2017. július 8., szombat

Kresley Cole: Poison ​Princess - Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1)

Bonjour! Ez alkalommal egy különleges alapötleten nyugvó, egyedi világfelépítésű YA disztópiáról fejtem ki a nem teljesen felhőtlen véleményemet, ami egy pillanatra sem tudott hidegen hagyni. Ha eddig azt hittétek, a tarot-kártyákból a szimpla kirakásukon kívül nem lehet semmi extrát kihozni, nagyot tévedtetek ;)


Fülszöveg:
A tizenhat éves Evangeline „Evie” Greene irigylésre méltó életet él – mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak – amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.
A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?
Kiben bízhat Evie?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-08 19:43:31
Egek! Régen fordult elő, hogy egy író úgy feldühített, mint Kresley Cole. Lázasan törtem a fejemet a köteten belüli hullámzó teljesítményén, de képtelen vagyok dűlőre jutni afelett, hogy hogyan bír valaki látszólag totál spontán váltásokkal ennyire eszméletlenül jól és ennyire parádésan idegesítőn vezetni egy történetet. Ez a rejtély felkerül arra a listára, ahol az is szerepel, miért nyeli be a Bermuda-háromszög a repülőgépeket.
Viharosan alakult a viszonyom a regénnyel és még mindig piszkosul mérges vagyok, elborítja az agyamat a vörös köd, hacsak rá gondolok! ’’>.< A prológus alatt tök feldobott voltam, úgy éreztem, most aztán valami irtózatosan jóra bukkantam, hiszen épp egy pszichopata karmai közé sétált be a látszólag gyanútlan főszereplő hölgyemény és elkezdte neki mesélni, hogyan élte meg a nagy apokalipszis kezdetét, a Villanást, ami eltüntette a Föld vízkészleteinek a javát, így a növényzetet is, zombiszerű retteneteket szabadított a túlélőkre és nem mellesleg megölt egy csomó embert is. Ez az alap rengeteg izgalmat ígért, türelmetlenül vártam, hogy be is következzenek, de helyettük csak hozzávetőlegesen 200 oldalnyi tömény poklot kaptam. Ameddig ez tartott, lövésem se volt, hogyan fogom ép ésszel túlélni a könyvet vagy a ritka bicskanyitogató főhősnőjét, ki nem állhattam azt a 200 oldalt! És fontosnak tartom, hogy elmondjam nektek, alapjáraton semmi bajom a YA könyvekkel, a gimis sztorikkal, de, ahogy az a rész ki volt vitelezve… Katasztrófa volt. Talán nagyobb, mint maga a Villanás. Gyűlöltem a látásmódot, amit közvetített az írónő benne, gyűlöltem a szereplők 99%-át és gyűlöltem a francos nagy „problémáikat”. Ha nem tanúsítottam volna a kötettel szemben a könyv mivolta miatt tiszteletet, lehet, hogy a földhöz is csaptam volna. Folyamatosan szitkozódtam olvasás közben, éppen csak a hajamat nem kezdtem tépni. Borítékoltam, hogy majdnem ötszáz oldalnyi agónia a jussom az előző hónapban elolvasott fantasztikus könyvek után, majd egyszer csak… elkezdett alakulni a történet. Miután az idegszaggató múlt ecsetelgetésével felhagyott az írónő és a Villanás utánra kezdett koncentrálni, jelentősen felfelé ívelt a sztori, a hülye nyavalygások felszívódásával előtérbe kerültek a disztópikus elemek és a fantasy szál lényegei, azaz az Arkánumok, a tarot kártya ászai, akiket különleges erőkkel bíró fiatalok testesítenek meg a valóságban. Ekkor érkezett el az a pont, amikor a regény magába szippantott, képtelen voltam letenni, le voltam nyűgözve. Fájdalmamra viszont ez az állapot nem tartott ki végig, pár fejezet után az írónő folyton be-bedobott valami annyira bődületesen nagy ökörséget, hogy visszaidézte bennem annak a bizonyos kínkeserves 200 oldalnak az emlékét és lerontotta a jót, elvette a kedvemet az olvasástól. Utána megint jött egy csöppnyi jó, majd sok rossz, kezdődött elölről ez a röhejes mókuskerék és ehhez nekem már nem volt türelmem. Ki akartam belőle szabadulni, mert nem bírtam nézni, ahogy Kresley a pozitívumokat, amiket felépített egy-egy valóban ütős csavarral, néhány oldal alatt tönkre is vág, amikor bekattant nála valami. Felvetődött bennem, ez valami kényszeres tett lehet, hogy ez a nő nem tud nyugton maradni anélkül, ne mérgezze meg hihi, ugye milyen vicces vagyok? a művét időről-időre, amikor kezdenek sínre kerülni a dolgok, amikor kezd pofássá válni a helyzet. Felváltva gyűlöltem és imádtam a könyvet, forrongtam az indulataimtól és örültem, folyamatosan rohamoztak az érzések, a reakciók, amiket kiváltott belőlem a történet, szinte egyszer se voltam apatikus, pedig volt, amikor már áldásként fogtam volna fel, ha ez összejön. Ha eljutok egy olyan pontra, hogy nem tudom felbosszantani rajta magam.



Mielőtt megint elszabadulna bennem a Skillet: Monster c. számában is emlegetett bestia, ejtenék néhány jó néhány szót arról, ami tetszett, nevezetesen a világfelépítésről. Tudjátok Cole többek között azért is hozott ki ennyire a sodromból, mert ezzel a bizonyos világfelépítéssel és a történet fő vonalával, aminél nem ragadja magához a rivaldafényt az agyatlan főszereplő az óvodás szintű pörgéseivel, mérhetetlenül elégedett voltam. Épp ezért nem mondhatom azt, hogy Cole úgy csapnivaló író, ahogy van, mert sikerült egy időszakban bebizonyítania, hogy van tehetsége, még csak az övéhez hasonlító fantasy szálat se olvastam és soha az életben nem jutott volna eszembe, így megjeleníteni a tarot kártyákat, így… továbbgondolni őket. Bizonyára nagyon alaposan áttanulmányozhatta az egyes lapokat a regény megírása alatt, érdekesnek találtam, hogy bár az adott Arkánum kártyalapján minden megtalálható, ami őt jellemzi, mégis maradtak rejtélyek a képességeik tágságát illetően a megszemélyesítőik előtt is. Az is nagyon tetszett, ahogyan az egyes „csodabogarak” fel tudták ismerni egymást, hogy felvillant előttük a másikat jelképező kártyalap, illetve az Arkánum személyes jelmondata/hívó szava. Maga az apokalipszis is jól meg lett teremtve, kellő mennyiségű borzalmat adagolt a témához (rabszolgakereskedők, hatalmaskodó katonák, kannibálok) Kresley ahhoz, hogy ne egy full rózsaszín, kirakat apokalipszist kövessen nyomon az olvasó, bár feltűnően kevés veszélyes helyzetbe kerültek a főszereplők zárójelben megjegyezve, a világban uralkodó állapotok ellenére. Jackson elbeszélései sokat tettek hozzá a történethez a disztópia-vonal megismerése szempontjából, de azt vettem észre, inkább csak a duma ment róla, hogy mennyire lesüllyedt az emberiség. Ez a duma kétségkívül szuperül lett előadva, de nekem az hiányzott, hogy a jelenben, a saját bőrükön is megtapasztalják a karakterek, nem vagyok szadista, de reálisabb lett volna, ha olyan szituáció van megteremtve, aminél azt érzem, tényleg veszélyben vannak kiváltképp a főhősnő, jó, az ő szenvedése kapcsán talán mégis szadista vagyok, egy icipicit hogy milyen is megélni azt, amiről Jackson mesélt. A zsákosok megfelelően visszataszító fenevadak képét mutatták, mindig örülök neki, amikor a már valamennyire lerágott csonttá vált zombikból valami újat tudnak kihozni, egyféle pluszt, amit még nem vetettek papírra. Tehát a felvázoltakat figyelembe véve, viszonylagos bánatomra nem élhetek azzal a megfogalmazással, hogy ez is egy tipikus példája annak, amikor adott egy jó alapötlet, csak az író túlzottan idétlen hozzá, hogy rendesen kibontsa, hogy kezdjen vele valamit. A maximumot persze nem hozta ki az ötletből, de az első környi gyötrelem után nagyon tetszetős, sőt, elképesztő ízelítőt adott belőle. A fő problémája a Méreghercegnőnek, hogy a valóban jó dolgokat sokáig csak töltelékként használta az írónő, ez volt a körítés a gazdag, kivagyi, tyúkeszű liba és a kitaszított, forróvérű vagány csávó násztáncához, hogy azért mégiscsak fantasztikus kategóriában maradhassunk, mert ilyen bugyuta női szereplővel a porondon úgyse lesz belőle nagyobb siker azoknál, akik nem csak a pasi miatt olvasnák el. Azt egyelőre nem fogom megtudni, hogy az írónő maga is egy olyan teátrális, labilis hisztérika-természet, mint a főhőse és azért ragaszkodott annyira ehhez a szálhoz vagy egyszerűen konfliktusfüggő, olyan szinten, hogy bármilyen ostoba konfliktus megteszi, csak ne legyen nyugalom, de nem a lényeggel foglalatoskodott. Addig a már sokat emlegetett, rettegett 200 oldalas táv leteltéig, ami után, mint fentebb írtam, sajna ugyanúgy visszatéregetett az a frusztráló periódus, aminek legszívesebben egy életre búcsút mondtam volna. Csak az lehet a talány megoldása, hogy Kresley nem bír meglenni a drámák gerjesztése nélkül… O.o Sajnálom, hogy nem vett erőt magán és mindig bedobta a képbe a „nem árulhatom el a titkaimat, nem bízhatok benne” nyűglődést, amivel értelmetlen vitákkal és hosszadalmas, megsértődésekkel teli kínlódásokkal gyötörte az olvasót. A Méreghercegnő lehetett volna egy felülmúlhatatlan könyv is, ha az írónő eltekint a prológust leszámítva az első 200 oldaltól vagy leredukálja ezt az oldalszámot mondjuk 40-re, az is bőven elég lett volna. Ezen kívül még úgy lehetett volna megmenteni ezt a kötetet a zátonyra futástól… ha más írja meg, aki valamivel rátermettebb és kevésbé tartja értékelendő elemnek a megállás nélküli cirkuszolást.

Ha választanom kéne, mi vagy ki verte ki nálam a leginkább a biztosítékot, akkor komolyabb gondolkodás nélkül megnevezném a főszereplőt, Evangeline „Evie” Greene-t. Ez a csaj… ó, Rock ’n’ Roll élő és holt istenei kegyelmezzetek, elviselhetetlen! Annyira mély ellenszenvet váltott ki belőlem, amit nem mostanában éreztem főszereplő iránt, pedig bőven akadtak olyanok, akikben találtam olyan pontokat, amikbe bele lehetett kötni és én nyugodt szívvel bele is kötöttem. Ha nem akartam a Villanás előtti időkben kétoldalanként kikaparni a szemeit vagy a bordái közé könyökölni, akkor egyszer sem. Egy előítéletes, képmutató, arrogáns, buta, naiv, álnok kis picsa, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert ő a világon van, a Földnek rögtön körülötte kell forognia, mindenki köteles a lába elé omolni és pálmalevelekkel legyezgetni őt, mert annyira kiemelkedik a tömegből és annyira ajnározásra méltó, csodálatos, melegszívű teremtés. Magyarán szólva egy kicseszett hercegnő, akinek hódolni kell, különben jaj. Nem szeretem az áldozati bárány karaktereket, Evie pedig pontosan az volt, aki nem úgy gondolkozik, mint ő az galád, söpredék ember, aki csak azért él, hogy őt bántsa. Ezeknek a rohadékoknak a listáját meg az anyja és Jackson vezették… Igyekeztem empátiát tanúsítani az irányába, amiért a nyarat egy elmegyógyintézetben töltötte, ugyanis láttam pár részt az American Horror Story Asylumjából, tudom, mit műveltek a Teen Wolf pszichiátriáján Lydiával, láttam az Elcserélt életek c. filmet és jó pár dolgot olvastam róla, hogyan is bánnak sok ilyen „egészségügyi intézményben” a páciensekkel, de ez az empátiás dolog nem úgy jött össze, ahogy terveztem. Borzalmas lehetett, amin a nyáron átment, folyamatosan leszedálva tartották és, miközben a magatehetetlenségtől a nyála is csorgott és moccanni se bírt, átmosták az agyát. Kigyomláltak belőle mindent, amit kiskorában a nagymamája tanított neki az Arkánumokról, úgy gondolták, így megszüntethetők azok a csak Evie által hallott hangok, az őt gyötrő rémálmok és víziók, amik miatt az anyja beutaltatta a pszichiátriára. Sajnáltam Evie-t, mint emberi lényt, mint egy tizenéves lányt, aki nem szolgált rá egyáltalán, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, hogy egy ilyen tébolyt éljen át a nyári szünet örömei helyett, de nem tudtam sajnálni, mint személyt, mint Evie Greene-t. Mivel Evie Greene van egy annyira irritáló, agysejt romboló jelenség, hogy ne ébresszen bennem semmilyen rokonszenves érzelmet, még szánalmat se. Ha őszinte akarok veletek lenni, Evie megtestesít szinte mindent, amit utálni tudok egy emberben, ami miatt azt mondom valakire, hogy köszönöm, akkor se állok vele még egyszer szóba, ha innentől kezdve egész életemben magányos leszek. Evie legfőképpen ostoba, képtelen logikusan gondolkozni, akárhogyan gondolkozni, tudod egyáltalán Evie Császárnő, hogy az a nagy, szőrtömeggel rendelkező tök nem csak azért van a nyakadon, hogy masnit köss rá? a saját degeneráltsága miatt mindig másokat hibáztat és habár nyáron megélte a földi poklot, azt hiszi a világ csupa egyszarvú és pipacs még azután is, hogy az valamilyen szinten megsemmisült. Mondanom sem kell, hogy mennyire rühellem a buta embereket, akik gyakran olvassák a Goodbye Agony-t, tudják, hogy hogyan vélekedek az intelligencia hiányáról. Evie agyamentségének ékes példája egy házi feladatos eset, a szituáció annyiból állt, hogy a drágalátós pompon-baba magasról szart a tanulásra, mert Őkelme fáradt volt és nem tudta kétszeri nekifutásra se értelmezni a mondatokat, ezért elrakta a könyveit és lefeküdt elvégezni a szépítő alvását, mert ugyebár másnap úgyse lesz röpdoga. Most kapaszkodjatok meg: volt röpdoga! Kettő is. Evie Kicsit Sem Idióta Greene pedig kapott két kettest, pedig négyesnél rosszabb jegyei sosem voltak, így végeláthatatlanul óbégatott azon, milyen szemetek a tanárok, amiért nem engedik neki, hogy újraírja a dolgozatokat, amikor csak azért lett mind a kettő kettes, mert nem tudta előre, hogy lesz teszt és ezért nem készült. Apróság, de bepöccentem rajta. Én a magam részéről képtelen lennék felkészületlenül nekivágni egy napnak még akkor se, ha garantáltan nem lesz doga, de ha kicsit ésszerűen gondolkozunk: Melyik planétán szokták előre bejelenteni a röpdolgozatokat? Azoknak pont az a lényegük, hogy véletlenszerűen íratják őket a tanárok, anélkül, hogy szólnának róla egy árva szót is a tanítványaiknak. Ez miért ér meglepetésként valakit, aki elméletileg elsős vagy másodikos gimnazista, azaz a háta mögött van már legalább nyolc tanév?? O.o Evie nagyon okosnak hiszi magát és a hozzá hasonlóan sötét baráti körében még kiemelkedőnek is mondható, de normális szellemi szinten lévő emberekhez viszonyítva finoman fogalmazva nem egy IQ bajnok. Ahogy ő és a drága ismerősei reagáltak a cajun diákok felbukkanására, az egyszerűen minősíthetetlen! Hogy van hozzá már elnézést pofája, hogy lenézze őket a származásuk miatt?! Azért, mert ők nem egy vadregényes ültetvényen élnek egy mesebeli palotában, hanem oszladozó kalyibákban a mocsárnál?! Ha korábban nem is akartam fenékbe rúgni, ezeknél a jeleneteknél tutira megtettem volna. És még ő papol róla, hogy tudja mit jelent a szegénység, amikor valódi gyémánt ékszerekkel van teletömve és olyan világmárkákban flangál, fel sem mérve, micsoda értéket képviselnek a ruhái, mint a Gucci. Mikor is tapasztalta meg ő, hogy az mit jelent? Érdekelne nagyon, mert nekem az a rész kiesett a Villanás előtti időkből, amikor éhesen feküdt le, nem tudta megszerezni azt a luxuscikket, ami éppen bevillant a csökött agyába vagy nem volt ereje a sok gondtól ugrabugrálni a pompon csapatban. Nagyon-nagyon felidegesítettem magam azokon a hisztijein, amiket az új diákok miatt csapott, azoktól az előítéletekkel átitatott, mocskos kirohanásokon. Nem értettem, miért kellett olyan nagy ügyet csinálni belőle, hogy Jackson és a barátai speciel cajunok, hogy miért kellett mindig úgy hivatkozni Jacksonra, hogy a cajun. Oké, az egy etnikum, és?  Evinél mikor lett ilyen módon kihangsúlyozva az, hogy fehér, hogy ő a fehér lány, a fehér barátaival? Az sem vált számomra világossá, miért annyira borzasztó az, hogy Jacksonék motoroznak, ez is biztos egy alantasabb utazási módszer, mintha letekert tetejű sportkocsiban visongatna valaki a karjait lengetni, amit a hozzá hasonló nagymenők csinálnak. ’’-.- Ezek után meg még az volt a poén, hogy Evie bizonyos időközönként elkezdte szajkózni, hogy ő milyen kedves mindenkivel, amikor a Villanás előtti beszélgetéseikkor egyszer se szólt úgy Jacksonhoz, hogy abból az jött volna le, emberszámba veszi. Arra jó volt, hogy legeltesse rajta a szemét és csorgassa a nyálát, milyen jóképű, milyen szép szürke szeme van, milyen markánsak a vonásai, de arra már nem volt méltó a srác, hogy normálisan viselkedjen vele. És persze ezért Jackson volt a faragatlan bunkó… A Villanás után már valamennyire alakulni kezdett a leányzó, de még sokáig voltak olyan hülyeségei, amitől égnek állt a hajam, ilyen téren a mezőnyt vezette, hogy hiába magyarázta el neki minimum nyolcszor Jackson, hogy az emberek kifordultak magukból és nem segítenek egymáson, ha őt elkapják, legjobb esetben is addig erőszakolják, ameddig nem lesz belőle más, csak egy élettelen húscafat, Evie Nehézfelfogású Optimista Greene nem hitt neki. Mert kizárt, hogy mindenki ilyen aljas lett hirtelen, főleg, mert korábban ahhoz volt szokva, hogy mindenki szó nélkül, alázatosan nyalja az ő talpát. Akkor is szívesen megfojtottam volna a csajt, amikor nekiállt találomra integetni az embereknek, akiket látott. Hogyan lehet valaki ennyi éves fejjel annyira sötét, hogy nem fogja fel, Jacksonon kívül az emberek csak egy „élvezeti tárgyat” látnak benne, amit használhatnak? Az sem jött túlzottan be, amikor arról malmozott, hogy minek bántja mindig Jackson, hogy állandóan panaszkodik, amikor ő nem is szokott panaszkodni, egy szót se szól, ha éhes vagy fáradt. Ha szavakkal nem is, de a viselkedésével éreztette, mi az ábra, továbbá ennek az ismételgetésével is panaszkodott, ha valaki állandóan azt bizonygatja, hogy nem panaszkodik, akkor már panaszkodik...  Ejj, ez leírva valamivel zavarosabban fest, mint fejben o.o A képességét érdekesnek találtam, nagyon különleges és van benne vadság, ez tetszett Evieben, mint ahogy azokat a részeket is szerettem, amiknél szép lassan egyre több részlet derült ki az adottságairól. Akadtak olyan fejezetek, ahol egészen normálisnak mondható magatartást tanúsított, az egy kifejezetten kedves gesztus volt a részéről, hogy a könyvtárból elvette azt a könyvet, amit Jackson olvasott otthon, hogy egy megfelelő pillanatban odaadhassa. De az ilyenfajta pozitívumok túl kicsik és túl ritkán felbukkanóak voltak ahhoz, hogy megkedvelhessem a csajt. Összességében azt tudom mondani Evie személyiségére, hogy gyenge jellem és sok minden mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem voltam képes megszeretni. Gyenge volt az első oldalon és az utolsóig az is maradt, nem fejlődött igazából semmit a karaktere. És nem, attól nem lett erős, hogy  a vége környékére már harcolni tudott az indákkal, a mérgező karmaival és keresztülgyalogolt a korábbi elvein, mert abban az esetben az volt a könnyebb út. Mindig a számára kényelmesebb megoldást választotta, amikor keménynek kellett volna lennie, akkor ragaszkodott az ártatlan galamb szerepéhez, amikor meg a sötét oldal vált csábítóbbá, szinte rögtön behódolt neki. Nem vette rá a fáradtságot, hogy hosszadalmasan küzdjön, hiányzik is belőle az ehhez szükséges tartás és határozottság, ellenben drámai érzék és szánalmasság bőven akad ezeknek a helyén.

Karent, Evie anyját már jobban meg tudtam érteni, mint a lányát, több spiritusz is szorult belé és logikusabb volt a viselkedése. Azért megvetettem, amiért elküldte Evie-t nyárra abba az intézetbe, nem igaz, hogy nem lehetett volna valami otthoni megoldást találni a gondra… de ahogy a regény végén kiderült, miket is vert Evie fejébe fokozatosan a kedves nagymama, szerintem kevés szülő van, aki nem ijedt volna meg, pláne, ha Evie tartotta is magát a hallottakhoz. Sajna nem lehetett annyira alaposan megismerni, pedig kíváncsi lettem volna rá, ő egy igazi alfa-nő típus lehetett Evie visszaemlékezéseiből, bár az nem volt az ínyemre, hogy ezt gúnyolódva osztotta meg az olvasókkal, hogy magában faszacsaj Karenként hivatkozott az anyjára, amikor valami vagányabbat tett. Nemhogy örült volna neki, hogy van annyira határozott és leleményes az anyja, hogy annyira kézbe tudja tartani önmagában az ültetvényük igazgatását, hogy az azt illető ügyekből neki nem kellett soha megéreznie semmi komolyat. Sokat tanulhatott volna faszacsaj Karentől egy kis odafigyeléssel.

Melt, Evie legjobb barátnőjét még egy viszonylag karakánabb szereplőnek tartottam, bár az elengedhetetlen, sznob előítéletesség nála is olyan szépen kivirágzott, mint Evie környékén a rózsák. Evie pasijában, Brandonban nem láttam semmi extrát, ő is inkább csak az egekig volt magasztalva, de nem észleltem, hogy van is valami a magasztalás mögött, mint ahogy azt se, hogy ő szerelmes lenne a főszereplőbe vagy a főszereplő belé. Csak elvegetáltak egymás mellett. Brandonról körülbelül annyit lehetett megtudni azon kívül, hogy mennyire tökéletes, hogy folyamatosan stresszben tartja Evie-t azzal, hogy mikor fekszik már le vele. Az ezzel kapcsolatos fejezeteket felölelő rinyálásra is körülbelül annyi szükségem volt, mint ebben a melegben egy bomber dzsekire. Ilyen téren a legjobb barátnője részéről is érződött a hajtás, mintha egy mit tudom én mekkora nagy szégyen lenne az, hogy tizenöt évesen még nem ment végig valakin az egész város. ’’-.- Egy újabb furcsa lépésként értékeltem ki, hogy habár Evie nem akart lefeküdni még a pasijával, kötelességtudatból megtette volna, de Jacksont, akivel tényleg megvoltak a szikrák és a saját bevallása szerint úgy hatott rá, mint azelőtt senki, elhajtotta, hogy mit nyomul ennyire erősen, amikor ő még nem volt senkivel. Kettősmérce? Az a meggyőződésem, hogy ez a muszájból feküdj össze valakivel, mert jár a pasinak ennyi, ha már évek óta együtt vagytok, hiába nem akarod te szemléletmód sokkal ártalmasabb a „befolyásolható tinilány olvasóknak”, mintha az adott író összehozza a főszereplőt egy taplóval, aki a kötet elején sokat szekálta.

Ami Jackson Deveauxot illeti… Indescriptiblement merveilleuse, ma chérie
*--* Ő volt a kedvenc szereplőm, már az első felbukkanása alkalmával megszerettem, belőle nem hiányzott az ész, a helyzetfelmérő készség és volt benne tűz is :3 Ráadásként még motorozott is… egyszóval nem találtam benne kivetnivalót, a stílusa is nagyon tetszett, szerintem egyáltalán nem volt bunkó, még jó párszor túlzottan is kedves volt olyanokkal, akik nem voltak rá érdemesek csak az átlagtól eltérően ő nem udvarolt körbe mindenkit, akit nem kedvelt, csak azért mert az illető azt szokta meg vagy, mert az volt az elvárt. Evie-vel ellentétben nekem rögtön leesett, hogy milyen rémes körülmények között lakhat ő és a barátai, hogy mennyire hiányozhatnak a számukra megszokott kényelmi cikkek is az ő környezetükben, ha ennyire le vannak mind nyűgözve az iskolai számítógépektől. Fura volt nekem, hogy az olvasói előtt miért akarta annyira befeketíteni Jacksont az írónő Evie által, hogy miért akarta minden áron egy nagy, link parasztnak beállítani, aki minden lányos szülő rémálma, akitől a rendes emberek mind távol maradnak, az összes többi karakter példát vehetett volna Jacksonról. Jacksonnal kutyául bánik az élet és sokkal többet vállal magára, mint amit egy korabelinek kellene, ki akar törni onnan, ahol jelenleg kénytelen élni, saját szakállára nyelveket tanul, védelmezi az anyját a seggfej pasijaitól, akik jó párszor bántalmazták az anyját és őt is, továbbá Clotile-ra és a baráti társaságának a többi női tagjára is erőn felül vigyáz. Ő nem egy olyan személy, akit meg kell vetni tényleg nagyon nagy cucc, hogy iszik, amikor Evie pedigrés haverjai is döntötték magukba a sört ezerrel a lány születésnapi buliján és akitől ódzkodni kell, hanem aki rohadtul sok tiszteletet érdemel azért, amit csinál. Ez pedig még csak a Villanás előtti idő, ahogy utána pátyolgatta és védelmezte a főszereplőt, azért nyugodtan a nyakába lehetne akasztani egy érdemrendet, biztosította, hogy a legnagyobb biztonságban legyen Evie úgy, hogy a szőkeség neki igazából nem volt senkije. Nem lett volna muszáj a nyakába vennie egy koloncot, mégis megtette - mert az ő szempontjából Evie nem volt több ennél, képtelen volt a fiú segítségére lenni, nem tudott vadászni, nem tudta magát megvédeni, még ötletgazda szintjén se remekelt mellette túlzottan. Jackson minden egyes nap kiválasztotta a búvóhelyüket és  átfésülte a környékét, élelem-és benzinbeszerzési körútra ment, ameddig Evie a kocsiban lapult, aztán egész éjszaka őrködött, hogy a zsákosok ne támadhassanak rájuk, majd újra indult a műszak. Számtalanszor megmentette a főhősnőt, nélküle maximum néhány nappal élhette volna túl az anyját, a lehetőségekhez mérten nagyon türelmes volt hozzá és próbálta a maga módján megtanítani arra a lányt, hogy gondoskodjon magáról. Hogy, ha valami Jacksonnal történik, akkor ne legyen teljesen végtelen. Szerintem ez a végletekig kimeríti azt, amit egy vadidegentől várni lehet, sosem hagyta magára a főszereplőt, még ha valamilyen bolond szeszélytől vezérelve magánakciókba kezdett, akkor is mindig utána ment. Mert Jackson egy ilyen oltalmazó típus, aki magától értetődően védelmezi a körülötte lévőket, mert szerinte ez a normális az „erősebb nem” részéről. Amikor Selena felbukkant, időlegesen nála is elmentek otthonról, de annak is megvolt az oka… :D Ha valaki, akkor ő igazán nem szolgált rá, hogy ennyit titkolózzanak előtte a többiek, kismilliárdszor rászolgált Evie bizalmára, ha leülnek, hogy normálisan beszéljenek, biztos nem akadt volna ki az igazságon. Röviden és velősen új kedvencet arattam a személyében, vele kapcsolatban egyedül azt bántam, hogy a cselekedetei mozgatórugóinak a leleplezésével az írónő nagyon… elpuhította vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak, lerombolta bennem valamennyire a jó öreg Jackről kialakított képet. Sokáig csak ő motivált az olvasásban és a folytatás kézbevétele terén is ő biztosítja a legnagyobb húzóerőt. Még azt  mindenképpen meg szeretném említeni az ő bemutatásánál, hogy megállás nélkül vigyorogtam azon, ahogy a véletlenül talált Ducati motorról áradozott <3 Én is  odáig vagyok a motorokért, szóval totálisan át tudtam érezni a rajongását a szerkezet iránt :D

Selena volt a történet gonosz boszorkánya, a főszereplő nagy riválisa, de azt leszámítva, hogy a Jacknek kreált beceneve rettentően vacak volt és, hogy olyan nyálasan viselkedett, mint egy uszkár, nem találtam benne komolyabb kivetnivalót. A kártyás beköpésén én is begurultam, de összességében kevesebbszer nyitotta ki a rugóskést a zsebemben, mint a főszereplő. Utálom a szerelmi háromszögeket, de a közte, Evie és Jackson között kialakulónak legalább a javára írható, hogy ez különlegesebb, mert itt két csaj versengett egy pasiért és nem fordított esett állt fenn, mint a klasszikus megoldásnál. Viszont ettől függetlenül, sok kellemetlen percet okozott ez a mellékszál, mert a főszereplő a féltékeny perceiben még elviselhetetlenebb volt és szerintem nagyon nem is volt mire föl ilyen mértékben megsértődnie azon, hogy Jackson esetlegesen lefeküdt Selenával, hiszen nem jártak ők ketten, nem volt közöttük konkrétan semmi említésre méltó.

Az Arkánumok közül Finnt szerettem meg a legjobban, valami észvesztő dumája van a csávónak, hihetetlen személyiség, folyton röhögtem, amikor megszólalt :D A képessége is nagyon tetszett és az a már-már idegesítő lazasága, amivel a krízishelyzeteket kezelte, na az ő önteltségének volt alapja. Matthew annyira nem vett meg, a maga módján aranyos volt a kölyök és át tudtam érezni, hogy idegesíti Evie értetlenkedése, örömmel vártam, hogy a zavaros megjegyzései mikor fognak világossá válni, hogy mi is sül ki a homályos próféciáiból, de sokszor volt ijesztő egy-egy megmozdulása. Utoljára fogom szidni Evangeline-t, de azt a jelenetet nem bírtam szemforgatás nélkül megállni, amikor arról beszélt, hogy nem szól Matthew képességeiről és betegségéről Jacknek meg Selenának, mert elítélnék. Kérem szépen, ő volt az, aki addig mesterszinten ítélkezett mindenki felett…

A folytatás kapcsán patthelyzetben vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok a zárásban történteket nézve, hogy mi fog ebből kisülni, hová fog tartani ez az Arkánumos ötlet, de mégsem vagyok biztos benne, szeretném-e folytatni a közeljövőben vagy egyáltalán. Evie-vel még egy könyvet neccesen húzok ki, nem vagyok benne biztos, hogy újra meg tudom emészteni az ő személyisét vagy, hogy kell-e nekem még egy adag ebből a hullámzó történetvezetésből. De az alap, a Halál megszemélyesítője és mindenek felett Jackson nagyon érdekelnek. Határozottan nehéz ügy. Egy darabig pihentetni fogom ezt a sorozatot, de ősz körül valószínűleg felveszem a kívánságlistámra a Végtelen lovagot, addig ülepedni tud az élmény.

Borító: 5/4 – A leírásoknak megfelelnek a modellek, a betűtípus egy álom és a hangulata annyira tökéletesen közvetíti, a Villanás utáni állapotokat. Az egyedüli szépséghibái azok, hogy látványosan korosak a borítómodellek, a nő nem jeleníthet meg hitelesen egy tizenöt/tizenhat éves lányt, mint ahogy a pasi se egy tizennyolc éves srácot. Még huszonévesekkel elmennek az alakos borítók, de ők szerintem inkább hajlanak a harminc-harminchárom év felé.
Kedvenc szereplők: Jackson, a Halál, Finn
Legutáltabb szereplők: Evie és a falkája
Kedvenc részek: amikor előtérbe kerültek az Arkánumok, a Villanás bemutatása, amikor színre lépett Finn, amikor Jackson megtalálta a motort, amikor Jackson és Evie medencéztek, Jackson első jelenete, amikor Jackson megpróbálta bebizonyítani, hogy Evie tud franciáuk, amikor Jackson megjelent Evieék házánál
Mélypontok: a sok hisztizés, az előítéletesség a cajunokkal szemben, Evie viselkedése
Szerelmi szál: Vannak fülledtebb jelenetek, de nem hajtanak végre korhatáros tevékenységeket a főszereplők, ezért belefér a YA besorolásba, 14-15 éves kortól ajánlom.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése