Fülszöveg:
Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki – mintha az őrületbe akarná kergetni – minden születésnapján emlékezteti az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla, ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes tehetségű, tetovált lány előtt.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-16 12:52:48
Az adaptációkba szerelmes
lettem, nem volt kérdés, el akarom olvasni a könyvet is, most pedig ugyanígy
kétségtelen, hogy a folytatásokra is teljesen, tokától-bokáig vevő vagyok. ❤
Előre látom, hogy a negyedik kötetet átvevő íróval szemben kritikusabb leszek ezután az élmény után, hiszen Larsson a lehető legzseniálisabb szintekre röpítette a megjelenített témákat, ez van, ezt kell szeretni stílusban az olvasók elé tárja, mennyire mocskos, aljas világban is élünk és emellett megalkot egy olyan rejtélyt, ami még a detektív vénát nélkülöző egyéneket is függővé teszi. Az író stílusával is megfogott, sajnálom, hogy sosem lesz lehetőségem a Millenium trilógián kívül más regényeket is olvasni tőle. Voltak, akik a mérhetetlenül tárgyilagos és száraz jelzőket használták a mesélési módjára, engem teljességgel mindenesetre megvett, örültem neki, hogy inkább magára a történetre és a tényekre koncentrált, nem pedig a szereplők érzésvilágára. Kizökkentett volna az általa megteremtett borongós, sötét hangulatból, ha a lehető legminimálisabb mennyiségnél gyakrabban botlottam volna bele olyan típusú mondatokba, hogy Lisbeth lélegzete elakadt, az elkeseredés konténerestől borult a fejére vagy, ha Mikael folyton azon őrlődött volna, micsoda szörnyűségek kerültek a felszínre a nyomozás alatt. Apropó szörnyűségek… úgy gondolom, jobb, ha már az elején őszinte leszek veletek, akik terveztek hozzákezdeni a sorozathoz, nagyon megéri időt szakítani rá, de a brutális perverzségek kész tárházát vonultatja fel az író A tetovált lányban. Engem nem ráztak meg kifejezetten az olvasottak, de az ilyen téren kevésbé beton-idegrendszerű személyeknek biztos megterhelőek lesznek azok az elemek, amik a felszínre kerülnek, ameddig Mikael, majd később Lisbeth is, Harriet eltűnése ügyében nyomoznak. A sztori az első 70-100 oldalon még csak folydogál, aki valami in medias res, típusú történetre vágyik, az bizonyára csalódott lesz, az író jelentős terjedelmet szánt a későbbiek megalapozására, bemutatja a két főszereplőt, felvázolja, hogy Mikael milyen ügy miatt is kerül bele abba a kényszerszabadságba, ami biztosít számára elég szabadidőt ahhoz, hogy Henrik Vanger, a fülszövegben említett öreg milliárdos megbízásával foglalkozhasson, illetve feltárja a fontosabb részleteit annak, Henrik mire is jutott a saját, negyven évet felölelő kutatómunkája alatt. Aki viszont kész rá, hogy végigvárja a felsorolt nagyon is érdekes, de nem kifejezetten pörgős részeket, az egy igazi kincshez juthat hozzá a fennmaradó oldalakon. Egy igazi izgalmas, nem mellesleg egészen beteg, szuggesztív hatású krimihez, aminek a múltban játszódó eseményei is olyan bravúros részletességgel és alapossággal vannak megjelenítve, hozzákapcsolva a valós történelem momentumaihoz, hogy az olvasónak az a benyomása támad, ez az egész egyszer valóban megtörtént úgy, ahogy feketén-fehéren le van írva. Nem terem minden fán ilyen történet, még a befejezése utáni napokban sem fog ereszteni titeket. Bemutatja a regény, milyen csontvázak is rejlhetnek a kőgazdagok szekrényeiben, mind szakmai, mind magánéleti téren és ez az, ami köré valójában a könyv épül. Mikael azzal a tudattal vág bele a munkába, hogy csak egy utolsó kísérletet kell tennie egy tizenhat éves lány köddé válásának az ügyében, viszont minél mélyebbre ássa magát a rejtélybe, annál több jel bukkan fel azt illetően, hogy Harriet egy rettenetes horderejű dolog áldozata lett, amiben tisztes szerepet játszik egy Biblia-őrült sorozatgyilkos és a Vanger család is…
Kik is lennének a Vangerek…?
Anno ők voltak Svédország iparának a külföldön is elismert sztárjai, akik tisztes vagyont halmoztak fel és örök időkre beírták magukat a szakma történelmébe. Az évek során egy épkézláb birodalmat építettek fel, ami bár a történet idejére már erősen megroggyant és a biztos csőd felé evickél, de a Vanger névnek még mindig súlya van az országban, nem csak ipari téren. A cég részvényesei a kezdetektől fogva a családtagok közül kerültek ki, a legtöbbjük a „klán erődjében”, a Hedeby-szigeten élt egy-egy tekintélyes villában, évente egyszer vagy kivételes alkalmakkor többször pedig mind összegyűltek a Vanger Konszern éppeni fő vezérének a házában egy vacsora-értekezletre. A Vanger család a közvélemény szemében egy összetartó és erős famíliaként jelent meg, ám valójában mégsem volt ennyire rózsás a helyzet. A családtagok nagy része szívből gyűlölte egymást, A tetovált lány ideje alatt nem is egy olyan ember van közülük, aki több vagy akár az összes Vangerrel nem áll szóba. Henrik Vanger, a konszern feje és Mikael megbízója egy pillanatot sem fecsérelt képmutatásra, amikor ismertette a családi körülményeket, nyíltan, folyamatosan jelen lévő szarkasztikus éllel Mikael elé tárja mennyire megveti egyes rokonait és a szennyesüket sem fél kiteregetni a nyomozás sikerességének az érdekében. A nyolcvanas éveit taposó férfi mindent megtett, amit csak el lehet várni egy családfőtől és a lehetőségeihez mérten azon volt, hogy becsülettel, egyenességgel vezesse el a vállalatot és vívja ki a megfelelő réteg elismerését. Henriket tehát egy egészen korrekt figurának tekinthetjük, ő az a tökéletes nagypapa-alapanyag, akire titkon majdnem minden ember vágyik. A fivérei viszont közel sem büszkélkedhetnek hasonló életúttal…
„Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 14167:
Megállapíthatjuk tehát, hogy fivéreim közül hárman politikai elmebetegek voltak. Vajon milyen más elmebetegségben szenvedtek még?”
… a fivérek egy fantörpikus triója buzgó támogatójavagy inkább megszállott
rajongója? volt a náci mozgalomnak a második VH idejében, az egyikük
álnéven társszerzője volt egy olyan könyvnek, ami azt fejti ki a tudományra
támaszkodva, hogy miért kell folyamatosan irtani minden olyan emberi lényt, aki
nem fér bele a Fajtiszta Európa eszményébe valami mondvacsinált ok miatt. Ugyanez a fivér,
Harald mellesleg pont azért gyűlöli izzó haraggal évtizedek óta Henriket, mert
amikor a háború idején megházasodott, egy zsidó lányt vett feleségül. Ha
őszintén akarunk lenni akár már ezekből a háttéradatokból is kitelne egy szuper
regény. De nehogy azt higgyétek, hogy a kevésbé fasiszta rokonok
köszönőviszonyban álltak a normalitással, három
vagy az eltűnt Harrietet is beleszámolva négy
olyan személyt találtam csak a figyelemre méltó mennyiségű leszármazottal
rendelkező Vanger-famíliában, akik nem voltak valamilyen szinten bolondok vagy
rohadék seggfejek- Lisbeth szóhasználatával. Amiről még mi, akik nem dolgozunk a KSH-nál is levonhatjuk,
hogy nagyon gyatra a statisztika. Henriket, Ceciliát és Anitát szerettem, de a
többiek… Piszkosul hosszú és piszkosul durva véleményt tudnék nyilvánítani talán
majd egy külön posztban, higgadtabban sort kerítek rá többek között
Isabelláról, Gottfriedről, Martintról és Haraldról, de tartok tőle, hogy
egyrészt, sosem érnék ennek a kritikának a végére, ha igazán belelendülnék a
megítélésükbe, másrészt biztosan elriasztanék pár olvasót a szóhasználattal,
ami kifolyna az ujjaim közül, hiába nem érdemelnek azon a három-négy emberen kívül
a Vangerek finomabb, kulturáltabb szövegezést… Egy kicsit félresiklottam, de
azonnal folytatom a már megkezdett gondolatmenetet: a rokonok mentalitásának a
fényében Henrik felesége halála után mondhatni egyedül maradt volna a
keselyűfészekben, ha nincsen Harriet. Ahogy az öregember többször is
nyilatkozott róla, ő volt a szeme fénye,
rajongott a lányért, nagyon közel álltak egymáshoz, saját gyerekeként szerette,
becsülte az intelligenciája és a természete miatt. Az volt a terve, hogy egy
szép napon majd Harriet veszi át a cég vezetését, mivel úgy látta, egyértelműen
ő az az ember, aki megérdemli ezt a posztot. De a sors beleköpött Henrik
levesébe és Harriet az egyik már fentebb említett üzleti-családi vacsora napján
felszívódott és azóta senki sem hallott róla, Henrik és a nyomozásba bevont
erők szerint gyilkosság áldozata lett az akkor tizenhat éves leányzó. Nagy
nehézségek és kínok árán Henrik még el tudta volna fogadni, hogy imádott
unokahúga nincs többé, de a gyilkosa negyven év eltelte után se hagy neki
nyugtot. Minden évben a születésnapján küld neki egy préselt virágot korábban
ilyeneket készített neki Harriet , hogy emlékeztesse a tettére és halálra
gyötörje a férfit.
Mikor megérkezik az éves virágküldemény, Henrik nem bír tovább tétlenkedni, habár korábban is tett lépéseket, hogy a feladót lenyomozzák, elhatározza, hogy kerít egy kellő hozzáértéssel bíró embert, aki végre pontosan felderíti, mi történt Harriettel és magyarázattal szolgál arra, miért teszi ezt vele a lány gyilkosa. A választása Mikael Blomkvist újságíróra esik, aki épp szorult helyzetben van, hiszen az egyik cikkében egy köztiszteletben álló üzletember, Wennerström mocskos ügyleteiről akarta lerántani a leplet, de a terv balul sült el. Bíróságon becsületsértés miatt perbe fogták és elítélték, börtönbe kell vonulnia rövid időre és a folyóirat, aminél dolgozott, a Millenium is jelentős veszteséget szenvedett mind hitelesség, mind támogatók terén. A lap jövőjére nézve az lenne a legjobb, ha Mikael fogná magát és egy rövid időre felszívódna… és épp ekkor lép képbe a szóban forgó megbízás… Mikaelről, mint karakterről nem egyszerű véleményt nyilvánítanom, mivel a kutatás során elért eredményekben megmutatkozó tehetsége és a Lisbeth-tel szembeni törődése miatt becsülöm, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva is megszerettem, ha kedvenc szereplőnek nevezném. Nem egy problémás fickó és egy logikátlan húzáson kívül nem tett semmi eget rengetőt, ami egy helyben toporgásra vagy rákjárásra ítélte volna a történetet, ami szintén nagy pozitívum. De önmagában… Lisbeth nélkül én hiányoltam belőle valamit, talán ez a jó kisiskolás-feelinget árasztó viselkedése volt az oka. Akármit tesznek vele, mindig az erkölcsösség előre kitaposott útján menetel… talán túlzottan is igazság-guru volt, amit érdekes így negatívumként felróni, de a könyvben fellépő körülményeket tekintve igenis az volt. A rendszeresebb olvasóim tudják, hogy ha sokszor az átlagosnál szúrósabban is, de leírom, amit gondolok, nem finomítok rajta és, ha az érzékletességhez arra van szükség, nem szívbajoskodok egy velős káromkodást se hozzáadni a szöveghez, de azt mindenki tudja, hogy vannak olyan esetek, amikor jobb egy szerkesztett verzióval előállni valamit illetően vagy egyszerűen befogni. Nem szép és bizonyos tekintetben nem is helyes dolog, de így működik a világunk, aki nem akarja, hogy térdre kényszerítsék és utána sose engedjék felállni, annak néha alakítania kell a részletek tálalásán. Mikael viszont ezt nem szívesen teszi meg és a Trónok Harca rajongói mind tudják, hogy nem optimális összetételű környezetben hová is vezet ez az életfelfogás, ott van erre kitűnő példaként Ned Stark. Ettől a vonaltól még el tudtam tekinteni, amikor Lisbeth-tel együtt szerepelt Mikael, éles kontrasztot alkotott a „gátlástalan hackerrel”, Lisbeth egyensúlyozta ezt a dolgos kisiskolás szellemiséget. Az, amit viszont csak nagy nehezen és sok oldal elolvasása után sikerült leerőltetnem a torkomon az a Mikael-hez társított Don Juan beütés volt, ennek pedig leginkább az volt az oka, hogy nem bírtam megérteni, miért is tapadnak Mikaelre úgy a nők, mint a mágnesek a hűtőajtóra. Okos volt és jó humorú, de jó reggelt, Svédország hölgyei, ezer és egy ilyen pacákot össze lehet lasszózni, akinél ezek adottak, de egy bizonyos „plusz” nem! Azt a meglehetősen érdekes, szintén külön misét megérő kapcsolatot se nagyon tudtam eleinte hová tenni, ami közte és Erika között volt. Nem félek hangoztatni, a magam részéről mennyire nem tudom átérezni azt a már-már tömeghisztériát, ami a házasság körül van évszázadok óta… de arról meg vagyok győződve, hogy két ember le tud egymás mellett élni egy életet és akármilyen kapcsolatról is van szó, szerintem az ABC kaliberű alap, hogy ameddig ez a bizonyos kapcsolat tart, addig csak az, az egy ember létezik a másik számára párként, aki rajta kívül benne van ebben a dologban. Ez a fajta hűség elengedhetetlen. Szóval nekem nagyon idegen volt ez a fura, édeshármas Erika, Erika férje és Mikael között, amihez még időnként Mikael alkalmi női is becsatlakoztak cserejátékosnak, mintha nem lenne így is jóval több egyén ebben a kapcsolatban a kényelmesnél… O.o De, mint a legelején megemlítettem már, Larsson a tények embere, ezért nem koncentrált annyira élesen erre a magánéleti gordiuszi csomóra, hogy szembeötlően zavaró legyen és levonjon a történet többi részének az értékéből.
Lisbeth Salanderről pedig kiindulásként annyit mondok, hogy ha eddig nem teremtettek kultuszt e köré a nő köré, akkor én lassan, módszeresen fogok. Imádtam Lisbeth-et! <3 Szőröstől-bőröstől odáig voltam ezért a karakterért és szerintem kvázi lehetetlen nem hasonlóan érezni Lisbeth-tel szemben, tiszteletbeli tagja lett a Kedvenc Női Szereplőim Klubjának. Aki egy a badass szó legbadasabb értelmében akar badass főszereplőről olvasni,ezt a tekervényes
megfogalmazást! Látszik, hogy hajnal fél kettő volt, amikor leírtam. Egye-fene,
maradjon érdekességként. azonnal ismerkedjen össze Salander kisasszonnyal,
aki nem csak egy belevaló, vagány csaj, nem csak egy kicseszett zseni, hanem
Svédország egyik legnagyobb tudású hackere is, aki bárkiről előás bármit. Még
olyan dolgokat is, amikről akár a kutatás alanyának sincsen tudomása. Szkeptikusak
vagytok esetleg? Egy hangyányit kételkedtek? Azonnal meneküljetek jó messzire a
lakhelyetektől, mert, ha Lisbeth tudomására jut az álláspontotok, akinek
mellesleg fenomenálisak a radarjai, sokkolóval vagy krikett ütővel fog titeket
kikúrálni a tévedésből… :D Felesleges lenne titkolnom, hogy mennyire bejött a
stílusa is, mert akik olvasták már a könyvet vagy látták a filmet, úgyis
elkönyvelték ezt a kritikám legelején. Lisbeth nem egy szokványos megjelenésű
személy, sokat törtem a fejemet, de nem tudtam egyértelműen a rocker vagy
metálos közösség egyik alstílusába se bekategorizálni, talán félúton lehet a
punk és a gót között, annyi biztos, hogy boldogan mosolyognék, ha meglátnám az
utcán. Nem olvastam még olyan női főszereplőről, akinek a szemöldökében és az
orrában piercing volt, a testét tetkók borították, bakancsot hordott,
motorozott és különféle szakadt-illetve bőrszerkókat hordott, de nagy felüdülés
volt a sok virágminta-imádó kislány után ^.^ Lisbeth elég távolságtartó
természet, aki nem szereti, ha mások csipricsupri hülyeségekkel például,
hogy be kéne menni a munkahelyére zargatják, társaságban nagyrészt hallgat,
de ha egyszer kinyitja a száját, akkor kő kövön nem marad. Nagyon tetszett
benne, hogy ennyire rendkívül okos khm..khm… fotografikus memória és
találékony, illetve, hogy mennyire határozott véleménye van bizonyos emberekről
és kérdésekről. Ez a vélemény az esetek jelentős hányadában kérlelhetetlenül
kegyetlen, nem cicózik a lány, ha valakit legszívesebben vágóhídra küldene,
akkor ha a komolyan megkérdezik, mit gondol, ezt a részletet is beleágyazza a
válaszba. Odavágja és mindenki úgy dolgozza fel ezt, ahogy akarja. Felméri és
próbára teszi az embereket, nem szívesen fogad senkit a bizalmába, de ha ezt
megteszi, az illetőnek nyert ügye van, csak arra fecsérel energiát, pláne olyan
szempontból, mint a szokásos udvariassági körök lerovása akit érdemesnek talál
erre. Ha valaki nem tartozik az érdemes
kategóriába, akkor szimplán feláll és elvonul, amikor a másik beszél hozzá vagy
a szavába vág, esetleg egyenesen levegőnek nézi. Ez a karakán leányzó egy
biztonsági cégnél tevékenykedik, a saját, egyéni szabályrendszere szerint, amit
a cég vezetője kénytelen-kelletlen elfogadott az ott töltött ideje során
Lisbeth végtelenségig alapos munkáján nyugvó, kiváló teljesítménye miatt.
„Armanskij arra gondolt, hogyan fogadná őt Salander, ha egy szép napon zöld hajjal, elnyűtt farmerben, és összefirkált, szögekkel kivert bőrdzsekiben állítana be a munkahelyére. Vajon elfogadná egyenrangú partnernek…? Talán.”
Legelőször épp ennek a biztonsági cégnek az egyik megbízása miatt kerül kapcsolatba Mikaellel, ha nem is személyesen. Henrik Vanger ügyvédjétől azt a feladatot kapja, hogy nézzen jó alaposan a férfi körmére, derítsen ki róla, mindent, amit csak tud, azt a bizonyos bírósági ügyet is beleértve. Mikael mélységesen felháborodott, mikor a tudomására jutott, hogy utána nyomoztatott Henrik, de megértettem, miért tett így a milliárdos, logikus volt. Ha én akarnék valakit egy ilyen, évtizedeimet felőrlő, a személyes ügy, legmélyebb értelmében személyessé vált nyomozásban alkalmazni és meglennének hozzá az eszközeim, ugyanúgy meggyőződnék róla, hogy „mit is veszek”.
A két fő szál, Lisbeth és Mikael nézőpontja hihetetlenül későn kapcsolódik össze, meg is lepődtem rajta, hogy ennyi ideig várt vele az író, hogy összeeressze a nyomozópárost. Láttam a 2009-es svéd és a 2011-es amerikai filmet is, amik kapcsán már az összehasonlításukról írt bejegyzésemben is leszögeztem, a 2011-es verzió az abszolút nyerő nálam, mégis éppen csak a körmeimet nem kezdtem rágni az izgatottságtól,a Lépcsők városa befejezése
óta nem nőttek még vissza eléggé hogy mikor is következik már be az a Nagy Találkozás. Ezt a késleltetést nem
lehet tipikus, nyújtsuk a cselekményt, mint a rétest, viselkedésmintaként
értelmezni, egyszerűen mindkét fő karakternek akadtak elfoglaltságai, amik nem
tették lehetővé, hogy bevonódjon Lisbeth is a buliba. Ezekre a részekre pedig a
történet és a két karakter teljességéhez ugyanannyira szükség volt, mint az
első 100 oldalban lévő megalapozásra/felvezetésre. Mikael a Vanger család
birtokán nyaralva igyekezett információkat előásni Harriet szublimálódásának a
körülményeiről és gőzerővel írta Henrik életrajzát, ami fedősztorit
szolgáltatott arra, hogy kikérdezzen egyes rokonokat/családi ismerősöket. A
férfinak emellett hiányzik Erika, aki a megbízás elfogadása miatt neheztel rá,
hiányzik neki maga a Millenium is és a vidéki élettől sincs igazán
elragadtatva. Az utóbbira csak azt tudom mondani, hogy nem lehet egyértelműen
se a városi, se a vidéki életet lehúzni, vannak olyan emberek, akiknek való az
egyik és vannak, akiknek nem. Mikael és én is abba a kategóriába tartozunk,
akik ha egy mód van rá, távol maradunk a vidéki opciótól, ahol előbb fut össze
az ember egy jávorszarvassal, mint egy valamire való könyvesbolttal. Mikael nem
nagy lelkesedéssel dolgozik eleinte Harriet ügyén, az a meggyőződése, hogy
Henrik belegyepesedett ebbe a rejtélybe és nincs sok értelme a negyven évhez
hozzácsapni még több időt, amit erre a képtelen esetre lehet vesztegetni. Biztosra
veszi nem fog eredményre jutni, de előbb-utóbb mégis magával ragadja az esetet
övező homály varázsa és egymás után bukkan rá a kisebb-nagyobb, új nyomokra…
Ezalatt Lisbeth-et a lehető legembertelenebbül gyepálja az élet, folyamatosan
küzdenie kell, ha ki akar lábalni abból a szakadékból, amibe pont az állam
lökte bele. Ugyanis Lisbeth állami gondozott személy, nem az én dolgom elárulni
miért, azt az író elmagyarázza, a lényeg, hogy felnőtt nő létére úgy van
kezelve, mint egy kiskorú gyerek és, hogy miután az előző, fölöttébb normális
hozzáállású gyámja agyvérzést kap, egy utolsó, vágóhídra való beteg állat kezébe
kerül a sorsa.
„Lisbeth a kézfogásuk után öt perccel már utálta Bjurmant.”
Ez az ember egy ügyvéd, a köztiszteletben álló, csillagos égig felmagasztalt fajtából, a társadalom oszlopos tagja. De csak azért, mert Lisbeth-en és talán a többi gondozásába adott személyen kívül senki sem ismeri a valódi, perverz, szadista arcát. A lehető legocsmányabb és leggyomorforgatóbb módon él vissza a pozíciójával járó hatalommal, számomra talán ez a szál volt a legelkeserítőbb a történetbe, hogy micsoda aljas tetvekként viselkedhetnek pont azok, akiknek segíteniük kellene olyan személyeket, akik valamiért nem tudnak önállóan boldogulni az életben. Gyűlöltem ezt az ürgét, a hozzá hasonló emberekkel szemben az is kegyes megoldás lenne, ha napi húsz órában forró piszkavassal szurkálnák őket :P Amikor Bjurman viselkedése vagy éppen a Vanger családon belül történt disznóságok kerültek terítékre, Larsson nem fejtette ki élesben, hogy hogyan is vélekedik arról a magatartásformáról, amit leírt, de a megfelelő helyeken azért érződött az a cinizmus… :D Lisbeth már az első beszélgetésükkor leszűri, hogy belépett a pokol kapuján és könnyes búcsút mondhat az eddig kialakult, viszonylag független életének, illetve, hogy ha nem cselekszik rohamos időn belül, akkor az új gyámja úgy tönkreteszi, hogy nem lesz ember, aki újra összekaparja… Jókat vigyorogtam azon a fejezeten, amikor Lisbeth azt tervezgette, hogyan fogja megleckéztetni a túlságosan sok határt átlépett gyámját, mindegyik ötlet tele volt fantáziával és szívesen el is olvastam volna, ahogy kivitelezi őket,nem vagyok kegyetlen, oké? de a befutó
ezek közül egyértelműen az lett, ami mellett Lisbeth is kikötött. Észbontó
volt, ennél jobban aligha lehetett volna helyrerakni a Jószívű Istenverte Ügyvédurat.
A nagy rejtély, amivel a Vanger klánon belül Henriken kívül mindenkinek tele van a hócipője, a két fő szál találkozásáig sem hagyja nyugodni az olvasót, de akkor pörögnek be a legjobban az események, amikor Lisbeth és Mikael végre csapatba rendeződnek. Szerettem a párosukat, hatékonyan dolgoztak együtt és Mikael tökéletesen azt nyújtotta Lisbeth-nek, amire szüksége volt, remekül kisilabizálta első nekifutásra, hogy hogyan viselkedjen a lánnyal ahhoz, hogy ne tartsa se tolakodónak, se egy olyan fickónak, aki lecsinálja a munkáját és természetesnek veszi mindazt, amit letesz az asztalra. Minden egyes alkalommal megmosolyogtam a szóváltásaikat, főleg akkor, amikor Lisbeth éppen figyelmen kívül hagyta Mikael privát szféráját és az orra előtt olvasgatta a feltört számítógépéről szedett adatokat. Onnantól, hogy Lisbeth is a részese lesz a Henrik által kiadott feladatnak kristályosodik ki, hogy ez a híres-nevezetes Bibliás gyilkos, akiről addig Mikael jó pár döntő adatot kiderített, mióta is tevékenykedik. Nagyon bizarr és cseppet sem nehezen emészthető, ami ennek a sorozatgyilkosnak a tetteivel beleszövődik a könyvbe, de az elborzadásom nem akadályozta meg, hogy élvezzem a történetnek ezt a szegletét is. Mármint nem maga a cselekedetei okoztak örömet,nem, még mindig nem vagyok pszichopata a
rettegésben tartott terapeutáim szerint hanem magát az ötletet értékeltem
az író részéről. Eddig az American Horror Story ötödik évadán kívül, ami jóval
később került képernyőre, mint ahogy A tetovált lány először megjelent, sehol
sem találkoztam olyan gyilkossal, aki a Bibliából merített a mészárláshoz. Csavaros,
bonyolult, okos regény ez, ami még azoknak is megjáratja az agyát, akik látták
az adaptációkat és, így sejtik, mi is lesz majd a végeredmény. Minél több
információ birtokába jutott Lisbeth és Mikael, annál izgatottabban vártam, hogy
alakul majd a cselekmény, ki keveredik még gyanúba, mielőtt a valódi tettes is
sorra kerül, hogy milyen elméleteket gyártanak a főszereplők a birtokukban lévő
tudás alapján. A Bibliás gyilkos ügyében tetemes mennyiségű anyagra bukkannak
és egyre közelebb állnak a leleplezéséhez… de sokáig az alap kérdések még
mindig megválaszolatlanul maradnak előttük:
Mi köze ehhez az egésznek Harriet Vangerhez? Mi történt Harriet-tel?
Nagy örömömre szolgált, hogy a fő kérdés nyitjának az olvasókkal való megosztását nem sürgette az író, ami szerintem egy kifejezetten ravasz stratégiai lépés volt. Hiszen itt van előttünk egy már majdnem megoldott gyilkosságsorozat ügye, az viszont, ami által egyáltalán tudomást szereztünk erről a gyilkosságsorozatról, mégis rejtve van. Felemás érzést kelt, hogy adott egy hatalmas eredmény, de a fő feladat szempontjából mégis lényegtelennek tűnik. Természetesen azt nem fogom leírni, mi is történt Harriettel, aki erre kíváncsi vegye szépen kezébe ezt az 576 oldalas mesterművet és várja ki, ameddig kiderül. ;) Annyit megsúgok, hogy ez is nagyon ütősre lett megírva és, mint sok részletet, ezt is el tudtam volna képzelni egy külön könyvként… De az ilyen felvetésekkel csak saját magamat gyötröm, hiszen Stieg már évekkel ezelőtt meghalt… :/ Így, hogy ennyi potenciál rejlik egy-egy kötetnek a mellékszálaiban is, csak még keservesebbé teszi a tudatot, hogy Larsson-tól nem kapok több könyvet, maximum csak akkor, ha felkeresek egy eléggé szemfüles médiumot. Az a jelenet, amiben Mikael közli Henrikkel, hogy mi is lett a sorsa az unokahúgának, nagyon megható lett és Lisbeth is hihetetlent alakított a regény vége felé, amikor elutazott :D A Vanger Konszernt illetően azt még megemlíteném, hogy szerintem nagyon jó, ironikus elgondolás volt az író részéről, hogy a V-klán női tagjai közül választotta ki a jövőbeli vezetőit a cégnek, miközben évtizedekig a női rokonok még csak részvényt sem birtokolhattak. Ezzel gyönyörűen szemléltette a nők egyenjogúságában és ezáltal világban is végbement változásokat. :)
Az utolsó oldalakon történtekhez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy ez azért durva volt… el tudtam volna viselni egy happy endet ezek után…
Biztosan be fogom szerezni a folytatásokat, reményeim szerint minél hamarabb, a skandináv krimi műfajt sem fogom ennyivel elfelejteni- a molyon már szemezgettem is néhány kötetet, amiről valamikor, lehet, hogy már nem ebben az évben, de fogok hozni kritikákat ide :D
Borító: 5/4,5 – A fekete a kedvenc színem és a bordó is nagy kedvencem, szóval a színválasztásért egyértelműen piros pont jár, a hangulat is stimmel, erről a lányról habozás nélkül elhinném, hogy Lisbeth. Az egyetlen szépséghiba a sárkányos tetkó, ami igaz, hogy baromi jól mutat, de nagyon látszik, hogy csak utólag lett rátéve a borítómodell lapockáira. Egy valódi tetkó nem ennyire halvány beütésű, még akkor se, ha világosszürke tintát használ a művész, aki elkészíti.
Kedvenc karakterek: Lisbeth Salander, Henrik, Harriet, Cecilia, Anita
Legutáltabb karakterek: Nils Erik Bjurman, Martin, Isabella, Gottfried, Gollam, alias Harald Vanger
Kedvenc részek: amikor Henrik a rokonait véleményezte, amikor Lisbeth megleckéztette a gyámját, amikor Mikael megtalálta a fotót, amikor Lisbeth a hacker-ismerősénél járt, Mikael és Lisbeth első találkozása, amikor Lisbeth megmentette Mikaelt, amikor Mikael közölte Henrikkel, mire jutott Harriett ügyében, amit Anita tett a barátnőjéért, Lisbeth akciója, amit az utazása alatt hajtott végre
Mélypontok: Az utált Vangerek és Bjurman tettei, az utolsó jelenet
Korhatár: Fogas kérdés… azt mondanám, hogy legbiztosabban tizennyolc éven felülieknek ajánlanám, akkor biztosan nem vágódik tőle felkészületlenül taccsra senki. Viszont… ha valaki fiatalabb és jobban meg tudja emészteni a brutális gyilkosságokat, a családon belüli/nemi erőszakot, mint könyvtémát és szereti a thrillereket/durvább krimiket, akkor 15-16 évesen is kézbe veheti szerintem. A legjobb viszonyítási pontként azt tudom megadni, hogy aki nem akad ki az Amerikai Horror Story-n, az ezt is jól fogja kezelni.
Előre látom, hogy a negyedik kötetet átvevő íróval szemben kritikusabb leszek ezután az élmény után, hiszen Larsson a lehető legzseniálisabb szintekre röpítette a megjelenített témákat, ez van, ezt kell szeretni stílusban az olvasók elé tárja, mennyire mocskos, aljas világban is élünk és emellett megalkot egy olyan rejtélyt, ami még a detektív vénát nélkülöző egyéneket is függővé teszi. Az író stílusával is megfogott, sajnálom, hogy sosem lesz lehetőségem a Millenium trilógián kívül más regényeket is olvasni tőle. Voltak, akik a mérhetetlenül tárgyilagos és száraz jelzőket használták a mesélési módjára, engem teljességgel mindenesetre megvett, örültem neki, hogy inkább magára a történetre és a tényekre koncentrált, nem pedig a szereplők érzésvilágára. Kizökkentett volna az általa megteremtett borongós, sötét hangulatból, ha a lehető legminimálisabb mennyiségnél gyakrabban botlottam volna bele olyan típusú mondatokba, hogy Lisbeth lélegzete elakadt, az elkeseredés konténerestől borult a fejére vagy, ha Mikael folyton azon őrlődött volna, micsoda szörnyűségek kerültek a felszínre a nyomozás alatt. Apropó szörnyűségek… úgy gondolom, jobb, ha már az elején őszinte leszek veletek, akik terveztek hozzákezdeni a sorozathoz, nagyon megéri időt szakítani rá, de a brutális perverzségek kész tárházát vonultatja fel az író A tetovált lányban. Engem nem ráztak meg kifejezetten az olvasottak, de az ilyen téren kevésbé beton-idegrendszerű személyeknek biztos megterhelőek lesznek azok az elemek, amik a felszínre kerülnek, ameddig Mikael, majd később Lisbeth is, Harriet eltűnése ügyében nyomoznak. A sztori az első 70-100 oldalon még csak folydogál, aki valami in medias res, típusú történetre vágyik, az bizonyára csalódott lesz, az író jelentős terjedelmet szánt a későbbiek megalapozására, bemutatja a két főszereplőt, felvázolja, hogy Mikael milyen ügy miatt is kerül bele abba a kényszerszabadságba, ami biztosít számára elég szabadidőt ahhoz, hogy Henrik Vanger, a fülszövegben említett öreg milliárdos megbízásával foglalkozhasson, illetve feltárja a fontosabb részleteit annak, Henrik mire is jutott a saját, negyven évet felölelő kutatómunkája alatt. Aki viszont kész rá, hogy végigvárja a felsorolt nagyon is érdekes, de nem kifejezetten pörgős részeket, az egy igazi kincshez juthat hozzá a fennmaradó oldalakon. Egy igazi izgalmas, nem mellesleg egészen beteg, szuggesztív hatású krimihez, aminek a múltban játszódó eseményei is olyan bravúros részletességgel és alapossággal vannak megjelenítve, hozzákapcsolva a valós történelem momentumaihoz, hogy az olvasónak az a benyomása támad, ez az egész egyszer valóban megtörtént úgy, ahogy feketén-fehéren le van írva. Nem terem minden fán ilyen történet, még a befejezése utáni napokban sem fog ereszteni titeket. Bemutatja a regény, milyen csontvázak is rejlhetnek a kőgazdagok szekrényeiben, mind szakmai, mind magánéleti téren és ez az, ami köré valójában a könyv épül. Mikael azzal a tudattal vág bele a munkába, hogy csak egy utolsó kísérletet kell tennie egy tizenhat éves lány köddé válásának az ügyében, viszont minél mélyebbre ássa magát a rejtélybe, annál több jel bukkan fel azt illetően, hogy Harriet egy rettenetes horderejű dolog áldozata lett, amiben tisztes szerepet játszik egy Biblia-őrült sorozatgyilkos és a Vanger család is…
Kik is lennének a Vangerek…?
Anno ők voltak Svédország iparának a külföldön is elismert sztárjai, akik tisztes vagyont halmoztak fel és örök időkre beírták magukat a szakma történelmébe. Az évek során egy épkézláb birodalmat építettek fel, ami bár a történet idejére már erősen megroggyant és a biztos csőd felé evickél, de a Vanger névnek még mindig súlya van az országban, nem csak ipari téren. A cég részvényesei a kezdetektől fogva a családtagok közül kerültek ki, a legtöbbjük a „klán erődjében”, a Hedeby-szigeten élt egy-egy tekintélyes villában, évente egyszer vagy kivételes alkalmakkor többször pedig mind összegyűltek a Vanger Konszern éppeni fő vezérének a házában egy vacsora-értekezletre. A Vanger család a közvélemény szemében egy összetartó és erős famíliaként jelent meg, ám valójában mégsem volt ennyire rózsás a helyzet. A családtagok nagy része szívből gyűlölte egymást, A tetovált lány ideje alatt nem is egy olyan ember van közülük, aki több vagy akár az összes Vangerrel nem áll szóba. Henrik Vanger, a konszern feje és Mikael megbízója egy pillanatot sem fecsérelt képmutatásra, amikor ismertette a családi körülményeket, nyíltan, folyamatosan jelen lévő szarkasztikus éllel Mikael elé tárja mennyire megveti egyes rokonait és a szennyesüket sem fél kiteregetni a nyomozás sikerességének az érdekében. A nyolcvanas éveit taposó férfi mindent megtett, amit csak el lehet várni egy családfőtől és a lehetőségeihez mérten azon volt, hogy becsülettel, egyenességgel vezesse el a vállalatot és vívja ki a megfelelő réteg elismerését. Henriket tehát egy egészen korrekt figurának tekinthetjük, ő az a tökéletes nagypapa-alapanyag, akire titkon majdnem minden ember vágyik. A fivérei viszont közel sem büszkélkedhetnek hasonló életúttal…
„Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 14167:
Megállapíthatjuk tehát, hogy fivéreim közül hárman politikai elmebetegek voltak. Vajon milyen más elmebetegségben szenvedtek még?”
… a fivérek egy fantörpikus triója buzgó támogatója
Mikor megérkezik az éves virágküldemény, Henrik nem bír tovább tétlenkedni, habár korábban is tett lépéseket, hogy a feladót lenyomozzák, elhatározza, hogy kerít egy kellő hozzáértéssel bíró embert, aki végre pontosan felderíti, mi történt Harriettel és magyarázattal szolgál arra, miért teszi ezt vele a lány gyilkosa. A választása Mikael Blomkvist újságíróra esik, aki épp szorult helyzetben van, hiszen az egyik cikkében egy köztiszteletben álló üzletember, Wennerström mocskos ügyleteiről akarta lerántani a leplet, de a terv balul sült el. Bíróságon becsületsértés miatt perbe fogták és elítélték, börtönbe kell vonulnia rövid időre és a folyóirat, aminél dolgozott, a Millenium is jelentős veszteséget szenvedett mind hitelesség, mind támogatók terén. A lap jövőjére nézve az lenne a legjobb, ha Mikael fogná magát és egy rövid időre felszívódna… és épp ekkor lép képbe a szóban forgó megbízás… Mikaelről, mint karakterről nem egyszerű véleményt nyilvánítanom, mivel a kutatás során elért eredményekben megmutatkozó tehetsége és a Lisbeth-tel szembeni törődése miatt becsülöm, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva is megszerettem, ha kedvenc szereplőnek nevezném. Nem egy problémás fickó és egy logikátlan húzáson kívül nem tett semmi eget rengetőt, ami egy helyben toporgásra vagy rákjárásra ítélte volna a történetet, ami szintén nagy pozitívum. De önmagában… Lisbeth nélkül én hiányoltam belőle valamit, talán ez a jó kisiskolás-feelinget árasztó viselkedése volt az oka. Akármit tesznek vele, mindig az erkölcsösség előre kitaposott útján menetel… talán túlzottan is igazság-guru volt, amit érdekes így negatívumként felróni, de a könyvben fellépő körülményeket tekintve igenis az volt. A rendszeresebb olvasóim tudják, hogy ha sokszor az átlagosnál szúrósabban is, de leírom, amit gondolok, nem finomítok rajta és, ha az érzékletességhez arra van szükség, nem szívbajoskodok egy velős káromkodást se hozzáadni a szöveghez, de azt mindenki tudja, hogy vannak olyan esetek, amikor jobb egy szerkesztett verzióval előállni valamit illetően vagy egyszerűen befogni. Nem szép és bizonyos tekintetben nem is helyes dolog, de így működik a világunk, aki nem akarja, hogy térdre kényszerítsék és utána sose engedjék felállni, annak néha alakítania kell a részletek tálalásán. Mikael viszont ezt nem szívesen teszi meg és a Trónok Harca rajongói mind tudják, hogy nem optimális összetételű környezetben hová is vezet ez az életfelfogás, ott van erre kitűnő példaként Ned Stark. Ettől a vonaltól még el tudtam tekinteni, amikor Lisbeth-tel együtt szerepelt Mikael, éles kontrasztot alkotott a „gátlástalan hackerrel”, Lisbeth egyensúlyozta ezt a dolgos kisiskolás szellemiséget. Az, amit viszont csak nagy nehezen és sok oldal elolvasása után sikerült leerőltetnem a torkomon az a Mikael-hez társított Don Juan beütés volt, ennek pedig leginkább az volt az oka, hogy nem bírtam megérteni, miért is tapadnak Mikaelre úgy a nők, mint a mágnesek a hűtőajtóra. Okos volt és jó humorú, de jó reggelt, Svédország hölgyei, ezer és egy ilyen pacákot össze lehet lasszózni, akinél ezek adottak, de egy bizonyos „plusz” nem! Azt a meglehetősen érdekes, szintén külön misét megérő kapcsolatot se nagyon tudtam eleinte hová tenni, ami közte és Erika között volt. Nem félek hangoztatni, a magam részéről mennyire nem tudom átérezni azt a már-már tömeghisztériát, ami a házasság körül van évszázadok óta… de arról meg vagyok győződve, hogy két ember le tud egymás mellett élni egy életet és akármilyen kapcsolatról is van szó, szerintem az ABC kaliberű alap, hogy ameddig ez a bizonyos kapcsolat tart, addig csak az, az egy ember létezik a másik számára párként, aki rajta kívül benne van ebben a dologban. Ez a fajta hűség elengedhetetlen. Szóval nekem nagyon idegen volt ez a fura, édeshármas Erika, Erika férje és Mikael között, amihez még időnként Mikael alkalmi női is becsatlakoztak cserejátékosnak, mintha nem lenne így is jóval több egyén ebben a kapcsolatban a kényelmesnél… O.o De, mint a legelején megemlítettem már, Larsson a tények embere, ezért nem koncentrált annyira élesen erre a magánéleti gordiuszi csomóra, hogy szembeötlően zavaró legyen és levonjon a történet többi részének az értékéből.
Lisbeth Salanderről pedig kiindulásként annyit mondok, hogy ha eddig nem teremtettek kultuszt e köré a nő köré, akkor én lassan, módszeresen fogok. Imádtam Lisbeth-et! <3 Szőröstől-bőröstől odáig voltam ezért a karakterért és szerintem kvázi lehetetlen nem hasonlóan érezni Lisbeth-tel szemben, tiszteletbeli tagja lett a Kedvenc Női Szereplőim Klubjának. Aki egy a badass szó legbadasabb értelmében akar badass főszereplőről olvasni,
„Armanskij arra gondolt, hogyan fogadná őt Salander, ha egy szép napon zöld hajjal, elnyűtt farmerben, és összefirkált, szögekkel kivert bőrdzsekiben állítana be a munkahelyére. Vajon elfogadná egyenrangú partnernek…? Talán.”
Legelőször épp ennek a biztonsági cégnek az egyik megbízása miatt kerül kapcsolatba Mikaellel, ha nem is személyesen. Henrik Vanger ügyvédjétől azt a feladatot kapja, hogy nézzen jó alaposan a férfi körmére, derítsen ki róla, mindent, amit csak tud, azt a bizonyos bírósági ügyet is beleértve. Mikael mélységesen felháborodott, mikor a tudomására jutott, hogy utána nyomoztatott Henrik, de megértettem, miért tett így a milliárdos, logikus volt. Ha én akarnék valakit egy ilyen, évtizedeimet felőrlő, a személyes ügy, legmélyebb értelmében személyessé vált nyomozásban alkalmazni és meglennének hozzá az eszközeim, ugyanúgy meggyőződnék róla, hogy „mit is veszek”.
A két fő szál, Lisbeth és Mikael nézőpontja hihetetlenül későn kapcsolódik össze, meg is lepődtem rajta, hogy ennyi ideig várt vele az író, hogy összeeressze a nyomozópárost. Láttam a 2009-es svéd és a 2011-es amerikai filmet is, amik kapcsán már az összehasonlításukról írt bejegyzésemben is leszögeztem, a 2011-es verzió az abszolút nyerő nálam, mégis éppen csak a körmeimet nem kezdtem rágni az izgatottságtól,
„Lisbeth a kézfogásuk után öt perccel már utálta Bjurmant.”
Ez az ember egy ügyvéd, a köztiszteletben álló, csillagos égig felmagasztalt fajtából, a társadalom oszlopos tagja. De csak azért, mert Lisbeth-en és talán a többi gondozásába adott személyen kívül senki sem ismeri a valódi, perverz, szadista arcát. A lehető legocsmányabb és leggyomorforgatóbb módon él vissza a pozíciójával járó hatalommal, számomra talán ez a szál volt a legelkeserítőbb a történetbe, hogy micsoda aljas tetvekként viselkedhetnek pont azok, akiknek segíteniük kellene olyan személyeket, akik valamiért nem tudnak önállóan boldogulni az életben. Gyűlöltem ezt az ürgét, a hozzá hasonló emberekkel szemben az is kegyes megoldás lenne, ha napi húsz órában forró piszkavassal szurkálnák őket :P Amikor Bjurman viselkedése vagy éppen a Vanger családon belül történt disznóságok kerültek terítékre, Larsson nem fejtette ki élesben, hogy hogyan is vélekedik arról a magatartásformáról, amit leírt, de a megfelelő helyeken azért érződött az a cinizmus… :D Lisbeth már az első beszélgetésükkor leszűri, hogy belépett a pokol kapuján és könnyes búcsút mondhat az eddig kialakult, viszonylag független életének, illetve, hogy ha nem cselekszik rohamos időn belül, akkor az új gyámja úgy tönkreteszi, hogy nem lesz ember, aki újra összekaparja… Jókat vigyorogtam azon a fejezeten, amikor Lisbeth azt tervezgette, hogyan fogja megleckéztetni a túlságosan sok határt átlépett gyámját, mindegyik ötlet tele volt fantáziával és szívesen el is olvastam volna, ahogy kivitelezi őket,
A nagy rejtély, amivel a Vanger klánon belül Henriken kívül mindenkinek tele van a hócipője, a két fő szál találkozásáig sem hagyja nyugodni az olvasót, de akkor pörögnek be a legjobban az események, amikor Lisbeth és Mikael végre csapatba rendeződnek. Szerettem a párosukat, hatékonyan dolgoztak együtt és Mikael tökéletesen azt nyújtotta Lisbeth-nek, amire szüksége volt, remekül kisilabizálta első nekifutásra, hogy hogyan viselkedjen a lánnyal ahhoz, hogy ne tartsa se tolakodónak, se egy olyan fickónak, aki lecsinálja a munkáját és természetesnek veszi mindazt, amit letesz az asztalra. Minden egyes alkalommal megmosolyogtam a szóváltásaikat, főleg akkor, amikor Lisbeth éppen figyelmen kívül hagyta Mikael privát szféráját és az orra előtt olvasgatta a feltört számítógépéről szedett adatokat. Onnantól, hogy Lisbeth is a részese lesz a Henrik által kiadott feladatnak kristályosodik ki, hogy ez a híres-nevezetes Bibliás gyilkos, akiről addig Mikael jó pár döntő adatot kiderített, mióta is tevékenykedik. Nagyon bizarr és cseppet sem nehezen emészthető, ami ennek a sorozatgyilkosnak a tetteivel beleszövődik a könyvbe, de az elborzadásom nem akadályozta meg, hogy élvezzem a történetnek ezt a szegletét is. Mármint nem maga a cselekedetei okoztak örömet,
Mi köze ehhez az egésznek Harriet Vangerhez? Mi történt Harriet-tel?
Nagy örömömre szolgált, hogy a fő kérdés nyitjának az olvasókkal való megosztását nem sürgette az író, ami szerintem egy kifejezetten ravasz stratégiai lépés volt. Hiszen itt van előttünk egy már majdnem megoldott gyilkosságsorozat ügye, az viszont, ami által egyáltalán tudomást szereztünk erről a gyilkosságsorozatról, mégis rejtve van. Felemás érzést kelt, hogy adott egy hatalmas eredmény, de a fő feladat szempontjából mégis lényegtelennek tűnik. Természetesen azt nem fogom leírni, mi is történt Harriettel, aki erre kíváncsi vegye szépen kezébe ezt az 576 oldalas mesterművet és várja ki, ameddig kiderül. ;) Annyit megsúgok, hogy ez is nagyon ütősre lett megírva és, mint sok részletet, ezt is el tudtam volna képzelni egy külön könyvként… De az ilyen felvetésekkel csak saját magamat gyötröm, hiszen Stieg már évekkel ezelőtt meghalt… :/ Így, hogy ennyi potenciál rejlik egy-egy kötetnek a mellékszálaiban is, csak még keservesebbé teszi a tudatot, hogy Larsson-tól nem kapok több könyvet, maximum csak akkor, ha felkeresek egy eléggé szemfüles médiumot. Az a jelenet, amiben Mikael közli Henrikkel, hogy mi is lett a sorsa az unokahúgának, nagyon megható lett és Lisbeth is hihetetlent alakított a regény vége felé, amikor elutazott :D A Vanger Konszernt illetően azt még megemlíteném, hogy szerintem nagyon jó, ironikus elgondolás volt az író részéről, hogy a V-klán női tagjai közül választotta ki a jövőbeli vezetőit a cégnek, miközben évtizedekig a női rokonok még csak részvényt sem birtokolhattak. Ezzel gyönyörűen szemléltette a nők egyenjogúságában és ezáltal világban is végbement változásokat. :)
Az utolsó oldalakon történtekhez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy ez azért durva volt… el tudtam volna viselni egy happy endet ezek után…
Biztosan be fogom szerezni a folytatásokat, reményeim szerint minél hamarabb, a skandináv krimi műfajt sem fogom ennyivel elfelejteni- a molyon már szemezgettem is néhány kötetet, amiről valamikor, lehet, hogy már nem ebben az évben, de fogok hozni kritikákat ide :D
Borító: 5/4,5 – A fekete a kedvenc színem és a bordó is nagy kedvencem, szóval a színválasztásért egyértelműen piros pont jár, a hangulat is stimmel, erről a lányról habozás nélkül elhinném, hogy Lisbeth. Az egyetlen szépséghiba a sárkányos tetkó, ami igaz, hogy baromi jól mutat, de nagyon látszik, hogy csak utólag lett rátéve a borítómodell lapockáira. Egy valódi tetkó nem ennyire halvány beütésű, még akkor se, ha világosszürke tintát használ a művész, aki elkészíti.
Kedvenc karakterek: Lisbeth Salander, Henrik, Harriet, Cecilia, Anita
Legutáltabb karakterek: Nils Erik Bjurman, Martin, Isabella, Gottfried, Gollam, alias Harald Vanger
Kedvenc részek: amikor Henrik a rokonait véleményezte, amikor Lisbeth megleckéztette a gyámját, amikor Mikael megtalálta a fotót, amikor Lisbeth a hacker-ismerősénél járt, Mikael és Lisbeth első találkozása, amikor Lisbeth megmentette Mikaelt, amikor Mikael közölte Henrikkel, mire jutott Harriett ügyében, amit Anita tett a barátnőjéért, Lisbeth akciója, amit az utazása alatt hajtott végre
Mélypontok: Az utált Vangerek és Bjurman tettei, az utolsó jelenet
Korhatár: Fogas kérdés… azt mondanám, hogy legbiztosabban tizennyolc éven felülieknek ajánlanám, akkor biztosan nem vágódik tőle felkészületlenül taccsra senki. Viszont… ha valaki fiatalabb és jobban meg tudja emészteni a brutális gyilkosságokat, a családon belüli/nemi erőszakot, mint könyvtémát és szereti a thrillereket/durvább krimiket, akkor 15-16 évesen is kézbe veheti szerintem. A legjobb viszonyítási pontként azt tudom megadni, hogy aki nem akad ki az Amerikai Horror Story-n, az ezt is jól fogja kezelni.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése