetében hogyan fog remekelni, mert bőven kering körülötte homály.
Sajnáltam, hogy Carmen és a fiai keveset szerepeltek, ők hárman jófejek voltak ^^
A nagy Gengszter Végzetúrral ért egy picike csalódás ért, mert mint ahogy sejtettem is, a fickónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ezért nem hibáztatom Jayt, mert… törvényszerű volt, hogy Novak nem fog akkorát csapni, mint amekkora előkészítést kapott. Ez így szokott lenni általában, ha egy szereplő felbukkanása sokáig van húzva és a regény szerves részéig csak a híre kíséri.
Race-t, Dovie szent és sérthetetlen bátyját nem kedveltem meg, ha őszinte akarok lenni, egészen unszimpatikus benyomást keltett, egy olyan emberét, aki saját magán kívül senkivel se foglalkozik, csak, ha olyan szél fújja meg, így Az utcák királya könyvhöz is némi fenntartásokkal fogok közelíteni. Piszkosul dühös voltam rá, ahogy ezt a dolgot intézte, a húgát egyedül hagyja, miközben vadásznak rá a cápák, aztán rásózza a frissen szabadult barátjára a védelmét, aki még világ életében nem látta a csajt, utána még neki áll feljebb, amikor ez a két, arccal a szarba lökött ember összegabalyodik. Az a benyomás ébredt bennem, hogy sokat képzel magáról és csakúgy, mint a Gengszter Végzetúrnál, ő is nagyobb sónak van bemutatva, mint amilyen. Amikor végre előmászott a föld alól, nem érződött az a nagy testvéri szeretet, ami Baxhez köti, szerintem kifejezetten bunkó is volt vele és a Dovie-vel szembeni törődése is gyengének hatott. A fantasztikus tervével kapcsolatban a kezdetektől láttam a felsülés lehetőségét, nem volt annyira okos, nem volt annyira nagy taktikai játékos, mint amilyennek tűnni akart. Hozta annak a tipikus kis mitugrásznak a szerepkörét, aki az arroganciában fürdőzve azt hiszi, ő kikezdhet a helyi Corleone klánnal és gond nélkül meg is úszhatja. Nekem nagyon gyerek volt ő, Baxhez képest meg főleg. Égek a kíváncsiságtól, hogyan változtat majd az érzéseimen, ha főszerepbe kerül, én meg lehetőleg a gondolatai közé.

A köszönetnyilvánítást a nyitásnál említettem, de muszáj még egy kicsit magasztalnom, mert tényleg, szabályszerűen imádom Jay köszönetnyilvánításait. Nem az a tipikus, unalmas zárás, amiben felsorol olyan neveket, amik az olvasónak nem mondanak semmit, hacsak nincs köztük egy író, akit ismer. Félreértés ne essék, minden körülmények között el szoktam olvasni még ezeket a sablon köszöneteket is az utolsó betűig, mert a könyv részei és a benne foglaltakban jár ennyi… de ezt az egyedibb megoldásokat jobban szeretem. Jaynél közelinek érezheti magát a könyveinek rajongói hozzá, olyannak, akit ismer, akivel barátok, egészen bensőségesnek hatnak ezek a sorok a maga közvetlenségével, aminek a keretében többször kihangsúlyozza, hogy nyugodtan keressük fel őt, nagyon szívesen fogadja a kritikát és még szívesebben beszélget az olvasóival. Kedvem is támadt előkaparni valahonnan az elérhetőségeit, hogy írjak néhány sort ennek a laza, tetovált, kutyamániás rocker írónőnek :D <3

Borító: 5/3 – Az elégedetlenségem litániáját igyekszek visszafogni, Jay borítóival nem szoktak kibékülve lenni. Kapásból adott ugyanaz a hiba, mint a Rule borítójánál, mégpedig, hogy a modell pasi nem tükrözi azt a kisugárzást, mint a főszereplő. Attól a jaj rózsaszín árnyalattól meg mondanom se kell, a hajam is égnek áll, punk stílusú felállítás nélkül is. Az egyetlen pozitívum benne, hogy a készítő pontosan úgy helyezte el Bax tetoválásait, ahogy a leírásban szerepelnek, bár az nagyon szembeötlő, hogy utólagosan lettek rászerkesztve.
Kedvenc szereplő: Bax *o*
Legutáltabb szereplő: Reeve
Kedvenc részek: Bax és Dovie első találkozása, amikor Bax megvédte Dovie-t az étteremben, amikor Bax és Dovie bevásárolt, amikor Bax az autókról beszélt, a verekedés Nassirnál, Bax jó útra térésének az intézése, az őrjárat, amit Dovie szomszédjai indítottak, amikor Titus és Bax kibékült
Mélypontok: a gengszteres szál zárása kicsit nevetséges lett és Dovie-ra időnként ráfért egy kis fenékbe rúgás, a főszereplők családi háttere.
Szerelmi szál: Nagyon erotikus, ami jól van leírva, de nekem már egy kicsit sok volt. A mennyiségből és a minőségből fakadóan 18-as karika :-D

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01