On Sai: Miogin bázis (Szivárgó sötétség 2,7)

Sziasztok! ^^ Tegnap voltam olyan elvetemült, hogy elkövettem egy villámolvasást, most ennek az olvasásnak a tárgyáról, a Szivárgó sötétség sorozat második kiegészítő kötetéről hozok nektek egy kritikát, amely az idei Könyvhéten volt elérthető először. On Sai rajongóknak kötelező olvasmány és azoknak is bátran ajánlom, akik szeretnének egy kicsit ismerkedni a sci-fivel, önmagában is ugyanolyan élményt nyújt, mintha tősgyökeres Szivárgó sötétség-kedvelő venné kézbe. 

A különleges élmény mellett hatalmas megtiszteltetés is volt olvasni, hiszen ez az a kis könyv, aminél a Könyvhetes beszámolómban megemlítettem, hogy a szavaim rákerültek a hátuljára ^^ Még mindig azt várom, hogy valaki mikor csíp meg, hogy csak álmodok :D

Fülszöveg:
Mit jelent az, hogy „légy önmagad”?
A Miogin szerelőbázis bajban van, hamarosan elfogy az élelem. A kalózok hitelbe szereltetnek, és egy nagyúr is elvesz a Ferringtonnak szánt adóból.
Márk és a szerelők isteni csodában reménykednek, ám Artúr inkább az entitások nélkül oldaná meg a helyzetet.
Artúr nyíltan kimondja a kétségeit, de ez nem várt következményhez vezet…
Mi történik, ha egy vezetőt nem követnek?
Márk megpróbálja megérteni Artúrt, aki látványosan a vesztébe rohan, és talán a bázist is magával rántja.
Vajon mennyire erős a kapocs kettejük között? Hol a barátság határa?
Mit tegyen, ha Artúr már Adalbert kispap titkát kockáztatja?
A háború zajlik, és lehet, hogy az álcázva élő keresztény csapatot nem csak a kalózok kerülgetik…
A kisregény a Szivárgó sötétség sorozat 2. kötete, a Lucy után játszódik.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-24 13:02:26

On Sai legutóbbi dedikálásán kaptam a kötethez egy gyönyörű könyvjelzőt, amit végül nem volt lehetőségem használni. Leültem, kinyitottam a könyvet és az utolsó oldalig egy másodpercre sem tettem félre.
Megint megszólal az örök elégedetlen bennem, de annak a bizonyos könyvjelzőnek a használatára maximum akkor lehetett volna esélyem ilyen akciódús, lehengerlő történetvezetés mellett, ha a kötet összoldalszáma mögött szerepel még egy nulla. Még most sem győzök rajta csodálkozni, hogy ekkora terjedelemben mennyire kerek és pörgős történetet tudott rittyenteni az írónő és ebben az is közrejátszik, hogy tudom magamról, ha értékelést írok sosem érzem teljesnek tíz oldal alatt, ha meg egy terv szerint könyvszerű formába gyúrandó irományról van szó még elfajultabb a helyzet…Tudjátok, mit? A legegyszerűbb az lesz, ha megnyugtattok, hogy még a 22. században is létezni fog az Aranymosás. Csakúgy, mint a Szürke szobák esetében, itt is komplett, 300-as lapszám feletti regényeket megszégyenítő minőségről van szó, ilyen teljesítmény mellett bizonyára nem véletlen, hogy az írónő következő könyvének a témái a mágusok lesznek. ’:D  Márkkal a Szivárgó sötétség fő részeiben körülbelül annyiszor értettem egyet, mint az elmúlt évtizedben Nikki Sixx, Gene Simmonsszal, de most igazat adok neki abban, hogy Artúr túlspilázza az entitások kérdését. Feleslegesen fecsérli az idejét arra, hogy kiderítse, léteznek-e az entitások egyáltalán vagy, mit akarnak. A válaszok Artúr kérdéseire egyszerűek:

~  Biztosan léteznek és az a céljuk, hogy az olvasók a kezükbe vegyék ezt a kisregényt.
~ A Jó azért csinálja ezt, hogy boldog, On Sai rajongókkal népesítse be a galaxist, akik a történet bűvkörében lebegés közben, olvadozva simogatják a borító gyönyörű betűit.
~ A Gonosz azzal tesz eleget a maga feladatkörének, hogy nem hagyja, hogy az olvasó szüneteltesse az olvasást, a befejezés előtt nem enged menekülni senkit.
~ A Kísértés pedig annyiból áll, hogy aki beugrik a Miogin bázisra egy rövid kaland erejéig, garantáltan újra akarja olvasni az előző köteteket is.
~ A Kísértésnek való behódolással meg ugyebár megérkezik a kedves unokatestvére, a Kárhozat is, aki minden naprendszert megmozgat, hogy még kétségbeesettebben várjátok a következő kötetet, ami még hónapokra van tőletek. Ezalatt pedig masszívan szenvedtek.
Csak sajna szegény Artúr nincs olyan helyzetben, hogy On Sai könyveket olvashasson, így a rögösebb út marad neki, amit bejárva nem csak a saját hitét veszítheti el, hanem azt is, amit a társai belé vetettek és nem lehet benne biztos, hogy egy mentál, istenségek és ördögök vagy kicsi, zöld algaszörnyek fenik rá a fogukat. Márk mellett persze, aki akkor is agyoncsapja, ha szűzen hal meg és akkor is, ha ateistán.

A sorozat főbb szereplőit mind a lehetőségekhez mérten megszerettem, voltak, akiket jobban, mint például Lucy-t, de a négyesből Artúr kivételével olyan karakter nem akadt, akit egyenesen unszimpatikusnak könyveltem el. A Scar végén történtekért dühös voltam rá a lány helyett is, pláne úgy, hogy az E/3-as mesélési mód keretein belül tudtam, hogy mit akart még tenni éés… nem felejtek könnyedén. Mélyre ásta magát nálam nagyon és, ha a Lucy alatt nem is nagyon tudta magát kijjebb kaparnia az ellenszenvesség gödréből, a Miogin bázis alatt némileg sikerült közelebb evickélnie a felszínhez. Drukkolok neki, hogy a saját kötetében ne támadjon kedve két szerelés közben Monopolyzni, hogy ezáltal visszaugorjon a start mezőre. Három okot vagyok képes megnevezni, ami miatt a Miogin bázis alatt megváltozott róla valamelyest a véleményem, méghozzá pozitív irányba. Az egyik, hogy most már erőteljesebben mállik róla az a többek között vak buzgóságot és az önálló gondolkozás hiányát eredményező vakolat, amit még az Astoron kentek rá, miután gyerekkorában befogadták. Cseppet sem veszi készpénznek, amit tanítottak neki az entitásokról és nem enged a Kérlelés vagy meggyőzés címen eladott érzelmi zsarolásnak sem, amivel a közösség megpróbálja újra engedelmes kis birkává nevelni és visszaterelni a nyájba. Ez a mentalitás, a kételkedés, a kézzelfogható magyarázatok keresése szerintem egyensúlyba hozta a személyiségét, sokkal jobban illik hozzá, ahhoz a munkához, amit a Miogin bázison végez, mint a vak fanatizmus. Elvégre Artúr bármennyire jól tud hatni a tömegekre, legbelül mégiscsak egy szerelő, egy szerelő pedig a tények alapján dolgozik, az előtte lévő, logikus, átlátható tervrajzot követi és nem úgy szerel meg egy hajtóművet, hogy gőzerővel hiszi „ez a két alkatrész most össze fog illeni és a végén működni is fognak.” A csodák közül is csupán azt hajlandó elhinni, amit a saját szemével lát, illetve amiről később kideríti, hogy pontosan mitől vagy kitől is származott. Amikor az utolsó oldalon kiderült, hogy minek/kinek a közreműködése is tette lehetővé azt, hogy az energiapajzs, amin Artúr dolgozott teljes legyen, mielőtt a kalózok megérkeztek, vagy két percig megállás nélkül nevettem. Kicsit ironikus is, hogy pont azután, hogy Artúr dűlőre jutott ideiglenesen, hogy minek a keze lehetett a dologban, kiderült, hogy pont az ellenkezőjéről van szó ’:D Elgondolkoztam ezen a fejtegetéses vonalon, amin Artúr is halad, számára Szent Péter a kiindulási pont, aki csak azután hitt, hogy meg lett gyógyítva az anyja, de ilyen alapon az is felmerül, hogy; Mi garancia van rá, hogy Szent Péter létezett vagy, hogy a kedves mamát valóban valamilyen csodálatos hókuszpókusszal gyógyították meg…? Hosszabb lesz ez a kutatás szerintem, mint ahogy azt elsőre gondolta…xD A másik jelentősebb ok az az, ahogy a már említett szereléskor viselkedett, megígérte azoknak az embereknek, hogy megcsinálják a védelmi hálójukat és esze ágában sem volt azért feláldozni őket, mert az ő és a Miogin vezetősége szempontjából az kényelmesebb lett volna. Ignácban meg a többi hívőben ismét csalódtam, ez a lépésük csak azt tükrözte, amit eddig is gondoltam róluk, hogy képmutatóak. Csak a duma megy, hogy segítenek, aztán mondvacsinált indokokkal kihátrálnak azért, mert veszély is adódik az egyenlethez és féltik a saját irhájukat. Örültem neki, hogy Artúr nem állt be a sorba és azon volt, hogy a társait is erre buzdítsa. És végezetül, de nem utolsó sorban… ott volt a kutya… :3 Nem röhög! Elvenném az eddigi mondandóm komolyságát, ha azt írnám, a Ferrington hajójáról kimenekített rotter nyomot a legtöbbet a latba… de nyomós érv volt :D Ameddig az ebbel foglalkozott, teljesen új arcát lehetett megismerni Artúrnak és ez az arc sokkal kedvemre valóbb volt, mint amit eddig mutatott. Szóval, ha kedvencem nem is lett a csávó és még mindig nem törölte ki, amit az elején elcsinált… de jó úton halad afelé, hogy alakulgasson lassan valami. Azt, hogy mennyire való ő vezetőnek… egyelőre nem tudom egyértelműen eldönteni, ugyanannyi eséllyel tartja vissza a csordaszellemben fürdőző tömeget a totális elmebajtól, mint amekkora valószínűséggel egy rossz pillanatában létrehoz egy olyan szektát, amihez képest a szcientológia emberei süteményt áruló, copfos kis cserkészlányok. Ha a későbbiekben is józanabb lábakon fog állni, elkerülhető ez, de ha Szilárd meg a többiek megint visszarántják, akkor nem kizárt, hogy baj lesz…

A kisregényben az a néhány oldalnyi Monás szál volt az, amikor megint eltávozott az Artúrral szembeni viszonyomból a felhőtlenség illúziója, nagyon nem tetszett a lány és az meg főleg nem, ahová ez az ág vezethetett. Ha Scar felbukkant volna, hogy valóban tarkón csapja Artúrt egy csavarkulccsal, mert a nagy szerelme közepette mást is nézeget, én lettem volna az, aki örömmel nyom a kezébe egy kifejezetten vaskos darabot. Érthető volt részben Mona viselkedése, amit a Navranon átélt az piszkosul nagy megrázkódtatás volt, de ez a beleesek a megmentőmbe úgy, hogy mint személyt nem is ismerem, számomra annyira dedós és valamilyen szinten szánalmas viselkedési forma. Nem láttam túl sok potenciált a nőben és bár nem lehet a sorozatban mindenki olyan tökös csaj, mint Scar vagy Lucy, ha valaki ennyire kis elesett és gyámoltalan, ennyire nincsen erő a személyiségében, az nem jön be. Ezért egy csöppet elkeseredtem, hogy Artúrnak pedig látszólag bejött, ami megmagyarázta, miért is ennyire döcögős a kapcsolata Scar-ral, miért van valamilyen szinten halálra ítélve kettőjük között ez a dolog… Ugyanis a Monával lefolytatott kínos pillanatokkal teli eszmecseréjéből nekem az jött le, hogy Artúrnak igazából nem egy egyenrangú partnerre van szüksége, hanem valakire , aki… pfú, de idiótán fog ez így kinézni, de nem tudom jobban megfogalmazni kevesebb nála, akit folyamatosan pátyolgatni lehet, mert legyünk őszinték, rá van erre szorulva. Scar egy belevaló lány, Mona meg egy szürke arc a tömegben, akiből csodás kellékfeleség lenne, aki főz, mos, takarít, felnevel egy kazal gyereket és közben hasra esik a gyönyörűségtől, ha a férje levegőt vesz a közelében.

Márkot úgy tudnám jellemezni, mint a mostani időjárást, egyszer akkora a kánikula, hogy mindenki ropogósra sülhet a saját zsírjában, máskor meg szakad az eső, dörög és villámlik és sikítva rohanunk a vastag takarókért. Van, hogy annyira laza, ami az adott helyzetben katasztrófához vezethet, máskor pont ez a lazasága hoz rendbe mindent, néha roppantul idiótán viselkedik, időnként olyan bölcs dolgokat tud összehordani, hogy csak pislogok a meglepettségkor, máskor meg kezébe veszi az irányítást és se perc alatt rendet tesz. Nem könnyű eligazodni rajta és eléggé hangulatember, de alapjában véve mindig arra törekszik, mint Artúr és a Miogin bázis többi lakója, hogy annyira jól alakuljanak a dolgok, amennyire csak lehet. A módszerei sokszor nem a legjobbak, nem a leglogikusabbak, például halogatni közölni Artúrral, hogy fogyóban van az élelem, ritka nagy ökörség volt, de azért hallgatta el az információt, hogy ne idegesítse ezzel is a barátját, hogy ne növelje a rajta lévő terheket. Én is úgy gondolom, hogy célravezetőbb lett volna előbb szólni, hiszen akkor több idő lett volna a megoldáson is gondolkozni, de Márk ott, abban a pillanatban azt tartotta a legjobb döntésnek, ha közben szem előtt tartja Artúr érdekeit is. A barátságuk már a kezdetektől fogva érdekes eleme a sorozatnak, amennyire ráfér az egyikre a másik lazasága, könnyedsége, annyira szüksége van a másiknak az egyik komolyságára és megfontoltságára, jól kiegészítik egymást. Az együtt töltött idő alatt elképesztően összecsiszolódtak, annyira különböző, mégis egységes síkon mozognak, annyira tökéletes és mély ez az egész… hogy volt egy időszak a köteten belül, amikor szent meggyőződésem volt, hogy ez közöttük többről szól, mint egy két srác közötti barátság. Főleg Márk néhány eszmefuttatása után… De mivel a későbbiekben nem találtam megerősítést az elméletemre, vagy csak épp ebből a részből maradt ki lehetséges, hogy ezt nagyon benéztem és csak beképzeltem magamnak… O.O Úgyis többen is mondták mostanában, hogy biztos megsütötte a nap a fejemet, benne lehet a pakliban, hogy tényleg ennyire megsütötte…

Adalbert bevetése kockázatos, de kétségkívül K.O. szinten ütős ötlet volt Artúr részéről, szinte izzad a tenyerem, ameddig azokat a sorokat olvastam és nem csak a meleg miatt. Most bizonyosodott be előttem csak igazán, hogy a kispap mekkora átalakuló mester, még gyorsabban ölti fel és dobja el az éppeni szerepéhez szükséges személyiséget, mint Scar, pedig ő is igazi profi ebben. Bár az írónő blogjára feltöltött ízelítőből már tudtam, hogy meg lesz egyszer említve Késes a Miogin bázisban, aki az Artúrban is visszatér, szóval úgy repesek a boldogságtól gyerekek, hogy kerítsetek egy lasszót és kapjatok el vele, mielőtt elszállok a mélyűrbe mégis annyira örömmel töltött el annak az egy mondatnak a látványa, mint legelőször ^^ Vicces volt az a kis szösszenet Artúr születésnapi partijáról, mivel az első oldalakon is pont arról volt szó, szépen keretbe foglalta a történetet.

„Ebédkor Márki kiugrott egy dobozból, és előadott egy asztalon egy hastáncot. (…)Az astori barátok se akartak lemaradni, Márk tánca után előadtak egy spontán csűrdöngölőst, szintén az asztalon, de a közepénél leszakadt alattuk.”

Borító: 5/5 – Mint mindig, most is gyönyörű, szerelmes vagyok a Márkot jelképező srác mögötti háttérben *.* A színe kellemes, hűsítő hatást kelt, a benne elrejtett elemek pedig magukért beszélnek.
Kedvenc szereplők: Kócos, Adalbert, Artúr de, hogy teljes értékű kedvenc legyen, még bizonyítania kell, Márk. Az csalás, ha hozzáteszem a listához Késest is? Oké, személyesen nem szerepelt, de említés szintjén igen… :3 ~.~
Legutáltabb szereplők: Ignác, Szilárd és a többi vakabb felfogású egyén
Kedvenc részek: amikor Adalbert felöltötte az álcáját, amikor Artúr a kutyájával játszott, amikor a pajzs szerelése zajlott és jöttek a kalózok, amikor „elfogatták” magukat a Mioginon tevékenykedő emberek, amikor kiderült, mi/ki okozta az űrben a csodát
Mélypontok: az a kínos jelenet Artúr és Mona között, amikor Szilárdék vezetékekkel csapkodták magukat, Ignácék húzása
Korhatár: Nem történt semmi nehezen emészthető esemény, egyedül az időnkénti káromkodások lehetnek veszélyesek a tizennégy év alatti korosztály pehelypaplanos kis lelkére :’D

A kisregény a sorozat fő köteteinek az ismerete nélkül is olvasható, szóval, ha megtetszett nektek, ne habozzatok megrendelni, amit ITT tehettek meg.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01