Figyelem! A bejegyzés kisebb spoilereket tartalmaz az előző részekre vonatkozóan!
Fülszöveg:
Az ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-29 16:21:53
Ismét elérkezett az a keserédes pillanat, amikor egy
kedvenc sorozatom utolsó részét kiolvasva, visszacsúsztatom a polcra a többi
kötet közé, miközben végigfutnak bennem az élmények, amikkel ezek a könyvek
gazdagítottak, a kép, ahogy örömmel leemeltem a frissen megjelent folytatást a
könyvesboltban az emelvényéről és azon töröm a fejem, a kötelező jellegű
ürességen kívül mi is munkálkodik bennem a zárással kapcsolatban.
Az ötödik hullám szériával és magával az íróval szemben is piszkosul elfogult vagyok, de nem fogok hazudni vagy szépíteni, nekem ez a zárás csakúgy nem érte el a korábbiak szintjét, mint az Elidegenítve-trilógia esetében. Az olvasás alatt végig hullámvasútpályára voltak állítva a benyomásaim, az író mindent megtett annak érdekében, hogy ne jussak egy könnyen dűlőre a művét illetően, mindenesetre úgy voltam vele, amint megtörténik a befejezés, egyértelműbbé válik, hányadán is állunk egymással Az utolsó csillaggal. Valamivel stabilabbá is változott a helyzet, de nem teljesen. A felépítés zseniális volt, nagyon tetszett, hogy milyen módon lettek szétdarabolva a köteten belüli részek, bőven akadt izgalom és tökéletesen elő lett készítve a terep egy világmegrengető robbanáshoz, a BUMM-hoz. Csak az ehhez használatos bombákat a nagy hajrára mintha kicserélte volna az író néhány petárdára, nem mondom, hogy úgy volt borzalmas a finálé, ahogy volt vagy, hogy a kis epilógusszerűség pocsék lett, de valami…hiányzott nekem egy tisztességes befejezéshez. Ez a hiányérzet szinte az egész történetet végigkísérte, hiszen bár nagyon élveztem a különböző szemszögeken keresztül zajló eseményeket és még mindig képes vagyok rácsodálkozni, mennyire élő és valóságos egy-egy karakternek a nézőpontja, hogy mennyire meg tudnak ezek a karakterek változni előttem egy társuk szemén keresztül, folyamatosan azt vártam mikor kerül minden a helyére és érkezik az a bokáim között, a parkettán landol az állam a megrökönyödéstől típusú indok, ami megmagyarázza, hogy Azok konkrétan miért is rendezték ezt a kis apokalipszis-partit, hogy miért akarták az idegenek elpusztítani az emberiességet és az emberiséget. Menet közben is remekül szórakoztam persze, Cassie narrációján is hónapokig el tudtam volna tengődni, de ennyi előkészítés, csűrés-csavarás után átkozottul tudni akartam, hogy mire is ment ki ez az egész. Érkeztek is válaszok, de az én meglátásom szerint a kérdőjelek kiradírozódása nem sikerült maradéktalanul teljesre, vagy a ceruza fogott túl erősen, amivel ezek a kérdőjelek leíródtak vagy a radír volt valamilyen gyenge, hulladék termék, ami csak a lapot tépi és maszatol, de nekem túl sok homály maradt fenn, méghozzá nem a jótékony, sejtelmes fajtából. Mintha még hátra lenne egy könyv a sorozatból vagy négy-öt fejezet, ha nagyon morgós akarnék lenni, akkor megkockáztatnám azt is megjegyezni, már az elején rossz előérzetem támadt, mikor megláttam, milyen karcsú is ez a regény, icipici betűk ide vagy oda. Adódtak perceim, amikor eljutottam volna ebbe a stádiumba, aztán Rick bevetette azokat, amikkel az első kötetben is megvett, adagolt egy kis elborult, de zseniális fordulatot és olyan fogalmazásmódot, ami után kedvem támadt félretenni a könyvet és nekiállni folytatni a saját történetemet. Nem azért, mert nem kötött le a regény, hanem mert ez a fickó egyszerűen úgy ír, hogy ihletet ad az olvasónak, hogy ő maga is írni kezdjen :D Időnként rám tört a nosztalgikus hangulat, aminek hatására szívesen újraolvasnám mind a három kötetet, izgultam ezerrel a kedvenceimért, viszont az utolsó oldalra erősen úgy éreztem, hogy jó pár áldozat felesleges volt.
Valójában nem vagyok 100%-osan kibékülve a legutóbbi mondattal, hiába én pötyögtettem be történetesen, majd másoltam be ebbe a szövegdobozba, hogy aztán megörvendeztesselek vele titeket is, akik még itt maradtatok olvasni. Hiszen létezik egyáltalán valami, akármi, ha nem olvasói, hanem szereplői szemszögből gondoljuk át ennek a három regénynek az eseményeit, ami megéri azt, amin keresztül ment Cassie, Adu, Zombi, Evan, Sam és az a hétmilliárd ember, akinek nem volt akkora mákja, hogy ne csak statisztikaként, számadatként szerepeljen? Ami megéri az áldozatokat, amit a hullámok elszenvedői meghoztak/elszenvedtek?Ezért tartom úgy, hogy habár
jobban nem lehet megfogalmazni azt, amit közölni akartam vele, ez valamilyen
szinten egy parádésan hülye mondat. Visszahelyezkedve az olvasó szemszögébe
viszont a villanyoltás, az árvíz, a pestis, a Némítók és az összes hullám
legbetegebbike, az Ötödik után valami nagyobb katarzisra számítottam, amikor lehull
a lepel róla, miért következtek be a felsoroltak. Nem ahhoz ragaszkodok foggal-körömmel,
hogy mélynövésű, gülü szemű E.T.-k legyenek a hunyók, hanem, hogy…
emlékezeteset csapjon az indító ok. Ha ez a csapás bekövetkezett volna, akkor
én azzal a végkimenetellel is boldogan kiegyeztem volna, hogy itt soha a büdös
életben nem volt szó igazából idegenekről, csak egy elvetemül szekta lendült
akcióba és irtotta ki az elborult eszméikbe bele nem illő embercsoportokat,
lassan, módszeresen. Az első két részben nyújtott előkészítés, a csavarosítás
valami brutálisan briliáns lett, de a végkimenetel nem ért fel ezekhez,
langyosra sikeredett hozzájuk képest. Ennek ellenére viszont egy határozottan
értékelendő részletnek tartom, hogy nem éreztem azt Az utolsó csillag olvasása
alatt egyszer sem, Yancey is ugyanúgy belezavarodott a teóriáiba, mint sok
olvasója a Végtelen tenger folyamán és nem tudja, mit is akart eredetileg
kihozni a dologból. A kis filozofálásszerű monológok hozták azt a színvonalat,
amit már megszoktam, nagyon tetszettek azok a gondolatok, amiket közvetített a
világvége kapcsán az író, nem csak szimplán azt mutatta be, hogy minden
romokban áll és, hogy a megmaradtak rettegnek, hanem ennél sokkal többet adott…
„Az ember azt gondolná, hogy a közös ellenség rábírhatott volna arra, hogy félresöpörjük a nézeteltéréseinket és a különbségeinket, és együttes erővel léphettünk volna fel az egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetés ellen. Ehelyett barikádokat építettünk. Élelmet, készleteket és fegyvereket gyűjtögettünk és halmoztunk fel. Elfordultunk az idegenektől, a kívülállóktól, a fel nem ismert arcoktól. Alig két héttel az invázió után civilizációnknak már az alapjai is megrendültek. Két hónap után pedig már úgy omlott össze, mint egy berobbantott építmény – az emberi civilizáció úgy roskadt össze, ahogy a hullahegyek mind magasabbra emelkedtek.” (69-70. oldal)
… és emellett a humora se hagyta el, tehát, ha kissé frusztrált is vagyok a zárást illetően, azokkal a sajátosságokkal semmiképpen sem spórolt Rick Yancey, amik miatt annyira imádom a stílusát. ^^
A történet indulásakor még Cassie, mint Casseopeia Sullivan volt a legjelentősebb főszereplő, a lány, akitől a hullámok során elvette a halál a szüleit, de feltett szándéka volt, hogy visszaszerzi a túlélők táborában elveszített kisöccsét, aki egy puskával és egy plüssmackóval járta a vidéket, naplót írt, amiben azt emlegette, ő az utolsó ember, véletlenül lelőtt egy szerencsétlen fickót, akiről azt hitte, fegyvert húz elő, közben csak egy feszületen csillant meg a fény, a lány, aki minden jel szerint beleszeretett az ellenség egy megtért tagjába és, aki előtt nincs akadály, ha cselekvésre szánja el magát. Cassie a maga kissé dinka módján egy igazi túlélő, nem a klasszikus fajtából, de szerintem méltán nevezhetjük harcos amazonnak. Mérhetetlenül nevetséges, mégis hihetetlen érzés a csaj szemszögében utazni, épp ezért sajnáltam, hogy habár rajta keresztül indult a sorozat, mostanra mégis nagyon háttérbe szorult. Amikor feltűnt a színen, akkor emberesen hozta a formáját…
„A bacon még nem kizárt. Csak találnom kell egy disznót, fel kell vágnom, fel kell darabolnom, aztán érlelnem, pácolnom, füstölnöm a húst, és végül már meg is süthetem. Pusztán a bacon – a lehetőség – gondolata reménységgel tölt el. Nem minden veszett el, ha a bacon még lehetséges.” (38. oldal)
… már-már fetrengtem a röhögéstől, ha kinyitotta a száját vagy, ha nekiállt lepörgetni magában a kis gondolatköreit, elképesztő tehetsége van ahhoz ennek a lánynak,aki
első pillantásra lehetne akárki, ti, a szomszédotok, a bevásárlóközpontban
előttetek sorba álló tini, de mégsem lehet utánozni hogy ironikussá és
ezáltal valamennyire vidámmá tegyen olyan szituációkat is, amikben a legtöbben
halántékukhoz szorítanának egy pisztolycsövet. Sajna pofátlanul kevés Cassie-t adott
most a sztorihoz az író, inkább Adu vette át a helyét, mint No.1 főszereplő,
amit olyan tekintetben nem sajnálok, hogy nekem mindig is Adu volt a szimpatikusabb
a hideg számításával és racionális gondolkozásával, de akkor is Cassie-vel
indult az utam, basszus! ’’>.< Még azt sem tudom felhozni ésszerű
indokként Cassie mellőzésére, hogy nem volt jelen elég sorsfordító, lényeges
jelenetkor, hogy akkor, ha több narrációt kapott volna, fontos részeknek
kellett volna kimaradniuk. Ezer és egy alkalommal vethette volna be az író a
Cassie-féle mókagyárat, mint mesélési mód, sőt, sok esetben szerintem már csak
a hitelesség, a történések megfelelő átadása miatt is szerencsésebb döntés lett
volna a sok egyedülléttől és bujkálástól valamennyire ütődött, egyszerre komoly
és szeleburdi lány szemszögéből leírni, hogy mi is történik. Ezt az eljárást
akkor hiányoltam a legerősebben, amikor ő és Adu elkezdték futtatni a
Csodaországot, kívülről látva valószínűleg ijesztőbb képet mutatott a jelenet,
de akkor is szívesebben néztem volna meg Cassie-n keresztül, úgy még jobb lett
volna. Mint szereplő sokat is fejlődött a részek alatt, de meg is maradt annak
a plüssmackóval diskuráló kiscsajnak, aki óriási szívvel rendelkezik és szorult
belé bőven spiritusz, de nem egészen két lábbal áll a Földön. Voltak olyan
megmozdulásai, amiket a maguk logikátlan bájával se tudtam hová tenni, ezek az
ő szemszögét olvasva egészen jelentéktelennek tűntek, az Aduén keresztül
viszont roppantul idegölőnek hatott. És itt jött főleg képbe a szemszögek
ereje, amiről már fentebb beszéltem, ugyanis Yancey képes volt úgy fogalmazni,
olyan érzelmeket és motivációkat megjeleníteni Cassie fejezeteiben, amivel
totálisan érthető a viselkedése és olyanokat az Aduéban, amik alapján konkrétan
futóbolondnak tűnik a csaj, ha komolyan meg akarja tenni mindazt, amit
összehadovált.
„Miért vagyok egyedül mindig a bolondok szigetén és a józanság tengerén? Miért mindig én vagyok az „inkább igen” mindenki más „inkább nem”-jével szemben? Az „én csinálom”, amely dacol a többiek „én kimaradok”-jával?” (168. oldal)
Ez egy nagyon érdekes elem és egy bizonyos pontig mindkettőjüket meg tudtam érteni, de többnyire inkább Adu meglátásai felé húztam. Cassie viselkedésében a leginkább furcsának számomra nem is az hatott, hogy a biztos életveszély ellenére is ki akarta menteni Evan-t Vosch és a kevésbé barátságok Azok karmaiból, hanem ez az irreális mértékű vallásosság, ami hébe-hóba megszállta, a kötet végének a környékén egyre gyakrabban. Mindenki abban hisz, amiben jól esik és, ameddig nem akarja leerőltetni a hitét másik torkán, addig nekem az is mindegy, ha egy tál spagettihez imádkozik az illető, de ezek között a körülmények között számomra furának hatott, hogy van, aki még hisz a felsőbb erőben… Disztópiákban szoktak alapulni apokalipszis-guru szekták, ezt megszoktam, de az még Cassie-től is esztelenség volt, hogy az Érkezés következményeinek a fényében is úgy gondolja, van valami odafönt az Anyahajón kívül. Ésszerűen mérlegelve, ha Yancey világában létezne ilyen, akkor hiába nem ártja bele magát az emberek ügyes-bajos dolgaiba a szakszöveg szerint, azt csak nem kellett volna hagynia, hogy Azok lemészárolják a „gyermekei” javát a lehető legszadistább módon, a többiekből meg paranoiás őrülteket faragjanak, akik mindenkire tüzelnek, akit nem ismernek, nehogy egy legyen Közülük. Ebből a szempontból nem tudtam átérezni Cassie álláspontját, de azt megértettem, miért tölti el ekkora viszolygással a tudat, hogy a pár hónapja még legózó öccse most bombákat gyárt és azt se tudja pontosan felidézni, hogyan nézett ki az anyjuk. Ott és akkor per pillanat nem is ez volt a legégetőbb probléma, de átéreztem miért böki ennyire a csőrét ez Cassie-nek, mert nemcsak a gyereket ölték ki a testvéréből, akinek még javában játszania kéne… hanem a felhőtlen életkedv jelentős százalékát is, azt, ami Cassie-nek még megadatott, amikor hasonló korú volt, mint Sam.
„Mindenféle felszerelésre lesz szükségem, de csupa olyan holmira, ami elfér a zsebeimben, meg persze az uniformisom zsebeiben. Tartalék tárak a puskámhoz és a pisztolyomhoz, egy kés, egy toll-lámpa, egypár gránát, két palack víz, valamint – engedve Ben nyomásának- három müzliszelet. Parish valami egészen furcsa, szinte babonás hittel kapaszkodik az energiaszeletekbe, nem is értem ezt a hülyeséget, hisz ez csak kamu – nem mint az én megrendíthetetlen hitem a plüssmackók varázserejében ugyebár.” (177. oldal)
A közte és Adu között kialakult rivalizáláson jókat nevettem, bármennyire is különbözőek, bármennyire is az agyukra mennek a másik jellemvonásai, félelmetes csapatot tudnak alkotni és, ha nem is ugyanolyan szempontból, de mindketten nagyon erősek. A szokványos YA regényekkel ellentétben itt inkább ők ketten, a párosok lány tagjai, az erősebbek és inkább Evan, illetve Ben a hozzájuk csatlakozó fegyverhordozó brigád. Jól mulattam nagyon, ahogy kóstolgatták egymást, de egyúttal az is végigfutott a fejemben, hogy komolyan hihetetlen, még ilyen helyzetben sem, amikor bármikor a fejükre szakadhat az ég, se képesek túllépni az egymással szemben táplált ellenszenvükön. Ben és Evan erre valószínűleg valami olyasmit mondott volna, Hé, itt a világvége és mi vagyunk az utolsó emberek, nem kéne félretenni a civakodást és feltétel nélkül összefogni?, Cassie és Adu meg valahogy úgy foglalta volna össze a helyzetet, hogy Oké, itt a világvége, de ettől még miért kéne valaki olyannal bájolognom, akivel normális esetben két percig nem maradnék meg egy szobában, annyira rühellném?. Szintén patthelyzet van, mert mind a két verzió elfogadható, csak megközelítés kérdése. Cassie-ben, mint szereplőben, ha egy rendkívül bosszantó hibát kéne felhoznom, akkor azt említeném meg, hogy csupán azért fúj Adura, mert okosabb nála. És én a magam részéről nem igazán csípem az ilyen embereket, akik csak azért undokok valakivel és tartják okoskodónak, mert szégyen, nem szégyen, akármilyen jó pofa ember is lehet a másik ennek ellenére, agyilag nincsenek egészen egy szinten.
Tehát Adu jutott a legnagyobb rivaldafényhez, akit igaz, hogy sokkal jobban kedvelek, mint Cassie-t, az utolsó kötetben időnként furcsán viselkedett a személyiségéhez képest. Volt, amikor hozta azt a tökös csajt, akit megismertem még az első részben és, akit a második részben felturbózott, így még keményebbé tett Vosch, néha pedig felütötte a fejét valamiféle gondoskodó-roham, amit nem tudtam nagyon hová rakni. Lehet, hogy Yancey ezt az állapotával akart összefüggésbe hozni, de a korábbi magatartásához mérve nekem kissé furcsa volt, még akkor is, ha ritkán fordult elő. A kötet nagy részében azonban pontosan azt az Adut kaptam, akit annyira imádok, csak talán még betonosabb kivitelben,ami
speciel engem egyáltalán nem zavart a 12. rendszer még inkább kiemelte
azokat a vonásait, ami miatt Cassie és az olvasók egy része
érzéketlennek/merevnek tartja, szerintem csak szimplán logikai-beállítottságú,
mint érzelmi-beállítottságú. Most is ő volt a csapat esze, ha úgy tetszik
összetartó ereje és hiába tűnt úgy egy-két fejezetben, hogy kezd kegyetlen fordulatot
venni, a helyzetfelmérése a régi volt és jól látta a dolgokat, ha ez olvasói
szemszögből vagy a többi karakter szemszögéből kellemetlen is volt, amit így
felvázolt nekik.
„Életemben nem találkoztam még nála okosabbal. Vagy ijesztőbbel. Van valami ebben a lányban, amitől kiráz a hideg. Mindig is volt benne valami, ami halálra rémített, az első naptól fogva, amikor megpillantottam a kiképzőtáborban, amikor végignézte, ahogy ökölfekvőtámaszozom, miközben szivárog a vér az ujjaim közül. Ahogy az emberre néz, az a metsző pillantás, amely beléd hasít, és feltárja minden titkodat, úgy érzed magad előtte, mint egy megnyúzott, szétnyitott hal a vágódeszkán. És az a hűvös pillantás. Nem a mélyhűtő kamra fagyossága, nem ennek a rohadt, soha véget nem érő télnek a hűvössége. Hanem a szárazjég hidege. Az égető fajta hideg.” (139. oldal)
Alex, alias Penge emlegetésével feltépődtek azok a sebeim, amiket már a Végtelen tenger óta takargatok mindenféle cuki mintás sebtapasszal, nagyon hiányzott a csávó, továbbra is fenntartom, hogy Adu mellé ő lett volna a tökéletes :( A visszaemlékezésekből érződött, hogy bár Adu nem az a típus, aki szereti kiteregetni a fájdalomba beáztatott lepedőit, sőt egyenesen zokon veszi, ha valaki ilyen viselkedésformára akarja ösztönözni, de érződött, hogy mennyire kötődött Alexhez és, hogy hiányzik neki… Épp ezért volt egy érdekes fordulat, hogy a második kötet eleje környékén félbeszakadt Zombi/Ben-Adu szerelmi szál folytatva lett, mintha mi sem történt volna. O.o Alex és Adu között volt a levegőben valami, ami minimális közös fejezet alatt szerelembe fordulhatott volna át, Ben és Adu esetében viszont inkább éreztem azt, hogy Ben részéről van egy végletekbe menő rajongás,hiszen elsősorban Adu miatt indult el Dumbo-val is a keresőútra,
hiába szerette volna megtalálni Porcelánykát is de Adu részéről nem egészen
ilyen természetű kötődés áll fenn, bizalmasként tekintett Ben-re és becsülte
azért, amiket érte tett… de nem úgy, mint ahogy Pengét.
„Ben szája elnyílik, és úgy is marad. Én nem tudom, hogy van ez, de valahányszor Adu közelében van, úgy folyik el az értelme, mint a spagettiszűrőn keresztül a víz.” (169. oldal)
Ismételten örömmel fogadtam az igazi női Terminátoros jeleneteit Adunak és az agyalását azon, mit hogyan lehet megoldani, összességében tényleg egy nagyon belevaló nőszemély, nem csoda, hogy Vosch is a maga pszichopata keretei között megkedvelte :D
Evan és Ben azt nyújtották, amit elvárhat tőlük az ember, a lányok támaszai voltak és igyekeztek a maguk eszközeivel megmenteni a világot/ a társaikat. Evant nagyon sajnáltam azért, mert sokáig Cassie nem akaródzott rájönni, hogy nem csak, mint „ideát”, mint a tüzes és megállíthatatlan emberlányt szereti, hanem, mint személyt, nem azért kedveli mert ember, hanem mert… ő Cassie Sullivan. :/ Mikor Vosch-ék rejtekhelyén kijutott a Csodaország szobából, akkor azt hittem, meg fogok őrülni az idegességtől, nem bírtam szabadulni a meggyőződéstől, hogy itt valami oltári nagy katasztrófa fog kitörni. Bent jobban kedveltem, mint a második részben, minden megmozdulásából érződött, mekkora nyomás nehezedik rá, hogy még mindig kísérti a cserbenhagyott húgának az emléke és ezért minden követ megmozgat, hogy védje a megmaradt barátait, még nagyobb személyes kudarcnak megélve, ha ez mégse jön össze. Egy szerethető karakterként maradt meg bennem, aki krízishelyzetben képes komoly, megfontolt, igazi vezéralkat lenni, de a szépfiús feelinget se tudja teljességgel levetni magáról… Az például nekem eléggé mi a franc? pillanat volt, amikor úgy akarta megmosolyogtatni Adut, hogy hülyének tettette magát, annyira már megismerhette volna a lányt, hogy a tudatlanokon nem jól szórakozik, hanem seggbe rúgja őket ’:D Ben esetében az volt a legelkeserítőbb, hogy láttam, körmeszakadtáig igyekszik, a mindenen túl is megteszi, amit lehet, mégis csöbörből vödörbe esik, folyamatosan kerülnek a lába elé az egyre mélyebb árkok, szerencsétlen eléggé szélmalomharcot vívott, amit ő is érzékelt, de külső szemmel még feltűnőbb volt ez. Nem kellett sok idő, hogy szinte biztosra vegyem, ő lesz az, aki a főszereplők közül nem fogja túlélni a kötetet… :/
Sam, Cassie öccse egy nagyon határozott és kemény kiskölyök volt, sokszor még Bent is lepipálta, amikor a nyugalma megőrzéséről vagy a hatékony cselekvésről volt szó. Tényleg nagyon bírtam a srácot, egyedül az a „nem kisbaba vagyok, hanem katona” típusú kis mantrája volt a kötet feléig, ami nem konkrétan idegesített… annyira súlyos nem volt a helyzet, de felborzolta a tollaimat. Ez nem az író hibája, inkább egyéni szoc probléma, mivel hacsak nem fontosabb elemekről van szó, akkor ki nem állhatom, ha valamit akár kétszer is elismételnek rövid idő lefolyása alatt. Egyszerűen bosszant, ha azt olvasom újra és újra, amit már tudok. Megan karakterét valamennyire feleslegesnek éreztem, nem volt egészen tiszta, mi szükség volt a lányra, amikor nem is csinált semmi érdemlegeset, csak létezett és időnként visszahúzta a többieket. Mármint érthető volt a bizonytalansága és a rátörő félelem azok után, hogy azok, akikben a legutóbb megbízott, lenyomtak egy bombát a torkán… de nem tett hozzá a sztorihoz semmi pluszt, csak a többi karakter jóságának a szemléltetőeszköze volt.
A megszokotthoz képest most kevésbé bonyolódtam a részletekbe, aminek az az egyszerű oka van, hogy Az utolsó csillag esetében még az éppen olvasott fejezet is rohadtul spoileres lehet a következőre, ezeket a spoilereket pedig nem szeretném lelőni azok előtt, akik még nem olvasták el. De arra sem vagyok képes, hogy magamban tartsam a véleményemet a spoileres részletekről, ezért röviden a lentebbi kitakart felületben fejtem ki, mit gondoltam az ilyen elemek fontosabb csoportjáról. Tehát, aki NEM OLVASTA A BEFEJEZÉST ÉS NEM AKAR SPOILERBE FUTNI, UGORJA ÁT AZ ALÁBBI MONDATOKAT:
Adu terhessége elsőre furán hatott nekem, bár volt rá némi esély azok után, hogy Alexszel összemelegedtek az előző kötetben. A témát illetően viszont szerintem az határozottan természetellenes volt, hogy annyi minden után, ami Adut érte, 12. rendszer ide vagy oda, megmaradt ez a gyerek. Mielőtt félreértés esne, nem annak szurkoltam, hogy szegény csaj elvetéljen, de már csak akkor is, amikor Evan be volt kattanva, rengeteg sérülés érte. Többször nekicsapta Evan a falnak, basszus, eltörött a gerince is! O.O És persze ott voltak még a korábbi csapódások/ütődések, az élve eltemetés, a zuhanások meg a harcok, nem volt benne realitás, hogy ezeket kibírta a kicsi Cassie. A névválasztás egy szép gesztus volt, de tekintve, hogy Adu sosem kedvelte túlzottan Cassie-t. Ha már Cassie… az öngyilkossága/világmegmentő akciója várható volt olyan szempontból, hogy egy BTK-s értékelésben olvastam, hogy Yancey valami olyat lépett meg ebben a részben, amit nem sok író kockáztat be és ez alatt egyértelműen a főszereplő megölését szoktuk érteni könyves körökben. Mégis én arra láttam nagyobb esélyt, hogy Zombi fog meghalni a már említettek miatt. Cassie áldozatához még annyit fűznék hozzá az egyértelmű elkeseredettségem és mérgemen kívül, hogy nem volt értelme, nem hozta meg azt az eredményt, amit Cassie várt tőle. Oké, hogy nem robbantották fel a bolygót Azok, de a rend se állt helyre, az utolsó alrészből kiderült, ugyanúgy vadásznak egymásra a túlélők, mert félnek… Ergo Sam, Ben és Adu is ugyanúgy rettegni és bujkálni kényszerülnek, mint eddig, csak most az emberek miatt, akiknek hiába magyarázzák, hogy elmúlt a veszély… ekkora kálvária után nem hiszik el. Evan visszatérése és öngyilkos akcióra való indulása szinkronban volt Cassie utolsó tettével…de szintén nem láttam annyira sok értelmét.
SPOILER VÉGE.
A befejezés nem váltott be minden reményt, amit hozzáfűztem, de jól éreztem magam az olvasás alatt és a sorozat továbbra is nagy kedvencem, a disztópiák kedvelőinek csak ajánlani tudom ^^
Borító: 5/5 – Elsőre egyszerűnek tűnik, mégis részlet gazdag, ez a vöröses árnyalat nagyon tetszik.
Kedvenc szereplők: Adu, Cassie, Evan, Ben
Legutáltabb szereplők: A pap, Némító Nagyi
Kedvenc rész: Igen, most kivételesen egy momentumot említek meg a részletek spoileressége miatt… szóval a legjobban az tetszett ebben a kötetben, ahogy a vége felé megismétlődtek a bázison a hullámok. Na, az egy igazán ütős húzás volt! :D
Mélypontok: Maradtak homályos foltok, az indító okkal nem voltam teljesen kibékülve, továbbá ott van Cassie-t illetően az a dolog, amit a SPOILER rész alatt fejtettem ki.
Szerelmi szál: A YA berkeiben maradunk és habár nagyobb hangsúly helyeződik a szereplők szerelmi életére, mint az előző részekben, még mindig nem ez a cselekmény központja.
Az ötödik hullám szériával és magával az íróval szemben is piszkosul elfogult vagyok, de nem fogok hazudni vagy szépíteni, nekem ez a zárás csakúgy nem érte el a korábbiak szintjét, mint az Elidegenítve-trilógia esetében. Az olvasás alatt végig hullámvasútpályára voltak állítva a benyomásaim, az író mindent megtett annak érdekében, hogy ne jussak egy könnyen dűlőre a művét illetően, mindenesetre úgy voltam vele, amint megtörténik a befejezés, egyértelműbbé válik, hányadán is állunk egymással Az utolsó csillaggal. Valamivel stabilabbá is változott a helyzet, de nem teljesen. A felépítés zseniális volt, nagyon tetszett, hogy milyen módon lettek szétdarabolva a köteten belüli részek, bőven akadt izgalom és tökéletesen elő lett készítve a terep egy világmegrengető robbanáshoz, a BUMM-hoz. Csak az ehhez használatos bombákat a nagy hajrára mintha kicserélte volna az író néhány petárdára, nem mondom, hogy úgy volt borzalmas a finálé, ahogy volt vagy, hogy a kis epilógusszerűség pocsék lett, de valami…hiányzott nekem egy tisztességes befejezéshez. Ez a hiányérzet szinte az egész történetet végigkísérte, hiszen bár nagyon élveztem a különböző szemszögeken keresztül zajló eseményeket és még mindig képes vagyok rácsodálkozni, mennyire élő és valóságos egy-egy karakternek a nézőpontja, hogy mennyire meg tudnak ezek a karakterek változni előttem egy társuk szemén keresztül, folyamatosan azt vártam mikor kerül minden a helyére és érkezik az a bokáim között, a parkettán landol az állam a megrökönyödéstől típusú indok, ami megmagyarázza, hogy Azok konkrétan miért is rendezték ezt a kis apokalipszis-partit, hogy miért akarták az idegenek elpusztítani az emberiességet és az emberiséget. Menet közben is remekül szórakoztam persze, Cassie narrációján is hónapokig el tudtam volna tengődni, de ennyi előkészítés, csűrés-csavarás után átkozottul tudni akartam, hogy mire is ment ki ez az egész. Érkeztek is válaszok, de az én meglátásom szerint a kérdőjelek kiradírozódása nem sikerült maradéktalanul teljesre, vagy a ceruza fogott túl erősen, amivel ezek a kérdőjelek leíródtak vagy a radír volt valamilyen gyenge, hulladék termék, ami csak a lapot tépi és maszatol, de nekem túl sok homály maradt fenn, méghozzá nem a jótékony, sejtelmes fajtából. Mintha még hátra lenne egy könyv a sorozatból vagy négy-öt fejezet, ha nagyon morgós akarnék lenni, akkor megkockáztatnám azt is megjegyezni, már az elején rossz előérzetem támadt, mikor megláttam, milyen karcsú is ez a regény, icipici betűk ide vagy oda. Adódtak perceim, amikor eljutottam volna ebbe a stádiumba, aztán Rick bevetette azokat, amikkel az első kötetben is megvett, adagolt egy kis elborult, de zseniális fordulatot és olyan fogalmazásmódot, ami után kedvem támadt félretenni a könyvet és nekiállni folytatni a saját történetemet. Nem azért, mert nem kötött le a regény, hanem mert ez a fickó egyszerűen úgy ír, hogy ihletet ad az olvasónak, hogy ő maga is írni kezdjen :D Időnként rám tört a nosztalgikus hangulat, aminek hatására szívesen újraolvasnám mind a három kötetet, izgultam ezerrel a kedvenceimért, viszont az utolsó oldalra erősen úgy éreztem, hogy jó pár áldozat felesleges volt.
Valójában nem vagyok 100%-osan kibékülve a legutóbbi mondattal, hiába én pötyögtettem be történetesen, majd másoltam be ebbe a szövegdobozba, hogy aztán megörvendeztesselek vele titeket is, akik még itt maradtatok olvasni. Hiszen létezik egyáltalán valami, akármi, ha nem olvasói, hanem szereplői szemszögből gondoljuk át ennek a három regénynek az eseményeit, ami megéri azt, amin keresztül ment Cassie, Adu, Zombi, Evan, Sam és az a hétmilliárd ember, akinek nem volt akkora mákja, hogy ne csak statisztikaként, számadatként szerepeljen? Ami megéri az áldozatokat, amit a hullámok elszenvedői meghoztak/elszenvedtek?
„Az ember azt gondolná, hogy a közös ellenség rábírhatott volna arra, hogy félresöpörjük a nézeteltéréseinket és a különbségeinket, és együttes erővel léphettünk volna fel az egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetés ellen. Ehelyett barikádokat építettünk. Élelmet, készleteket és fegyvereket gyűjtögettünk és halmoztunk fel. Elfordultunk az idegenektől, a kívülállóktól, a fel nem ismert arcoktól. Alig két héttel az invázió után civilizációnknak már az alapjai is megrendültek. Két hónap után pedig már úgy omlott össze, mint egy berobbantott építmény – az emberi civilizáció úgy roskadt össze, ahogy a hullahegyek mind magasabbra emelkedtek.” (69-70. oldal)
… és emellett a humora se hagyta el, tehát, ha kissé frusztrált is vagyok a zárást illetően, azokkal a sajátosságokkal semmiképpen sem spórolt Rick Yancey, amik miatt annyira imádom a stílusát. ^^
A történet indulásakor még Cassie, mint Casseopeia Sullivan volt a legjelentősebb főszereplő, a lány, akitől a hullámok során elvette a halál a szüleit, de feltett szándéka volt, hogy visszaszerzi a túlélők táborában elveszített kisöccsét, aki egy puskával és egy plüssmackóval járta a vidéket, naplót írt, amiben azt emlegette, ő az utolsó ember, véletlenül lelőtt egy szerencsétlen fickót, akiről azt hitte, fegyvert húz elő, közben csak egy feszületen csillant meg a fény, a lány, aki minden jel szerint beleszeretett az ellenség egy megtért tagjába és, aki előtt nincs akadály, ha cselekvésre szánja el magát. Cassie a maga kissé dinka módján egy igazi túlélő, nem a klasszikus fajtából, de szerintem méltán nevezhetjük harcos amazonnak. Mérhetetlenül nevetséges, mégis hihetetlen érzés a csaj szemszögében utazni, épp ezért sajnáltam, hogy habár rajta keresztül indult a sorozat, mostanra mégis nagyon háttérbe szorult. Amikor feltűnt a színen, akkor emberesen hozta a formáját…
„A bacon még nem kizárt. Csak találnom kell egy disznót, fel kell vágnom, fel kell darabolnom, aztán érlelnem, pácolnom, füstölnöm a húst, és végül már meg is süthetem. Pusztán a bacon – a lehetőség – gondolata reménységgel tölt el. Nem minden veszett el, ha a bacon még lehetséges.” (38. oldal)
… már-már fetrengtem a röhögéstől, ha kinyitotta a száját vagy, ha nekiállt lepörgetni magában a kis gondolatköreit, elképesztő tehetsége van ahhoz ennek a lánynak,
„Miért vagyok egyedül mindig a bolondok szigetén és a józanság tengerén? Miért mindig én vagyok az „inkább igen” mindenki más „inkább nem”-jével szemben? Az „én csinálom”, amely dacol a többiek „én kimaradok”-jával?” (168. oldal)
Ez egy nagyon érdekes elem és egy bizonyos pontig mindkettőjüket meg tudtam érteni, de többnyire inkább Adu meglátásai felé húztam. Cassie viselkedésében a leginkább furcsának számomra nem is az hatott, hogy a biztos életveszély ellenére is ki akarta menteni Evan-t Vosch és a kevésbé barátságok Azok karmaiból, hanem ez az irreális mértékű vallásosság, ami hébe-hóba megszállta, a kötet végének a környékén egyre gyakrabban. Mindenki abban hisz, amiben jól esik és, ameddig nem akarja leerőltetni a hitét másik torkán, addig nekem az is mindegy, ha egy tál spagettihez imádkozik az illető, de ezek között a körülmények között számomra furának hatott, hogy van, aki még hisz a felsőbb erőben… Disztópiákban szoktak alapulni apokalipszis-guru szekták, ezt megszoktam, de az még Cassie-től is esztelenség volt, hogy az Érkezés következményeinek a fényében is úgy gondolja, van valami odafönt az Anyahajón kívül. Ésszerűen mérlegelve, ha Yancey világában létezne ilyen, akkor hiába nem ártja bele magát az emberek ügyes-bajos dolgaiba a szakszöveg szerint, azt csak nem kellett volna hagynia, hogy Azok lemészárolják a „gyermekei” javát a lehető legszadistább módon, a többiekből meg paranoiás őrülteket faragjanak, akik mindenkire tüzelnek, akit nem ismernek, nehogy egy legyen Közülük. Ebből a szempontból nem tudtam átérezni Cassie álláspontját, de azt megértettem, miért tölti el ekkora viszolygással a tudat, hogy a pár hónapja még legózó öccse most bombákat gyárt és azt se tudja pontosan felidézni, hogyan nézett ki az anyjuk. Ott és akkor per pillanat nem is ez volt a legégetőbb probléma, de átéreztem miért böki ennyire a csőrét ez Cassie-nek, mert nemcsak a gyereket ölték ki a testvéréből, akinek még javában játszania kéne… hanem a felhőtlen életkedv jelentős százalékát is, azt, ami Cassie-nek még megadatott, amikor hasonló korú volt, mint Sam.
„Mindenféle felszerelésre lesz szükségem, de csupa olyan holmira, ami elfér a zsebeimben, meg persze az uniformisom zsebeiben. Tartalék tárak a puskámhoz és a pisztolyomhoz, egy kés, egy toll-lámpa, egypár gránát, két palack víz, valamint – engedve Ben nyomásának- három müzliszelet. Parish valami egészen furcsa, szinte babonás hittel kapaszkodik az energiaszeletekbe, nem is értem ezt a hülyeséget, hisz ez csak kamu – nem mint az én megrendíthetetlen hitem a plüssmackók varázserejében ugyebár.” (177. oldal)
A közte és Adu között kialakult rivalizáláson jókat nevettem, bármennyire is különbözőek, bármennyire is az agyukra mennek a másik jellemvonásai, félelmetes csapatot tudnak alkotni és, ha nem is ugyanolyan szempontból, de mindketten nagyon erősek. A szokványos YA regényekkel ellentétben itt inkább ők ketten, a párosok lány tagjai, az erősebbek és inkább Evan, illetve Ben a hozzájuk csatlakozó fegyverhordozó brigád. Jól mulattam nagyon, ahogy kóstolgatták egymást, de egyúttal az is végigfutott a fejemben, hogy komolyan hihetetlen, még ilyen helyzetben sem, amikor bármikor a fejükre szakadhat az ég, se képesek túllépni az egymással szemben táplált ellenszenvükön. Ben és Evan erre valószínűleg valami olyasmit mondott volna, Hé, itt a világvége és mi vagyunk az utolsó emberek, nem kéne félretenni a civakodást és feltétel nélkül összefogni?, Cassie és Adu meg valahogy úgy foglalta volna össze a helyzetet, hogy Oké, itt a világvége, de ettől még miért kéne valaki olyannal bájolognom, akivel normális esetben két percig nem maradnék meg egy szobában, annyira rühellném?. Szintén patthelyzet van, mert mind a két verzió elfogadható, csak megközelítés kérdése. Cassie-ben, mint szereplőben, ha egy rendkívül bosszantó hibát kéne felhoznom, akkor azt említeném meg, hogy csupán azért fúj Adura, mert okosabb nála. És én a magam részéről nem igazán csípem az ilyen embereket, akik csak azért undokok valakivel és tartják okoskodónak, mert szégyen, nem szégyen, akármilyen jó pofa ember is lehet a másik ennek ellenére, agyilag nincsenek egészen egy szinten.
Tehát Adu jutott a legnagyobb rivaldafényhez, akit igaz, hogy sokkal jobban kedvelek, mint Cassie-t, az utolsó kötetben időnként furcsán viselkedett a személyiségéhez képest. Volt, amikor hozta azt a tökös csajt, akit megismertem még az első részben és, akit a második részben felturbózott, így még keményebbé tett Vosch, néha pedig felütötte a fejét valamiféle gondoskodó-roham, amit nem tudtam nagyon hová rakni. Lehet, hogy Yancey ezt az állapotával akart összefüggésbe hozni, de a korábbi magatartásához mérve nekem kissé furcsa volt, még akkor is, ha ritkán fordult elő. A kötet nagy részében azonban pontosan azt az Adut kaptam, akit annyira imádok, csak talán még betonosabb kivitelben,
„Életemben nem találkoztam még nála okosabbal. Vagy ijesztőbbel. Van valami ebben a lányban, amitől kiráz a hideg. Mindig is volt benne valami, ami halálra rémített, az első naptól fogva, amikor megpillantottam a kiképzőtáborban, amikor végignézte, ahogy ökölfekvőtámaszozom, miközben szivárog a vér az ujjaim közül. Ahogy az emberre néz, az a metsző pillantás, amely beléd hasít, és feltárja minden titkodat, úgy érzed magad előtte, mint egy megnyúzott, szétnyitott hal a vágódeszkán. És az a hűvös pillantás. Nem a mélyhűtő kamra fagyossága, nem ennek a rohadt, soha véget nem érő télnek a hűvössége. Hanem a szárazjég hidege. Az égető fajta hideg.” (139. oldal)
Alex, alias Penge emlegetésével feltépődtek azok a sebeim, amiket már a Végtelen tenger óta takargatok mindenféle cuki mintás sebtapasszal, nagyon hiányzott a csávó, továbbra is fenntartom, hogy Adu mellé ő lett volna a tökéletes :( A visszaemlékezésekből érződött, hogy bár Adu nem az a típus, aki szereti kiteregetni a fájdalomba beáztatott lepedőit, sőt egyenesen zokon veszi, ha valaki ilyen viselkedésformára akarja ösztönözni, de érződött, hogy mennyire kötődött Alexhez és, hogy hiányzik neki… Épp ezért volt egy érdekes fordulat, hogy a második kötet eleje környékén félbeszakadt Zombi/Ben-Adu szerelmi szál folytatva lett, mintha mi sem történt volna. O.o Alex és Adu között volt a levegőben valami, ami minimális közös fejezet alatt szerelembe fordulhatott volna át, Ben és Adu esetében viszont inkább éreztem azt, hogy Ben részéről van egy végletekbe menő rajongás,
„Ben szája elnyílik, és úgy is marad. Én nem tudom, hogy van ez, de valahányszor Adu közelében van, úgy folyik el az értelme, mint a spagettiszűrőn keresztül a víz.” (169. oldal)
Ismételten örömmel fogadtam az igazi női Terminátoros jeleneteit Adunak és az agyalását azon, mit hogyan lehet megoldani, összességében tényleg egy nagyon belevaló nőszemély, nem csoda, hogy Vosch is a maga pszichopata keretei között megkedvelte :D
Evan és Ben azt nyújtották, amit elvárhat tőlük az ember, a lányok támaszai voltak és igyekeztek a maguk eszközeivel megmenteni a világot/ a társaikat. Evant nagyon sajnáltam azért, mert sokáig Cassie nem akaródzott rájönni, hogy nem csak, mint „ideát”, mint a tüzes és megállíthatatlan emberlányt szereti, hanem, mint személyt, nem azért kedveli mert ember, hanem mert… ő Cassie Sullivan. :/ Mikor Vosch-ék rejtekhelyén kijutott a Csodaország szobából, akkor azt hittem, meg fogok őrülni az idegességtől, nem bírtam szabadulni a meggyőződéstől, hogy itt valami oltári nagy katasztrófa fog kitörni. Bent jobban kedveltem, mint a második részben, minden megmozdulásából érződött, mekkora nyomás nehezedik rá, hogy még mindig kísérti a cserbenhagyott húgának az emléke és ezért minden követ megmozgat, hogy védje a megmaradt barátait, még nagyobb személyes kudarcnak megélve, ha ez mégse jön össze. Egy szerethető karakterként maradt meg bennem, aki krízishelyzetben képes komoly, megfontolt, igazi vezéralkat lenni, de a szépfiús feelinget se tudja teljességgel levetni magáról… Az például nekem eléggé mi a franc? pillanat volt, amikor úgy akarta megmosolyogtatni Adut, hogy hülyének tettette magát, annyira már megismerhette volna a lányt, hogy a tudatlanokon nem jól szórakozik, hanem seggbe rúgja őket ’:D Ben esetében az volt a legelkeserítőbb, hogy láttam, körmeszakadtáig igyekszik, a mindenen túl is megteszi, amit lehet, mégis csöbörből vödörbe esik, folyamatosan kerülnek a lába elé az egyre mélyebb árkok, szerencsétlen eléggé szélmalomharcot vívott, amit ő is érzékelt, de külső szemmel még feltűnőbb volt ez. Nem kellett sok idő, hogy szinte biztosra vegyem, ő lesz az, aki a főszereplők közül nem fogja túlélni a kötetet… :/
Sam, Cassie öccse egy nagyon határozott és kemény kiskölyök volt, sokszor még Bent is lepipálta, amikor a nyugalma megőrzéséről vagy a hatékony cselekvésről volt szó. Tényleg nagyon bírtam a srácot, egyedül az a „nem kisbaba vagyok, hanem katona” típusú kis mantrája volt a kötet feléig, ami nem konkrétan idegesített… annyira súlyos nem volt a helyzet, de felborzolta a tollaimat. Ez nem az író hibája, inkább egyéni szoc probléma, mivel hacsak nem fontosabb elemekről van szó, akkor ki nem állhatom, ha valamit akár kétszer is elismételnek rövid idő lefolyása alatt. Egyszerűen bosszant, ha azt olvasom újra és újra, amit már tudok. Megan karakterét valamennyire feleslegesnek éreztem, nem volt egészen tiszta, mi szükség volt a lányra, amikor nem is csinált semmi érdemlegeset, csak létezett és időnként visszahúzta a többieket. Mármint érthető volt a bizonytalansága és a rátörő félelem azok után, hogy azok, akikben a legutóbb megbízott, lenyomtak egy bombát a torkán… de nem tett hozzá a sztorihoz semmi pluszt, csak a többi karakter jóságának a szemléltetőeszköze volt.
A megszokotthoz képest most kevésbé bonyolódtam a részletekbe, aminek az az egyszerű oka van, hogy Az utolsó csillag esetében még az éppen olvasott fejezet is rohadtul spoileres lehet a következőre, ezeket a spoilereket pedig nem szeretném lelőni azok előtt, akik még nem olvasták el. De arra sem vagyok képes, hogy magamban tartsam a véleményemet a spoileres részletekről, ezért röviden a lentebbi kitakart felületben fejtem ki, mit gondoltam az ilyen elemek fontosabb csoportjáról. Tehát, aki NEM OLVASTA A BEFEJEZÉST ÉS NEM AKAR SPOILERBE FUTNI, UGORJA ÁT AZ ALÁBBI MONDATOKAT:
Adu terhessége elsőre furán hatott nekem, bár volt rá némi esély azok után, hogy Alexszel összemelegedtek az előző kötetben. A témát illetően viszont szerintem az határozottan természetellenes volt, hogy annyi minden után, ami Adut érte, 12. rendszer ide vagy oda, megmaradt ez a gyerek. Mielőtt félreértés esne, nem annak szurkoltam, hogy szegény csaj elvetéljen, de már csak akkor is, amikor Evan be volt kattanva, rengeteg sérülés érte. Többször nekicsapta Evan a falnak, basszus, eltörött a gerince is! O.O És persze ott voltak még a korábbi csapódások/ütődések, az élve eltemetés, a zuhanások meg a harcok, nem volt benne realitás, hogy ezeket kibírta a kicsi Cassie. A névválasztás egy szép gesztus volt, de tekintve, hogy Adu sosem kedvelte túlzottan Cassie-t. Ha már Cassie… az öngyilkossága/világmegmentő akciója várható volt olyan szempontból, hogy egy BTK-s értékelésben olvastam, hogy Yancey valami olyat lépett meg ebben a részben, amit nem sok író kockáztat be és ez alatt egyértelműen a főszereplő megölését szoktuk érteni könyves körökben. Mégis én arra láttam nagyobb esélyt, hogy Zombi fog meghalni a már említettek miatt. Cassie áldozatához még annyit fűznék hozzá az egyértelmű elkeseredettségem és mérgemen kívül, hogy nem volt értelme, nem hozta meg azt az eredményt, amit Cassie várt tőle. Oké, hogy nem robbantották fel a bolygót Azok, de a rend se állt helyre, az utolsó alrészből kiderült, ugyanúgy vadásznak egymásra a túlélők, mert félnek… Ergo Sam, Ben és Adu is ugyanúgy rettegni és bujkálni kényszerülnek, mint eddig, csak most az emberek miatt, akiknek hiába magyarázzák, hogy elmúlt a veszély… ekkora kálvária után nem hiszik el. Evan visszatérése és öngyilkos akcióra való indulása szinkronban volt Cassie utolsó tettével…de szintén nem láttam annyira sok értelmét.
SPOILER VÉGE.
A befejezés nem váltott be minden reményt, amit hozzáfűztem, de jól éreztem magam az olvasás alatt és a sorozat továbbra is nagy kedvencem, a disztópiák kedvelőinek csak ajánlani tudom ^^
Borító: 5/5 – Elsőre egyszerűnek tűnik, mégis részlet gazdag, ez a vöröses árnyalat nagyon tetszik.
Kedvenc szereplők: Adu, Cassie, Evan, Ben
Legutáltabb szereplők: A pap, Némító Nagyi
Kedvenc rész: Igen, most kivételesen egy momentumot említek meg a részletek spoileressége miatt… szóval a legjobban az tetszett ebben a kötetben, ahogy a vége felé megismétlődtek a bázison a hullámok. Na, az egy igazán ütős húzás volt! :D
Mélypontok: Maradtak homályos foltok, az indító okkal nem voltam teljesen kibékülve, továbbá ott van Cassie-t illetően az a dolog, amit a SPOILER rész alatt fejtettem ki.
Szerelmi szál: A YA berkeiben maradunk és habár nagyobb hangsúly helyeződik a szereplők szerelmi életére, mint az előző részekben, még mindig nem ez a cselekmény központja.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése