2017. május 25., csütörtök

George R. R. Martin: Game of Thrones - Trónok harca (A tűz és jég dala 1)

Hale! ^^ Az elmúlt héten feltöltött posztjaim nagy részében megemlítettem valahogy a GoT-t, tegnap befejeztem a Könyvfesztiválon beszerzett, 926 oldalas kötetet, ami lapszámilag az eddigi legvaskosabb könyvem volt és ma, elérkezett a nagy nap, nem a sárkányok éledtek fel, ne örüljetek befejeztem a róla írt értékelésemet. Eddig se úgy ismertetek meg, mint aki szereti rövidre fogni, ez a bevezető szöveg is az ékes bizonyítéka ennek többek között, de most a szokásosnál is jobban elrugaszkodtam. 12-es betűmérettel kereken 13 (!) Word-ös oldalt írtam tele a gondolataimmal a sorozat első kötete kapcsán. O.o Sejtettem, hogy már csak a regény hossza miatt nem lesz egy rövidke kritika, de feltételeztem, hogy azért 10 oldalnál le fogok állni, tévedtem. Igazából mindezt csak azért ecsetelem itt le nektek, hogy ha valaki van olyan elvetemült, hogy végig szándékozza olvasni, annak bele fog telni egy kevéske idejébe.... :D Tehát a mai regényem azaz értékelésem témája a fantasy műfaj egyik legelismertebb alkotása: George R. R. Martin: Trónok harca című könyve. *dobpergés* Jó olvasást és, ha gondoljátok, hagyjatok nyomot, nem fog bennem felébredni a sárkány a hozzászólásoktól, megígérem. ^^

Fülszöveg:
A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.
Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.
Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-25 19:32:51
A dothrakikat nyomtatva is ugyanannyira imádom, mint képernyőn, úgyhogy az értékelés megírása után futok is, vagy kúszok, ahogy összejön hogy szervezzek egy Fanklubot/Fan-Khalasar-t nekik. #Team Khal Drogo :3
Tisztán emlékszem, hogy mennyire látványosan kerültem éveken keresztül ezt a könyvet, amikor szembejött velem, egyszerűen feltartottam magam elé a kezeimet és kijelentettem, „én ebből nem kérek”. Most utólagosan bánom, hogy nem akkor szántam rá magam az ismerkedésre George R.R. Martin világával, amikor még nem kellett hajtóvadászatot indítani a könyveiért. Elégedett vagyok a kötettel, tényleg nagyon tetszett, amikor a kezembe vettem, megszűnt körülöttem a külvilág és észre sem vettem, hogy milyen sok oldal elrepült, de az nagy, „legendás GoT addikció”, ha csak nem a nemrég említett dothraki vonalat nézem amit mindenfelé tapasztalok, ha a széria szóba kerül, nálam még nem alakult ki. Talán a következő részekkel összejön :D A történetnek számtalan erőssége van, de szerintem ezek között kettő emelkedik ki kifejezetten a többi közül, ezekben rejlik az egész Tűz és Jég dala varázs sikeressége. Az egyik ilyen fő erősség a részletesség, amivel a világ van dolgozva, minden apróságról ordít, hogy az író mennyi munkát fektetett a megalkotásába, hogy mennyire odafigyelt a leglényegtelenebbnek tűnő mozzanatok papírra vitelére is, a történelmi oldalról nem is beszélve. Évekkel ezelőtt egy szupermarketben egy Feketeszakáll életét bemutató filmre bukkantam, amiben Edward Teach valami olyasmit mondott a kabinjában, hogy csak a történelem lapjai által létezünk igazán, nem emlékszem már rá pontosan hogyan fogalmazott, de Martin világa is pontosan ezt igazolja. Ez az alternatív középkori birodalom azért volt képes ennyire rengeteg embert világszerte, életkortól és nemtől függetlenül magával ragadni, mert megvan a múltja, megvan a történelme, amivel valósághűvé válik, mintha tényleg létezne/létezett volna, még akkor is, ha mind tudjuk, hogy már csak a sárkányok miatt is kvázi lehetetlen ez. Az író végig nagyon ügyesen zsonglőrködött ezzel a kettősséggel, a fantasy mivolta miatt a történetét valószerűtlen, mégis valóságos benyomást kelt. A másik fő erőssége a sztorinak az, hogy sok szálon fut egyszerre, amik aztán még többfelé vállnak szét és megerősödnek annyira, hogy önmagukban is megállják a helyüket, ezért nem lehet „átlagos mellékszálaknak” tekinteni őket. Úgy a legegyszerűbb ezt elképzelni, mint egy fát, megvannak a fő gallyai, amikből kinő a sok, kicsi ág, amik idővel megerősödnek és maguk és gallyakká válnak, miközben még több ág és vessző indul meg belőlük. Ebben a történetvezetésben pedig az a legjobb, hogy így biztosan mindenki megtalálja  a számára tetszetős szálat, tetszetős életutat, ami leköti, magával ragadja és elvarázsolja. Ha valaki nincs annyira elragadtatva mint ahogy én se vagyok Havas Jon-tól meg az ő beilleszkedésétől a Falon, annak ott van Daenerys és a dothraki horda, vagy Robb hadjárata és Tyrion kalandjai. A lényeg, hogy nem lehet annyira könnyen beleesni abba a verembe, hogy egy olyan egyén vagy esemény köré összpontosul a figyelem, aki/ami nem szimpatikus az olvasónak, mint a legtöbb könyvnél. Ja, és egy fontos tanács: Ne kedveljetek meg túl erősen senkit, ne vegyétek senki biztonságát készpénznek, mert hullanak az emberek itt, mint a legyek.



Na, lássuk azokat a szálakat… :D A sorozat 1. évadát már korábban láttam, így nagy meglepetések nem értek, de attól még nagyon jól szórakoztam.

Kezdésként kettő lényeges vonalról lehet beszélni, az egyik Westerosban, egy nevesítés terén Hét Királyságból álló birodalomban játszódik, a másik attól valamivel távolabb, a Keskeny-tengeren túl. Westerosban egykor a Targaryen-Ház uralkodott, aminek a legutóbbi királya leegyszerűsítve egy megveszekedett őrült volt, ezért néhány ház fellázadt ellene, a trónra a saját vezetőjüket ültették a Targaryenekkel két gyerek kivételével végeztek, az életben maradottak pedig a megmaradt híveik elmenekítették. A két Targaryen gyerek az évek során felcseperedett, de egyikük sem, főleg az idősebb, a jogos trónörökös nem tett le róla, hogy visszaszerezzék azt az általuk csak Bitorlóként emlegetett királytól azt, ami őket születésüktől fogva megilleti. Eközben Westerosban, ahol a Házak a szokásos utállak, de én jobban utállak, mert te ez vagy, én meg az vagyok típusú sárdobáláson kívül békében élnek ugyanannak a királynak a vezetésével, aki anno a Targaryeneket követte az uralkodásban. Miután a király Segítője, a birodalom második legnagyobb hatalmú embere meghal, a király a családjával és az udvartartásával északra, a Starkokhoz utazik azzal a szándékkal, hogy a látogatás örömei mellett régi barátját, Deres várának az urát, a Stark-ház jelenlegi fejét nevezze ki az elhunyt Segítő helyére. Ennek a tisztségnek a kötelező jellegű elfogadása az a fordulat, ami nem csak odafönt északon, Deresben, hanem mindenfelé megindítja azt a bizonyos globális lavinát, ami elől lehetetlen elfutni. A Starkoknak nem csak alapjaiban rázkódik meg a megszokott életritmusa, hanem lassan szét is hullik a családjuk és közel sem biztos, hogy valamikor újra egymás mellé tudnak sodródni, hogy úgy folytassák tovább az életüket, mint a régi szép időkben… Ezt a folyamatot hosszas cselekményábrázolás nélkül körülbelül hasonlóan lehet leírni, mint egy olyan helyzetet, amikor két, ilyen feladatok terén tapasztalatlan emberre rábíznak egy kisebb óvodás csoportot azzal a felszólítással, hogy vigyék őket az állatkertbe. Tekintsünk el a kilátásban lévő, nyilvánvaló katasztrófától, úgysem tehetünk ellene. Első körben két-három vállalkozó szellemű egyén letér az ösvényről, mert ők másfelé akarnak menni, az egyik felnőtt utánuk megy, a másik elkezdi keresni azokat, akiket még a bejárat közelében elvesztettek, mert lemaradtak, de előtte ráparancsol a többiekre, hogy maradjanak egyhelyben. Pár perc múlva a vécéért vágyakozók, a türelmetlenek és a félősek, akik hiányolják a felügyeletet, szintén elindulnak arra, amerre akarnak és, mire az első felnőtt a vállalkozó szelleműekkel visszatér a kiindulási pontra, nincs már meg senki, tízen vannak húszfele. A Stark-családot természetesen nem ilyen nevetséges/egyszerű okok szaggatják szét a kötet folyamán, de a lényeg itt is ugyanaz, hozzávetőlegese ahányan voltak, annyi helyen kötöttek ki végül és az egymáshoz való visszatalálást mindig akadályozta valami, vagy egy háború, vagy egy felgöngyölítendő cselszövés, vagy a megálmodott jövő ami közel sem olyan rózsás, mint az elképzelésekben felé menetelés. A Starkok mind kemények a maguk módján… de ezek a kedvezőtlen körülmények előbb-utóbb, rövidebb-hosszabb időre mindegyiküket maguk alá temették.

Úgy vettem észre, hogy a legtöbb olvasó szíve hozzájuk, a bátor északiakhoz húz, akiknek egy egyszerre fenséges és lenyűgöző állat a címerük és, akiknek a jelmondatuk mindenféle, szerencsesütibe illő kis bölcsesség helyett az, hogy közeleg a tél. A vidéküknek megvan a maga varázsa, nagyon tetszettek a Derest és környékét bemutató leírások, de a Stark-ház tagjai közül összességében csak egyetlenegy embert sikerült maradéktalanul megkedvelnem, Aryát. Tetszett a lányban rejlő vagányság, hogy szembement a társadalmi elvárásokkal és, hogy nem hagyta, hogy csak azért egy olyan csupán szépen mosolygó, bólogató és varrogató, szigorúan véve egyedül díszkellékként funkcionáló kisasszonyt faragjanak belőle, mint amilyen a nővére, mert egy olyan világba született, ahol a nők nagy részének a mozgásszabadsága egy 20x20 centis kis padlólapra terjed. Már, amikor a nővérével, az apjával meg a királyi kísérettel a fővárosba utazott, akkor is Arya inkább a férfiakkal és az alacsonyabb rangú emberekkel, az „utánfutókkal” utazott lóháton, a pihenőkben pedig felfedezte a terepeket, ahelyett, hogy a királynéval meg a többi rangos lánnyal utazott volna egy kerekes házban párnák és selyemfüggönyök között. Ameddig a nevelőnőjük és a nővére, Sansa kötőtűkkel terrorizálták a kezeik közé szabadult anyagdarabokat, addig Arya kardozni akart megtanulni, mint a fivérei. Örültem neki, amikor ehhez a szándékához kapott egy profi tanárt is, Syrio-t is nagyon megkedveltem ^^ Bár kevés vívás-órát követhettem nyomon, jókat mosolyogtam a párbeszédeiken. Arya egy pillanatra sem vált ellenszenvessé a számomra, nagyon jót tett a történetnek egy ilyen igazi, belevaló, vadóc csaj, aki feldobja a hangulatot és színt visz a sok agyatlan, fakó kisasszony alkotta tömegbe. Sansát a szereplése nagy részében legszívesebben belelöktem volna a legközelebbi árokba vagy a farkasok elé vetettem volna, roppantul idegesített, annyira ostoba és felszínes volt, hogy az már valóban fájt… Sosem azt hibáztatta, akit kellett volna, a szar alakokat istenítette, a normálisakat meg lenézte. Időnként az a benyomásom támadt, mintha Sansa meg én két teljesen ellentétes eseménysorozatot követnénk nyomon. O.o A szellemes aranyköpéseiből ártó mennyiségű szerencsére nem jutott, de ettől még minden önuralmamra szükségem volt, hogy toleráljam a hülye, logikátlan gondolatait, a naivitását meg a felsőbbrendűségtől fűtött, rosszindulatú kis pletykahadjáratait, amit az egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz legjobb barátnőjével lefolytatott. Lehet valaki annyira a fejére ejtett, hogy szerinte a szép arcú, jól öltözött, finom szóvirágokkal parádézó személyek mind jó emberek és „ronda”, „rémesen öreg” és dísztelenül öltözöttek meg kapásból az ördög megtestesülései, akik csak megvetést érdemelnek?? Valószínűleg lehet, Sansa rá az élő példa. Emberismeret nulla, logika nulla, éleslátás nulla, reakcióidő mínusz egy. Bár az megfordult a fejemben, hogy Catelyn részéről is lehetett egy kis félrekacsintás, mert számomra hihetetlen, hogy ez az előítéletes, rosszindulatú kis fruska a nagy, igazságos, jóságos, Eddard Stark lánya… O.o Ha meg nem is ennek, akkor valami fura, genetikai mutációnak kell húzódnia a háttérben. Bevallom, a vége felé a kibírhatatlan személyisége ellenére is sajnáltam, de akkor is csak azért, mert rajta valamennyire felül álló okok miatt, áldozatként került alakult a sorsa úgy, ahogy.

Catelyn-t az ellenszenves első benyomás után is igyekeztem kedvelni, mindent megtettem, hogy valamivel pozitívabb színben lássam, hiszen a sorozatban szerettem de túlságosan sok olyan vonást birtokolt, mint Sansa. :/ Valamivel keményebb és talpraesettebb, mint az idősebb lánya, de a „vad észak úrnőjéhez” képest nekem ez a nő nagyon… kevés volt. A semmire föl rengeteg tartás volt benne, de olyan irányban, amilyenben kellett volna neki, pedig hiányzott belőle a határozottság és tekintélyes fellépés. A viselkedésében kis és nagy horderejű ügyekben sem láttam jó néhányszor ésszerűséget, Robb, a legidősebb fia hadjáratának a végén is egy olyan esztelen megoldást javasolt, amivel az egész harc, az elveszített emberek, a bele fektetett energia és a győzelmek is mind olyan módon vesztették el az értelmüket, mintha csak kihajították volna őket az ablakon egy dísztasakba bújtatva. A Jon-nal szembeni hozzáállása sem volt ínyemre való, totálisan indokolatlanul viselkedett mérhetetlenül igazságtalanul azzal a gyerekkel, méghozzá éveken keresztül, mintha telente Jon lenne az, aki a fagyokat hozza. Amikor csak tehette, belé rúgott egy hatalmasat, mindenféle otromba megjegyzést vágott a fejéhez és összességében azt éreztette vele, hogy egy értéktelen egyén, aki nem tartozik közéjük. Megértettem, hogy fájt neki a fiú jelenléte, de csakúgy, mint az őt ért sérelmekért Sansa, ő sem a megfelelő embert hibáztatta. Arról talán John tehet, hogy Eddard Stark köpött egy nagyot a nemrég elvett, terhes feleségére és gyereket csinált egy másik nőnek, miközben elment az igazságért harcolni? Akkor ennyi erővel ő is tehet arról, hogy Tully-nak született és, hogy a haja nem szőke, hanem vörösesbarna. Amin legjobban felhúztam magam ezzel az üggyel kapcsolatban az volt, hogy Catelyn-t nem is maga a megcsalás zavarta, hogy a férje semmibe vette őt, mert azt minden férfi csinálja, hanem az, hogy hazavitte magukhoz Deresbe a fiút. Tényleg sokkal nagyobbat vétkezett, mint a többi hűtlen disznó azzal, hogy nem magára hagyta a gyerekét és ellovagolt a naplementébe, folytatni a kis úri életét, mintha nem is létezne az a fiú, hanem foglalkozni akart vele… „-.-  Azt értékeltem a részéről, hogy többnyire nem csak ült és malmozott, hanem cselekedett, Nedhez is személyesen ment el a fővárosba, Királyvárba, hogy megossza vele a fejleményeket a középső fiukat ért támadásról és Lysa, a húga fejébe is megpróbált egy kis értelmet erőltetni, amikor Sasfészekbe utazott.

Most pedig tegyétek el az éles tárgyakat, a puskákat, a nagyobb köveket meg a záptojásokat, mert komoly közfelháborodást keltő bejelentést fogok tenni, ami után bizonyára be akarjátok majd vetni ezeket a fegyvereket: egyáltalán nem szerettem Havas Jon-t. Ahogy olvastam, sokat gondolkoztam a karakterén, elemezgettem magamban a srác tetteit és próbáltam rájönni, miért is van a személye körül ez a hatalmas kultusz… Azt sikerült kilogikáznom, hogy egyesek miért kedvelhetik, de ez engem még nem vitt közelebb Jon-hoz. Mint írtam, Catelyn-t elítélem azért, ahogy bánt vele és a mostohaanyja gyerekes, rajta levert sértettsége miatt sajnáltam is Jon-t, változatlanul azt mondom, hogy ő erről nem tehet. Senkinek sincs befolyása felette, hogy kiknek a gyerekeként születik meg, épp ezért tartom egy olyan kaliberű intelligencia-hiányra utaló jelnek a „fattyúk” szekálását, amit pont a tanítókkal körbe vett nemes házak tagjai űztek a legmagasabb szinten, hogy arra nincsenek szavak. Félreértés ne essen, ez nem a könyv hibája és ezzel nem Martin munkáját kritizálom, ez csak a csúf, kemény valóság, ami a középkorban és még jó sokáig jellemző volt. Sok más mellett pont azért is végzett G.R.R. Martin olyan alapos munkát, mert ezt a mentalitást is belevitte a könyvbe, bemutatta, hogy a nagy lovag-kor, amiről annyian ábrándoznak, mennyire egy mocskos időszak is volt. Semmivel sem volt különb, mint a mai világ, sőt. Szóval csak így elméleti szinten eltöprengtem rajta, miért is nézik le a fattyúkat a könyvben? Azért, mert az apjuk vagy az anyjuk hűtlen volt a párjukhoz? Azért őket vetik meg, mert valamelyik szülőjük követett el becstelenséget? Nekik maximum csak annyi vétkük lehet, hogy megszülettek és, hogy ezt élve tették… Elkeserítő felfogásmód, hogy ezért mindenfelé lenézik őket. Attól, hogy nem „törvényes gyerek”, Jon még lehet egy fantasztikus ember, aki sokkal kiemelkedőbb a maga vonalán, mint mondjuk egy törvényes Stark és ugyanígy lehet szar ember egy „fajtatiszta” nemes is. De visszatérve magára Jon-ra… nem voltam tőle elájulva, kicsit sem. Nem láttam benne azt a nagy hőst, mint aminek emlegették, hanem csak egy hisztis, kölyköt, aki félidőben játszik megkeseredett, elesett öregembert és rátarti ficsúrt. Akármi is történt, Jonnak az sosem volt jó. Egyszer azért nyafogott, mert a Starkok nem tekintik egyenlőnek magukkal, hogy még a gyerekek sem ugyanolyan testvérként kezelik őt, mint amilyenek ők egymásnak, pedig Arya, Bran, Robb, Rickon és a rátarti maszlagját leszámítva még Sansa is, ugyanúgy szerették őt, mint a többi fivérüket/lánytestvérüket, sőt. Arya talán még jobban is szerette náluk. aztán a Falra kerülve azon hisztériázott, hogy vissza akar menni Deresbe, mert az Éjjeli Őrség nem olyan, mint az esti mesékben. Megsértődött, amiért neki, egy Stark fiának tolvajok, erőszaktevők és hasonló, megvetett emberek között kell lennie, amikor ezerszer különb náluk, mintha a fattyúkat annyira sokra tartanák felső körökben aztán amiatt picsogott, hogy ezek a fiúk nem szeretik őt. Azt mellesleg nem is gondolhatta, hogy a két szép szeméért majd imádni fogják. Ezt követően azért nyávogott, mert nem olyan feladatkörbe tették, mint amibe szeretett volna menni, pedig még így jobban is járt, majd szinte már személyes sértésnek vette, hogy az Őrség vezetője törődik vele és olyan ajándékot adott neki, amivel mondhatni a fiává fogadta. A többi fiú a Falon örült volna, mint majom a farkának, ha ekkora elismerésben részesítik erre Jon azon durcizott, hogy ez nem jelent semmit, mert ő a Starkok elismerését akarja. Felsorolhatnám az összes olyan megmozdulását, amikor átment nyafka picsa-üzemmódba, de az egésznek a lényege ugyanaz: akármilyen jó dolog érte, nem volt elégedett, ha meg valami nem úgy történt, ahogy Havas Nagyúr elképzelte, akkor azonnal úgy viselkedett, mint egy óvodás kislány, akitől elvették a kedvenc Barbie babáját. Az egyetlen értékelhető megmozdulása az volt, hogy kiállt Sam mellett, de szerintem ez is inkább Tyrion okításának az utóhatása volt, mint fiú tulajdon jószívűségének a bizonyítéka. Az ő szálát elég sokszor untam, nem kötött le annyira, mint a többi, de magát az Éjjeli Őrséget egy nagyon jó, egyedi ötletnek tartottam.
De mi is az Éjjeli Őrség…? Az Éjjeli Őrség egy férfiakból csapat a Hét Királyság legészakibb részén, ami egy „gyönyörű hivatás”, de egyféle utolsó mentsvár is lehet egyesek számára, a törvényszegők beléphetnek és ezáltal bűnbocsánatot szerezhetnek, testvérekre lelhetnek a többi őr között, de egész életükben a Falon kell maradniuk, nem házasodhatnak, nem lehet gyerekük. Ez a bizonyos Fal több kilométer széltében és hosszában egyaránt, jégből húzták fel még évszázadokkal a történet kezdete előtt és elválasztja a Hét Királyság területeit a Vadak területétől, illetve a válogatott rémektől, amik a történetek és az Éjjeli Őrség tagjai szerint mögötte rejtőznek. A Starkok rémfarkasait már az első oldalakon a szívembe zártam, Nymeria és Szellem különösen nagy kedvenceim lettek de annak végképp örültem, hogy a Fal által kilátásba került, hogy a későbbiekben még több fantasy lény, még több Más, óriások és hasonlók is színesítik a sorozat szörnykészletét. ^^ Ha már a Mások… igaz, hogy nem nagyon olvastam eddig zombikról, de ehhez hasonló feldolgozását még hallásból se ismertem a témának, egyediek és hátborzongatóak. Az utóbbiak már csak azért is, mert roppantul keveset lehet róluk tudni, nem is ügyködtek korábban nagyon azon az emberek, hogy adatokat gyűjtsenek róluk, mert mesének hitték őket. Gondoljatok csak bele, egyik napról a másikra megelevenednének a szörnyek, amikről olvastatok… Nem vagyok ilyen téren ijedős egyáltalán, de azért ez még feltételezés szinten is erősen para. Az őrség tagjai közül a Vén Medve egész szimpatikus lett, Sam-et meg nagyon megkedveltem, lehet, hogy ha fegyvert kell fogni, nem ő a leghasznosabb ember, de okos és helyén van a szíve. :)

Északot és a Starkok nagy részét kiveséztem, úgyhogy a Trónok Harca világának térképén délebbre vándorolnék, hogy kifejtsem a véleményemet a Stark ház fejéről és a Királyvárban történtekről. Eddard összességében egy egész szerethető karakter, aki él-hal a gyerekeiért, talpig becsületes, igazságos, tipikusan a királynak való alkat, mert még ráadásul nem is vágyik a hatalomra. Tényleg szimpatikus lehetne és a kedvelt szereplők között is tartom számon, de amiatt a megcsalás miatt, amiből Jon született, nem tudom teljesen pozitívan kezelni. Oké, hogy ezzel őt is árnyalni akarta az író és nem lett egy gazember tőle Ned, mert mindig azon volt, hogy minél kevesebben sérüljenek, de nekem emiatt a „botlása” miatt eléggé álszent lett, ahogy folyton a becsületről meg a tisztességről papolt. Ezek után például Cersei-t nem igazán ítélhette el jogosan, mint ahogy sok másik embert sem az udvarban, egyiket sem kell félteni, egyik sem szent… de ő sem. Sok megjegyzését, gondolatát éreztem képmutatónak ezt figyelembe véve… :/ Vegyesen sajnáltam és szidtam magamban, ameddig Királyvárban tartózkodott, nagyon érződött rajta, hogy ő nem való ebbe a közegbe, akinek egy-két dolgot leszámítva ennyire egyenes a gerinccel, azt egy ilyen sakkozásokkal és árulással teli világban könyörtelenül eltapossák, ha a fő elveit megtartva nem idomul egy kicsit. Ő nem ilyen ember, ő nem szereti a cselezéseket, intrikákat is nagy tehernek éli meg, de nem tud ellene mit tenni, az udvarban leegyszerűsítve a vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg szabály él. Ha pedig már csak a gyerekei érdekében is az életben maradás opció mellett dönt, akkor nem lehet mindig makulátlanul őszinte és egyenes, ez hamar egyértelművé vált. A napi gondok mellett Eddardnak egy súlyosabb üggyel is meg kellett birkóznia, az elődje halálának a körülményeivel, ugyanis egyre több jel mutatott arra, hogy az előző Segítő, a sógora nem betegségben halt meg, hanem meggyilkolták, amiért rájött valamire…  Hiába tudtam mi fog történni, izgatottan vártam a rejtély felgöngyölítésének az újabb és újabb állomásait, az író ügyesen hintette el az egyes nyomokat.

A tanács tagjaival, azaz a Segítő, Ned Stark mindennapjainak megrontóit illetően vegyes érzéseim voltak, Pycelle nagymestert már az elejétől kezdve egy sunyi alaknak tartottam, Petyr-t az esze és a ravaszsága miatt kedveltem, de egyes húzásai miatt időnként utáltam is, Varys-t illetően is hasonló véleményen volt, bár őt egy csöppet talán jobban bírtam :D Renly, a király kisebbik öccse jópofa volt, mindig sikerült feldobnia a hangulatot valamivel.

Robert Baratheon, a király bár összehozott néha egy-egy emberi pillanatot, mégsem lett a szívem csücske enyhén fogalmazva. Egy részeges, link pasas, aki bár valamikor régen nagy katona lehetett, de királynak csapnivaló, megszerezte a trónt, de az uralkodás ügyes-bajos dolgaival már nem hajlandó foglalkozni, inkább áthárítja a tanácsosaira és a Segítőire, ameddig ő addig tömi a fejét, ameddig szét nem durran. Nem csoda, hogy a birodalomban ennyire elfajult minden, egy ilyen emberrel az élen még az is csoda, hogy valamennyire állnak még a város falai és, hogy Tywin Lannister adósságrendezés címszó alatt nem húzta ki alóla a trónt. Robert is egy jó példa volt a történelemből, sokszor került milliók élete az évszázadok során hasonló mentalitású emberek kezébe. Ami már csak azért is dühítő, mert lehet, hogy neki a királykodás csak egy piszkosul nagy teher, de az alatta lévőknek az élete függ attól, hogy őt éppen milyen szél fújja meg. Azzal sem nyert nálam túl sok piros pontot, ahogy a feleségéhez viszonyult. A királynét, Cersei-t a történet végére, kövezzetek meg, de valamennyire megszerettem :D Voltak kegyetlen és aljas húzásai bőven, de rengeteg lehetőséget megláttam a nőben, amit a drága férje valamiért nem vett észre több év alatt se. Robert Ned-nek is folyton csak szidta Cersei-t, de én nem láttam vele kapcsolatban ekkora problémákat sőt… Egy ravasz, gyors észjárású nő ő, aki anyatigrisként védelmezi a számára fontosakat és, akibe bőven szorult tartás meg elegancia. Lehet, hogy egy kicsit rideg és nehezen megközelíthető… de ha én férfi lennék, akkor pont egy nagy kihívást látnék Cersei-ben egy vérfagyasztó jégkirálynő helyett, aki mindenkiből kiöli az életkedvet. Főleg egy olyan férfinak testesítené meg a nagy kihívást, mint aki elméletben valamikor a király volt, a nagy harcosnak, a hódítónak. Ha Robert nem viselkedik a házasságuk elején ilyen idiótán, akkor se lett volna könnyű dolga, rendesen meg kellett volna izzadnia azért, hogy Cersei közel engedje magához… de ezzel pont azt kapta volna ő is, amit annyira szeret, küzdelmet egy meghódítandó célt. Még sok-sok órával a regény befejezése után se fér a fejembe, hogy Robert hogyan nem vette észre, hogy ott van karnyújtásnyira tőle  a számára a tökéletes nő. o.o

Joffrey-ra, Robert örökösére csak annyit tudok mondani, hogy egy ifjú pszichopata a gyerek. Szinte minden tünetet magán hordoz, ami a hasonló kórképtől „szenvedő” emberekre jellemző, ha akarja, el tudja bűvölni maga körül az embereket, legalábbis azokat, akik a herceg meg a szőke szavakat hallva elalélnak a hibáiért másokat hibáztat, az embereket tárgyként kezeli és örömét leli benne, ha másokat gyötörhet, legyen szó idegenről vagy olyanról, akit ismer aki a leírtak szerint még fontos is neki talán. Ha az őrült király vagy Robert nem döntötte menthetetlenül a nyomorba Westeros-t, majd Joff megteszi, mert ráadásul a futóbolondok azon alfajának erősíti a sorait, akiket még irányítani/terelgetni se lehet.

Tywin Lannister, a Lannister ház feje, Cersei, Tyrion és a Királyölő, Jaime Lannister apja, az ember, akinek a neve hallatán mindenfelé reszketnek a Hét Királyságban, egész keveset szerepelt szervesen, hosszú ideig csak emlegették, amit sajnáltam, mert ha a Tyrion-nal szembeni hozzáállását figyelmen kívül hagyom, bírom az öreget INTJ-k tartsanak össze. xD  Nem hiába olyan a híre, amilyen, fenomenális stratéga, már akkor is tiszteletet ébreszt a körülötte lévőkben, ha csak hallgat és száz szónak is egy a vége, van neki kisugárzása amit a tévésorozatban őt megformáló színész alakítása csak még inkább felerősít. Jókat nevettem, amikor Tyrionnal ekézték egymást, szívesen olvastam volna még néhány ilyen részt a Robb-bal való háborúzás bámulatos harcjelenetein kívül. Ennek a harcnak kirobbanási részleteivel sok spoiler-t lőnék le, de annyit elárulhatok, hogy ez is egy remekül, nem történelemkönyv szagúan megírt szál, amit bizonyára azok sem fognak vontatottnak találni, akik nem rajonganak kifejezetten azért, ha több tíz oldalakon keresztül folynak csatározások, stratégiai megbeszélések és ezeknek az utólagos kielemzéseik. Én sem tartozok teljességgel elkötelezetten ehhez a táborhoz, mégsem találtam vontatottnak a háború egyes szakaszait és a szálak váltogatásával is megakadályozta a szerző, hogy túlzottan szárazzá váljon a történet. Az író nagyon élvezhetően tárta az olvasók elé az egyes összecsapások részleteit, szinte mozizásszerűen láttam magam előtt, ahogy a zászlók lobognak a szélben, ahogy kardokon megcsillan a napfény és, ahogy a lovak patái alól röpködnek a földdarabok, miközben vágtáznak. Ennek a vonalnak pedig a legérdekesebb momentuma tagadhatatlanul az, ahogy Tyrion a vad klánok oldalán beleveti magát a harc sűrűjébe :D

A legtöbb írónak megvan a saját történetén belül a kedvenc karaktere, ahogy lassan elfogytak az oldalak, azt vettem észre, hogy George R. R. Martin fő kedvence a „gyermekei közül” nagy valószínűséggel Tyrion Lannister lehet. Ami lássuk be nem is csoda, engem már az első megszólalásakor megvett a dumájával, az egyik legragyogóbb személyiség a történetben. Azt már említettem, hogy Tyrion apja mennyire vegyesen megbecsült, vegyesen rettegett úr a birodalomban, a nővére a király felesége, a bátyja, Jaime Lannsiter pedig egy kiváló lovag, akinek a bátorságáról ódákat zengnek, egy igazi sztár azt leszámítva, hogy a Ned-hez hasonló, egyenes gerincű réteg még mindig meg van rá orrolva azért a nem igazán etikus lépéséért, ami során kardot döfött az előző királyának, az utolsó Targaryennek a hátába. Innen ered a „Királyölő” gúnyneve is. Az enyhe közutálattól eltekintve, a Lannister családnak nagy tekintélye van és a ház minden tagja fényes pályát futott be. Egyedül Tyrion lóg ki a daliás Lannisterek sorából, mégpedig azért az általa befolyásolhatatlan „hibája” miatt, hogy törpének született. A hozzá hasonlóan alacsony növésű embereket a birodalom minden tájékán egyfajta megvetés és rossz szájíz övezi, ha a legtöbb családba törpe születik, egyszerűen elzavarják vagy eladják valami társulatba bolondnak. Ehhez képest még Tyrionnak valamivel jobb a helyzete, mert nemes, de ugyanebből az okból rosszabb is, Tywin folyamatosan érezteti vele, hogy kevés ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásainak és mindenki más is a termetén gúnyolódik, összeröhögnek a háta mögött, kifigurázzák. De Tyrion ahelyett, hogy egy felváltva megkeseredett, felváltva picsogós emberré vált volna emiatt, mint Havas barátunk, megtanulta ezt fegyverként használni. Az évek során rájött, milyen előnyei származnak a méreteiből és, habár ezek a rosszindulatú közeledések ugyanannyira bántják, némi cinizmussal és öniróniával el tudja hárítani ezeket, nem engedi meg a támadóinak, hogy úgy érezzék, fognak rajta a szavaik. Azt belátta, hogy a testi erejét fitogtatva ő nem tud hatni másokra, mint pl. a bátyja, de neki van egy sokkal veszedelmesebb fegyvere, az esze. Nagyon csavaros gondolkodású, agyafúrt kis fickó, aki rengeteg helyzetből képes kibeszélni magát, úgy forgatva a szavakat, hogy a kevésbé élesen látó egyének ne is vegyék észre, hogy az orruknál fogva vezeti vagy inkább ráncigálja őket. Mindezt pedig többnyire nagyon is szórakoztatóan adja elő, így a könyvben vicces, nevettető jelenetekből sincsen hiány. Ezt eddig még nem említettem, de sokszor fergeteges, sírva röhögős beszólások hangzanak el és ezek természetesen java részt mindig olyan helyen, ahol Tyrion Lannister felbukkan. Épp emiatt, az időnként meggondolatlanul elejtett, érdesebb megjegyzései ugyanannyi kalamajkába is keverik bele, mint ahányból kihúzzák. Egyik karakternek sem mondható unalmasnak az élete a regényben, de talán Tyrion keveredik a legtöbb kalandba/kutyaszorítóba, a személyisége garantálja, hogy egy pillanatnyi nyugta se lehessen ’:D De nagyon precízen megbirkózik a kihívásokkal, ha nem is elsőre, de másodjára, harmadjára rájön, hogy mivel nyerheti meg a megfelelő embereket, azokat, akik a legnagyobb eséllyel tartják életben a következő összetűzésig, amibe belekerül. Egyedül azt nem értettem a részéről, hogy miért harcol ő is ennyire a Lannister-ház „becsületéért”, amikor a Lannisterek 90%-a szarba se nézi, ameddig még elő lehet venni Jaime-t vagy valaki mást, akit nem gúnyolnak Ördögfiókának vagy félembernek a népek.

Ezzel pedig rá is térnék arra, ami nekem problémás/érthetetlen volt ezzel a történettel kapcsolatban, ami nagyban hozzájárult hozzá, hogy nem maximális pontszámot adtam rá. Ez az egyéni szoc probléma a következő: nekem egyáltalán nem jött be, hogy mindenki ennyire nagyra van a saját nevével/házával. Nem azt mondom, hogy szégyelljék a gyökereiket, valamiért biztos büszkék a származásukra, ahogy olvastam a házak leírását a könyv végén, aminek a mellékelése egyébként egy briliáns ötlet volt mindegyiknek megvannak a maga erősségei, a történetük nagyon különleges, de ezt a fene nagy öntudatosságot, már-már nagyképűséget, amivel ezt a névkérdést kezelték a szereplők, nem tudtam átérezni minimálisan sem. Catelyn fennhordja az orrát, mert ő egy Tully!, a Starkok ezt így csinálják és ez az egyenes út és fújj, Lannisterek, amiért ők több, mint egy évtizeddel korábban később léptek egy csatában! Ez a magatartás valamilyen szinten már-már nevetséges is volt, komoly ellentétek alakultak ki, de sokszor nem bírtam már ki röhögés nélkül ezt a gyerekes ellenségeskedést. Ezt a fajta klikkesedést már a Harry Potterben sem szerettem annyira, de ott még így utólag azt mondom, érthetőbb, hogy miért húzott mindenki a saját háza felé és miért nem szerették egymást annyira egyes házak tagjai, hiszen a képességeik, a személyiségük alapján osztották szét a négy „osztály” között a gyerekeket. Lebutítva a griffendélbe kerültek a hősiesek, bátrak, a hollóhátba a kis tudorok, akik szomjaznak a tudásra, a mardekárba a ravasz, ambíciókkal felvértezett emberek, a hugrabugba meg azok a békeszerető, barátságos egyének, akik elengedhetetlenek, hogy ez a három csoport megférjen egymás mellett. De itt meg…? Azért bélyegeztek meg embereket, mert egy olyan családba születtek, ami még valamikor az ősidőkben összekötötte a bajszát az ő családjukkal és azért szerettek rongy alakokat, mert anno az ő családjuknak hűséget fogadott egy korábbi vezetőjük. Nem tolerálom az előítéletességet, a beskatulyázást, itt pedig 100%-osan erről volt szó, főleg a Stark – Lannsiter ellentétnél. A Starkok elvileg igazságosak, akkor miért utálják masszívan az összes Lannistert, amikor sok Lannister Robert lázadása alatt még vagy kisgyerek volt vagy tervben sem volt? Mert elvileg Ned-nek az a fő baja velük, hogy csak akkor siettek Robert segítségére, amikor már eléggé egyértelmű volt, hogy melyik fél fog a háborúból győztesen kikerekedni. Arról, hogy Tywin anno nem intézkedett időben, mit tehet Tyrion, azok a fiúk, akik a sztori idején Robert fegyvernökei vagy akár Cersei is, amikor neki nőként annyi beleszólása lehetett egy ilyen kérdésbe, mint egy háromhetes macskakölyöknek? Hasonló szinten nem értettem, hogy Robert miért akarja kiírtani az őrült király utódait is, amikor szerencsétlenek még csak gyerekek és semmi közük sem volt az apjuk tetteihez meg ahhoz, hogy megölte egy rokonuk Robertnek a jegyesét. Mi a ráció ebben a felfogásmódban? Mi? Ha egy több évszázada létező, szintén több száz tagot számláló családban egyszer volt egy hülye, akkor évtizedekkel később is hulljon az összes ember ebből a családból, mert volt egy idióta elődjük? O.o Ha mindenki így gondolkozna, akkor az emberiség már régen kihalt volna, mint a dinoszauruszok, avagy a könyv esetében a sárkányok. Csak ismételni tudom magam, mint egy rossz magnókazetta, de ez olyan, mintha elítélnénk minden németet azért, mert a második világháború idején a nácik több millió embert döntöttek nyomorba és küldtek a halálba. Mint ahogy nem minden német volt náci, úgy nem minden Lannsiter feltétlenül egy akasztani való, becstelen alak, ott van ellenpéldának kapásból Tyrion nem minden Stark a dicsőség élő szobra, nem minden Targaryen bolond és nem minden Frey sunyi alak. Ez az általánosítás a Lannistereken kívül talán még az ő irányukba volt a legerősebb, Walder-t nagyon utáltam, valóban egy undorító figura a fickó, aki már régen megérett a leváltásra, de ez nem jelenti azt, hogy az a párszáz gyerek és unoka is velejéig romlott, akit azzal vert meg az ég, hogy az ő rokonságába születtek. Ebben a felettébb kifordult látásmódban az sem volt nekem igazán kerek, hogy miért ragaszkodnak azok is a nagy, szentséges házukhoz, akikkel nem megfelelően bánnak ott. Azok után, ahogy Tyrionnal viselkedtek a Lannisterek, ő simán harcolhatott volna a másik oldalon és ez még más rengeteg karakterre igaz. Miért ennyire masszív ez az pártfoglalás? Hogy ahová oda áll a Ház, áll annak minden tagja is. Miért nincsen önálló vélemény? Minek utáljunk valakit, aki normális csak azért, mert a rokonaival bajunk van vagy fordítva? Ez egy olyan kérdéskör, amin reggeltől estig lehetne filozofálni, valószínűleg úgy sem jutnék közelebb a megoldáshoz, számomra megfoghatatlan ez az egész hozzáállás… hiszen nem a neve határozza meg, hogy egy ember milyen beállítottságú…

Ne aggódjatok, most már nemsokára befejezem ezt a per pillanat megközelítőleg 11 oldalnak megfelelő kritikát, remélem maradtatok még néhányan, akik kihúztátok eddig… ’:D A zárás magasságába a kedvenc szálamat és a fő favorittá vált karakteremnek a bemutatását hagytam, mert attól tartottam, ha hamarabb kezdek el megint beszélni a dothrakikról, akkor annyira belelendülök a dologba, hogy a többi szálról már képtelen leszek az alapkövetelményeknek megfelelő értelmességgel nyilatkozni. *-* Ismét a molyosok észlelték a legjobban a rajongási ámokfutásomat, ami során a karcokban mindig a dothrakikról, főleg egy bizonyosról áradoztam és fel is töltöttem ennek a karakternek szinte minden lélegzetvételét is az idézetek részlegbe. :D A Westerosban játszódó jeleneteket is szerettem, arattam két nagy kedvencet az ottani szereplők közül, de a legjobban azok a részek nyűgöztek le, amik a Hét Királyságon túl, Vaes Dothrak közelében játszódtak. Amiben azt mutatták be, hogy a megmenekült Targaryenek, Viserys és Daenerys hogyan munkálkodnak azon, hogy visszaszerezzék a trónt. Ebben a folyamatban pedig hatalmas szerepük volt a már említett dothrakiknak, mert Viserys, a testvérpár fiú tagja úgy oldotta meg a hadsereg kérdést, hogy eladta a húgát egy dothraki lovas úrnak a katonai támogatásáért cserébe. Ilyen egy tökéletes báty. A szóban forgó lovas úr, Khal Drogo azonnal megvett magának kilóra, nem bírtam vele betelni, minél jobban megismertem, annál telhetetlenebb lettem őt illetően. *.* Nem kevés elfogultsággal, de büszkén ki merem jelenteni, hogy a westerosi karakterek 90%-a példát vehetne róla, mind azért, ahogy  a feleségéhez viszonyul, mind azért, ahogy az embereihez. A dothrakik világa valamivel kegyetlenebb és vadabb, mint a Westerosban élőké, de ez inkább csak nézőpont kérdése, szerintem semmivel sem különbek náluk a Hét Királyságban élők. A dothrakik kultúra viszont sokkal intenzívebben varázsolt el, mint a kőfalak  mögött bujkáló emberek élete, annyira különleges, egzotikus volt a hangulat a dothrakik khalasarjában, hogy képtelen voltam betelni a fiatalabb Targaryen-túlélő, Daenerys szemszögéből bemutatott fejezetekkel. Komolyan, még a csillagokról való vélekedésük is megtetszett :D

„A dothrakik hite szerint a csillagok tűzlovak, egy hatalmas ménes állatai, amely éjszakánként keresztülvágtat az égen.”

Tűkön ülve vártam, hogy mikor következik megint egy olyan rész, ahol a kedvenc, lovas harcosaim vannak a középpontban. Nagyon sajnáltam, hogy ők mellékesebben voltak jelen, értékeltem volna, ha több Khal Drogót meg más dothrakit és kevesebb Havas Jont kapok :/ Drogo és Daenerys közös jeleneteit különösen szerettem, minden tekintetben kiemelkednek a szokásos szerelmes párok közül már csak azért is, mert alapjáraton egyikük sem beszéli a másik nyelvét.

„Amikor a férje felé fordult, sírva fakadt.
Khal Drogo furcsán kifejezéstelen arccal bámulta a könnyeit.
– Nem – szólalt meg. Felemelte a kezét, és kérges hüvelykujjának durva mozdulatával letörölte a könnyeket.
– Te beszéled a közös nyelvet! – csodálkozott Dany.
– Nem – szólalt meg újra a férfi.
Talán csak ezt az egy szót ismeri , gondolta a lány, de még ez is egy szóval több volt, mint amit tudott róla, és ettől valahogy kicsit jobban érezte magát.”

Jó volt nyomon követni, ahogy Daenerys a szolgálólányai segítségével megtanul dothrakiul, Drogo pedig a lány által a közös nyelvet sajátítja el, még akkor is, ha a leírások alapján az akcentusa érthetetlenné tette az összhatást :D Édesek voltak együtt, ahhoz képest, ahogyan Dany indult, Drogo mellett egészen kikupálódott, még így sem lett egy kifejezetten félelmetes jelenség, de jót tett neki, hogy megkeményedett. Visersysen pedig akármit csinált, csak röhögni tudtam. Ez nem azt jelenti, hogy ő a jópofa karakterek mintapéldája, akik visznek egy kis színt a hülyeségükkel a mindennapokba, hanem olyan szinten kettyós, hogy képtelenség komolyan venni. Egy idő után, amikor a nehogy felébreszd a sárkányt! típusú monológjának az első betűit megláttam, már akkor vihogtam. Ha a Starkoknak az a gyagyája, hogy közeleg a tél, akkor Viserysnek ez, a különbség pedig annyi, hogy tőle ez inkább hangzik komikusan, mint baljósan.

„– (…) Nem érhettek hozzám, én vagyok a sárkány, a sárkány, és meg fognak koronázni!”


Hála a sorozat első évadának, már tudtam, hogyan is fog Viserys koronát kapni, így még önfeledtebben nevettem, amikor a koronáját követelte. xD Ezalatt a röpke 926 oldal alatt az volt a kedvenc jelenetem, amikor Drogo-drága végre megunta a „nagy sárkány” követelőzését és megadta őkelmének azt a hőn áhított koronát. Nem csak védelmező, gondoskodó és kitűnő vezető, hanem még kreatív és humorérzéke is van! :D Nem hiába imádom ezt a fickót. <3 Amikor a Drogo szempontjából borúsabb részek következtek, akkor nagyon elkeseredtem, kész kínszenvedés volt azokat a fejezeteket olvasni úgy, hogy tudtam, mi fog kisülni a dologból. Daenerys utolsó előtti fejezetén még el is sírtam magam, amikor beütött a krach, pedig nem vagyok az a kifejezetten meghatódós alkat. Ha volt olyan szereplő, akinek a sorsán úgy istenigazából, felébredt bennem a sárkány-módra kiakadtam, akkor az a khal volt :(

Futólag említést tettem a házak leírásáról a kötet végén, a bónuszok között még a szerkesztői kommentárról ejtenék egy-két szót. Egyrészt örültem neki, mert sok új információ jutott a birtokomba az író munkásságáról, másrészt, egy idő után nagyon ajánlószerűvé vált, amiért feleslegesnek tartottam. Ha valaki a boltban veszi kézbe a könyvet, biztos nem a végét fogja átolvasni, hogy a fordító véleményét elolvassa, aki pedig már eljut addig az oldalig, annak nincs értelme ajánlást írni a könyvhöz, mert már értelemszerűen elolvasta… O.o A fejezetek feletti díszítés gyönyörű, a térképek is bámulatosak.

Remélem a Könyvhéten sikerül majd beszereznem a második részt ^^

Borító: 5/5 – Elsőre egyszerűnek láttam, de minél többet néztem, minél jobban megfigyeltem, annál jobban megtetszett, nagyon szép és kidolgozott a sárkány. A bézs és a hasonló árnyalatok nem az én színvilágom, de itt mutatósak.
Kedvenc karakterek: Khal Drogo <3, Tyrion Lannister, Arya Stark
Legutáltabb karakterek: Havas Jon, Catelyn, Robert, Walder Frey, Joffrey, Viserys
Kedvenc részek: Viserys megkoronázása és az összes, dothrakikkal foglalkozó rész, amikor Arya megszúrta Joffrey-t, Arya vívás-leckéi, amikor Kisujj kivezette Ned-et a kastélyból, Tyrion összes jelenete
Mélypontok: ami Dany utolsó előtti fejezetében történt, Catelyn hozzáállása Jon-hoz, Jon folytonos nyavalygása, Sansa vaksága, az emberek nevükből adódó önteltsége
Korhatár: A regény tartalmaz bőven tabu témákat, véres részleteket és nehezen emészthető elemeket, nem tüntet fel semmit naposabban, mint amilyen. De, ha valakit nem zavarnak az ilyenek és nem beszűkült a látásmódja, akkor 14 éves kortól már ajánlom.  
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése