Sid & Nancy - 'God Save the Queen' and 'God Save Gothic'

Sziasztok! ^^ A mai délelőttöt a filmnézésnek szenteltem, a punk Rómeójának és Júliájának, azaz a Sex Pistolsos Sid és Nancy őrületes szerelmének a történetét bemutató, Sid & Nancy című filmet néztem meg, ami a várttól homlokegyenes eltérő élményt nyújtott- csak, hogy a kritika elején finoman fogalmazzak... Dőljetek hátra, indítsátok el a God Save The Queen-t vagy az Anarchy in the UK-t és érezzétek jól magatokat, legalább ti... 
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-30 16:39:35F

Akit nyomokban is érdekel a rock zene, azon belül is a punk vonal, biztos hallott már a Sex Pistols nevű bandáról, ami a műfajban az olyan óriási úttörők közé tartozik, mint a The Clash és a Ramones. A banda kultikussá vált dalokkal gazdagította a zene világát, God Save The Queen c. szerzeményükben az angol politikát bírálták, ezzel elérve, hogy egy ideig tiltólistán szerepeljen a szám, de a refrénben található "No Future", azaz "Nincs Jövő" szófordulat azóta is a punk fő jelmondatává vált, kifejezve azt a reménytelenséget, amit a '70-es évek környékén éreztek a fiatalok a rendszer kapcsán. A csapat mindenhez csak éppen a gitározáshoz nem értő basszere, Sid Vicious megtestesített mindent, amit akkoriban a punk mozgalom alatt értettek, karizmatikusságának köszönhetően igazi ikonná vált, sokan a mai napig rá asszociálnak, ha meghallják a punk szót. A személyiségén kívül a Nancy Spungenhez fűződő kapcsolatával is beégett a köztudatba, egyféle álompárként vannak számon tartva, napjainkban is legendás szerelemként emlegetik az övékét, amit korai és tisztázatlan körülményű haláluk is még... "misztikusabbá" tesz...

Szerintem nincs olyan ember, akit nem szippantott be valamilyen szinten Sid és Nancy románca, amikor elkezdett utána olvasni a Sex Pistolsnak vagy Sid élettörténetének. Egy időben én is masszívan rácuppantam a témára és elolvastam róla mindent, amit csak találtam, birizgálta a fantáziámat, ami velük történt, a benne lévő vakfoltok. Ezeknek a tisztázása évtizedek elteltével se jött össze, szóval nem azt vártam, hogy felgöngyölődik a rejtély, csak jobban meg szerettem volna ismerni őket, a történetüket.

A történetvezetési tempó valami siralmas volt, szinte félpercenként megnéztem, mennyi idő telt már le a filmből és hiába láttam, hogy eltelt tíz-húsz, majd harminc perc, de mégis lassúnak éreztem. Nem állítom, hogy nem történt semmi, de kicsit olyan volt ez az 1 óra + 50 perc, mintha egy helyben állt volna minden. Képtelen vagyok felidézni, mikor láttam ennyire monoton filmet, de annyi biztos, hogy a szünetekben, amit tartottam és a végén, percekre volt szükségem, hogy magamhoz térjek és visszarázódjak a normális tempómba. Mint akit előhúztak egy vákuumból, aztán behajítottak egy bevásárlóközpontba, amikor Black Friday van. Ledermesztett a tudat, hogy körülöttem vannak emberek, akik ráadásul mozognak! És nem, nem ért készületlenül, hogy egy régi filmnél nincsen pörgés, de atyaég... ez körülbelül olyan volt, mint az Ábel a rengetegben, tisztára feleslegesen mutogattak egy útszakaszt vagy két percig, mire a kamera látószögébe került a turnébusz. Egy-két jelentnél még elment ez a "hangulatfokozás", de a döntő hányadánál szerintem egyszerűen indokolatlanul hosszú ideig láttattak egy "álló" jelenetet. Úgyhogy ez nagyon zavaró volt, de a film egyharmada körül kénytelen-kelletlen, megszoktam.

Olvastam filmes oldalakon értékeléseket és megint kényelmesen belesétáltam abba a csapdába, hogy az a benyomásom támadt, mintha egy teljesen eltérő filmet néztem volna, mint amiről a kritikák szólnak. A szereplőket nem szerettem meg, még csak nem is kedveltem, de se Nancy-t, se Sid-et nem tartottam akkora seggnek, mint egyesek. Inkább csak szánalmasak voltak, ilyen szempontból tökéletesen passzoltak, két nagy rakás szerencsétlenség, akik összekerültek, így együtt döglődnek. Körülbelül ennyi jött át nekem abból a legendás szerelemből, ami annyi ember szívét megdobogtatta, amihez hasonló után vágyakozott többek között Kurt Cobain és Courtney Love is. Nem lehetett érezni azt a fene nagy LOVE-t, ami ezt a két embert annak ellenére is mindig a másik karjába hajtotta, hogy félpercenként meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben, erőltetettnek tűnt az egész kapcsolat. Pedig, ha a Sid-ről szóló beszámolók egyes részletekben el is térnek egymástól, az mindenhol kész tényként szerepel, hogy annyira bolondult ezért a szőkeségért, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni, hogy még a saját életénél is jobban szerette, hogy szó szerint belehalt a hiányába, mert nem bírta elviselni már csak a gondolatát sem, hogy az ő drágája nélkül kell léteznie. Ehhez képest... ez a kirobbanó nagy szerelem sem Sid, sem Nancy részéről nem jelent meg a filmben.

Szerelem helyett megállás nélküli nyavalygások voltak, Nancy be van kattanva, vagy pörög és visít, vagy mély letargiában fetreng a legközelebbi vízszintes felületen és arról siránkozik, hogy őt senki se szereti, még Sid sem, mire Sid elkezdi bizonygatni, hogy szereti, mind a kettőnek eldurran az agya, üvöltöznek egy sort, aztán béke van. Nem ért meglepetésként, hogy ez egy agyament és viharos valami volt közöttük... de hiányzott belőle a jó, az ami miatt az ő szemszögükből megérte ezt csinálni. Valahogy kimaradt az a rész, amikor jól érezték magukat egymással, egyedül a folyamatos mélypontok, illetve unalomban vergődő percek lettek közvetítve. Nagyon kétségbeesetten vágytam néhány olyan jelenetre, ami a Green Day: Jesus of Suburbia klipjébe bekerült, amikor megy a féktelen bulizás, élvezik az életet meg azt a csomó tudatmódosító szert, amit leerőltettek magukba. Akkor elhittem volna, hogy bár kétségtelenül magas fokozatra emelte az önpusztítást, amit műveltek, de nekik jó volt ennek a bolond körnek a közepében állni. 

Felmerült bennem, hogy inkább oktatójelleggel készült ez a film, hogy bemutassa, hová lehet süllyedni a heroinnal és társaival, ilyen szempontból remek lett, de nem reális, ha ennek a két tökfilkónak a szerelmét vesszük alapul... ':D A hardcore függőség a helyén volt, de előtte vannak fokozatok, nem rögtön jön "az unom a banánt"-ból a "csak az anyag kell, aminek belövése után pont olyan búbabaszott vagyok, mint előtte".

Az sem tetszett, hogy magáról a Sex Pistolsról és a zenéről alig volt szó, mondhatni érdemi bemutatás szempontjából semmi. Olyan szinten került be a történetbe, hogy akadt néhány ugyanarra a sémára felépített, rövid koncert meg néhány jelenet, ahol Sid, Johnny meg a többiek csak a lábukat lógatják próbálás helyett. A jó itt is hiányzott, mert a Pistols igenis meghatározó volt és, ha már Sid élete a fő téma, akkor arra is erősen szükség lett volna, hogy lássa szerencsétlen néző, amikor ez a banda sikeres volt. Így abban, aki nem olvasott korábban a Sex Pistolsról, az az illúzió alakul ki, hogy ez egy léhűtőkből álló bagázs volt, akik nagyot akartak szakítani, de túl idióták voltak hozzá, hogy vigyék valamire. A God Save the Queen számnak se tulajdonítottak jelentőséget a készítők, a szemfülesebb rajongók kiszúrhatják, hogy Sid egyszer egy olyan pólót visel, ami a lemezborító képével van ellátva és ennyi, megállt a tudomány. Ezt a magam részéről nagy pontatlanságnak tartom, hiszen a God Save the Queen-nek, mint már fentebb említettem, nem csak a banda életében, hanem az egész punk szubkultúra létezésében is egy meghatározó lépcsőfok volt.

Voltak olyan elemek, amik megfeleltek a valóságnak és, amik tetszettek pl. a Nancy családjánál tett látogatás és Nancy bepróbálkozása Johnny Rotten-nél is a helyén volt, jól bemutatták, ahogy Nancy fokozatosan elmarta Sid-et a többiektől és a "menedzserévé" vált, de nekem ennyi édeskevés volt ahhoz, hogy tetsszen a film vagy jónak tartsam. 

A Nancy-t játszó Chloe Webb jó munkát végzett, hozta azt a kiállhatatlan, hisztériás kis perszónát, aminek a legtöbb ismerőse leírta Nancy-t, de nő másik, intelligens oldalát nem sikerült felszínre hozni. Bugyuta volt, nyafogós és idétlen, ez a három vonás egyébként majdnem az összes karaktert jellemezte. És ez zavart. Nem létezhet, hogy komolyan minden punk ennyire szánni valóan nagy balfék volt, mint amilyennek bemutatták őket... :P

Ami pedig Gary Oldman-t illeti, mint Sid Vicious, nem voltam hasra esve, hiába zengenek mindenfelé ódákat arról, mennyire zseniálisan hozta a szerepét.  Először nem értettem miért, de már a film elején ellenérzéseim támadtak Siddel kapcsolatban, aki egyébként a Pistols klipjeiben szimpatikus volt, a fejlécképnek a szerkesztése alatt rájöttem, hogy ennek Gary az oka. Belőle nagyon hiányzott az, ami miatt annyian a szívükbe zárták Sidet. Fent egymás mellé is tettem a Gary-féle Sidet és az igazi Sidet és számomra egyértelműen érződik a különbség. A meglátásom szerint nem is hasonlítanak egymásra annyira, hogy megfelelően visszaadhassa Sidet, az arcberendezésük eltérő, de a kisugárzás sincs a helyén. Ha ránézek Sidre, akkor az ugrik be, hogy igen, ez a csávó vagány, ha pedig a Sidnek öltözött Gary-re, akkor az, hogy olyan, mint egy bohóc. Azon a véleményen vagyok, bármekkora nagy kaméleon is Gary, nem tudta magát kellő mértéken beleélni ebbe a punk életérzésbe, hogy valahogyan kényelmetlenül érezte magát a szerepben, ami meglátszott a játékán is. Az a Sid, akit megformált egy országos balek volt, nem pedig az a karizmatikus, vad és a maga unottságában erősen arrogáns alak, amilyennek az igazit megismerte a világ. Ahhoz mérten, amiket olvastam Sid Viciousról, jeges zuhanyszerűen kiábrándító volt, amit Gary nyújtott, hiába szerettem nagyon a Harry Potterben.

A jelentősebb karakterek közül talán egyedül Johnny Rottennel nem álltam hadilábon, nála jelentkezett az a kisugárzás, amit Sidnél vártam, amivel megfogja a nézőt. Ő tűnt a leginkább összeszedett szereplőnek és nem mellesleg, egyedül ő hajlott rá elméleti síkon is, hogy kaparják össze magukat, hagyják abba az ivást, a drogozást meg a drámázást és foglalkozzanak végre normálisan a zenével. Benne volt hajlandóság arra mutatóan, hogy ne csak vegetáljanak, hanem kezdjenek magukkal valamit, ráncba akarta szedni a többieket. Az más kérdés, mennyire jött ez össze, amikor Nancy ennyire buzgón ügyködött rajta, hogy Sid egyedül robbantson színpadot... de ő akkor is fényévekkel normálisabb volt, mint az átlag. Rajta kívül még Phoebe-t csíptem, ő is képes volt komolyodni.

Ha már megemlítettem Sid szólókarrierjét... ennek a megjelenítése se egészen úgy jött össze szerintem, ahogyan az ésszerű lett volna. A feljegyzések szerint Nancy valóban biztatta rá, hogy fusson neki a zenélésnek egyedül, mert szerinte megvan hozzá a tehetsége és megadta hozzá a megfelelő támaszokat. Ebbe pedig szerintem az nem fér bele, hogy mindig élesen lehurrogja, amikor néha napján gyakorolni akar, mondván "neki arra nincs szüksége, annyira ügyi fiú meg különben is mekkora bénaság már próbálni". Nem is egy mentális betegsége volt a csajnak, de ez akkor sem fért össze a tényekkel.

Ahogy, nos a legvége se. Ha az előtte lévő részeket nem is cseszték el, pedig így volt ezeket a jeleneteket parádésan elrontották. Kezdjük ott, hogy spoilerezni fogok, bár aki meg akarja nézni ezt a filmet, szerintem ismeri Sid és Nancy történetét de az egyértelműen kiderült, hogy nem Sid szúrta le Nancy-t a valóságban és főleg nem direkt, amennyiben ennyire ragaszkodni akarunk ehhez az azóta cáfolt feltevéshez. Nem hiszem, hogy a készítőkhöz nem jutott el az a szállóige, hogy Nancy volt Sid életének az értelme vagy mi a szösz... A legkatasztrofálisabb, a részemről megbocsájthatatlan hibát pedig az jelentette, hogy Nancy halála után még volt kb. öt perc, aztán benyögték, hogy Sid mikor halt meg és, hogy herointúladagolás végzett vele, majd le is zárták a filmet. Abban a szent percben nagyon is kedvem lett volna nekiállni szitkozódni, mert annyira fontos részeket hagytak ki, hogy nem is tértem még mindig észhez, hogyan tehették ezt. Hol maradtak azok a részek, amikor Sid többször is véget akart vetni az életének, mert annyira hiányzott neki Nancy? Vagy amikor beszállították öngyilkossági kísérlet miatt a kórházba és az ablakból kellett visszarángatni, miközben valami olyasmit üvöltözött, hogy "Engedjetek el és hagyjátok, hogy megint együtt legyek az én Nancymmel"? Hol maradt az a csomó szerelmeslevél és, ami a legfőbb lényeg, a BÚCSÚLEVÉL, amit az anyja talált Sid egyik dzsekijének a zsebében, néhány nappal a hamvasztása után?!
"Volt egy halálra vonatkozó megállapodásunk és tartanom kell magam a szavamhoz. Kérlek, temessetek a drágám mellé a bőrkabátomban, farmerban és motoros bakancsban. Viszlát!"
Ennek a kihagyása olyan szintű baklövés volt, mintha J.K. Rowling megírta volna a Harry Potter első kötetét odáig, hogy megkezdődik a sakkjátszma, majd begépelt volna a következő oldalra egy VÉGE feliratot. o.o Nincs mit szépíteni, ez trehány munka. Nem elég, hogy az előbb említett fontos részletek nélkül Sid egy orbitális nagy parasztként van bemutatva, hanem nem is zárták le normálisan a viszonyukat, amikor elvileg erről szólt volna a film...

Bízom benne, hogy a Joan Jett-ről és a The Runaways-ről szóló Rockercsajok című film igényesebb lett és nem fogok benne ekkorát csalódni, ha megnézem.

PONTOZÁS:
ÖSSZESSÉGÉBEN: 10/3 - egynek elment, de biztosan nem fogom újranézni.
A SZÍNÉSZEK ALAKÍTÁSA: 5/3
KEDVEN SZEREPLŐ: Johnny Rotten
LEGUTÁLTABB SZEREPLŐK: Sid Vicious, Nancy Spungen és mindenki más.
VALÓSÁGHŰSÉG: 5/3,5 - nem bődületesen szörnyű, de akadtak hibák.
KOSZTÜMÖK: 5/5 - talán ez a legnagyobb erőssége a filmnek, több olyan ruhadarab is van a színészeken, amiket viseltek a srácok a Sex Pistols klipjeiben, örülök, hogy Sid lakatos láncát is beletették.
LEZÁRÁS: 5/1 - szörnyű, ez így egyáltalán nem kerek.

Ha valaki érez rá ingerenciát, hogy belenézzen, tegye nyugodtan, de ne várjon sokat vagy éppen a nyugodt szívű ajánlásomat... Nem vagyok hatalmas Sex Pistols rajongó, de így is szúrták a szememet, amiket pontatlanságként említettem. Vannak tippjeim, de pontosan nem tudom elképzelni, pontosan mennyire húztam volna fel magam, ha egy valóban hatalmas kedvencemről, teszem azt, Nikki Sixx-ről készítettek volna hasonló módon filmet... xD Ha már szóba jött Nikki, drukkolok neki, hogy ha elkészül az a már évszázadok óta ígérgetett Mötley Crüe film, akkor a készítői nem egy hasonló balfácánként jelenítik meg benne Tommy-t és Nikki-t, mint amilyennek ebben Sid-et...

Csak azt tudom tanácsolni, hogy akit érdekel a Sex Pistols, az inkább hallgassa, aki meg Nancy és Sid sztorijára kíváncsi, maradjon a cikkeknél.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nyári Book Tag 2 (Book Tag #22)

Sziasztok! Az időjárás kevésbé agyvíz felforraló periódus lépett, így én is visszarobbantam az internet és a blogolás világába, megnövekedett posztolási vággyal felvértezve, ami bizonyára a következő kánikuláig ki is fog tartani. A közös Projekttel kiéltem minden nyárral kapcsolatos őrületemet, így a magam részéről már kezdenek kissé a könyökömön kijönni a szezonális témájú posztok... ám elkövettem azt a fatális hibát, hogy a szokásomtól eltérően jó ideig kotlottam a tartalékban lévő Book Tagjeim felett, amik minő meglepetés, a nyárhoz kötődnek. De, mivel mint azt ti is észleltétek, mániáim ezek a kérdéssorok, félreteszem az ellenérzéseimet az év három legszadistább hónapával kapcsolatban és egyszerűen élvezem a válaszolgatást. Erre a kis szépségre előző hónap 9-én hívott ki Réta, minden blogger kedvenc TAG-dílere és bízom benne, nem fogja a fejemre önteni a HaBár, a könyves kocsma folyékony tartalmát, amiért némileg megkésve hozom a kitöltésemet... :D

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-25 16:04:25

1.) Milyen könyvet olvastál, ami nyáron játszódik?

Egek! Már az első kérdésnél lebőgni, ez nagyon nem hat építő jelleggel az egómra... ._. Vallomással tartozok nektek, nem olvastam eddig egyetlenegy kifejezetten nyári könyvet se. A kérdést olvasva először Abbi Glines-től a Ha az enyém lennél, illetve Nicole Williams-től a Zuhanás ugrott be, de aztán kapcsoltam, hogy végül is ezek sem 100%-osan nyáron játszódnak. Mind a kettő jelentősen átnyúlik a soron következő évszakba. Közvetlenül a publikálás pillanatában ötlött be, hogy mégsem lesz  ebből akkora égés, hiszen az egyik Könyvhetes szerzeményem, Maggie Stiefvater: Hollófiúk sorozatának a MÁSODIK kötetet történetesen nyáron játszódik. Nem az a tipikus, majdnem vízbe fullad a főhősnő és rátámadnak a cápák is, aztán a sármos úszómester megmenti, akivel életre szóló LOVE szövődik közöttük a nyaralás végéig sztori... de a kritériumnak attól még megfelel.

2.) Milyen könyvbéli helyszínre mennél vissza szívesen nyaralni a nyáron?

A Projekthetes interjúban ez a kérdés több formában is felmerült, azt már nem keresem vissza, akkor mit is írtam akkor, hanem a momentán szimpatikus helyek közül becélzom a viktoriánus kori Itáliát, amivel Gail Carriger: Szégyentelen c. steampunk regényében ismerkedtem meg.

3.) Mit olvasnál szívesen kötelező olvasmányként ezen a nyáron?

Ha azt venném figyelembe csak, ami nekem bejön, akkor felsorolnám ide a kedvenc thrillereimet, de ezek nem felelnének meg annak, ami a kötelező olvasmányok célja, legalábbis a gyengébb idegrendszerű egyének körében. Eddig két könyvvel találkoztam, amit szívem szerint kötelezővé nyilvánítanák, mert nagyon aktuális problémákkal dolgozik és ezek a Jeanne Ryan: Idegpálya, illetve a Louise O'Neill: Örökké a tiéd. Az előbbi az internet veszélyeire hívja fel a figyelmet, az utóbbi pedig görbe tükröt mutat arról, milyen irányba galoppozik a társadalom, azon belül is merre tart a nők sora.

4.) Melyik könyvbéli karakterrel/karakterekkel töltenél el szívesen egy estét a nyári tábortűznél?

Én vagyok az, aki a legjobban morog, ha ki kell mozdulnia a biztonságos, zárt ablakok és négy fal világából, úgyhogy kezdetként szükség lenne Faith Corcoran-ra, hogy a pszichológusi trükkjeit bevetve olyan hangulatba csalogasson, ami nem riasztja el a többiket... xD Utána jöhet Daenerys Targaryen a Trónok Harcából a sárkányai kíséretében, akik majd elégetik a közelünkbe merészkedő szúnyogokat, csatlakozhat még a csapathoz Perselus Piton, hogy ameddig Dany kicsikéi nem lépnek akcióba, addig ne csak engem zaklassanak a vérszívók a fekete gönceim miatt. Ééés, mivel a saját lábaimon tutira nem merészkedek ki a szabad levegőre, ezért a csapatot Jamie McGuire Maddox fiúi teszik teljessé a csapatot, akik elrángatnak a program helyszínére.

5.) Ajánlj egy könyvet erre a nyárra!

On Sai-tól az Apa, randizhatok egy lovaggal?. Vicces, friss, ízig-vérig urban fantasy, magába foglal mindent, amit az ember egy nyári napon kívánhat, amikor majd' kiizzadja a belét és az életkedvének a maradékát is lehúzhatja a vécén.

6.) Mi az első, ami eszedbe jut a nyár és a könyv szó hallatán?

Kresley Cole-tól a Méreghercegnő. A borító színvilága is közrejátszik benne, de olvasás közben végig az a katlan-hangulat lebegett előttem, ami sikeresen megvetette a lábát az utóbbi hetekben nem csak a Villanás utáni világban, hanem nálunk, olvasóknál is.

7.) Melyik könyvet/könyveket tervezed elolvasni ezen a nyáron?

Tudjátok, hogy nem szeretek menetrendszerűen olvasni, onnantól már nem kikapcsolódásnak számít, hanem egy feladatnak, amit megadott határidőn belül végre kell hajtani. Annyit tudok csak garantálni, hogy a Rovásembert kiolvasom, de ezen kívül semmi se biztos. Majd menet közben kialakul, hogy mi lesz a következő könyv :D

Gyenge hangon sok időt hagytam a kitöltésre magamnak, így az ismerőseim zöme már letudta ezt a kérdéssort. Nem hívok ki senkit, de akinek megtetszett, szabadon elviheti egy forrásmegjelölés kíséretében.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Debora Geary: A Modern Witch - Modern boszorkány (Modern boszorkány 1)

Namaste! :-) A mostani kritikámban ez egyik Könyfesztes szerzeményemről hoztam értékelést, amit a Maxim kiadó 2+1-es akciójának keretében szereztem be. A könyvvel kapcsolatos kalandom előzményeiről annyit mondanék, hogy körülbelül 5-6 éve kerülgettük egymást ezzel a kötettel, mire a polcomon landolt. Nos... nem lehetett véletlen, hogy ennyi éven át mindig szétváltak az útjaink...

Fülszöveg:
Mi jut eszébe mindenkinek a boszorkányokról? Seprűnyél, nagy üst és varázsfőzetek. Ám a modern boszorkányok nem ilyenek. Otthonosan mozognak a modern technológia világában, és előszeretettel használják azt.
Jamie és Nell testvérek, mindketten boszorkányok. Egy programot készítenek, amelynek segítségével boszorkánytársadalmat építhetnek ki a világhálón. A program egy varázslat hatására érzékeli az átlagemberekre nem jellemző energiákat, és a weboldalra irányítja a talált boszorkányt. Egy nap Lauren, a 28 esztendős ingatlanügynök böngészés közben a chatszobában találja magát, ahol három nő megpróbálja meggyőzni, hogy ő boszorkány. A nő teljesen átlagos életet él Chicagóban, így elég cinikusan áll a beszélgetéshez, nem hisz a többieknek. A programban van a hiba, vagy ő egy edzetlen boszorkány, ami veszélyes lehet önmagára és a környezetére nézve is? A többi boszorkány dolga, hogy kiderítse az igazságot.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-23 20:11:36

Erről a könyvről azok a plázákban császkáló, nett-fett cicababák jutnak az eszembe, akik tátott szájjal ujjonganak, amikor rájönnek, az önműködő ajtó valóban magától kinyílik, alias a megkapó külső mögött semmi érdekfeszítő nem lapul.
Nem irreális elvárásokkal közelítettem ehhez a regényhez, azokból az egy kezemen megszámolható kritikákból, amiket átfutottam és a fülszövegből leszűrtem, hogy ez nem az a könyv lesz, amiben fél oldalanként megkínoznak valakit és ahol Ed Gein vízi pisztollyal halálig tartó harcot vív H. H. Holmeszsal. Egy laza, szórakoztató olvasmányra vágytam és azzal is számoltam, hogy valamennyire gyerekesnek fogom találni, miután egy kedves ismerősöm figyelmeztetett erre. Nem azzal a céllal kezdtem bele, hogy megtaláljam benne a 2017-es év nagy kedvencét, persze akkor se panaszkodtam volna, ha ez megtörténik, hiszen ilyen kis simulékony jellem vagyok, viszont azt elvártam volna, hogy legalább nyomokban azt nyújtsa ez a történet, amit akarok. Ez nem következett be, ijesztően éles kontrasztot kaptam az erősen minimalista elképzeléseimmel. A Modern boszorkány nem könnyed, hanem… émelyítően érzelgős, túlidealizált, letargiába taszítóan pozitív. Részben gót vagyok, pesszimista és INTJ, nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy megsaccoljátok, mennyire sikerült beleélnem magam ebbe a groteszkül kiforgatott, szivárványos világnézetbe, amiben mindenki nyálas, végtelen szeretettel viseltetik válogatás nélkül minden és mindenki felé. Srácok, fáj beismernem a gyengeségemet, de én ezt nem bírtam. Fuldokoltam, mentőövért sikítoztam a vattacukortengerben vergődve és, ha nem kellett volna a kezeimet a felém úszó színes cukorral kidekorált fánkokba való kapaszkodásra használnom, hogy ne merüljek el menthetetlenül a szörnyű mélyben, akkor a hajamat téptem volna az összes alkalommal, amikor valakinek patakozni kezdtek a könnyei vagy más megfogalmazásban sírni kezdett és, ha továbbrugaszkodunk ebben a feltételes módban lefolytatott filozofálásban, akkor elárulom a nagy titkot, ez a hajtépés kb. két oldalanként viteleződött volna ki. És ezzel nem ért véget a buli, a kivetnivalóim a regénnyel kapcsolatban olyan hosszú sort képeznek, mint a VOLT fesztiválra bejutni akaró emberek. Azt még itt az elején nem fejtem ki részletesen, hogy bár olvastam már szektás disztópiát, vallásközpontú könyvet, egyszer sem éreztem azt, hogy az író úgy akar rám erőltetni egy világnézetet, mint ahogy Debora tette. Annak a kivesézését is későbbre hagyom, hogy mennyire sarkítottak és egysíkúak a szereplők, illetve, hogy a főszereplő valójában nem is igazán minősülhetne főszereplőnek. Ami a szirupos alaphangulat mellett a legmélyebb seb, amiből ez a kötet vérzik, hogy NINCSEN cselekmény, nincsen egy fő vonal, amin lassan, de biztosan masírozik a történet a végkifejlet felé. Az igazat megvallva ez a végkifejlet is elmenekült az őt megelőző legcsekélyebb izgalomfoszlánnyal egyetemben. Nem szól a könyv semmiről, csak kis, egymáshoz alig kapcsolódó, langyos epizódok vannak, amiket egy hasra ütéssel könyvvé gyúrtak. Az pedig hagyján, hogy nem történik semmi érdemleges, nagyobb állóvíz ez a könyv, mint a Balaton, de hogy egy-egy ilyen semmi történésen nem lehet túlugrani minimum 7x-es elismétlés nélkül, az egyenesen siralmas. Oké, hogy az ismétlés a tudás anyja, de valaki előkeríthette volna a kedves apját is, hogy kinyissa a pici száját és közölje, nem kell kapásból retardáltnak nézni az olvasót, akit szövegértelmezésből legalább egyszer elhasaltattak. :P

A fülszövegeket mindig is egy érdekes „létformának” tartottam. Van, amikor lespoilerezik az egész történetet és akad olyan eset is, amikor az elolvasása után még inkább sötétben kényszerülnek tapogatózni az olvasók, mint amikor csak a címet tudták, annyira nem mondd semmit. Most tekinthetjük úgy, hogy az A verzió áll fent, mivel ennyi akcióval és cselekménnyel rohadtul nehéz lett volna nem leírni pár mondatban az egész könyvet, de hozzájön bónuszként a képlethez, hogy a fülszövegben még feljavítottan is van előadva ez az amúgy lagymatag tartalom, olyanformán, hogy felkeltse a figyelmet. Ráadásul bele van ágyazva egy kibaszottul elnézést, de ennyi gügyögés után, amit olvastam, szükségem volt erre nagy hazugság, amiből józan paraszti ésszel arra következtet az ember, Lauren a főszereplő. Nos, ez egyáltalán nem igaz. Hogyha azt vesszük alapul, amit a korábban olvasott regények főszereplőitől várhatunk, akkor még a mindenki zsebében bicskát kinyitó, életképtelen, nyüzüge Bella Swan kaliberű lányok is normális főszereplőnek minősülnek Laurenhez képest. Bizony, most fagyott be a pokol és meglátjátok, percek kérdése, hogy Slash simára vasalt, Barbie szőke hajjal felbukkanjon az ablakotokban – mellesleg Boldog Születésnapot a nagyfiúnak! Mert a személyisége bármennyire is csapnivaló és őrjítő az ilyen szereplőknek, legalább elmondható, hogy a történet szempontjából nagyon fontosak, hogy konkrétan körülöttük forog az egész, hiszen már a megnevezésük is az, hogy FŐszereplő. Deborát valószínűleg senki sem tájékoztatta az ilyen apróságokról, mielőtt leült könyvet írni. Lauren személyisége nemcsak, hogy annyira nulla és unalmas, hogy egyetlenegy rá jellemző vonást se tudnék feleleveníteni, ami teszem azt, megkülönbözteti a többiektől, az összes tulajdonsága alapján tizenkettő – egy tucat, be lehet helyettesíteni a helyére akármelyik karaktert. Mindössze annyit lehetett megtudni róla, mint emberről, hogy mániákusan rajong a fagylaltfélékért, illetve, hogy a saját véleményemet beleszőve a dologba,  a korához képest botrányosan nehéz felfogású. A létezését annyira nem lehetett észlelni a kötetben, hogy nemhogy jelleme nem volt, hanem még emlékezetes mozzanatai se akadtak. A könyv jó feléig az az érzésem volt, hogy a valódi főkarakter Aervyn lesz, aki az egyetlen használható egyén a bagázsból, de ő sem alakított túl emlékezeteset, négy évesen toronymagasan vezet értelmesség terén az anyjával, a nagybátyjával és a többi felnőttek szemben, de ő sem lett kibontva. Róla is csak hallani lehetett, hogy „ilyen meg olyan”, de amikor szerepelt, annyira parádésan nem teljesített, hogy megfeleljen a köréje emelt hype-nak, a könyv második felére szerencsétlen gyereket is ellaposította a szerző. Az írónő eredeti szándéka szerint mellékszereplőként megjelenített szereplők megalkotása is hasonlóan nélkülözi a színvonalat, Nell, Jamie, Sophie, Jennie, Nat és Moira között annyira embert próbáló feladat különbségeket találni, hogy még Rocky Balboa is kidőlt volna tőle. Az írónő fokozatosan a képembe vágott egy rahedli nevet, de a nevek gazdái mintha egymás klónjai lettek volna, mind nyálasak, mint egy túlbuzgó, golden retriever-uszkár keverék. Még a külsejük se adott támpontot az elkülönítésük ügyében, Debora enyhén szólva szűkmarkúan bánt a bemutatásokkal…

És ezzel át is térnék a másik problémára, ami ha egyhuzamban hosszabban olvastam, nem tűnt annyira fel, de azért… azért szúrta a szemeimet rendesen. Igyekszek nem felhúzni magam idő előtt és visszafogni a reklamálást… de komolyan annyira kurva nagy kérés lett volna hébe-hóba egy kis minőségi leírás?! EGYSZER van megemlítve a feléhez közel, hogy amúgy Lauren haja vörös, Nat-é meg szőke, illetve kapaszkodjatok meg: kereken kétszer szót ejtettek róla, hogy Jamie haja meg fekete, a szemei pedig kékek. Mimikáról, mozdulatokról szóló leírásokat látás-turbósító szemműtét után, nagyítóval érdemes csak keresgélni, az pedig kész röhej, hogy a helyszínek megjelenítése is van annyira vérszegény, hogy egy valamire való orvos ipari mennyiségű vastablettával eresztené csak el őket a rendelőjéből egy erős ember kíséretében, aki meg tudja őket tartani, ha a legközelebbi székig kúszás közben elájulnak. Az írói stílust a legvelősebben úgy jellemezhetném, hogy snassz, színek könyörgöm ÁRNYALATOK, formák, anyagok, minták, térbeli pozíciók nem léteznek Debora világában, ha nagyon bőkezű hangulatban volt, akkor annyit ejtett el, hogy „a helyiség közepén van egy kanapé”. Hogy az a kanapé hogyan néz ki, az tökéletesen az olvasóra van bízva, majd kiötli a kis részleteket a szőrözős marha, ha olyan kedve van, elvégre azért kész könyvet olvas és nem maga ír egyet, mert arra vágyik, hogy némileg vizualizálható formába töltse az előtte lévő betűket és mindent maga találjon ki. Égbekiáltóan logikus. Ha már a logika… az írónő úgy alapjáraton a gondolkozással se lehet túlságosan kibékülve, mert habár sírásról és más robbanásszerű érzelemkitörésekről oldalanként kétszer olvastam olyan mondatfoszlánnyal egyszer sem találkoztam, amikor valaki ésszerűen cselekedett vagy éppen arra biztatott valakit, hogy használja már az agyát, ha megadatott neki, hogy van. Debora szerint mind cselekedjünk az éppen ránk jövő, múló szeszélyek szerint, az érzelmeink és az „ösztöneink” vezessenek minket, ne mi azokat, a józan észről pedig feledkezzünk el rögtön, mert a kicsit is racionálisan gondolkozó emberek úgyis mind otromba, tapintatlan mocskok. Épp ezért a könyvében nem is szerepelnek csak a végletekig elpuhítva/lebutítva, ráadásul épp negatív szereplőként. Felőlem ő ellehet a szeretettől, békétől és puha meleg harmóniával teli kis buborékjában, de akkor ne tegyen úgy, mintha nem is léteznének másféle emberek és pláne ne lépjen fel a maga cuki módján ilyen degradálón velük szemben. -.-

Mivel az intelligencia még veszélyeztetett fajként se lépett fel a történet folyamán a klónozott karakterek is egytől-egyig talán Aervyn még kivétel szeleburdik, komolytalanok, sekélyesek és buták, miközben mind azt hiszik magukról, hogy milyen jópofák és frenetikusak. Leírhatatlanul nehezemre esett elhinni, hogy a nagy részük felnőtt, hogy Lauren speciel huszonnyolc éves… egy harminchoz közelítő nő nem ennyire ügyefogyott és életképtelen, inkább tudtam volna elképzelni, hogy nyolc éves. Ugyanez érvényesül Nat-nél, Jamie-nél, Nell-nél és mindenki másnál, akkor is hibádzott volna a szellemi szint/életkor arány, ha tizenkét éves karaktereket használ az írónő, de reálisabb lett volna ennél. Felmérgesített a hozzáállásuk, hogy ebben a könyvben az összes boszorkány is ember ennyire jámbor, galamblelkű…ami a valóságban nem létezhet, mert a kvantummechanika, a gravitáció és a vízöblítős vécé világában pont az ilyen idealista természetek nagyon ritkák. Minden lesz, ahogy lesz… a világfelépítésről ne beszéljünk, mert az úgyse érdekel senkit, ellenben lelkizzünk minden badarságon, mert az fontosabb, mint elmagyarázni, hogyan is működik ez a varázslósdi és jé, ott egy kisgyerek, puszilgassuk össze! Ez a forgatókönyv ismétlődött megállás nélkül és, mint ahogy írtam, minden megtörtént eseményt fel kellett eleveníteni vagy hétszer-hatszor, különben összeomlott volna a világ. Tiszta téboly volt az egész, úgy éreztem magam, mint aki egy lázas álomban hánykódik, aminek sosincs vége, mert amikor az ember azt hinné, felébred, újraindul az egész gyötrődés, ami elől az ébrenlétbe akart menekülni. Elkeseredett voltam, amiért hiába akarok haladni, mintha egy időhurokban rekedtem volna, egyfolytában ugyanazt láttam és el sem tudtam képzelni, merrefelé tart a sztori és egyáltalán mi értelme van. Aztán adódtak olyan jelenetek is, amik végre kiváltottak valamiféle reakciót, amiktől annyira begőzöltem, hogy félre is tettem volna könyvet, ha nem akartam volna kétségbeesetten a végére érni, hogy utána választhassak valami véres, brutális alkotást, ami kitörli az elmémből ezeket a… gumiszobába kergető emlékfoszlányokat.

Ennek a felfokozott idegállapotnak az okát maga a boszorkánycsalád és a rengeteg gyerekes, kisbabás jelenet érte el nálam és, ha bár a türelmem és a toleranciám, össze-vissza vagdosva, kimúlva fekszik mellettem a padlón, végre rájöhettem, miről is szólt ez a könyv, ha már a korábban letisztázott tények alapján Lauren nem lehet főszereplő. Ennek a könyvnek a központját a gyerekek jelentették, csak úgy általánosságban és idevág az a látásmód-erőltetés, amit az első bekezdésben felvázoltam és, amivel minden vétke közül a legjobban feldühített az írónő. Nem, nem és nem! Én nem kérek ebből, fejezd be az agymosást Debora, nem vagyok rá fogékony, könyörgök kímélj már meg és hagyjál békén a véletlenszerűen időzített, töményen baba-orientált szófosásaidtól! – néhány belső fohászom az olvasás ideje alatt. A címben emlegetett boszorkány lehet, hogy modern, de az írónő nagyon régimódi, amit nem rejtett véka alá és meglehetősen erőszakos stílusban adagolt be, minden fejezetben megragadva az alkalmat a kihangsúlyozására, véletlenül se lehessen elfutni előle a hozzám hasonló, lázongó lelkűeknek. Annak ellenére, hogy ezt a kijelentésemet hallva az írónő biztosan kivetné magát egy emeleti ablakon, kivételesen bevallom, hogy én nő létemre kicsit sem rajongok a gyerekekért. Ja, fából vagyok és belül drótok vannak meg fogaskerekek, emeljétek csak fel azokat a köveket és ne habozzatok elhajítani őket. Ha valaki értelmes és van benne valamiféle plusz, akkor nem azt mondom, hogy utálom kapásból, mert mondjuk még csak hatéves, bár ebben a felállásban is már az illető személyisége miatt szimpatizálok vele és nem a gyerek mivolta miatt. A lényeg, hogy nem terül szét az arcomon tébolyodott vigyor, ha meglátok egy kis… Debora szavaival élve „csöppséget”, valaki igazán a kezébe nyomhatott volna egy szinonimaszótárt, mert ettől a szótól is lekapartam a falról a vakolatot húsz oldal alatt nem olvadok ragacsos masszává már egy babakocsi gondolatára és nem, a magam részéről nem akarok egy porontyot sem. Soha. Épp ezért nekem nem csak furának, hanem egyenesen bizarrnak hatott, hogy ebben a könyvben minimum mindenkinek öt gyereke van, mindenki olyan jé, kiskutya! szinten hanyatt vágja magát a gyönyörűségtől, ha meglát egy tök idegen gyereket, akiről nem tud semmit, aztán össze-vissza gügyög neki, mint egy nem normális és, hogy mindenki vagy nemrég szült/az egyik rokona tette ezt vagy éppen terhes. És nem azzal van bajom, ha ezzel a témával kapcsolatban, hogy ha valaki máshogy gondolkozik, mint én és szeretne magának három-négy vagy akár kilencven gyereket, akkor mehet a süllyesztőbe. Tiszteletben van tartva a véleményük, az ő testük, az ő életük, de akkor tiszteletben KELL tartani annak az álláspontját is, aki máshogy vélekedik. Debora szemszögéből pedig erről még illúzió szinten sem volt szó. Megint kezd elragadni a düh, amit olvasás közben éreztem, de ami itt közvetítve lett, az szerintem minősíthetetlen. >.< Utálom, amikor néhány okostojás azt hiszi, ők préselték ki magukból a spanyol viaszt és ezért megmondhatják, mi az a „Boldogsághoz Vezető Recept”, a tökéletes, amerikai álom módra, amit mindenkinek kötelessége követni, különben a bevált recept preferálója odacsap nekik a rozsdás bökővel és szívtelen állatok, akik nem tisztelik a valódi értékeket bla-bla-bla. A bennem tengődő feminista véna erősen nehezményezte, hogy Debora és ezáltal a karakterek tök természetesnek vették, hogy nem csak szimplán minden női karakter gyereket akar, hanem minimum kettőt akar majd. Hol van itt a szabad akarat, kérdezem? A választás lehetősége? Az alapvető jog, hogy mindenki úgy alakítsa ki a saját életét, ahogyan akarja? Sehol! Debora szerint a nők másodrendűek és arra valók, hogy szüljenek és gyereket neveljenek, a férfiak érzelemmentes tuskók, akiknek jobb távol is maradni ettől a nevelési feladatkörtől, a gyerekeket meg a legjobb úgy kezelni, mint az állatokat. Kis talp csiki, kis fülvakarás, kis haj borzolgatás és mehet a dolgára. Jamie többször kihangsúlyozottan képlékeny jövőbe látásában az szerepelt, hogy lesz egy kisfiuk és már mindenki készpénznek vette, hogy Nat teherbe akar majd esni. Ugyanúgy megjegyezték, hogy mivel Lauren erős boszorkány, a gyerekei is mind boszorkányok lesznek. Kimaradt nekem néhány fejezet vagy Lauren tényleg nem említette egy rohadt szóval se, hogy akar gyereket valamikor a jövőben vagy sem? Tessék? Én mondom jól? Ugyanúgy, Sophie csak megemlítette, hogy kedvel egy srácot, máris előhozakodott a mintaanyákból álló bagázs, hogy gyönyörű boszorkánybabáik lesznek majd. Az se biztos, hogy összejönnek, erre más szülőgéppé kell változtatni Sophie-t? Hol van itt megint az ésszerűség, a magánélet és a másik emberszámba vétele? A könyv alapján az írónő szerint bizonyára a magánélet, a személyes akarat is egy elhanyagolható, időszakos szeszély, mert sokkal jobb az, ha egy csapat kvázi idegen vagy tapadós rokon pofázik bele az ember életére még elméleti síkon se megkérdezve, neked ez így jó lesz, édesem? . Mert az a jó, ha visszateleportálunk a fasiszta Németországba és elfogadjuk, mások jobban tudják, mi a jó nekünk. *taps, taps* Most, aki hasonlóan csőlátású, mint az írónő, nyugodtan jöhet habzó szájjal, hogy de egy nőnél az, az élet rendje, hogy férjhez megy és gyerekeket szül, de nincs igazuk. Az élet rendje két fázisból áll: megszületünk, aztán valamikor meghalunk. A kettő között minden más választható, a nők szempontjából még annyival kiegészítendő, hogy előbb-utóbb mindenki menstruál, majd, amikor megöregszik, ez abbamarad. Az, hogy valaki szülővé válik-e komoly döntés, a halála napjáig szóló elköteleződés és akkora felelősség, amit józan ésszel nem is lehet mindenre kiterjedően felfogni. Továbbá az a véleményem, hogy ha már valaki gyereket vállal, akkor kötelessége mindig a gyereket helyeznie a középpontba, annyira minden téren érte élni, hogy szükség esetén gondolkozás nélkül ölni is tudjon a védelmében, hogy minden erejét latba vetve gondoskodjon róla. Ennek a szerintem végletekig alapfeltételnek pedig a meglátásom szerint Jamie testvére, Nell nem felelt meg. Ő az a típusú anya a felmérésem szerint, aki nem tudja megmondani, milyen tankönyv kell az iskolába vagy elfelejt elmenni érte az óvodába, nem készíti neki elő a tízórait, mert a barátnőivel pletykál, stb. Épp ezért és főleg a már annyiszor emlegetett szabad akarat miatt, ne érezzétek úgy lányok, hogy bármit is muszáj megtennetek! Attól, hogy például nektek testvéreitek vannak, ahogy az ismerőseiteknek is, hogy a környezetetekben mindenkinél van gyerek vagy mindenki házas még nem jelenti azt, hogy be kell állnotok a sorba. Csak akkor, ha ti szeretnétek ezt, nem azért, mert ez lett belétek nevelve, vagy ez az elvárt vagy, mert a párotok nagyon akarja. Az is ugyanannyira teljes értékű nő, akinek gyereke/gyerekei vannak és férje, mint akinek csak egyik van vagy egyik sem. Semmivel sem kevesebb egyik, mint a másik. És ez az a felfogás, amit Debora nem volt hajlandó osztani, mert orrba-szájba azt nyomatta, hogy a kisgyerekek így, a kisgyerekek úgy, mindenki odáig van értük és mindenki kapásból akar minimum egy rögbi csapatnyit, amint fél délelőttöt is játszik eggyel vagy, ha erre kapásból nem is hajlik, de a velük való foglalkozásnak akarja szentelni az életét. Félreértés ne essék, a különleges igényű gyerekek ápolás és az óvónősködés szép hivatás, de a francba is, nem várható el minden nőtől, hogy ezt a két szakmát válassza! >.< Nem jelenített meg külön véleményt, eltérő látásmódokat csak ezt a „klasszikus”, 19. században menő modellt, ami neki bejön, így mindenki más le van szarva, ameddig nem tér meg az anyaság örömei mellett. Nem szeretem az ilyesfajta erőszakoskodást, ez olyan, minthogy szomjas, iszik, aki meg nem, az nem. Visszatérve az írónő csőlátásának történetben érvényesülő részére, az sem tetszett a diktátoros tálalás mellett, hogy nagyon hebrencs módon kezelte ezeket a szálakat. Kettő megemlített babát váró páros egyikénél se előre tervezett volt az a gyerek, mert mindkét esetben meglepődtek rajta a szülők, „csak úgy becsúszott”. Ilyen előfordul, de ez itt nekem nagyon úgy jött le, hogy a szereplőknél ez a következőképpen zajlott: összejöttünk/összeházasodtunk, mostantól védekezni hülyeség, lesz, ahogy lesz. Mivel alapvetően fiatalabb korosztályt célzott meg ezzel a sorozattal, nem tartottam túl okos döntésnek, hogy ennyire reklámozta ezt a felelőtlen gyerekvállalást. Az első fél órában még el lehet azon tengődni, hogy de cuki, de szép, de aranyos, de annak a de aranyos gyereknek kell egy szoba, kellenek ruhák, játékok stb és akármilyen csodás mesebolygón is él Debora, ahol Corey Taylort idézve, „jó kis fű nőhet”, nem a napfényen és a szellőn fog tengődni. Az esetek java részében egy ilyen fontos fordulópontra az emberek előkészülnek, várnak, hogy elég érettek legyenek a feladathoz és nem csak találomra beleugranak, mint a strandon az első medencébe. Szóval nem, nagyon nem próbálkozott okosan felmérni, hogy mit is csinál, csak sodródott az árral és ráerőltette az olvasókra a saját bohém, durr bele bumm mentalitását. Arról nem is beszélve, hogy az idejét múlt „asszony” kifejezés tömeges használatával is kikergetett a világból. Lauren huszonnyolc évesen lány, de aki fiatalabb, mint ő és már férjnél van/anya, az már asszonynak minősül. Nem ismerik az illetékesek azt a szót, hogy „nő”? Igaz, hogy már a kerék feltalálása után alakult ki, de nem hangzik ennyire… lenézőnek és otrombának.

Natnek, Lauren legjobb barátnőjének és Jamie-nek a derült égből villámcsapás módjára kialakuló szerelme sem volt az ínyemre, azért felesleges nyavalyognom megint, hogy nem volt benne ésszerűség, de a realitást azt végképp hiányoltam. Fiúk-lányok, tegyétek a kezeteket a szívetekre, majd emelje fel a szabadon maradt pracliját az, akinek, ha azt jövendölik, - megemlítve, hogy a jövendölés csak egy lehetőség és nem következik be mindenképpen- egy olyan emberrel fogja leélni az életét, egy olyan emberrel fog gyereket vállalni, akit alig pár perce ismer, fenntartások nélkül elfogadja ezt a sorsot és azonnal randizgatni kezd vele! Ugye, milyen kevés kéz van a levegőben? Épp erről beszéltem, hiába fantasy könyv ez, ilyen akkor sincsen. Nat nem is Jamie-be lett szerelmes először és megkockáztatom még a könyv végére sem magába a férfiba habarodott bele, hanem megint csak egy ideálba, egy jövő lehetőségbe. Vannak mindenkinek álmai és elvárásai, de nem lehet egy ideával leélni egy életet, ahhoz egy ember kell… ._. A nagy, minden kritikában egekig magasztalt, idiótákból álló boszorkánycsalád hozzáállása sem tetszett ehhez a dologhoz, legalább Moirának vagy Jennienek, akik valamivel bölcsebb körítéssel lettek felszolgálva, hatniuk kellett volna Jamie-ék eszére, tudatosítaniuk kellett volna, hogy a látomás egy dolog, hogy valóra szeretnék-e váltani, pedig egy másik. Azt sem értettem, hogy miért Natnek kell csapot-papot eldobnia, feladnia régi életét és a vér és verejték árán kiépített karrierjét, amikor ott van elvileg ebben a kapcsolatban Jamie is. Az szintén nem értettem, hogy miért vette Nell már-már személyes sértésnek, hogy megpróbálkoztak azzal a felállással, hogy Jamie megy el Nathez Chicagóba, amikor őt nem köti annyira helyhez a munkája és elvileg egy független, felnőtt ember, akinek nem kötelessége folyton oda futnia, ahová a nővére utasítja. Odáig vannak elvileg a családtagjaikért, de nem tartják annyira annak a bizonyos tagnak a boldogságát, hogy engedjék, hogy próbálkozzon meg máshol élni, amikor ő hajlana erre, mert a saját önzőségük, hogy Jamie bácsit elő lehessen húzni a skatulyából, amikor szükség van rá, az fontosabb -.- Ha Nell annyira szereti az öccsét, mint ahogy papol róla, akkor nem tett volna meg mindent, hogy magához és a gyerekeihez láncolja vagy nem hagyta volna már a kezdet kezdetén, hogy Jamie töltse be az apa szerepet a párja helyett. Tényleg, hol volt a kedves férje, hogy mindig Jamie volt előráncigálva, amikor egy férfi kellett a házhoz, amikor törődni kellett Aervynnel vagy a többiekkel? Nem vagyok én eléggé szétszórt ahhoz, hogy ezt megértsem…

A pontszám, amire értékeltem, nem a legjobb, de bizonyítja, hogy azért nem 100%-osan utáltam a sztorit, ezt a kevés pozitívumot úgy gondoltam, a kritikám végére időzítem. Az uralkodó mentalitás, a kidolgozottság és a nyáladzás nem fértek bele az én műfajomba, de a weboldalt, ami ebbe az őrültek házába rántotta Lauren-t, egy nagyon friss és sok potenciált ígérő ötletnek találtam. A kivitelezés ezen a téren is egészen gagyi lett, a koncepció csillagos ötös, de a weboldal szervezettsége bőven hagy kivetnivalót maga után. Nem azért, mert a fülszövegben felmerült, hogy egy rendszerhiba beránthatott a chatszobába egy olyan embert is, aki nem rendelkezik semmilyen varázslatos adottsággal, ez tartogathatott volna izgalmakat. A hibát az oldal kezdetlegessége, gyerekessége jelentette, nem volt zónákra osztva, hogy az oda tévedt boszorkányok megtalálhassák azt a felületet, ahol a leggyorsabban foglalkozhatnak a kérdésükkel/tapasztalatukkal, hanem néhány unatkozó nő vasárnap esti csevegésének hatott, amit valamilyen összevont Skype-fiókban vagy hasonlóban végeztek. Nélkülözte a kidolgozás a profizmust, amit hiányoltam, mert körülbelül annyi szükség volt az egyetlen használható platform lebutítására, mint arra, hogy a Starity-n minden nap megjelenjen egy cikk róla, hogy Kardashian-ék fingottak kettőt. Mint ötlet tetszett, mint nem vázlatos formában létező elem, gyenge lett. Annak örültem, hogy fokozatosan bővítették az oldalt kis extrákkal, de az nem tetszett, hogy a lényegesebb változásokat Nell gyerekeivel csináltatták meg. Az ikrek még felnőtthöz képest is profin programoznak, de a weboldal Nell és Jamie munkájához kötődik és gondolom a mi, földhözragadt világunkban nem azt csinálják az ügyvédek, hogy hazaviszik a kereseteket, hogy a gyerek bővítse ki a megfelelő helyen paragrafusokkal, mint ahogy az asztalos sem löki oda a nyolcéves kislányának a csavarozást, a fizika tanárok se a csemetéikkel javíttatják ki a dolgozatokat, mert az az Ő dolguk. A világfelépítés sem lett csapnivaló, de sajnáltam, hogy ennél is az érzelgős képesség lett előtérbe húzva, míg a többi vagy alig-alig jelent meg a későbbiekben, vagy sehogy. A Harry Potter és az American Horror Story boszorkányos részei után elképzelhető, hogy én akarom nagyon magasra tolni azt a bizonyos mércét, de ez egyszerűen gyenge lett. És, ha már a Harry Potternél tartunk, az sem volt ínyemre, hogy egyfolytában arra hivatkozott mindenki. Ha az író elképzelése alapjaiban el is üt a Harry Potter-től, ami olyan szempontból pozitívum, hogy legalább nem plagizálással akarja kitölteni a kreativitásán tátongó kamionnyi lyukakat, akkor csak írja le például, hogy nem szoktak seprűn repülni és nem hordanak tradicionális boszorkány ruhákat, ne pedig azt pötyögtesse le, hogy a süvegekkel és a seprűn lovaglással meg még a légkör oxigén részecskéinek számával vetekedő ponton alájuk tett a Harry Potter, mert ez nem csak bénának hat és úgy néz ki, a Harry Potterhez hasonlítja a könyvét, hanem még Rowling hírnevén is akar feljebb kapaszkodni. A fantasy vonalból legjobban a drágakövek felhasználásai tetszettek, ha szentel az írónő energiát és figyelmet annak, hogy legalább ezt az elemet jól kidolgozza, az sokat dobott volna a színvonalon.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a sorozatot nem fogom folytatni… és az a meglátásom, hogy érdemesebb lett volna Nell és Daniel összeismerkedéséről könyvet írnia az írónőnek, mint erről a … valamiről. Sokkal érdekesebb maga az alapötlet is, mint ezé a verzióé és ott talán a világfelépítéssel is jobban bánt volna, továbbá naivan feltételezem, hogy valamennyi izgalomnak is jutott volna hely. Ez még közvetlenül a publikálás után ötlött be nekem, de elfelejtette megemlíteni néhány furcsa mondatot, amiben nem tudom, hogy a fordító vagy az író hibázott, de idétlenül festett leírva. Ilyen az, hogy többször emlegették egy periódusban Aervyn kisfiús mosolyát. Könyörgök, milyen mosolya lenne, amikor egy négy éves kisfiú?! >.< A másik meg… hogy volt egy olyan jelenet, amikor Lauren Aervyn hajához dörgölte az orrát. Ezt, hogyan lehet elképzelni? A gyerek hajába kente a taknyát? Tényleg nagyon gondoskodó és idilli…

Borító: 5/5 – A könyv legcsodálatosabb részlete, egyszerűen… mesés. A felhők és az égbolt valami gyönyörűen vannak megjelenítve, a csillagokról nem is beszélve! A valóságban sötétebb a borító, így jobban látszódnak, illetve, ha megfelelő irányból élesen éri napfény/lámpa alá van tartva, akkor olyan, mintha világítanának *.* Régen simogattam és nézegettem ennyit egy borítót olvasás közben, le a kalappal a tervező előtt.
Kedvenc karakter: -

Legutáltabb karakter: Aervyn kivételével mindenki
Kedvenc rész: amikor Sophie a kristályok hatását ecsetelte
Mélypontok: Silány kivitelezés, középszerű ötletek, pocsék karakterábrázolás, nulla izgalom és cselekmény, unszimpatikus közvetített életfelfogás.
Korhatár: Mondanám, hogy 11 éves kor felett nem ajánlom, de abban se vagyok biztos, hogy a kérlelhetetlenül idealista „eszmék”, amik benne vannak, illetve a szexuális célzások fejlődésben lévő korosztálynak valóak… 

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Karen Rose: Closer Than You Think - Közelebb, mint hinnéd (Romantic Suspense 16)

Helló-helló, lányok-fiúk! :) A nyereményjáték kiposztolása után cseppet felszívódtam, ami többnyire sorozatnézésnek tudható meg, először is a fejembe vettem, hogy mire kijön a Trónok Harca 7. évadának az első része, addigra eljutok odáig a történetben, hogy én is nézni tudjam. Mivel a terv kiötlésekor a 4. évad elején tartottam, csak az 5. évad közepéig sikerült eljutnom, de ilyen tempóban még egy nekifutásra teljesíteni fogom a célkitűzésemet! :D Ezen kívül elkezdtem újranézni az American Horror Story részeit is és lelkesen várom a Teen Wolf 6B évadának a megérkezését, illetve Dan Wells augusztusi dedikálását. De térjünk csak vissza a bejegyzésem eredeti témájára, a Romantic Suspense sorozat 16. kötetére, ami ne ijedjetek meg, nyugodtan olvasható önálló részként is :)
Emlékezzetek vissza a Piroska és a farkas c. történetre és eszközöljetek az emlékeitekben annyi változtatást, hogy Piroska nem tud bejutni a nagymama házába, mert rossz a kulcsa, a farkas pedig hónapok óta a ház pincéjében él és fiatal lányok kínzása mellett buzgón tervezi Piroska kiiktatását. Ha ez megvan, akkor meg is kapjátok a Közelebb, mint hinnéd alapkompozícióját, ami egy lehetetlenül izgalmas, csavarokkal teli krimi, ami egy másodpercnyi szusszanást se hagy az olvasónak, ameddig a végére nem ér ;D


Fülszöveg:
A pszichológus Faith Corcoran kétségbeesetten próbál elszökni zaklatója elől, aki rémálommá változtatta az életét az elmúlt egy évben. Elég kétségbeesetten ahhoz, hogy arra a helyre meneküljön, ami még a zaklatójánál is régebb óta kísérti. Egyszerre áldás és átok, hogy a közelmúltban megörökölte nagymamája házát Cincinnatiben: az épület menedékké válik, ahol Faith újrakezdheti az életét. Vajon szembe tud nézni az életét a mai napig befolyásoló sötét emlékekkel?
Csakhogy Faithnek fogalma sincsen róla, milyen közel került a félelmeihez.
Két egyetemista lány is eltűnt a környéken, és az FBI különleges ügynökét, Deacon Novakot is bevonják az ügybe. A nyomozás váratlanul Faithhez vezeti őt, és beleszeret a gyönyörű, bátor nőbe. Ketten együtt hamarosan rádöbbennek, hogy az ügy bonyolultabb, mint hitték. Kapcsolódik mindahhoz, ami évtizedekkel ezelőtt Faithszel történt, megkérdőjelez mindent, amiben a pszichológusnő hisz, és hátborzongató új jelentést kölcsönöz a hús-vér szónak.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-07-20 01:43:25

Hogyha látsz egy rakat filmet és elolvasol néhány könyvet azzal a témával a középpontban, hogy a főhőst valaki meg akarja ölni és miután mindenki azt hitte, csak a levegőbe beszél és nincs veszélyben, talál egy csodazsarut, aki mégis hisz neki, akkor joggal hiheted azt, hogy ezzel a felállással nem lehet újat mutatni. Nos, a kivétel létezik, méghozzá Közelebb, mint hinnéd…
Karen Rose, a KMK Fekete Macska Regénytár gyűjteményének részeként megjelent könyve rettentően izgalmas történet, már az első fejezetek alatt hasonló módon láncolja meg az olvasókat, mint az aktuális pszichopata gyilkosunk az áldozatait, hiába majdnem 800 oldalas, mégsem enyhül benne a feszültség egy pillanatra se, a monotonságtól garantáltan nem kell tartania annak, aki hozzákezd. Ez az első könyvem az írónőtől, de szívesen olvasnék tőle még többet, hiszen briliánsan manőverezik a fordulatokkal, mindig képes még bonyolultabbá és szövevényesebbé tenni a rejtélyt, miközben közel sincsen olyan szaga a dolognak, hogy csak időhúzás/lapszámnövelés miatt kever gyanúba valakit vagy tár fel újabb részleteket, amik más színben tüntetik fel, amit addig tudni lehetett. Hamar bele lehet siklani abba az állapotba, amiben az ember annyira gőzerővel agyal rajta, ki lehet az elrablások és a gyilkosságok hátterében, hogy mindenkit gyanúsnak talál. Az írónő nagyon ügyesen keverte a lapokat, mindig az tűnt a potenciális bűnösnek, akit per pillanat abban a színben próbált feltüntetni, épp ezért tűnik hihetetlennek, hogy a cselekmény mindössze pár nap alatt zongorázódik le. Hozzáteszem, ez azért is tűnik némileg furcsának, mert nem száguldozik őrült tempóban a történet, pusztán a szerző a lehető legjobban gazdálkodott azokkal a bizonyos 24 órákkal. Faith életét hónapok óta keseríti meg egy őrült, aki időközben számtalanszor megpróbálta meggyilkolni, miután a fiatal nő besokall, elmenekül a nagymamájától örökölt házába, amihez bár a gyerekkorában rossz emlékek fűzik, biztonságosabbnak tűnik, mint az otthona. Nem szoktam támogatni az ilyen üldöznek, ezért elbújunk valahol a pusztán vagy az erdőben típusú terveket, úgyis tudjuk, hogy mindig rossz vége lesz szóval örültem neki, amikor Faith elképzelései dugába dőltek ilyen téren és még a jövendőbeli menedéke küszöbét se tudta átlépni. Ugyanis a kulcs, amit kapott a házhoz, nem illett a zárba. Ami pedig ezt a szituációt kivételesen borzongatóvá teszi, hogy ennek az, az oka valaki lecseréltette a házakat, aki a házban lakik, aki ennek a háznak a pincéjében fiatal nőket kínoz és, aki nagy valószínűséggel pont az a férfi, aki elől Faith a családi birtokra menekült… Lehet, hogy nem hazudnak a mostanában kitöltött random zenés kérdéssorok és tényleg pszichotikus a humorom, de amikor még a kötet eleje tájékán fény derült erre az apróságra, akkor hihetetlenül jóízűt röhögtem. Ez a felállás annyira fájóan ironikus, hogy az elképesztő xD Egy elvetemült, mindenre elszánt FBI ügynök és a csapata a Faithnél vendégeskedő gyilkos nyomába ered, aki látszólag semmitől se riad vissza, hogy eltegye láb alól a ház valódi tulajdonosát. Már csak a 40 000 000 Ft-os kérdések érkeznek: Miért gyűlöli ez a fickó ennyire Faitht? Mennyi ideje rejtőzködik a pincében és addig is hány ember életét vette el odalent? A válaszok, szintén, közelebb vannak, mint hinnétek…


Mint azt ti is észrevettétek, ebben a hónapban még a pesszimista szemléletmódomat a kispadra ültetve sem volt túlzottan nagy szerencsém a könyvekkel, amikbe belekezdtem. A kettő közül egyik se tudta magát feltornázni még a négy pontig se, ami nálam az egynek jó volt, de mégsem vagyok hasra esve szöveges értékelésnek felel meg röviden, ezért már kétségbeesetten vágytam arra, hogy találjak egy olyan könyvet, ami úgy elvarázsol, mint múlt hónapban A tetovált lány, vagy előtte a Lépcsők városa és a Sempre. A Közelebb, mint hinnédnek a műfaja, a fülszövege és az álomszerűen magas, pontosan 96%-os molyos pontozása azzal kecsegtetett, hogy meg fogja adni, azt, amit annyira keresek. És meg is adta, ami azt illeti, de ti örülnétek, hogy Visine szemcsepp használata nélkül megúsztátok a kritikámat, én pedig nem lennék önmagam, ha ennyivel lezárnám az ügyet, pláne ilyen terjedelmű könyv esetében. Elöljáróban annyit, hogy az általam szinte külön kultuszt kapott Csak egy árnyék mércéjéig nem ugrott fel a könyv, de határozottan megközelítette azt, ha hasonló alapsémájú regényeket rangsorolnék, helyet kapna a dobogó második fokán. Nos, visszatérve magára a történetre, a mesélési mód E/3-as, ezért több szemszögön keresztül fut a cselekmény, kiindulási pontként ott van Faith szemszöge és a gyilkosé, akinek a pszichológusnő nagyon a begyében van…

„Az egész Faith Frye hibája. Miért nem halt meg, ahogyan egy normális ember tenné? Hiszen már annyiszor megpróbált végezni vele!” (28. oldal)

A rendezett, tervező gyilkosok sorait erősítő pasas azonnal átvált kapkodó idegbetegbe, amikor képbe kerül a főhősnő, elveszíti az önkontrollját, óvatlanná válik és rövidre fogva olyan monológokba merülve megkattan, amiket nem lehet végigolvasni nevetés nélkül. Egyébként azt figyeltem meg a hasonló műfajú könyvekben, hogy hiába egészen okos a legtöbb pszichopata, a belső gondolataik normális fejjel nézve mégis annyira…szürreálisan röhejesek… hogy félelmetességük és az elvetemült tetteik ellenére se lehet a java részüket papíron vagy képernyőn keresztül komolyan venni. Az American Horror Story-t nézve mindenki a plafonra nézett James Patrick March karaktere miatt, de a mellékelt példa is mutatja, hogy a pszichopaták belül mind egy nevetségesen zakkant kategóriába tartoznak. Ennek az értékelésben szigorúan névtelenül hagyott pacáknak a jeleneteimnél is előttem lebegett, ahogy vérben forgó szemekkel, maga körül csapkodva, totálisan eldurrant aggyal szajkózza  a hülyeségeit. Valamilyen szinten vártam is, hogy újra ő meséljen és újra érje valami, ami kibillenti a nyugalmából, mert akkor beindult a hülyeséggyár ’:D  De sajna bőven akadtak, akik megszenvedték ezeket a pillanatait. Kapásból ott volt erre Corinne és Arianna, azok a lányok, akik a történet kezdetekor raboskodtak a pincében, később mind a ketten külön szemszögöt kaptak, aminek nagyon örültem. Üdítő változatosságként hatott, hogy a Prológusban emlegetett áldozatokat nem ejti a süllyesztőbe az író annyival, hogy rájuk unt az elmebeteg, aztán meghaltak, hanem szervesen beleépíti őket a történetbe, olyan módon ad nekik teret, hogy az olvasó ne tudjon úgy tekinteni rájuk, mint a gyilkos. Hogy többnek lássa őket, mint két áldozat, hogy annak lássa őket, amik, két élő-lélegző húsvér embernek. Ez már csak azért is érdekes volt, mert ennek a kapcsán szót emelt a másik főszereplő is, a fényes páncélú FBI-os is, Deacon Novak, aki mondanom sem kell, szintén kapott egy szemszögöt:

„– Ha hagyod, hogy a halottak beférkőzzenek a gondolataidba, akkor gyorsan ki fogsz égni.
– Eleinte nem hagytam, hogy beférkőzzenek. Aztán rájöttem, hogy nem halott embereket láttam magam előtt, hanem csak áldozatokat. Az egyik épp olyan volt, mint a másik. És ez rohadtul megrémített, mert ettől közelebb kerültem ahhoz a szörnyeteghez, aki meggyilkolta őket. Ő is csak áldozatként tekintett rájuk. Az egyik olyan volt számára, mint a másik.” (389. oldal)

Tehát érdekes pszichológiai húzás volt Corinne és Arianna szemszöge az író részéről. A maradék plusz nézőpontokat főleg a nyomozáshoz csatlakozó rendőrök adják, ezzel a tág meséléssel pedig biztosította Karen, hogy egyetlen lényegesebb mozzanatról se maradhassunk le, hogy mi is átélhessük ezeket, mivel az is élményt ad, ha csak elújságolják egymásnak a karakterek, mire jutottak, mégis más az, ha „valódi jelenetként” van a szóban forgó esemény megjelenítve.

Faith, a főhősnő pszichológusként dolgozik, szexuális bűnözőket rehabilitál, ami miatt a törvény erői mindenfelé egyfajta viszolygással és fenntartásokkal fogadják, pedig hamar kiderül, igazából Faith sem hisz abban, ami csinál és ő is szívből gyűlöli a munkáját. Viszont megvan rá a nyomós oka, hogy miért csinálja, ami nem egy lényeges spoiler, ezért elárulom nektek és megmutatom az ide vágó idézeteket is lentebb az áldozatokért, mivel nekik is részt kell venni a terápiákon, a bántalmazójukkal együtt. És ezzel egy lehengerlő krimin kívül mást is ad az olvasóknak az írónő, komoly problémát boncolgat, ami láthatóan létezik abban a rendszerben, amiben Faith dolgozik, mégsem tesznek ellene semmit és kevesen ismerik fel egyáltalán, hogy ez nem működőképes úgy, ahogyan van.

„– Felmondhatott volna, nem?
– Szerettem is volna, de rájöttem, hogy azok a gyerekek, akik bírósági utasításra fordultak meg nálam, másképp biztosan nem jutnának el terápiára. Az anyák többsége önámításban élt, vagy annyira függtek a partnerüktől, hogy azok bármit megtehettek a gyerekekkel, csak nehogy elhagyja őket.” (173. oldal)


                                                               ***

„– Miért?- értetlenkedett.
Faith érezte, hogy Meredith is figyel, és nagyon kíváncsi a válaszra.
– Mert a bíró sokszor így ítélkezett, szerette volna, ha rehabilitáljuk ezeket a bűnelkövetőket- válaszolta. - És visszaállítjuk a család egységét.
(….) arca kővé dermedt.
– Nem lehet őket meggyógyítani. Az ilyenek nem változnak. Újra és újra megcsinálják ugyanazt. És ez nem a család hibája. Nincs egység sem, amit vissza lehetne állítani.
– Igazad van- helyeselt Faith.- Viszont az áldozatoknak, a gyerekeknek… nekik szükségük van a segítségre. Az olyan anyáknak, akik tényleg nem tudták, mi folyik otthon… nekik is. Azok az anyák, akik hagyták, hogy megtörténjen… Hát szerintem nekik nem segítségre volt szükségük. Hanem börtönbe kellett volna küldeni őket.” (514. oldal)

Épp ezért van még nagyobb szükség az olyan szemléletmódú illetékesekre, mint amilyen Faith is, csak ők a jó akarásukkal egyúttal könnyen kockára tehetik a saját és a körülöttük lévők életét is, ha egy olyan egyértelműen nem rehabilitálható elkövetőnek akadnak a horgára, aki nem tűri el, hogy valaki beleköpött a levesükbe. Az egyik páciense, egy Peter Combs nevű férfi majdnem egy éven keresztül üldözte Faith, az életére tört, az, hogy mivel vívta ki ennyire a haragját azon kívül, hogy miatta kellett börtönbe mennie, sokáig homályban marad, ezért én se lövöm le a poént. Faith kis millió bejelentést tett a férfi ellen a helyi rendőrségen, de mivel az exférje rendőr és a járőrök között eléggé jellemző a kisbirkák a nyájban típusú összetartás, elbagatellizálták az ügyet, még csak meg sem vizsgálták, annyi energiát fektettek bele, hogy éppen elsimítsák, jelentéktelenné tegyék az adatbázisban, hiszen a haverjuk már emlegette nem egyszer, hogy egy idegbeteg perszóna a nő, aki csak a válásuk miatti bosszúból és figyelemhiányból nyaggatja a zsarukat. Kérdem én; Hol marad az objektivitás?! És, ha már belemerültünk; Egy ilyen felállásban ki is a valódi bolond…? A lényeg, hogy annyira ellehetetlenítette a zaklatója Faith mindennapjait, hogy csak az olajra lépést látta kiútnak, felmondott a munkahelyén, megváltoztatta a nevét, lecserélte így a jogosítványát és a bankkártyáját, aztán nekivágott a nagyi birtokára vezető útnak. Eléggé Piroska és a farkas feelignje van igazából a történetnek és ez nekem nagyon bejött, átdolgozásként is lehet rá tekinteni… ha egy erősen beteg átdolgozásként is :D Faitht nem tántorította el a már fentebb említett zárhiba, becsekkolt egy hotelbe és  kiküldte a közműveseket a birtokra, hogy addig is kapcsolják vissza az áramot a háznál, ameddig ő másnap kerít egy lakatost, akinek a kíséretében újra megkísérel bejutni a házába. Ezek után veszik kezdetüket a legütősebb izgalmak, ugyanis, amikor másnap beül a kocsijába és megy a birtokra, hogy találkozzon a lakatossal, útközben, kiszalad az autója elé egy sebesült, meztelen lány… Azaz pincében rejtőzködő szörnyeteg egyik fogva tartottja, Arianna sikeresen kijutott börtönéből és menekülés közben pont keresztezi Faith útját… Mivel Faith már csak a munkájából kifolyólag is mindig azon volt, hogy másokon segítsen, gondolkodás nélkül kipattan az autójából a fegyvere kíséretében, noha a kormány félrerántása miatt ő is balesetet szenvedett és beveti magát a bozótba, hogy megtalálja a lányt. A bejelentései semmibe vétele, illetve a volt férje miatt rossz tapasztalatai vannak a rendőrökkel kapcsolatban, mégis azonnal hívja a 911-et, hogy segítséget szerezzen az egyetemista korú lánynak. A nő eleinte a korábbi foglalkozása miatti előítéletek és a gyanús tényezők miatt gyanúsítottá válik, de a megérzéseire támaszkodó FBI ügynök felfedezi azokat az összefüggéseket, amik arra engednek következtetni, a frissen megkerült lány elrablójának a valódi célpontja Faith. És ekkor megkezdődött a nyomozás…

Ugyanazt újra nem fogom leírni, amit az első bekezdésben csak tömören jelzem, hogy le voltam nyűgözve, eszméletlen jó ennek a könyvnek a felépítése és kisebb spoilerek említésével dolgozva elárulom, kiderül, a gyilkos sokkal régebb óta él a Faith által örökölt ház pincéjében, mint ahogy arra számítottak a nyomozás megkezdésekor. A házkutatás alatt a pincében egy flottul berendezett kínzókamrán kívül holttesteket találnak, rengeteg holttestet, de ekkora a bűnelkövető már árkon-bokron túl jár, magával rángatva a megmaradt foglyát, Corinne-t meg egy ismeretlen kislányt és menet közben egyre csak szedi az áldozatait. Ahhoz, hogy megtalálhassák a gyilkost, Faith kénytelen beavatni a nyomozókat a családja múltjába és ezáltal vissza kell emlékeznie egy olyan történésre is, ami még 23 év távlatában is kísérti, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből… A nyomozás felvezetésében nem találtam semmi kivetnivalót, de bevallom, volt egy időszak, amikor még a gyilkos személyazonosságánál is jobban érdekelt az, miért retteg Faith ennyire a nagymamájától örökölt háztól, azon belül is miért ódzkodik annyira lemenni a pincébe. Sokat töprengtem rajta, mi is történt vele a pincében még gyerekkorában, néha-néha a valóságos oknál is elborultabb teóriákat gyártottam ilyenkor inkább szüneteltettem a kombinálást, de a kíváncsiságom változatlan volt, mert az írónő ennek a szálnak a feldobását is nagyon… rafináltan hajtotta végre. Amikor elindul a kinézett búvóhelyéhez, már akkor baljós légkört teremtett Karen, a sorok között érződött, hogy baj lesz, de ezt még annak tudtam be, amire rátértem az első bekezdésemben, azt hittem, elbújik a városon kívül és ott csap rá le a zaklatója. Később fokozódott ez a borongós atmoszféra, elejtett Faith célzásokat róla, hogy mennyire fél a háztól, mennyire rosszul van már csak a gondolattól is, hogy be kell mennie. Az ehhez hasonló mondatokkal rendesen felpaprikázta az idegeimet az író, aztán áttért a gyilkoshoz és… jó ideig hagyta is a fenébe annak a kifejtését, hogy mi történt huszonhárom évvel a könyv kezdete előtt, ami így megrázta a főhőst. Visszatérve a família múltjához… Gyerekek, ennek a hithű katolikus, ízig-vérig konzervatív és sznob ír családnak több szennyes van a múltjában, mint egy jól menő mosodában; egy fiú, akit kitagadtak, mert meleg, vita az örökség miatt, a nagypapa, aki eladta a nagymama lánykori birtokát, rákos gyerekek, akik felgyógyultak vagy meghaltak, gyerekek, akik csak azért születtek meg, hogy eszközök legyenek... Még egy tévésorozatot is el tudtam volna képzelni a család történetéből, ennyi mocsokkal és drámával a háttérben, valami hangzatos címmel, mint az O’Bannionok hagyatéka. Szerencsére ennek a szálnak a kivitelezése nem volt túlzottan melodramatikus, nem tűnt nevetségesnek ez a sok viszály és titok, számomra csak azt erősítette meg, hogy az ilyen nagyra becsült, köztiszteletben álló klánoknál mennyi csontváz sorakozik a szekrényben a pompás, idilli, erkölcsös burok mögött és nem azt a benyomást keltette, hogy az Ármány és szenvedély a völgyben 2582. epizódját lesem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva.

Mit ne mondjak, Faith családját Jeremy vonalát és magát Faitht leszámítva, kimondhatatlanul utáltam, esküszöm, még jobban kihoztak a sodromból, mint anno a Vangerek, pedig ők sem ma kezdték az ipart... Nálam a nagypapa egy vaskalapos, karót nyelt, szívtelen alakként tetszelgett, aki inkább nyomorba taszítja a szeretteit, minthogy belássa, „családi örökség és a név védelme” ide vagy oda ez a szép eszme nem fenntartható és csak papolni tud róla, hogyan kell élni és mi a helyes, közben meg ő sem játszik nyílt lapokkal, ráadásul csinál egy rakat gyereket a feleségével, aztán le se szarja őket, mert kényelmesebb nem foglalkozni velük azon kívül, amikor elkezdi sorolni nekik, miért is okoztak neki csalódást. A nagymama szintén egy olyan figura volt, aki játssza a tisztességes, önérzetes úrinőt, de csak a basáskodáshoz és az ítélkezéshez ért meg annak az ódivatú, mellesleg az ő esetében is parádésan bevált *irónia* nézőpontnak a terjesztéséhez, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, engedelmeskednie az urának és ki kell potyogtatnia egy falunyi gyereket. Ezt figyelembe véve akár össze is lehetne kötni Faith volt férjével, remekül megértenék egymást. Faith anyja is bőven birtokolt a visszaemlékezések alapján a kedves mama onthatatlan gőgjéből és ehhez még társult egy nagy adag anyagiasság is, a főhősnő apja meg… egyszerűen gyenge. Amikor szerepelt, akkor jót akart és kedves volt, de a jelen és a múlt cselekvései is bizonyították, hogy egy erősen pátyolgatásra szoruló emberről van szó, akit drasztikusan ki kell kímélni és nem lehet mondani neki semmit, mert azonnal összeomlik a legcsekélyebb nyomástól is, mint egy dominótorony. Faith egyik nagybátyja, Jordan még egész jópofa volt és a nő visszaemlékezései alapján törődött vele, igyekezett sutyiban belevezetni Faith mindenbe, amit a fiatalok átlagban kipróbálnak, de a nagyi vaserkölcsei helytelenítettek, viszont ez a szétesett, iszákos oldala unszimpatikussá tette. Biztos abból adódik, hogy nem a kedvenceim ezek a bohém, azt sem tudom hol vagyok, a maguk színességében erősen elvont művész alkatok, de nagyon nem tetszett, hogy felnőtt ember létére ennyire csak „It's my life, it's now or never, I ain't gonna live forever” stílben sodródott az árral, bármennyire is be akarja pótolni azt, amit a fiatalságakor nem tudott megtenni. Jeremy-t nagyon sajnáltam, hogy a kor idióta szellemisége miatt így bánt vele a tulajdon rokonsága csak azért, mert a férfiakat szerette. :/ Az ilyen undorító hozzáállású embereknek nem is tudom, mi játszódik le a fejében, ha X évig ismerték és szerették a bejelentést tevő személyt, akkor hirtelen mi változik meg benne gyökeresen azután, hogy kiejt a száján egy két szóból álló mondatot?! „>.< Mi változik meg annyira két perc alatt a jellemében, hogy utána már valami elfajzott, önálló állatfajként tekintenek rá és nem egy teljesen normális emberként?! Elmondom a nagy titkot, homofób, csőlátású barmok: semmi! És most szépen lehiggadok… aztán folytatom. A párját nem szerettem különösebben, de a fiait, Marcus-t és Stone-t bírtam, a nevét olvasva vagy Corey Taylorra és a Stone Sourra, vagy a The Rollling Stones-ra asszociáltam ^.^ az utóbbinak kissé bicskanyitogató a stílusa és amilyen helyzetben használta, az nem igazán volt elfogadható, de alapból jól állt neki. Épp ezért nagyon szurkoltam neki, hogy ne ő legyen az elmebeteg, mert nem jött volna ki túl szerencsésen, ha pont az őrült a szimpatikus nekem… xD Ezeknek a soroknak a leütése alatt többször mérlegeltem magamban, miért is váltottak ki belőlem erősebb ellenszenvet az O’Bannion klán minősíthetetlen tagjai, mint A tetovált lány-beli Vangerek és arra jutottam, a megoldás a megítélésükben rejlik. Míg az utóbbiban Henrik pontosan tisztában volt vele, micsoda seggfejekkel van tele a rokonsága és kendőzetlenül megvetette őket, addig Faith minden apró-cseprő, illetve égbekiáltó hibájuk miatt mentegette a rokonait. Kényszeresen kidumálta őket mindenből, szépített a tetteiken és nem értettem, mégis miért hiányzik ennyire a realitás abból, ahogy látja őket, amikor ezt leszámítva egy nagyon intelligens, józan látásmódú nő ő.

Faithről elárultam már nektek azt, amit a történet szempontjából tudni kell róla, hogy mi a munkája és egyáltalán hogyan keveredik bele ebbe a kalamajkába, de a konkrét véleményemet még nem fejtegettem ki róla, mint karakterről. Azt pont pár sorral említettem meg, hogy kétségkívül okos és, hogy nem egy bűvész tükrén keresztül látja a világot, ami már szimpatikussá tette a számomra, ha egy karakter éles eszű, akkor kifejezetten sosem szoktam utálni, mert ez a „tulajdonság” kizár jó néhány idióta vonást. Faith egy nagyon bátor, egyszerre vakmerő és megfontolt nő, aki nagyon erős igazságérzettel rendelkezik a munkája terén és erőn felül mindent megtesz a pácienseiért, mindegyik esetet személyes ügyként értékel, ameddig a kezelés tart, kicsit olyan, mintha örökbe fogadná a páciensét. Ez a gondoskodó, maximálisan a betegei mellett kiálló magatartás nagyon népszerűvé teszi a köreikben, az internetes fórumokon csak úgy áradoznak róla és összességében akármilyen ember vetődik felé, általában hamar be tudja lopni magát a szívükbe. Nagy tiszteletet érdemel azért, amit a gyerekekért/tinédzserekért tett, akikkel foglalkozott és a magam részéről ezt meg is adom neki, a történet szempontjából simulékony, nem akadályozza a történéseket a viselkedésével, pedig nekem elhihetitek, egy idő után szabályszerűen rettegtem tőle, hogy előáll már egy hasonló felállásokban oly népszerű, „játszunk mártírt” ötlettel, amit a zseniális Bella Swan is rendre bevetett az Alkonyat részeibe, hogy aztán még nagyobb zűrzavar és még több veszteség legyen a vége, mintha nyugton maradt volna a fenekén, de Faith nem tett ilyet és ezt, mint olvasó, becsülöm benne. Képes volt felfogni, hogy mennyi ember dolgozik az ügyön, hogy hányan igyekeznek megóvni az életét, megértette, hogy miért nem avatkozhat be szervesen és ehhez tartotta magát, emellett pedig azzal is tisztában volt, hogy a hősködéssel csak veszélybe sodorná Novakot meg a többieket, ami szintén visszatartotta. És igen, ez az a magatartás, ami azt jelzi, hogy a főszereplő tényleg törődik a körülötte lévőkkel, hogy szereti őket és, hogy nem akarja ezért őket semmilyen elvetemült kamikaze-akcióval veszélybe sorolni. Ez törődést jelent. Az, ha valaki besétál az üldözője karmai közé, csak, hogy békén hagyja a többieket, nem több szimpla agyatlanságnál, hiszen akik szeretik, úgyis utána mennek, másrész gyomorszájon vágja vele mindazt, amit korábban érte tettek. Tehát az okosan együttműködés normalitást jelez, a mártírkodás meg önzőséget. Jó lenne, ha ezzel tisztában lett volna Stephenie Meyer és néhány kollégája, mielőtt írásra adta a fejét. Visszakanyarodva Faithez, ezzel a sok szöveggel azt igyekeztem kifejteni, hogy ésszerűen cselekedett, csak akkor vállalt kockázatot, ha muszáj volt és nem pattogott feleslegesen, az ésszerűséget pedig én hihetetlenül nagyra értékelem. Nagy erő munkálkodik ebben a pszichológusnőben, legyőzte azt a félelmét, ami már 23 éve kísértette, hogy segítse a nyomozást, hogy segítsen a lányokon… Ő egy erősen védelmező alkat, ami egyszerre erőssége és a hátránya. Erőssége azért, mert tűzön-vízen keresztülmenne azért, akit a szárnyai alá vesz a hátránya pedig az, hogy egyúttal emiatt a vonása miatt túlságosan elnéző is… Nagyon kedves nő és aranyból van a színe, de engem speciel helyenként már idegesített az, hogy mindenkiben a jót akarja meglátni, hogy szinte senkit se akar rossz színben feltűntetni. Ott volt egy példának a családja állandó tisztára mosása és az, ahogy Colby ügynök kirohanásáról nyilatkozott a későbbiekben, arra, amit ő csinált, nincs mentség! Szakmai ártalom ez Faithnél, de néha túlságosan is pszichológusként gondolkozik és olyan, mintha mindenkit meg akarna érteni egyszerre, mintha görcsösen azon lenne, hogy az összes környezetébe kerülőnek belekerülhessen a nézőpontjába és így támogatást nyújthasson nekik. Szóval negatívumként elsősorban azt tudom felhozni, hogy túl megértő természetű másrészt meg… a kiborulásai az én ingerküszöbömnek helyenként sokak voltak. Értettem, mit akart szemléltetni vele az írónő, hogy Faitht megrázzák azok, amik az áldozatokkal történtek, amit a gyilkos csinált ártatlanokkal az ő levadászásának az érdekében, de nekem nem volt annyira indokolt, hogy ennyire érzékenyen érintse a sokadik hulla előkerülése is meg hasonlók. Mármint… az a munkája, hogy szörnyűségeken keresztülment embereket kúráljon, ha ennyire összetörik ezektől, akkor hogyan képes erőt adni a pácienseknek? Akkor, hogy nem rokkan bele, hogy segítsen rajtuk? Lehet, hogy az, hogy elvesz a fájdalmukból és a lehetőségekhez mérten rendbe hozza őket, ad neki annyi sikerélményt, hogy ne álljon fenn az az eset, mint a nyomozásnál. Adódtak badassabb pillanatai a jelenben is, főleg a végén, de a vagányabb, keményebb éne leginkább akkor mutatkozott meg, amikor az volt ecsetelve, hogyan vészelte át a zaklatást teljesen egyedül. A már felsorolt „puhább” tulajdonságai ellenére is nagyon kedveltem Faitht, egy olyan főhősnő volt, akivel lehet azonosulni, akinek a narrációjából szívesen követem nyomon az eseményeket. Ha csak a regények felébe hasonlóan karakán női szereplőket tennének, akkor azt hiszem, én lennék az egyik legboldogabb moly a Földön ’:D  

Deacon Novak, a már említett FBI ügynök nálam nem emelkedett ki annyira a többi megmentő rendőr/harcos karakter közül a könyvek világában, de a regényen belül kétségkívül csodálatos szereplő volt és nem kételkedek benne, hogy sok olvasó elfogadna magának egy saját Deacönt :D Ő tipikus példája annak, amikor valakit a kemény, tekintélyt parancsoló külső mögött kenyérre lehet kenni, ezt nem nevezném illúziórombolónak az ő esetében… inkább… visszataszítóan fog hangzani és, per pillanat, ha agyonütnének se tudnék jobb jelzővel előállni, de aranyosnak hatott. Adott ez Deaconnek egyfajta személyes bájt, ami még engem, a hasonló felépítésű karakterek elvetemült taszítóját se zavarta el, szerintem ő a legtökéletesebb megoldása ennek a típusnak, nála valóban azt a hatást érte el a jelleme és a megjelenése kontrasztjával az írónő, amivel már kis millióan próbálkoztak és csúfosan el is buktak. Kevésbé kacifántos megfogalmazással élve úgy tudnám őt leírni, hogy nem elpuhította a valódi, törődő és kissé kezes bárány énjének a felszínre hozásával a szerző, hanem kiteljesítette, nem egy elcsépelt kiderül, hogy a rosszfiú nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik történet kerekedett ki a személyéből. Külön piros pont jár Karennek, ahogy a külseje leírását megjelenítette és ez Faith kívülről látható adottságaira is igaz, mindenhol, egy könyvben meg főleg huszadrangú dolog, hogy valaki, hogy néz ki, de tetszett, hogy mindkét fő karakternek egyedi külső lett kölcsönözve és nem a szokásos sablon. Elvetemülten szem-mániás vagyok, így Deacon szemeinek a leírásától már az első mondatoknál olvadoztam, nagyon különleges és az egész megjelenése különleges, jól tette az írónő, hogy ezzel a „genetikai hibával” dolgozott, százszorta emlékezetesebbé tette vele Deacönt és a testvéreit is, mintha kaptak volna simán mondjuk szőke hajat és kék szemeket. Novak ügynök ízig-vérig rendőr, ő pont erre a szakmára termett, a megérzései sosem hagyják cserben, ömlengés nélkül tényleg hihetetlen érzéke van ahhoz, amit csinál, eleinte tárgyilagosan a tényekre hagyatkozik az aktuális ügyében és miután ezeket mérlegeli, az alapján folytatja a munkát, amit a csalhatatlan ösztönei súgnak neki, bár Faith esetében a hormonok is erősen közrejátszottak abban, hogy ejtődjön a nő a gyanúsítottak listájáról… :D Mi olvasók természetesen örülünk neki, hogy Deacon által hamar akad a fő ügy kapcsán egy személy, aki végre hajlandó komolyan venni Faitht és annak is szurkolunk, hogy elinduljon a történet love storyja, gondolom senki se kerget illúziókat arról, hogy ezek ketten nem gabalyodnak egymásba de bármekkora seggfej is volt Adam, Deacon unokatestvére, eleinte ő látta el a követelményeknek megfelelően a feladatát. Később átesett ő a ló túloldalára, mert elkeseredetten Faitht akarja bűnösként kapni… de amikor Arianna megtalálásakor Faith kihívta a zsarukat, még rendben volt. A főszereplők között tagadhatatlanul jelen voltak a szikrák már az első közös jeleneteiknél is, kíváncsi voltam, mikor hág annyira köztük lévő feszültség annyira a tetőfokra, hogy egyikük se törődjön vele, hogy mi lenne az ügy szempontjából az „etikus”. Nem szeretem, ha a párok túl hamar összejönnek, de mivel a Közelebb, mint hinnéd esetében meglehetősen rövid ideig tart valós időben a történet, nem zavart ez és tényleg nagyon jól összeillettek ők ketten. Hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, mindkettőjüknek szívügye a munkája és annak a borzalmai meg is viseli őket, emellett gondoskodó alkatok, úgy érzik, felelősséggel tartoznak másik iránt, könnyen egy hullámhosszra kerülnek és szerintem az ilyen, nagyobb részt egyező párosításokból kerekedhet ki reálisan szerelem, mint a kedvelt jin-jang klisékből. Jókat derültem az eszmecseréiken és a már említett szikrák tűzbe pattanása után… nos, nem véletlenül virít ott a hátsó borítón az a kedves felszólítás, miszerint tizennyolc éven felüliek számára ajánlott a könyv… :D A szerelmi szár nagyon jól sikeredett és a fő pozitívum benne, hogy nem nyomja el a fő szálat, miután közelebb kerülnek egymáshoz a főszereplők, akkor sem megy a kettőjük viszonya a nyomozás rovására. Deacon legszívesebben maga őrködött volna Faith és a családtagjai felett, de nem hanyagolta el miattuk a nyomozást, tudta, hogy az is nagyon fontos és, hogy hosszútávon annak a lezárásával biztosíthat számukra nyugalmat. Ha már szóba hoztam Deacon családját, az is egy helyes lépés volt az írónő részéről, hogy a férfit is mélyebben meg lehetett ismerni, hogy a Faithen kívüli élete is a reflektorfénybe került, így vált normálisan kidolgozottá. Faith családja környékén is bőven van mit sepregetni, de Deacon előélete sem felhőtlen, a babonásabb egyének gondolkodás nélkül azt mondanák, olyan, mintha a Novak család el lenne átkozva. Deacon fiatalkorában problémásabb fiú volt, de miután meghaltak a szülei, egy csapásra felnőtté kellett válnia, ami nem ment zökkenőmentesen. A visszaemlékezés alapján rendesen küzdött érte, hogy ő lehessen a családfő, hogy gondoskodhasson a két testvéréről, Daniről és Gregről. Zárójelben megjegyezve a fiú testvér, Greg, akkoriban még kisbaba volt. Függetleníteni akarta magukat, hogy senki se mondhassa azt nekik minden előzmény nélkül, hogy takarodjanak, de az ilyen elhatározások kivitelezése nem működik zökkenőmentesen és nem mindig zárulnak sikerrel. A regény ideje alatt visszaköltözik arra a környékre, ahol felnőtt, hogy újra megpróbálkozzon az öccse, Greg nevelésével, aki időközben éppen olyan problémás, szabályáthágó kamasszá serdült, mint amilyen Deacon is volt annak idején… Bőven volt rajta nyomás és ehhez képest szerintem egészen jól teljesített, azon volt, hogy a fiú apjává váljon, de kifizetődőbb taktika volt, amikor akként viselkedett, ami volt is, nagytestvérként. Jókat nevettem a Greggel, a feltörekvő számítógépes zsenivel és, amikor mind a kettőjüknek inába szállt a bátorsága, amikor be kellett menni az iskolába az igazgatónőhöz, aki már Deacon gimis éveiben is ott ült. Daniről túl nagy extrát nem tudok mondani, kedves, barátságos,simulékony női karakter, szerintem ő az a fajta orvos, akihez még azok is jobb kedvvel mennek vizsgálatra, akik irtóznak a fehér köpenyes hentesektől. Mind a három testvéren érződik, mennyire szeretik egymást és Dani meg Greg is nagyon rendesek voltak Faithszel, amikor látták, hogyan hat Deaconre, szinte azonnal maguk közé fogadták.

Adamet, Deacon unokatestvérét a történet nagy részében nem csíptem, az első kihallgatáskor még egyet értettem a viselkedésével, de később nem láttam sok értelmét ennek a heves undokoskodásnak, amit Faithszel szemben művelt és, amit Deaconnek mondott egyszer… az is kifejezetten övön aluli volt.  Örültem neki, amikor idővel erőt vett magát és hajlandó volt épeszű emberként cselekedni. Az apja, Jim se lett túlságosan a kedvencem, pedig Charles Dance arca jelent meg előttem, amikor az ő mondatait olvastam ha szükség van rá, akkor lehet rá számítani és, mint ahogy Deacon, ő se hagyja, hogy ártsanak az övéinek, de nagyon régimódi gondolkodású és eléggé furcsán viszonyul azokhoz, akik fontosak neki elméletileg. A felesége, Tammy egy fokkal unszimpatikusabb volt nekem, mit ő, hasonló színben tűnt fel, mint Faith apja, még a széltől is óvni kell, nehogy összetörjön. Amikor hosszadalmasabban szerepelt, akkor is csak megállás nélkül bőgött, nem bírom, ha valakit ennyire lágy fából faragtak. A férje is rendőr volt, a fia és az unokaöccse az, nem tudom, miért kell ekkora patáliát csapni abból, hogyha egy ügy veszélyesebbé válik, mint egy szimpla parkolási bírság, tudta mivel jár ez és az évek alatt volt lehetőség ahhoz is, hogy hozzászokjon… o-o

Ariannát és Corinne-t, a gyilkos által legfrissebben elrabolt lányokat megszerettem, mind a ketten nagyon tökösek és harciasak, Corinne talán egy fokkal jobban, de ő idősebb is meg katona is volt régen, szóval nem meglepő annyira ez a különbség. Már azért külön regényt érdemelnének mind a ketten, amit végrehajtottak, hiszen, ha 1000-ből 1 ember lenne képes ennyire felülkerekedni a félelmén és megszökni egy sorozatgyilkostól még úgy is, hogy az egészségügyi állapota pluszban akadályozza a sikerben. Le a kalappal mind a kettőjük előtt, hihetetlenek ^^ A Prológusban feltűnő kislányt, Firozát először nem szerettem, úgy éreztem az első szerepléseinél, hogy ő sem teljesen százas, ami a körülményeit tekintve sajna igaz is, de fokról-fokra belopta magát a szívembe és nagyon érdekelt, miért van a sorozatgyilkos mellett. Adódtak olyan jelenetek, amikor rendesen próbára tette a türelmemet és biztosra vettem, valakinek a vesztét okozza majd a magatartásával, de ahogy egyre több információ került felszínre őt illetően… megértettem. Lássunk racionálisan, így is egy hatalmas akadályozó tényező volt, de érthető volt, mit miért tett és ő is egy nagyon vagány kis csaj, pláne a korához képest. A kis amazonos jeleneténél nagyon jót vigyorogtam, szédületeset alakított! :D

A jelentéktelennek tűnő elemek közül még azt emelném ki így zárásként, hogy nagyon tetszettek az X-Men-es utalások, valamikor réges-régen, ha nem is annyira lelkesen, mint a karakterek, de érdekelt ez a világ és örültem, amikor ráismertem az elejtett mondatokból egy-egy karakterre, bár valószínűsítem, hogy megemlítettek olyanokat is, akikkel kapcsolatban akkora tudatlanságban evickéltem, hogy magát az utalást se azonosítottam be. Másrészt azért is tetszett ez a regény, mert érződött, hogy a mai korban játszódik, nem vetett be hajtépést eredményező márkásításokat Karen Rose, de beleszőtte valamilyen formában a történetbe a mindennapjainknak azokat a vívmányait, amik a legtöbb ember számára annyira magától értetődőek, mint pár évtizeddel korábban egy vasaló vagy egy fazék.

Nagyon élveztem a történeteket, a krimik és a romantika kedvelőinek is bátran ajánlom és azoknak is, akik azt hiszik, képtelenség kiolvasni egy ilyen terjedelmű alkotást. Sokat morogtam, hogy mennyire sok ideig olvasom, hogy milyen idétlen vagyok, hogy nem haladok vele, de később kedvesen helyre igazítottam magamat, hogy bármennyire nagy elvárásaim is vannak, azt nem várhatom el magamtól, hogy három-négy nap alatt elolvassak 800 oldalt, amikor mást is csinálok mellette. Remélem a Fekete Macska Regénytáron belül még sok Karen Rose könyv jelenik majd meg a későbbiekben :)

Borító: 5/5- A borító modell megfelel a Faithről alkotott leírásnál, ami biztató kiindulási pont, a betűk, amivel az író nevét írták nagyon stílusosak és kifejezetten érdekesen domborodnak ki, attól függően, hogyan süt rájuk a fény, változik kicsit az árnyalatuk, ez a türkizes háttér is egyszerűen gyönyörű és még a történet egyik szereplőjére is utal ez a szín… :D
Kedvenc szereplők: Faith, Deacon, Corinne, Arianna, Firoza, Jeremy, Marcus, Stone, Greg, Scarlett
Legutáltabb szereplők: a Gyilkos, Faith családjának az eggyel feljebb nem felsorolt tagjai, Peter Combs, Faith előző férje
Kedvenc részek: amikor kiderült, már laknak Faith pincéjében, amikor a gyilkos szitkozódott, Arianna szökése, Deacon és Faith első találkozása, Corinne erdős jelenetei, Stone és Marcus autós akciója, amikor Deacon és Greg az igazgatóhoz mentek, a már említett badass pillanat Firozától, amikor Faith és Deacon Faith névváltásáról beszéltek, amikor kiderült, ki a gyilkos és még rengeteg spoileres jelenet, amit annyira meg akarok osztani veletek, de nem tehetem :c
Mélypontok: Faith családjának a dilijei, az, hogy nem vették komolyan a miami rendőrök Faitht, amit Faithnek el kellett viselnie a zaklatója miatt, annak a rendszernek a hibái, amiben Faith az áldozatok miatt dolgozott, a gyilkos tettei, Faith vajszívűsége… :D
Korhatár: Vannak néhány részletesebb erotikus jelenet, aki nem undorodik a műfajtól, az 16 év körül már nyugodtan olvashatja, amennyiben nem verik ki nála a biztosítékot az átlagosnál jobban, amit úgy általánosságban a pszichopata gyilkosok művelnek.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01