2017. június 23., péntek

Maggie Stiefvater: The ​Dream Thieves - Álomrablók (Hollófiúk 2)

Sziasztok! Mialatt durván kínlódok a meleg miatt és nagyban átkozom az időjárás kánikuláért felelős minden elemét, összedobtam egy értékelést a legutóbbi olvasmányomról, egy ajándékba kapott könyvről, a Hollófiúk sorozat második részéről :) A hangsúly ezúttal a kis csapat ügyeletes morgójára, Ronanre helyeződik és az ő álmaira, amik felett jóval nagyobb tudatossággal bír, mint az átlag emberek, annyira, hogy a szó szoros értelmében meg is valósítja őket.

Fülszöveg:

Varázslat és romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!

Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan például egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmai is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba.
Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-23 15:49:02
Igazából nekem csak egy kérdésem maradt, így a kötet befejezése után: Hol tanulhatnám meg, hogyan raboljak az álmomból magamnak egy Ronant? Vagy legalább egy hollót.
Azzal a tudattal álltam neki ennek a könyvnek, hogy képben vagyok az előző rész tartalmát illetően, aztán kipukkadt a lelkesen dédelgetett rózsaszín buborékom és kénytelen voltam rádöbbenni, hogy azon kívül, ki-kicsoda és milyen háttérrel rendelkezik, eléggé nagy homály uralkodik bennem, pláne az utolsó jelenetekkel kapcsolatban. Szóval megindult a sötétben tapogatózós kirakósozás, mert ugyebár április óta sem vált kézenfekvőbbé a visszaolvasás, mint lehetséges taktikai megoldás. Hőseinknél elkezdődik a nyári szünet jobb alkalmat nem is választhattam volna az olvasáshoz és habár továbbra sem tesznek le Glendower megtalálásáról, azóta, hogy a Ley-vonalat felébresztették, ami mellesleg komoly anomáliákat okoz a henriettai áramellátásban inkább csak egy helyben toporognak, minden elszántságuk ellenére se igazán akaródzik haladni a nyomozás. Olyan szinten, hogy még a legtöbb iránymutató potenciált ígérő Cabeswater is felszívódott azóta, hogy a karakterek legutóbb ott jártak, mintha csak egy vándor-Bermuda háromszög nyelte volna el. Gansey-t rettenetesen bosszantotta, hogy nem jut egyről a kettőre, de én örömmel fogadtam, hogy az írónő ezt a témát valamennyire jegelte és mást helyezett a középpontba ebben a részben, nevezetesen a Lynch családot és ezáltal a kedvenc szereplőmet, Ronant. <3  Az ő házuk táján már korábban is az átlagosnál jóval több szokatlan, zavaros tényező ütötte fel a fejét, de az Álomrablókban ezek a tényezők még hajmeresztőbb fordulatot vettek. Az álmai elfajulásával Ronan előtt világossá válik, hogy a körülötte folyó furcsa, megmagyarázhatatlan dolgoknak, mint amilyen a hollófiókája, Láncfűrész megszerzései is volt, akit egyszerűen csak „megálmodott” az, az oka, hogy ő is olyan, mint az apja. Akiről bár a fiai sem tudták volna megmondani, pontosan milyen szakmában is tevékenykedik, tisztes vagyont halmozott fel a családjának, rengeteget utazott a munkája során és, amikor visszatért a birtokra, többször is különös tárgyakat hozott magával. Ám egy nap, még a nyitókötet kezdete előtt Ronan holtan talált rá, a közelében egy véres csavarkulccsal, így a képességei felismerése után Ronan kénytelen azt is elfogadni, hogy minden esély meg van rá, hogy ő is hasonló sorsra jusson… A Ronannek kitalált adottságért, az álomrablók megteremtéséért csak gratulálni tudok az írónőnek, aki eddig talán csak egy másik, egy kötetből álló történetének, A Skorpió Vágtának a tengeri lovaival nyűgözött le ennyire. ^^ Ezt a szálat sokkalta érdekesebbnek találtam, mint a sorozat alapvonalát és bár erősen nem válik el ez sem a Ley-vonalaktól, a misztikusságának a fajtája jobban magával ragadott, addiktívabb, borzongatóbb volt, pedig, ha tíz-tizenöt embert beterelnek egy szobába és valaki álmos könyvet vagy hasonlókat kezd emlegetni, garantáltan én leszek az első, akiből kitör a röhögés. Annyira megfogott ez az új világ, hogy nem egyszer zavarónak találtam a többi szálat, amik az olvasás közbeni felfogásom szerint, csak azzal az ördögi céllal léteztek, hogy eltérítsenek a Ronan körüli eseményektől. A fő elemmel tehát maximálisan elégedett voltam, Adam-ről és Blue-ról, illetve, amit ezek ketten műveltek… viszont már nem nyilatkozhatok ilyen pozitívan, a viselkedésük, az általuk előre mozdított történések szinte kivétel nélkül szálkát képeztek a szememben és csak azt hajtogattam magamban, hogy nem, nem, nem és nem „>.<. Kérem szépen, aki ilyen fantasy történetet talál ki és ilyen jól meg is valósítja, annak semmi szüksége arra, hogy idióta vergődésekkel húzza az olvasóit.



Blue-ra A hollófiúkról írt kritikámban viszonylag tűrhető, semleges főhősnőként hivatkoztam és az emlékeimben is egy szerethetőbb karakterként maradt meg. Na, most vagy az, az eset áll fenn, hogy az első rész olvasása alatt fölöttem uralkodó nátha meglágyította az ítélőképességemet, vagy ennyit változtam több, mint egy év alatt. Mindenesetre most cseppet sem maradt számomra semleges Blue, szerethetőnek meg pláne nem találtam. Folyamatosan idegesített a hisztijeivel, egyre drasztikusabb mértékben és még mindig nem bírom felfogni, hogy nem működik közte és Adam között ez a kapcsolatosdi, amikor ugyanolyanok mind a ketten, tökéletesen összeillenének avagy megérdemelnék egymást. Nagyon nem értettem a hozzáállását, mint ahogy az se, ilyen magatartással miért nem küldik el a fiúk melegebb éghajlatra- talán azért, mert a gondolataiba éppen nem láttak bele… Blue egy Látókból, valódi tehetséggel bíró jósnőkből álló családban él egyedüli olyan személyként, aki nem képes a jövőbe látásra, de a rokonai képességeit felerősíti, ami azért valamivel több, mint a semmi. Emiatt jogosan érezhette valamilyen szinten kívülállónak magát, de az anyja és a „nénikéi” sosem sulykolták azt belé, hogy kevesebb lenne, mint ők emiatt, sőt… ezért megmagyarázhatatlan maradt a számomra, hogy hogyan gyűlhetett fel egy fiatal lányban ennyi megkeseredettség. Indokolatlan mértékű rosszindulat munkálkodik benne, ráadásul pont azok irányába, akik törődnek vele és kedvelik. Előttem a lapok fogyásával kezdett átalakulni egy kis pukkancs libává, aki jó módjában nem tudja, mihez kezdjen magával. Folyamatosan azon nyafogott, hogy a fiúk nem tekintik egyenrangúnak magukkal. Az, hogy éppen miért is nem, fejezetenként változott, vagy a neme miatt, vagy azért, mert ő nem úszkál a pénzben vagy, mert ő nem abba az elit suliba jár, mint a srácok, de mindig Blue Sargent volt a kitaszított, pedig Blue Sargentet egyedül Blue Sargent lökte bele ebbe a szerepbe. A fiúk se azért nem tartották kevesebbnek, mert lány, se azért, mert egy „sima gimibe” jár, se azért, mert átlagos körülmények között él, mégis az volt a rögeszméje, hogy lenézik. Főleg Gansey, aki a csapat két pénzesebb tagja közül a legpénzesebb. Ehhez képest viszont Blue volt az, illetve Adam, de őt valamivel később boncolom fel rendesen aki annyira fene nagy önérzettel bírt úgy, hogy nem volt semmi alapja, megfogadtam, hogy nem káromkodok… de Adam és ő kurva sokat képzeltek magukról csak azért, mert ők nem kacsalábon forgó palotából érkeztek, nem márkás ruhákban jártak, dolgoztak az iskola mellett és, mert önerőből húzták fel magukat oda, ahol vannak. Nincs is semmi baj azzal, ha valakinek nincsen annyira elit háttere, mint Gansey-nek vagy Ronannak, hiszen nem ez határozza meg, hogy valaki milyen ember, de azért lenézni és folyamatosan szekírozni Gansey-t, mert volt mersze gazdag családba születni, miközben mindenkivel nagyon rendes és 100%-osan a barátaiért van, ritka szemét dolog. Nem Gansey volt a nagyképű, hanem Blue, aki megállás nélkül savazta többnyire magában, időnként hangosan Gansey-t az öltözékéért, ami szerintem szintén egy kifejezetten otromba és gyenge szellemi készségekre utaló viselkedési forma. Ha Gansey vitorláscipőben, galléros pólókban és vászonnadrágban érzi jól magát és nem dörgöli a többiek orra alá, egy-egy darab mennyire sokba került, akkor minden joga megvan rá, hogy ezeket hordja anélkül, hogy bárki is belekötne. Ennyi erővel meg, ha visszaültek volna az oviba, akkor Gansey meg mondhatta volna, hogy Blue cuccai meg tiszta szedett-vedettek és slamposak. Amikor a tónál voltak és Blue ráköpött egy adag saras vizet az egyik ilyen gyűlölt cipőre csak úgy poénból, akkor már tényleg szívesen lecsaptam volna egy evezővel. Óhatatlanul is bekoszolódhatott volna és Gansey-ék bizonyára akkora kupac vitorláscipőt tudnának venni, mint maga Gansey, de akkor is szánt szándékkal megrongálni másnak, egy barátnak a holmiját? Ez nem csak gyerekességet, de a rongáló értékrendjének a hiányát jelenti, ami arra is kiterjed, hogy a másik személyt sem értékeli/becsüli. Blue papolt arról folyamatosan, hogy Gansey milyen magas lón ül és, hogy nem tiszteli a kis dolgokat, amiért másoknak meg kell dolgozniuk, ezt figyelembe véve róla se mondható el az ellenkezője annak, ami miatt problémázott. De, ha Blue fél éves pincéri fizetését összegyűjtve vett volna valamit, amit Gansey piszkít be vagy tesz tönkre direkt, akkor leszakadt volna az ég is… „-.- Ezek után a megmozdulások után azt se igazán volt tiszta, hogyan gondolhatja azt Blue, hogy kezd beleszeretni a fiúba. Aki csak kedvel is valakit, nem így viszonyul hozzá, mert itt nem valamiféle kölcsönös adok-kapok, csatározós kis játékról volt szó, ami alatt mindkét fél jól szórakozik, hanem szimpla gonoszkodásról.

Apropó gonoszkodás, még felküldöm egy kicsit a kritikám kínzópad részlegére Adamet, aztán tovább is ugrok a lényegesebb, pozitívabb dolgokra, azokból ugyanis lényegesen több volt, de előtte elengedhetetlennek tartom, hogy említést tegyek a problémás területekről is, hiszen bár ismétlem, nem ezek tették ki a sztori túlnyomó hányadát, mégis kellő mennyiségben csepegtettek az élménybe annyit a Blue-t és Adamet jellemző megkeseredettségből, hogy a totális felhőtlenség odavesszen. Adamet az előző részben nagyon sajnáltam és bekerült a kedvenc jeleneteim közé az a néhány oldal, ami alatt Ronan megjelent Adamék lakókocsijánál és megmutatta a fiú faaprítóba való apjának, hogy mihez tartsa magát, de továbbra is fenntartom, sokkal hamarabb is kitörhetett volna ebből a pokolból, ha nem ennyire fafejű és engedi a barátainak, hogy segítsenek, hiszen itt már nem csak a testi épsége forgott kockán, hanem az élete is, ami azért szerintem többet ér, mint a büszkesége, amit így minden nap egy konyhaasztalnak vagy lépcsőnek tudtak csapni. Az Álomrablókban nyújtott teljesítménye alapján egyrészt azt tudom mondani, Adam kezelésre szorult volna azok után, amin átment, másrészt pedig, most már hellyel-közzel adottak voltak a lehetőségek a felemelkedéshez, mégis durva mélyrepülésbe kezdett. Még intenzívebben vált utálatossá, mint amilyen alapjáraton is volt, Adam is ugyanazzal az én vagyok a kismadár, akit kilöktek a fészekből komplexussal küzdött, mint Blue és csakúgy, mint a lány, ezt is egyedül ő generálta saját magának. A kis csapatuk egyik tagja sem különböztette meg hátrányosan vagy törekedett a kitúrásával, Adam szeparálta el saját magát. Nála is adottak voltak ugyanazok a tévképzetek, mint Blue-nál, egy idő után megfordult a fejemben, hogy Blue titokzatos apja, akit sosem látott, de attól nagyon szeret, azonos lehet Adam elmebeteg, cséplőgép apjával csak nála ezek abból álltak, hogy;
- Gansey és Ronan megvetik, amiért szegény és titkon folyamatosan éreztetik is vele ezt
- Gansey azt hiszi, hogy ezért hatalmaskodhat felette és az irányítása alá vonhatja az életét, ezt az álnok tervet pedig azzal leplezi, hogy a barátjaként csak segíteni szeretne neki, hogy könnyebb legyen az élete
- Gansey egy bábnak tekinti, akit ki lehet használni, ugráltatni lehet, majd miután megunták, ki lehet dobni a kukába
- A banda tagjai és az egész társadalom (!) sosem fogja befogadni, mert érződik a kezein a gépzsír szaga és, mert a vaskos „parasztos” kiejtését se tudja leplezni, ami mellesleg abban a városban minden helyinek ugyanolyan
- Blue is kevésnek tartja magához, azért nem akarja megcsókolni
Összességében az egész bolygó azért forog a tengelye körül, sőt, ha jobban belegondolunk, talán a többi is hogy megkeseríthesse a rajta élő minden életforma Adam Parrish életét, aki nem is rest emiatt nyavalyogni, duzzogni és mindenkibe nagyot rúgni, ha olyan kedve van. Igyekeztem megérteni a srácot, de ilyen szintű paranoiával már komolyan nem bírtam mit kezdeni, csak megerősödött bennem, hogy ide nagyon el kellene egy pszichológus, mielőtt súlyosbodik ez és visszafordíthatatlanná válik… O.o Hozzá sem tudok túl nagy meglepetést írni csak azt, amit Blue-nál is ismertettem, hogy azért kimondhatatlanul nevetséges ez az elesett mártír-üzemmód, mert a hülye szülein kívül senki sem akart Adamnek rosszat, Ronan, Noah, Gansey és még Gansey családjai is csak jót akartak neki. Az utóbbiakat is elvből megvetette, pöffeszkedő hólyagoknak állította be őket, akik tudatában vannak, hogy Adam Parrish egyáltalán nem olyan, mint ők vagy bármelyik pillanatban rájöhetnek és ezért a háta mögött kigúnyolják, jót nevetnek rajta. Ezzel szemben a Gansey család minden tagja, Gansey nővére, a mama meg a papa, mind kiemelkedően normálisak voltak, rögtön csapot-papot eldobtak a kedvéért és majd’ összetörték magukat, hogy hozzátehessenek valamit  a fiú életéhez, hogy valahogy egyengethessék az útját, ha már azok, akiknek ez a kötelessége lett volna, ennyire degeneráltak. Nem azért, hogy basáskodjanak felette vagy megalázzák, hanem, mert azzal, hogy Gansey barátja, rögtön családtagnak tekintették és értékes embernek tartották. Az előítéletesség semmilyen formáját nem bírom tolerálni, ha bőrszínről, ha nemről, ha nemi identitásról, ha vallási/világnézeti kérdésről, ha vagyoni helyzetről van szó, ez szerintem egyszerűen nem egy olyan dolog, ami a modern világban, a 21. században elfogadható. Adam meg hiába dolgozott azon gőzerővel, hogy a Gansey családot tüntesse fel olyan színben, mint akik előítéletesek vele szemben, fordított helyzet állt fenn és Adam volt rohadtul előítéletes a vendéglátóival szemben. Azoknál a pillanatoknál végképp elveszett minden feléje táplált reményem, amikor nem csak elgurult a gyógyszere, hanem olyasmiken kezdett gondolkozni, hogy most már érti, miért nem tudta az apja sem kordában tartani az indulatait, hogy miért olyan nehéz az… „-.- Komolyan, még sajnáljuk is meg az öreget, amiért ott ütötte a fiát, ahol csak érte. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a kötet vége felé összekapta magát és újra civilizált, értelmes lényhez méltón kezdett viselkedni a havi bajos kislány öntudatra ébredt magánszáma helyett. Kíváncsi vagyok, hogy az ő kezébe adott hatalommal mit fog kezdeni a későbbiekben az írónő és remélem, a kattos Adamnek ezzel a kötettel végérvényesen búcsút mondtam.

Illetve abban is bízok, hogy Ronan álomrablós szála nem fog a süllyesztőben kikötni, miután ilyen precízen kibontotta ebben a részben az írónő, piszkosul sajnálnám, ha csak ennyi jutott volna neki és a továbbiakban jelentéktelen mellékágként tengődne, mert még ezek után is rengeteg lehetőség rejlik benne. Mindannyian szoktunk álmodni, néha förtelmes történések zajlanak le, amikből minél hamarabb szabadulni akarunk, miközben azt mantrázzuk, hogy ez nem valóság, máskor olyan dolgokról álmodunk, amiket meg szeretnénk szerezni és ébredés után bánjuk, hogy ez mégsem jött össze. De mi lenne, ha valami úton-módon kivitelezhetővé válna a kivitelezhetetlen, ha tegyük fel, egy álmunkban kézbe fogott autogramos papír ott lenne mellettünk, amikor felébredünk? Nos, ehhez olyannak kellene születnünk, mint amilyen Ronan is, ugyanis ő bír ezzel a különleges adottsággal, amiről mások csak álmodni mernek. Jó-jó, elcsépelt poén volt, nem lesz több Ronan először akaratán kívül hoz át a valós világba bizonyos tárgyakat az álmaiból, később a folyamatot már tudatosabban végzi, de, hogy mi is lesz nála, amikor felébred, ugyanannyira képlékeny, mint amikor még a folyamatot se irányította. Egy valami közös a tárgyakban, egyik sem hétköznapi, sokkal többek annál; egy repülőgépmodell, ami elemek nélkül is képes felszállni, egy toll, ami mindenkinek a kezében gyönyörű, elegáns betűkkel ír, egy doboz, ami négy nyelven tud fordítani. A lehetőségek számának egyedül az álmodó, jelen esetben Ronan fantáziája szabhat csak határokat. Ez a fantázia pedig nem csak csupa szivárvány és napfény megjelenítésére képes, a fiút álmában szörnyetegek üldözik, olyan démonok, amiket se nem embernek, se nem mai madárnak, se nem Theropoda dinoszaurusznak nem lehet egyértelműen nevezni. Van, hogy vérző tagokkal tér magához és idővel bizony olyan is előfordult, hogy a mesébe illő tárgyak kíséretében egy-két ilyen teremtmény is átkelt a valóságba…

„Rásziszegett a fiúkra. Közben nagyokat pislogott vörös pupillás szemeivel. Egy madár. Egy dinoszaurusz. Egy démon.
Nem csoda, hogy Ronan nem bír aludni.”

 Ronan előtt idővel feldereng, hogy a családi birtokukon is több hasonló portéka található, ahová az apja végrendeletének az értelmében se ő, se a testvérei nem léphetnek be, ameddig be nem töltik a tizennyolcadik életévüket vagy, ameddig nem változik a végrendelet tartalma, különben elesnek mindattól, amit a családfő a nagykorúvá válásukkor rájuk hagyna. Ronan viszont sosem volt az a típus, aki a szabályokat tiszteletben tartja, a csapatból ő a legfogékonyabb a balhézásra, többek között a gyorsulási versenyeket is kedveli, de a barátaihoz a végsőkig hűséges, így az apja végrendelete sem gátolja meg abban, hogy kiderítse, mi áll a háttérben, pláne, hogy minden jel arra mutat, Cabeswater felszívódásának ügyében is válaszokat találhat az otthonában. A Lynch család birtokán játszódó jeleneteket imádtam, különleges atmoszférája volt a helynek és a Ronan anyjával kapcsolatos titok is nagyon ütősre sikeredett, a történet egyik fénypontja volt a Blue „nénikéinek” hozzáfűzött kommentjeivel együtt :D A birtokon tett látogatások során újabb információk kerülnek a felszínre az álomrablókkal kapcsolatban és az kiderül, mennyire kelendő árucikk is Ronan képessége… Számtalan kincsvadász és egy vérprofi bérgyilkos érkezik Henriettába, mind egy különleges, Greywaren nevezetű tárgyat keresnek, amivel el lehet mozdítani bizonyos dolgokat az álmokból. Miután Ronan bátyját támadás éri, a hollófiúk gyárbeli otthonát felforgatják és a Lynch család birtokára is betörnek, világossá válik, hogy se Ronan, se a közelében lévők nincsenek többé biztonságban…

Voltak elejtve jelek, amik a másik álomrabló kilétére utaltak, így nem lepődtem meg annyira, amikor kiderült, ki is az és azt kell, hogy mondjam, elégedett voltam a választással ^^ A többiek szidhatják, ahogy akarják, nekem már a felbukkanása pillanatától szimpatikus volt ez a bizonyos karakter, alig vártam, hogy többet is megtudhassak róla azon kívül, hogy ő a történet fekete báránya. Ha nem is igazán józannak mondható körülmények között lógtak együtt Ronannel, szerintem jó csapatot alkottak és bár a végén az bizonyos összecsapás felhelyezte a koronát a történetre, mégis egy kicsit furcsának hatott nekem először tekintve, hogy ő volt az, aki megtanította Ronannek, hogyan is kezelheti az adottságát, hogyan hozhatja el az álmából pontosan azt, amit lefekvés előtt kigondol. Előbb számítottam volna arra még az okítós részek alatt, hogy szövetségre lépnek, minthogy ellenségek lesznek, de nagyon izgalmas lett ez a már említett, álmodó az álmodó elleni küzdelem és azt is bebizonyította, hogy Gansey jól mérte fel Ronant.

Ekkora akciófaktor mellett, az eseménydús fantázia elemek tengerében már-már nem is találtam szükségesnek a szerelmi szálat, pedig a romantikus regényeket is nagyon szeretem a véres thrillerek és a fantasy mellett. Okozott bőven bonyodalmat a Blue születése óta fennálló jóslat, miszerint azzal, hogy megcsókolja a szerelmét, meg is öli majd a szóban forgó fiút, de nekem kicsit erőltetett volt megint előhozni ezt a „nem csókolózhatok” vonalat és az Adam-Gansey-Blue triászt, amibe egy epizód erejéig beugrott még Noah is. Az előző kötetben már le lett tisztázva, hogy Blue és Adam között ez nem működőképes, nem volt semmi értelme még egy köteten át húzni ezt a „vele kellene lennem, mert annyira összeillünk” agybajt, elég lett volna, ha pusztán Ganseyre és Blue-ra koncentrálódnak a romantikának szentelt oldalak. Bár azt fenntartom, hogy Gansey és a lány nincsenek egy súlycsoportban, a fiú sokkal érettebb gondolkodású, jobb. Ha belegondolok, az első rész elején mennyire ódzkodtam Gansey-től, amikor még Mr. Mobilcézárként tetszelgett a főhősnő bemutatása által, de már akkor is kezdett megtöredezni a jég, amikor jobban meg lehetett ismerni Gansey-t és ezáltal arra is rálátás nyílt, hogy a kis bogaras dolgai ellenére még mindig rejtély számomra, miért nevezi Jane-nek Blue-t :D egy nagyon jó fej srác, aki tűzön-vízen keresztülmenne a barátaiért. Gansey a sorozat második részében is főként ebben a mindenkit védő, óvó bácsi szerepkörben tetszeleg, annyi megoldásra váró gubanc szakad a nyakába, amit gyengébb ínszalagokkal nem is lehetne bírni. Szeretne segíteni Adamnek abban, hogy ne kelljen annyit dolgoznia és elindulhasson a karrierje is, gőzerővel töri a fejét rajta, hogyan bukkanhatnak Glendower nyomára, amiatt is aggódik, hogy Noah a Ley-vonal felébresztése óta el-eltünedezik, Ronan álmos ügyében is igyekszik támaszt nyújtani és még a szülei is Washingtonba rendelik, hogy a felső körökből származó ismerőseiket könnyebben lenyűgözhessék. Gansey otthonosan mozog azokban a körökben, amiktől Adam és Blue szívből irtóznak, de attól még nem szívesen végzi ezt a mozgást, a nagyvárosi csillogás nem az ő világa, Henriettában érzi magát igazán otthon, ahol ott vannak neki a barátai, végezheti a kutatásait és az egyedi hangulatot árasztó, de minden egyes beindításával, feltartóztathatatlanul a roncstelep felé döcögő, narancssárga Camaro autója. A sokoldalúsága mellett azonban Gansey is csak ember, akinek a feje felett időnként feltornyosulhatnak a hullámok annyira, hogy neki is szüksége legyen valakire, akivel megbeszélheti, ami nyomja a szívét, akinek a kétségeit is bevallhatja. És ezzé a személlyé lép elő Blue, fokozatosan, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, összecsiszolódnak annyira, hogy ha beüt valami krach vagy nem bírja már a nyomást, akkor a lány az, akit Gansey elsőnek tárcsáz.

Noah keveset szerepelt, amit bántam, ugyanis Ronan mellett őt bírom a legjobban ebben a különleges baráti társaságban, amikor jelen volt, akkor mindenesetre okozott pár vicces jelenetet. Remélem, hogy a következő részekben többször is láthatom majd, lehetőleg tömörebb formában. :D Blue bolondos, egytől-egyig a maguk módján különc figurákból álló családja mindig képes feldobni a hangulatot, a lánya szerelmi életénél sokkal jobban lekötött a Mauráé, érdekes volt, ami közte és Szürke között alakulgatott, akit szintén megkedveltem. A kétes hírnevű, parti király Kavinsky-t is a szimpatikus szereplők közé soroltam, vannak olyan karakterek, akiknek jól áll, ahogy szemétkednek, ő is ezeknek az egyéneknek a palettáját színesítette :))

Borító: 5/4 – Remekül szemlélteti, hogy mi is ennek a kötetnek a lényege és passzol az első rész borítójához, de nekem jobban tetszett, amikor egy nagyobb figura volt a fehér alapon, mint sok kicsi.
Kedvenc karakterek: Ronan, Noah, Kavinsky, Láncfűrész
Legutáltabb karakterek: Blue, Adam, Szürke testvére
Kedvenc részek: amikor a két álomrabló együtt szerepelt, Szürke mobiljának az eltulajdonítása, amikor Gansey és Ronan megküzdöttek Ronan egyik álombeli lényével, a Lynch család birtokán játszódó jelenetek, amit Adam és Persephone csinált a végén, azok a részek, amikor Noah állapotán poénkodtak
Mélypont: Blue és Adam we are the outcast hadjárata
Szerelmi szál: Kissé nyögvenyelős, de a YA keretei között marad, ölelkezésig terjed a szerelmesek kapcsolata.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése