2017. június 8., csütörtök

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?

Sziasztok! :) Az első nyári olvasmányom a kedvenc magyar íróm egyik regénye volt, az Apa, randizhatok egy lovaggal?, amelyből többek között kiderül, hogy Albus Dumbledore is képes óriási bakot lőni, ugyanis előfordul, hogy álmunkban közel sem olyan világban járunk, ami csak a miénk... Legalábbis Mia Anne esetében.

Fülszöveg:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.
Bele lehet zúgni valaki állába?
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai.
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-08 16:27:33
Formabontó leszek, mert nálam változatlanul a Calderon-könyvek és a Szivárgó sötétség viszik a prímet, désolé Kósza, ne vedd magadra ha On Sai-ról van szó, de bebizonyosodott, hogy az írónőt akkor sem kell félteni, ha a megszokottól eltérő naprendszerekben csillogtatja meg a tudását. <3
Rengeteg kislánynak megvolt az a korszaka, amikor a mesék jelentették az igazi, sokkal izgalmasabb és színesebb valóságot és nem az a monoton vicc, amiről a felnőttek azt állították, hogy ez lenne a valós világ. Ebben a korszakban bukkantak fel sokuk fantáziájában a lovagok, akik majd melléjük szegődnek, megvédik őket a hajhúzogatós osztálytársaktól és elhalmozzák őket a kedvességükkel. On Sai első vörös pöttyös alkotásában ez a fantázia testet ölt, ha a klasszikustól eltérő módon is, ugyanis kezdetnek a megmentésre váró hajadon szilárd meggyőződése jó darabig, hogy a lovagját pusztán csak álmodja. Az én életemből ez a lovagos időszak totálisan kimaradt, azokban az éveimben, amikben megjelenhettek volna a csataménen vágtázó, páncélos ifjak, a magam részéről inkább kalózokról ábrándoztam, nem egy olyan flepnisről, mint Jack Sparrow kapitány szóval már csak ezért is, izgatottan és információra éhesen kezdtem neki a történetnek. :D Jól szórakoztam az első fejezeteknél is, ízlelgettem az új környezetet és az alapfelállást, de ameddig nem kerültek a képbe Mia Anne apjának a fejezetei élesebben és ezáltal a dolog tudományos oldala is, addig hiányoltam valamit, addig túl mesésnek éreztem a történetet. Az Apa, randizhatok egy lovaggal? esetében fokról-fokra hódított meg magának a történet, habár azt hozzá kell tennem, hogy a fénysebességgel repkedő poénokon most is ugyanúgy szakadtam a nevetéstől, mint az írónő többi művének az esetében. A csomó meglátni és megszeretni típusú vélemény után nem épp kellemes szájízzel írok ilyet, de úgy, ahogy a nagykönyvbe van foglalva, csak a sztori második felében vett meg magának a regény. Viszont akkor kilóra. És, mivel nem tartom magam pihécskének, ez azt jelenti, hogy onnantól nem bírtam letenni még akkor sem, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ma azért még aludni is kellene. Mondhatni 100%-osan biztosította a védelmet az álmodás útján Kószáék világába vándorlás ellen a kötet, tényleg nagyon kedves az írónőtől, hogy tett ellene, hogy ki legyenek szolgáltatva a védtelen olvasók a dólényeknek… :D Apropó dólények, néhány ismerősöm megjegyezte, hogy nem tudta teljesen komoly képpel veszedelmesnek ítélni őket, a leírások alapján előttem sikerült vérszomjas kis bestiákként megjelenniük. A történet során felváltva értek újszerű élmények és fogott el otthonos érzés, aminek eredményeképp érdekes, komfortos hangulat kísérte végig az olvasással töltött perceimet. A helyszínnel is óriási mérföldkőhöz értem, mivel eddig egy regényt sem olvastam a kötelezőkön kívül, ami itthon, Magyarországon játszódott, valahogy idegenkedtem attól, hogy esetlegesen szembejöjjön velem egy nagyon badass karakter egy olyan „illúzióromboló” névvel hozzá, mint mondjuk az Ede kicsit furcsa volt először, hogy olyan a  helyeknek a nevei jöttek velem szembe, ahol májusban én is megfordultam a Könyvfesztivál miatt, amikor megláttam leírva, hogy Millenáris, hatalmasat vigyorogtam :D de így csak még inkább valószerű benyomást keltett a történet.  Mintha akármelyik olvasó Mia Anne-é alakulhatna, mintha bármelyikünk ennek a csodának a részesévé válhatna, a lehető legtökéletesebben szerepelt a Budapesten játszódó jelenetekben az, ami az urban fantasyt urban fantasyvá teszi ^^



A főszereplő lányt, Mia Anne Dollondot szinte másodpercek alatt szerettem meg, teljességgel megértettem, hogy két környi bosszankodás közepette, amiért nem tipikus, megmentendő szűz, hanem egy elképesztően nehéz eset, miért is habarodott bele Kósza :D Egy jó humorú, karakán csaj, akinek nem egyszerű az élete, elég csak az egykori baleset következtében problémássá vált térdét néznünk mégis a lehetőségekhez mérten könnyedén birkózik meg az útjába kerülő nehézségekkel. A történet elején ő sem sejtené magáról, de igazi vezető egyéniséggé képes fejlődni, ha a helyzet úgy kívánja, máskor viszont feltűnnek benne azok a kevéssé a társaság sziporkája vagyok vonások, amik miatt az apjával nehezen maradnak meg az alapszintű feszengés és elveszettség nélkül egymás mellett. Az említett apa egy köztiszteletben álló lángelme, szigorúan titkos, milliók sorsáról döntő projektekbe vonják be és úgy kering a megbízásai miatt össze-vissza a világban, mint egy részeg az úttesten, ebben az ingázásban pedig kénytelen-kelletlen, Mia Anne is részt vesz. Pár hónap leforgása alatt is számtalan ország és város iskolájában fordult meg, ami egyfajta tapasztalatszerzésnek kitűnő lehet, de akármit is etetnek be az emberekkel a tévén keresztül, tudjuk, nem lehet egy csapásra barátságokat kötni. Mint sok minden máshoz ahhoz is sok idő kell, hogy két ember megtalálja a közös pontokat, megismerkedjenek mélyebben és, hogy végül összehangolják az antennáikat. Mire Mia Anne eljuthatott volna a komolyabb fázisokhoz, többnyire össze kellett szedniük a sátorfájukat, hogy a vándorcirkusz újra mozgásba lendülhessen, ezért a barátalanyai is fokozatosan le-lekopogattak. Miután többször is átvergődött ezen a procedúrán, érthető okokból a Budapestre költözésükhöz nem fűz reményeket, pontosan tudja, mi vár rá: megint alig fogja látni az apját, ezért megint egyedül kell boldogulnia az új környezetben és megint búcsút mondhat a potenciális barát-jelöltjeinek, mielőtt alakulhatna valami. Ezen felül érte nem sokkal a berendezkedés után egy plusz tragédia is, így még kisebb lelkesedéssel kezd a furcsa magyarok működési elvének a megfejtéséhez az első iskolanapján. Ha már szóba került az iskola, rendkívül hálás vagyok az írónőnek, ennek a szálnak a megformálásáért. Már említettem, hogy nem nagyon olvastam eddig itthon játszódó regényeket, de az olvasott idézetek és egyéb információk alapján nekem az jött le, hogy a Magyarországon játszódó gimis részeket tartalmazó könyvek zömében nagyon amerikaias gimnáziumokat jelenítettek meg. Nem véletlenül vannak ezer kilométerek és óceánok köztünk és Amerika között, az élet is máshogy megy, az iskolai élet meg főleg. Örültem neki, hogy ebben a könyvben egy igazi, itteni iskola volt megjelenítve, a mentalitásban rejlő csúfságokkal és szépségekkel együttvéve. :) Na, de nagyon előreugrottam… tekerjük csak vissza a lemezt azelőttre, hogy Mia Anne megejti az első, fenomenálisan lélekemelő napját az egyik budapesti gimnáziumban. Miután az apja rossz hírt közöl vele és magára hagyja, álomba merül… és hiába szeretjük meg csodáljuk Dumbledore-t a bölcsességéért, Mia Anne által bebizonyosodott, hogy nem teljesen igaz az a mondása, miszerint „Álmunkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.”

Mia Anne Örökhonban, egy fantasy világban találja magát, ahol mágikus képességekre tesz szert, pár perces ott tartózkodás után az életére akar törni néhány haramia ahogy magamat ismerem én valószínűleg az egyik útonállóval lovagoltam volna el a naplementébe és egy hullabűvölő, amikor meg kezd feltornyosulni a veszedelem, megjelenik a fényes páncélú, lesérült, haldokló lovag is, hogy kihúzza a csávából a hölgyet, aki bár kezdett berezelni, de nem is törte magát össze az igyekezettől, hogy védje magát. Ennek a tétlenségnek az volt az oka, hogy Mia Anne huzamos ideig azt hitte, amik vele történnek, a fantasy világ és maga Kósza is csak az ő fejében léteznek, a fantáziája szüleményei és valami bizarr, pszichológiai teóriával megmagyarázhatóak. Az pedig egy nyílt titok, hogy az emberek álmukban sokkal bevállalósabbak, hiszen nincsenek következmények, csak felébrednek valamikor és ennyi. Ha az álmukban rájuk támadók meg is sebesítik, netalántán megölik őket, akkor is sértetlenül ébrednek, ha valami meggondolatlan tettet hajtanak végre, olyan megjegyzést ejtenek el, ami nem ajánlott, az is törlődik. Ezek az egyszerű tények nagyban hozzájárultak Mia Anne időnként erősen szürreális viselkedéséhez és beköpéseihez, amiket Kósza világában produkált. Észbontó volt az ismerkedése a szereplőgárdákkal és magával a lovagok Rendházával, sokszor mosolyodtam el és rázkódtam a nevetéstől a könyv felett, nehéz kedvencet választanom azok közül a részek közül, amik akkor játszódtak, mikor Mia Anne még az áldott tudatlanságban lebegett, de talán ez nyerte el a legjobban a tetszésemet:
„– Állj, nem! Elegem van! Torkig vagyok ezzel a rohadt álommal! Fel akarok ébredni! - kiáltotta Mia Anne, és hátrált egy lépést. – Miért bánt mindenki?! Ott voltak a hullák, aztán ezek a falények! Az őrvarázslók megtámadtak, most meg egy mágusöreglány akar az agyamban turkálni! Szó nem lehet róla! Ez az én álmom, és macskákat akarok! Kicsiket és cukikat! Feketéket, barnákat, cirmosakat!
Hopp, egy kismacska jobbra, egy másik balra. Apró pukkanással édes kiscicák termettek a földön. Sőt Hont kapitány fején is megjelent egy, és azonnal dorombolni kezdett, a kapitány legnagyobb megdöbbenésére, Mia Anne felnevetett, és mindenhova macskákat képzelt. Egy rémülten nyávogó állat Kósza nadrágjában is megkapaszkodott.”

Ahogy viszont egyre többször ütött el több-kevesebb időt Kósza társaságában, kezdett felébredni benne a gyanú, hogy már csak a részletgazdagság miatt sem lehet álomról beszélni és, akkor érkezett az örökhoni lakosok megerősítése is…  Az új ismeretek felbolygatják Mia Anne teljes világnézetét, megkérdőjeleződik benne minden, amit eddig a valóságról gondolt és mindennek a tetejében az is világossá válik, hogy nem csak Örökhon, hanem az ő világa is komoly veszélyben forog. Nem csak a dólények, hanem valami sokkal… nagyobb… rémség miatt is.

Amon Dollondot csak a kutatásai izgatják, a lányával helyes megfogalmazás szerint egymás mellett élnek, nem pedig együtt és a társas viselkedés, pláne a gyereknevelés terén, óriási homály uralkodik nála a megfelelő stratégiát illetően. Az utóbbiban szakkönyvekből, illetve egy valamivel szociálisabb beállítottságú tudós barátjának a segítségével lavírozgat, ha feltétlenül muszáj mozdulnia Mia Anne irányába. Ezt a bizonyos tudós barátot, Helmholtz-t a kéztörlős dilije ellenére is megszerettem, sokkal… humánusabb beállítottságú volt, mint a legjobb barátja, nagy szükség volt az ő jelenlétére és a segítségre, amit Amon-nak nyújtani tudott bizonyos kérdésekben. Visszatérve Amonra; rettentően sokáig nem bírtam zöld ágra vergődni ezzel az emberrel, hogy mit is gondoljak róla, mert mindig, amikor egy hangyányit kezdtem megkedvelni, akkor alakított valamit, amivel úgy rombolta le az addig épített szimpátia-kártyaváramat, mint ahogy Deryck Whibley elveszítette a holmijait a Sum 41 első turnéján. Több alkalommal is látszódott, hogy a maga, gépies módján ő igyekszik… de ezek a próbálkozások mindig fordítva sültek el és Mia Anne szempontjából inkább tűnt érzéketlennek vagy nemtörődömnek, amikor tuningolni szerette volna a kapcsolatukat. Biztos szar lehet, ha valaki ennyire nem tud boldogulni az érzelmi kérdésekben és én tényleg utálom a nagyon nyálas karaktereket… de ha a szociopaták is le tudják másolni a „normális emberek” viselkedési mintáját, akkor egy zseninek miért ne menne ez? O.o Azon kívül, hogy mondjuk értelmetlennek tartja erre pazarolni az idejét. Tehát, bár nem egyszer jól szórakoztam rajta, alapjában véve nem kedveltem az ürgét, legalábbis egy bizonyos megmozdulásáig. Viszont magát a szálát nagyon szerettem, adott egy komolyabb töltetet, vaskosságot Örökhon problémájának és a Mia Anne-nel történteknek az, hogy egy ilyen kaliberű kutatócsapat töri a fejét a probléma eredetén és megoldásán. Így lehetett megtudni például, hogy nem csak Mia Anne kerül a lovagok földjére elalvás után, hanem más csillagfattyúk is vannak, csak varázslatos képességek nélkül és, hogy pontosan mi is az a lény, ami a szálakat mozgatja, ami romba döntheti a mágiával átitatott világot és a mi megszokott, technikán alapuló valóságunkat is. Ez a lény, a fő gonosz egy remekül kidolgozott karakter, megvannak benne azok a vonások, amik által félelmet kelthet a célközönségben… valahogy mégis volt egy AHS-féle, James Patrick March feeling-je. :’D Gonosz és mindenre elszánt, mégis rendelkezik olyan mértékű zakkantsággal, hogy képtelenség igazából félni tőle, valamire való, világuralomra törő vállalkozóként kezelni. Azt mindenki maga eldönti, hogy számára ez pozitívum vagy negatívum, nekem tetszett ez a megoldás, hiszen ezek a diktátori hajlamokkal megáldott egyének általában nem egészen százasok a történelem alapján...
„– (…) Ötezer év után egy felettébb furcsa helyen ébredtem. És senki nem emlékszik rám! Nem vagyok benne a Pantheonban, sőt a Percy Jackson kötetekben sem! Tudja, milyen érzés ez a mellőzöttség?”

Ha a fő gonosz a saját bevallása szerint mellőzve is volt, a humorról ez semmiféleképpen nem mondható el, ami nagyrészt abból adódott, hogy a számukra megszokott dolgokra, hogyan is reagáltak az örökhoni szereplők. Néha-néha szeretek eltöprengeni rajta, hogy a más korban élt emberek hogyan is reagálnának a 21. század vívmányaira, hogy mit szólna például Al Capone, ha a kezébe nyomnák a legújabb iPhone-t, vagy hogyan reagálna Marie Antoinette, ha elsuhanna mellette egy drón. Mindenképpen nagy megrökönyödésre lehetne számítani, főleg a száz évekkel korábban élt emberektől, hiszen a közöttünk élő időseknek is egy hajmeresztő élmény lehet, hogy míg kiskorukban szekerek és lovak járták az utakat, addig napjainkban pedig motorok és autók szelik az azóta lebetonozott ösvényeket. Kósza és a tásai meg ráadásul egy alternatív középkorban tengették a napjaikat, így már csak a Mia Anne-n észlelt furcsaságok is felérnek számukra egy hideg zuhannyal. Elég olyan egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolni, mint a rövidnadrágok, a körömlakk vagy, hogy optimális esetben nem lesütött szemmel beszélünk egymással és máris kész vannak az olyan kaliberű idegenségek, amiknek egy részével még akkor sem tudott mit kezdeni Kósza és a társai, amikor már belerázódtak Mia Anne világába a lehetőségekhez mérten… :D

Kósza, aki az a bizonyos lovag lenne, akivel már a címben is randizni akar Mia Anne minden létező égtáj felöl megközelítve is fenomenálisan beleillik abba a képbe, amit a mesék alapján kialakítottak a népek a lovagokról. A becsület és a tisztesség szobra, amikor már fél lábbal belelóg a koporsójának ásott gödörbe, akkor is az elesettek megmentésére törekszik, féltőn óvja a hölgyek jó hírét és el sem tudja képzelni, hogy az igaz úton való menetelés helyett más életet éljen. Neki annyi a célja, hogy minél több emberen segítsen, felkerüljön a neve ezáltal a Rendház falára a nagyok közé, aztán meg elpatkoljon valamilyen újabb hőstett közben. Nos, igen… ahogy a rendszeresebb olvasóim ismernek, ez a leírás nem éppen az én zsáneremet testesíti meg… A leginkább az nem jött be ebben a Rendházas felállásban, hogy azt én egy meglehetősen elfogadhatatlan dolognak tartom, ha valaki nem használja a fejét és nem gondolkozik, sőt belenyugszik abba, hogy neki nem kell használnia az agyát. Márpedig egy lovagnál az egyfajta alapkitétel, hogy a gondolkozást mellőzik, hiszen nem az a dolguk, hanem az, hogy hősként meghaljanak. Emiatt az egyéni megoldásokat és vagányságot nélkülöző mentalitás és az alapvető szentség miatt Kósza lovagnak nem sikerült megdobogtatnia a szegecsekkel kivert kis szívemet, de azt elismertem, hogy Mia Anne-nel jók voltak együtt, ha nehezen is, de tudta tartani az iramot a párjával. Imádtam a szinte állandóan megbotránkozással végződő vagy induló szóváltásaikat, a felbukkanásuk java részében szakadtam rajtuk, Kószának nagyon jót tett Mia Anne személyiségének a varázsa, sokat fejlődött a pimasz kis varázslólány mellett, ami komolyan jót tett neki, mert nem tudom, mit kezdtem volna vele, ha végig olyan szentfazék marad, mint a kezdő jeleneteinek a magasságában aki egy csomó fejfájást okozott neki, mégis úgy behálózta, hogy esélye sem volt a menekülésre :D Mia Anne felbukkanásával valamilyen szinten romba dőltek az életéről kialakított tervei, mégis teljesültek, ugyanis Mia Anne mellé a nap 24 órájában szükség van egy lovagra, hogy Örökhonban épségben maradjon és ne haragítson magára senki olyat, aki teszem azt kötésmintát akarna csinálni a beleiből, mint a Rendház mágusa, Bah. Nagyon szépen volt megjelenítve a kötelék, ami közte és a gyenge hangon makrancos, de mégis imádni való lova, Bo között, illetve közte és a szintén lovag legjobb barátja, Táncos között van. Az utolsó jelenetei lettek a legnagyobb kedvenceim tőle, korábban is sokat tett Mia Anne-ért, de azokban a pillanatokban szolgált rá a legjobban a foglalkozására, akik olvasták már a könyvet, tudják, hogy mire gondolok... ’:D

Örökhon lakói a maguk módján mind különleges és jópofa karakterek, akik még több színt visznek a történetbe, pedig nélkülük sem sok minden más mellett fakónak sem nevezni. Fel lehet lelni közöttük az összes olyan embertípust, amire egy jól működő közönségben szükség van, a simulékony békebírót, a tyúkanyót, a keményebb felet, az ügyeletes morgót, stb. De ettől még hiba lenne azt gondolni, hogy csak ennyi rejlik ezekben a szereplőkben, mind sokkal összetettebbek és bonyolultabbak, nem kizárólagosan a fő vonásuk határozza meg őket. Az ilyen mellékszereplők közül a legnagyobb kedvencem Bah mágus lett és ezzel újfent bebizonyosodott, hogy vonzom az ellenszenvesnek tetszelgő szereplőket… A  Rendház mágusa nem egy egyszerű természet, még a többi lakó sem kedveli túlzottan és a csapatból ő fogadta a legkisebb lelkesedéssel Mia Anne-t, ő könyvelte el a legelszántabban a hátukon varázsütésre kinövő púpként a lányt. Mégis ő volt a legszilárdabb pont onnantól kezdve, hogy egyes szereplők átkerültek a mi világunkba, a gorombaságának egy részét félretette és bár hasonlóan elveszett volt az új környezetben, mint a többiek…
„. A metrószerelvény fehér fénye a szemükbe világított.
Mia Anne úgy érezte, megáll benne az ütő.
– Sárkány?- kérdezte értetlenül Bah, és már nyújtotta volna előre a tenyerét, de Mia Anne a karjába kapaszkodott.
– Ne! Oldalra! – kiáltotta, mielőtt Bah felrobbantja az „ellenséget”. – Emberek vannak benne.
– Megette őket?- morogta a harci varázsló ellenségesen, de azért áttért a másik sínpár fölé.
A metró éles hangú dudálással sivított el mellettük, Mia Anne látta a vezető döbbent arcát. Valószínűleg ritkán repül vele szembe pár túlkoros Harry Potter meg egy ló.”
…. vezette őket és arra törekedett, hogy megóvja az övéit. Jókat derültem rajta, amikor arról próbálta meggyőzni Mia Anne-t és a tudósokat, hogy a mágia az a hatalom, ami egyben tartja a világot és megkönnyíti a mindennapokat, míg a technológia csak egyfajta babona, amihez a kis primitív emberkék ragaszkodnak.

A tejszínhabot a torta tetejére a Mondocon tette fel, azokat a fejezeteteket az elsőtől az utolsó betűig imádtam, a vicces és az izgalmas jeleneteken is egyaránt jól szórakoztam, ezek után egy életre az eszembe vésődött, hogy nem érdemes packázni egy sereg számítógépguru anime-rajongóval… :D Az ellenlépés, amit a segítségükkel bevetett Mia Anne, a mágusok és a lovagok, valami briliáns lett, a sci-fis vonal felbukkanásával pedig végképp az a benyomásom támadt, mintha „hazaértem” volna. Kimondhatatlanul örültem neki, hogy hiába nem az űrben játszódik az Apa, randizhatok egy lovaggal?, az írónő mégis beleszőtt egy kis darabot az aranypöttyös alkotásaiból a regénybe. ^^

Borító: 5/5 – A lovagok Rendházának a „logója” pfú, ez de hülyén hangzik ilyen szövegkörnyezetben látható rajta, amit a leírás alapján pont hasonlóan képzeltem el, a virágok és a tőrök is nagyon szépen kidolgozottak, az a kis bónusz pedig még jobban feldobja, ami csak a könyveken látszódik, de a netre feltöltött képeken nem… :D
Kedvenc szereplők: Mia Anne, Bah, Amon Dollond professzor, igen, az a bizonyos megmozdulása, amit spoilerezés veszélye miatt nem fejtek ki, nagyon sokat nyomott a latba Tom, Ah, Bogdányi
Legutáltabb karakterek: ? Itt maximum csak kevésbé szimpatikus karaktereket lehet találni, valódi utálatot senki sem tud kiváltani.
Kedvenc részek: amikor Amon megjegyzést tett a taxisokra, Mia Anne macskás varázslata, a Mondoconon történtek, a könyves utalások, amikor Bah meglátta a metrót, amikor Kósza lova támadásba lendült, Kósza reakciója Mia Anne pizsamájára, a laborban zajló jelenetek, a harci mókusok ötlete, amikor elhangzik a címadó mondat
Mélypontok: az erősen mesés beütésű kezdet, Amon szülői mentalitása, a lovagok vélekedése a gondolkozás fontosságáról
Szerelmi szál: Piszkálódásból kifolyólag testet öltő „mélyütések” és csókok csattannak el a főszereplők között, belefér a YA kereteibe.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése