2017. július 20., csütörtök

Karen Rose: Closer Than You Think - Közelebb, mint hinnéd (Romantic Suspense 16)

Helló-helló, lányok-fiúk! :) A nyereményjáték kiposztolása után cseppet felszívódtam, ami többnyire sorozatnézésnek tudható meg, először is a fejembe vettem, hogy mire kijön a Trónok Harca 7. évadának az első része, addigra eljutok odáig a történetben, hogy én is nézni tudjam. Mivel a terv kiötlésekor a 4. évad elején tartottam, csak az 5. évad közepéig sikerült eljutnom, de ilyen tempóban még egy nekifutásra teljesíteni fogom a célkitűzésemet! :D Ezen kívül elkezdtem újranézni az American Horror Story részeit is és lelkesen várom a Teen Wolf 6B évadának a megérkezését, illetve Dan Wells augusztusi dedikálását. De térjünk csak vissza a bejegyzésem eredeti témájára, a Romantic Suspense sorozat 16. kötetére, ami ne ijedjetek meg, nyugodtan olvasható önálló részként is :)
Emlékezzetek vissza a Piroska és a farkas c. történetre és eszközöljetek az emlékeitekben annyi változtatást, hogy Piroska nem tud bejutni a nagymama házába, mert rossz a kulcsa, a farkas pedig hónapok óta a ház pincéjében él és fiatal lányok kínzása mellett buzgón tervezi Piroska kiiktatását. Ha ez megvan, akkor meg is kapjátok a Közelebb, mint hinnéd alapkompozícióját, ami egy lehetetlenül izgalmas, csavarokkal teli krimi, ami egy másodpercnyi szusszanást se hagy az olvasónak, ameddig a végére nem ér ;D



Fülszöveg:

A pszichológus Faith Corcoran kétségbeesetten próbál elszökni zaklatója elől, aki rémálommá változtatta az életét az elmúlt egy évben. Elég kétségbeesetten ahhoz, hogy arra a helyre meneküljön, ami még a zaklatójánál is régebb óta kísérti. Egyszerre áldás és átok, hogy a közelmúltban megörökölte nagymamája házát Cincinnatiben: az épület menedékké válik, ahol Faith újrakezdheti az életét. Vajon szembe tud nézni az életét a mai napig befolyásoló sötét emlékekkel?
Csakhogy Faithnek fogalma sincsen róla, milyen közel került a félelmeihez.
Két egyetemista lány is eltűnt a környéken, és az FBI különleges ügynökét, Deacon Novakot is bevonják az ügybe. A nyomozás váratlanul Faithhez vezeti őt, és beleszeret a gyönyörű, bátor nőbe. Ketten együtt hamarosan rádöbbennek, hogy az ügy bonyolultabb, mint hitték. Kapcsolódik mindahhoz, ami évtizedekkel ezelőtt Faithszel történt, megkérdőjelez mindent, amiben a pszichológusnő hisz, és hátborzongató új jelentést kölcsönöz a hús-vér szónak.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-20 01:43:25
Hogyha látsz egy rakat filmet és elolvasol néhány könyvet azzal a témával a középpontban, hogy a főhőst valaki meg akarja ölni és miután mindenki azt hitte, csak a levegőbe beszél és nincs veszélyben, talál egy csodazsarut, aki mégis hisz neki, akkor joggal hiheted azt, hogy ezzel a felállással nem lehet újat mutatni. Nos, a kivétel létezik, méghozzá Közelebb, mint hinnéd
Karen Rose, a KMK Fekete Macska Regénytár gyűjteményének részeként megjelent könyve rettentően izgalmas történet, már az első fejezetek alatt hasonló módon láncolja meg az olvasókat, mint az aktuális pszichopata gyilkosunk az áldozatait, hiába majdnem 800 oldalas, mégsem enyhül benne a feszültség egy pillanatra se, a monotonságtól garantáltan nem kell tartania annak, aki hozzákezd. Ez az első könyvem az írónőtől, de szívesen olvasnék tőle még többet, hiszen briliánsan manőverezik a fordulatokkal, mindig képes még bonyolultabbá és szövevényesebbé tenni a rejtélyt, miközben közel sincsen olyan szaga a dolognak, hogy csak időhúzás/lapszámnövelés miatt kever gyanúba valakit vagy tár fel újabb részleteket, amik más színben tüntetik fel, amit addig tudni lehetett. Hamar bele lehet siklani abba az állapotba, amiben az ember annyira gőzerővel agyal rajta, ki lehet az elrablások és a gyilkosságok hátterében, hogy mindenkit gyanúsnak talál. Az írónő nagyon ügyesen keverte a lapokat, mindig az tűnt a potenciális bűnösnek, akit per pillanat abban a színben próbált feltüntetni, épp ezért tűnik hihetetlennek, hogy a cselekmény mindössze pár nap alatt zongorázódik le. Hozzáteszem, ez azért is tűnik némileg furcsának, mert nem száguldozik őrült tempóban a történet, pusztán a szerző a lehető legjobban gazdálkodott azokkal a bizonyos 24 órákkal. Faith életét hónapok óta keseríti meg egy őrült, aki időközben számtalanszor megpróbálta meggyilkolni, miután a fiatal nő besokall, elmenekül a nagymamájától örökölt házába, amihez bár a gyerekkorában rossz emlékek fűzik, biztonságosabbnak tűnik, mint az otthona. Nem szoktam támogatni az ilyen üldöznek, ezért elbújunk valahol a pusztán vagy az erdőben típusú terveket, úgyis tudjuk, hogy mindig rossz vége lesz szóval örültem neki, amikor Faith elképzelései dugába dőltek ilyen téren és még a jövendőbeli menedéke küszöbét se tudta átlépni. Ugyanis a kulcs, amit kapott a házhoz, nem illett a zárba. Ami pedig ezt a szituációt kivételesen borzongatóvá teszi, hogy ennek az, az oka valaki lecseréltette a házakat, aki a házban lakik, aki ennek a háznak a pincéjében fiatal nőket kínoz és, aki nagy valószínűséggel pont az a férfi, aki elől Faith a családi birtokra menekült… Lehet, hogy nem hazudnak a mostanában kitöltött random zenés kérdéssorok és tényleg pszichotikus a humorom, de amikor még a kötet eleje tájékán fény derült erre az apróságra, akkor hihetetlenül jóízűt röhögtem. Ez a felállás annyira fájóan ironikus, hogy az elképesztő xD Egy elvetemült, mindenre elszánt FBI ügynök és a csapata a Faithnél vendégeskedő gyilkos nyomába ered, aki látszólag semmitől se riad vissza, hogy eltegye láb alól a ház valódi tulajdonosát. Már csak a 40 000 000 Ft-os kérdések érkeznek: Miért gyűlöli ez a fickó ennyire Faitht? Mennyi ideje rejtőzködik a pincében és addig is hány ember életét vette el odalent? A válaszok, szintén, közelebb vannak, mint hinnétek



Mint azt ti is észrevettétek, ebben a hónapban még a pesszimista szemléletmódomat a kispadra ültetve sem volt túlzottan nagy szerencsém a könyvekkel, amikbe belekezdtem. A kettő közül egyik se tudta magát feltornázni még a négy pontig se, ami nálam az egynek jó volt, de mégsem vagyok hasra esve szöveges értékelésnek felel meg röviden, ezért már kétségbeesetten vágytam arra, hogy találjak egy olyan könyvet, ami úgy elvarázsol, mint múlt hónapban A tetovált lány, vagy előtte a Lépcsők városa és a Sempre. A Közelebb, mint hinnédnek a műfaja, a fülszövege és az álomszerűen magas, pontosan 96%-os molyos pontozása azzal kecsegtetett, hogy meg fogja adni, azt, amit annyira keresek. És meg is adta, ami azt illeti, de ti örülnétek, hogy Visine szemcsepp használata nélkül megúsztátok a kritikámat, én pedig nem lennék önmagam, ha ennyivel lezárnám az ügyet, pláne ilyen terjedelmű könyv esetében. Elöljáróban annyit, hogy az általam szinte külön kultuszt kapott Csak egy árnyék mércéjéig nem ugrott fel a könyv, de határozottan megközelítette azt, ha hasonló alapsémájú regényeket rangsorolnék, helyet kapna a dobogó második fokán. Nos, visszatérve magára a történetre, a mesélési mód E/3-as, ezért több szemszögön keresztül fut a cselekmény, kiindulási pontként ott van Faith szemszöge és a gyilkosé, akinek a pszichológusnő nagyon a begyében van…

„Az egész Faith Frye hibája. Miért nem halt meg, ahogyan egy normális ember tenné? Hiszen már annyiszor megpróbált végezni vele!” (28. oldal)

A rendezett, tervező gyilkosok sorait erősítő pasas azonnal átvált kapkodó idegbetegbe, amikor képbe kerül a főhősnő, elveszíti az önkontrollját, óvatlanná válik és rövidre fogva olyan monológokba merülve megkattan, amiket nem lehet végigolvasni nevetés nélkül. Egyébként azt figyeltem meg a hasonló műfajú könyvekben, hogy hiába egészen okos a legtöbb pszichopata, a belső gondolataik normális fejjel nézve mégis annyira…szürreálisan röhejesek… hogy félelmetességük és az elvetemült tetteik ellenére se lehet a java részüket papíron vagy képernyőn keresztül komolyan venni. Az American Horror Story-t nézve mindenki a plafonra nézett James Patrick March karaktere miatt, de a mellékelt példa is mutatja, hogy a pszichopaták belül mind egy nevetségesen zakkant kategóriába tartoznak. Ennek az értékelésben szigorúan névtelenül hagyott pacáknak a jeleneteimnél is előttem lebegett, ahogy vérben forgó szemekkel, maga körül csapkodva, totálisan eldurrant aggyal szajkózza  a hülyeségeit. Valamilyen szinten vártam is, hogy újra ő meséljen és újra érje valami, ami kibillenti a nyugalmából, mert akkor beindult a hülyeséggyár ’:D  De sajna bőven akadtak, akik megszenvedték ezeket a pillanatait. Kapásból ott volt erre Corinne és Arianna, azok a lányok, akik a történet kezdetekor raboskodtak a pincében, később mind a ketten külön szemszögöt kaptak, aminek nagyon örültem. Üdítő változatosságként hatott, hogy a Prológusban emlegetett áldozatokat nem ejti a süllyesztőbe az író annyival, hogy rájuk unt az elmebeteg, aztán meghaltak, hanem szervesen beleépíti őket a történetbe, olyan módon ad nekik teret, hogy az olvasó ne tudjon úgy tekinteni rájuk, mint a gyilkos. Hogy többnek lássa őket, mint két áldozat, hogy annak lássa őket, amik, két élő-lélegző húsvér embernek. Ez már csak azért is érdekes volt, mert ennek a kapcsán szót emelt a másik főszereplő is, a fényes páncélú FBI-os is, Deacon Novak, aki mondanom sem kell, szintén kapott egy szemszögöt:

„– Ha hagyod, hogy a halottak beférkőzzenek a gondolataidba, akkor gyorsan ki fogsz égni.
– Eleinte nem hagytam, hogy beférkőzzenek. Aztán rájöttem, hogy nem halott embereket láttam magam előtt, hanem csak áldozatokat. Az egyik épp olyan volt, mint a másik. És ez rohadtul megrémített, mert ettől közelebb kerültem ahhoz a szörnyeteghez, aki meggyilkolta őket. Ő is csak áldozatként tekintett rájuk. Az egyik olyan volt számára, mint a másik.” (389. oldal)

Tehát érdekes pszichológiai húzás volt Corinne és Arianna szemszöge az író részéről. A maradék plusz nézőpontokat főleg a nyomozáshoz csatlakozó rendőrök adják, ezzel a tág meséléssel pedig biztosította Karen, hogy egyetlen lényegesebb mozzanatról se maradhassunk le, hogy mi is átélhessük ezeket, mivel az is élményt ad, ha csak elújságolják egymásnak a karakterek, mire jutottak, mégis más az, ha „valódi jelenetként” van a szóban forgó esemény megjelenítve.

Faith, a főhősnő pszichológusként dolgozik, szexuális bűnözőket rehabilitál, ami miatt a törvény erői mindenfelé egyfajta viszolygással és fenntartásokkal fogadják, pedig hamar kiderül, igazából Faith sem hisz abban, ami csinál és ő is szívből gyűlöli a munkáját. Viszont megvan rá a nyomós oka, hogy miért csinálja, ami nem egy lényeges spoiler, ezért elárulom nektek és megmutatom az ide vágó idézeteket is lentebb az áldozatokért, mivel nekik is részt kell venni a terápiákon, a bántalmazójukkal együtt. És ezzel egy lehengerlő krimin kívül mást is ad az olvasóknak az írónő, komoly problémát boncolgat, ami láthatóan létezik abban a rendszerben, amiben Faith dolgozik, mégsem tesznek ellene semmit és kevesen ismerik fel egyáltalán, hogy ez nem működőképes úgy, ahogyan van.

„– Felmondhatott volna, nem?
– Szerettem is volna, de rájöttem, hogy azok a gyerekek, akik bírósági utasításra fordultak meg nálam, másképp biztosan nem jutnának el terápiára. Az anyák többsége önámításban élt, vagy annyira függtek a partnerüktől, hogy azok bármit megtehettek a gyerekekkel, csak nehogy elhagyja őket.” (173. oldal)


                                                               ***

„– Miért?- értetlenkedett.
Faith érezte, hogy Meredith is figyel, és nagyon kíváncsi a válaszra.
– Mert a bíró sokszor így ítélkezett, szerette volna, ha rehabilitáljuk ezeket a bűnelkövetőket- válaszolta. - És visszaállítjuk a család egységét.
(….) arca kővé dermedt.
– Nem lehet őket meggyógyítani. Az ilyenek nem változnak. Újra és újra megcsinálják ugyanazt. És ez nem a család hibája. Nincs
egység sem, amit vissza lehetne állítani.
– Igazad van- helyeselt Faith.- Viszont az áldozatoknak, a gyerekeknek… nekik szükségük van a segítségre. Az olyan anyáknak, akik
tényleg nem tudták, mi folyik otthon… nekik is. Azok az anyák, akik hagyták, hogy megtörténjen… Hát szerintem nekik nem segítségre volt szükségük. Hanem börtönbe kellett volna küldeni őket.” (514. oldal)

Épp ezért van még nagyobb szükség az olyan szemléletmódú illetékesekre, mint amilyen Faith is, csak ők a jó akarásukkal egyúttal könnyen kockára tehetik a saját és a körülöttük lévők életét is, ha egy olyan egyértelműen nem rehabilitálható elkövetőnek akadnak a horgára, aki nem tűri el, hogy valaki beleköpött a levesükbe. Az egyik páciense, egy Peter Combs nevű férfi majdnem egy éven keresztül üldözte Faith, az életére tört, az, hogy mivel vívta ki ennyire a haragját azon kívül, hogy miatta kellett börtönbe mennie, sokáig homályban marad, ezért én se lövöm le a poént. Faith kis millió bejelentést tett a férfi ellen a helyi rendőrségen, de mivel az exférje rendőr és a járőrök között eléggé jellemző a kisbirkák a nyájban típusú összetartás, elbagatellizálták az ügyet, még csak meg sem vizsgálták, annyi energiát fektettek bele, hogy éppen elsimítsák, jelentéktelenné tegyék az adatbázisban, hiszen a haverjuk már emlegette nem egyszer, hogy egy idegbeteg perszóna a nő, aki csak a válásuk miatti bosszúból és figyelemhiányból nyaggatja a zsarukat. Kérdem én; Hol marad az objektivitás?! És, ha már belemerültünk; Egy ilyen felállásban ki is a valódi bolond…? A lényeg, hogy annyira ellehetetlenítette a zaklatója Faith mindennapjait, hogy csak az olajra lépést látta kiútnak, felmondott a munkahelyén, megváltoztatta a nevét, lecserélte így a jogosítványát és a bankkártyáját, aztán nekivágott a nagyi birtokára vezető útnak. Eléggé Piroska és a farkas feelignje van igazából a történetnek és ez nekem nagyon bejött, átdolgozásként is lehet rá tekinteni… ha egy erősen beteg átdolgozásként is :D Faitht nem tántorította el a már fentebb említett zárhiba, becsekkolt egy hotelbe és  kiküldte a közműveseket a birtokra, hogy addig is kapcsolják vissza az áramot a háznál, ameddig ő másnap kerít egy lakatost, akinek a kíséretében újra megkísérel bejutni a házába. Ezek után veszik kezdetüket a legütősebb izgalmak, ugyanis, amikor másnap beül a kocsijába és megy a birtokra, hogy találkozzon a lakatossal, útközben, kiszalad az autója elé egy sebesült, meztelen lány… Azaz pincében rejtőzködő szörnyeteg egyik fogva tartottja, Arianna sikeresen kijutott börtönéből és menekülés közben pont keresztezi Faith útját… Mivel Faith már csak a munkájából kifolyólag is mindig azon volt, hogy másokon segítsen, gondolkodás nélkül kipattan az autójából a fegyvere kíséretében, noha a kormány félrerántása miatt ő is balesetet szenvedett és beveti magát a bozótba, hogy megtalálja a lányt. A bejelentései semmibe vétele, illetve a volt férje miatt rossz tapasztalatai vannak a rendőrökkel kapcsolatban, mégis azonnal hívja a 911-et, hogy segítséget szerezzen az egyetemista korú lánynak. A nő eleinte a korábbi foglalkozása miatti előítéletek és a gyanús tényezők miatt gyanúsítottá válik, de a megérzéseire támaszkodó FBI ügynök felfedezi azokat az összefüggéseket, amik arra engednek következtetni, a frissen megkerült lány elrablójának a valódi célpontja Faith. És ekkor megkezdődött a nyomozás…

Ugyanazt újra nem fogom leírni, amit az első bekezdésben csak tömören jelzem, hogy le voltam nyűgözve, eszméletlen jó ennek a könyvnek a felépítése és kisebb spoilerek említésével dolgozva elárulom, kiderül, a gyilkos sokkal régebb óta él a Faith által örökölt ház pincéjében, mint ahogy arra számítottak a nyomozás megkezdésekor. A házkutatás alatt a pincében egy flottul berendezett kínzókamrán kívül holttesteket találnak, rengeteg holttestet, de ekkora a bűnelkövető már árkon-bokron túl jár, magával rángatva a megmaradt foglyát, Corinne-t meg egy ismeretlen kislányt és menet közben egyre csak szedi az áldozatait. Ahhoz, hogy megtalálhassák a gyilkost, Faith kénytelen beavatni a nyomozókat a családja múltjába és ezáltal vissza kell emlékeznie egy olyan történésre is, ami még 23 év távlatában is kísérti, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből… A nyomozás felvezetésében nem találtam semmi kivetnivalót, de bevallom, volt egy időszak, amikor még a gyilkos személyazonosságánál is jobban érdekelt az, miért retteg Faith ennyire a nagymamájától örökölt háztól, azon belül is miért ódzkodik annyira lemenni a pincébe. Sokat töprengtem rajta, mi is történt vele a pincében még gyerekkorában, néha-néha a valóságos oknál is elborultabb teóriákat gyártottam ilyenkor inkább szüneteltettem a kombinálást, de a kíváncsiságom változatlan volt, mert az írónő ennek a szálnak a feldobását is nagyon… rafináltan hajtotta végre. Amikor elindul a kinézett búvóhelyéhez, már akkor baljós légkört teremtett Karen, a sorok között érződött, hogy baj lesz, de ezt még annak tudtam be, amire rátértem az első bekezdésemben, azt hittem, elbújik a városon kívül és ott csap rá le a zaklatója. Később fokozódott ez a borongós atmoszféra, elejtett Faith célzásokat róla, hogy mennyire fél a háztól, mennyire rosszul van már csak a gondolattól is, hogy be kell mennie. Az ehhez hasonló mondatokkal rendesen felpaprikázta az idegeimet az író, aztán áttért a gyilkoshoz és… jó ideig hagyta is a fenébe annak a kifejtését, hogy mi történt huszonhárom évvel a könyv kezdete előtt, ami így megrázta a főhőst. Visszatérve a família múltjához… Gyerekek, ennek a hithű katolikus, ízig-vérig konzervatív és sznob ír családnak több szennyes van a múltjában, mint egy jól menő mosodában; egy fiú, akit kitagadtak, mert meleg, vita az örökség miatt, a nagypapa, aki eladta a nagymama lánykori birtokát, rákos gyerekek, akik felgyógyultak vagy meghaltak, gyerekek, akik csak azért születtek meg, hogy eszközök legyenek... Még egy tévésorozatot is el tudtam volna képzelni a család történetéből, ennyi mocsokkal és drámával a háttérben, valami hangzatos címmel, mint az O’Bannionok hagyatéka. Szerencsére ennek a szálnak a kivitelezése nem volt túlzottan melodramatikus, nem tűnt nevetségesnek ez a sok viszály és titok, számomra csak azt erősítette meg, hogy az ilyen nagyra becsült, köztiszteletben álló klánoknál mennyi csontváz sorakozik a szekrényben a pompás, idilli, erkölcsös burok mögött és nem azt a benyomást keltette, hogy az Ármány és szenvedély a völgyben 2582. epizódját lesem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva.

Mit ne mondjak, Faith családját Jeremy vonalát és magát Faitht leszámítva, kimondhatatlanul utáltam, esküszöm, még jobban kihoztak a sodromból, mint anno a Vangerek, pedig ők sem ma kezdték az ipart... Nálam a nagypapa egy vaskalapos, karót nyelt, szívtelen alakként tetszelgett, aki inkább nyomorba taszítja a szeretteit, minthogy belássa, „családi örökség és a név védelme” ide vagy oda ez a szép eszme nem fenntartható és csak papolni tud róla, hogyan kell élni és mi a helyes, közben meg ő sem játszik nyílt lapokkal, ráadásul csinál egy rakat gyereket a feleségével, aztán le se szarja őket, mert kényelmesebb nem foglalkozni velük azon kívül, amikor elkezdi sorolni nekik, miért is okoztak neki csalódást. A nagymama szintén egy olyan figura volt, aki játssza a tisztességes, önérzetes úrinőt, de csak a basáskodáshoz és az ítélkezéshez ért meg annak az ódivatú, mellesleg az ő esetében is parádésan bevált *irónia* nézőpontnak a terjesztéséhez, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, engedelmeskednie az urának és ki kell potyogtatnia egy falunyi gyereket. Ezt figyelembe véve akár össze is lehetne kötni Faith volt férjével, remekül megértenék egymást. Faith anyja is bőven birtokolt a visszaemlékezések alapján a kedves mama onthatatlan gőgjéből és ehhez még társult egy nagy adag anyagiasság is, a főhősnő apja meg… egyszerűen gyenge. Amikor szerepelt, akkor jót akart és kedves volt, de a jelen és a múlt cselekvései is bizonyították, hogy egy erősen pátyolgatásra szoruló emberről van szó, akit drasztikusan ki kell kímélni és nem lehet mondani neki semmit, mert azonnal összeomlik a legcsekélyebb nyomástól is, mint egy dominótorony. Faith egyik nagybátyja, Jordan még egész jópofa volt és a nő visszaemlékezései alapján törődött vele, igyekezett sutyiban belevezetni Faith mindenbe, amit a fiatalok átlagban kipróbálnak, de a nagyi vaserkölcsei helytelenítettek, viszont ez a szétesett, iszákos oldala unszimpatikussá tette. Biztos abból adódik, hogy nem a kedvenceim ezek a bohém, azt sem tudom hol vagyok, a maguk színességében erősen elvont művész alkatok, de nagyon nem tetszett, hogy felnőtt ember létére ennyire csak „It's my life, it's now or never, I ain't gonna live forever” stílben sodródott az árral, bármennyire is be akarja pótolni azt, amit a fiatalságakor nem tudott megtenni. Jeremy-t nagyon sajnáltam, hogy a kor idióta szellemisége miatt így bánt vele a tulajdon rokonsága csak azért, mert a férfiakat szerette. :/ Az ilyen undorító hozzáállású embereknek nem is tudom, mi játszódik le a fejében, ha X évig ismerték és szerették a bejelentést tevő személyt, akkor hirtelen mi változik meg benne gyökeresen azután, hogy kiejt a száján egy két szóból álló mondatot?! „>.< Mi változik meg annyira két perc alatt a jellemében, hogy utána már valami elfajzott, önálló állatfajként tekintenek rá és nem egy teljesen normális emberként?! Elmondom a nagy titkot, homofób, csőlátású barmok: semmi! És most szépen lehiggadok… aztán folytatom. A párját nem szerettem különösebben, de a fiait, Marcus-t és Stone-t bírtam, a nevét olvasva vagy Corey Taylorra és a Stone Sourra, vagy a The Rollling Stones-ra asszociáltam ^.^ az utóbbinak kissé bicskanyitogató a stílusa és amilyen helyzetben használta, az nem igazán volt elfogadható, de alapból jól állt neki. Épp ezért nagyon szurkoltam neki, hogy ne ő legyen az elmebeteg, mert nem jött volna ki túl szerencsésen, ha pont az őrült a szimpatikus nekem… xD Ezeknek a soroknak a leütése alatt többször mérlegeltem magamban, miért is váltottak ki belőlem erősebb ellenszenvet az O’Bannion klán minősíthetetlen tagjai, mint A tetovált lány-beli Vangerek és arra jutottam, a megoldás a megítélésükben rejlik. Míg az utóbbiban Henrik pontosan tisztában volt vele, micsoda seggfejekkel van tele a rokonsága és kendőzetlenül megvetette őket, addig Faith minden apró-cseprő, illetve égbekiáltó hibájuk miatt mentegette a rokonait. Kényszeresen kidumálta őket mindenből, szépített a tetteiken és nem értettem, mégis miért hiányzik ennyire a realitás abból, ahogy látja őket, amikor ezt leszámítva egy nagyon intelligens, józan látásmódú nő ő.

Faithről elárultam már nektek azt, amit a történet szempontjából tudni kell róla, hogy mi a munkája és egyáltalán hogyan keveredik bele ebbe a kalamajkába, de a konkrét véleményemet még nem fejtegettem ki róla, mint karakterről. Azt pont pár sorral említettem meg, hogy kétségkívül okos és, hogy nem egy bűvész tükrén keresztül látja a világot, ami már szimpatikussá tette a számomra, ha egy karakter éles eszű, akkor kifejezetten sosem szoktam utálni, mert ez a „tulajdonság” kizár jó néhány idióta vonást. Faith egy nagyon bátor, egyszerre vakmerő és megfontolt nő, aki nagyon erős igazságérzettel rendelkezik a munkája terén és erőn felül mindent megtesz a pácienseiért, mindegyik esetet személyes ügyként értékel, ameddig a kezelés tart, kicsit olyan, mintha örökbe fogadná a páciensét. Ez a gondoskodó, maximálisan a betegei mellett kiálló magatartás nagyon népszerűvé teszi a köreikben, az internetes fórumokon csak úgy áradoznak róla és összességében akármilyen ember vetődik felé, általában hamar be tudja lopni magát a szívükbe. Nagy tiszteletet érdemel azért, amit a gyerekekért/tinédzserekért tett, akikkel foglalkozott és a magam részéről ezt meg is adom neki, a történet szempontjából simulékony, nem akadályozza a történéseket a viselkedésével, pedig nekem elhihetitek, egy idő után szabályszerűen rettegtem tőle, hogy előáll már egy hasonló felállásokban oly népszerű, „játszunk mártírt” ötlettel, amit a zseniális Bella Swan is rendre bevetett az Alkonyat részeibe, hogy aztán még nagyobb zűrzavar és még több veszteség legyen a vége, mintha nyugton maradt volna a fenekén, de Faith nem tett ilyet és ezt, mint olvasó, becsülöm benne. Képes volt felfogni, hogy mennyi ember dolgozik az ügyön, hogy hányan igyekeznek megóvni az életét, megértette, hogy miért nem avatkozhat be szervesen és ehhez tartotta magát, emellett pedig azzal is tisztában volt, hogy a hősködéssel csak veszélybe sodorná Novakot meg a többieket, ami szintén visszatartotta. És igen, ez az a magatartás, ami azt jelzi, hogy a főszereplő tényleg törődik a körülötte lévőkkel, hogy szereti őket és, hogy nem akarja ezért őket semmilyen elvetemült kamikaze-akcióval veszélybe sorolni. Ez törődést jelent. Az, ha valaki besétál az üldözője karmai közé, csak, hogy békén hagyja a többieket, nem több szimpla agyatlanságnál, hiszen akik szeretik, úgyis utána mennek, másrész gyomorszájon vágja vele mindazt, amit korábban érte tettek. Tehát az okosan együttműködés normalitást jelez, a mártírkodás meg önzőséget. Jó lenne, ha ezzel tisztában lett volna Stephenie Meyer és néhány kollégája, mielőtt írásra adta a fejét. Visszakanyarodva Faithez, ezzel a sok szöveggel azt igyekeztem kifejteni, hogy ésszerűen cselekedett, csak akkor vállalt kockázatot, ha muszáj volt és nem pattogott feleslegesen, az ésszerűséget pedig én hihetetlenül nagyra értékelem. Nagy erő munkálkodik ebben a pszichológusnőben, legyőzte azt a félelmét, ami már 23 éve kísértette, hogy segítse a nyomozást, hogy segítsen a lányokon… Ő egy erősen védelmező alkat, ami egyszerre erőssége és a hátránya. Erőssége azért, mert tűzön-vízen keresztülmenne azért, akit a szárnyai alá vesz a hátránya pedig az, hogy egyúttal emiatt a vonása miatt túlságosan elnéző is… Nagyon kedves nő és aranyból van a színe, de engem speciel helyenként már idegesített az, hogy mindenkiben a jót akarja meglátni, hogy szinte senkit se akar rossz színben feltűntetni. Ott volt egy példának a családja állandó tisztára mosása és az, ahogy Colby ügynök kirohanásáról nyilatkozott a későbbiekben, arra, amit ő csinált, nincs mentség! Szakmai ártalom ez Faithnél, de néha túlságosan is pszichológusként gondolkozik és olyan, mintha mindenkit meg akarna érteni egyszerre, mintha görcsösen azon lenne, hogy az összes környezetébe kerülőnek belekerülhessen a nézőpontjába és így támogatást nyújthasson nekik. Szóval negatívumként elsősorban azt tudom felhozni, hogy túl megértő természetű másrészt meg… a kiborulásai az én ingerküszöbömnek helyenként sokak voltak. Értettem, mit akart szemléltetni vele az írónő, hogy Faitht megrázzák azok, amik az áldozatokkal történtek, amit a gyilkos csinált ártatlanokkal az ő levadászásának az érdekében, de nekem nem volt annyira indokolt, hogy ennyire érzékenyen érintse a sokadik hulla előkerülése is meg hasonlók. Mármint… az a munkája, hogy szörnyűségeken keresztülment embereket kúráljon, ha ennyire összetörik ezektől, akkor hogyan képes erőt adni a pácienseknek? Akkor, hogy nem rokkan bele, hogy segítsen rajtuk? Lehet, hogy az, hogy elvesz a fájdalmukból és a lehetőségekhez mérten rendbe hozza őket, ad neki annyi sikerélményt, hogy ne álljon fenn az az eset, mint a nyomozásnál. Adódtak badassabb pillanatai a jelenben is, főleg a végén, de a vagányabb, keményebb éne leginkább akkor mutatkozott meg, amikor az volt ecsetelve, hogyan vészelte át a zaklatást teljesen egyedül. A már felsorolt „puhább” tulajdonságai ellenére is nagyon kedveltem Faitht, egy olyan főhősnő volt, akivel lehet azonosulni, akinek a narrációjából szívesen követem nyomon az eseményeket. Ha csak a regények felébe hasonlóan karakán női szereplőket tennének, akkor azt hiszem, én lennék az egyik legboldogabb moly a Földön ’:D  

Deacon Novak, a már említett FBI ügynök nálam nem emelkedett ki annyira a többi megmentő rendőr/harcos karakter közül a könyvek világában, de a regényen belül kétségkívül csodálatos szereplő volt és nem kételkedek benne, hogy sok olvasó elfogadna magának egy saját Deacönt :D Ő tipikus példája annak, amikor valakit a kemény, tekintélyt parancsoló külső mögött kenyérre lehet kenni, ezt nem nevezném illúziórombolónak az ő esetében… inkább… visszataszítóan fog hangzani és, per pillanat, ha agyonütnének se tudnék jobb jelzővel előállni, de aranyosnak hatott. Adott ez Deaconnek egyfajta személyes bájt, ami még engem, a hasonló felépítésű karakterek elvetemült taszítóját se zavarta el, szerintem ő a legtökéletesebb megoldása ennek a típusnak, nála valóban azt a hatást érte el a jelleme és a megjelenése kontrasztjával az írónő, amivel már kis millióan próbálkoztak és csúfosan el is buktak. Kevésbé kacifántos megfogalmazással élve úgy tudnám őt leírni, hogy nem elpuhította a valódi, törődő és kissé kezes bárány énjének a felszínre hozásával a szerző, hanem kiteljesítette, nem egy elcsépelt kiderül, hogy a rosszfiú nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik történet kerekedett ki a személyéből. Külön piros pont jár Karennek, ahogy a külseje leírását megjelenítette és ez Faith kívülről látható adottságaira is igaz, mindenhol, egy könyvben meg főleg huszadrangú dolog, hogy valaki, hogy néz ki, de tetszett, hogy mindkét fő karakternek egyedi külső lett kölcsönözve és nem a szokásos sablon. Elvetemülten szem-mániás vagyok, így Deacon szemeinek a leírásától már az első mondatoknál olvadoztam, nagyon különleges és az egész megjelenése különleges, jól tette az írónő, hogy ezzel a „genetikai hibával” dolgozott, százszorta emlékezetesebbé tette vele Deacönt és a testvéreit is, mintha kaptak volna simán mondjuk szőke hajat és kék szemeket. Novak ügynök ízig-vérig rendőr, ő pont erre a szakmára termett, a megérzései sosem hagyják cserben, ömlengés nélkül tényleg hihetetlen érzéke van ahhoz, amit csinál, eleinte tárgyilagosan a tényekre hagyatkozik az aktuális ügyében és miután ezeket mérlegeli, az alapján folytatja a munkát, amit a csalhatatlan ösztönei súgnak neki, bár Faith esetében a hormonok is erősen közrejátszottak abban, hogy ejtődjön a nő a gyanúsítottak listájáról… :D Mi olvasók természetesen örülünk neki, hogy Deacon által hamar akad a fő ügy kapcsán egy személy, aki végre hajlandó komolyan venni Faitht és annak is szurkolunk, hogy elinduljon a történet love storyja, gondolom senki se kerget illúziókat arról, hogy ezek ketten nem gabalyodnak egymásba de bármekkora seggfej is volt Adam, Deacon unokatestvére, eleinte ő látta el a követelményeknek megfelelően a feladatát. Később átesett ő a ló túloldalára, mert elkeseredetten Faitht akarja bűnösként kapni… de amikor Arianna megtalálásakor Faith kihívta a zsarukat, még rendben volt. A főszereplők között tagadhatatlanul jelen voltak a szikrák már az első közös jeleneteiknél is, kíváncsi voltam, mikor hág annyira köztük lévő feszültség annyira a tetőfokra, hogy egyikük se törődjön vele, hogy mi lenne az ügy szempontjából az „etikus”. Nem szeretem, ha a párok túl hamar összejönnek, de mivel a Közelebb, mint hinnéd esetében meglehetősen rövid ideig tart valós időben a történet, nem zavart ez és tényleg nagyon jól összeillettek ők ketten. Hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, mindkettőjüknek szívügye a munkája és annak a borzalmai meg is viseli őket, emellett gondoskodó alkatok, úgy érzik, felelősséggel tartoznak másik iránt, könnyen egy hullámhosszra kerülnek és szerintem az ilyen, nagyobb részt egyező párosításokból kerekedhet ki reálisan szerelem, mint a kedvelt jin-jang klisékből. Jókat derültem az eszmecseréiken és a már említett szikrák tűzbe pattanása után… nos, nem véletlenül virít ott a hátsó borítón az a kedves felszólítás, miszerint tizennyolc éven felüliek számára ajánlott a könyv… :D A szerelmi szár nagyon jól sikeredett és a fő pozitívum benne, hogy nem nyomja el a fő szálat, miután közelebb kerülnek egymáshoz a főszereplők, akkor sem megy a kettőjük viszonya a nyomozás rovására. Deacon legszívesebben maga őrködött volna Faith és a családtagjai felett, de nem hanyagolta el miattuk a nyomozást, tudta, hogy az is nagyon fontos és, hogy hosszútávon annak a lezárásával biztosíthat számukra nyugalmat. Ha már szóba hoztam Deacon családját, az is egy helyes lépés volt az írónő részéről, hogy a férfit is mélyebben meg lehetett ismerni, hogy a Faithen kívüli élete is a reflektorfénybe került, így vált normálisan kidolgozottá. Faith családja környékén is bőven van mit sepregetni, de Deacon előélete sem felhőtlen, a babonásabb egyének gondolkodás nélkül azt mondanák, olyan, mintha a Novak család el lenne átkozva. Deacon fiatalkorában problémásabb fiú volt, de miután meghaltak a szülei, egy csapásra felnőtté kellett válnia, ami nem ment zökkenőmentesen. A visszaemlékezés alapján rendesen küzdött érte, hogy ő lehessen a családfő, hogy gondoskodhasson a két testvéréről, Daniről és Gregről. Zárójelben megjegyezve a fiú testvér, Greg, akkoriban még kisbaba volt. Függetleníteni akarta magukat, hogy senki se mondhassa azt nekik minden előzmény nélkül, hogy takarodjanak, de az ilyen elhatározások kivitelezése nem működik zökkenőmentesen és nem mindig zárulnak sikerrel. A regény ideje alatt visszaköltözik arra a környékre, ahol felnőtt, hogy újra megpróbálkozzon az öccse, Greg nevelésével, aki időközben éppen olyan problémás, szabályáthágó kamasszá serdült, mint amilyen Deacon is volt annak idején… Bőven volt rajta nyomás és ehhez képest szerintem egészen jól teljesített, azon volt, hogy a fiú apjává váljon, de kifizetődőbb taktika volt, amikor akként viselkedett, ami volt is, nagytestvérként. Jókat nevettem a Greggel, a feltörekvő számítógépes zsenivel és, amikor mind a kettőjüknek inába szállt a bátorsága, amikor be kellett menni az iskolába az igazgatónőhöz, aki már Deacon gimis éveiben is ott ült. Daniről túl nagy extrát nem tudok mondani, kedves, barátságos,simulékony női karakter, szerintem ő az a fajta orvos, akihez még azok is jobb kedvvel mennek vizsgálatra, akik irtóznak a fehér köpenyes hentesektől. Mind a három testvéren érződik, mennyire szeretik egymást és Dani meg Greg is nagyon rendesek voltak Faithszel, amikor látták, hogyan hat Deaconre, szinte azonnal maguk közé fogadták.

Adamet, Deacon unokatestvérét a történet nagy részében nem csíptem, az első kihallgatáskor még egyet értettem a viselkedésével, de később nem láttam sok értelmét ennek a heves undokoskodásnak, amit Faithszel szemben művelt és, amit Deaconnek mondott egyszer… az is kifejezetten övön aluli volt.  Örültem neki, amikor idővel erőt vett magát és hajlandó volt épeszű emberként cselekedni. Az apja, Jim se lett túlságosan a kedvencem, pedig Charles Dance arca jelent meg előttem, amikor az ő mondatait olvastam ha szükség van rá, akkor lehet rá számítani és, mint ahogy Deacon, ő se hagyja, hogy ártsanak az övéinek, de nagyon régimódi gondolkodású és eléggé furcsán viszonyul azokhoz, akik fontosak neki elméletileg. A felesége, Tammy egy fokkal unszimpatikusabb volt nekem, mit ő, hasonló színben tűnt fel, mint Faith apja, még a széltől is óvni kell, nehogy összetörjön. Amikor hosszadalmasabban szerepelt, akkor is csak megállás nélkül bőgött, nem bírom, ha valakit ennyire lágy fából faragtak. A férje is rendőr volt, a fia és az unokaöccse az, nem tudom, miért kell ekkora patáliát csapni abból, hogyha egy ügy veszélyesebbé válik, mint egy szimpla parkolási bírság, tudta mivel jár ez és az évek alatt volt lehetőség ahhoz is, hogy hozzászokjon… o-o

Ariannát és Corinne-t, a gyilkos által legfrissebben elrabolt lányokat megszerettem, mind a ketten nagyon tökösek és harciasak, Corinne talán egy fokkal jobban, de ő idősebb is meg katona is volt régen, szóval nem meglepő annyira ez a különbség. Már azért külön regényt érdemelnének mind a ketten, amit végrehajtottak, hiszen, ha 1000-ből 1 ember lenne képes ennyire felülkerekedni a félelmén és megszökni egy sorozatgyilkostól még úgy is, hogy az egészségügyi állapota pluszban akadályozza a sikerben. Le a kalappal mind a kettőjük előtt, hihetetlenek ^^ A Prológusban feltűnő kislányt, Firozát először nem szerettem, úgy éreztem az első szerepléseinél, hogy ő sem teljesen százas, ami a körülményeit tekintve sajna igaz is, de fokról-fokra belopta magát a szívembe és nagyon érdekelt, miért van a sorozatgyilkos mellett. Adódtak olyan jelenetek, amikor rendesen próbára tette a türelmemet és biztosra vettem, valakinek a vesztét okozza majd a magatartásával, de ahogy egyre több információ került felszínre őt illetően… megértettem. Lássunk racionálisan, így is egy hatalmas akadályozó tényező volt, de érthető volt, mit miért tett és ő is egy nagyon vagány kis csaj, pláne a korához képest. A kis amazonos jeleneténél nagyon jót vigyorogtam, szédületeset alakított! :D

A jelentéktelennek tűnő elemek közül még azt emelném ki így zárásként, hogy nagyon tetszettek az X-Men-es utalások, valamikor réges-régen, ha nem is annyira lelkesen, mint a karakterek, de érdekelt ez a világ és örültem, amikor ráismertem az elejtett mondatokból egy-egy karakterre, bár valószínűsítem, hogy megemlítettek olyanokat is, akikkel kapcsolatban akkora tudatlanságban evickéltem, hogy magát az utalást se azonosítottam be. Másrészt azért is tetszett ez a regény, mert érződött, hogy a mai korban játszódik, nem vetett be hajtépést eredményező márkásításokat Karen Rose, de beleszőtte valamilyen formában a történetbe a mindennapjainknak azokat a vívmányait, amik a legtöbb ember számára annyira magától értetődőek, mint pár évtizeddel korábban egy vasaló vagy egy fazék.

Nagyon élveztem a történeteket, a krimik és a romantika kedvelőinek is bátran ajánlom és azoknak is, akik azt hiszik, képtelenség kiolvasni egy ilyen terjedelmű alkotást. Sokat morogtam, hogy mennyire sok ideig olvasom, hogy milyen idétlen vagyok, hogy nem haladok vele, de később kedvesen helyre igazítottam magamat, hogy bármennyire nagy elvárásaim is vannak, azt nem várhatom el magamtól, hogy három-négy nap alatt elolvassak 800 oldalt, amikor mást is csinálok mellette. Remélem a Fekete Macska Regénytáron belül még sok Karen Rose könyv jelenik majd meg a későbbiekben :)

Borító: 5/5- A borító modell megfelel a Faithről alkotott leírásnál, ami biztató kiindulási pont, a betűk, amivel az író nevét írták nagyon stílusosak és kifejezetten érdekesen domborodnak ki, attól függően, hogyan süt rájuk a fény, változik kicsit az árnyalatuk, ez a türkizes háttér is egyszerűen gyönyörű és még a történet egyik szereplőjére is utal ez a szín… :D
Kedvenc szereplők: Faith, Deacon, Corinne, Arianna, Firoza, Jeremy, Marcus, Stone, Greg, Scarlett
Legutáltabb szereplők: a Gyilkos, Faith családjának az eggyel feljebb nem felsorolt tagjai, Peter Combs, Faith előző férje
Kedvenc részek: amikor kiderült, már laknak Faith pincéjében, amikor a gyilkos szitkozódott, Arianna szökése, Deacon és Faith első találkozása, Corinne erdős jelenetei, Stone és Marcus autós akciója, amikor Deacon és Greg az igazgatóhoz mentek, a már említett badass pillanat Firozától, amikor Faith és Deacon Faith névváltásáról beszéltek, amikor kiderült, ki a gyilkos és még rengeteg spoileres jelenet, amit annyira meg akarok osztani veletek, de nem tehetem :c
Mélypontok: Faith családjának a dilijei, az, hogy nem vették komolyan a miami rendőrök Faitht, amit Faithnek el kellett viselnie a zaklatója miatt, annak a rendszernek a hibái, amiben Faith az áldozatok miatt dolgozott, a gyilkos tettei, Faith vajszívűsége… :D
Korhatár: Vannak néhány részletesebb erotikus jelenet, aki nem undorodik a műfajtól, az 16 év körül már nyugodtan olvashatja, amennyiben nem verik ki nála a biztosítékot az átlagosnál jobban, amit úgy általánosságban a pszichopata gyilkosok művelnek.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése