2017. július 10., hétfő

L. J. Wesley: Egy ​űrállomás-takarító naplója

Helló! :) Az előző hetet egy villámolvasással és a Harry Potter második részének időleges félbeszakításával zártam le, az előbbi keretében egy magyar író első regényéről, az Egy űrállomás-takarító naplója c. sci-firől hoztam meg nektek az irományomat.

Fülszöveg:
Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy… az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok közt egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-10 02:28:46
Az ütős cím már akkor megfogott, amikor először futottam bele a könyvbe, de mint ahogy azt a pontok is tükrözik, nálam ez a kis regény most nagyon nem talált be… Ellentmondásosan fog hangzani, amit leírni készülök, de valahogy egyszerre zajlott le követhetetlenül sok, adrenalint okádóan pörgős esemény és egyszerre hatott monotonnak a történet.
Az ismerkedési folyamat körülbelül úgy zajlott a művel, mint amikor legutóbb íjászatra adtam a fejemet, célzás közben biztosra vettem, hogy jól fog elsülni a vállalkozás, miközben szállt a nyíl, még akkor is elégedett voltam, mert határozottan jó irányba tartott, de végül éppen csak súrolta a táblát és sikeresen levadásztam a legközelebbi vakondtúrást. És mindkét esetben nagyon sajnáltam, hogy úgy zárult le a dolog, ahogy. Olvasás közben többször is elgondolkoztam rajta, mi áll a leginkább annak az útjában, hogy igazán élvezzem a sztorit és arra jutottam, a fő mumus az írásmód. Hébe-hóba örültem volna egy többszörösen összetett mondatnak is, de igazából nem is a mondatok hossza zavart, hanem egyrészt a szóismétlések, másrészt, hogy egy több idegen fajt is magába foglaló, sci-fis világfelépítéshez híven számtalan adat be van dobva a képbe, rengeteg kifejezetten egyedi és érdekes ötlet fogadott az oldalakon, mégsem lettek ezek a részletek rendesen kibontva. Lehet, hogy ezért a regény hossza is a ludas, mert lássuk be, az Egy űrállomás-takarító naplója nem az a mű, amit kézbe véve le lehet szerelni egy betörőt, de érdemes lett volna hozzácsapni azt az esetlegesen plusz 100-150 oldalt, hogy a kép kerek legyen, mert a futólag megemlített elemekben igenis volt potenciál. Nem lehetett volna ilyen gyorsan végigolvasni a kötetet, de engem érdekelt volna bővebb bemutatás a felbukkanó fantasztikus lényekről, kitalált tárgyakról, a bolygók élővilágáról, hogy mi folyik alapjáraton az univerzumban a történet idején vagy akár arról, hogyan lehetséges az, hogy a főszereplő, Max a maga 150 évével csak középkorúnak számítson vagy, hogy hogyan lehet még életben ennyi idősen, mert 200 éves ázsiai néni ide vagy oda, a többségünk nem éli meg ezt a kort. Száz szónak is egy a vége, el tudtam volna viselni több leírást, több… bemutatást, mert bár azért a különleges penészfajért és a Föld pusztulásának a kigondolásáért csillagos ötös jár az írónak, ezzel a felületes bemutatással kissé összecsapott benyomás ébredt bennem. Olyan nesze neked, fogd meg jól alapon. Ugyanezt éreztem a karakterábrázolásnál, a főbb jellemvonások a legtöbb szereplőnél persze kirajzolódtak, de nem lettek alaposabban kidolgozva, igazán mélyen magát Maxet se lehetett megismerni, pedig ő volt a napló vezetője. Maga a cselekmény helyenként iszonyatosan rohant, a konfliktusok varázsütésre megoldódtak, máshol meg azt vettem észre, konkrétan minden csak áll egy helyben, mert ugyanazt olvasom látszólag mindenféle lényegesebb ok nélkül újra és újra, amit korábban már megtudtam/megláttam ha a szereplők nyolcszor nem mentek el inni, akkor egyszer sem és ilyenkor eléggé, nem is tudom…unatkoztam. Az ilyen ismétlésekkel eltöltött időt, avagy oldalakat máshogyan is fel lehetett volna használni.



A naplós mesélési mód újdonságként hatott rám, hiszen ilyen formátumban még nem olvastam korábban és egy jó karakter narrációjával hihetetlen lehetőségek rejlenek ebben a megoldásban. Max meglehetősen egysíkú fogalmazásának valószínűleg az lehetett az oka, hogy a kalandjai kezdetei előtt ő is ilyen életet élt, felkelt, takarított, a gusztustalanabb kupleráj láttán bosszankodott és így elteltek az évei. Ebbe pedig szerintem bárki belefásulna, ilyen szinten nem lehet miért hibáztatni a fickót. Egy nap viszont fenekestől felfordul a megszokott rutin, a Xendon bolygó uralkodócsaládjának a főbb tagjai anya, apa és az örökös arra az űrállomásra látogatnak el, ahol Max is dolgozik. Max megragadja az alkalmat, hogy valamennyi izgalom csepeghessen a napjaiba és a szellőzőrendszer egyik folyosójába siet, hogy hallgatózzon és leskelődjön az új vendégek és a számukra rendezett társasági esemény után, amire a személyzet a változatosság kedvéért most sem kapott meghívást. Mire elfoglalja a szokásos megfigyelőállását, már valaki más is vár rá ott, egy embernő, Lydia, aki nemrég érkezett az űrállomásra. Mire Max észbe kap már merénylet elkövetésével vádolják és készülnek végrehajtani rajta az ítéletet… amikor érkezik a mindent megváltoztató, vízválasztó pillanat, belesodródik a fülszövegben is említett polgárháborúba. Benne van a pakliban, hogy én értelmeztem valamit félre, de azt hittem, ez a polgárháború lesz a középpontban, ehhez képest meg nagyon sok ideig pihent a téma és a köztes események se vezettek vissza hozzá egyértelműen, inkább csak egyféle epizódokként szolgáltak Maxnek ezek a naplóbejegyzései, inkább középpontban volt az ő életútja, mint maga a polgárháború. Ami nem feltétlenül rossz, mert sok izgalmasak mondható történést élt meg, de azt figyelembe véve, mi is vezetett odáig, hogy ezeket átélhesse Max, logikátlan megoldás volt elszakadni a lázadástól.

Ha őszinte akarok lenni, Max kapcsán számtalan ilyen fura döntést fedeztem fel, kicsit olyan volt, mintha soha nem tudná eldönteni, mit is akar. Először pörgés kellett neki, pezsgés, de amikor ez megvolt rádöbbent, ő mégsem bírja ezt a veszélyes életformát és a vele járó veszteségeket, így kiszállt a játszmából, aztán mégis hozzácsapódott egy csempészhez, aki a maga bohókás módján volt annyira zakkant, hogy egy percig se legyen adott az a nyugodt, biztonságos élet, amire Max áhítozott. Utána, amikor bizonygatta, hogy lenyugodott és családot akar, megint a kaland után vágyakozott, amikor meg jött a kaland… akkor otthon akart lenni. Kicsit olyan volt, mint egy gyerek, aki mindig a pillanatnyi hangulata alapján cselekszik, egy megtervezett lépése se volt és sokszor futotta le ugyanazokat a köröket, meglátásom szerint értelmetlenül; nincs senkim, senkinek se fogok hiányozni, ha történik valami, illetve nem bírom végignézni, hogy még több ismerős, még több barát vesszen oda, ez a vannak barátaim - nincsenek barátaim téma egy időben egész hosszasan volt szajkózva. Hozzáteszem, én finoman fogalmazva sem vagyok egy érzelgős típus, ezért lehet, sőt biztos is, hogy mások ezeket a dilemmákat kevésbé fogják értelmetlen nyavalygásként/önkínzásként értékelni a főszereplő részéről, de nekem ez a rugózás sok volt. Idővel fejlődött valamennyit Max, de erősen emlékeztetett a Tobey Maguire-féle Pókemberre, vagy lesz, ahogy lesz, mert balul úgyse sülhet el semmi szellemben cselekedett vagy ok nélkül totojázott várva, hogy megaludjon a tej a szájában.

A kedvenc szereplőm Lydia lett, aki egy valódi odamondós, tökös csaj, a Föld pusztulása után nem tudom mennyire ódivatú már az amazon jelző, de rá ráillet :D Bántam, hogy nem lehetett alaposabban megismerni a múltját, a tetteinek a mozgatórugóit, mert rendesen megbirizgálta a fantáziámat ez a lány… talán majd egyszer eloszlik az őt övező titokzatos köd. A többi karakterről nem tudnék racionális véleményt formálni, hiszen a cselekmény lendülete miatt nem lehetett megismerni a motivációikat és ebből kifolyólag őket se, arcok voltak a jó vagy a rossz csapatban, akiket így ajánlott volt utálni vagy kedvelni. Ennek okán azt a veszteséget vagy diadalt se tudtam átérezni, amikor valamelyik oldalról elhullott valaki, ugyanis ez inkább „statisztikaként”, mint egyéniség veszteségként jelent meg. Leginkább Max párja lett volna az, akitől többet vártam, hiszen talán ő képezte a főszereplő életének a legfontosabb pontját, ő volt az ő yer jalan atthirari anni-ja, azaz a dothraki nyelvet általunk is értelmezhetőre fordítva: életének a holdja, mégsem csinált semmi érdemlegeset a nő, csak bólogatott vagy más módon egyetértését fejezte ki, amikor felbukkant. Mintha nem lett volna neki önálló akarata.

A humorról annyit szólnék, hogy kétségkívül volt nem egy párbeszéd, szituáció, ami mosolygásra késztetett, az író könyv eleji megjegyzésén, miszerint, ha akad egyezés a valósággal, akkor a NASA lenyúlta az ő bolygóneveit, nagyot nevettem. Talán az egész történet alatt ezen a kis kommenten nevettem a legőszintébben, frappáns volt és jópofa, mindennemű erőltetettség nélkül. A könyv címkéi között szerepel a paródia szó is, mint kiderült ezzel a műfajjal írott formában sem leszünk kebelbarátnők, nekem elég nyögvenyelős, ha a fő vicc abból áll, hogy a szereplők nevetségesen/bénán viselkednek vagy hasonlóan reagálnak le egy adott helyzetet, ami szintén annyira agyament a megelőző körülmények fényében, hogy éppen csak nem forog. De azok, akik szeretik a paródia műfaját, kétségkívül meg fognak veszni ezért a könyvért, az író minden tekintetben eleget tett azoknak a követelményeknek, amiket egy paródia megkövetel, a sci-fis, világmegmentős elemek kifigurázása remek lett.

Az értékelésem elején említettem, hogy időnként unatkoztam és mivel szívből utálom, ha valaki indoklás nélkül dobálózik hasonló kijelentésekkel, sőt akármilyen kijelentésekkel, tömören összefoglalnám, a kocsmázáson kívül mik voltak azok a gyakran visszatérő sémák, amik nem csigázták fel annyira az érdeklődésemet. Elsőként ott volt, hogy habár, amikor beindult az akciózás, akkor kő kövön nem maradt és egy sort sem lehetett lankadó figyelemmel elolvasni, különben lemaradtam volna valamiről, előtte oldalak mentek el azzal, hogy a szereplők megálltak „pihenni”, mert arra szükség van. Ezzel volt, hogy napok is elhúzódtak, ecsetelgetve lett, ahogy beesteledik, felkel utána a nap stb. a cselekmény, ha nem is rákjárásban kúszott hátrafelé, de toporgott, egy-egy megállásból körülbelül olyan tempóban haladtak a cél felé a szereplők, mint ahogy Friderikusz vezényeli a Legyen Ön is milliomos!-t. A megint volt egy unalmas megbeszélés kezdetű monológok és az azonos forgatókönyv szerint lezajlott lövöldözések se csigáztak fel igazán, mindenkinek hatalmas lyuk tátongott a mellkasán/a homlokán vagy egyszerűen csak leszakadt a feje. Egy harcjelenettől, pláne sorsfordító harcjelenettől azért több kreativitást vártam volna, mert akkora csattanója igaz, hogy nem lehet egy összecsapásnak, valaki meghal, valaki megmarad színesíteni lehetett volna. Nem idegesítettem fel magam az olvasása közben, ami azért öröm az ürömben, sokkal inkább a felét átlépve már hasonlóan belefásultam, mint Max a takarító életbe, közönyössé váltam a történésekkel szemben. A megszokott, rengeteget várunk, mielőtt arrébb moccannánk két centit, aztán pörgünk, mint a bespeedezett hörcsögök, életveszélyben vagyunk, de két sokkal lejjebb TERMÉSZETESEN kimászunk belőle körforgás megszámlálhatatlan ismétlődése gyökerestől kigyomlálta a kíváncsiságomat, ezért már a függővég se tudta meghozni a kívánt hatást, akkora egyáltalán nem tudott meghatni, mi lesz a karakterek sorsa, mi sül ki ebből az egészből.

Fenntartom, hogy az írónak jó ötletei tudnak támadni, ezekbe megéri plusz energiát fektetni első tálalás és kielemzés terén is. Ez a szövegezésre is igaz, határozottan nem fog apokaliptikus katasztrófát szülni, ha oldalak telnek meg párbeszéd nélküli „nyers szöveggel”, de a világfelépítésben igenis kell lennie érzékelhető felépítésnek.


Köszönöm L. J. Wesley írónak, hogy lehetővé tette, hogy megszülessen ez az értékelés az ajándékpéldánnyal, amit a könyve értékelésére való jelentkezésem után küldött!

Borító: 5/3,5-4 – Ne röhögjetek ki, de amikor először láttam még lekicsinyítve, akkor azt hittem, hogy egy mosógép van rajta xD A betűtípus különleges, ez a kicsit fakóbb sötétkék nagyon jól illik a szürkés háttérhez és a figura megjeleníti a lényeget. :)
Kedvenc szereplő: Lydia
Legutáltabb szereplő: Max
Kedvenc rész: Maxnek és a barátjának a pókos bevetése, ahol azzal az elvetemült penészfajtával kellett felvenniük a küzdelmet.
Mélypontok: az ismétlődések, a kevés leírás/bővebb bemutatás
Korhatár: Korhatárra való tekintet nélkül olvasható, nincsenek benne olyan mélységű durva részletek vagy műszaki magyarázások, ami elveheti a kedvet a fiatalabb korosztálytól.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése