2017. június 3., szombat

Robert Jackson Bennett: City of Stairs - Lépcsők városa (Isteni városok 1)

Sziasztok! :) Az utóbbi napokban meglehetősen... inaktív voltam, fogalmazhatnék úgy, hogy kivettem a Trónok Harcáról írt értékelésem óta egy valamivel több, mint egy hetes, alkotói szabadságot, de az igazság, kevésbé elegáns köntösbe bujtatva pusztán az időhiány volt. Tudjátok sokszor megérlelődött bennem a gondolat, hogy napi huszonnégy óra édeskevés ahhoz, hogy az ember kibontakoztathassa magát, valami mindig áttolódik a következő napra, majd azon a napon is tolódik és így tartok ott, hogy még mindig vázlatszinten állt az a What the hell? bejegyzés, amit a Book TAG elé ígértem több helyen is. A Könyvhétig mindenesetre igyekszek összekaparni magam annyira, hogy meghozzam a szóban forgó posztsorozat 4. részét, amiben a "Szürke kisegér jelenségről" fogok írni, majd azt a könyves kérdéssort, amire most már 4 (!) ismerősöm is kihívott. Kicsit összecsaptak fölöttem a hullámok... de rövidesen megtanulok úszni, vagy legalábbis keresni egy sziklát, amiben megkapaszkodhatok.
A mai posztom témája egy olyan regény, amit a minőségéhez képest méltatlanul sokáig olvastam. Ez az első olyan regényem, ami megkapta a "dark fantasy" címkét és nem fogok túlozni, újabb gyöngyszemre találtam a fantasy-k tengerében. Jó is, hogy kezdődik a nyaralási szezon, mert Bulikovba biztos vissza fogok még térni ;)

Fülszöveg:

Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek.
Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-03 12:45:25
Ritkán adódik ilyen, de az első oldalakon éreztem, hogy a Lépcsők városa is egy olyan könyv lesz, ami sok fejfájást fog nekem okozni és komoly döntésképtelenségbe hajszol majd, amikor év végén egy-egy kategóriában meg kell neveznem a 2017-es kedvencemet… Ami azt illeti, nem szeretek még több fejezet elteltével sem olyanról nyilatkozni, hogy „eddig favorit-gyanús-e” vagy, „eddig hány pont?”, mert minden olvasó ember tudja, egy fantasztikus történetet az utolsó húsz oldallal is simán haza lehet vágni. Itt viszont mégis, a legelején éreztem, hogy valami észbontó különlegességre sikerült bukkannom és nem is bírtam szabadulni ettől a sejtéstől, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerűen a nem skizofrénságból fakadó belső hangjaim azt súgták, hogy ez a regény márpedig kedvenc lesz. Nem tévedtek. A lenyűgözöttségemnek ezer és egy oka van, amiket a lentebbiekben igyekszek vállalható mértékű dicsérő jelzők kíséretében összeszedni. Első körben maga a fogalmazásmód volt az, ami levett a lábamról, a legjobban talán úgy jellemezhetném Robert stílusát, hogy nagyon „okos” és emellett csavart, de nem zavaros. Nem azokkal a tipikus, könnyed szófordulatokkal és szövegvezetéssel találkoztam, mint a legtöbb fantasynál, mégis gördülékenyebben olvastam őket. Nem is tudom, hogyan írjam ezt le… olyan volt olvasni, mint amikor valaki megtalálja azt az éttermet, ahol pont olyan a fűszerezés, ami tökéletesen megegyezik a saját ízlésével. Szóval magáért a szöveg kedvéért is szívesen bújtam a kötetet, de a legnagyobb fénypontja maga az alap ötlet és a hozzá járuló világfelépítés. Nagyon komplex és kidolgozott mindkettő, továbbá minden tekintetben egyedi, pont olyan formában, mint ahogy azt szeretem. Tetszett, hogy a fő cselekményszálnak hitt nyomozásról hamar kiderült, hogy igazából drámaian fogalmazva csak „csepp a tengerben”, avagy ha a könyv címéhez hű akarok lenni, akkor a „legalsó lépcsőfok”. Nagyon bejött a történet felépítése, a fokozatosság, ahogy kikristályosodott, mekkora kalamajkába is ásta magát bele Shara, amikor a Kontinensre érkezett, hogy kinyomozza Efrem Pangyüi meggyilkolásának a körülményeit. Persze arra végig kíváncsi voltam, hogy ki ölte meg Pangyüit, de a súlyosságával arányosan érdekesebb is volt az a vonal, ami ezt eredményezte, időnként meg is feledkeztem miatta szerencsétlen történészről mindig tudott izgalmasabb lenni a cselekmény, mindig képes volt valamivel túlszárnyalni a korábbiakat az író. Sorra gyártottam az elméleteket, hogy mi is fog ebből az egészből kisülni, mégis sokszor csak pislogtam a döbbenettől. Robert bravúrosan adagolja az információkat, amennyit elárulnak valamiről, annyira félre is vezetnek egy témával kapcsolatban, csak dicsérni tudom ezt az ürgét, nagyon ügyesen csinálta :D Az indiai és szláv neveket, amikkel az író dolgozott eleinte nehéz volt megszoknom vagy akár kibetűznöm, de végül megbarátkoztam velük és, amikor nem ütköztem meg Turjin vezetéknevének a láttán, örültem is ennek a megoldásnak, még különlegesebbé tette a hangulatot. A mitológiai rész meg… húha! Nehéz szavakba önteni, pláne spoilerezés nélkül, de eszméletlen jó és rendkívül varázslatos, Bulikov bekerült a kedvenc könyves helyszíneim közé. ^^ A város egykori isteneinek és a népének a kapcsolata rendkívül ötletesen lett megjelenítve, tetszett a benne rejlő kettősség, hosszasan el lehet filozofálni róla. A szörnyek miatt is megemelem a kalapomat, vagy egyáltalán nem találkoztam velük korábban, vagy ilyen megközelítésből nem láttam őket. Kegyetlenül ismétlem magam, de aki valaki különlegesre vágyik, mindenképpen vegye kézbe. :3


A központban két országnak, Szajpúrnak és a Kontinensnek a kapcsolata áll. Réges-régen a Kontinens, ezáltal pedig a központja, Bulikov, szuperhatalom volt, Szajpúr pedig gyarmati formában kapcsolódott hozzá, a lakosai rabszolgaként senyvedtek. Ám egyszer fordult a kocka és Szajpúr, a kadzs vezetésével fellázadt a Kontinens ellen és onnantól kezdve Bulikov és a környező területek kerültek alárendelt sorba, ez a felállás igaz a történet idején is. Eddig nincs a dologban semmi extra, a valóságban is gyakran történik ilyen. Ám a Kontinens egykori nagysága közel sem szokványos okoknak tulajdonítható, a helynek istenei voltak. Ezt pedig nem úgy kell elképzelni, mint a mi vallásainkat, ahol imádkoznak valamihez, amit még soha a büdös életben nem látnak és nagy valószínűséggel nem is fognak. Ezek az istenek valódi hús-vér, megközelítőleg 3 méter magas lények, akik ott mászkáltak az emberek között, mint a galambok a nagyobb tereken. Csodákat tettek, meghallgatták és a tanaiknak megfelelő irányba terelgették a híveiket, más természetfeletti lényeket hoztak létre, építettek és romboltak, néha keresztbe tettek egymásnak, ha valamiben ellentétes nézetet vallottak, de nagy általánosságban a követőik érdekeit szolgálták, azon munkálkodtak, hogy minél jobb legyen az ő meglátásuk szerint az életük. Olvosz lett a kedvencem közülük és Kolkánt utáltam a legjobban, nagy vonalakban benne összpontosult szinte minden, amit utálok, a hívei pedig… tipikus, agyhalott fanatikusok. A kedvenc szereplőm frappánsan ismertette a véleményét Kolkánról, amivel 100%-osan egyet is értek:
„- Nem tudom, hogy te alkottad-e a népemet, vagy maguktól lettek ilyenek. De ha a te szavaidat verték a fejembe gyerekkoromban, ha a te szavaidnak köszönhetően terjedt el a világban a hitvány önutálat, a nevetséges önostorozás, vagy az az elképesztően káros nézet, miszerint nem helyénvaló embernek lenni, szeretni, vállalni a hibáinkat, akkor… nos, a kurva anyádat, Kolkán atya!”
Ráadásul az alapeszméin kívül is volt egy olyan húzása ennek a csodálatos lénynek, amivel abszolút kiverte a biztosítékot nálam. Akik már olvasták a könyvet, a későbbiekben rájönnek, mire is gondolok. Hiába került ő is szánalomra méltó helyzetekbe az évek során, amikor létezett, nem tudtam ezután sajnálni fikarcnyit sem. És most a Kolkán iránti ellenszenvemet, viszolygásomat időlegesen mellőzve visszakanyarodnék az istenekhez úgy általánosságban, tehát: minden régiónak volt egy főbb istensége pl. Dzsukosztánban Dzsukovot imádták, de Bulikovban az összes istennek megvolt a maga követői rétege, ott ugyanígy tisztelték Olvoszt, mint pl. Kolkánt, így a keze munkáját is a városon hagyta minden isten. Ekkora hatalmi előnnyel védettnek érezhették volna magukat az idők végezetéig a bulikoviak, de az istenek ugyanakkora gyenge pontjaik is voltak, mint amekkora előnyt biztosítottak. Ez a kadzs előtt is hamar kiderült, aki egyszerűen lemészárolta ezeket a hihetetlen erejű lényeket aztán paff, Bulikov és a teljes Kontinens is összeomlott, merthogy amikor egy isten meghal, minden eltűnik, amit alkotott. Az épületek, amiket felhúzott, az időjáráson tett változtatásai is semmivé foszlanak, ha valamikor eltüntetett egy hegyet, hogy a helyén lakóházak lehessenek, a hegy a halála után „visszanőtt” és így tovább, és így tovább. A lázadás alatt a szajpúriak megölték a természetfeletti lényeket is, a csodatévő tárgyakat begyűjtötték, az istenek említését és, mivel az istenek annak szerves részét képezik, a történelmük tanulmányozását is betiltották a Kontinens lakói számára. Hiába voltak korábban ők az elnyomók, a bulikoviak értelemszerűen nem díjazták ezt az új rendszert, utálták a szajpúriakat és minden reformjukat. Ezeket tudatában már nem lövök le túl nagy poént, ha elárulom nektek, nem kitörő örömmel fogadták a lakosok anno dr. Pangyüit, amikor a városukba érkezett azért, hogy a legapróbb részletekig tanulmányozza a számukra tiltott történelmüket. Emiatt pedig a lehetséges gyilkosok tárháza annyira határtalan, mint a csillagos ég…

Már csak a kézenfekvő tények miatt sem vágta könnyű fába a fejszéjét Shara, a magát nagykövetnek álcázó, különleges ügynök és még ott van az is, amit az elején felvázoltam, hogy igazából Pangyüi halála kis pont a gépezetben. A szajpúri nőt nagyon hamar megszerettem, ne kérdezzétek miért, de körülbelül úgy képzeltem el sokáig, mint Jackie Kennedy rézbőrű kiadását hozzá hasonló főhősnőket akarok még, kedves írók! Rengeteget! ^^ Shara egy igazi lexikon/könyvkukac, aki szinte mindig úgy beszél, mintha kiselőadást tartana, krízishelyzetben is képes hideg fejjel mérlegelni, logikusan gondolkozik a történet folyamán végig, ha probléma van akkor a lehetséges eshetőségeket számba véve listákat gyárt magában és ezek ellenére sem a pátyolgatásra szoruló kis beteg veréb karakter, hanem egy nagyon belevaló, kemény csaj. Vannak, akik szerint túl rideg… nekem pont a tartása és a higgadtsága volt az eszén kívül a másik szimpatikus vonás benne, egy pici, vékony nőről szó, de van annyira tekintélyt parancsoló jelenség, mint Sigrud, a titkára.  Megvannak a kis dilijei, mint mindenki másnak, de szerintem egy nagyon-nagyon szerethető egyén, akinek a vezetésével élmény végigkövetni az eseményeket. Alapjáraton talpig becsületes és követi a nagynénje által vezetett titkosszolgálat szabályait, de ha arra van szükség, akkor ezeket a szabályokat felrúgva is tud kíméletlenül hatékony lenni és nem hagyja magát elnyomni. A kedvenc megmozdulásom a részéről az volt, amikor a nagynénjével lefolytatott utolsó beszélgetésekor kieresztette a karmait. :D Már megint nagyon előre szaladtam, vissza az alapokhoz… Shara hatalmas rajongója Efrem Pangyüinek, az írásainak és Bulikov  történelmének, körülbelül olyan szinten oda van a professzorért, mint én Joan Jett-ért vagy Nikki Sixx-ért,  a meggyilkolása számára még egy enyhe személyes ügy töltetet is kap, még elszántabban lát munkához. A szajpúriakkal szembeni ellenérzések miatt döcögősen indul a munkája neki és a titkárának a követségen, de már az első komolyabb jeleneténél is lehengerlő profizmussal tudatosította, hogy ki mihez tartsa magát. Minden követ megmozgatott, még a számára tiltottakat is és nem akadályozta meg a több tekintetben is életveszélyes következményeket maguk után vonó kockázatok a siker elérésében, vérbeli maximalistához híven kezelte a megbízást. Eleinte maga a város, mint tartózkodási hely, nem vonzotta a nőt, nyomasztotta az áthatolhatatlan köd és összességében az is zavarta benne, hogy megint idegen terepen van. Ugyanis Shara ki van tiltva a szülőföldjéről, még azután, hogy elvégezte az iskolát, a nyomozásával kirobbantott a politikai körökben egy aprócska, világméretű botrányt és ezáltal jó néhány ember zsebében kinyitotta a bicskát. A befolyásos nagynénje, Vinya csak úgy tudta megvédeni, ha terepmunkára ítéli és nem hagyja neki, hogy hazatérjen. Kezdetben én is úgy álltam Bulikovhoz, mint Shara, a történelme érdekelt, de maga a város és a lakó se lettek a szívem csücskei, bár azok miatt a bizonyos ikonikus lépcsők miatt még a szkeptikus állapotomban is sokat ámuldoztam. A címadó lépcsők a borítón is látszanak, nagyon egyedi látképet biztosítanak a városnak, az utcán több is található belőlük, sima lépcsők és csigalépcsők, három vagy akár húsz méter magasak, a közös bennük az, hogy mind az ég felé tart a „semmibe”. Ahogy fokozatosan Shara megismerte Bulikov szépségeit, úgy szerettem meg én is a várost és az emberek hülye, utáljuk a szajpúriakat mentalitásán kívül a lakókkal szembeni a kolkán-imádók kivételek negatív benyomásaim is enyhültek. Ha úgy vesszük, Shara lassan és módszeresen az ujja köré csavarta az értelmesebb és normálisabb réteget, a tudásával kivívott a körükben egyfajta tiszteletet. A kormányzóasszony, Turjin Mulaghesh sokat morgolódott, amiért Shara olyan ügyekbe ártotta bele magát, amibe nem lett volna szabad és őt is magával húzta… de összességében megszerette a nőt, mint ahogy a követség dolgozói is :D

Mulaghesh a szereplése első oldalain nem vett le a lábamról, nem volt szimpatikus benne, hogy a nyitójelenetet képező tárgyaláson annyira unottan, félvállról véve a munkát ücsörgött a helyén. Onnantól, hogy Shara és a titkára berobbantak a képbe és volt lehetőség bővebben megismerni Mulaghesh-t, viszont villámgyorsan belopta magát a szívembe Bulikov kormányzója. Egy karakán nő, aki nem cicázik és bájolog feleslegesen, kimondja, amit gondol úgy, ahogy van, gyakran káromkodásokkal tele tűzdelve, nem törődve a megbotránkozással, ami esetleg fogadhatja az egyes megnyilvánulásait. A legtöbb szajpúrival ellentétben, akik nagy karriert akarnak és azért élnek, hogy még nagyobbá tegyék a hazájukat, nem akar még feljebb araszolni a ranglétrán. Anno harcosként a letette az asztalra, amit le tudott, ízig-vérig katona, de nem abban a szigorú, pöffeszkedő értelemben és neki ez így megfelel. Tisztában van vele, hogy már nem egy mai csirke és pihenéssel, ejtőzéssel szeretné tölteni a napjait. Shara megjelenése erre kitűnő lehetőséget biztosít, a tudatában lévő információkért megkaphatja azt a várva-várt lefokozást, ami által egy tengerparton élvezheti az idős napjait. Egészen addig… ameddig jobban meg nem ismeri Shara-t, az elhivatottságot és az ügyet, amivel foglalkozik, mert ezt követően, ha tetszett neki, ha nem, Mulaghesh kénytelen volt elereszteni a vágyálmait, Shara mélyebbre rántotta a dolgok sűrűjébe, mint amilyen mélyen valaha is volt. Lehet próbálkozni kapálózással, mint egy úszni nem tudó embernek a mély vízben, de a lényeg ugyanaz: kiút nincs... Mint valamivel fentebb említettem, sokat zsémbeskedett a terveibe beütő változás miatt, de amikor tudott, erősebb zokszó nélkül segített, mindig a rendelkezésére állt Shara-nak és fütyült a veszélyre. A természetfeletti veszélyre. Hiszen hiába takarodott el a természetfeletti minden formája szőröstől-bőröstől a Kontinensről, ahogy halad a nyomozás minden jel arra mutat, hogy nem sikerült mindegyik istent megölni. Az egyikük csodái és jelképei egyre többször bukkannak fel, ezen kívül nem is egy, hanem több isten háziállatkái/szörnyecskéi is felbukkannak az idő előre haladásával Bulikovban. Mulaghesh által és a reakciói alapján főként azt lehet nyomon követni, hogy egy, a Kontinens történelméből kevésbé jártas személyt hogyan is érint, amikor a szürke hétköznapokból bekerül egy olyan világba, ahol bármi megtörténhet. Ahol akár egyik napról a másikra feltűnhet egy böhöm nagy, kraken-szerű lény, ami játszi könnyedséggel lebontja a folyóparti negyedet és az említett folyó felett átívelő hidat. Mulaghesh többnyire megrökönyödésekkel és csattanós szitkozódásokkal fogadta a természetfeletti jelenségeket, de ez reális is volt teljesen, tekintve, hogy ő nem kutatta olyan megszállottan a mitológiát, mint Shara. Később, amikor meg kezdte szokni az újdonsült felállást, akkor csípősebb kommenteket is beköpött, ezek után csak még jobban csíptem a nőt. :D
„- De Urav a maguk nagy becsben tartott mitológiájának képezi a szerves részét. Mi nem a Kontinensen élünk. Viszont egyes kontinenslakók számára Urav meggyilkolása felér egy történelmi jelentőségű műalkotás megsemmisítésével.
– Jelen esetben a szóban forgó műalkotás épp vérfürdőt rendez – jegyzi meg Mulaghesh.”


Azt hiszem, ezen a ponton érdekes képbe hoznom a regény humorát is. A nagyon erős és összetett fantasy szállal már önmagában is megelégedtem volna, a poénos szituációk csak még tovább emelték a Lépcsők városának a színvonalát. És itt és most valószínűleg kapásból ketten már fontolgatjátok, hogy bezárjátok a blogomat és nekiálltok olvasni, mert ha ennyire felmagasztalom az írót, akkor ott már bűzlik valami. Nagyon sokszor nevettem, a különféle vicces helyzetek pont beleillenek a történet hangulatába, az istenek, a történelmüket követelő nép, a Szajpúr és Bulikov közötti ellentét, a semmiből előtűnő, förtelmes szörnyek és a filozofikusabb, merengős kérdések mellett cseppet sem tettek gagyi vagy bugyuta benyomást a poénok, a felsorolt a szálak komolyságából se vontak le, nem tették nevetségessé őket. Csak életszerűbb lettek. A regényen belüli élet és a karakterek is realisztikusabbá váltak ezzel, mind tapasztaltuk már azt, hogy milyen jót tett egy feszült helyzetnek egy megfelelően elsütött megjegyzés, mind találkozunk már olyan emberekkel, akik ontották magukból a különféle cukkolós szövegeket. Vohannes, Shara, Sigrud és Mulaghesh is számtalan vigyorgással és nevetéssel teli pillanatot hozott az olvasással töltött perceimbe. :) Egyikük sem az a kifejezetten bolond karakter, érettek, bátrak és használják a fejüket, de a maguk módján mind őrültek is egyben… xD

Sigrud-ról, Shara személyi titkáráról/testőréről/bérgyilkosáról rengeteg jót olvastam, mindegyik értékelésben áradoztak róla, amibe belefutottam, még a kötet hátlapján lévő ajánlásban is főként őt dicséri Brent Weeks, tehát kellően felborzolta ez a karakter az érdeklődésemet már az olvasás megkezdése előtt is. A körülötte lévő hype-nak erősebb túlzással nevezhető felhajtás viszont nem ragadott engem magával, csalódtam is benne meg nem is. A barbárnak elkönyvelt, északi, kalóz néptől származó, örökké szótlan, de egyben félelmetes gyilkoló gép és harcos hírében álló férfi nagyon érdekes, a többiekhez hasonlóan, mesterien kidolgozott karakter és a múltja megismerése után jobban szerettem, de addig nem keltette fel az  előre hallott ajánlásokon kívül az érdeklődésemet. Ritka szar előélete volt, megjárt minden valaha elképzelt és valaha írott formába öntött poklot, a személyes kis története a maga letaglózó módján bámulatosnak tartottam és jót vigyorogtam, amikor nem akart együttműködni az orvosokkal…
„– Mik azok a fagyási sérülések ? – mordul Sigrud. – Még sosem hallottam róluk.
– Arra céloz, hogy a drejlingek alkatilag képtelenek fagyási sérülést szenvedni?- háborog az orvos.
– Néha hideg van- húzza meg Sigrud a csuprot- , máskor meg nincs olyan hideg.
Az orvos zaklatottan, ingerülten fordul Sharához.
– Úgy vélem, ha átvészeli az éjszakát, megmarad. Továbbá azt tanácsolom, hogy ha általában véve kedves az élete, máskor engedje az egészségügyi szakembereknek elvégezni a munkájukat, és ne kezeljen úgy minket, mintha… molesztálnánk !
Sigrud gúnyosan felkacag.”

… de nem vett le maradéktalanul a lábamról, nem ő lett a kedvencem. Hülyén fog hangzani, pláne azok számára, akiknek vannak már mélyebb ismereteik Sigrud-ról, de szerintem kissé túl van sztárolva. Nem becsülöm le, hihetetlenül bátor, szívós, egy elpusztíthatatlan „nehézfiú”, aki mégis tele van kétségekkel, de számomra hiányzott belőle… valami. Az említett kétségekről szintén nehéz spoilerezés nélkül nyilatkozni, de az ő esetében szó szerint lehet venni a „kemény külső mögött érzékeny szív dobog” mondást. Azonnal, önként megküzd egy dinoszaurusszal is, ha kell, de a saját belső harcait képtelen megvívni. A hasonló, egy helyben totyogós dilemmák nem szoktak a tolerálható megmozdulások kategóriában lenni nálam, de Sigrud vívódását át tudtam érezni, cseppet sem a szokásos döntésképtelenség húzódik a háttérben nála. Az ő és Shara kapcsolata is a könyv fénypontjai közé tartozik, fél szavakból… hülyeségeket beszélek, üssetek le, fél pillantásokból megértik egymást! Nem, ez nem egy olyan kamu, minthogy Marilyn Manson koncertjein „titkos mikulások” járnak a közönség köreiben, hogy drogot osztogassanak. Kettőjükben, a közöttük lévő harmóniában pedig az a legszebb, hogy az író nem cseszte el a szálat azzal, hogy valamikor bevágta azt a „csavart”, miszerint az egyik szerelmes a másikba, csak túl kuka, hogy bevallja. Egy ilyen fordulaton felhúztam volna magamat, de szerencsére nem került erre sor, helyette Robert adott az olvasónak egy irigylésre méltó, nő-férfi barátságot, amiben tényleg csak barátságról van szó, bajtársiasságról. ^.^ Nagyon szépen köszönöm ezt sok egyéb mellett, Mr. Bennett. Sigrud-ot illetően nekem csupán az volt furcsa, de az nagyon, hogy miért nevezi mindenki óriásnak. Oké, valóban nem egy mélynövésű, „padlócirkáló” a férfi és a leírások alapján kétajtós szekrény kiállása csak még nagyobb darabnak mutatja, de a két méteres magasság azért nem annyira döbbenetes… O.o Elég sokan vannak kétszáz vagy megközelítően kétszáz centi körül a nagyvilágban, ott van például kapásból az egyik legnagyobb punk banda, a Ramones énekese; Joey Ramone 201 centis volt a fickó. Jó, mondjuk ez egy ritka betegség miatt volt, ami pont, hogy az átlagosnál jóval nagyobb testmagasságot, vékonyságot és esetlenséget eredményez… de akkor is. Ő is megugrotta azt a magasságot, mint Sigrud, mégsem találkoztam olyan cikkel, amiben „óriásként” hivatkoznak rá. Nem tudom, hogy a megnevezés miatt a fordítás-e a ludas, de nekem nagyrészt az jött le belőle, amikor láttam ezt a szót, hogy Sigrud is természetfeletti lény… pedig nem volt az.

Az élmény megőrzése miatt az istenek jellemzőiről többet nem fogok beszélni, mint ahogy a már futólag szóba hozott kraken-féleséget se elemzem bővebben, de van egyfajta szörny, amit muszáj megemlítenem és ez a mhovoszt. Pont a tudatlanságom miatt csapott akkorát, mint amekkorát, szóval nem kell félni/reménykedni, azt nem kötöm az orrotokra, pontosan hogyan is néz ki ez a lény vagy mikor bukkant fel, de annyit elmondok, hogy szabályszerűen libabőrös lettem tőle. A megjelenése első betűikor, amikor még nem lehetett tudni, hogy micsoda, már rám telepedett a meggyőződés, hogy valami nincsen vele rendben. Egyszerűen megteremtődött az a hangulat mindenféle drasztikusabb utalás vagy szóhasználat nélkül, ami az olvasót gyanakvásra készteti és, bár égeti a kíváncsiság, hogy megtudja, mivel is állította szembe az író, mégis benne van egy csöppnyi félsz, hogy milyen borzadály sül ki a végén ebből a valamiből. Nem tudom, hogy valamelyik ország mitológiájában felbukkan-e ez a szerzet valamilyen formában, de mindenképpen kap miatta is egy piros pontot az író, lassan kigyűlik a kis ötöse is régen ódzkodtam ennyire egy fantasy lénytől. Brrr… :/ Ha este, félkómásan olvasom azt a részt, talán még meg is ijedtem volna, így annyit sikerült elérnie ennek a bestiának, hogy felkerült a képzeletbeli, Nem szeretném, ha összehozna vele a sors egy elhagyatott utcában című listámra, közvetlenül Ed Gein és Tom Cruise mellé.

A már bevett, így visszagondolva meglehetősen érthetetlen, homályos okokból kialakult szokásomhoz híven a kritikám végére hagytam a kedvenc karakteremet, aki nem más, mint Vohannes Votrov. ^^ Bulikov egyik városatyája, a város megreformálásának elkötelezett híve, Shara egykori szerelme. Vo úgy csöppen bele a képbe, hogy az egyik, Mulaghesh által átadott nyom kapcsán Shara-nak kapcsolatba kell vele lépnie. Legelőször az iskolás éveikbe nyúló visszaemlékezéssel lehet Vo-t megismerni és már ekkor minden idegszálammal rá koncentráltam, pedig konkrétan nem is csináltak semmi érdemlegeset Shara-val akkor még azt leszámítva, hogy egy észvesztően bonyolult stratégiai játékban megpróbálták egymással feltörölni a padlót, miután az akadémia minden tagját legyőzték és elejtettek egy-két érdesebb megszólalást. Nem tudnám behatárolni, mi is volt az a pillanat, amikor Vohannes megfogott magának, csak egyszer csak azt vettem észre, hogy belezúgtam, mint egy először támasztókerék nélkül kerekező kisgyerek a leghamarabb útba eső árokba. Az olvasók java része Sigrud-ot élteti, de számomra Vohannes volt a történet sztárja, türelmetlenül vártam a jeleneteit, habár akkor sem volt okom unatkozásra, mikor éppen nem volt ő jelen. Csak azt szerettem volna, hogy szerepeljen, hogy ő is ott legyen… még akkor is, ha nem mondd semmit, szükségem volt a tudatra, hogy nem marad ki a buliból és elszántan szurkoltam neki, hogy lobbanjanak már fel azok az érzések közte és Shara között, amik egykor megvoltak… *.* Megvesztem értük együtt, amikor ez a két karakter egy légtérbe került, akkor csak röpködtek a magasabbnál magasabb labdák, folyton húzták egymás agyát valamivel és, mivel kísértetiesen hasonló beállítottságúak, leszámítva, hogy Vo egy hangyányit gátlástalanabb, mint Shara ha az egyikük belekezdett a műsorba, a másik is rögtön elfogadta a kihívást.
„– Tudod, totál másmilyennek képzeltelek.
Shara vérig sértődik, nem talál szavakat.
– Azt hittem, lovaglócsizmában és szürke katonai egyenruhában leszel, Shara – magyarázta a férfi. – Mint Mulaghesh odalent. Csak vérszomjasabb kivitelben.
– Ekkora zsarnok voltam annak idején?
– Valódi buzgó, áldott jó fasiszta – feleli Vo.”

Becsültem Sigrud adottságait és nélküle hamar a többi karakter fejére szakadt volna a mennyezet, folyamatosan dobálta a mentőmellényeket számukra a szartengerbe… De engem az ő bátorságánál és hősiességénél sokkal jobban megvett magának Vo agyafúrtsága. Egyértelműen Shara a legnagyobb ész a csapatban, de Vohannes-t sem kell félteni, csomó bekapcsolt zseblámpa van az ő fejében is, amik esélyt sem adnak a sötétség gomolygásának. Nem véletlenül van a városban olyan pozícióban, mint amilyenben, a rengeteg pénzen kívül az esze is hozzásegítette, hogy csak egy említésre méltó ellenfele maradjon a vezetői karban. Ezen felül a stílusa valami fergeteges, ahogy előadja magát… lehetetlen neki ellenállni. :3
„– (…) De légy őszinte velem! – Széttárja a karját, és úgy fordítja a fejét, hogy a fény a profiljára vetüljön. – A sántítástól eltekintve, mennyire hagyta rajtam nyomát az idő vasfoga? Még mindig az a szépfiú vagyok, akibe első látásra belezúgtál? Ugye, hogy az vagyok? Valld be!
Shara ellenáll a késztetésnek, hogy kilökje a férfit az ablakon.
– Elviselhetetlen seggfej vagy, Vo! Ez nem változott.
– Ezt igennek veszem.”

                                                        ****

– Úgy tudtam, lezártuk a követséget, és nem engedünk be látogatókat- csodálkozik Shara. – Különösen ezt nem.
Vohannes megfordul és elvigyorodik.
– Éljen! Ímhol van hát a győztes vitéz, még frissiben a nagy hódítás után! Micsoda kalandos, drámai éjszakán lehetsz túl!
– Vo, ne haragudj, de most igazán semmi türelmem sincs a lehengerlő szövegedhez, ami egyébként is csak szerinted lehengerlő. Hogy jutottál be?
– Úgy, hogy bőkezűen mérten a csak szerintem lehengerlő szövegemet, természetesen- feleli Vohannes.”
Ha az eddigiekből nem derült volna ki, bekerült a könyves háremembe, méghozzá kifejezetten előkelő helyre :D Hébe-hóba volt néhány erősen pojácás megmozdulása, de azokat inkább a műsor kedvéért adta le, ami be kell valljam, nagyon ütős is volt mindig. Főleg a legutolsó kis szónoklata lett zseniális, ameddig beszélt jót nevettem, aztán meg igencsak fagypont közeli szintre ugrott a hangulatom, amikor a közönség is visszareagált… Jó darabig drukkoltam neki, hogy derüljön ki róla, valami vele sem kerek vagy ilyesmi, de úgy is meg voltam vele elégedve teljesen, hogy a jó oldalon állt. Az utolsó jeleneténél és az utolsó oldalakon meg… szabály szerint összetörtem. Nem így kellett volna ennek végződnie neki Sharával. El sem hiszem, [SPOILER] hogy meghalt. ;(( A végsőkig reménykedtem, hogy valahogy össze lehet majd őt is kaparni, mint ahogy a sokakat másokat [SPOILER VÉGE] ez annyira nem volt fair, még akkor se, ha a zárás nagyon szépen meg volt írva. Az csak bevitt még egy bal egyenest nekem a fájó ponthoz.

Már az olvasás befejezése előtt kedvencnek jelöltem, szintén az olvasás befejezése előtt kívánságlistáztam a sorozat következő kötetét. Ha az eddigiek nem is támasztották alá megfelelően, hogy mekkora mértékben babonázott meg a történet és Vohannes
, akkor ez mindenképpen jelez valamit… :D

Borító: 5/5* - Fantasztikus, ameddig olvastam a regényt, sokszor megálltam, hogy gyönyörködhessek benne egy sort, és minden családtagomnak az orra alá is nyomtam, hogy tegyen hasonlóan, zárójelben megjegyezve a szürkés árnyalatok nagyon betaláltak, nem egy paletta a borító, mégis csodaszép. A Bulikov-i látkép kifejezetten tetszik alul és a legjobb az egészben, hogy ráadásul a borító egy bazi nagy spoiler-t is elárul, amire csak akkor lehet rájönni, ha a megfelelő oldalon tart az ember… :D Nagyon rafinált megoldás, gratulálok hozzá a tervezőknek ^^
Kedvenc szereplők: Vohannes, Shara, Mulaghesh, Sigrud
Legutáltabb szereplők: Volka ennél több információ spoiler lenne, Kolkán
Kedvenc részek: amikor Sigrud és Shara leszálltak a vonatról, amikor Shara leszedette a festményt, a visszaemlékezések Shara és Vo kapcsolatára, Vohannes összes jelenete, az Efrem naplójában leírtak, amikor Shara helyre tette Vinyát, a varázstárgyak raktárában tett látogatás, a harc Urav-val, a mhovoszt jelenete, amikor Shara főzni kezdett, az amikor kiderült, hogy melyik isten él és hogyan
Mélypontok: Kolkán tanai, Vohannes szálának a zárulása
Korhatár: Vannak szimplán véres részek, káromkodások, Vo által szóba kerül a biszexualitás aki szűklátókörűbb, annak ez valószínűleg nem fog bejönni  és egyéb intimebb vonal, rabszolgaság, önsanyargatás, csonkítás… 15-16 éves kortól ajánlanám.
Akódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése