2017. július 1., szombat

Sylvain Neuvel: Sleeping Giants - Alvó óriások (Themis Akták 1)

Sziasztok! :) A júliusi hónap indításaként egy rendkívül egyedi formában megírt, összeesküvés-elmélettel vegyes sci-fivel jelentkezek, aminek a középpontjában egy olyan felfedezés áll, ami még a legföldhözragadtabb emberek felfogását is totálisan átalakítja - már ha kitudódik...

Fülszöveg:
Deadwood, ​Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…

„Mindig előre nézünk, soha nem hátra.”
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
„De ez a dolog… más. Igazi kihívás. Újraírja a történelmünket.”
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
„Kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni mindent, amit eddig önmagunkról tudni véltünk.”
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?
„Bármi megtörténhet.”
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-01 15:10:17
A megjelenése kihirdetésekor felkeltette az érdeklődésemet ez a könyv, nem volt kérdéses, hogy el akarom olvasni, így az adatlapját se nagyon nézegettem, csak közvetlenül azelőtt, hogy belekezdtem. A  sok negatív értékelés láttán némileg megriadtam és átfutott az agyamon, hogy én idióta megint mibe vágtam a fejszémet… de egyedül a saját, személyes meglátásomra hagyatkozva, csak annyit tudok mondani, méltatlanul alulértékelt ez a kötet. Nem tökéletes, az írónak még van hová fejlődnie, de nem is érdemelte meg azt a sok hideget, amit kapott. Több ízben is érdekes, nem mindennapi élményt ad és szinte lehetetlen letenni, legalábbis a magam részéről elképesztően hamar átrágtam magam rajta.
Az írásmódja határozottan szokatlan, nem a szokásos leírások+párbeszédek kombóból áll, az író nem úgy meséli el a történetet, mint ahogy az egy átlagos regényeknél teszik. Nagyon találó a sorozat címe, ugyanis a könyvet a legjobban úgy lehetne jellemezni, mint egy aktacsomagot, különféle írásbeli interjúkból, hangfelvételekből, naplóbejegyzésekből, hivatalos jelentésekből és újságcikkekből épül fel a sztori. Aki el tervezi olvasni, annak vagy meg kell barátkoznia ezzel a felállással és el kell engednie az esetleges előítéleteit a szerkezetet illetően, mire hozzákezd a könyvhöz, vagy ha ez nem megy, akkor a legjobb, ha hagyja a fenébe és keres valami mást, mert rengeteget el fog veszíteni az élményből, ha csak azon durcáskodik laphosszat, hogy „de ez nem is egy normális regény, ennek a megírásához nem kell tehetség, mert száraz úgy, ahogy van, bla-bla-bla”. Aki viszont nyitott valami újra… az remek helyen jár :D A történet központja egy olyan tudományos felfedezés, ami alapjaiban rázza meg és formálja át gyökeresen a hétköznapi emberek világnézetét, több ezer évvel ezelőtt egy ismeretlen civilizáció, ami minden valószínűséggel a világűrből származik, a bolygónk legritkább féméből gigászi testrészeket készített, karokat, lábakat, mindent, amiből össze lehet rakni egy darab antropomorf lényt és ezeket elrejtette a világ különböző pontjain. Az egyik részhez, egy tenyérhez mítikus, türkiz fényben tündöklő, olyan jelekkel televésett táblákat is mellékeltek, amiknek az elolvasásába a modern világunk legzseniálisabb nyelvészeinek is beletörik a bicskája. Az első darab, az előbb említett tenyér megtalálója dr. Rose Franklin a fejébe veszi, hogy lerántja a leplet a testrészek körül keringő, gyermekkora óta fennálló rejtélyről, a rendelkezésére bocsájtott csapat segítségével, nem törődve a nemzeti egyezményekkel és egyéb, bosszantó akadályokkal, minden követ megmozgat, hogy a hiányzó testrészeket megtalálja és összeillessze őket, hogy aztán arra is rájöjjön, mi a funkciójuk, milyen céllal hagyta nálunk ez az idegen civilizáció a végeredményként kapott szerkezetet. Nem vagyok az összeesküvés-elméletek rajongója, utálom, amikor valamit ok nélkül túlbonyolítanak vagy hülyeségeket magyaráznak bele egy nyilvánvaló ügybe, mint pl. hogy Kurt Cobain és Michael Jackson nem is halottak, hanem vígan élnek valahol az isten háta mögött két utcával. Viszont a könyvben megjelenített ügy… más tészta, képtelen voltam gátat vetni a kíváncsiságomnak és habár az interjúkat készítő titokzatos férfi személye és maga a kutatás kötött le a legjobban, őszinte leszek, egy idő után ez az ismeretlen fickó került az első helyre a menet közben felvetett témákról is örömmel töprengtem el. Milyen következményekkel járhat egy ilyen felfedezés a nagyhatalmak közötti kapcsolatrendszerekre? Mennyi mindent tussolnak el teljesen vagy alakítanak át a saját képükre a vezetőségek krízishelyzetben? A saját, földi ellentéteink mennyire nyomnak sokat a latba, ha olyan tudás birtokába jutunk, ami nem csak az országainkon, hanem az egész bolygónkon túlnő?



Az írásmódon kívül még fontos felhívnom a figyelmet rá, hogy alapvetően senki se várjon a sokat a karakterektől, mert eléggé, hogy is fogalmazzak… egyformák, felejthetőek. Egy kivételével. Belőlem elő szokott bújni a kisördög meg a hétfejű tűzokádó, ha elnagyoltak a karakterek, de ebben az esetben ésszerűnek, már-már magától értetődőnek találtam, hogy az író nem feccölt bele energiát, hogy annyira emlékezetes személyiségeket jelenítsen meg. Ennek pedig épp az, az oka, ami kiemeli ezt a könyvet a tömegből, a történetvezetési mód, az alaptéma-orientáltság. Gondoljatok csak a híradóra, egy újságokban megjelentetett cikkre vagy egy egyszerű iskolai dolgozatra, mindegyikben az a közös, hogy minimális személyes vélemény hozzáfűzésével a tényeket kell bennük leközölni. A híradós elmondja mi történt, ha érti a szakmáját, akkor tárgyilagosan és, bár bemondóként beleviszi a saját stílusát a közvetítésbe, nem az ő személyén és meggyőződésén van a hangsúly. Az újságokban, ha egy nem vita kategóriába eső tárgyról van szó, hanem mondjuk arról, hogy a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskola, ezentúl minden tanulójának Nimbus 2001-es seprűket biztosít a repülni tanuláshoz, akkor szintén nem az újságíró a fontos. És a dolgozatnál is főként az érdekli a tanárt, hogy jó válaszok legyenek megadva és nem az, hogy Névte Lenke milyen mozgatórugók által cselekvő személyiség vagy, hogy milyen a magánélete. Az egyes jelentéseket én még így is túlzottan személyesnek, érzelgősnek éreztem időnként, a hangfelvételeken leadott válaszokon kívül persze be kellettet mutatnia az írónak akit az utolsó oldalra nyomtatott bemutatásig nőnek képzeltem név alapján, csak úgy mellékesen, milyenek is a projekt résztvevői, de sok olyan információ került így az aktákba, aminek semmi köze sem volt a kutatáshoz. A szereplők sablonos megjelenítésében a szerkezet mellett maga a projekt a „ludas”, azt érzékeltette ezzel az író, hogy nem a feladatban résztvevők számítanak, hanem a feladat, még inkább kihangsúlyozva ezzel annak nagyságát, hogy ez túlmutat ezeken a saját szakmájukban kiemelkedőnek mondható embereken is, hogy ők az eredményeik ellenére is, valamilyen szinten lényegtelenek és pótolhatóak, vagy később pótolhatóvá válnak ha úgy adódik a helyzet. Szintén a való életből tudok magyarázatot hozni erre a megoldásra; amikor Alexander Graham Bell feltalálta a telefont, az emberek a találmányával foglalkoztak, az ejtette ámulatba őket és nem az, hogy Bell mennyire egy kedvelhető, szeretettel teli/undok, mogorva ember. Amikor pedig napjainkban belefutunk a nevébe egy fizika-vagy történelemkönyvben, akkor ugyanúgy a felfedezéseit méltatják és mutatják be, nem Bellt, mint az odaadó/csapnivaló férjet vagy Bellt, mint a kamasz srácot, aki mindig pontosan érkezett a Royal High Schoolba reggelente és tudásra éhezve ülte végig ott az óráit. A mai napig nagyra becsült fizikus, aki ugyanúgy megváltoztatta a világot, mint a kéz, amit a könyvben találtak, de a jelentős tettei miatt tartjuk nagyra és nem a természete miatt ami teszem hozzá, több mint évtizednyi távlatából hajmeresztő is lenne.

Az akták állandó szereplő dr. Rose csapata, illetve a már említett titokzatos fickó, aki az előbbiekkel és a többi mellékesebb karakterrel zavarja le az interjúkat. Eleinte még nem láttam túl sok lehetőséget az ürgében, de ahogy haladtam előre, egyre erősebben birizgálta a fantáziámat, meg akartam tudni, kicsoda, szinte beleőrültem ebbe a folyamatos ködbe, ami Őt övezte.

– Nyolc embert megölt, maga rohadék! Nyolc amerikai állampolgárt, köztük egy gyereket, az ég szerelmére! Egy vörös, göndör fürtös, égszínkék szemű, hatéves kislányt.
– Ha más színű lenne a szeme, jobban érezné magát?” (58. oldal)


Majdnem háromszáz oldal alatt összesen annyit lehetett róla megtudni, ami nem a mérhetetlenül cinikus, egyes pillanatokban durván érzéketlen, rémisztő személyiségével kapcsolatos, hogy nem szörfözik, nem szereti Pekinget, erősen remélem, hogy jól emlékszem és ezt a várost említette, ha a későbbiekben elolvassátok a könyvet és kiderül, téves információt írtam, akkor ne kövezettek meg, csak egyszer lett ez említve futólag mert rossz emlékek fűzik hozzá, van egy fia, akinek az emlegetésére ideges lesz és, hogy látszólag mindenkiről tud mindent és olyan helyekre van bejárása, ahová még az elnök legmagasabb rangú tanácsosait se engednék be garantáltan. A fenébe, még azt se derült ki, hogy milyen színű a haja! Vagy, hogy van-e neki egyáltalán, ha már itt tartunk… O.o A pasas egy kicseszett kísértet, végig ott van, ha őszinte akarok lenni, őt lehet a leginkább főszereplőnek tekinteni, őt lehet megismerni a legjobban, mégsem tudok nektek magánjellegű adatot leírni róla, még a nevét se vagyok képes megemlíteni, mert ez a drága ember még azt sem bökte ki, egy fedőnevet se vágott hozzá az olvasókhoz. Tehát ünnepélyesen közlöm veletek, mostantól, roppant kreatívan úgy fogok hivatkozni rá, hogy „Ő” és megosztom, hogy a használható információk hiányában totálisan cserbenhagyott vizuális készségem egy sötét, lenyalt hajú, enyhén borostás, sötétbarna, szinte fekete, vesébe látó szemekkel rendelkező, vállalatigazgató fejű egyénként jelenítette meg a képzeletemben Őt. Szóval, kedves író, ha a második kötetben netalántán elárulod, hogy néz ki az ürge és szőke lesz vagy kopasz, akkor pipa leszek. Továbbá ez is egy eléggé gyenge lábakon álló elmélet a részemről, de a megnyilvánulásai, a cselekedetei alapján valószínűsítem, hogy INTJ lehet.

– Tudja, szerintem maga egy arrogáns, öntelt mocsok, aki ugyanakkor hidegfejű, megfontolt mocsok is. Az a fajta, akinek a vészforgatókönyvhöz is van vészforgatókönyve. Egy pillanatig sem hiszem el, hogy egy ilyen nagy lépésre B terv nélkül rászánná magát.
– Mára elég is a hízelgésből.” (176-177. oldal)


A fantom-üzemmódja ellenére nagyon bírtam Őt onnantól kezdve, hogy nem csak egyszerűen feltette a kérdéseket, hanem ő is belevonódott a beszélgetésekbe, még akkor is, amikor elfogadhatatlanul közömbös vagy egyenesen ijesztő volt :D Észbontó a stílusa, félelmetesen hatékonyan dolgozik, ahol felbukkan, kő kövön nem marad, ha nem is azonnal, de pár oldal leforgása alatt rendet teremt, méghozzá egy olyan rendet, ami az ő érdekeltségéhez a legpontosabban igazodik. Nem asztalt csapkodva, dühöngve, hanem a maga provokatív higgadtságával és a fentebb említett cinikus stílusával hamar a sarokba küld még olyan embereket is, akik a pozíciójukból kifolyólag álmukban se gondolnák, hogy valaki ilyet merészel. Nem a szó klasszikus értelmében tenyérbemászó Ő, de valamilyen szinten mégis az. Rafinált, nagy játékos és hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy kihúzza magát vagy éppen a projektet a szarból, megkockáztatom sok szülő nem védelmezi olyan hatékonyan a csemetéjét, mint ez a pasas a „befektetését” csak pislogtam, amikor néhány mondattal elérte, hogy kivégzendő bűnösből nélkülözhetetlen emberré lépjen elő.

– Közvetlen fenyegetés volt.
– Összevonták az észak-koreai csapatokat… Észak-Korea területén belül. Hallatlan.
– De a határ közvetlen közelében.
– Észak-Korea akkor, mint Ohio állam. Az lenne csak az igazi földrajzi kihívás, hogy ne valahol a határ közelében vonják össze a haderejüket.” (239- 240. oldal)


Bízok benne, hogy a folytatásokból kiderül, kinek dolgozik Ő és legfőképpen milyen céllal, azt róla nem tudom elképzelni, hogy csupán kíváncsiságból vagy küldetéstudatból áldoz ennyit erre a projektre hogy hogyan összpontosulhat ekkora hatalom a kezei között. Csak nem olyan szadista Sylvain, hogy a sorozat alatt végig húzza az olvasói idegeit ennek az embernek a rejtegetésével…

A könyv lényege szempontjából mellékesebb szereplőket nem is kedveltem kifejezetten és nem is utáltam meg kérlelhetetlenül, mondhatni szépen elvegetáltunk egymás mellett. dr. Rose Franklin számomra valamilyen szinten végig az a kislány maradt, aki a tizenegyedik születésnapján sötétedés után kiszökött a házból, hogy kipróbálhassa a biciklijét és belekerekezett abba a gödörbe, ami elindította a lavinát. Általa lehetett a legjobban megismerni azt a robotot, ami fokozatosan felépült, ahogy megtalálták a további testrészeit, mivel már gyerekkora óta  bűvöletében él, ő jelentőséget tulajdonított a kis részleteknek is, hogy hogyan is vannak kidolgozva a robot egyes területei. Ez a kissé nevetséges rajongás a kutatása tárgya iránt még beleillett a jellemébe, ha valamennyire komolytalanná is tette a neves iskolákat elvégzett doktornőt. Az a tyúkanyóskodó magatartás, amit a csapata tagjaival szemben tanúsított, viszont szerintem nagyon nem illett bele egy ilyen megszállottan a kutatás örömeinek élő egyén személyiségébe, pont ellentétben ált azzal, ami a hozzá hasonló tudóstípusok egyik ismertetőjegye. Amikor visszaemlékezett arra az időszakra, amikor megtalálta a kezet, ő maga hivatkozott úgy magára, mint egy gyerek, aki jobban szeretett egyedül lenni és az esetek nagy részében nem tudott mit kezdeni a kortársaival, hiába voltak kedvesek hozzá, valahogy olyan érzés szállta meg a közelükben, mintha elszívnák előle a levegőt. Sok év telt el azóta és minden nap változunk valamelyest, de én nem akarom elhinni, hogy valaki, aki ennyire nem szociális beállítottságú, hirtelenjében szívélyes, gondoskodó társasági lénnyé vedlik át, ha megismeri a munkatársait… Viszonylag kedvelhető, de ellentmondásos szereplő volt.

Alyssa, a csapathoz a megalakuláshoz viszonyítottan későn csatlakozó, genetikus zseni már a szereplése elején bökte a csőrömet, nem az zavart, hogy nem egy érzelgős ember vagy, hogy ha sokáig kell egyhuzamban beszélnie, akkor dadogni kezd, ezek részben arra vezethetők vissza, hogy ő többnyire a saját kis világában van el, ahol nem kell kommunikálni senkivel. Minden társaságba kell egy magának valóbb, nyomokban bogaras figura, de Alyssában bőven fedeztem fel pszichotikus hajlamokat is és sajna ezek nem olyan megnyerő formában bukkantak fel az ő esetében, mint mindenki kedvenc szociopatájánál, John Wayne Cleavernél. Őt annak a fajtának gondoltam, aki egy nap egy szó nélkül kupán vág titeket egy villáskulccsal, aztán mire észbe kaptok már tokától bokáig felvágott titeket és könyékig turkál a belsőségeitek között. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy mikor jönnek rá végre a többiek, ettől a nőtől meg kell szabadulni, mielőtt bekattan és kinyír valakit vagy, hogy kiderüljön, csak a sok thriller után látok rémeket és nincs is semmi probléma vele.

Kara Resnik még egy hasonlóan jó szereplő lehetett volna, mint Ő… de sajna az író hamar gyomorszájon vágta a saját karakterépítését. Ahogy Kara az első aktában beszélt, amilyennek először be lett mutatva, biztosra vettem, hogy nagyon fogom csípni a nőt, hiszen egy igazi alfa természet benyomását keltette, aki mellett nincs lazsálás és kendőzetlenül, előzőleges finomítási munkálatok nélkül sorozza a csípős megjegyzéseivel azt, aki valami olyat tesz, ami nincs az ínyére. Egy vérmes, mégis kvázi jégkirálynőnek titulálható, megközelíthetetlen nőt vártam volna. Helyette egy olyan szereplőt kaptam, aki először nagyon szúr, de rövid időn belül kenyérre lehet kenni. Kisebb csalódás ért Karával szemben, de ezt még betudtam annak, hogy a háttérben munkálkodó gonosz zseni, alias Ő, az előzőleges interjúk során direkt olyan embereket válogatott össze a projekthez, akik hamar egy hullámhosszra kerülnek, akik között nagyon hamar kialakul az a bizalom és rokonszenv, ami csakúgy elengedhetetlen egy ilyen kaliberű feladatnál, ahol ennyi ideig vannak összezárva, mint a feltétel nélküli elhivatottság az ügy érdekében. Amit nem bírtam megemészteni és emiatt égbekiáltó hibának észleltem, az volt, hogy egy csapásra akkora, drasztikusabban fogalmazva szexszimbólumot varázsolt belőle az író, akihez képest Marilyn Monroe, Carmen Electra vagy Raquel Welch egy bibírcsókokkal teli satrafa, aki egy pohár vízben ásztatja éjszakánként a fogsorát az éjjeliszekrényén... Nem zárom ki, hogy nincsenek olyan férfiak, akiknek nem a Karához hasonló, karakánabb vagy karakánabbnak beállított nők jönnek be, de ahogy észrevettem, az ilyen nehezebb természetű csajok a nagy többséget inkább elriasztják még akkor is, ha csak elméleti síkon vetnek fel velük kapcsolatban valamit. Karára viszont ráragadt a segédje, Ryan, mint az autókban hurcolt, öntapadós plüssfigurák az ablaküvegre és még a megközelíthetetlen, kőszívű, egoista nyelvész is szédületesen rövid idő leforgása hősszerelmes lovaggá avanzsált a jelenlétében. Az ebből kikerekedő melodramatikus szerelmi háromszögnek annak lehet egyáltalán nevezni? Kétséges és annak minden teátrális járulékának semmi keresnivalója sem volt egy ilyen műfajú könyvben, ilyen környezetben. Azt aláírom, hogy a nyelvész megsérülése fontos volt a kutatás szempontjából, mert nagy előrelépést jelentett… de meg lehetett volna oldani kevésbé téléromance szellemiségben is ennek a sorsfordító balesetnek a kivitelezését. Ezért a meglehetősen bugyuta szálért levontam fél pontot, bár szerencsére nem szorította ki az igazán fontos elemeket, a testrészekből összeálló robot titkait a középpontból, az, az érzésem, ezt inkább csak legyen valamilyen érzelgős kalamajka is a történetben, ne lehessen azt mondani, túl lexikonszerű céllal vegyítette bele az író a könyvbe. Az már más kérdés, hogy ez egy kifejezetten rossz döntés volt a részéről, de nem panaszkodok nagyon, sokkal elfajultabbá is lehetett volna tenni ezt az ágat egy kellően elvetemült szerzővel.

Vincentet, a nyelvészt akkor még szerettem, amikor a kezdet-kezdetén válaszolgatott az Ő kérdéseire és az elméleteit vesézték ki, a pálfordulása után beállt a többi szereplő mellé, akik elhalványulnak Ő mellette. A projekt szempontjából talán Vincentet mondhatnám a leglényegesebb karakternek, ugyanis általa lehetett beüzemelni a robot lábait és ő teljesítette sikeresen azt a kihívást, ami a nála sokkalta tapasztaltabbaknak se sikerült, azaz azoknak a tábláknak a szövegének a megfejtését, amik az első darab mellett helyezkedtek el. Érdekes megoldásnak találtam az elméletet, ami alapján dekódolni lehetett az üzenetet, elsőre egyszerűnek tűnhet, de amennyi számolás szükséges hozzá… A matematika nem igazán az én asztalom, szóval maradjunk annyiban, abban is elfáradtam, ahogy felvázolta Vincent, hogy hogyan is működik az idegenek nyelvének az írásos formája. A robot történetével kapcsolatban nagy előrelépést jelentettek az információfoszlányokból kihozott felfedezései, ami bizonyította, hogy van akkora koponya, hogy el legyen telve magától… pusztán lehetősége nem adódott nagyon arra, hogy kibontakozhasson a mindenki lecserélhető mentalitás miatt.

A felsorolt gyengeségek ellenére nagyon jól szórakoztam az olvasás alatt, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem a könyvet és újabb részletekre derüljön fél a rejtéllyel kapcsolatban. Tetszett, ahogy be voltak adagolva az egyes fejlemények, többnyire először érkezett egy jelentés, amiben valamilyen megmagyarázhatatlan eseményről ejtenek szót, aztán érkezett az interjú, amiben kivesézték, világossá tették, miről is van szó. A kutatócsapat által felépített óriási robot megalkotásakor alapos munkát végzett az író, tetszett, hogy még akkor is napvilágra kerülhetett a szerkezettel kapcsolatban egy-egy addig ismeretlen sajátosság, amikor nagyon úgy nézett ki, a vele foglalatoskodónak már sikerült a lehető legbehatóbban megismerniük a munkájuk tárgyát. Rengeteg zűrt okozott az összeszerelése és a tanulmányozása alatt a gép, a kezelése közben felmerülő egyes figyelmetlenségeknek majdnem egy harmadik világháború lett a végkimenetele, amit szerencsére még az első részben megelőztek… de a hidegháború alatt dúló konfliktusnak jó alaposan meg lett kapargatva a felszíne. A képességei mellett nagyobb kaliberű vitatémát képezett a folyamatos lelepleződés után, hogy melyik ország is tarthat igényt erre a hihetetlen technológiára. Mivel az amerikaiak finanszírozták a projektet és a munka java részét végzők is amerikaiak voltak, az tűnne magától értetődőnek, hogy a robot az övék, de nem juthattak volna hozzá, ha nem hatolnak be engedély nélkül más országok területére. Jóval egyszerűbb és probléma-mentesebb volt ellopni a külföldön található darabokat, titokban szállítva őket, mint hosszas, akár évekig tartó, mindkét fél számára veszteségekkel járó diplomáciai huzavona árán, tisztán megszerezni őket, de így mégiscsak felmerül a lopás. Hiába nem volt a nevére íratva konkrétan senkinek a robot, az, az alapszabály helytől és céltól függetlenül érvényben van, hogy általánosságban, amit egy ország földjében talál az ember, az annak az országnak a tulajdona… ahol ez a megtalálás megtörtént, hacsak nincsen papír az ellenkezőjéről. A nemzetközi konfliktusok döntő hányada nagyon hamar le lett zongorázva és ez is azt bizonyítja, hogy viszonylag békés felállásban mindegyik ország nagyban tartja magát és ragaszkodik ahhoz, ami magáé… válsághelyzetben viszont már rögtön nem kapaszkodik annyira erősen ezekbe a dolgokba, sokkal jobban hajlanak a kompromisszumra. A második, Amerika területén feltűnő testrész okozta károk elrendezése egészen elkeserítő, csak jók valamire ezek a terrortámadások, mert ha a vezetőség elbaltáz valamit, amit a szőnyeg alá kell söpörni, akkor remek mentő sztorit biztosít, a könyvben történtekre tökéletesen rá lehetett húzni. Az a kutatás szempontjából meg szintén lényegtelen, hogy a terroristának titulált áldozat családja onnantól kezdve meg van bélyegezve és, hogy ezek a bizonyos családtagok abban a hitben vannak hagyva, hogy az egyikük a levegőbe repítette a környező házakat. A könyv folyamán mindig visszatért az, az elem, az a kérdéskör, hogy „a cél szentesíti az eszközt”, „a nagyobb jó számít” mondások mekkora mértékig tekinthetőek elfogadható cselekvési mintának. Akkor tanácsos megállni, ha nagyobb építészeti kár esik? Ha meghal tíz ember? Vagy, ha külföldiek, akkor nem számít, csak ha hazaiak, ha belőlük kevesebb az áldozat, akkor még mehet olajozottan tovább a gépezet? Az idegen civilizáció is sok kérdést vetett fel bennem és csodálkoztam, hogy ezekben a legtöbb szereplő nem fedezte fel a rémisztő felhangot, hiszen azok, akik a robot részeit elszórták a bolygónkon, már az őskorban olyan szintű technológiával, olyan szellemi fejlettséggel rendelkeztek, amit nekünk még a 21. században se sikerült elérnünk. Akkor az evolúció melyik létrafokán ülhetnek ezt figyelembe véve most? Ez szájtátásokat eredményezően elképesztő lehet egy tudós elmének, de én előrébb tettem volna az S.O.S listán az azon való eltöprengést, mi lesz, ha valamikor a közeljövőben Ezek elunják magukat vagy bepipulnak ránk… O.o És az epilógus… az rohadtul kegyetlen volt! Gutaütést kapok, mire meg tudom szerezni a második részt!

Kíváncsian várom a folytatást, amire már csak azért is kíváncsi vagyok a függővégen kívül, mert nagyon érdekelne, az a minden bizonnyal Közéjük tartozó szereplő a későbbiekben mennyire fog egyértelműbb útmutatást adni, kinek az oldalára áll majd. Még fél pontot azért vontam le, mert a tökéletességhez, a felhőtlen rajongáshoz még valami… „plusz” hiányzott nekem, de gyanítom, a következő részben ezt is megkapom :)

Borító: 5/5- Osztom a többségnek azt a nézetét, miszerint szinte mindig az eredeti borító a jobb, azt kell meghagyni. Most örülök neki, hogy nem ez történt, mert sokkal sci-fisebb hangulatú, figyelmfelkeltőbb és részletesebb ez az alkotás, mint az eredeti. Tudom, hogy az a lényeg, ami belül van, de a másik kiadvány külleme eléggé snassz, nem tükrözi jól a történet hangulatát és nem tenném rá a nyakamat, hogy egy könyvesboltban felkeltené az érdeklődésemet.
Kedvenc szereplő: Ő
Legutáltabb szereplő: Különösebb gondom nem volt senkivel se.
Kedvenc részek: Az interjút készítő pasasnak a megnyilvánulásai, az, amikor már nagyrészt összeállt a robot és elkezdték megfejteni, milyen funkciói is vannak.
Mélypontok: ami Vincent lábával történt, az a szerelmes-szenvedős jelenetsor, ami szerintem csak szimpla oldalkitöltésként szolgált.
Korhatár: Az akta-forma miatt nincsenek benne túlzottan korhatáros jelenetek, maximum a bonyolultabb kifejezések okozhatnak gondot a fiatalabb korosztálynak, de ha érdekel valakit a téma, szerintem már 12-13 évesen is nyugodtan kézbe veheti, legfeljebb egy kicsit lassabban halad vele és jobban odafigyel a részletekre.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése