2017. május 12., péntek

Jennifer L. Armentrout: Oblivion - Feledés 3 (Luxen 3,5)

Sziasztok! ^^ Ma a nemsokára hivatalosan is megjelenő, legújabb Luxen-kiegészítő kötetről hoztam nektek egy, a szokásosnál rövidebb véleményt. A Daemon szemszöges Opált a Könyvfesztiválon vettem meg, az akkori utolsó vásárlásom volt így megleptem vele magamat is, hogy bírta ilyen sokáig az önuralmam a kötet kiolvasását :D


Fülszöveg:

Senki ​sem ér fel Daemon Blackhez.
Amikor elszántam magam arra, hogy bizonyítsam az érzéseimet, komolyan beszéltem.
Katy soha többé nem kételkedhet bennem – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még én sem védhetem meg a családtagjaimat, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülment, Katy sem ugyanaz már, mint azelőtt. Még mindig változik, és fogalma sincs, mi lesz a folyamat vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibridek vizsgálatára és kínzására kiépült titkos kormányzati szervezettel, ráébredünk, hogy nincsenek határok.
A halál a mindennapjaink része lett. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról is kiderülhet, hogy halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre összetöri a világunkat.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-12 15:40:23
Januárban kiolvastam minden „friss” Luxen regényemet, így májusban már időszerűvé vált újra elmerülnöm Jennifer L. Armentrout földönkívüliekkel teli világában, amihez remek eszközt biztosítottak volna az újraolvasások is… de azért örülök neki, hogy a Könyvfesztiválnak köszönhetően egy újdonsághoz, nevezetesen az Opál Daemon-szemszöges verziójához tudtam nyúlni :D
Az elfogulatlan értékelés fogalmát hírből sem ismerem, hogyha erről a sorozatról van szó, úgyhogy, így objektív véleményezést még a kritikám elején sem merek ígérni nektek. Akik valami ilyesmire várnak, jobb, ha talán itt és most abba is hagyják az olvasást, mert nem vállalok rá semmilyen garanciát, hogy nem fog valamikor a nagyon közeli jövőben szárnyas szívecskéket hányó ömlengésbe fordulni ez a szösszenet. De, ameddig még van bennem indíttatás és lelki erő arra, hogy józan fejjel beszéljek erről a könyvről, rátérek a fő negatívumra az Oblivion 3-mal kapcsolatban. Merthogy bármennyire is imádtam az egészet, vigyorogtam minden során és néztem olyan szerelmetes szemekkel a könyvre, hogy egy Daemon-mentalitású pasi biztosan vérig sértődött volna a féltékenységtől, megvolt neki a gyenge pontja, azaz, hogy az első kettő Daemon-kötethez viszonyítva kevés volt benne a bónuszjelenet. Ennek lehet, hogy az az oka, hogy az Obszidánhoz vagy az Ónixhoz képest ahol imádott főhőseink gyakrabban akarták megfojtani egymást egy pohár tejben, hogyha összeeresztette őket az írónő most, miután az előző részben végre hivatalosan is egymásra találtak, lényegesen több időt töltött Katy és Daemon egy légtérben. Elég, ha csak a fő cselekményszálat, azaz a nagy hibrid-szabadító akciót vesszük figyelembe, a felkészülés, a Luc-höz való utazgatások és a kivitelezések alatt is végig együtt voltak, ami eléggé lecsökkenti az olyan események elmesélésének a lehetőségét, amit Katy nem láthatott. Viszont szerintem így is meg lehetett volna oldani, hogy valamivel több legyen a kis extrákból, például a Dawson körüli bébiszitterkedés és az irodaház ónixberakásának a leszedése ki lehetett volna fejtve bővebben, ahelyett, hogy Daemon csak elmondja egy másik szereplőnek/elmeséli nekünk nagy vonalakban, hogy mi volt és, akkor rögtön több plusz információval, plusz jelenetekkel gazdagodhattak volna az olvasók. Ez nem jelenti azt, hogy a Mr. Badass Alien narrációjával folyó Opál ne mutatott volna újat, hiszen a Daemon és Dawson közötti beszélgetésekkel jobban meg lehetett érteni, hogy miért is vetemedett Dawson azokra az öngyilkos hajlamú Duracell-nyuszis kirohanásokra, az utolsó, Luc-ra koncentráló fejezet pedig feltette a csokiba mártott cseresznyeszemet a fagylaltkehely, akarom mondani a regény tetejére, attól a szent perctől kezdve még jobban vágyakozok azután a Luc-ról szóló spin-off sorozat után és garantáltan meg fogok bolondulni (annyira, hogy talán majd forgok is), mire Jen megírja és magyarul is megjelenik csak szimplán telhetetlen vagyok. ’:D De szerintem ezzel minden Luxen rajongó így van. *.* Felemelő érzés volt újra végigkövetni az izgalmakat, azt, ahogy Cica és Daemon lubickolnak a szerelemben, nosztalgiázgatni egy kicsit és hiába olvastam már ki eddig négyszer az Opált, még mindig képes volt összetörni bennem valamit a második MW-s kirándulás zárulása.



Ééés most már hivatalosan is beüzemel a cukorgyár, koleszterinre, vérnyomásra, szívműködésre vigyázni! :D
Daemon-t és magát a sorozatot szerintem nem kell bemutatnom senkinek, aki kézbe veszi a kiegészítő köteteket, az már van annyira elvetemült fanatikus, hogy tudja miért vagyunk oda a helyes fiúk szentháromságának megtestesítőjéért, aki most is hozta a formáját.

„– Anyu, úgysem fogunk lefeküdni, amikor itthon vagy.
– Nos, drágám, jó tudni, hogy csak olyankor fekszetek le, amikor nem vagyok itthon.
Köhécselésbe fojtottam a mosolyomat.
– Maradhatunk…
Kat pillantása a tudtomra adta, hogy ha folytatom, valószínűleg az életben nem fekszem le vele. Bölcsen befogtam a szám.”


A jellemzően Daemonös gondolatmenetekből egy csöppet kevesebb jutott, mint korábban, ami várható is volt, tekintve, hogy Katy a harmadik kötet idejére már több-kevesebb sikerrel megzabolázta az intergalaktikus vadat, akit a tuskó-üzemmódon való pörgés helyett jobban lekötött, hogy ha szavakkal kimondva nem is, de elhalmozza az imádatával a választottját és távol tartsa a frissen visszaszerzett ikrét a katasztrófától, a másikat pedig jobb belátásra bírja és rávegye, hogy ne viselkedjen már úgy a legjobb barátnőjével, mint anno ő az Obszidián idejében. Szóval Daemonre bőven hárultak feladatok az Oblivion 3 része alatt is, de mint, ahogy azt számtalanszor megemlítette, egy jó időbeosztással minden megoldható. És nem is lenne ő egy olyan csodálatosan szerény jelenség se, ha nem állított volna össze egy ilyet. Az előző részben visszakapta Dawson-t, de hamar rá kellett döbbennie, hogy a fivére már nem ugyanaz az ember, avagy luxen, mint az elrablása előtt, a fogságban töltött idő komoly sebeket hagyott rajta és ezeknek a begyógyulásán az sem segít, hogy a szerelme még az elrablóik karmai között maradt. Daemon egyszerre szeretné a testvérét gúzsba kötve a szekrénybe zárni és bármi áron véget vetni a kínjainak, a kötet nagy részében ezek a kettős érzések jellemzik az ő és Dawson kapcsolatát. Egyrészt el akarja tántorítani attól a tervétől, hogy kiszabadítsa Bethany-t, ugyanis se ő, se Dee pláne Adam halála után nem bírná elviselni még egyszer az elvesztését, másrészt megérti, mi zajlik le benne, hiszen fordított esetben ő sem bírna egy másodpercig se nyugton maradni a fenekén, ameddig meg nem menti Katy-t. Viszont, ha könnyen hajlana a kompromisszumra nem is róla lenne szó…

Épp ezért volt most Katy segítsége elengedhetetlen, hiába lehet nevezni esztelenségnek és meglehetősen átgondolatlannak a módszereit, de azt Daemon és mi olvasók is kénytelen volt/kénytelenek voltunk belátni, hogy ha Kat nem lép közbe és nem ajánlja fel Dawson-nak, hogy közösen visszaszerzik Beth-et, akkor még ennyire sem tudták volna kordában tartani a másik Black fiút. Pedig sokszor így sem volt könnyű menet, mert igen gyakran vett erőt rajta a türelmetlenség, nem egyszer kellett Daemon-nek megkergetnie, hogy nehogy valami kamikaze akcióba vesse magát. Katy közreműködése a mindennapok során is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Dawson a lehetőségekhez mérten jobban érezze magát, hogy fokozatosan visszatérjen a régi énje. A személyiségével, a lényével valamennyire ellensúlyozni tudta azt a szürke lyukat, amit Beth elvesztése és a bizonytalanság ütött Dawson bensőjébe és habár fájó emlékeket is felhozott a srácban az, hogy Katy-t és Daemon-t együtt látta, az ő boldogságuk is pozitívan hatott rá összességében.

Ami azt illeti, ez az időnkénti vitáktól fel-felkavarodó boldogságtenger nekem sem volt ellenemre, a Katy-Daemon páros máig szerepel a kedvenceim között és aláírom, hogy néha már talán túlzottan is olvadoztak, de nem tudok velük betelni. Azokat a bónuszokat kicsit hiányoltam, amikre már az elején kitértem, de nem bántam, hogy Daemon számára az ő cicája került a leginkább a középpontba a sztori alatt. Aki elfogulatlanabb az furcsállhatja ezt, önzőnek tarthatja Daemon-t, ezáltal pedig valamilyen szinten meg is vetheti, amiért a barátnője jelenti számára a világ központját, miközben mind a két testvére fuldoklik a maga módján a szarban. Persze amennyire kitelik tőle, dobálja azokat a fehér-piros csíkos mentőöveket rendületlenül, mielőtt elmerülnének, de azok után, hogy hosszú éveken keresztül ő vállalta magára a teljes „pótszülői” szerepet, azok után, hogy ő akart mindenről és mindenkiről gondoskodni, arra törekedve, hogy a lehető legjobb legyen Dee-nek és a lehető legkevesebb sérelem érje azután, hogy Dawson már nem volt közöttük, meg lehet érteni, hogy főként miért Katy-re koncentrált. Végre volt neki valakije, akit bár ugyanannyira ádázul védelmez a legkisebb fuvallattól is, mint a testvéreit és a családja többi tagját, mégsem görcsöl annyit a közelében emiatt a védelem miatt és levesz a terheiből azzal, hogy vele tölti az időt. Ott volt neki a lehetőség, hogy jusson neki egy kis boldogság és lazítás, így nem lehet érte hibáztatni, hogy élni is akart ezzel, amikor csak engedték a külső tényezők. Már Katy mesélésében is lehetett érezni, hogy mennyire fontos neki a lány, de most ez a meggyőződés tagadhatatlanul megerősödött. Nem mondta ki a bűvös szót, de olyan messziről ordított róla, hogy mennyire szerelmes, hogy még a Lux bolygón is meghallották volna, ha maradt volna belőle valami… :D

A mellékszereplők közül a legjobban Luc-re helyeződött a hangsúly gondolom nem is véletlenül és a negyedik, illetve ötödik kötet ismeretében azt kell, hogy mondjam, fenomenálisra sikeredett az, az utolsó fejezet, ami az ő irodájában játszódott. Remekül el lettek ejtve a célzások arról, hogy mit is fog majd kérni az Origin alatt Daemon-től, hogy mire is megy ki a játék, mégsem lett semmi lényegesebb momentum elspoilerezve, csupán remekül elő lett készítve az a szál és kellően felborzolta az olvasói fantáziámat még úgy is, hogy tudom, mi sült ki végül a tervéből. Egy pillanatra megharagudtam rá az elhangzottak miatt, még a legjobb indulattal sem lehet korrektnek nevezni azt, amit csinált, de elítélni se nagyon szabad. Ha azok közé tartoztok, akik szurkoltatok Dawson-nak, hogy kapja vissza Beth-et és oda voltatok Daemon-ért, amikor az Origin-ben mindent felégetve cselekedett és nem hagyta magát eltántorítani a céljától, akkor semmiképpen. Ez valószínűleg közhelyesen fog hangzani, de Daemon, Dawson és Luc mind ugyanazt az oldalát képezik annak a bizonyos érmének, mind ugyanazért cselekszenek és mindannyian magasról tesznek rá, hogy a siker érdekében mit kell megtenniük. Egyáltalán nem ártó szándékkal vezérelve, de Dawson a testvéreit, Thompson-éket, Matthew-t és Katy-t rángatta bele a saját ügyébe, Daemon világméretű felfordulást rendezett, Luc pedig… azt lépte meg, amit. Egyik sem súlyosabb igazából a másiknál, ha a Luc-ét mégis annak minősítjük az maximum azért van, mert Kat és Daemon a fő karakterek, velük nevettünk, bosszankodtunk, sírtunk és idegeskedtünk végi öt fő és három kiegészítő kötetet, így hozzájuk is húzunk jobban. De nézőpontot váltva a két luxen srác és a rémisztően zseniális maffia-kölyök esetében is ugyanarról van szó.   

Zárásként pedig felvázolom nektek, hogy miért is folyatom a csapból is ezt a sorozatot a Book Tag-ekben és egyéb helyeken, hogy miért is rajongok annyira a Luxen könyvekért…. A könyvek megszeretése a Harry Potter regényekkel indult meg nálam, csakúgy, mint számtalan molynál. Az Alkonyat itt-ott idegesített még a nagy Twilight rajongó korszakomban is, de Stephenie Meyer munkái vezettek be a YA könyvek világába, amiért azt hiszem, örökre hálás leszek az írónőnek, hiszen, mint ahogy azt ti is észrevettétek, bár kipróbálok szinte mindenfélét, a YA-k felé mindig visszatalálok, belőlük olvastam a legtöbbet. Nagy lépés volt ezek után Kelly Creagh – Nevermore sorozata, ami annyira lenyűgözött, hogy a YA-kezdőcsomagom még szürkébbnek tűnt, a Nevermore segítségével fejest ugrottam egy nagyon egyedi, helyenként sötétebb hangulatú sztoriba, amihez hasonlót azóta se találtam. Ezek után a következő nagy mérföldkövet a Luxen sorozat első része, az Obszidián jelentette, ugyanis nekem ez volt az első olyan könyvem az olvasási pályafutásom HP-s megállója után, amiben igazán mélyen elmerültem, amivel fénysebességnél is gyorsabban haladtam, amin rengetegen nevettem fel hangosan és mosolyogtam, amit hajnalban sem tudtak kiráncigálni a kezemből anno pont karácsonyra kaptam, így megvolt a lehetőség az éjszakázásra. Mondhatni szerelem volt az első oldaltól kezdve az utolsóig <2 *_*  Ezen kívül itt fordult elő legelőször, hogy a női és férfi szereplőt is megszerettem, amikor bár nem tökéletesen hibátlannak láttam a fő karaktereket, de egyiküket se akartam rohadt paradicsomokkal dobálni, ezzel a sorozattal szerettem meg a földönkívülieket, akiktől korábban eléggé ódzkodtam, illetve ez volt az első olyan könyvsorozatom, amiben a főszereplő szeretett olvasni, úgyhogy már csak ezért is közelibbnek éreztem Katy-t, mint pl. Clary-t a Csontvárosban. Mindegyik rész szép emlékeket ébreszt bennem, a negyedik és ötödik rész, majd a kiegészítő kötetek megjelenése előtt teljesen fel voltam pörögve az izgalomtól, ez, az a sorozat, amit akárhányszor el tudnék olvasni, amit, ha tehetem, minden évben elejétől a végéig átrágok minimum egyszer.

Hogy is mondták az előző olvasmányomban, a Sempre-ben? Calpo di fulmine. Nekem ez a sorozat volt a nagy villámcsapásom, ami visszavonhatatlanul felforgatta és megváltoztatta a könyves életemet. :D

És még egyszer köszönöm Dórinak a Pepe által dedikált könyvjelzőt, amivel a Könyvfeszten lepett meg, az olvasás-körök közötti szünetekben, így a borítón kívül akadt plusz csodálnivalóm is ha otthon volt is érte egy kis hajtépés, hogy ki nézegesse éppen xD ^^

Borító: 5/5 – Most mondjam azt, hogy a legutóbbi Daemon kötet alatt megváltozott Pepe vagy az összkép dekoratívsága? Nincs így! :D Annyit még megjegyeznék, hogy eddig ez a lilás színvilág nyerte el a tetszésemet a legjobban.
Kedvenc szereplők: Katy, Daemon, Luc
Legutáltabb karakterek: Blake
Kedvenc jelenetek: amikor Daemon Katy anyját bűvölgette, Luc bónuszjelenete, amikor Katy és Daemon ketten mentek el Luc-hoz, amikor Katy és Daemon hóangyalt csinált, Dawson és Daemon beszélgetései
Mélypontok: Bónuszjelenetek terén egy csillapíthatatlan éhségű rajongónak karcsú volt a kötet.
Szerelmi szál: Daemon gondolatai valamivel szabadabban értelmezik a korlátokat, mint a másik főszereplő gondolatai… de belefér a YA kereteibe <3 :)
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése