2017. május 10., szerda

J. M. Darhower: Sempre - Mindörökké (Sempre 1)

Sziasztok! ^^ A cenzúrázós balhém után végre egy normális, könyves bejegyzéssel jelentkezek ma. Ismét sikeresen szélesítettem a komfortzónámat, kézbe vettem az első és minden bizonnyal nem utolsó Rázós Könyvemet, a Sempre-t. A történet remekül bemutatja a modern kori rabszolgaságot, hogy egy hasonló sorból szabadult ember hogyan illeszkedhet meg a mi természetesnek vett furcsaságainkkal teli világba és a bűnözős szál miatt rengeteg izgalomra, véres titkokra és fegyverropogásra is lehet számítani dögivel! A szerelmes, maffiás történetek imádói garantáltan rajongani fognak érte.

Fülszöveg:

Mindörökké tart majd, vagy pedig belepusztulnak?
Haven Antonelli és Carmine DeMarco igencsak eltérő körülmények között nevelkedett. Haven második generációs rabszolgaként elszigetelten élt a sivatag kellős közepén. Napjai kemény munkával teltek szörnyű bántalmazások között. Carmine gazdag maffiózó családba született, életét kiváltságok és kicsapongások határozták meg. Egy sorsfordulat mégis egymás közelébe sodorta őket. Titkok és hazugságok hálójában kell rájönniük, hogy noha látszólag különböznek, mégis több közös vonásuk van, mint bárki is hinné. A kaotikus, pénz és hatalom uralta világból Haven és Carmine is szabadulni szeretne, ám a születésük előtti események miatt a megsemmisülés fenyegeti őket.
A csalás és a gyilkosság egy létforma része, amiben semmit sem adnak ingyen. Főleg a szabadságot nem. De vajon milyen áldozatot kell hozniuk érte? Elmenekülhetnek a múltjuk elől? És főleg mit jelent szabadnak lenni?
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-10 15:44:43
Valami igazán fejbe verősen ütős mondattal akartam nekikezdeni ennek a kritikának, ami már önmagában elmond mindent anélkül a 7-8 oldalas elemzés nélkül, amivé az irományom fog fajulni, hiszen hahó, ez volt az első rázós könyvem és nagyon bejött! Erre mit veszek észre? Nem jut az eszembe semmi, amivel megfelelően körül lehetne írni azt az érzést, ami bennem kavarog. Ami magába foglalná azt, hogy bár a könyv nem facsart ki klasszikus értelemben, de megjáratta az érzéseimet egy közepesen kíméletes programon a mosógépben, hogy folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet minden egyes mellékszál a kezdetektől fogva és, hogy ezek után most már biztos meg akarom nézni A keresztapát, vagy újraolvasni a Tökéletes kémiát. A lényeg, hogy gengszterekhez jussak. Hm… talán ezt nem pont így kellett volna megfogalmaznom… o.o A félreértések elkerülése végett: se maffiózókat, se rendőrautókat nem akarok holnap reggel látni az ablakom alatt, köszönöm! Tehát jobb híján nyitásként csak a következőt tudom mondani; Ez volt az első rázós könyvem és nagyon bejött!

Már onnantól teljes erőbedobással rá voltam cuppanva a Sempre-re, hogy megláttam az első blogturnés értékeléseit, nem érdekelt, hogy akkor még nem lehetett hozzájutni, egyszerűen csak akartam, ha nem is rögtön, de az ahhoz viszonyítható legkorábbi időpontban mindenképpen. A beszerzéshez mérten egész későn kerítettem rá sort, ugyanis már Valentin-nap óta várt rám ez a szépség a polcomon, de a lényeg, hogy velem volt. Amint belefogtam az olvasásba, ért egy kisebb ledöbbenés, mert ne kérdezzétek miért, de valamiért addig a pillanatig abban a tudatban voltam, hogy Haven nem a történet ideje alatt kerül DeMarcoékhoz, hanem jóval előtte és, hogy a beilleszkedése maximum visszaemlékezések alapján kerül majd képbe. Nos, nagy kár lett volna, ha Jessicában is ez a verzió fogalmazódik meg, annyi biztos. Magán a fantasztikus alaptörténeten kívül az ragadott meg a legjobban a Sempre-ben, ahogy elmesélte mindezt az írónő. Mert ez a valamivel több, mint egy év időtartamot felölelő sztori nem csak egyszerűen beszippantja az olvasót, hanem azt a benyomást kelti bennünk, akik kezükbe vesszük a könyvet, mintha ugyanúgy a történet részeivé válnánk, mint Carmine vagy Haven és velük együtt élnénk át ezt az egészet. Amikor a könyv utolsó 100-150 oldalát olvastam, meglepően távolinak tűntek az elején történt események, mintha nem néhány nap, hanem a történet szerinti valós idő telt volna el azóta, hogy pl. Haven először meglátta Carmine-t, amikor hajnalban leosont a konyhába. A karakterek megjelenítése is hasonlóan érdekes, az első benyomáshoz képest mindannyian változtak is valamennyit maguktól is, de az, hogy hogyan láttatja őket az olvasóval az írónő, végig összefüggésben volt Haven állapotával. Eleinte talán Carmine kivételével mindenkiben fel lehet fedezni egy-két vonást, ami miatt tartani lehet tőlük, de ahogy Haven belerázódott a valódi, szabad, normális létbe, úgy formálódnak ezek a kezdetben ellenszenvesnek ható emberek is évszázados cimborákká, pedig amikor legutóbb felcsaptam a regényt még nem gondoltam volna, hogy szeretni fogom Corradót és Vincentet miközben az olvasó egyre jobban úgy érezte, hogy menet közben ő is a tagjává vált ennek a nagy, a szokásostól és a legális életformát preferálótól merőben különböző olasz családnak valahogyan. :3 Imádtam, ahogy a főszereplők egymásra találnak, ahogy sínre került Haven élete, ahogy a múlt kirakósa összeállt és fenekestől felforgatta a jövőt, sőt, a kis szürke hétköznapokkal se volt bajom. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az utolsó szakasz, a „nagy leszámolás” volt a legnagyobb kedvencem :’D Javíthatatlan vagyok, tudom, de a Rajtam áll után úgy örültem neki, hogy végre nem kiherélt bűnözőket kaptam, az ilyeneket meg kell becsülni.

A Sempre egyszerre két nagyobb falatot jelentő témát is nagyító alá vesz vizsgálati célból, az egyik a La Cosa Nostra, azaz az olasz maffia, a másik pedig a rabszolgatartás/emberkereskedelem. Lássuk be, ezek már önmagukban is húzós dolgok, nemhogy vegyítve, így most előttetek megemelem a virtuális kalapomat az írónő előtt mert a két, tökéletesen összegyúrható témakör egyikét se éreztem elnagyoltnak vagy nevetségesnek. Egyik sem lett szebbnek vagy jobbnak feltüntetve, mint amilyen, hanem olyannak, amilyennek a legreálisabban bemutathatja egy olyan személy, aki egyiket illetően sem szerzett tapasztalatokat a tulajdon bőrén. Az amerikai polgárháborúról, ami már annyi filmet és könyvet ihletett, biztosan mindenki tanult már, elképesztő mérföldkő volt az USA történelmében az, amivel ez a folyamat zárult, a rabszolgák felszabadításával. Sok ember élete változott meg utána, komoly folyamatoknak volt  a kezdőlökete is, nélküle bizonyára se Michael Jackson, se Tina Turner, se Jimi Hendrix nem alkothattak volna nagyot a zene iparban, Obama pedig nem is ábrándozhatott volna politikai pályáról. Ezek nagy eredmények és szép, hogy habár nem volt könnyű dolguk, de nem tökéletes esélytelenséggel indultak. Viszont vannak emberek, akik a mi Facebook-kal és hasonló hülyeséggel teli modern világunkban sem élnek nagyobb szabadságban, ideálisabb formában, mint anno, Lincoln-ék szervezkedése előtt a feketék. A történetben közéjük tartozott Haven, Haven édesanyja és még valaki… akinek a megnevezése nagy spoiler lenne. A lényeg, hogy ha ez nem is legális formában létezik manapság, de a rabszolgakérdés ugyanúgy megvan, ugyanúgy minősíthetetlen módon, élőlényhez méltatlanul bánnak az emberekkel, akiket vagy elraboltak vagy már beleszülettek ebbe a rendszerbe. Többnyire megmosolyogtató volt, ahogy Haven a valós világ vívmányait, például az automata ajtókat fogadta, de ha kicsit jobban mérlegelve van a szituáció, ha számításba van véve miért is volt neki az újdonság, akkor ez a megmosolyogtató érzés rögtön elmúlik. Gondoljatok csak bele: van egy önműködő ajtó, ami nekünk már annyira természetes, minthogy ha felnézünk az égre az kék és jön egy lassan főiskolás korú lány, aki még soha az életében nem látott ilyet és ezért elsőre megijed tőle. Borzalmas, nemde? De ne csüggedjetek el, bár nem csupa szivárvány és pink-lila unikornis témák vannak boncolgatva, mégsem állítanám, hogy ez egy búskomor könyv, ami kikanalazza az emberből az életkedvét. Egyáltalán nem az. Ami azt illeti, összességében sokkal durvábbra is számítottam, mint amit kaptam, ha már ott virít a borítón az a gyönyörű, 18-as karika. Ez nem von le semmit a Sempre értékéből és nem is teszi egy lagymatag kis limonádé regénnyé…


„– Csajos limonádé?
– Tudod, nyálas-csöpögős romantikus baromság.”

mert továbbra sem egyszerű vagy alapjában véve könnyebb kérdések lebegnek a lapok között, de az a nagy padlóra küldés, amit vártam, amitől jobban mondva tartottam elmaradt. Nem omlott bennem össze egy kisebb világ, mint a Csak egy árnyék végén, amit egyértelműen pozitívumként lehet elkönyvelni :D Nem szeretem a minden szép, minden jó történeteket, de azt se, ha szánt szándékkal úgy van felépítve egy kötet, hogy szét legyen trancsírozva az olvasó. Szóval, ha a fülszöveg, a kilátásban lévő maffiás szál vagy a szerelmi rész, esetleg pont emiatt az értékelés miatt szívesen belevágnátok, de féltek, hogy túl nagyot csap a kicsike, nem kell aggódnotok. Realisztikusan, de nem depresszív, kizsigerelős stílusban kezeli az ügyet.

Mint, ahogy már azt a fülszöveg is felvázolja, Haven második generációs rabszolga, egy isten háta mögötti kis birtokon szenved a semmi, avagy a sivatag közepén a mestere irányítása alatt és vele karöltve gyötrődik az anyja és számtalan más ember is, akik nem látnak semmi esélyt a sorsuk jobbra fordulására. Akik csak próbálnak a lehetőségekhez mérten összeszedettek maradni és óráról órára létezni, túlélni, ha ők maguk se tudják, hogy valójában miért érdemes küzdeni. Haven azonban álmodozik egy jobb életről és az anyja is, aki ugyanakkor képtelen végignézni, ahogy a lánya szenved és azt megélni, hogy valami pitiáner vétek miatt egyszer vagy a mestere vagy annak a felesége megölje. Szökésre buzdítja a lányt, arra, hogy meneküljön el  a birtokról és, ha teheti, hozzon segítséget, de ha nem, akkor egyszerűen hagyja ezt maga mögött és próbáljon meg élni. A történet kezdetekor Haven éppen ezt a menekülést vitelezi ki, de minden igyekezete ellenére sem tud messzire jutni és visszarángatják a földi pokolba. Ám jön egy titokzatos férfi, egy orvos, aki egy olyan ajánlattal áll elő, ami egyszerre álomszerű, csodálatos és félelmetes; magával viszi Haven-t, ha ő is akarja, kiszakítja ebből az agóniából. Már ez is túl szép, hogy igaz legyen, de nem sokkal később kiderül, hogy a hihetetlen lehetőséget még lehet tovább fokozni, Haven a férfi házában, vele és a fiaival élne és bár nem hagyhatja el a házat és be van korlátozva, sokkalta nagyobb mozgásteret, illetve korábban elképzelhetetlen minőségű körülményeket kap a lány. És ezen a ponton kezdődött el igazából Haven élete. Az a folyamat, ami során a lányból, akit istállóban tartottak a lovak között és a legcsekélyebb hibáért is súlyosan megbüntettek, egy olyan valaki lesz, aki meg mer szólalni emberek között és nem rezzen össze minden hirtelenebb mozdulattól attól rettegve, hogy mikor emelnek rá kezet, ezt követően pedig egy átlagos fiatal benyomását keltő személlyé fejlődik, aki képes önfeledten nevetni vagy éppen viccelődni, aki elengedi a birtokon belerezdült szokásokat és vitára is kell olyanokkal, akiknek a régi szabályok szerint maximum bólogatással jelezhetett. Fantasztikus volt nyomon követni azt, ahogy Haven, ha nem is egy varázsütésre, az nem is lett volna annyira se életszerű, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukkban a levegőben megállás de megvetette a lábát a világban és büszkén felegyenesedett. Haven karakterével kapcsolatban az volt a legfurcsább, hogy kedveltem, miközben a körülményei miatt pont sok olyan személyiségjegyet hordozott, amiktől a Joan Jett klipek divatját követő frizura-fodrászat nélkül is simán égnek áll a hajam. Csendes volt és bizonytalan, sokszor egészen kislányos, nem tartotta magát értékes embernek, érdemesnek rá, hogy törődjenek vele és bűntudata is volt. Mégsem tudtam nem szeretni. Talán pont azért, mert amire Carmine meg Vincent is sokszor rámutatott, nem egy buta vagy naiv csajszi volt és emellett a viselkedése nagyon is logikus volt a múltját nézve. Sokan még olyan állapotban sem lettek volna, mint ő, amikor DeMarcoékhoz került. Nem annyira szembeötlően badass-os módon jelentkezik nála, mint teszem azt Deznee Cross-nál vagy Allison Sekemoto-nál, de Haven egy nagyon erős karakter. A történet során ő is viselkedett idiótán, mint mindenki más a vége felé az első reakcióit nem igazán tudtam mire vélni, mint ahogy speciel azt sem, hogy miért pont ez hatott rá ennyire intenzíven, amikor az életének több, mint egy évtizede szar volt, ahogy volt de ezektől a kis öt percektől erősödött bennem az, hogy az írónő húsvér embereket és nem Mary Sue-kat meg Gary Stu-kat szándékozott teremteni.

Ugyanígy nem fordult át tündérmesébe se a regény. Igen, a szerelmi szál időnként kezdett nagyon érzelgőssé válni, de erre szükség is volt a sötétebb részeket nézve és a magam részéről engem nem is idegesítettek ilyenkor a szereplők, el voltam velük. És amikor elérkezett az a pont, hogy hullaniuk kellett az embereknek vagy valami sokkoló információnak kellett napvilágra kerülnie, akkor Jessica nem volt rest a főbb karaktereit se megsebesíteni és pillanatok alatt olyan mészárlásokat lezavarni, hogy csak pislogtam, hogy mégis mi a büdös franc történik vagy elővenni azt a kis fekete szerkentyűt és megnyomni rajta a maximális töltést. Sodort a lendület és záporoztak a fordulatok, a leleplezett titkok, amik akkor is ugyanannyira megdöbbentően hatottak, ha már előre kitaláltam őket. Bármelyik szálra is fókuszált erőteljesebben az írónő, ha Haven, ha Carmine, ha Vincent szemszögéből követtem éppen a nyomon az eseményeket, ugyanannyira belemélyedtem a történésekbe. Nem éreztem azt egy másodpercig se, hogy oké, nagyon szuper meg minden, hogy ez is le lett írva, de ugorjunk már vissza ARRA a témára, pedig ez E/3-as regényeknél, ha másokkal nem is gyakran, de velem szinte állandóan meg szokott esni. Itt mindegyik szemszög eseményeinek jelentősége volt, minden képbe hozott karakter így vagy úgy, de fontos szerepet játszott és nem csak töltelékként lett pl. elkezdve foglalkozva Vincent anyjával, Salvatore családjának a múltjával vagy Corrado többi rokonával.

Carmine-t basszus, mennyire imádom a nevét… nagyon hamar megszerettem, az írónő pár oldal alatt elképesztő ütőkártyákat dobott be és én csak azt kérdeztem; Tetoválások és gitározás? Kell ennél több? Jó, természetesen nem vagyok ennyire felszínes. De a gitár, az gitár… az a gyengém. :3 Tényleg, kimondhatatlanul felnézek azokra, akik valóban tudnak játszani ezen a hangszeren, pláne azok után, hogy a szobámban található, inkább dísztárgy funkciót betöltő darabból milyen Rémálom az Elm utcában betétdalnak is megfelelő hangokat csikarok ki, ha kézbe veszem.  De térjünk vissza Carmine-ra. A kisebbik DeMarco tipikusan az a fajta karakter/fiú, aki előtt az anyák STOP, eddig és ne tovább! feliratú táblákkal, az apák pedig csőre töltött puskákkal hadonásznak, hogy a lehető legtávolabb tartsák a lányuktól. Forrófejű, szívesen kóstolgatja maga körül az embereket, nem tud egy mondatot se kiejteni káromkodás nélkül, lassan bérelt helye lesz az igazgatói iroda előtt, iszik és drogozik. Ezen kívül pedig meglehetősen szerény...


„Úgy érezte kétféle ember lakik náluk, az észak-karolinai Durante nevű kisvárosban: akik akarják őt, és akik olyanok akarnak lenni, mint ő.”

Azt pedig még nem is említettem, hogy egy tősgyökeres maffiacsaládnak a tagja, az apja és a nagybátyja nyakig benne vannak az LCN ügyekben, a Keresztapja pedig ennek az egésznek a vezére, szóval ő egyfajta maffiahercegként van számon tartva. Bármennyire is hihetetlen, de ennek ellenére neki semmi köze sincs a családi bizniszhez, nem is tudja, hogy pontosan milyen ügyeik vannak, ugyanis Vincent mindent megtesz, hogy Carmine-t és a testvérét távol tartsa ettől a létformától. Ezek alapján nem egy könnyű természet, alias tökéletes bad boy alapanyag, ha úgy tetszik. De, mint minden hasonló esetben, a srácban több rejlik, mint ami elsőre látszódik belőle és megvan az oka, hogy miért olyan, amilyen. Carmine-nál azt a törést, ami megindította a lejtőn, az anyja halála okozta, akit pont akkor lőttek le, amikor együtt tartottak hazafelé, kis híján ő is ottmaradt. A kevésbé bicskanyitogató stílusú Carmine sem zavart és az idő múlásával elképesztő mértékben kikupálódott a kezdeti énjéhez képest, de mivel én könyvekben jobban szeretek nehezebb esetekről olvasni, akik a maguk, nem egyszerűen kezelhető módján nagyon szórakoztatóak tudnak lenni, nem is tudom, összesen hány Carmine-os beköpést sikerült kiírnom a molyra. Nem szoktam a bejegyzésekben halmozni az idézeteket, de arra döntöttem, néhány gyöngyszemet tőle az összesítés előtt le fogok írni ezért jobban bírtam Carmine-t a „teljes megtérése előtt”. Amikor még a falra másztak az emberek a nagy szájától, amit sosem tudott a megfelelő időben becsukni, de elkezdett közelíteni Haven felé és amennyire telt tőle, törődött vele. Nem volt egy szabvány szőke herceg fehér lovon már, ha az olyanok nem drogozzák be kétszer is, legelső esetben teljesen segítő szándékkal a kiszemelt hajadont… de Havennek és az olvasóknak épp megfelelt, mentőövet jelentett a lány számára, ahogy az új jövevény is az ő számára.

„Én arról a fiúról beszélek, aki megosztotta velem a csokiját, miközben még talán soha nem osztozott semmin. Arról, aki ideadta nekem a mamája kedvenc könyvét, mert úgy gondolta, hogy megérdemlem. Arról, aki úgy kezel engem, mint egy normális lányt. És arról, akinek iszonyúan ráférne egy takarítás a szobájára, meg egy mosás a ruháira, de inkább rendetlenségben él, és koszos ruhákat hord, mert túl udvarias hozzá, hogy segítséget kérjen attól a lánytól, akit ölel.”

Jók voltak együtt és, habár a fele után néha-néha istentelenül nagy paraszt volt Carmine, gondolom ezzel éreztette az írónő, hogy mégsem vetkőzött ki a mindenki más által ismert énjéből teljesen tényleg minden hülyeségbe fejest ugrott volna azonnal, ha attól jobb lett volna Havennek. Ez a griffendéles, rohanjunk neki a falnak mentalitás cseppet sem nevezhető ésszerűnek és szükség is volt Vincentre, hogy valaki visszafogja a benne buzgó tettvágyat, de érződött belőle, hogy mennyit jelent neki a lány. Vegyesen voltam oda érte, tartottam kissé már túlzottan sziruposnak vagy bunkónak, vagy akartam nekiugrani egy husánggal. Ilyen Carmine, egyetlen, biztos álláspontot senkiből se fog kiváltani.

Carmine testvére, Dominic legalább annyira szerethető karakter, mint a többiek. Nem annyira vad, mint Carmine és sokkal könnyebben meg lehet maradni a közelében, mégsem mondanám azt rá, hogy az a futószalagról érkezett jófiú karakter. Nagyon rendes volt Havennel a kezdetektől fogva, a barátnőjével és Diával együtt azonnal maguk közé fogadták, megpróbált egyfajta békebírót játszani az öccse és az apja mellett, úgymond ő volt a társaság horgonya. Nem annyira látványosan és élesen balhézik, mint Carmine, de ő sem egy ma született bárány, nem a tanárral felesel vagy a rendőrök kihívásával fenyegeti az apját, hanem hackel. Speciel a történet ideje alatt az iskolai digitális naplóba is belement, hogy ránézzen egy kicsit Carmine jegyeire és beírásaira. Tess-t, Dominic barátnőjét nem lehetett jobban megismerni azon kívül, hogy Carmine számára érthetetlen módon, Domi mindig úgy rohangál utána, mint egy engedelmes kis pincsikutya és Tess testvére, Dia is jobban a háttérben maradt, de mégis főbb mellékszereplőnek lehet tekinteni. Kedveltem a lányt a különleges stílusa és amiatt is, ahogy Haven-hez viszonyult, jó barát volt és amennyire homályos infói voltak róla, honnan is jött Haven és miért is van DeMarcoéknál, rengeteget segített neki, mint ahogy a Carmine és közötte kialakuló kapcsolaton is. Nicholas-t, Carmine volt legjobb barátját eleinte nem tudtam hová tenni és valami gyanúsat is éreztem benne. Nem könnyen hittem el, hogy attól eltekintve, hogy rühelli Carmine-t, ő tényleg egy ilyen jófej, ártalmatlan srác, aki csak barátkozni akar Havennel és elárasztani őt az idétlen vicceivel. Nem ő a világ legemlékezetesebb és legvagányabb karaktere, de kár lett volna, ha kimarad a történetből.

Vincent legelőször szimpatikus volt még, de hamar elvesztette az irányába táplált pozitív érzéseimet a kis pisztolyos kirohanásával és később is, amikor kezdtem újra kedvelni, tett valamit, amivel ezt lerombolta. Csakúgy, mint a fia, ő sem egy könnyű karakter, sőt még nála is nehezebb vele zöld ágra vergődni. Egyszerűen érzi az olvasó, hogy ő nem lenne egy borzalmas ember… de mégsem nagyon talál semmit, amivel ezek a sejtések beigazolódhatnának. Hosszú ideig egy ritka ellenszenves személyként tetszeleg és, bár azt a pisztolyos incidenst továbbra sem tartom jogosnak, idővel bebizonyosodik, hogy egyáltalán nem egy förtelmes szülő ő. Nem abban a klasszikus értelemben nevezhető jó apának, aki eljár a gyerekek meccseire és megcsinálja a szendvicseiket, de rengeteget tesz érte, hogy jó legyen Carmine-nek és Dominic-nek, később pedig Haven-nek is. A háttérből nagyon is erősen munkálkodott rajta, hogy a fia és a lány között működjön ez a dolog, nagyon sok hegyet megmozgatott érte. Az pedig, hogy, amikor szóba került ez a téma, úgy nyilatkozott, ahogy? Legalább nem hitegette őket és akkor szintén nem volt a kedvencem, de így utólag be kell látnom, hogy ez ezerszer jobb intézkedési mód volt, mintha azt mondta volna nekik, hogy minden rendben lesz, aztán pedig jól pofára estek volna a fiatalok, amikor mégsem tudott úgy helyezkedni Vincent, ahogy eltervezte. Tetszett, hogy bele lehetett látni a múltjában, ami alapján kiderült, hogy összességében nagyon is sokban hasonlít az ő és Carmine története és, hogy a személyiségük is, hiába mutatja magát Vincent többnyire ridegebbnek és kimértebbnek. Ahogy kezdetben viselkedett Haven-nel, az továbbra sincs rendjén és nem is változik majd ezzel kapcsolatban a véleményem. Meg lehetett érteni, miért van problémája a lánnyal, de ezért nem volt fair őt felelőssé tenni. Bármennyire is kellemetlen volt olvasni arról, ahogy Vincent még ennyi év után is folyamatosan a felesége elvesztése miatt gyötrődik, nem véletlenül mondják, hogy a szeretett személy hiánya mindenhol ott kísért, ugyanis ez az ő esetében tökéletesen igaz volt. Minden nap, amikor belenézett Carmine szemeibe, Maura szemeit látta, amikor pedig Haven felbukkanása után kezdett változni Carmine és elvégzésre kerültek azok a feladatok, amiket Maura végzett, még több gyötrő emlékeztető tért vissza… A legjobban a nagy leszámolás alatt szerettem meg, amikor nem teketóriázott, hanem összedugta a fejét Corradóval és cselekedett, ameddig az ideje engedte. Valami eszméletlent alakítottak ezek ketten! :D Zseniálisak és a párosukat talán még jobban megkedveltem, mint a Carmine+Haven kombót, szívesen olvasnék egy előzménykötetet, ami az ő fiatalkoruk idején játszódik.

„– Talán nem miattad vannak itt. Lehet, hogy engem figyelnek.
– Ja, az valószínűbb – vont vállat Corrado.
– Miért?
– Mert te vagy az az idióta, aki nem vette észre őket.
Ha Vincent történetesen nem felnőtt ember, és ha a sógora nem vágja orrba érte, biztos, hogy forgatta volna a szemét.”


Ha már Corrado… mint írtam, eleinte őt, Vincent sógorát, Carmine és Dominic nagybátyját sem szerettem túlságosan. Róla végképp nem gondoltam, hogy valamikor a kedvencemként fogom emlegetni majd a könyv befejezését követően. Többen is mondták, hogy ő nem egy dumagép, így nem is beszélt túl sokat, de ha mondott valamit, akkor annak súlya volt, bármilyen tömören is fogalmazott valamiért mégis sokáig rettentően ellenszenves figurának tartottam, ebben a részben katonás feelingű hallgatásban nincs is szerintem semmi bizalomgerjesztő. Ő egy olyan alak, akit, ha a legtöbben meglátnak az utcán, akkor rögtön átiszkolnak a túloldalra, nehogy véletlenül is összetűzésbe keveredjenek vele. Nem az a fajta ember, aki rögtön, kérdés nélkül felajánlja a segítségét, nem könnyen adja be a derekát, hiszen ő sem ostoba, hamar feltudja mérni, mi mindent veszíthet a dologgal, de ha egyszer megtörténik ez a derék beadás, onnantól számítani lehet rá, akármi történjék is. Leginkább egy sziklához tudnám hasonlítani, akit nem könnyű arrébb mozdítani, de egy biztos pont és van annyira kemény, hogy egy buldózerrel se lehessen neki ártani. Nem annyira szembeötlően és teátrálisan, mint Carmine vagy Vincent, de ő is nagyon szereti a feleségét, a maga csendesebb, visszafogottabb módján. Celia, ez a szeretnivaló, melegséget árasztó nőt elsőre furcsa párosításnak tartottam Corrado mellé, de szerintem nagyon összeillenek ^^

Celia anyósa csak említés szintjén jelent meg, de ha Mrs. Moretti egy gonosz boszorkány, akkor ezt a jelzőt nyugodtan lehet Gia DeMarco-ra, Vincent és Celia anyjára is használni. Az a nő… az a nő tényleg egy borzalom, képzeljetek el egy házi sárkányt és szorozzátok meg minimum néggyel, mert önmagában biztos nem tud annyi rosszindulatot csepegtetni magából, mint az egykori maffiakirálynő. A kis beköpésein jókat nevettem, mert azt, hogy mekkora meggyőződéssel adta elő a tévképzeteit, nem is lehet kibírni röhögés nélkül, de nem anyához méltó volt az, ahogy Vincent-hez viszonyult. Ez a folyamatos, undok szurkálás a felhevített piszkavassal pont azon a ponton, ami a legjobban fájt neki… a kedves mama nyugodtan kezet foghatna Sebastian Bach-kal. „-.-

Az LCN-es szál, a MAFFIÁS szál briliáns lett, az el-elcsepegtetett információkból, felszín alatt lebegő konfliktusból valami lenyűgözőt sikerült kihoznia a végére az írónőnek, maximálisan elégedett vagyok vele és még azt sem bánom, hogy az oroszok is bele lettek keverve a történetbe, hiszen nem az ő maffiájukon volt a fő hangsúly és nem is a hírnevükhöz mérten méltatlanul lettek megjelenítve. Belissima! A maffiavezérben, a Salvatoréban csalódtam, mert, ahogy arra Vincent is rámutatott, leteteti az emberekkel az esküt, de nem tartja magát hozzá, ha baj van. Védeni kell a nőket meg a gyerekeket, de ha élesben meg kell ezt tenni, akkor vannak fontosabb dolgok is. Egy ilyen főnökkel nem csoda, hogy széthullóban van a család
Csak ismételni tudom önmagamat, de nagyon tetszett és várom a folytatást. ^^ És majd szétvet az idegesség, hogy egy bizonyos kedvencemmel mi fog történni :( Egyedül azt sajnálom, hogy néhány olasz kifejezés nem volt lefordítva a lap alján vagy, hogy nem volt az egészhez mellékelve egy szótár a kötet hátulján. Így sok mindennél, amint Carmine vagy Dominic mondott csak következtetni lehetett a helyzetből, hogy mit jelenthet.

A már beígért aranyköpések Carmine-tól:

– Elolvasta egyáltalán az anyagot?
– Természetesen el.
– Ki volt Észak vezére?
– Lincoln.
– Nem, ő az elnök.
– Igen, ami azt jelenti, hogy mindenkinek ő a kibaszott vezére.
Mrs. Anderson arca elsötétül a dühtől.
Upsz!
– Nem fog így beszélni az osztályteremben!
– Nicsak…. azt hittem, hogy már megtettem.
Az egész osztálynak egyszerre akadt el a lélegzete, aztán Mrs. Anderson felállt, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, Carmine elindult az ajtó felé.
– Igazgatói iroda – motyogta a tanárt utánozva, éppen amikor az kimondta.”

                                             ***

„– Az én ruháim vannak rajtad.
Lehetetlennek tűnt, de Haven még jobban megfeszült.
– Levehetem őket.
A fiú visszatartotta a nevetést.
– Felajánlod, hogy ledobod nekem a ruháidat?”

                                        ***

„– Szerintem én ezt nem tudom elolvasni. Sokféle szó van benne.
– Hát szerintem meg el tudod. Amúgy meg most már van segítséged is.
– Segítségem.
– Aha. Mármint, ha nem kérsz segítséget, a is oké, de szívesen megteszem, amit tudok.
A lány megint a könyvre pillantott.
– Oké.
– Oké- visszhangozta Carmine.- Ez egy „oké, szívesen csinálom veled ezt az olvasós marhaságot”, vagy pedig egy „oké, tényleg kibaszottul idióta vagy, ha azt hiszed, tudsz nekem segíteni?”
Haven halovány mosolyát látva valószínű volt, hogy egyszerre mindkettő.”

                                             ***

„– Akárki is veri azt a kibaszott ajtót, remélem, van életbiztosítása.”

                                           ***

„Hiába mondta a lány, hogy a boldogság szerinte nem más, mint jó egészség rossz memóriával. Mert igazából
ez a boldogság. Ők ketten meg ez a pillanat. Albert Schweitzer elmehet a francba. Megcsókolhatja Carmine seggét. A boldogság ugyanis létezik!”

                                         ***

„– Azt hiszem. És mi az a sok tábla?
– Állj meg a kurva nagy piros nyolcszögnél, amire „STOP” van írva. A többi nem igazán számít.”



Borító: 5/5 – Tudjátok mennyire utálom a fehér színt de az alapkompozíció nagyon jól néz ki és fekete vagy más, sötétebb alapon nem mutatott volna ilyen ütősen ez a véres, rózsás mintázat. A betűk is nagyon ötletesek.
Kedvenc karakterek: Haven, Carmine, Corrado, Vincent, Celia, Dia, Dominic
Legutáltabb karakterek: Nunzió, Michael, Katrina, Gia, Sal
Kedvenc részek: amikor Haven a riasztóról kérdezősködött, amikor Carmine vezetni tanította Haven-t, a karácsony, amikor Vincent és Corrado összefutottak a pizzériában, a nagy leszámolás, az információk Vincent múltjából, Carmine és Haven első találkozása, az „okézás”, amikor Carmine és Haven kiszöktek éjszaka, amikor Carmine megtanította lőni Haven-t, a főszereplők közös mosogatása, Carmine felelése, amikor Carmine elfelejtett kopogni, amikor Carmine behúzott Vincentnek, Vincent beszélgetése az igazgatóval.
Mélypontok: Vincent pisztolyos manővere az elején, ami Haven korábbi lakhelyéhez köthető, Haven mamájának a sorsa
Szerelmi szál: Ebben az esetben sem kell tartani a 18-as karikától, még egész visszafogott, szerintem a 16-osba simán belefér, ami a főszereplők között történik, szolidan vannak megírva a közös jeleneteik.
Korhatárt egyedül Carmine rendkívül… mocskos szája miatt húznék, aki nem bírja a káromkodást, az gondolja át jól az olvasást, mert ez a csávó tényleg képtelen megszólalni egy basszátok meg vagy egy kurvára hozzácsapása nélkül… xD
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése